A KÖZÉP-ÁZSIAI VAGY TURÁNI KUSOK

Eligazodás sokféle népnevük között

Az ázsiai kusok szintén nagy vizek mellett laktak: az Oxus és a Jaxartes folyók mentén és a Kaspi- tó keleti oldalán, Közép- azaz Belső-Ázsiában (ld. a 2. sz. térképet). Tudnivaló dolog azonban, hogy az Oxus (ma: Amu-darja), akkoriban még nem az Aral-tóba öntötte vizét, hanem a Kaspi- tóba és az egész Kaspi- Oxus tájék nem volt az a terméketlen pusztaság, aminek ma ismerjük, hanem apró tavak százaival telehintett mezőföld, amelyet régi, jelenleg már részben vagy egészben eltűnt folyók is öntöztek, mint pl, a Maxera, úgyhogy sok helyen mezőgazdálkodásra is alkalmas volt ( 14m 163-174; 136m 234 ) . A kusok erre a területre, mint említettük, az Indus- völgyéből jöttek (224m 9 sk), Kr. e. kb. 1700 és 1500 között.

A Kaspi-Oxus vidék a kunok beérkezéséig az árja-I típusú (magyar nyelvű) emberfajta kizárólagos birtoka volt, amit a táj földrajzi nevei is igazolnak. A Kaspi-tó pl. akkor még Hyrkáni ('Úrhoni) néven szerepelt, az abba ömlő legnagyobb folyó, a Volga, Rha (Úr) néven ment s a egész vidék összefoglaló neve Ária volt. Több más folyó nevében is szerepelt az Ar, Úr részleg, mint a Kúr, a Maxera, az Araxes és Jaxartes nevében. A forgalomban lévő törzsnevek ugyanerről tanúskodnak: azok még Ptolemaios korában, az A.D. 2. században is ilyenek Maxári, Tókári, Pisúri, Abári, Salatári, Chomári, Tarmári és Hurkáni Mindez arra mutat, hogy a kusok itt is nagy tömegű árja nép közé kerültek.

Mellesleg megemlítjük, hogy az úgynevezett indo-európai - latin germán, szláv és egyéb nyugati - nyelveket a tudósok egy része a Kaspi- Oxus vidékén lakó úr vagy árja törzsektől származtatja. A vonatkozó elmélet szerint a szóban forgó nyelveket az innen Kr, e. 2000 és Kr. e 1000 között eltávozó népelemek alakították ki (232m 30-32). Az indo-európai alapnyelv a szóbanforgó elmélet szerint tehát nem volt ősnyelv vagyis szókincsét és szerkezetét nem saját maga alkotta, hanem javarészben régibb nyelvekből kölcsönözte (230m 245-249). A szakemberek e megállapítása találó, mert a Kaspi-Oxus vidékén használt "legrégibb" indo-európai szavak közt olyanok szerepelnek mint: 1. az ajtót jelentő ATA szó; 2. a sört jelentő SUR,A; 3. a kocsit jelentő KOSA; 4. a kocsi vonókötelét jelentő VANI; 5. a kereket tengelyére szorító anyacsavart jelentő ANA és 6. a szekeret húzó ISA (húzó) rúd (230m 268, 276, 279 sk). Ezeknek az ősi indo-európai szavaknak az a furcsa sajátosságuk, hogy a magyar nyelvben lényegében ma is ugyanúgy hangzanak és ugyanaz a jelentésük, mint a Kr. e. II, évezredben, ellenben az indo-európai nyelvekben, amelyek egységét és összetartozását lennének hivatva tanúsítani, ma már egyáltalán nem úgy hangzanak. A kocsi eredetileg a jármű futószerkezete fölé helyezett, rendszerint vesszőből font kosár vagy kas volt s ez a tény a kocsi szót nyelvtörténetileg is a magyar nyelvhez köti. Régi magyar szó a Sura is, hiszen már az egyiptomi magyarok is vígan söröztek és Ajtó volt az egyiptomi Deltába bevezető kapunak is a neve. Valami itt nincs rendjén a nyelvészetben, de jelenleg csak arra óhajtunk nyomatékkal rámutatni, hogy a Kaspi-Oxus vidékén, amelyet az indo-európai népek őshazájaként emlegetnek, a földrajzi és népnevek tanúsága szerint, valamint a beszélt nyelv szókincse szerint, a kusok megtelepedése előtt magyar nyelvű úr népek Iaktak. (25)

A kusok betelepedése után a Kaspi- Oxus vidék földrajzi névanyagában változás állt be. Ekkor kezdték a Hyrcani-tót CAS-PISnek, azaz 'Kos-Víznek' nevezni, amiből lett a mai Kaspi. Több folyó is felvette az újonnan jöttek népnevét, mint az Ochus és az Oxus, vagy legalább hozzáfűzte a Kos-nevet régibb árja nevéhez, mint az Araxes esetében látjuk, amelynek etimológiáját az angol Baxter az Aroi-Chus, 'Árja-Kus' összetételben állapította meg. Ugyancsak a kusok betelepedése után kezdték az egész tájat összefoglaló névvel Kusok Földjének, Keletiek Földjének és Kelet Földjének nevezni, bár még századok múltán is szükségesnek érezték magyarázatul hozzátenni, hogy a terület "más néven Ária" (123m 55, 17 sk) (26) A törzs- és népnevek használata tekintetében is hasonló folyamatot figyelhetünk meg. Egyes csoportok magukat árja fajúnak mondják, mások kus fajúnak; a keveredők pedig egy időben mondják magukat árjának és kusnak, sőt magukat kettős névvel "árja- kusoknak" nevezik, mint pl. a Kazárok, akik Casari, Cusari neve a Kus-Árja kettős népiségre utal. A nevek cserélődése, kettőssége, egymásba fonódása a faji és népi vonatkozásban lezajlott folyamatot tükrözi, amelynek eredményeként a Kaspi-Oxus térségébe bevándorolt kusok és árják jórészben egybeolvadtak, de a nyelv tekintetében ezzel változás nem történt!

Az egybeolvadás nem mindenütt zajlott le egyformán. Maradtak olyan tájak, amelyeken még hosszú ideig megfigyelhető volt az árják fehér bőrszíne és a kusok fekete arca. Innen magyarázható, hogy a Kaspi- Oxus vidékéről Európába érkező népek egyik részét a fehér, másik részét a fekete jelzővel illették. Az örmények például az ő közelükben lakó keletieket még feketéknek látták és ennek megfelelően "fekete fiaknak" (Szievorti, 123m 157) nevezték, Egyes latin források az Ochus mentén 'barna' embereket Parni, A-Parni jeleznek (123m 24, 38 sk), Ibn Haukel arab utazó pedig, a Kaspi- tó északi oldalán, a kazárok között járva meglepődve észlelte, hogy ott egyesek "arcszíne oly sötét barna, haja olyannyira fekete, hogy az ember őket a hinduk leszármazóinak gondolná" (123m 57). Ezek a megjegyzések jól érzékeltetik, hogy a világos bőrű árják közé sötétes bőrű kusok érkeztek, s a két faj azután egybeolvadt, de nem indoeurópai nyelvet hozott létre, hanem folytatta a magyar nyelvet.

