Clair Vilmos Emil - elmagyarosodott francia nemesi család sarja, harmadik generációs magyar - 1858-ban született Pesten
1951-ben, matuzsálemi életkorban, kilencvenhárom évesen halt meg. Az a majdnem 100 év, melyet végigélt, Magyarország történelmének egyik legizgalmasabb és legmozgalmasabb periódusa. A magyar történelem polgári korszaka, kis megszorítással úgy is mondhatnánk: a magyar polgári osztály története, születésétől széthullásáig. Clair Vilmos, főleg párbajkódexe jóvoltából e korszak egyik emblematikus figurája lett. Nem túlzás állítani, a 29 kiadást megélt kódex, „a Clair" a korabeli magyar férfitársadalom egyik legtöbbet forgatott könyve. Amikor szerzője meghalt, 1952-ben, olyan kort írtak, amelyben egy ilyen életmű fabatkát sem ért. Halálakor nem születtek róla nekrológok. Életrajzi adatai ma is hiányosak. Pedig életműve, amely több mint a párbajkódex, rejteget olyan érdekes történelmi fejezeteket, amelyek érdemessé tehetik személyét a megismerésre. Fentebb emblematikus figuraként említettük, de Clair típus is, az 1870-es évekkel induló, közéleti érdeklődésű generáció második - harmadik vonalának egyik tipikus képviselője, meglehetősen tanulságos életpályával. Magát egyébként újságíróként, a magyar kultúra közmunkásaként, harcosaként határozta meg.
A család magyarországi honfoglalója a nagyapa, Clair Ignác, egykori katonatiszt, a családi hagyomány szerint Napóleon császári gárdájában, aki nem sokkal a háborúk befejezése után került kalandos úton a Duna vidékére. Talán abból a megfontolásból, hogy minél messzebbre, Pesten köt ki, de kis idő múlva már Bécsben van, ahol vívómesteri oklevelet szerez, majd már ezzel az oklevéllel próbál újra szerencsét Pesten, ahol le is települ, és 1833-ban megalapítja Magyarország első hivatalos „torna és vívóiskoláját".
Az apa, Clair Lajos vagy Alajos (mind két néven előfordul) 1848-49-ben honvédtiszt. A források hadnagyként ismerik, a családi hagyomány századosként. A szabadságharc leverése után Olaszországba menekül, ahol szobrászatot tanul. Bár nem lett igazán jegyzett művész, néhány munkájára felfigyeltek. Magyarországra visszatérve családi hagyományból is a sport, a torna és a vívás körül ténykedik. 1865-ben nézeteltérésbe keveredik Pest másik híres vívómesteri famíliájának, a Chappon családnak egyik tagjával, az ezt követő párbajban pedig, amely a magyar kardpárbajos szokásokkal ellentétben, franciavirtus szerint párbajtőrökkel zajlott, súlyos sebet kapott. Fia majd nyolcvan év múlva úgy emlékezik, hogy ez volt az egyetlen tőrpárbaj Magyarországon. Egy évre rá, negyvenévesen ebbe a sérülésbe hal bele, négy gyermeket, köztük a nyolcéves Vilmos Emilt hagyva árván. Ugyanebben az évben halt meg a honfoglaló Clair Ignác is.
Az ifjú Vilmos a fővárosban és Nagyváradon járt gimnáziumba majd Pesten a jogi egyetemre iratkozik be. Tanulmányait azonban abbahagyja, és a Képviselőháznál vállal állást, 1875-től öt éven át „képviselőházi tisztviselő".
1879-ben kezdődik újságírói pályafutása, a Magyar lapokban ekkor jelenik meg első cikke. Ám már ugyanebben az évben más lapnál találjuk: beáll Lukács Béla Közvéleményéhez segédszerkesztőnek. A lap 1880 júniusában egyesült Budapest című politikai napilappal, Budapest néven. Valójában innen számítódik Clair karriernek tekinthető újságírói pályafutása. Évente, kétévente lapot vált, szakmai pályája látványosan emelkedik. Párhuzamosan a Budapesttel, szerkeszti a Szikra című élclapot is. 1882-ben a korszak egyik zsurnaliszta fenegyerekének Verhovai Gyulának Függetlenség című lapjához áll. Itt, mint „belső munkatárs" a kulturális rovatnál tevékenykedik, főleg színházi eseményekről ír, „cv" és „rv" szignójú, néha Clair vagy Clair Vilmos névvel, máskor Roland lovag, Spitzbub vagy Guillaume álnéven jegyzett kis tárcáiban főleg kedvenc színésznőit dicséri, Blaha Lujzát, Prielle Kornéliát, Jászai Marit. Többször cikkezik a Népszínházért, mert, mint írja: „művészeti érdek a magyar népszínművek áldozatok árán is fejlesztése, a fővárosi lakosság magyarosítása és művelése". Lobbizik, hogy a Népszínházban Blaha Lujza és Teleki Miklós pályázata legyen a nyertes. 1883-ban főmunkatársa lesz a Kisiparos című hetilapnak is. Könnyedén ír, ontja a cikkeket, tudósításokat, és - művészi, esztétikai kvalitások okán nem igazán dicsérhető - szépirodalmi dolgozatait és sok-sok anekdotát. Közben parlamenti tudósító is.
