Kedves Fiatalok és Idősebbek!

 A gengszterváltás óta eltelt közel negyedszázad alatt (ami egy ember életében nem kevés idő!) számos színvonalas, jó szellemű magyar kiadvány látott napvilágot. Nehéz a választás, s bizonyos szubjektivitás is elkerülhetetlen ilyenkor, mégis a nyomtatott újságok, lapok, folyóiratok közül talán 6 emelkedett ki igazán az egész mezőnyből: a Szittyakürt (főszerkesztő: Major Tibor, USA), a Szent Korona (Romhányi László), a Hunnia (Kunszabó Ferenc), a Magyarok Vasárnapja (Zas Lóránt, USA), a Tárogató (Siklósi András) és a Magyar Jelen (Toroczkai László). Valamennyiben közös vonás a radikális, független alapállású harcosság, a bátor, megalkuvásmentes szókimondás, a megkérdőjelezhetetlen nemzeti elkötelezettség és a bulvármentes, igényes tartalomra és nyelvhasználatra való törekvés. Ennél az értékelésnél nem törődtem sem az ismertséggel, sem a példányszámmal, sem a „hivatalos” véleményekkel, hanem csupán a fönti szempontokat vettem figyelembe. Sajnos azóta közülük 5 megszűnt (az első 4 szerkesztője is távozott már az élők sorából), a hatodik pedig épp most készül lehúzni a rolót.

Abban a kivételes szerencsében (isteni kegyelemben?) részesülhettem, hogy hosszabb-rövidebb ideig valamennyinek (olykor egyszerre többnek is) megbecsült munkatársa lehettem, amit valószínűleg csak igen kevesen mondhatnak el magukról szeretett hazánkban. A Magyar Jelennek a kezdetektől cikkírója voltam. Eleinte ritkábban, aztán egyre sűrűbben jelentek meg benne verseim és prózáim, melyeket – mint újszülött szellemi gyermekeimet – mindig nagy lelkesedéssel bocsátottam olvasóink elé. Kifejezetten örültem, ha erőfeszítéseimre elismerő és biztató visszajelzéseket kaptam a legváratlanabb helyekről és személyektől, de akkor sem keseredtem el, ha durva támadások és alaptalan rágalmak értek bizonyos körökből. Nem olyan fából faragtak, hogy hitemben bárki megrendíthessen, vagy bármi módon eltántoríthasson a fő küldetésemet jelentő alázatos, mindenkor a népünket szolgáló, honmentő küzdelmektől.

A Magyar Jelen immár a 14. esztendejét tapossa, s nem kevés kihívással kellett szembenéznie viszontagságos pályafutása során. Kifejezetten az ifjúság számára készült, hogy tudatilag-lelkileg megalapozza cselekvő hazaszeretetét, korszerű ellenségképét, csalhatatlan helyzetfelismerését és alapműveltségét. Eredendő szándékunk dacára azonban a fölnőttebb korosztályok is haszonnal forgatták, és lapunk több nemzedék berkeiben vált kedvenc (olykor kizárólagos) olvasmánnyá. Ez a nagy felelősség bennünket is aktivizált, s a magunk részéről igyekeztünk mindent elkövetni, hogy eleget tegyünk a fokozott elvárásoknak. Büszkék vagyunk rá, hogy nem ismertünk cenzúrát és tabutémákat; így kendőzetlen őszinteséggel írtunk pl. a zsidó-és a cigánykérdésről, a trianoni revízióról, vagy éppenséggel a korrupcióról és a hatalom gaztetteiről stb. Csupa olyasmiről, amiket másutt megérinteni sem mernek, nemhogy az igazsághoz hűen tárgyalni. Mindvégig tartottuk magunkat egy szabad, építő jellegű fórum kritériumaihoz, s csupán azokat száműztük, akiknél nyilvánvaló volt a romboló, alattomos, alvilági szándék. Nem hisszük, hogy mindig mindenben mindenkinek megfeleltünk, bizonyára komoly ellenségeket is szereztünk; azonban röstellnénk is alaposan, ha épp azoktól kapnánk dicsérő szavakat, akik nemzetünk pusztulásán munkálkodnak.Eltökélten valljuk, hogy minden sanda ajánlat, fenyegetés, csábítás ellenére megőriztük sajátos arculatunkat, és semmilyen párttól, társadalmi szervezettől, egyháztól, gazdasági-politikai lobbitól nem függtünk soha. Noha tisztában vagyunk értékeinkkel, talán mégse nekünk kellene értékelnünk magunkat (nem is óhajtok ebbe mélyebben belemenni), annyit ellenben nyugodtan leszögezhetek, hogy jöhet még idő (ha dolgaink közös céljaink szerint alakulnak), amikor a jövő történészeinek és nemzetvédőinek biztos forrása, iránytűje lehet az itt közölt írások serege, bonyolult korunkról formálandó helyes álláspontjuk kialakításában.

