Az est keretében Bank Barbara történész beszélgetett a temerini Csorba Béla íróval, néprajzkutatóval, Teleki Júliával, a csúrogi tábor túlélőjével, helytörténeti kutatóval és Ternovácz István újságíróval a lágerek világáról. A vajdasági vendégek az 1944–45-ös tragédia kutatása során szerzett értesüléseiket és tapasztalataikat, Teleki Júlia pedig a családja történetét osztotta meg az egybegyűltekkel. A rendezvényt jelenlétével megtisztelte Schmittné Makray Katalin, a korábbi köztársasági elnök neje és Pirityiné Szabó Judit, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője is. (MSZ)

 Ternovácz István felszólalása
(A budapesti felszólalás szerkesztett változata)

A "Délvidéki tragédiánk 1944-1945, lágerek világa" címmel megtartott budapesti tanácskozás résztvevőjeként Ternovácz István újságíró, a Kossuth Rádió vajdasági tudósítója elsőként arra mutatott rá, hogy az 1944-45-ös tömegmészárlást követően a titói Jugoszláviában milyen gazdasági és tulajdonjogi változásokra került sor. Példaként a mezőgazdaságban bekövetkezett változásokat hozta fel. Vajdaság tartományban, melynek területe a mai Magyarország 23,2 százalékát teszi ki, a kiváló minőségű termőföldek 45 százalékát elkobozták korábbi tulajdonosától. A 668.412 hektár elkobzott termőföld nagy részét, 389.449 hektárt a minden polgári jogától megfosztott németségtől vették el, de a magyaroktól is több tízezer hektárt tulajdonítottak el, ami nagymértékben nehezítette a közösség későbbi boldogulását. Ternovácz beszélt arról is, miként éli meg ő az 1944-45-ös történéseket és azok utóéletét. Szerinte a legfontosabb, hogy minél előbb megtörténjen a tényfeltárás, hogy fény derüljön a vajdasági magyarirtás pontos méreteire és körülményeire, ami az 1942-es történések vonatkozásában már rég megtörtént. Rámutatott arra, hogy készült ugyan néhány fontos helytörténeti monográfia a témakörben, de elfogadhatatlannak tartja, hogy a Vajdaságban csak egy magyar levéltáros dolgozik aktívan az 1944-45-ös áldozatok névsorának összeállításán, ráadásul annak a munkáját is lépten-nyomon akadályozzák, amit a magyar érdekvédelem tétlenül szemlél. Az egyhelyben topogást annál bosszantónak tartja, mivel már két éve létezik a magyar és szerb történészekből álló államközi tényfeltáró vegyes-bizottság, amely puszta létezésén kívül nem sokat mutatott fel.

Szerinte a határokon átívelő nemzetegyesítés vonatkozásában eddig kiválóan teljesítő magyar kormánynak élnie kellene a nyomásgyakorlás lehetőségével, hogy a kutatás felgyorsuljon, mivel a nemzet számára fontos, hogy megismerje saját múltját, mert e nélkül nincs eredményes jövőépítés. Mint mondta, a Vajdaságban az ún. „demokratikus” hatalom képviselői az 1942-es dél-bácskai razzia évfordulóját minden évben arra használják fel, hogy emlékeztessék a közvéleményt a magyar fasiszták gonosztetteire. Azzal, ahogy ezt teszik, szerinte közvetett hangulatkeltést folytatnak a magyarság ellen, ugyanakkor az 1944-45-ös történésekről, a OZNA rémtetteiről hallgatnak. Azt is jelzésértékűnek tartja, hogy miközben Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Wiesenthal központ vezetője azért kapta meg Újvidék díszpolgári címét, mert nyomára jutott Képíró Sándor csendőr-századosnak, ami rendben lehet. Az viszont elfogadhatatlan, hogy az 1944-45-ös magyarellenes történések ügyében úttörő kutatást végző Matuska Márton, vagy az ártatlan áldozatokra való méltó megemlékezés jogáért húsz éve küzdő Papp Ferenc például, nem lehet Újvidék díszpolgára, s a Makovecz Imre által tervezett emlékkápolna felépítését sem engedélyezik.