1885 januárjában jelenik meg Székesfehérvárott Clair és Bayer Ferenc közös kiadásában a Társalgó első száma. Clair a főszerkesztő. A lap, ahogy a beköszöntőben írja: „társalgója lesz a művelt nagyközönségnek az irodalom és a szépművészet területén". A kérészéletű lapba főleg az ő baráti köre írt. Az mindenesetre figyelemre méltó próbálkozás, hogy egy vidéki irodalmi lapot próbál gründolni, mint ahogy az is, hogy amikor országos napilapoknál szerkesztő, sőt felelős szerkesztő és laptulajdonos, akkor is járja az országot, főleg a főváros tágabb környezetét, vonatra ül, anyagot gyűjt. Ekkor már bevett gyakorlat, hogy az újságok nem csak vidéki levelezők útján szerzik a híreket, hanem kiküldik híréhes, jó tollú munkatársaikat is közvetlen élményt szerezni. Ilyen „új típusú újságíró" Clair is. 1887 februárjában jelenik meg a Keresztény Magyarország. A lap, amelynek Clair a felelős szerkesztője, később tulajdonosa is, a korszak hazai antiszemita sajtójának egyik reprezentánsa. 1889-től politikai napilap, saját megfogalmazása szerint: az antiszemitapárt lapja, Istóczyék szócsöve. Mindemellett harcosan ellenzéki, szélsőségesen nacionalista, stílusa harsány, olykor alpári. A beköszöntő vezércikk sem kertel. A cél: Küzdelem a keresztény vallás-erkölcsök, a keresztény társadalom és a keresztény tőke érdekében, hogy megvalósíthassuk életcélunkat, a keresztény Magyarországot. A keresztény tőke századok óta fájdalmasan nyög a zsidó tőke lidércnyomása alatt. Hazánk kereskedelmét, földművelését, az irodalom és művészet minden ágát, a közszellemet, szóval mindent, ami az állami és társadalmi jólétnek biztosítását képezheti, korlátlanul csalja ma a zsidó tőke..."Amikor 1889 elején tulajdonosként is jegyzi a lapot, maga írta vezércikkben még egyszer megadja az alaphangot: „célunk a zsidóktól független keresztény Magyarország megvalósítása".
Hangos antiszemitizmusáról Clair már korábbról is eléggé közismert főváros szerte. Tudni vélik róla, hogy ő az a "fehér kalapos rém" - ezt a nevet kapta a korabeli sajtóban - aki az 1883-as Kerepesi úti antiszemita zavargásokban a felbujtó szerepet játszotta. Ez alól ugyan tisztázza magát, a Függetlenségnél eltöltött évekkel, Verhovayval való kapcsolatával azonban végképp hozzákötötte magát a korszak radikális antiszemita mozgalmaihoz. Amikor élete vége felé visszaemlékezik erre az időszakra, mintha amnéziában szenvedne. A jótékony időben az emlékek úgy módosították az újság jellegét, hogy annak jelszava és hitvallása a "krisztusi szeretet" volt. Ebből mindössze annyi tűnik igaznak, hogy - akkor már Magyarországként - nyit a keresztényszocialista irányzat felé („Vezérünk Vaszary Kolos!"), s a lap hangneme - bár az antiszemiták prominensei változatlanul jelen vannak - valamivel visszafogottabb. Különösen jó kapcsolatokat ápol Komlóssy Ferenc képviselővel, együtt propagálják egy „Keresztény szociális szövetség" létrehozását.
