Zetényi-Csukás Ferenc: Viszontválasz Karsai László történész, professor emeritusnak
Az előzményekhez:
A Magyar Hang politikai, társadalmi és kulturális hetilap internetes portálján nyertem megszólítást, Weisz György úr által a 2021. június 12-i, Horthy Miklós szoboravatáson elmondott beszédem kapcsán. Weisz úr az ott elhangzottak kapcsán írta le a véleményét, amelyre választ adtam.
A nézetkülönbségünk alapvetően az volt, hogy egy közösség az általa tisztelt személynek állíthat-e szobrot, avagy sem. Az érvek-ellenérvek után lezártnak tekintettem az írásbeli disputát, megértve azt, hogy álláspontjaink nem fognak eljutni az objektivitáshoz a szoborállítás, ill a néhai kormányzó megítélése vonatkoztatásában.
Ezt követően foglalt állást Karsai László történész, professor emeritus úr, szintén a Magyar Hang internetes portálon.
Erre a cikkre és a cikkben megfogalmazott felvetésekre kívánok az alábbiakban választ adni. A személyeskedést elhagyva, a tiszteletet megtartva.
Karsai László úr az írása elején említést tesz arról, hogy a Kádár-korszakban jártam és végeztem a felsőfokú tanulmányaimmal és utána magánnyomozó irodát nyitottam. Sajnálatos módon nem volt lehetőségem a Kádár-korszakban felsőfokú tanulmányokat folytatni vagy diplomát szerezni, a tanulmányaim később történtek meg. A vagyonvédelmi és magánnyomozó iroda nyitása, pedig jóval későbbi történet. Karsai úr a Horthy Miklós Társaság elnökének nevez, amiben szintén téved, hiszen két éve nem én töltöm be ezt a tisztséget.
Ugyanakkor teljesen igaza van abban, hogy nem vagyok történész- mindössze tizenéve kutatom a Horthy-korszakot – bár szerintem az igazságnak sincs szüksége történészi diplomára. Itt tudnék párhuzamos példákat hozni, de inkább térjünk rá a polémiát adó kérdéskörökre:
Karsai úr Horthy nürnbergi-pere kapcsán hivatkozik arra, hogy Pétain marsallt és Antonescu román miniszterelnököt a saját hazájukban, míg a III. Birodalom 22 vezetőjét Nürnbergben ítélték el. Horthy Miklóst sehol sem. Az ítélet elmaradását Sztálinnak tudják be sokan:
„- Kérem, ne ítéljék el Horthyt – mondotta Sztálin a társaság általános elképedése közben.
– Először is Horthy öregember már, azután pedig nem szabad elfelejteni neki, hogy mégiscsak fegyverszüneti ajánlatot tett 1944. őszén. (Nagy Ferenc magyar miniszterelnök visszaemlékezése).
Véleményem szerint nem csupán a Generalisszimusznak köszönhető, hogy a kormányzót nem vádolták meg és nem ítélték el. Tito kiadatási kérelmét kétszer is elutasították. Washington, Moszkva és London „korlátozott bizonyítékokra” hivatkozott. Rákosi Mátyás kiadatási kérelmének ötlete is hamvában halt el:
„…A Magyar Kommunista Párt vezetői a kérdést megtárgyalták, és arra az elhatározásra jutottak, hogy nem javasolják a koalíciós kormánynak Horthy kiadatásának kezdeményezését. A döntés okai elsősorban és főleg belpolitikai jellegűek. Horthyt a magyar nép hosszú időn át elismert vezetőjének tartotta. Ma, természetesen már a legtöbben elfordulnak tőle, de még szép számban vannak, akik Horthyt nem tartják bűnösnek, sőt egyenesen vélt érdemeit magasztalják…” (Rajk László kommunista politikus, 1946 január).
Még valami! Amennyiben Horthyt bűnösnek találták volna, akkor a későbbiekben nem Reuven Hecht látogatja meg őt, hogy segítsen a Horthy-családnak, hanem a Moszad.