Szégyenkezni tehát egyáltalán nincs okunk. Úgy vélem, erőnkön fölül is mindent elkövettünk, hogy a lapot megmentsük, és biztosítsuk hosszú távú, zökkenőmentes megjelenését. Két problémát sajnos nem sikerült kiküszöbölnünk. Az egyik az internet elindulása és széles körű elterjedése. (Ámbár magunk is üdvözöljük ezt a remek találmányt, s több honlapnak is „szállítunk” híreket, publicisztikákat, tanulmányokat, az vitathatatlan, hogy a nyomtatott sajtónak bizonyos értelemben befellegzett.) A másik az állandó pénztelenség és anyagi veszteség, amit fizető hirdetők és jómódú támogatók hiányában, önerőnkből már nem tudunk megoldani (pedig valamennyi szerzőnk honorárium nélkül dolgozott). Olyan „apróságokról”, mint a terjesztők packázásai, a magyarság zömének elszegényedése, egzisztenciális bizonytalansága, fásultsága és közönye, tán ne is beszéljünk. Mindent összevetve: borítékolható volt az elkerülhetetlen vég, mégis könny szökött a szemembe, mikor Lacitól értesültem, hogy az utolsó szám kiadására készül. Próbáltam rábeszélni a folytatásra, de be kellett látnom, hogy ilyen mostoha körülmények közt csak az agóniánk hosszabbodhatna meg, mert gyökeres változásra nincs semmi reményünk. Azt tanácsolom tehát híveinknek, hogy ne szomorkodjanak, ne sirassanak bennünket, hanem tartsanak meg jó emlékezetükben, hiszen valamit azért letettünk a nemzet asztalára. Ne úgy vegyék, hogy elbuktunk, hiszen mi sem adjuk föl, hanem más, járhatóbb utakat keresünk. Úgy gondolom, szűkebb és tágabb környezetünkben semmi sincs rendben még; vagyis tömérdek feladat megoldása vár ránk, ezért így vagy úgy tovább kell lépnünk. Szeretnék most ehhez néhány támpontot s egy kis energiát adni. (Több munkámban érintettem már ezeket a fundamentális sorskérdéseinket, ám sohasem lehet elégszer kihangsúlyozni őket, ill. felhívni rájuk a közfigyelmet.)

Hazánkban közel 70 éve nincs valódi és teljes sajtószabadság. Pontosabban soha nem is volt. A tájékoztatást zömmel mindig a nemzetidegen (gyakran förtelmesen galád) érdekek irányították. De olykor azért a magyarság is hallathatta a hangját. Néha megfogalmazódhattak olyan gondolatok is, amelyek a Kárpát-medence őslakóinak (a sumér, szabir, szkíta, hun, avar folytonosságot képviselő magyarságnak) tényleges sorsáról, vágyairól, küzdelmeiről, dicsőségéről vagy vereségeiről tudósítottak. Ferdítések, negatív elfogultságok, elhallgatások és gúnyos felhangok nélkül. Voltak idők, amikor senki sem mert bennünket nyíltan gyalázni és szembeköpni, vagy röhögve megfosztani a szólás, a védekezés, a válaszadás, a szolidaritás jogától. Sajnos, jelenleg nem ilyen korban élünk.

