Ragyogásod—Rajongásom. 

Ragyogásod—Rajongásom.
Két szemednek fényébe tévedtem
Mint száguldó autó fényébe egy nyuszi
De Én riadtan nem menekültem,
Bűvölten,- gyönyörű tested néztem
Nem akarok mást, mint a forró ölelésed.-

Oly csábítón csüngött ajkadon egy fürt puszi
Mint szőlő melyből részegítő bor lesz nedű, Isteni
Megigézve feléd léptem, mint kígyó felé az élőélelem
S a gyümölcsöt kábult-vággyal ízlelgettem
Szeretem a tested ízét, bőröd illatát, s ölelésed

Elöted állva éreztem, hogy végem
Önfeledten rezgett bensőm, izmom s térdem
Elöntött a forróság, mert lényed örülten szeretem
S némán esdőszemekkel, s gyönyört vártam,
Hogy köréd fonódjak, mint hínár s vágyom forró ölelésed.-

Testem gyötrődve oly közel s még is távol tőled.-
Gondolatom szüntelen, röpköd körülötted.
Perzselt szívem állandóan égeti a távolléted.
Melyet csillapítani nem tud más, mint szenvedélyed
Kérlek, add át magad a vágynak, szorítson forró ölelésed.

**********
Elégek de nem bánom
Bármi lesz a károm
Phönix madárfészke a párom
Benned az életet, szerelmet s Istennőm imádom
A természet, ha hevíti vérem s ágyékom
Szomjamat oltani Vénusz kútjánál kívánom
Rózsabimbós márvány-csúcson a nektárom
S mézédes melleden, szájadon.

Gráciák várjatok!- mert társaságtokba vágyom
Felpattanok egy villámra s közétek, ugrok cikázón
Tartson a Bachkuszi dínomdánom
Még akkor is, ha már egy szőrszál se lesz a kupámon
Eltörik a lábom? Nem bánom! Járom –
Fejjel a kútba- szűcsölőm a nektárom.
Mézédes melleden pí- ci szájadon.

Ámen!

A szerelem is máglya

Mint minden eszme a szerelem is máglya,-
Amely ha fellobban világit, mint ezer fáklya
Mint a tűzfény udvarát a sötétség fogja, körülzárva
Úgy rajongok Érted Te drága
Amíg ki nem ég a szívem s lelkem lámpája
S testem elpihen, mint elégett máglya fája
Ez a természet s világ arca s örök mozgása
Belebámulok a világűrbe, a végtelen csodába

Mit csinálsz most aranyom a magányos szobádba'?
Elmerengsz-e a jövőn, Engem várva
S ha valaha visszajutok hozzád az éterből szállva
Akkor magamhoz szorítalak B-pesti sitiből ki szállva
Mond, mit felelsz a szívem szavára
Istennőm HungáRia Te drága.

Úgy jövök hozzád, mint űrutas az űrből
„Ahonnan én jövök, van bőven a zűrből"
Feléd, száll sóhajom-a B- pesti sitiből-,
Édesem gondolataim, úgy röpködnek körülötted
Mint a műholdak, ahogy kerülik a földet.
S az űrben elégnek, vagy hosszú évekig keringnek
Vagy vissza fordulnak s földet érnek
-én, meg, ha nem ölellek üresnek, érzem az életet,
Úgy vonzol, mint föld az anyag részeket
Oly nehéz kiszakadni bűvkörödből
Mint az űrhajónak a föld vonz köréből.
Távol tőled olyfeszült az idegem, hogy majd szétbomlok,
Súlytalanság állapotában bolyongok
Úgy érzem magam, mint űrhajós egy másik bolygón
S a földtől várja, hogy jelzést kapjon,
Hogy az űrön át visszarohanjon.
Perceken belül száguld át egészvilágokat,
Én meg a cellámban pöfögök, mint egy ki siklott vonat
S napok tűnnek hosszú évszázadoknak.
Egy óra húsz perc alatt meg kerülte Tyitov a földet
Engem 12-évre nem a kozmoszba...
---hanem a kozma utcába löktek.
De oly messze van ennek az utcának a vége,
Hogy nem tudok már nyolcadik éve kiérni belőle

Talán már benn élünk az atom korszakába
S szédületes sperspektivát nyújt az ember alkotása,
--ebbe még a fejem is kába-
Hogy nyavalyába, nem engednek még most sem szabadlábra
„Egy szocializmusér Gürcölő hazába.
Eredményes a tudósok megfeszített munkája
Űrhajósok landolnak már a hold porába
A babonás jóst ma már úgy hívják: hadova láda.