A Kaspi-Oxus vidékén, a Kr. e. I. évezredben élt népek összefoglaló neveit tehát így csoportosíthatjuk: faji eredetükre nézve árják és kusok; földrajzi eredetük szerint estiek és keletiek; lakóhelyük szerint valamennyien turániak; egyéni neveik szerint szkíták, hunok, besenyők, partiak; nyelvileg valamennyien magyarok; mindegyik alosztályban fehér és fekete ágazattal. Ezek után érthető, hogy "a magyarok (keleti része) az örmény föld- és történetíróktól hajdan Chusoknak, Cushánoknak (Koshoniaknak) hívattak, a föld pedig, amelyet laktak Chus meg Árja földnek neveztetett és a Kaspi- tengertől Indiáig, a perzsa végszélektől a kínai nagy sivatagig terjedt" (123m 214 és olv. 14, 19, 29, 208, 213-216)

Az egyéni népneveket véve sorra, először a szkíta név után nyomozunk azt a lakóhelyet véve szemügyre, ahol az legkorábban szerepelt. A görög Herodotos szerint a szkíta nép őshazája "Ázsia" volt, Ázsiából eredt a Fekete-tenger fölé vándorolt részük is, amely ott a Kr. e. 8. században új hazát alapított (27) Ázsia alatt Herodotos a mai Közép- és Belső- Ázsiát érti, a Kaspi- tó és az Oxus folyó vidékét, az Indus folyóig terjedő hátterével együtt (ld. a 2. sz. térképet). Ptolemaios ókori földrajztudós hasonló értelemben írja le a szkíták őshazáját. Szerinte ez a haza a Kaspi-tó északi oldalán a Rha (Volga) folyó beömlésénél kezdődött, folytatódott a tó keleti partján az Oxus torkolatáig, s kitöltötte az Aral-tó felé eső sok száz tó vidékét (14m 220-222). Ebből a két ókori leírásból kiderül hogy a szkíták őshazája, vagy mondjuk törzsterülete (az "ázsiai Szkitia") térben és időben ugyanott volt, ahol más források árjákat és kusokat említenek. Akiket tehát szkítáknak neveztek, azok ennek az árja- kus egybe olvadó népességnek egyik része lehetett, amelyet lakóhelyéről a titokzatos Szkíta névvel is illettek.

Ebből a Kaspi- Oxus vidékén lévő őshazából, a "régi Szkítiából" nem csak az európai szkíta nép és ország származott, amelyről Herodotos beszél, hanem még két másik szkíta csoport is, nevezetesen az Altai éa Lauristáni csoport. Az Altai Szkítia a Tarim- medencét és a Zungári nevű horpadást foglalta magában az Altai-hegyek lábáig. Ez a keleti sodródott szkíta csoport szintén a Kr. e. 800 táján lejátszódott Massageta támadás következtében került új lakóhelyére. Virágkora a Kr. e. 4. századra esik, elmúlása pedig a kínai Han-dinasztia (Kr. e. 206-A.D. 200 terjeszkedésével kapcsolatos. (28) A harmadik szkíta csoport az Úrmia- tótól délkeletre, Lauristánban alakult ki, körülbelül szintén Kr. e. 800 tájéi Fontos, hogy az említett szkíta csoportok közös származását, etnikai azonosságát szem előtt tartsuk, mert ezen a módon tudjuk a nevet és viselőjük személyazonosságát közelebbről meghatározni.

A Szkíta név görög és latin alakja Skytha illetőleg Scytha, hindu formája pedig Saka és Csatra. Tudva, hogy a görög és a latin nyelv a más nyelvből átvett szavak első szótagjából gyakran kiveti a magánhangzót, a Szkíta név eredeti alakjában az Sz-K között egy magánhangzót képzelhetünk el, amit egyébként a hindu forma meg is őrzött. Ez alapon a nevet így tagolhatjuk: SZTK-I-TA, amely két egytagú régi magyar szó összetételének látszik: Szik annyi mint száraz és Ta annyi mint terület, föld. Ugyanebből a két egytagú szóból (Szik, Ta) keletkezett a Sziket változáson át a mai Sziget, a víz közelségében lévő száraz hely, a Szigeti pedig az ilyen helyen lakó ember. Valószínűsíthető-e ez a magyarázat? A szkíták ősi lakóhelye, a Kaspi- tó keleti partvidéke az Aral-tóig és délre az Oxusig, akkoriban valóban nagy mocsarak közt meghúzódó kisebb-nagyobb szigetek százaiból állott, melyet Strabon geográfus is "tavi szigeteknek" nevezett (iles lacustres, 14m 208). A kusok fonalán visszafelé menő irányban keresgélve észrevesszük, hogy az Indus-völgyében, Mohenjó város is egy olyan földdarabon állt, amit a helybeliek ma is "A Szigetnek (The Island) neveznek s amit áradás idején a víz rendszerint el szokott borítani (230m 158). Továbbmenőleg, a régi magyar nyelvben - akárcsak a maiban - a Sziget nemcsak vízzel körülvett, lakható száraz területet jelent, hanem oázist, azaz sivatag által körülzárt, de vízzel ellátott helyet, emberi életre alkalmas területet is. Ilyen értelemben használták a szót már Egyiptomban is, ahol SEKHET (Sziget) volt a neve annak a hosszú oázis- sornak, amely Asszuán magasságánál kezdődik és északnyugati felé húzódik s ahol annak idején szintén kusok laktak és azokat SEKHETIU GESnek, 'Szigeti Kusnak' nevezték. (29) Mi azt gondoljuk tehát, hogy a Szkíta név eredetileg lakóhelyet jelentett, népi vonatkozásban pedig az árjakusok ama részét jelezte, amely a Kaspi- Oxus mocsaras, zsombékos tájain lakott s akiket eredetileg teljes kifejezéssel "szigeti kusoknak" nevezhettek.

A Hun névvel kapcsolatban az irodalomban ugyanolyan bizonytalanság észlelhető, mint a szkíta névvel kapcsolatban. Megpróbálták a hunok eredetét a hiong-nou nevű távolkeleti türk nép töredékének tekinteni, amelyet a Han-dinasztia űzött el a kínai nagy falak előteréből a jelen időszámítás elején s a hun nevet abból eredeztették. Ezt az elgondolást azonban a hiong-nou és a hun név hasonlóságán kívül semmi más nem támogatja és a közöttük lévő feltételezett összefüggést történeti adatokkal bizonyítani nem lehet, sőt minden jel amellett szól, hogy a hunok is az Oxus-Kaspi vidék lakói voltak, ott alakultak ki az árják és kunok keveredéséből, akárcsak a szkíták. (30)

A Huni név a Kaspi-Oxus vidékén elsősorban azokra vonatkozott, akik Oxus-Kaspi vidék lakói voltak, ott alakultak ki az árják és kunok keveredéséből, akárcsak a szkíták. (30)