Az évezredeken át súlyos áldozatokkal megőrzött Nagy-Magyarország egyre kevésbé a miénk. Nemcsak azért, mert Trianonban gátlástalanul szétvagdosták, hanem azért, mert külső és belső árulóink, hóhéraink mohóságukban még megmaradt földünkre, javainkra is szemet vetettek. Ezért folyton-folyvást züllesztenek, gyengítenek, irtanak bennünket mind fizikai, mind morális és szellemi téren. Már az sem elég, ha öntudatlan, nincstelen, reményt vesztett rabszolgává válunk, és föladjuk egészséges nemzeti stratégiánkat. Kell a hely a tömegesen betelepülő idegeneknek, a világ minden sarkából idecsődített barbár „honfoglalóknak”, akik eleink csonthalmán s a mi holttestünk fölött szeretnék eljárni győzelmi táncukat (s megülni purim ünnepüket).

Ha túl akarjuk élni ezt az apokalipszist, vállalnunk kell az ellenállást, a szervezett önvédelmi harcot bármi áron és bármilyen eszközökkel. Nincs időnk tétovázni, nincsenek lehetőségeink további ideológiák, társadalmi kísérletek, gazdasági-politikai „modellek” kipróbálására. Minden perc drága, minden hátrálás, meghunyászkodás a végső pusztulásunkat hozhatja. Csupán a merész, kitartó, becsületes cselekvés segíthet. Ebben nem számíthatunk semmilyen más nációra, „testvérre” vagy szövetségesre, kizárólag magunkra. Csak akkor érhetünk el sikert, ha polgáraink java fölismeri történelmi hivatását, és önmagáért hajlandó lesz összefogni, majd keményen síkraszállni a földgolyó legrombolóbb, legdémonibb erőivel szemben. Ennek a korparancsnak a föltárása, megértetése, az önzés, a hazugság és a gyávaság elsöprése ma szent kötelessége minden hazafinak, valamennyi gerinces írástudónak és értelmiséginek. Mindnyájan felelősek vagyunk egymásért, országunk, fajtánk boldogulásáért. Tilos megfutamodnunk, bajtársainkat cserbenhagynunk, vagy tőlük külső nyomásra elhatárolódnunk. Aki minket vállal, azt mi is vállaljuk! Magyarok vagyunk. Ismernünk kell történelmünket, szokásainkat, nyelvünket, kultúránkat, szellemi-lelki értékeinket, vagyis mindazt, amit népünk az évezredek során létrehozott, s mely örökség továbbadása nélkül meghatározó nemzeti jellegünket veszítenénk el. Igyekezzünk Jézus nyomdokain járni (nincs más út, csak az Isten útja!), vagyis a bölcsesség, a hit, a remény, a szeretet s a lélek harmóniája vezéreljen bennünket.

Célunk a Szent Korona eszmeiségén alapuló, vonzó Magyarország fölépítése; egy olyan szerves társadalom létrehozása, ahol a középpontban az emberi jog és méltóság áll, ahol nincsenek elnyomók és elnyomottak, ahol a sorsunkról magunk dönthetünk, és vezetőinket nem kinevezéssel helyezik fölénk, hanem a saját akaratunkból választhatjuk meg őket mind a munkahelyeken, mind a politikában s az élet bármely területén. Számunkra csupán az istenhit a fontos, de mindenki szabadon hódolhat vallásának (tartozzon akár az általunk preferált keresztény felekezetekhez, vagy kövessen más irányzatokat, pl. az ősmagyar mágus- és táltos-vallást); amennyiben az nem rombolja a magyarság érdekeit, s nem tartozik a deviáns szekták csoportjába, vagy a titkos (pl. szabadkőműves) szervezetekhez. Úgy gondoljuk, hogy népünk ezerféle megosztottságát nem szabad tetéznünk még azzal is, hogy hitbéli korlátokat állítunk, vagy bármiféle vallási kizárólagosságra törekszünk. Virágozzon minden világnézet, filozófia és ideológia, ha az hasznunkra válhat, és segítheti megmaradásunkat, fölemelkedésünket.