Oly szorongó érzéssel megyek majd hozzád
-bámulva a technika változatos csodáját
Mintha a középkorból jöttem volna vissza hozzád
s kérem tőled a gyönyör borát,
Add vissza a reményt és hitemet az élet mankóját.

A vágyam szüntelen árad feléd:

Örök szerelmi érzéssel borulok eléd
Hadd szívódjak úgy beléd
Mint tavaszi virágillat és a lég,-
Akkor érezzük, hogy van élet és Istenség.
Ha a madár ágra száll a szirom is, rezdül
Mohon figyelem, hogy a pillád mikor rezdül
Reszketek a vágytól, ha a kedvesem a karomba dől
Úgy érzem egy, száll rozsa tőlem, nemesül, termékenyül
Legyünk kedvesem olyan elválaszthatatlanok, mint
Az élőfák és az árnyékok.

65.XI. 07

***

Lehet, hogy innen a Marsra szállok tovább
És onnan nézek a Vénuszra át
Hogy megkeresem a szerelem honát
De akármerre is megyek, gondolatom visszaszáll hozzád

Felmegyek a holdba –
Sugarán csúszok le az ablakodba
S a holdfénnyel lesekbe, szobádba
Oh de édesen alszol az ágyadban
Amíg Én ébren vagyok a homályban
( Rohadok a börtön cellájába)
A léggel kúszok a szobádba
S végig simítom a Tested az ágyba
Leheletem forr áramával.

(Olvasd jobbról balra)
tadisah moliszuP

Zavarni nem akarom a nyugalmad
Sokszor szőtte át aranysugárral az emléked rabságomat
Úgy zsong a lelkem, mint méhek a veszedelemben
Zörgetek újra, Édesem, szíved kapuján
Soha nem hamvad el vágytüzem perzselő érzésem
Irántad:- kitörölni Te sem tudod szívedből emlékem
Kopaszodó fejem már ősz felé sodorja, ifjúképem
Állandó nem lesz a Te virágod szépségem.
--Mikor s hogyan rontottam el az életem?
Lehetetlen felmérni a veszteségem s érzésem,
Ég a szívem, fáj a lelkem!
Jöjj titokban, ha másként nem lehet drága Életem
Ha már nem lehettél az édes-kisfeleségem
Imád, ölel Tibikéd az égőszerelem.

*******
Megfogadtam, hogy újra látni foglak.
Addig nincs nyugtom, amíg meg nem kaplak
Roskadj kéjvággyal a káromba
Ixion sorsa várna, azt sem bánnám Te Drága
Add a szíved Édes, puszilom a hasad s melled.
Legyél a szenvedésem gyümölcse
Erjedő új-életet kezdő lényem bölcsője
Szenvedéllyel ringass az öledbe.
Ölellek, csókolom a szád a bozodba süppedve
Zuhogjon a gyönyör és kéjek esője,
Addig teszem, amíg, bőrig nem azok a gyönyörbe.
Szerelemtől részegen borulok a köldöködre.-

*****

(Ixion)= az ókori görög mitológiába szereplő király,
Akit Jupiter azzal büntetett, hogy
Egy kerékre kötözve örökösen forognia kellet.

 Lelőtt madár---

Varjú mondja Kár
Véres a csőre már
Nem mondja soha már
-----, hogy Kár
Mert haldokló madár
Többé nem száll
Habzó véres csőre tátogva jár
De hang nem jön belőle soha már,
Kár!–Kár-!

De nem sokáig él már
Kár érte, hogy nem mondja Kár!
Erről jut eszembe, bár
Mindenkit s mindent elmúlás és enyészet vár
Szegény varjú megdöglött már
Dermedt csőre nem mondja többé, Kár!-

Ha kedvesem nem vár,
Nem rikoltod -? Kár !?te meg murdelt madár,
Hogy soha már –
Fekete mint az éj ez a madár
Véres a csőre s tolla, de Kár
De alig öreg, talán száz éve már, Több is talán
Amikor először mondta, hogy Kár

Csapda vár,...
...vagy golyó talál—
Minden féle képben Kár-
Ha kaszál a halál.

