Fent a felhõk felett az Ég magasában
Örökös napfényben egy ragyogó vár van.
Szivárvány a fala, a teteje végig
A tornya felér a legmagasabb égig.
Öröktõl fogva áll e fényes palota,
Földi szem idáig nem láthat el soha.
Itt mérik az idõt egy perc egy évezred,
De kezdete és vége a végtelenbe terjed.
Az égi palota legragyogóbb terme
Napsugár-szőnyeggel van beteregetve,
S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel
Hatalmas könyv elõtt maga Clió székel.
Nemzetek és népek élete és sorsa
Be van írva abba, hófehér lapokra.
Dicsőséggel szerzett s vértől ázott képek
Itt búsongó gyászdal, amott hősi ének.

Nagy ítélőszék van összehíva mára
Jönnek már a bírák csillogó talárba’.
Legelöl az elnök, maga a zord Végzet,
Közvetlen utána az Igazság lépked,
Aztán a Szeretet követi őt halkkal,
Végül Mars hadisten és a Békeangyal.
Fellépnek a fényes magas emelvényre
Int az elnök, – s Clió ígyen kezd beszédbe:

“Égi ítélőszék! Vádolok egy népet,
Amely ősi jussát s mindent elfecsérelt
És a többi nép közt rongyossá lezüllött
S honszeretet helyett politikát űzött!
Fegyelmet nem ismer, összeférhetetlen,
Ma butaságig tűr, – holnap vad, kegyetlen.
Pazarló és léha, a versenyben renyhe,
Szalmaláng csak minden lelkesedés benne.

A lelke mélyén meg csupa önzést látok,
Örök gyűlölködés rajta ősi átok,
Hogy jobban gyűlöli honfitársát, vérét,
Amiként számtalan esküdt ellenségét. –
Pártoskodó, lusta, konok és munkátlan,
Irígy és törtető, hitetlen, hálátlan,
Még most is veszekszik, bűnét másra tolva
Mikor a hazája széthullt darabokra.

Íme ez a kép a jelenkor magyarja!
Hiába volt e népnek annyi hőse, nagyja,
Nem hallgatott rájuk, – de sőt megkövezte, –
S inkább demagógok frázisait nyelte!
Feljegyeztem mindent! – A számadást várom.
Betelt már a mérték, – túl sok van rováson.
Nincs helye a földön hitvány nemzedéknek,
Töröljétek le a térképről e népet!”

…Mély csend támadt erre a kegyetlen vádra,
Rideg szigor ült ki a bírák arcára.
- Jaj ha mindez igaz, amit Clió állít –
- Jaj ha e súlyos vád ítéletté válik.
De lebben az ajtó – s a félelmes csendbe
Most a geszti Mártír lép be a terembe.
Oda tart egyenest a nagy emelvényhez,
S fátyolozott hangján halkan kezd beszédhez:

“Bírák! – Kik méritek nemzeteknek vétkét,
S tudjátok, hogy mi az igazságos mérték, –
Ne csak azt nézzétek mi a magyar máma,
Hogy széttörve-tépve ősi szent hazája!
Hisz a jelen – s mit egy emberöltő láthat
Örökkévalóság rövid perce már csak.
S magyarnak a vétke nem olyan nagy vétek,
Fölötte a pálcát hogy már eltörjétek. –

Hát az herdálta el ősi örökségét
Akit kiraboltak, kifosztottak végképp?
Akit letiportak, megejtettek csellel,
S évekig titokban mérgezték métellyel?
Ha hibázott népem, az nem volt gonoszság,
Hitvány álpróféták elbolondították!
Hiszékeny volt csupán, s ez a nagy hibája,
Hogy hitt Wilson ravasz, csábító szavába.

A kegyetlen önzés, bosszú és irígység
Nyugatot kelettel aljas frigybe fűzték. –
Szegény hazámat csak úgy tehették tönkre
S ma közös bűntudat tartja őket össze.
Vetélkedő rablók jó cimborasága
Ez volt elleneink erkölcsi palástja!
S tán hazám földjével fizessük meg nékik
Orgyilkos barátunk árulása bérit?

Mi küzdöttünk bátran, becsületben, hitben –
Örömöd volt benne Vitéz Mars hadisten!
Mikor lépre-csaltak s eldőlt szent határunk
Te szelíd Szeretet – Téged ott nem láttunk!
S aztán viaskodtunk hiéna-hadakkal,
S Te elkéstél onnan fehér Békeangyal!
Végül ránkszakadt a trianoni gazság,
Hol voltál Te akkor pártatlan Igazság?

Vagy tán a bűn nem bűn, ha a győző tette
Aki az ártatlant máglyára vetette?
Ha győz is a földön az ármány s gonoszság,
De itt fenn az Égben legyen hát igazság!
Minket csak a balsors lángostora vág csak,
Vér áztatja földjét Nagymagyarországnak!
Szűnjön meg a csapás! Bízva nézek rátok –
Nem kegyelmet kérek, – igazságot várok!”

…Menydörgéssé vált már a szónokok hangja,
Mely az ég felhőit szerte űzi, hajtja,
S amint felszakad a fehér fellegfátyol,
Magyarország látszik az ég magasából.
Feltűnik a gyászos Muhi puszta képe,
Távolabb Mohácsnak vérázott vidéke.
Amott sóhajtozik a majtényi róna,
Mintha visszhangjából tárogató szólna!

S feltűnik Aradnak véres golgotája,
Majd a geszti kripta álmodó magánya.
Csupa mérföldkő, mely a sors útját jelzi, –
Ezerszer fájdalmas emlék valamennyi!
S az elrabolt Kárpát komor zúgásában
Annyi néma bánat, fájó imádság van.
Rab székely rónákon zokogó szél támad,
S magyar álmok sírján lengeti a fátylat.

A komor bíróság halk tanácsba mélyed,
Mély halotti csendben megszólal a Végzet:
És mintha szemébe egy könnycsepp lopódzna,
Ítéletet mond ki – a védőhöz szólva:
“Vértanú halálod legyen hát a Váltság,
Lásd meg innen hazád új feltámadását.
S hogy megmutathassa méltó-e a létre,
Próbára bocsátjuk, – még egy ezredévre!”