Alapjában demokrácia-ellenesek,antiglobalisták, antibolsevisták, antiliberálisok és anticionisták vagyunk, viszont közel áll hozzánk a hierarchikus felépítésű, tekintélyuralmú, ősmagyar társadalmi rend. Elutasítjuk, hogy bármely zsarnoki hajlamú kisebbség önkényesen rátelepedjen a jámbor, jóhiszemű többségre, totálisan kiszolgáltatva azt a saját önző, sátáni törekvéseinek. Távol áll tőlünk, hogy a Kárpát-hazában bármely réteget, fajt hátrányosan megkülönböztessünk, ugyanakkor nem tűrhetjük azt sem, hogy a többségi magyarságot idegenek diszkriminálják, vagy üldözzék a saját, ősi országunkban. Az egyetemes szabadság csak addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem sérti, azaz sohasem csaphat át szabadosságba. Csak az követelhet bármilyen jogot, aki kötelességeit is teljesíti nemzetünkkel szemben. A mi egyik fő feladatunk, hogy meggátoljuk a gonoszság, a magyarellenesség tobzódását, a sötétség további terjedését, s az igazság, a méltányosság fölmutatásával kivezessük tévelygő embertársainkat az éltető napfényre.

Nem titkoljuk: a szegények és eltiportak oldalán állunk. A szerencsétlen, elesett, kisemmizett és megalázott többségért verekszünk. Kardot rántunk elnyomóink, balliberális vérszívóink ellen. Szembeszállunk a népnyúzókkal, a törvénytelen kiskirályokkal s ordas eszméikkel. Nem engedjük, hogy Nagyboldogasszony gyönyörű országa – a történelmi Magyarország – gengszterek paradicsoma, alvilági törpék és vasorrú bábák kéjbarlangja legyen! Félelem nélkül, mindenre elszántan, tisztán és szabadon beszélünk. Nem a szeletelés, a megosztás a célunk, hanem az összefogás szorgalmazása, a széles tömegek érdeklődésének fölkeltése, a legfájóbb sebek kitapintása és gyógyítása, az öntudat ébresztése, a lehetőségek föltérképezése szerepel tervünkben. Nem keskeny ösvényeken fogunk bujdokolni, de tágas mezőkön, a házigazda biztonságával kívánunk mozogni. Azon leszünk, hogy segítsük kómában fetrengő, legázolt népünk önmagára találását, ill. megvilágítsuk a helyes önvédelmi cselekvés módozatait. Nem a saját karrierünk fontos, hanem hogy hasznosan előrelendítsük népünk átmentését a következő századokba. Ha a magyarság képes kiemelkedni a fojtogató, bűzös fertőből, akkor mi is számíthatunk az utókor hálájára; ám ha végleg elsüllyed, akkor huszadrangú kérdés a magunk sorsa.

Részünkről ezután is meghozunk minden ésszerű áldozatot országunkért, s talán a jó Isten is ránk mosolyog egyszer, és pártfogolja nemes igyekezetünket, hogy mielőbb gyümölcsözhessen egész népünk javára. Mi eddig is a magyar igazságot, szabadságot és értékrendet képviseltük, ezután sem térünk el ettől. Két lábbal állunk e véráztatta földön, de szívünkkel és szemünkkel az égre is nézünk. Elfogadunk minden baráti jobbot, de nem kíméljük mohó parazitáinkat és elvetemült gyilkosainkat! Ennek az élethalálharcnak bármi is legyen a kimenetele, rajtunk nem fog múlni. Ha sokan, egyre többen csatlakoznak hozzánk, vagy tőlünk függetlenül az alvilág bástyáit ostromolják, akkor van esély a sikerre. Ha azonban magunkra maradunk, úgy kudarcunk elkerülhetetlen, miként az országé is.

Bő termést, jó egészséget, törhetetlen hitet és szebb jövőt az összes hazánkért tenni kész magyarnak! Egységben az erő! Isten áldja meg nemzetünket, és vezessen bennünket a végső győzelemre! Riadó testvérek, mert sorsunk, megmaradásunk és fölvirágzásunk a tulajdon kezünkben van!