A Huni név valóban sokkal régibb, semhogy eredete összekapcsolható volna a kínai nagy falak tövében élt hiong-nou néppel. Olyan régi ez a név, mint a Magyari vagy Szigeti és használata a Régi Keleten a Kr. e. IV. évezredtől kezdve minden magyar nyelvű vidéken kimutatható, mert eredetileg ez a szó sem népet jelentett, hanem lakóhelyet 'Hont', 'Honi' alakban pedig az odavaló, onnan eredő embert, a "földit". A szó magánhangzóját régen egy fokkal mélyebben ejtették ki (Hun, Huni) mint sok más szavunkban is. Számtalan egyiptomi alkalmazása közül ezúttal csak azt említjük, hogy ott a szó minden nagyobb emberi lakóhely fogalomhatározójaként szolgált és hieroglif jele egy kiskarikába rajzolt szorzójel volt. Látjuk ennek használatát a megelőzőleg idézett Nap- Otthon, Magyar-otthon nevében és Avaris nevében is ( Okmánytár 22, 24, 4T ) . A szót hajdanában legtöbbször H nélküli grafikával írták s a hunokat is nevezték Huni helyett Uni-nak. Ez a Hon, Hona, On, An, Un területhatározó az Oxus vidékén is sűrűn szerepelt, szintén H nélküli alakban, például ezekben az ország nevekben: Szogdi- Ana (Szigeti Hon), Margi- Ana és Baktri- Ana, továbbá Torán (Tóúr Hona) és Irán (Úr Hona) nevében. Ebből az a tanulság szűrhető le, hogy minden magyar ember valamilyen "Hon"-ban lakott, tehát mindegyikük egyúttal "Honi" (huni) is volt, mint például az a szkíta is, aki 'Szigeti Honban' élt. Nincs ezért tévedés, amikor a szkítákat egyidejűleg "Hunoknak" is nevezik. (31) A valóság az, hogy az Oxus- Kaspi vidékén hunoknak nevezett törzsek ugyanazon árja-kus főelnevezés alá tartoznak, mint a szkíták (123m 14-22, 94).

A Huni név a Kaspi-Oxus vidékén elsősorban azokra vonatkozott, akik az Oxus folyótól délre, főleg Baktrianában laktak. Baktria korábbi történetére - sajnos - kevés adat van (232m 465), de ami a régészeti leletekből megtudható, azt bizonyítja, hogy az ott lévő Anau (Honi) telepen Kr. e. 4000 táján már ott élt a kaukázusi típusú fehér emberek mediterrán jelzésű csoportja és edényeit mértani díszítésekkel látta el (232m 27 sk). Közéjük jöttek azután a Kr. e. II. évezred folyamán, mint már említettük, az indiai kusok és kettőjük keveredéséből állt elő a Turáni Alföldön (az Aral-tó körüli síkságon) a "turáni embertípus". A Kr. e. 7. században tehát ugyanolyan faj élt az Oxus alatt, mint afölött Szkítiában (232m 35), vagyis "fekete magyarok", a fekete jelzőt persze itt sem szó szerint véve, hanem sötétes árnyalatú értelemben. Ilyen volt a helyzet később is és szkíta és hun nevezet alatt a Duna-medencébe is ilyen emberek érkeztek.

A.D. 400-tól kezdve olyan hunokról (honi emberekről) is hallunk, akik Zungáriából kiindulva, Szogdiánában szálltak meg s miután azt birtokba vették, tovább dél felé igyekeztek terjeszkedni, de ebbeli szándékukban a perzsák az 5. század közepén megakadályozták őket (232m 408 sk). Ezeket a hunokat a türk népek szorították ki régibb lakóhelyükről és őket a források rendszerint a "fehér" jelző kíséretében emlegetik. Kiemelik letelepült életformájukat, szabályos európai arcukat és fehér bőrüket, ellentétben a kusokkal keveredett Oxus-vidéki "fekete" hunokkal. Nevezték őket Cidarita hunoknak és ( H )ephtalita hunoknak is; nyelvük nem lehetett török (232m 405), de nem tartható kizártnak, hogy türk elemek is keveredtek hozzájuk. Innen van az, hogy arab és perzsa forrásokban rájuk a Hun, Kus és Türk elnevezéseket egyformán alkalmazzák. (32) Mindezek az egymásnak látszólag ellentmondó elnevezések azonban nem szabad, hogy tévedésbe ejtsenek bennünket s elhomályosítsák a lényeget, hogy ti. mindkét vidéken - az Oxus alatt és felett - egyformán ugyanaz az emberfajta népesítette be a tájat, amelynek elemei egymással közeli rokonságban álltak. Ezt rajtunk kívül mások is hangsúlyozzák, így szólva "A baktriani és szogdiani nép, éppen úgy mint a szkíták és szarmaták, tulajdonképpen a különféle fehér fajok keveredése volt és amint a szkíták és szarmaták, akként ők is iráni (úrhoni) dialektusban beszéltek."( 33) A Huni, Honi név tehát eredetileg és mindvégig elsősorban földrajzi fogalom volt, akárcsak a szkíta név és népnévként használva alatta árja kultúrában élő magyar embereket értettek.

A Szigeti (szkíta) és Honi (huni) névvel értelmileg szorosan kapcsolódik az árja kusok "Turáni" neve. E szó legrégibb alakja, a Tó-Úr-An-i mutatja, hogy három egytagú szó egybeforrásából jött létre és értelme a Tóúr Honából eredő ember. A Turán név maga is terület-fogalomként használatos, jelenti az Aral-tó körül elterülő síkságot, a Turáni Alföldet. Ugyancsak a Tó szóval összetett nevet viseltek a Tokhari törzsek, amelyek Nagy Sándor idejében az Aral- tó partjának Oxus és Jaxartes által elhatárolt részében éltek. Egyes tudósok szerint a Tokhari név Baktriana régi lakóinak neve volt, amikor még Baktria maga is Dahia, Du-ho-lo (Tó helye) volt (232m 479-483). Ezeket a tavak mentében lakó Tokkari törzseket lágyított hangokkal Dai (Tói), Tahi, Dahai, kínai kiejtés szerint Taochi népeknek is nevezték. Azok a tóparti szkíták, akik a Kaspi mellől a Fekete-tenger fölé költöztek, magukkal vitték Taúri (Tóúri) nevüket és amennyiben ott is tóparton szálltak meg, a szkíta főelnevezés mellett magukat helyileg még a Taúri névvel is illették. Lakóhelyük volt a Taúri-Ka (Tóúri Kő) és Taúri-Da (Tóúri Ta). Amikor pedig a szkítákat Dnyeper-menti szép országukból a szarmaták kiszorították, azok a töredékek, amelyek nyugatra mentek és a mai Franciaország legszebb vidékét, a sok vízfolyással öntözött Loire-mentét szállták meg, új lakóhelyüket is Turánnak (Touraine), azaz Tóúr Honának nevezték. Ahol fejedelmük, a Túr (Tóúr) lakott, azt a főhelyet máig is e néven nevezik, de már francia grafikával írják: Tours,

A Turáni (Tóúrhoni) névhez hasonló szerkezetű a Bisseni, Pisseni név, amelyben Víz (Bis, Pis) és Honi szavunkat látjuk. Ezzel a "Víz-honi" névvel a Kaspi északnyugati oldalán tanyázó kus fajtájú besenyőket jelölték. Lakóhelyre utaló név ez is, amelyből idővel népnév lett s akkor is viselték az illetők, amikor a Kaspi- tó mellől már máshová költöztek. Ugyancsak a Kaspi partvidéken lakott és szintén hajózással foglalkozó törzscsoport volt az, amelyet földrajzi elhelyezkedéséről Pissúri (Vízúri) illetve Abari (Hab úri) népnek neveztek. A Kaspi délkeleti partján lakókat viszont, ugyanolyan módon, partmenti lakóhelyükről Parthi néven nevezték. Végül megemlítjük, hogy a Kaspi-Oxus térségében, Turánban, olyan törzsek is éltek, amelyek magukat mindig "Magyarnak" mondták. Ptolemaios leírása szerint ezek főleg az Oxustól délre, a vele majdnem párhuzamosan folyó Maxera nevű folyó völgyében laktak, amely szintén a Kaspiba öntötte vízét s mai csökevénye a Gurgan ( 14m 168, 171 ) . Feltűnő az is, hogy Ptolemaois Földrajzában több olyan helynevet találunk, különösen Margianában és Szogdianában, amely a Magyar valamilyen formájával látszik azonosíthatónak.