Nem ismert, hogyan veti le magáról Clair a 80-90-es évek antiszemitizmusa gúnyáját, de feltűnik, hogy nagyjából a századforduló után már nem olvasunk tőle, antiszemita szlogeneket. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy 1896-ban Istóczyék antiszemita pártja kibukott a parlamentből, és megszűnt az intézményes politikai háttér. Közrejátszhatott az is, hogy elkészül főművével, a Párbajkódexszel, amely 1897-es megjelenésével egy csapásra ismertté és elfogadottá teszi a nevét más körökben is. Ekkortájt kezdődik közéleti működése is a felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületben, és csakhamar beválasztják különböző országos szervek vezetőségébe is. Ilyen társadalmi pozíciókban a századforduló után már nem illett antiszemitának lenni. S bizonyára fontos momentum, hogy Nyitrára költözik, a magyar nyelvhatár peremére, ahonnan egy hamis nacionalista számára, főleg a magyar nyelv és a magyarosítás kérdésében, amelynek élharcosa, másnak látszhat a világ, mint a fővárosból.
Visszatérve még újságírói működéséhez: jó kapcsolatokat ápol a budapesti munkáskörökkel. 1888 januárjában elvállalja a Kovács ipar főszerkesztését. A lap gazdája a „Budapesti kovács segédek segélyző, önképző és munkaközvetítő egylete". A főszerkesztő az egylet dísztagja is. Beválasztását a „hírlapirodalom terén, a munkásosztály védelmében szerzett érdemeinek elismeréséül" érdemelte ki a kovácssegédektől. Gyakran jelenik meg a Lamperth vendéglőben, az egylet főhadiszállásán. Részt vesz rendezvényeiken, feleségével ott van az egyleti bálokon, beszédeket mond, felvilágosít. A legkevésbé sem furcsállható dolgok ezek. Szervesen illeszkednek Clair és hasonló gondolkodású népnevelő-népboldogító eszmetársai helykereső, a mai fogalmaink szerint nemritkán kicsit zavarosnak minősíthető eszmerendszerének gyakorlati lépesei közé. Ellenzékiek, harcosan 48-asok, általában tőke-, főként zsidótőke-ellenesek, harsányan antiszemiták, nacionalisták. A lap is ilyen. „Olvassatok szakmai irodalmat!" - szól szentenciája a kovácssegédekhez. A lap szakmai (oktató) cikkeket közöl patkolásról, kocsigyártásról, emellett saját írásaival is traktálja az olvasókat, például az özvegy színészről, megesett, gyermekgyilkos cselédlány sorsáról. Hazaszeretetre buzdít, harcra, hiszen amint írja - mindenkor a lelkes ifjúság volt a történelem előrevivője. Természetesen hirdeti nagy példányszámú saját lapját, a Keresztény Magyarországot, a figyelmet mindenekelőtt populáris műfajú cikkeire irányítja, érdekfeszítő társadalmi regényekre, adomagyűjteményekre, magyar történeti, társadalmi adomákra, apróságokra, szójátékokra. A lap három és fél hónap után - érdeklődés hiányában - kimúlt. A megcélzott potenciális 50 000-es „kovács szakmabeli" olvasóból mindössze 115-en voltak kíváncsiak előfizetőként az újságra.
Lapjai és maga Clair is, mindeközben irodalmi mecenatúrát vállal. A Magyarország adja ki 1894-ben Krúdy Gyula első tárcacikkét, Petri Mór verseit. Újságjainak állandó szerzői közé tartoznak a korszak felkapott írói, költői, Reviczky Gyula, Pósa Lajos, Kudnyánszky Gyula, később Szabolcska Mihály, Rákosy Gyula. Clair részt vesz a Táncsics Mihály összes művei kiadására szerveződött társaság munkájában, közreműködik az írások sajtó alá rendezésében, szerkesztésében, a kiadás szervezésében. Táncsics némileg újságírói szakma s talán politikusi példakép is. A Függetlenség, amelynek akkor Clair munkatársa, nagy empátiával szinte óráról órára követi a haldokló Táncsics végső agóniáját.
