Vajon meddig fajulhat még a világ?

Írhatnék szépen is. Belefoglalhatnám ezt az egészet egy történetbe, hogy legyen kerete. Ugyan, mi értelme lenne?

Ideje leírni a nyers valóságot a világról határok és homályosítás nélkül.

Nem tudom, hol kellene belefogni. Azt se tudom, hogy mikor kezdett el tudatosulni bennem a rothadó Föld bűze. Hogy mikor kezdtem szédülni a sok mocsoktól és hazugságtól, amit teljes higgadtsággal tolnak a képünkbe minden másodperben. Mi meg elhisszük. És vakon követjük a nálunk „feljebb valóakat”. Ugyan, miben lennének bármiben is különbek nálunk? Akit a vezetőinknek hívunk, az a társadalom legallja. Akiknek engedelmeskedünk, és azt hisszük, hogy a javunkat akarják, azok támadnak minket hátba. Azok a legnagyobb ellenségeink.

A világ rendje megfordult. Minden a feje tetején áll.

A hazugság vízfolyásként hagyja el az emberek száját. Azok éheznek és szenvednek szükséget, akik a legkeményebben dolgoznak. A mi valagunknak! És mi úgy becsüljük meg őket, hogy tétlenül, ál-szánakozva nézzük, ahogy sorra elpusztulnak.

Az egészségeseket és oltatlanokat zárják be, mert ma már egy egészséges jelentheti a legnagyobb veszélyt. Hiszen egyre több lesz beteg közülük! Hiszen azok nincsenek vakcinázva! Bizony, valóban ők jelenthetik a legnagyobb veszélyt. Mert lehet, hogy gondolkodnak. Nincs plasztik agyuk, ahogy plasztik kártyájuk se, így nem élhetnek „normális” életet.

Ugyan, mi a normális élet? Létezik az egyáltalán? Létezett az valaha?!

Ismertetek pár kulisszatitkot.

Nem mindenki az, akinek látszik, és nem mindenki azt mondja, amit valójában gondol.

Talán ez a legnagyobb „közhely”. De gondoljunk csak bele mélyen!

Ne legyünk felszínesek, vegyünk egy példát napjainkból:

A sajtó, a politikusok, a politikusok megszállottjai, a valóság elől menekülők, a paranoiásak, akik állandóan nyalnak, akik „trendik” akarnak lenni. Mindenki egy nótát fúj: oltassuk be magunkat, mert csakis ez védhet meg minket a vírustól.

Persze.

Akkor mitől halnak meg emberek ezrei, akik oltva vannak? Miért van még mindig ennyi beteg?

Ha az oltás segít, miért nincs vége a járványnak? Miért van ennyi variáns?

Ha valóban változik a szerkezete a vírusnak, hogy lehet jó az egy évvel ezelőtt kifejlesztett vakcina?

Ha ez nem egy politikai fogás, miért büntették a „vírustagadókat”?

Ebből világosan kiderül: nem mindenki az, akinek látszik. Azaz, ha emberek tömeges halálából politikai ügyet csinálunk, az rég nem természetesen terjedő betegség. Az rég nem arról szól, hogy a népnek mi a jó.

Arról szól, hogy azoknak, akik ebből hasznot húznak, mi a jó. Arról szól, hogy mennyire lehet irányítani az emberiséget.

Arról szól, hogy nyíltan nem lehet semmit közölni. Túl sokan vagyunk, ez tény.

De ezt nem tömeges népirtással kéne orvosolni.

Nem mindenki azt mondja, amit valójában gondol. Hanem amit mondtak neki, hogy mondania kell, vagy amiről azt hiszi, hogy jó.

Hogy lenne jó azt állítani, hogy valami hasznos, miközben káros? Hogy lenne jó direkt megfosztani az embereket szeretteiktől?

Hogy lenne jó hazudni?

Ebben a világban minden felszínes.

Érdekkapcsolatokat ápolunk. Félünk megismerni önmagunkat.

Félünk szembesülni a valósággal, ezért álruhát öltünk, és „mindenkivel jóban vagyunk”, mert annyira elragadó a természetünk, hogy senkinek sem ártanánk. De azért azokat szedjük ízekre pletykáinkban, akikkel „elválaszthatatlanok” és „legjobb barátok” vagyunk.

Ha egy emberre már „nincs szükségünk”, simán elhajítjuk, pedig lehet, hogy ő volt az, aki a legnehezebb időszakon segített át bennünket.

De nekünk már teher.

Ha valaki segítő kezet kér tőlünk, de mi elutasítjuk, mert „nem éri meg segíteni”, „nincs időm”, „majd más segít”, „biztos nem olyan nagy a baj, mint ahogy leírja”, „csak színészkedik”, lehet, hogy örökre sebet ejtünk rajta.

És lehet, hogy nem lesz következő alkalmunk a segítségnyújtásra.

Persze ha mi kérünk segítséget és elutasítanak minket, csodálkozunk, megsértődünk és panaszkodunk, hogy milyen szar az élet.

Mi nem ugyanezt tettük embertársunkkal?

Ez részemről társadalomkritika. Az olvasó részéről bármi lehet.

Egy hír, amit nem olvas el. Egy hír, amit elolvas, de nem ver benne gyökeret.

És lehet egy jel. Ezt a jelet mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné és ahogy tudja.

Bárhogyan, de el kell kezdeni cselekedni!

a 16 éves