Hangsúlyozzuk tehát ismételten, hogy az említett és népnévként használt kifejezések - Szkíta, Huni, Turáni, Tokbári, Bisseni, Parthi valamennyien a Kaspi-vidéki árja és kus összetételű emberfajta részeire vonatkoznak, mind magyar értelműek és mind a lakóhelyre utalnak. E nevek is bizonyítják, hogy a Kaspi-Oxus térségében a főnyelv a kusok betelepedése után is magyar maradt. A nyelv magyar voltát a szkíták saját nyelvemlékeivel is tudjuk igazolni.

A szkíták magyar nyelvemlékei

Az Oxus és Kaspi vidékén élő árjakusok vagy turániak valamennyi csoportja előbb vagy utóbb, de legkésőbb az A.D. 6. század végén bekövetkezett türk támadás után többségében átvonult Kelet-Európába. Több törzsük és néprészük behatolt azután a Duna-medencébe is és bőséges emberanyagával hozzájárult ez utóbbi táj népi felépítéséhez, mint majd előadjuk. Fontos tehát a magyar történettudomány szempontjából, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a turáni népek beszédét. E népek közül elsőnek azok távoztak el őshazájukból Kelet-Európába és onnan tovább, akik a Kaspi tó északi és északkeleti partjain laktak és a szkíta nevet viselték. Nyelvükről a közhasználatú kézikönyvekből ha egyebet nem, de azt a fontos tényt mégis megtudjuk, hogy bárhová költöztek, mindenütt ugyanazt a nyelvet beszélték. T. T. Rice szkítológus szavaival élve: "Az egyetlen kétségbe nem vont tény az, hogy az egész (eurázsiai ) síkságon minden törzsük ugyanazt a nyelvet beszélte", amely - teszi hozzá - alapjában véve iráni (úrhoni) nyelv volt. (34) Az a megállapítás, hogy az eurázsiai füves pusztán szkíta időkben csak egy nyelv dívott azért fontos, mert így bármelyik szkíta lakta területen talált nyelvemlék bizonyító adat az egész szkíta tömbre, sőt a szkíta-hun azonosság alapján a hunokra is, meg általában az egész turáni tömbre, akárhogy is nevezték helyileg annak egyes részeit.

A kérdéssel kapcsolatban először azokat a "szkíta" szavakat említjük, amelyekre megelőző elmefuttatásaink során már rábukkantunk. Ilyenek a Sziget, Hon, Kő, Part, Hab, Víz, Tó, Úr, Kos (Kus) és Fekete, amelyek egyúttal jól ismert magyar szavak. Ugyancsak idetartoznak az e tájról eredő, de indo-európainak elkönyvelt szavak: az Ajtó, Sör, Kocsi, Iga, Vonó, Húzó, amelyek szintén jól ismert magyar szavak. E szkíta- magyar közös szavakhoz a továbbiakban újakat fűzünk. Minden szkíta harcos csizmaszárához csatolva egy roppant éles metszőszerszámot hordott magával. A szakértők megállapítása szerint ez az eszköz kés volt s nevét a források "A Kínakés" alakban közlik. Az idegenek nem tudják, de mi magyarok értjük, hogy itt is magyar kifejezéssel állunk szemben, mert a "kés" nálunk is Kés és az 'a Kína-kés' kifejezésben "A" névelőnket is látjuk. Azt is tudjuk, hogy a Dnyeper vidékén nagy hóesések szoktak történni s ilyenkor a hó elborítja az egész földet, úgyhogy a talaj maga nem látható. Ugyanezt jelenti a szkíta időkből a görög Herodotos. A lehulló hópelyheket tollaknak nevezik a szkíták, mondja a híres mester, amin ő csodálkozott. A kulcs itt is a magyar nyelvben rejlik, amelyen a madár félék finom vékony tollát éppúgy pehelytollnak, pihének nevezik, mint a télvíz idején szállingózó hópelyheket, hópihéket. A pihe és pehely ilyen kétféle jelentése - toll és hókristály - talán éppen csak a magyar nyelvben áll fenn. Ezen az alapon az említett Pihe és Pehely magyar szavakat is felírhatjuk a hiteles "szkíta" szavak jegyzékére.

Ugyanoda írjuk fel azokat is, amelyek egyes szkíta királyok nevében találhatók. A szkíta királyneveket is Herodotos feljegyzéséből ismerjük (94m I 289; 155m 13). Mindjárt az általa említett első király nevén megakad tekintetünk, akit Targitaosnak neveztek. Ő volt a Fekete tenger felett élő első szkíta fejedelem, de aki még a régi hazában született. Ez a király a Fekete-tengernél is tovább ment és véglegesen "Erdőországban" (Woodland, a fordító szavaival) szállt meg. Ez a Ta-Rgi-Ta-Os név, úgy látszik, a királlyal kapcsolatos történeti emlékezést őrzi, hogy ti. ő a "Régi Ta Őse", a régi haza szülötte. Erdőország alatt pedig, ha már a Kárpátokban járunk, talán éppen Erdélyt kell értenünk, ahol a délkeleti határon egy erdővel borított nagy táj van, s annak neve a Targita névvel csodálatosan összecsengő Hargita.

Targitaosnak három fia volt, tartja a hagyomány, akik közül a két idősebbik már magas tisztséget töltött be az ország kormányzásában, de a legkisebbiknek ilyen szerepe még nem volt, mert ő még kiskorú volt Kolakh, azaz 'Kölyök'. E három fiú az égi isten akaratával kívánta eldönteni, melyikük legyen az új haza királya. Történt pedig, hogy amikor királyválasztásra ültek össze, az Égből négy aranytárgy hullott le elébük eke, iga, szagaris (a csatabárd szkíta neve, 94m II 146) és kupa. Amikor az idősebb fiúk közeledtek e tárgyakhoz, azokból erős láng csapott ki s emiatt egyikük sem tudta magához venni a királyi méltóság e jelvényeit. De amikor a legifjabbra került a sor, a lángok kialudtak és ő a szent jelvényeket magához vehette. A fiúk az égi üzenetet megértették és mint Herodotos mondja: "Erre a két idősebb megegyezett és az egész királyságot a születésre nézve legfiatalabbra ruházta." írjuk le egymás után az égből esett tárgyak magyar nevét: EKE.IGA.SZAGARIS.KUPA. Ezekből a szavakból az összecsengés alapján - az írás ókori elve - a következő mondatot készíthetjük: E.KEIG.ASZ.AGARIS.KIPE, "E kölyök az 'Égúrős képe'; vagyis az égi isten földi képmása, egyszóval király, pontosan úgy, amint Herodotosnak szkíta informátorai elmesélték. Teljesen kizárt dolog, hogy ennyi magyar szó, rag, gondolat és hagyomány csak úgy véletlenül egyezzék meg a forrás adataival. Ezért talán szabad a mondatban előforduló tárgyak nevét, valamint az olvasás nyomán nyert új szavakat is a szkíta-magyar közös szavak jegyzékére felírnunk.