Kiad önálló munkákat is, elsőként 1879-ben saját kiadásában - amint írja - „első kísérletét" Az ipar az őskorban címet viselő zsengét. Hogy milyen kapcsolatban lehetett Türr Istvánnal, nem tudjuk, de a dolgozatot - „legmélyebb tisztelete jeléül" neki ajánlotta. 1888-ban Adomatár címmel ad ki saját neve alatt „népszórakoztató" kötetet, csokorba szedve az újságjában rendszeresen megjelentetett „magyar történeti és társadalmi adomákat és szójátékokat". A kilencvenéves Kossuth születésnapját egy „népfelvilágosító" kötettel köszönti. Kossuth-emlék a címe, Clair a szerkesztő, ő írja az agg politikus élettörténetét, irodalmi betétjeit újságja irodalmárai, Szabolcska, Kulcsár Ernő, Rudnyánszky Gyula, Pósa Lajos. Vay Sándorral közösen lefordítanak egy Dumas - regényt, a Kisasszony feleséget, amely 1890-ben jelenik meg. Igazi irodalmi - vagy nevezzük inkább szakíróinak’ tevékenységét azonban a fentebb említett, első kiadásban 1897-ben megjelent Párbajkódex, illetve a két világháború között kiadott Híres magyar párbajok mostani kötetünk központi témái - koronázza meg.
Közéleti ténykedéséről sokkal többet, magánszférájáról annál kevesebbet tudunk. Mint ha az nem is lenne fontos Ilyen közéletiség mellett... Azt minden esetre saját újságjából tudjuk, a lap 1887. május 16-án külön hírben számol be róla hogy „felelős szerkesztője" családi állapotában változás következett be: Clair május 10-én eljegyezte Jankovich Ilonka kisasszonyt. Nem sokkal később, negligálva a szokásos várakozási időt, május 21-én a józsefvárosi templomban oltár elé vezette Ilonka kisasszonyt. Ezt követően az ifjú pár rögtön Balatonfüredre utazott nászútra - adja a híreket folyamatosan a lap. Tudunk – ugyancsak az újságokból - a tágabb Clair család életéről is, a családot ért tragikus eseményekről is. 1890-ben egy esztendő alatt négy családtagját veszítette el.
A párbaj-kodifikátor - főleg az 1880-as években - maga is híres párbajozó hírében állt. „Krakélerséggel" vádolni nyilván túlzás, de mint társasági ember, aki mellesleg elég gyakran hívta fel magára a figyelmet kihívó viselkedésével is, élte a fővárosi radikális ifjak életét, s ebbe bizony bele-belefért a párbaj. Mint újságíró is gyakran került „párbajhelyzetbe". Noha sajtóbeli sértésekért, vétségekért, jogtalanságért általában nem járt kötelezően elégtételadás, volt ilyen párbaja: megvívott például bizonyos Márai Lajos MÁV-tisztviselővel 1886-ban. S hogy nemcsak mint párbajkódexíró, hanem mint párbajozó is megörökíttessék az utókornak, párbaj történeti értékűvé minősítette saját, dr. Lavatka Gyulával vívott véres kardpárbaját. Egyébként már 7 éves korától vívott Keresztessy József vívóiskolájában. Alig 13 éves, amikor már megvívná első párbaját, mert vívótársa, a hasonló korú Rohonczy Gedeon, a későbbi politikus kétségbe vonta magyar nemesi származását. Clair arcul üti. Később is támad közöttük affér. A már képviselő Rohonczy a háznaggyal igazoltatni akarta a Parlamentben Clairt, aki akkor ott tudósító volt. Azonban ebből a viszályukból sem lesz párbaj, mert a Teleki Géza elnökletével összeülő párbajbíróság megállapítása szerint „párbajnak szüksége fenn nem forog".
Az ilyen elmaradt párbajok némelyikéről csak a korszak sajtójából szerezhetünk tudomást. Nem sikerül például párbajoznia - pedig mekkora affér volt! - Herman Ottóval. Herman egyébként, bár volt, hogy maga is párbajozott, közismerten megrögzötten párbajellenes volt, aki elvből utasított el minden kihívást. Az eset 1884. április elején történt. Herman is, mint korábban Rohonczy ki akarta vezettetni a Parlament épületéből Clairt, aki ezért a sértésért az utcán próbált elégtételt venni. Herman sem volt rest, „stilétes" (azaz tőrös) bottal támadt Clairre és barátjára-elvtársára, az ugyancsak harsányan antiszemita Szemnecz Emilre, aki viszont erre pisztolyt rántott. Szemnecz később a rendőrségi kihallgatáson és a bírósági tárgyaláson is azzal védekezett, hogy neki, mint tartalékos tisztnek ilyen esetben azonnal és a helyszínen kötelező elégtételt venni. A helyzetnek egy közelben posztoló rendőr vetett véget.