Talán ez volt az a madár
Amely azt mondta Poé-nak ,"Sohamár!"
Akkor még sem kár,
Hogy nem mondja többé „soha már" -,hogy Kár
Vagy holló volt ez a madár?
Akire a Szilágyi Özsébet vár?
--akkor még is Kár!-
Hogy már nem száll.
Megdöbbenve nézte Vezsenyi Pál
Művész lelke megrezzent már
Hogy fórmába gyúrja ezt a szót, hogy Kár!
Nagyon széles téma, bár
A soha már!

Minden az, tovaszáll-
Az idő a leggyorsabb madár
Halott madár porlad már
Az is a nyomába jár.

Érezz! És gondolkozzál!—
„hát nem minden ember szamár?!"
Vagy talán dőre, avagy barbár?!-
--mindenkit az enyészet vár.-
Ezt Hamlet is mondta már

Ez a kitömött Dög madár
Mondta a költőnek-soha már?!-
Nem! –az elgyötört képzelet súgta,- soha már !
Lesz még nyár...
De az elmúlás annak is végére jár.
az élet nem mindenkinek nyikorgó batár-
Van, aki gyalog jár
S más, ki repülővel száll
De a varjú mindenkinek azt mondja Kár---
-amíg élsz, ne csak zabálj!—
Gondolkozzál Te ostoba barbár.!

Azt senki nem tudja holnap mi vár,
Vörösmarty azt mondta –Igyál,
Mert öröké a világ sem áll
De Kár
Ami elmúlt vissza nem jön soha már!
Ká-Kár-Kár!
Sőt mi több –ámbár
Talán nem is kár!
Nem de bár?
Régen kiséget a foglár
Unom,--fáraszt már,
Hogy állandóan morog és nyikorog a zár.
Így áll! –Kár!

A szerelem phőnix madár
A varjú erre is azt mondja Kár!
Hát normális ez a madár?
Nem is sajnálom már.
Pusztuljon a károgó madár
Elfeledni kedvesem nem tudlak soha már
-a lelkem szabadon jár:
De azért még is fáj
Ha szerelmem nem vár
-az sem kár
Majd jön más, aki vár?
„a szerelem s az élet többé –kevésbé hiú vásár"?!-
az élet úgy is tova szál-a sír magába zár-
visszatérés nincs Soha Már-
Kár- Kár-Kár-Kár!
Sőt mi több—ámbár-
Mindég gürcöl a proletár.-

1966. 02. 08

Két kis porszemet sodor egy más felé a szél
Minden kis porszemben egy lélek s egy kis világ él
Minden felé gomolyog, a földdel, az éggel is beszél
Egy pillanatra meg pihen a szél, lélegzettet vesz s tétován meg, meg áll
A két kis porszem fáradtan egy virág kehelybe száll
Akiket a hajnali gyöngyharmat magába zár
S a harmat cseppben úsznak, kavarognak
S amint felszakadt az éj—
Szemembe szúrt egy ismerős fény
A két szemed csillogott felém
A két kis porszem, nem volt más, mint Te meg Én
S akkor csodálok Rád, mikor derengeni kezd a napvilág
Szivárványszínes boldogságban úszunk a kis világon át
S azt hisszük, hogy birtokoljuk a kristályos csepp honát
S egyesülve emlékszünk, hogy egyszer már szerettük egymást
De ez sem tartott örökké, akárcsak a többi boldogság
Mert a nap feljött – illatozott minden virág
Egyre forróbb sugár perzselt, s forrásba jött a világ
S Mi észre sem vettük a harmatcsepp párolgását
Egyszer csak felszívta teljesen a hajnal harmatát
A szivárvány is vele tűnt s a virág megnyitotta szirmát
Illatozó tündökléssel kelyhét kitárta,- áradón kínálta magát
A két kis porszem gyönyörrel birtokolta kelyhének birodalmát
De a virágkehely is kiadta illatát—
S nekünk is egyszer lejár a gyönyör és boldogság
A virágporral egy szellő szárnyán sodródunk tovább
Eltelik ezer év is,amig újra megtaláljuk egymást
De azért élünk, és szeretve szenvedünk, utódainkban folyvást

********

Budapest 1962. május.