Kerek ezer esztendővel Targitaos után, Kr. e. 512-ben történt, hogy Dárius perzsa király (Kr. e. 521-486) a Boszporuszon és a Dunán átkelve, 80,000 főnyi seregével az európai szkíták meghódítására indult. A szkíták készen álltak a védelemre és seregeket három részre osztották, mindegyik élére egy-egy vezért állítva. Dárius főleg azzal a sereggel szeretett volna megütközni, amelyet Idanth-Yrsu, 'Otthont Őrző' vezér vezetett. Ez a szkíta vezér azonban nem volt hajlandó ütközetre, hanem Dárius előtt ide-oda cikázott országában, a kifárasztás és a fölégetett föld taktikáját követve. Dárius nehézkesen mozgó serege néhány hét alatt kifáradt a folytonos szaladgálásban és az élelmezés hiányossága miatt erkölcsileg is megtört. Ebben a helyzetben a perzsa király lemondott a tervezett vércsapolásról - Asszíria bukásának századik évfordulóján vagyunk Kr. e. 512-ben, amely birodalmat a szkíták pusztították el - és követeivel megüzente a szkítáknak, hogy megelégednék országuk jelképes átadásával, a szokásos fűvel és földdel, meg a vele járó évi adóval. Otthontőrző szkíta vezér is követ útján válaszolt, eljuttatva a bosszankodó Dárius kezeihez egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyilat. A király az ajándékot véve, összehívta tanácsosait, hogy fejtsék meg neki ezt a furcsa írást. Mert hogy írás volt, eleven írás, abban senki sem kételkedett. Az egyik tanácsos így olvasta az üzenetet: a szkíta király békét kér és egész országát át akarja adni. Egy másik tanácsos fenyegetést olvasott ki a szövegből, hogy ti. Dárius nem fog elmenekülni a szkíták földjéről, hanem ott nyilak áldozata lesz. Dárius ez utóbbi olvasást tartotta hitelesnek, ezért ijedtségében az egyik legközelebbi sötét éjszakán dolga végezetlenül elhagyta a szkíták országát.

Mi volt a szkíta király üzenete? Megint írjuk le a tárgyakat sorjában, kissé régiesen: MADAR..IKUR.BEKA.UT.NAL. Ez valóban tagolható úgy, amint az első tanácsos gondolta: 'Magyari kér békét nála.' De a másik tanácsosnak is igaza lehetett, mert régen az egeret Syr-nek is nevezték (az udmurt nyelvben ma is az), így a mondat második értelme ez lehetett: 'Magyar sírba küld nyíllal.' Mivel mint a két esetben pontos az egyezés a görögül leírt hagyomány és a magyar olvasás között, megint azt kell mondanunk, hogy a szkíták nyelvében az Egér, Béka, Öt, Nyíl, Kér, Béke és Sír szavak ugyanúgy hangzottak és ugyanazt jelentették, mint a magyarban. Mellesleg még azt is tapasztaljuk, hogy az Otthontőrző szkíta vezér üzenetében saját magát kifejezetten 'Magyari' embernek nevezi. - Mindebből tehát úgy látszik, hogy a szkíták valóban magyar nyelven beszéltek. Rendben van, mondják bizonyára kritikusaink, mindez el is hihető, de a mai tudományos követelmények szerint egymagában mégsem tekinthető perdöntő történeti bizonyítóknak a szkíták magyar nyelvűségére és kérdik: van-e mindezen felül mai értelemben vett betűkkel írt történeti bizonyíték, magyarul olvasható szkíta írás? - Van!

Magyarul olvasható szkíta szövegek

Az árja-kusok törzsterületén, az Oxus és Kaspi térségében (Turánban) eddig még nem került elő közvetlen bizonyíték a szkíták írásbeli tevékenységéről. Mégis valószínűnek tartjuk, hogy ott is ismerték az írást és gyakorolták is. A szkíták ugyanis írtak megelőző hazájukban, az Indus-völgyében és hagytak hátra írásbeli bizonyítékokat két végállomásukon a Lauristáni gyarmaton és az Altai-hegységben. Ha tehát írtak már kiindulópontjukon az Indus völgyében és írtak két végállomásukon, mindig ugyanazt az írásrendszert és ugyanazokat a betűket használva, akkor kézenfekvő, hogy a közbeeső turáni szakaszon is írástudók maradtak. Egyébként az európai hunok is mondják saját szkíta betűikkel írt magyarországi írásaikban, hogy ők megelőző lakóhelyükön, Iránban is írtak. EI kell tehát fogadnunk, hogy a Kaspi-Oxus vidékén élő árjakus népeknek voltak írástudóik és várhatjuk, hogy a kutatók előbb-utóbb majd ott is megtalálják a szkítáknak és hunoknak tulajdonítható írásbeli emlékeket.

Vegyük most sorra a szkíta végállomásokon talált írásbeli emlékeket, először a Laúristánban előkerült feljegyzésüket. Laúristán a Tigris folyótól keletre s az Úrmia- tótól délre, a Zagros- hegységben terült el, központja a Kherka nevű völgyet foglalta magában (Magyarországon is van Kerka nevű folyó, Dunántúl), a Pishi- Kus (Vízi Kus) és a Pushti Kus (Pusztai Kus) nevű legelőkkel együtt (ld. 226m 222 térképein). Ennek a szkíta országnak fővárosa Szakiz volt, amiben a szkíták népnevét sejtik. Az itt talált és hitelesen nekik tulajdonított emléket azok a szkíták hagyták hátra, akiket a médák telepítettek oda, hogy hadseregük számára lovakat tenyésszenek és lovaglásban jártas embereket képezzenek ki (155m 45). A szkítáknak kiosztott feladat: a lótenyésztés valódiságát mi is igazolhatjuk, hiszen országuk - Laúristán - nevében benne foglaltatik a Ló szó, ami eddigelé e szavunk első hiteles előfordulásának tekinthető. Az ország névben a Ló után az Úristán szó következik, amelynek ókori jelentését Egyiptomból jól ismerjük. A régi magyar vallásos felfogásban ugyanis a királyt földi istennek, vagy élő istennek tekintették és ennek megfelelően az isten (Están) és úristen (Úristán) címmel tüntették ki. E szerint a Zagros-helységbeli szkíták országa valóságos Lókirályság volt, a Lókirály országa, ahol mindenki lovakkal foglalkozott. Így érthető meg az a rejtély, hogy a laúristániak hátrahagyott emlékanyagában miért éppen a ló ábrázolás a központi téma és miért ismételték a lovat szinte az unalomig, a régészek nem kis csodálkozására. (35) Éppen ezért a Ló, az Úr és az Isten szavunkat már a szöveg elemzése előtt felvesszük a közös szkíta-magyar szavalt jegyzékére és gyanítjuk, hogy a Szakkízben talált írásos emlék szövegében szerepelni fog a ló.