Clair és Szemnecz fogdába került, ahonnan ugyan néhány nap múlva szabadultak, de „közcsend elleni kihágás” miatt vádat emeltek ellenük. A tárgyalásra csak öt év múlva került sor, a vádat, mint királyi államügyész Gozsdu Elek, a neves író képviselte. A komikumot sem nélkülöző tárgyaláson végül pénzbírsággal járó ítélet született. Hasonlóan nem sikerült 1884-ben a Clair-Eötvös Károly párbajt sem megvívni. Ügyük a Herman-Clair ügy mellékterméke, de nem nélkülözött antiszemita felhangokat sem. Eötvös, a Tiszaeszlári vérvádperben játszott szerepe miatt az antiszemiták szemében az egyik legfőbb ellenség, ismét felvette a sajtóharcot, és zavaros pénzügyekkel és vesztegetéssel vádolta Clairt, mondván, hogy még becsületbíróság elé sem hajlandó vinni ezt az ügyét. Erre Clair lapjában, a Függetlenségben, közleményben „nyomorult gyáva embernek" nyilvánította Eötvöst, aztán az újság még rá is tett, „talmud morálból építkező saktervédőnek" nevezve az ellenfelet. „Clair jellemét még nem érte szennyfolt - írják büszkén -, és egyetlen bűne, hogy antiszemita a szó legszorosabb értelmében és dolgozótársa a Függetlenségnek." Eötvös az Egyetértésben válaszol, és gonosztevőnek nevezi Clairt és Szemnecz Emilt. Clair a sértésért párbajt kér, mint ahogy párbajra hívja Bartha Miklóst, aki az Ellenzékben írt az ügyről, és Ágai Adolfot, aki Borsszem Jankóban jelentetett meg „Két veréb" címmel verset. Az ügy generálozóját, Herman Ottót csak azért nem hívja ki - mondja Clair -, mert Herman a rendőrséghez fordult, s ilyen esetben már nincs helye lovagias elintézési módnak.
Clair életében 1899-ben jelentős fordulat áll be. Otthagyja Budapestet, Nyitrára költözik. 1899. augusztus 29-én a Trencsénben tartott XVII. közgyűlésen a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület központi titkárának választják. Amint azt az egyesületi krónika feljegyezte: Clair a „Budapesti Napló belső dolgozótársa" státust cserélte fel ezzel a titkári állással. Rá egy évre a Zólyomban tartott közgyűlésen „az egyesület érdekeinek előmozdítása körül szerzett érdemeinek elismeréséül" az egyesület főtitkárának választották. Clair valószínűleg tudatosan választotta ezt a „felvidéki karriert", és láthatólag jól számított. Útja a Felvidékről hamarabb vezetett az országos hatáskörű közművelődési testületekbe, mint esetleg a fővárosból sikerülhetett volna. Mint az egyesület főtitkára meghívást kapott az Országos Múzeum és Könyvtár Bizottságba, ahol 1901-ben az országos bizottság egyik titkára lett. Később beválasztották az Országos Szabadoktatási Tanácsba, az Országos Közművelődési Tanácsba, tagja lett a Balassi Bálint Emlékbizottságnak. A titkári poszt nemcsak Clair számára, de az Egyesületnek is hasznot hoz, az első évben rögtön 5000 forintot könyvtárfejlesztésre. Köz és ifjúsági könyvtárak, kisdedóvók, kiállítások, múzeumok, különböző iparos egyletek - mind a magyarosítás szolgálatában álltak a Felvidéken, élen a hangadó Clair Vilmossal. Harminc millió magyar" - ez a cél, amint azt a FMKE 1904-es budapesti közgyűlésen az eszmetárs és barát Rákosi Jenő a résztvevők hangos ovációja közepette deklarálta. Hasonló szellemű az egyesület 1907-es, Clair és Gyürky Geyza ügyvezető alelnök aláírásával megjelentetett röplapjának szövege is: „második honalapítás Magyarország felső megyéiben, az elszegényedett, vagyontalan, nyomorral küzdő tót lakosság között. ... Az FMKE azért alakult, hogy megvédelmezzen másfél millió tót nyelvű magyar állampolgárt az idegen befolyástól". Az „idegen befolyás" pedig Turócszentmártonból terjed, a Matica Slovenskától megfertőzött városból, amely a magyar Szent Korona területén pánszláv államot, pánszláv egyházat, pánszláv iskolát, pánszláv közigazgatást akar. Ha már a