EU Világvége szőttes
1
Szendén pillog a pénzes Geréb,
Most rasszizmusról fecseg,
Trianon bűnét elfeledve,
Rabolt földekért eped -
2
Járkálj csak halálra ítélt -
Nyomor és gazság téged éltet -
Makulátlan itt a szegény,
De igazságot kitől kérhet?
3
Véren vett kincs az eszme,
Nincs egyezség, nincsen alku,
Csak heted ízig gyűlölet -
Károg sírunk felett a varjú.
4
Vakoló testvér* itt a gaz,
Port szórna könnyező szemekbe,
Ha kérdik, tévútra mutat,
És az aranyért sírba tenne.
5
Eben gubát cserélt a múlt,
Hazug megrontónk bűnre tanít
Minden mi jó volt, porba hullt:
A Föld elpusztítja fiait.
6
Kátyúba ragadt életünk,
Csak a szombat, ami fájhat.
Elvesztjük, amit szeretünk,
Nincs már kiút, nincs bocsánat.
7
És íme, itt a vasárnap:
Meghasonlottak a csillagok,
Mammoniták útján járnak:
Szégyenem, hogy tanúja vagyok.

Nap fiai: Szik-Mag népe
Üzenet

Fénykapuk nyílnak Ég és Föld között -
Hosszan a tűzbe merengve
Ne sírj székely-magyar –
Elmúlik hamar a bánat fejed fölött:
Szabadítsátok ki magatokat
A kötelékből,
Amit magatokra kötöztetek
Mammon kufár istenével!

Ataízisz ősi, szik-mag népe:
Megtisztul és szabadul végre -
Áradjon el rajtatok a fény –A szivárvány élő napruhája,
Mi szívetekben él –

Magura, Isten ítélő széke,
A Kárpát haza ékessége,
Hármas halomról sugárzik,
A Szeretet ország képe –
Isten földi széke,
A magatokra öltött idő fészke, -

Mert tudja meg az egész világ –
Fényből született az Isten népe:
Nimrud király Hunor-magor egytestvére,
Azt kérdi, szíved még szeret-e?
Boldog asszony anyánk gyermeke?
Ahogy Jézus testvéred, a fény hercege –

E nép Szabadságát, a Fennvaló Isten adta,
És csakis ő vonhatja vissza!
Nimrud Király Fénymag gyermekei!
Erőtök és hitetek fényből táplálkozik,
Ezredévek óta, -
A világ legősíbb, még ma is élő
Székely-Mag népe:
Ébredjetek fel az Úr dicsőségére -
Őrizzétek szívetekben a szeretet igazságát!
És nyissátok meg a Nap kapuját:

Szavárd, szabír, hun, jász, avar,
Bárki voltál, leszel, mindig hun-szik magyar,
Az ősök emlékezetével,
Nézzetek a fénybe, és új erőt kaptok,
Itt az idő: Ébredjetek!
És Cselekedjetek székely magyarok,
Mert a világ végezetéig, én veletek vagyok!

NTK Horváth Sándor Kaposvár, 2014.

Gondolat génmódosítás 2014

A nagy Bagót* az emberek akarták,
Így szállt fejünkre cion kötelesség -
Jelentkezett az új, globál tanítás -
Badar hazugság szülte elme-vesztés.
Vakít a törvény, ingerelve kergét,
Míg süt reá a vádak csonka Holdja,
Ha érzi vesztét, hajtja cselszövetség:
Rothaszt az ész, hisz bűn az érdek zsoldja.
A nép, egymástól, így rabol ma eszmét,
Bűn lovagja köt nyakába pántlikát,
Elmét ápolgat így az ötletesség:
Körül metélt Hon is pártos árulás.

Anyám, mért szakad ma ránk az Ég s a Föld?
Mert a zsidó pajzs itt Júdás testet ölt?

....
*Bagó a János vitézből, de itt és most Ő az, aki bagóért kótyavetyéli el az országot a zsidó befektetők liberójával.