A laúristáni szkíta írás hordozóanyaga egy körülbelül 35 cm átmérőjű ezüst tálca ( képe: 73m 108 ) , amelyen a díszítések párhuzamos körök alakjában helyezkednek el, az írásjelek pedig a tálca széléhez legközelebb eső körben szerepelnek. Ez utóbbi kört levelek alkotják és azokba vannak a rovásjelek belekarcolva, legtöbbjük kétszer ismételve, a levél tengelyét alkotó főér jobb és bal oldalán. A tálca közepén egy tizenhat levelű lótusz virág szerepel (a névben íme ott a "ló") és az egyik kört - szintén stílszerűen - színaranyból készült lófejek alkotják. Ezek a dolgok azonnal jelzik, hogy lókirályságban vagyunk, házassági ajándékról lehet szó és az adományozó a Lófők ura lehetett. A szöveg első tíz szavának írásjeleit Ghirshman professzor másolása nyomán Okmánytárunk 53. száma alatt közöljük, de a szavakba tagolás és az olvasás tőlünk ered. A jeleket jobbról balra, minden jelet csak egyszer olvasva, ezt a magyar nyelvű szöveget kapjuk: 'E kis tálcát valaki bőkezűen néki adja. Egyik éke ló.' Ez a tíz szó a teljes szövegnek körülbelül a fele, mert utána még számok és pénznemek említése következik - bizonyára a tárgy értékének jelzésére, - amiket azonban nem tudunk értelmesen összeállítani. De az elolvasott részben benne van a lényeg, az ti. hogy a laúristáni szkíták tényleg írtak s magyarul beszéltek.

Az Altai szkíták legbecsesebb régészeti emlékeit a Pazyrik körüli sírkamrákban találták és közöttük feltűnik a sok madár- és oroszlánábrázolás. A szkíták bizonyára azért mentek az Altai hegyekbe, amiért az ősmagyarok egy másik különítménye a Brit-szigetekre, hogy ti, az ottani gazdag arany- és rézbányákat kiaknázzák. Ilyen értelemben szól velük kapcsolatosan Herodotos, jelezve, hogy az Arimaspi nevű arany tolvajokon túl a szkíták legkeletibb ága lakik, akiket "aranyat őrző griffonoknak" neveznek (94m I 265, 292). A griffonok madár-oroszlán kombinációjú szimbólumok, a magyarok szokásos ókori jelzése. Ez a háttér segít bennünket egy szintén oroszlánt ábrázoló pazyriki nyeregtakaró értelmezésében, amely takarón írásjelek láthatók (Okmánytár 54).

A szakemberek eddig még nem állították határozottan, hogy a nyeregtakarón levő jelek valóságos írásjelek. A betűket ugyanis a művész olyan ügyesen helyezte el, olvasztotta bele az állatfigurába, hogy azokat a rovásírásban járatlan szemlélő díszítésnek vagy az izmok érzékeltetésének tekintheti. A szkíta-szakértő T. T. Rice ezzel a kényelmes magyarázattal mégsem elégedett meg, hanem gyanút fogott és határozottan írásra gondolt. A jelek ugyanis annyira formásak - állapítja meg - és oly következetesen ismétlődnek más darabokon is, hogy feltétlenül valami üzenetet sugároznak, amit azonban ma már - sajnos - nem tudunk megérteni. Mi a jeleket határozottan rovásjeleknek tekintjük s azokat szavakba tagolva újra leírtuk a díszítést szolgáló hajlítások mellőzésével, s az írásjeleket aztán a szkíta- hun-magyar jelkulcs alapján elolvastuk. A nyeregtakaróra irt rövid üzenet így hangzik: 'Arany érceket előássák, abból élnek.' Kik? Nyilván az ott lévő magyarok, akik nevét az oroszlán piktografikusan meg is mondja. (36) Tehát az Altai szkíták valóban aranybányászattal foglalkoztak, amint Herodotos is feljegyezte. Ugyanez a mondat, vagy ehhez hasonló rövidebb mondás több más pazyriki emléktárgyon is szerepel, meglehetősen gyakran. Ennek az "unalomig való ismétlésnek" is valószínűleg az a magyarázata, mint ami a lauristáni sok tóábrázolásnak: a szkíták feladata itt keleten az aranybányák művelése volt, tehát bányász foglalkozásukat örökítették meg művészetükben és írásaikban.

Bizonyára fontos az, hogy ekként Herodotos történeti kútfőjének hitelességét egy további ponton tudtuk beigazolni, de ennél százszorta fontosabb az az alapvető tény, hogy a Kaspi- Oxus térségében élt és onnan széttelepült szkíták írásbeli anyaggal bizonyíthatólag is magyarul beszéltek. Ez a megállapítás a magyar és az egyetemes ókori történetben egyformán jól értékesíthető, mert belőle azonnal kiderül, hogy a Kárpát medencébe kelet felől behatoló első néphullám, amely oda Kr. e. 510 táján érkezett, magyarul beszélő néprészeket hozott az országba. Azt meg már a megelőző kötetben igazoltuk, hogy a keletről érkező második magyar néphullám főnépe, a hunok, szintén magyarul beszéltek és ők is magyar nyelvű írott emlékeket hagytak hátra.

Érdemes egy pillantást vetni egy másik nagy szkíta népágra, a Parthi népre is, amely a Régi Keleten az utolsó nagy birodalmat alkotta meg.

A "Parthi" nevű nép magyarsága

A Parthinak nevezett nép, az ilyen ország és állam, a Kaspi- tó déli partján lakó árja és kus törzsek vállalkozásából született meg, - innen a Parti-név - akik makedón Nagy Sándor (Alexander) görög uralma ellen sikeresen fellázadtak és függetlenségüket Kr. e. 250-ben véglegesen biztosították. (37) A királyság területe rohamosan növekedett s a Kr. e. 2. században már birodalommá szélesedett. Felölelte a Kaspi- tótól a Perzsa-öbölig és az Oxustól az Indus folyóig terjedő világot. Az állam magja hét nemzetség összefogásából jött létre, a magyar népek vallásban gyökerező szokásának megfelelően. Az alapítók életformája a lovas életforma volt, fő fegyverük az íj és a nyíl. Városaik eredetileg gyűrű alakú sáncokkal körülvett udvarhelyek voltak, benne a sátrakkal. Hatra és Ktesiphon nevű városaik romjait a régészek kiásták és azok eredeti kör alakját pontosan megállapították. Egy kínai utazó, Chang Kien, aki közöttük járt, feljegyezte róluk, hogy "jeleket róttak bőrre, széltől-szélig", eltérőleg a felülről Lefelé haladó kínai írásmódtól (3m 25). Talán éppen a bőr, e könnyen pusztuló anyag magyarázza meg, hogy a parthiaktól nem maradt fenn korunkra semmiféle írásbeli emlék. Az ország mindvégig, A.D. 226-ig, az alapító királyi nemzetség uralma alatt állt.