Karsai tanár úr nehezményezi, hogy nem írtam elég részletesen a korszak zsidótörvényeiről. Ebben igaza van, de nem mindenkit kielégítő tanulmányt akartam írni erről a témakörről, hanem Weisz úrnak válaszolni a felvetéseire. A numerus clausust említi legelébb, amit 1921. szeptember 21-én került aláírásra, mint az 1921: XXV. törvénycikkely.
Az I. világháború után az egyetemek zsúfoltsága miatt – hiszen ezt megelőzően bárki járhatott egyetemre, ha volt érettségije és kellő pénze – korlátozásokra volt szükség, amelyet a vallás-és közoktatási miniszter által meghatározott számban került sor a felvételikre. A törvény kimondta, hogy „A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetem közgazdaságtudomány karra és a jogakadémiákra az 1921/22-ik tanév kezdetétől csak olyan egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóak és csak olyan számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható…”
„Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedét.”
A magyarországi zsidótörvények előtt Amerikában és nyugaton is szegregáltak, törvényben korlátoztak rasszok alapján emberi jogokat. A későbbi hazai zsidótörvények javarészben német nyomásra, Hitler követelésére keletkeztek, azok betartatása sok-sok kívánnivalót hagyott maga után.
Természetesen ennél sokkal bonyolultabb a dolog – magam sem értek egyet sokban a zsidótörvényekkel – de itt és most nincs hely ezeknek a teljes kibeszélésére. Ugyanakkor egy klasszikust szeretnék idézni, aki mind zsidókérdésben, mind a holokauszt-kutatás legelismertebb tudósa:
„1919 után, a háborúvesztés, a legalábbis biológiai-származási szempontból a közvélemény által zsidónak tekintett kommunisták vezette Tanácsköztársaság után nem az a csoda, hogy olyan sokan antiszemiták lettek, hanem inkább az, hogy voltak olyanok, akik nem lettek azok.” (Karsai László: Befogadók /Budapest, 1993/ 20. o.)
Stern Samu valóban nem rabbi volt, hanem zsidó vallási vezető. Ebben valóban tévedtem, szolgáljon mentségemül, hogy a zsidóság vallásában kevés az ismertem. Ez nem történelmi szakkérdés, hanem vallásismereti hiányosságom.
A zsidóság deportálásáról is szót kell ejtenünk, de előtte mondjuk el, hogy 1938. július 6.-15. között Franciaországban rendeztek egy konferenciát 32 ország részvételével, amely a veszélyeztetett zsidóság megmentéséről szólt volna. Magyarország képviselete jelen volt. A dánok, hollandok, az USA, vagy Nagy-Britannia, Kanada, ect nem kívántak tényleges szerepet vállalni a zsidó-mentésben.
Karsai dr. azt írja, hogy Horthy és sokan mások is tisztában voltak az Auschwitzi Jegyzőkönyvek felbukkanása előtt a zsidók elleni „végső megoldás” végrehajtásával, bár én Horthy Miklós emlékiratainak és Edelsheim-Gyulai Ilona asszonynak – vele személyesen beszélve – jobban hiszek abban, hogy a kormányzó 1944. július 2-án szembesült a jegyzőkönyvekkel és az igazsággall. A deportálások leállításáról a kormányzót nem csupán Bethlen István, Ravasz László, Szent-Iványi Domonkos és más magyar kultúremberek kívánták meggyőzni, hanem a pápa, a svéd király s több európai nagyság is. Az ún, Koszorús-akció (1944 július 6-án) szüneteltette a zsidóság elszállítását.
Még valami!