TRIANON

Fájás szúrt, ha kergettem kutyát
Hóval mostam a hold árnyékot
Könnyem sózta, hogy ne sajnáljam
Mikor a tej már forrva habzott
Éreztem lázat éjszakákon
Légy szállt a tejbe, mikor alvadt
Pereltem néha Istenemmel
Hogyha szeret - miért sanyargat?
Nyomor és jóság hajlott össze
Áldott a bárány és a bűnbak
Hiába szánjuk bűneinket
A bölcsek bölcse most is hallgat

Mi vagyunk, akit megveretnek
Megszórnak sárral, utcakővel
Mi vagyunk, akit megcsúfolnak
Nimrud-fiakért szenvedőket.
Azért Te nagy Isten, ne feledd
Szívünkben él még a szeretet -
Kik megszőtték itt szemfedőnket
A-tól Zsé-ig otthonra leltek -
Vesztünkre törtek, kik gyűlölnek,
Rabolták ősi kincseinket -
Kelj fel, Balsorsos, szittya Isten
Magyar légy - engesztelhetetlen –

PÁLOS ÁLDÁS

A világok változnak,
Az idő rombol, felemel és eltemet,
Amit megőriz az emlékezet: pusztulás, rettenet,
Özönvíz! Elsüllyedt mocsári árnyak,
Emlékező, uszadék fák, gátak,
Időfolyam dárdák:
Nimrud, Jézus, Máni, Atilla és Árpád
Történelmi magyar királyi prédák!
Micsoda mustra?
Csak az élet őrzi a Teremtő édeni álmát, -
Mikor meglopták bizalmát,
És megrontották a Teremtés ajándékát, -
(S akik ma az ifjakat tanítják?)
Akkor szűnt meg a halhatatlanság –
Ám megmaradt a pálos kötés,
Isten és a Nap fiai között,
Akivel Nimrud Király szövetséget kötött.
Elveszett, vagy eltörött az ősi minta?
Ki tudja, mi volt Jézus-Nimrud-király szkíta titka?
„Aki ragaszkodik életéhez, elveszíti azt",
De aki lelkében őrzi a fénymag ragyogását,
Birtokolja az élet áldomását, titkos hatalmát,
Napját, lángját, szellemi rangját, mágiáját,
Nimrud Király Szentkoronáját.
Jöjjetek székely-magyar testvérek!
Kössünk újra Pálos szövetséget,
Amely megőrzi a magyar örökséget,
A legnagyobb kincset: A magyar Áldást,
A beavató Szentkoronát, Országalmát -
A Nimrud lelkes, Székely-magyar turul szállást!
Íme, az Isten tudás rejtett hatalma,
Ami csak Nimruddal teremthetett
Aranykori birodalmat.

Boldogasszony anyánk áldott népe,
A világegyetem első keresztsége:
Soha nem lehet más hátországa,
Háttársa, és mennyországa,
Csak a székely-magyar testvériség
Szülőföldi igazsága.

Máni testvérünk volt a fényhozó:
Parakléta: Jézus 13. apostola,
A pálosok főpapja,
A Pártus birodalom fénymagja:
Náluk van a forrás,
Amely megszenteli,
És a szívünkbe oltja a Magyar Élet Áldást.
Gyermekei Boldogasszony anyánknak,
Őrizzétek a pálos lángot,
Amely fáklya Özséb lelkében lobogott -
És Árva Vince fénymagja is kivirágzott:
Vegyétek fel a Jézusi keresztet,
A szeretet terhét,
Amelyet a pálos atyák,
A névtelen székely-magyar szentek,
Romolhatatlan testükben őriznek,
És ez a hűség, megtartja a nemzetet.

Íme, itt az óra és a Turulszállás,
Amely magyarföldi: Égi Áldás:
Megszenteli a Pálos közösséget:
Mondjuk hát egy akarattal: Isten-Isten:
Magyar hűségben: Pálos szerrel-tettel:

Háromszor is, Igen-igen, igen,
Székely-magyar testvéreim: Úgy legyen!

Őrizd meg magodnak

Az időtől terhes karcsú hajókat
hajtja a szél napnyugatnak,
hajtja még a remény
és a rakoncátlan, tiszta, déli szél,
a romlott gyümölcsöt termő, Éden felé.
De nem vár ott senki a parton,
már rég nem kedves vendég az idegen.

Ki vermeli el a titkos lezüllést,
mely újra kikel a kertben, fövenyen?
Mammon?
Ő szórja közénk a viszály magvait,
keveri korpával a kását,
és veri magasra a gyűlölet lázát?
Ő tudja, milyen szemét tornyai
növekednek az öbölben,
S miért épülnek gátak a parton,
amikor a reménytelenség
néma hajói úsznak a ködben,
és nincs, aki befogadja őket?

Félnek közel, és távol is félnek,
(ahol csak gondtalan emberek élnek)
mert az álmok holt dagálya – a remény
és csalódás könny hulláma
már marja dús partjaikat.
Nézzetek keletre!
A halottak feltámadtak,
megváltó szavatokra várnak –
tízmillió jel a mezőben,
és százmillió –
ahol a zsíros barázda
fehér csontokat hány ki magából,
ahol mézet és meszet izzadnak
a tanúkövek – azt kérdezik:
Ugye nem vesztek el az évszázadok?
Ugye élnek még a földön emberek?