barátokról, eszmetársakról van szó: szép és elégtételt adó gesztus Clair és az egyesület részéről az életének önkezével véget vető neves történész politikus Grünwald Béla, országgyűlési képviselő emlékének ápolása, országos gyűjtés szervezése a neves politikus ércszobrának felállítására Besztercebányán. A Clairnél nem számottevően idősebb Grünwald, a „felvidéki magyarság halhatatlan emlékű vezérfia" (Clair minősíti így!), a hetvenes évtized egyik mérvadó magyar politikusa, aki a Felvidék című tanulmányával, az abban felvázolt munkaprogrammal, jövőképpel lényegében életre hívója volt a Művelődési Egyletnek. Grünvald elképzelései úgy tűnik Clair elképzelései is, Grünwaldban mindenekelőtt eszmetárs elődöt lát, a kultuszt pedig igazán annak az eszmekörnek teremtene a szoborral is, melyet mindketten vallottak: harc a pánszlávizgatás ellen, vaskezű magyarosítás, erős állami közigazgatás. „Töltsük be ezt az államot a legvégső határaiig, törjünk meg mindent, ami a magyar államra nézve veszélyes lehetne, tartsuk fenn az álammal együtt ezt a nemes magyar fajt.” Grünwald, a magyar „chauvin" - ahogy Jókai minősítette. És ugyanilyen sovén Clair is. (A legfőbb sovén pedig a kor minősítése szerint a fent említett Rákosi Jenő - hogy a kis kört önmagába visszatérítsük.) A „sovén törekvésekben" az egyesület hazai fő ellensége fantomként is a Matica és a Turócszentmártonban 1895-ben megalakult Szlovák Múzeumi Egylet. De ellenfelek a hasonló érdekeltségű külföldi szervezetek is, mint például az Alldeutscher Verband, amelynek képviselői Erdélyben, és a Délvidéken szándékoztak a svábok és a szászok között, ahogy Clair megfogalmazta: a magyar államnyelv ellen lázítani. Később sikerként éli meg, hogy megakadályozták a Verband képviselőinek 1902-es Magyarországra látogatását. Igazi eszmei ellenfél a prágai székhelyű Ceskoslovenska Jednota, a csehek és szlovákok kulturális összetartozását hirdető egyesület, amely egyik fő szervezője volt a cseh-szlovák „cseregyerek" akciónak, s amelynek ellensúlyozására az FMKE a magyar Alföldre irányuló szlovák - magyar cseregyerek akciót szorgalmazta. Szövetségesek pedig természetesen a hasonló magyarországi, magyar védő szervezetek, mint például a DMKE (Dél magyarországi Magyar Közművelődési Egyesület), az EMKE (Erdély-részi Magyar Közművelődési Egyesület) vagy az Országos Magyar Szövetség. Bár az egyesület tevékenységében csak ritkán érhető tetten a teljesen direkt politizálás, valamennyi lépésük a hivatalos állami politika szolgálatában áll, jelentkezzék az akár gazdasági, akár kulturális akár egyházi vagy bármilyen más köntösben. A gyakorlati cél: minél jobban tágítani a magyar nyelvhatárt, minden eszközzel magyarosítani, behatolni a felvidéki szlovákság életébe. Nyitra, Clair lakóhelye lenne az előretolt bástya, amely amúgy is az egyesület székhelye, a város lenne az északnyugati Felvidék magyar szellemi központja. Szombathelyi példára hivatkozva Kultúrpalotát akarnak a városnak, néprajzi múzeumot, nagy könyvtárat. 1907-ben Clair büszkén jelenti, hogy az egyesület összesen 113 nép-, köz- és ifjúsági könyvtárat tartott fenn, köztük három honvéd legénységi könyvtárat, egyet-egyet Nyitrán, Léván és Trencsénben. Az elsőre, a nyitrai 14. honvéd gyalogezred könyvtárára, amely a megnyitáskor 148 népiesen megírt történeti műből állt, Clair mint saját közvetlen alkotására tekintett. Jól sikerült ötletét fel is karolta a Könyvtárak Országos Tanácsa, ez lett az „etalon könyvtár", amelynek mintájára az újabb könyvtárakat, olvasószobákat berendezték. A közkönyvtárak közül a legnagyobb a nyitrai volt, ugyancsak Clair saját teremtménye, és amely - legalábbis Clair tervei szerint - a magyarországi nemzeti kérdésre és a magyar közművelődési