Mintha a saját tragédiájukra is emlékezni kívánó magyarokra nem volna szüksége Újvidéknek. Ternovácz szerint a történtek feltárása és közvélemény elé tárása mindkét országban, meg kell, hogy előzze a két államfő közös főhajtását az 1944-45-ben kivégezett magyarok valamelyik tömegsírjánál.

Népirtás volt, vagy valami más?
(Részlet Csorba Béla budapesti előadásából)

Az utóbbi időben szerb kutatók részéről is egyre több olyan publikáció látott napvilágot, amelyben szakítani igyekeznek a kommunista idők hazafias partizánromantikájának történelemszemléletével. Közülük Zoran Janjetovićot mindenképpen elismerés illeti, hiszen már a kilencvenes években figyelemre méltó tárgyilagossággal nyúlt a magyarok és a németek elleni véres leszámolások kérdéséhez. Szakmai tisztességéhez nem fér kétség. Ennek ellenére van egy kérdés, amelyben ő is rendíthetetlennek látszik. Ez pedig a az 1944/45. évi vérengzések, majd az azokat követő internálások minősítése. Nem kétséges, a szerb, de a horvát és a szlovén történetírásnak is, valamilyen módon el kell számolni az egykori Jugoszlávia területén élt több mint félmilliós német népközösség, de az internálótáborokba hurcolt, pusztulásra szánt Sajkás-vidéki magyarok sorsával is.

Janjetović a História 2011/9-10. számában – elsősorban az ún. „népi német” publicisztikával vitatkozva – úgy érvel, hogy „a népi németek internálását nem a kommunista hatalom genocídiumvágya vezérelte”, hanem csupán „az országból való eltávolítás szándéka”. (Tegyük hozzá, eközben közel 200 ezer polgári személyt internáltak, a táborokban odaveszettek száma legalább hatvanezer. Csupán az általam kutatott járeki haláltábornak 6429 áldozata volt, közöttük 955 a gyerek.)
Első pillanatra talán érthetetlennek tűnik, hogy miért hangsúlyozza Janjetović a kommunista hatalom érzelmi motívumait. Az áldozatok és hozzátartozóik szempontjából végeredményben teljesen irreleváns, milyen szándékok okozták halálukat és balsorsukat.

Valójában másról, többről van itt szó, mint puszta érzületi kérdésről.

Az ENSZ 1951. január 12-én hatályba lépett Egyezménye a Népirtás Bűntettének Megelőzéséről és Megbüntetéséről második cikkelyében ugyanis kimondja, hogy genocídiumot követ el az,
„aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából

• a.) a csoport tagjait megöli,
• b.) a csoport tagjainak a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz,
• c.) a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak tagjait pusztulással fenyegetik,
• d.) olyan intézkedést tesz, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátlása,
• e.) a csoporthoz tartozó gyermeket más csoportba elhurcolja.”

Az internáló táborokba zárt németekkel és magyarokkal szemben alkalmazott hatalmi módszerek szemmel láthatóan megfelelnek az Egyezmény második cikkelyében felsorolt tartalmi ismérveknek. Hogyan lehetséges, hogy Zoran Janjetović mégis elvitatja a genocídium minősítés jogosultságát? Feltételezhetően Janjetović a „dolus specilis”-ra, azaz a speciális szándék hiányára alapozza a véleményét, vagyis arra, hogy a „szubjektív elem”, a népirtás szándéka mint olyan általában nehezen bizonyítható. Nem véletlen, hogy a második cikkely első tagmondatába hosszú, közel három évig tartó egyeztetés után került be ez az elem, nemzetközi jogi mentségszellentyűt biztosítva a világháború győztes államainak az általuk elkövetett népirtások miatti felelősségre vonás kísérlete esetén.
A szándék bizonyításának nehézsége (de egyben nem a lehetetlensége) ellenére az ENSZ 1951. évi Egyezményének tartalmi ismérvei alapján számomra egyértelmű, hogy mind a német civil lakossággal, mind pedig a Sajkás-vidéki magyarokkal szemben az 1944 és 1948 közötti időszakban genocídiumot követtek el.

Forrás: VMDP hirlevél.