“Egy érzelmileg érett nő nem a másik felét kutatja, nem a törött darabjaiba illeszkedő, passzoló embertársát keresi, aki éppen ott van darabjaira hullva, ahol ő. Erőforrásokkal rendelkező férfit keres. És azt szeretné, hogy az a férfi nála is erősebb legyen, és olyan stabil, úgy lehessen bízni benne, hogy képes legyen őt is megtartani. A hipergámia „felfelé választást” jelent. A nők, ha potenciális társról van szó, olyan férfit fognak választani, akik a saját státuszukhoz, erőforrásaikhoz képest jobbal, többel, értékesebbel bírnak. Ez az erőforrás lehet siker, pénz, intelligencia, státusz, ambíció, humorérzék, tekintély, hely az életben.”

Az elpuhított társadalmakban, az elpuhított férfiak, és „természetesen"az elvárásokkal felfegyverzett nők, az ellenfelekké vált nemek harcáról szóló fejtegetés, egyik válfaja a fenti leírás. Hiányzik belőle, láthatóan és kézzelfoghatóan a természetesség, és az ősiség kifinomult egymásisága. Ezért van az, hogy napjainkban a keresés, vagyis az egymásra való találás harccá degenerálódott, amely csúcskifejezője a vagyonban, az anyagi javakban feltételként kifejezett "biztonsága" a fő, és egyetlen mércéje lett. Röviden, elfelejtettünk egymásért lenni, viszont az egymás ellent kifejlesztettük, és kifejezőjeként, pénzben és az általa mérhető "biztonságban" tobzódunk, egymás ellen! A korszerű és haladó társadalmunkban, amely egyre jobban és egyre több, elkorcsosult ember típust dob ki magából, vagyis eredményez, létéből eredően, az alapvető emberi kapcsolat, a párkapcsolat és az abból eredendő család megteremtésének lehetősége, egyre jobban, a háttérbe szorul. A háttérbe szorul és hamarosan lényegtelenné korcsosul, mert más, hamis értékek kerekednek felül, valamennyiünk kárára! Már pedig, ha valamennyien károsodunk, károsodik és visszafejlődik a társadalom, amelyben élünk.

A fenti idézet egyik kimagasló pontja, vagyis állítása, miszerint az “Egy érzelmileg érett nő nem a másik felét kutatja, nem a törött darabjaiba illeszkedő, passzoló embertársát keresi, aki éppen ott van darabjaira hullva, ahol ő.” Érdemes ennél a koránt sem lényegtelen, de annál inkább vészt jóslóan valós állításnál, egy pár percre megállni, és komolyan elgondolkodni. Központi mondani valója, vagyis pontos leírása arról ad nekünk hírt, hogy nem darabokra hullott társat keres a nő, aki jó maga is darabokra hullva önmaga körül forog, de elsiklik a leírás amellett, hogy a férfiak, mint a nők többsége is darabokra törve, ténfereg a társadalom lapjai között, miközben keres, sőt találni szeretne, egy társat. Közben a férfiról, mint erőforrásról van szó, holott egyikőjük sem erőforrás, hisz nem is lehet, mert egyikünk sem lett annak teremtve, hisz annyira összetett lényekről van szó, hogy egyszerűen az erőforrás fogalom alkalmazása, ebben az esetben, értelmetlen és lealacsonyító!

Koránt sem lehet, nem is szabad elveszítenünk annak a ténynek a létét, miszerint csak együtt vagyunk egyek, egymásért, és nem pedig egymás ellen. Ezt kell újra megtanulni, kifejleszteni a szó legnemesebb értelmében, értelmesen. Ez pedig csak akkor lehetséges ha odafigyelünk egymásra, anélkül hogy kimondottan elvárásokkal terhelnénk partnerünket, a remélhetőleg majdani társunkat, akivel egyszerre lennénk képesek lépni, együtt élni. Egymásért élni. Vagyis, nem azért vagyok, hogy elvárásaidat teljesítsem, te, nem azért vagy, hogy elvárásaimat teljesítsd. Ha találkozunk, akkor abból, lehet egy jó, társas kapcsolat. Tegyünk érte, ha majd újra képesek leszünk, őszinték lenni!

Pataky Zoltán