A Parthiakat a régibb magyar történettudósok mindig a magyar nyelvű népek között szoktak szerepeltetni, de a Parthi névben tőlünk eltérőleg a "pártos" szót látták. Nem vitatjuk, helyes-e a latin szövegek Parthi nevét Pártos-nak értelmezni, avagy abban inkább az országalapító törzs földrajzi elhelyezkedésére utaló elnevezést látni mint 232m 68 és 466, a Szigeti, Huni, Tókhári, Vízmenti, stb. nevekhez hasonlóan. A lényeg e birodalommal kapcsolatban az, hogy magában foglalta a Régi Kelet mindhárom emberfajtájának képviselőit: árjákat, kusokat és szemitákat. Vezetőrétege azonban kétségtelenül magyar nyelvű volt, amit határozottan megállapíthatunk a ránk maradt néhány parthi nyelvemlékből és történetük általános zajlásából. Országalapító királyuk trónneve ugyanis AR- SZAK-ES három egytagú magyar szó: Úr- Szék- Ős összetételéből keletkezett s szó szerint a királyi szék (úr-szék) felállítóját, megszervezőjét jelenti. Mint összetett szó azután 'Országős', azaz honalapító értelmet kapott és a parthi királyok egyik állandó címe lett. Az első országőst, Arszakest (Arsaces) a források következetesen "szkíta férfinak" (vir Scytha) mondják, ami származásának már közelebbi meghatározása. Parthiát a nagyműveltségű Mithra-Dates (Kr. e. 160-137) bővítette birodalommá. E név etimológiája talán 'Magyar Tudós', amint ezt a vele kapcsolatban megőrzött hagyományból (a "nagyműveltségű" jelzőből) is következtethetjük. Utóbb ezt a trónnevet is több király használta. (38) Parthia két legjobban ismert városa, Hatra és Ktesziphon, bizonyára az alapító hét magyar nemzetség emlékét őrzi: 'Hét Úr' illetőleg 'Hét Szép Hona' értelemben. (39)

A Parthiak birodalmában egyesített árja, kus és szemita fajú népek vezetése a jelen időszámítás 226. évében kiesett az országalapító Arszakes- nemzetség kezéből. Az történt ugyanis, hogy a birodalom perzsa tartományában a helybeli hűbéres fejedelem, Ardasír, a régi perzsa királyi család leszármazója fellázadt és függetlenítette magát (A.D. 226-241), majd belháborúban legyőzte törvényes urát Artabánt és egész Párthia vezetését magához ragadta. Ezzel a változással a szemita befolyás került előtérbe, a szokásos véres jelenetek kíséretében. Ardasír levágatta; Artabán király fejét és azt a parthiak egyik templomában közszemlém kiakasztatta. Ugyanő az Arméniában uralkodó kus fejedelmet, Kosroes (Esti Kos Urat azaz a nyugati Kus királyt), az országalapító Arszakes dinasztia leszármazóját csellel megölette. A hazájukból elűzött parthiaiak észak fejé menekültek s egy részük eljutott a Kaukázuson túlra. Az ismét hatalomhoz jutott perzsákról a birodalmat "Új Perzsa Birodalomnak" (A.D. 226-651) nevezték és az a perzsa királyok szemita hagyományai szerint kezdettől fogva világuralomra, az univerzális monarchia megalapítására törekedett. (40) Menetrendjük így alakult: fellázadtak 226-ban; Arméniát meghódították 232-ben; Szíriát 241-ben; Mezopotámiát 348-ban és a távoli Yement 570-ben; megbuktak 651-ben.

Az Új Perzsa Birodalom - más néven Sashani Birodalom - néprajz összetételét ugyanaz a tarkaság jellemezte, mint a Parthi Birodalomét. Ez nemcsak az előzményekből világos, hanem kiderül I. Sapúr király (241-271) egyik feliratából is, ahol ő "árják és nem-árják" urának nevezi magát (92m 125). A vegyes néprajzi összetételnek megfelelően az országot nemcsak Perzsiának, hanem az Arya Nam (Árja nem) országának, Iránnak és Eránnak (Úrhon) is nevezték. A perzsa királyokat fejedelmi díszben gyakran úgy ábrázolták, hogy fejük fölé szárával felfelé hajló félholdat rajzoltak és annak öblébe egy karikát illesztettek. E kelet rovásjelek felülről lefelé olvasva a királyt ELI- RAnak, 'Élő Ranak' azaz Élő Istennek mondják. Az Új Perzsa Birodalom egy másik nevezetes királya I. Cosroes más átírásban Khus-Ra ( 531-579 ) , magyar írásmóddal Kos- Úr, alatta a birodalom tetőpontján állt. Ebből a trónnévből az sejthetjük, hogy a vezetés ezúttal a harmadik nép kezébe került vagy legalább is, hogy a kusok politikai hatalma valamilyen okból előtérbe került és a birodalom súlypontja északra tolódott el. Mindez talán a fokozódó római és bizánci háborúk következménye lehetett, amely az ország északi, várakkal védett részének szerepét előtérbe helyezte.

Csak természetes, hogy a magyar kutatók az Új Perzsa Birodalomban már eddig is sok magyar szót találtak. Lukácsy Kristóf, Vámbéry Ármin és mások siettek is kijelenteni, hogy nyelvünkbe számos iráni "kölcsön szó" jutott be. Akkoriban a dolgot másképpen, mint kölcsönszavak révén még nem tudták elképzelni. Tekintve azonban, hogy e szavak legtöbbje olyan, amit már kétezer évvel az Új Perzsa Birodalom létrejötte előtt megtalálunk az egyiptomi és más keleti írnokok tolla alatt és figyelembe véve azt is, hogy a birodalomban igen tekintélyes magyar nyelvű néprészek éltek, ezeket nem "kölcsönszavaknak", hanem eredeti magyar szavaknak kell tekintenünk. Vagyis inkább a perzsák kölcsönözték azokat az ősi magyar nyelvből. Ilyen szavakról van szó: Isten, Asszony, Arc, Kéz, Párta, Pajzs, Kis, Kicsi, Kos, Hab, Otthon, Sár, Ezer, Száz, Hét, Sok, Nád, Ár, Sátor, Ad és így tovább. Vannak azonban a magyar nyelvben olyan szavak is, amelyeket jelenlegi tudásunk szerint valóban kölcsönszavaknak kell tekintenünk. Ezek egyike például a DIHQUANS, amely Perzsiában pénzügyigazgatási tisztviselőt jelentett, aki házról-házra járó összeíró és adóbeszedő volt (3m 63 sk). E perzsa szó magyar megfelelője az 1648-ig használt "dikás", amely nálunk is kincstári adószedőt jelentett és az általa beszedett magyarországi adó neve is "dika" volt (5m).

A sok magyar vonatkozással átszőtt Új Perzsa vagy Iráni Birodalom 620 táján Róma és Bizánc egyre súlyosbodó támadásai alatt meggyengült. Ezt a körülményt felhasználták az arabok, hogy délről támadva, az ország fővárosát meghódítsák (641). Az udvar ekkor észak felé menekült, de az arabok utolérték a királyt, megölték és ezzel a birodalomnak formailag is véget vetettek.