Igaz emberek!
ledöntöttétek a zsarnokot,
és nem ittatok a szabadság élő vizéből,
nem írták tele a költők
a tiszta lapokat a hajnal jó ízéről –
mondaná az egykori költő-óriás –
micsoda rendszerváltozás?

Akik beolvasztották a szobrokat,
és nem találtak helyükre illő másokat,
nem tettek mást, egyebet,
mint egykor az „égi gyermek",
a nagy fáraó: II. Ramszesz,
aki kivésette a régi neveket,
és sajátjával örökíttette a dicső tetteket,
Vagy más időben, Róma őrült császára,
Aki a maga fejét cserélte ki egy éjszakán
a standard szobrok talapzatán.

Nem volt 89-ben egy sem,
aki joggal felkapaszkodhatott volna
azokra a talapzatokra,
aki most a remény és az igazság
szavait újra elmondja:
mindenetek meg lesz, még ma,
jólét, szabadság, gazdagság
öröme vár – ez a hiány!
Ez a hiány növeszt most üres traverzeket,
itt van a valóság – eljött felismerése,
a hiány, a nincs kiált az égre!
Leromboltátok a tegnapi bálványt,
és hogy ne maradjon üres az állvány,
most helyére állítjátok Mammont,
akiben már rég mindenki csalódott:
mindenetek meglesz, mindenetek lesz...
Majd holnap – hajtogatja egy elakadt
őrült gramofon – a tegnapi csoda-
váró a földre zuhant, az égen,
álmok helyett fantomokat kutat,
de a délibáb helyén a pőre
valóság csatangol: ég a tarló,
szalma lángol,
könny futamokat kerget a szél
élet hová mehetnél?
amikor az ablakon minden nap
bekopog a hívatlan vendég,
amikor a gyomor mélyén
szűköl a puszta lét, új szavakat
tanít a magyar, mélyszegény követség.

Ahogy megszólalok,
megfagynak számban a szavak –
ólmosak – és nem jó az ok, mégis igaz,
fogva tartanak a téli démonok.
Visszahúzódik, didereg a lelkem,
szakadó paplana: hó! Istenem!
Te tudod, nem ilyen életre szegődtem,
és látom már, úgy végzem, ahogy kezdtem.

Ahogy megszülettem,
száz gyermekkori emlék
forog velem, mint a mókuskerék,
kapaszkodom beléd,
elhagyott gyermek életem,
ölelj magadhoz és ne engedd,
hogy kinyíljon bennem,
könnyesen szomorú énekem.

De nem szól már a dal,
csak a harangütés kong a hóesésben
és felveri szívemet az éjben,
a csendes, téli zendülés.

Ha lett volna több, jó esélyem?
talán üstökös, vagy Göncölszekér
is lehettem, lettem volna én...
nem ilyen hunyorgó, megfagyott csillag,
mely bukdácsol az égbolt peremén,
és hiába jég és hó: mégis elég.
Hiába kérdtem tőletek,
mosolytalan mammon istenek:
ki mondja meg? mire jó a harc, a harag?
s ha kaland? miért szomorú az élet?
miért fenyeget az utolsó ítélet?
és kiért szól a lélekharang?
Hamis a Törvény, az élet silány,
törmelék, maszkabál –
A tolvaj – rendőrért kiabál,
a trükk, oly régi, mint a világ –
az egyik becsapja a másikát!
A Hyde parkban napestig agitál
egy megélhetési forradalmár –
Kihasználnak, játszanak veled,
púpos lelkű akarnokok...
Ember, hát legalább azt ne feledd!
ami a szívedben fogant,
a lelked üdvét, a sorsodat,
garasokért, az uzsorásnak, el ne add!

Kifosztva nyomorultan
(számadás)

Rekviemet mondok az emberért,
A megcsúfolt magyar reményeknek,
Téveszméknek fanyar búcsút intek,
„Torzszülött Trianon" gyermekeként.
Lelkesültünk, azt hittük van remény,
Vártuk az Édent teremtő embert,
De Klón és Szörnyeteg telepedett
Mellénk, a régen várt vendég helyén.
Csúf szégyen, szégyen, szégyen e század,
Bűn és megbocsáthatatlan gyalázat
Embertelenségének emléke:
Megaláz Ábelünk és Jézus vére...
Így állunk itt hétszer meglakoltak,
Megraboltan az élők, a holtak...