Mikor 1944 júliusában Horthy Miklós kormányzó utasítására a magyar kormány a nemzetközi segélyszervezetekhez fordult a zsidó származású polgárok külföldre történő kimenekítésével kapcsolatban (különös tekintettel a gyermekekre), ill ezen szervezeteket arra kérte, hogy a már elhurcolt zsidóknak segélyszállítmányokat szervezzenek. A zsidók célállomását elsősorban Svédországban és Palesztinában látta és javasolta. Az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a füle botját sem mozdította az elképzelés megvalósítására. A világ csendőre és Európa lovagja számára akkoriban nem volt még fontos a zsidók megmentése…
„A Horthy-ajánlat Horthy Miklós kormányzó kezdeményezésére történt. 1944. július 18-án a magyar külügyminisztérium levélben felvette a kapcsolatot Svájc budapesti külképviseletével. A levélben némi magyarázkodás után magyar fél a nemzetközi segélyszervezeteket a gettókba és a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte. Emellett hozzájárulását fejezte ki jelentősebb számú zsidó származású magyar (Randolph Braham szerint körülbelül 40 ezer főről volt szó külföldre történő evakuálását illetően).
A célország elsősorban Palesztina lett volna, azoknak, akik vízumot kaptak volna a bevándorláshoz. A félreértések elkerülése végett a svájci magyar ügyvivő Bernben megismételte az ajánlatot. A Nemzetközi Vöröskereszt vezetőit ennek értelmében biztosították arról, hogy Magyarország fogadja a segélyszállítmányokat és arról is, hogy befogadó készség esetén a tíz éven aluli zsidó származású gyermekeket evakuálni fogják, valamint ígéretet tettek minden zsidó származású személy emigrálásának elősegítésére is. Palesztina mellett a másik főbb célország Svédország lett volna.
A magyar kormány a fentiekhez meglepő módon megszerezte a németek hozzájárulását is. A segélyszervezetek a kezdeti kételkedés után lelkesedéssel fogadták az ajánlatot.”
Az akció végül azon bukott el, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandóak megváltoztatni a bevándorlási törvényüket, a britek pedig ellenezték a zsidóság nagyarányú bevándorlását Palesztinába. A Zsidó Ügynökség megpróbált nyomást gyakorolni a szövetségesekre. Július 20-án Móse Sárett megpróbálta kieszközölni a 400 000 zsidó származású személy bevándorlását Palesztinába, ezt azonban elutasították. Az angol kormány lelkesedés nélkül fogadta a felajánlott lehetőséget és előbb technikai problémákra, majd a palesztinai arabok ellenkezésére hivatkozott. Ezt követően hosszas jogi vitát indítottak arról, hogy ki tekinthető bevándorlónak és menekültnek. Végül azt vetették fel, hogy az egész a Gestapo trükkje lehet.
Összességében az angolok kitartó időhúzásba kezdtek. Emellett más országokat igyekeztek meggyőzni a menekültek fogadásáról, így esetleges célországként felmerültek a dél-amerikai országok, Spanyolország, Portugália gyarmata Angola, valamint a brit dominiumok is. Július 26-án eljuttatták az Auschwitz-jegyzőkönyvet az angol külügyminisztériumhoz, de (bár elismerték az abban leírt atrocitások embertelenségét) ez nem váltott ki különösebb reakciót.
Az amerikaiak szintén passzívan reagáltak a jegyzőkönyvre. Az Amerikai Egyesült Államok nem volt hajlandó bevándorlókat fogadni, végül azonban megpróbálta a döntést felgyorsítani. Az ajánlat hivatalos elfogadására így augusztus 17-én került sor, de ennek ellenére nem történt semmi annak megvalósítása érdekében. A Nemzetközi Vöröskeresztet szeptember 5-én értesítették. Ekkorra azonban Románia „kiugrott” a háborúból, Bulgária pedig letette a fegyvert és a front körbezáródott Magyarország körül. Mivel a menekülési útvonal elzáródott a lehetőség teljes kudarcot vallott.”
Lehetne még a témát részletesen elemezni, de az alapgondolat az volt, hogy egy közösség az általa tisztelt személynek állíthat-e szobrot, avagy sem?
Én hiszem, hogy igen!
A válaszom lezárásaként Karinthy Frigyestől idéznék. Attól a Karinthy-től, aki zsidó származásúként is tisztelte Horthyt és annak családi-baráti közösségét:
„A legtöbb ember nem az igazságot keresi, hanem a saját igazságát.”
Szeretném, ha mi és az olvasók sem esnénk ebbe a hibába!
Tisztelettel:
Zetényi-Csukás Ferenc