A kusokkal való évezredes kapcsolataink mérlege

A régi magyaroknak a kusokkal való bensőséges érintkezése Délkelet-Afrikában és Dél-Mezopotámiában jó kétezer évig tartott, az Indus völgyében és a Turáni Alföldön körülbelül ezer esztendeig, az egyiptomi Delta környékén pedig körülbelül kétszáz évig. Az érintkezési területen a kusok mindenütt a magyarság politikai és kulturális vezetése alá kerültek. E lényeges mozzanat nem annyira a magyarság számbeli fölényének tulajdonítható, bár az is megvolt, hanem inkább a magyar fajta jobb szervezőerejének, fejlettebb szellemi képességének, lenyűgöző vallási rendszerének és urbánus életformájának, ami mind toronymagasan állt a felett, amit a kusok e téren önmaguktól felmutatni képesek voltak. A kusok ugyanis, amikor a magyarokkal kapcsolatba kerültek, lényegében még az államtalan társadalom fokán éltek, szervezetlen banda voltak s az eldöntötte sorsukat. Boldog örömmel fogadták a magyar kultúrát és igyekeztek ezt a kultúrát tőlük telhetőleg minél jobban elsajátítani, hogy minél hamarabb úri emberekké váljanak. A kusoknak nem lehetett sok veszteni valójuk és így idővel tömegesen a magyarsághoz simultak, áthasonultak és beolvadtak.

A kusok beolvadása következtében az Indus völgyében, Dél- Mezopotámiában és a Turáni Alföldön élő 'keleti' magyarok arcszíne egy árnyalattal sötétebbé vált, mint a Földközi-tenger keleti partvidékén és az Eufrátesz felső és középső szakaszán élő 'nyugati' vagy 'esti' magyar népek arcszíne, ahol nagyobb méretű kus beolvadás nem történt. A nyelv tekintetében azonban a kusok beolvadása nem járt észrevehető változással; maradt az, ami eredetileg volt: érintetlen magyar. Legalább is nem látunk semmi olyan nyomot, ami arra engedne következtetni, hogy a magyar nyelvbe - a szemita elözönlés előtt - jelentősebb nem-magyarul beszélő ág olvadt volna, be. A kusok pásztorkodó életformájára vonatkozó szókincs éppen úgy tiszta magyar, mint a földműves életformájú magyarság szókincse. E nyelvbeli csodálatos egységet jelenleg nem tudjuk másként magyarázni, mint feltételezzük, hogy a kusok nyelve eredetileg is magyar lehetett. Vagy talán olyan kevés saját szókinccsel éltek, ami nyomtalanul eltűnt? Bárhogy is álljon a dolog, lényeg az, hogy miután a kusok kulturális és öntudatbeli áthasonulása megtörtént, a Kus- név teljesen háttérbe szorult és helyet adott a lakóhelyre utaló kizárólagos neveknek. Ezután tehát már főleg csak a Szkíta, Hun és a Magyar elnevezés maradt forgalomban, amelyekhez legfeljebb jelzőket illesztettek (fehér, fekete) az elmosódott származásbeli tudat utolsó emlékeként.

A 'keleti' magyarok legnagyobb tömbje a Kr. e. I. évezredben és az utána következő századokban még a Kaspi- Oxus vidékén, vagyis a Turáni Alföldön élt. Ebből a magyar nyelvű turáni embertartalékból a történelmi események lüktetésének megfelelően egymás utáni hullámokban indultak a csoportok nyugat felé: szkíták, hunok, avarok s végül magyarok. A Duna-medencébe érkező mindegyik újabb hullám saját neve alatt foglalta politikai keretébe a régibb hullámok népmaradványait s talán így lettek, az utolsó hullám révén, a különféle úr és kus eredetű törzsek valamennyien Magyar nevezetű nemzetté.

Az európai Magyarország népességének kialakításában a turáni tömb szerepét legújabban az embertan hazai szakértője, Tóth Tibor nagy nyomatékkal hangsúlyozta. Szerinte "a honfoglaló (Árpádi) magyarok csontvázainak vallomása szerint egyáltalán nem támasztható alá az Ural- Szibériai őshaza . . . Viszont feltűnő a megegyezésük (a honfoglaláskori csontvázaknak) a Volga alsó folyása és az Aral-tó közötti steppés, szavannás, legeltetésre alkalmas . . . területen talált szarmata és szkíta kori leletekkel... Ezek szerint tehát kb. ezer évvel a (896-os) honfoglalás előtt az ősi magyarságnak ezen a területen kellett élnie." Ez az első hazai hangsúlyozása annak, amit jelen könyv szerzője is vall. (41)

Nagyot tévednénk azonban, ha azt állítanók, hogy a Duna-medencében végrehajtott magyar honfoglalás tisztán és kizárólag a kelet felől érkező turáni néphullámok műve lett volna, szkítáké, hunoké, avaroké és magyaroké. A dunai magyar haza népi honfoglalásának első szakaszát ugyanis, amit e munka harmadik kötetében bőven kifejtünk, azok a magyar néprészek végezték el, amelyek az Őshaza nyugati és középső részéből indultak ki és már a Kr. e. évezredek folyamán beérkeztek az országba. Ezeket az árja magyarokat - egykorú szóval élve: úr néprészeket Mének, Tudók, Bálok, Urak és Szerémek vezették és ilyen népneveket viseltek: Mazúri, Magúri, Maúri, Honi, Pilísi, Héti, Boráti, Borhoni, stb., aminek az ország helynévanyagában tömérdek nyomát látjuk. Ezek a korai magyar úr-törzsek szintén a történelmi események keleti ritmusa szerint, különböző időben és különböző nagyságú csoportokban indultak ki ősi lakóhelyeikről és a dunai Magyarországba a Balkán-félszigeten át, annak délről északra vezető folyosóján áthaladva érkeztek meg a Kr. e. IV. évezredtől kezdve Kr. e. kb. 500-ig. Ők voltak a kő- és bronzkori csodálatos Magyarország - Hungária-I - megalkotói. Ez árja magyarok leszármazói a mai magyarságnak mintegy háromnegyed részét alkotják. Népünk felépítése tehát, mint majd ezt is bővebben fejtegetjük, egy árja vagy úri főtörzsből áll, amelybe egy kisebb kus-ág olvadt be. (42)

A Régi Keleten és annak szélein elhelyezkedő magyar nyelvű népek sokaságából a történelmi idők folyamán jelentős részek töredeztek le és kallódtak el, értve ez alatt, hogy nem őrizték meg magyar nyelvüket és magyar öntudatukat. Ezek közé az elveszett magyar törzsek közé elsősorban éppen a kus fajtával keveredett részek tartoznak: 1. Az Indusvölgyiek (sokan!), akik időben nem költöztek át a Turáni Mezőkre, se nem mentek el a Nílus deltájába; 2. A zsákutcába szorult és külön irányban fejlődött dél- mezopotámiai árjakusok (szumírok) nagy többsége; 3. A népek országútjára telepedett Ajtai szkíták; végül 4. Mindazok a "fekete magyarok", akik egykoron a napatai és magáriai Nílus-kanyarokban képviselték a magyar kultúrát. A fajtánkat Európában ért nagy veszteségekről más helyen szólunk. Keleti veszteségeinkkel kapcsolatban az egyetlen vigasztaló mozzanat az, hogy ha azok eredeti nyelve és öntudata meg is változott, leszármazóik még mindig tudják, hogy ők a magyarnak maradt magyarok rokonai. Ezt számon is tartják, - jobban, mint mi. (43)