mozgalomra vonatkozó művek legteljesebb gyűjteménye lesz. Katalógusa - ezt is Clair jegyzi nevével - mintegy minta gyanánt nyomtatásban is megjelent. Az FMKE tevékenysége kiterjedt az oktatásra is. Teljes erővel támogatják a magyar nyelvű iskolai oktatást, az óvodai („kisdedóvói") előképzést, pénzjutalmakat osztanak a magyarul oktató pedagógusoknak, iskolai színjátszó csoportokat támogatnak, szlovák iparos tanoncokat iskoláznak be magyar mesterekhez. Megcélzott területek a templomok is: magyar nyelvű imakönyveket osztanak szét a szlovák hívek között, szorgalmazzák a magyar nyelvű istentiszteleteket. Magyar nyelvű színjátszó köröket szerveznek; könyvet adnak ki. Clair a szellemi elindítója a Felvidéki írók és Újságírók Köre megalakításának is. Elismerésül elnökké választották. „Isten és a haza nevében" megjelenik az FMKE hivatalos lapja is: „Alakítsunk a Felvidék minden községében magyar ifjúsági egyesületeket, dalosköröket, olvasó egyleteket, műkedvelő társaságokat és gazdaköröket" - propagálja a lap. Azt csak mellesleg jegyezzük meg, hogy az újság szépen reklámozza a Párbajkódexet is. Mindössze csak három korona - szól a felhívás. 1914 áprilisában egy Gulyás Pálhoz írt levelében röviden így summázza az FMKE érdemeit: „Az egyesület fenntart 33 kisdedóvodát, 221 népkönyvtárat és a magyar társadalmi intézmények (magyar daloskörök, műkedvelő társaságok olvasó egyletek, ifjúsági körök stb.) egész sorozatát, ingyen tankönyvekkel látja el a szegény iskolásokat, megjutalmazza a magyar nyelv eredményes tanításában kitűnt tanerőket, az idegen nyelvű iparos tanoncokat magyar városokba magyar mesterekhez küldi, analfabéta tanfolyamokat rendez a magyar-tót nyelvhatár községeiben, egyszóval minden erejével (évi 80 000 korona) a magyar művelődést szolgálja. A magyar államnyelv terjesztése mellett központi témája az egyesületnek a kivándorlás is. A Felvidék ebben különösen érintett. Az FMKE 1902-es miskolci kongresszusára Clair dolgozta ki az egyesület kivándorlással kapcsolatos állásfoglalását és amint nem kis büszkeséggel megjegyzi: ajánlásaikat a Belügyminisztérium a törvényjavaslatba is beépítette. Clair az FMKE élén gazdasági szakembernek sem utolsó. Szorgalmazza a Felvidék háziiparának bekapcsolását az országos kereskedelembe, gazdasági elemzéseket végeztet ennek piaci lehetőségeiről, számba veszik, hogy az egyes tájegységek, vármegyék, szinte falvakra lebontva, milyen hagyományos háziipari termékeket lennének képesek előállítani: kezdve a fazekasságtól, fahasználati eszközök készítésén, vászonszövésen át a fazsindelykészítésig, nádfonásig. Már amint megkapta főtitkári posztját, hozzálátott az egyesület vagyoni viszonyainak rendezéséhez, gyarapításához. Az egyesületszerződést kötött „magyar gyufaipari gyártmányok forgalomba hozatalára a budafoki Unió Magyar Általános Gyufagyár Részvénytársasággal". A szerződés szerint a gyár FMKE jelzéssel visz ki gyufát a piacra, s minden eladott doboz után az egyesületé a vételár 5%-a. De van FMKE szobapadló lakk, parketta fénymáz, FMKE paprika, FMKE mosószappan, FMKE levélpapír.
Az FMKE és közvetlenül Clair tevékenysége 1918 őszén a cseh csapatok előrenyomulásával lényegében megszűnt. Nyitrára novemberben vonultak be. Clairt az FMKE épületéből csendőrök távolították el, letartóztatták, bebörtönözték. 11 hónapig volt különböző helyeken internálva és fegyházba zárva, március 15-ig Nyitrán, majd 1919. március 23-tól Theresienstadtban. Közben egy szlovák újság áprilisban arról cikkezett, hogy halálra ítélték és kivégezték. A sokkoló hírre meghalt a felesége. Ha halálra nem is ítélték, de súlyos fegyház várt rá, Brünnben, a Spielbergben. Azonban mielőtt átszállították volna, sikerült megszöknie és átjutnia Magyarországra.
Szökése után visszajött Budapestre, és mint hajdani jó kapcsolatokkal, helyismerettel, jó szervezőképességgel rendelkező, „nemzetiségi szakember" hamarosan a megszállt területek magyarságának ügyeivel foglalkozó Nemzetiségi Minisztériumban vállalt állást a Tót Főosztályon és a Tót Központi Irodában. A minisztériumban a volt Felvidék politikai és szellemi életének prominens képviselői gyűltek össze, jobbára elmagyarosodott szlovák származású értelmiségiek, újságírók, hivatalnokok. Ismertebb munkatársai közül említsük meg Dvortsak Győző és Pechány Adolf nevet. Mérsékelt elképzeléseik, amelyek az autonómia főleg politikai megoldására irányultak eléggé heves támadásokat váltottak ki a jóval nacionalistább magyar körök, mindenekelőtt a Területvédő Liga (TEVÉL), annak is illetékes fiók szervezete a Felvidéki Liga (FL) részéről. Az FL-t amint saját magukat meghatározták: „Felsőmagyarország száműzött, izzó hazaszeretettől áthatott magyarjai alakították, hogy megkezdjék a küzdelmet a Felvidék visszaszerzéséért." Minisztériumi állása mellett 1919 őszétől hat éven át „összekötő" a Rákóczi Szövetség és a felvidéki magyarság között. A szövetség 1924-ben feloszlott.
Clair ekkor már jóval túl van a hatvanon, de napi munkát, tisztviselői állást vállal, amire bizonnyal egzisztenciális okok is kényszeríthették, hiszen mint menekülőnek minden vagyona Nyitrán maradt. 1925-től az Országos Társadalombiztosító Intézetben (OTI) dolgozott egészen 1934-ig. A pesthidegkúti tüdőbeteg gondozó intézet gondnoka volt. Hetvenhat évesen vonult vissza Budaligetre, testi és szellemi képességeinek birtokában. Ottlakása nem múlt el nyomtalanul a két világháború között a középosztályok által felkapott, városszéli, kellemes környezetű település életében sem. Mára ugyan már a főváros utcanévlexikonja sem tud róla, de mintegy tucatnyi Budaligeti utcának Clair Vilmos a névadója. Az általa kitalált utcanevek önmagukért beszélnek: Gyöngyvér, Hadúr, Töhötöm, Honfoglalás, Szent Korona, Aranybulla, Ildikó, Géza fejedelem, Álmos vezér, Zsolt fejedelem, Huba vezér.
„A tollnak harcos katonája, eszmékért, ideálokért való lelkesség, élesen látó szem, kíméletlen véleménymondás és igazáért való bátor kiállás jellemzik, hat évtizedes publicisztikai munkáját melynek határán most meghatva köszöntik őt a toll munkásai" - így lelkendezett a Nemzeti Újság 1940-ben. Amikor pedig 83 éves korában a Magyar Nemzet is meglátogatta Budaligeti (Hadúr utca 65. szám alatti) családi házában, ott egy megelégedett idős urat talált. Ezt sugallja a portré fotója is, amelyet Párbajkódexének 27. kiadásában láthatunk: golfsapkás decens öregúr, Vilmos-császár bajusz mögül felsejlő, ravaszul bölcs mosollyal. A ház bejárata felett egy Horatiustól kölcsönzött bölcsesség: Beatus ille, qui procul negotiis. Azaz: Boldog az, aki távol van a vesződségektől. (Mármint a hivatali gondoktól.) Élete addigi nyolc évtizedének ismeretében nem is olyan kis paradoxon a jelmondat! Megírja azt is az újság, hogy a lakásban, fő helyen két portré függ: Napóleoné és Tisza Istváné. Talán nem is véletlenül. A portrépáros összesűríti Clair Vilmos, s persze családja históriáját is, a francia-magyar gyökereket, Clair Ignác császári gárdatiszti mivoltát. Tisza István pedig bizonyára Clair közéleti fénykorára, a 20. századelőre, az FMKE élén eltöltött időkre utal. Napóleon és Tisza - az erő és a hatalmi praktika. Háború utáni sorsáról még kevesebbet tudunk a matuzsálemi korú embernek, mint az előző évtizedéről. Néhány ekkor írt levele azt bizonyítja, hogy szellemi képességeinek változatlanul birtokában van. Levélkapcsolatban áll régi barátaival, Lyka Károllyal, Herczeg Ferenccel. Néhány üdvözlő sor, s néhány adat apjáról, művészeti díjáról a lexikont szerkesztő Lyka "Carlónak". A 20. századi magyar történelem talán egyik legkilátástalanabb évében halt meg, 1951-ben, február 4-én. Pesthidegkúton, lokálpatriótáknak kijáró tisztességgel temették el a Máriaremetei úti Szentlélek-templom altemplomában. Nyughelye ma is ott van.