Mindenki a maga helyén

Matuska Márton 2013. március 15-én Magyarittabén tartott beszédének
szerkesztett változata

Néhány évvel ezelőtt azért sírtunk, mert az akkori miniszterelnök ellenünk uszította magyarországi nemzettársainkat. Most is sírunk. Örömünkben, mert a mostani meg megadta nekünk egyik alapvető követelésünket, amit mi, délvidéki magyarok fogalmaztunk meg elsőnek: a magyar állampolgárságot. És ettől kezdve már mi is befolyásolhatjuk, milyen kormánya, miniszterelnöke, meg államfője legyen a magyaroknak. A mi helytállásunk ebben a mi drámai korunkban az volt, hogy ezt az akaratunkat, a szerb mellett a magyar állampolgárság iránti igényünket megfogalmazzuk, s Magyarország segítségével megvalósítsuk.

Minden kornak megvannak a nagy kihívásai, amelyeket az abban a korban élőknek meg kell látniuk és meg kell fogalmazniuk a választ. Ezt tették a negyvennyolcas hőseink, akikre ma itt is emlékezünk. Hosszú vívódás után úgy döntöttek, hogy követeléseikért fegyveres harcot kell vállalniuk. Sokaknak közülük meg kell halniuk. S ezt is vállalták. Úgy tűnt, hogy mégis elbuktak. De ez csak látszat volt. Alig két évtizedre rá olyan virágzásnak indult híres Pannónia, amilyenre évszázadok óta nem volt példa. Ez eltartott az első világháborúig, utána meg következett a győztesek által békeszerződésnek nevezett kegyetlen diktátum. Ne csodálkozzunk a tettesek magatartásán, ha mai világunkban ezt felemlegetjük, s erre ők prüszkölnek a magyarokat védő magyar alkotmány ellen.

Ittabé népe is meglátta adott időben, mi a falu fontos feladata. Szobrot állítottak a negyvennyolcas nagyjaink egyik legnagyobbikának. Itt áll már jó néhány évtizede. Elképzelhetjük, milyen időket kellett átélniük a helybélieknek, ha még a kedvelt szobruk szívét is átlőtték az ország urai. Egy időben el is kellett dugni, de vissza került a helyére, így nekünk, más helységekben élő délvidéki magyaroknak ezidőtájt van hova eljönni tisztelegnünk magyar mintaképünknek, Kossuth Lajosnak a szobra előtt. Egy másik hős falunk – Ómoravica, ma Bácskossuthfalva – népe szintén őrizgette a maga Kossuth-szobrát. Sokáig rejtegette, de az is büszkén díszeleg már az alapzatán.

A budapesti kormány most olyan, hogy lám, szeretné kibékíteni Magyarországot Szerbiával, a magyarságot a szerbséggel, mert mindkét nép tudja, hogy mit jelent a rossz szomszédság. Egymás ellen nem megyünk semmire. Még egymás nélkül sem. S ha Csurogon megbékülhetünk, hát nyújtsunk békejobbot akár a dögtemetőben, az ártatlanul legyilkolt magyaroknak emelendő emlékműnél. Meg abban a másikban is nyújtsunk kezet, amely a faluban, az egykori raktárban készül a szerb mártíroknak. S amikor ez megtörténik, akkor majd – több évszázados viaskodás után – helyükre kerülhetnek közös dolgaink. Nem lesz könnyű feladat, de ez az egyetlen járható út.

Nekünk, a magyar országhatáron túl élő magyaroknak van még egy, általunk, mintegy két évtizeddel ezelőtt megfogalmazott követelésünk, a magyar autonómia. Minden politikai pártunknak lehetnek külön céljaik, de ebben az ügyben össze kell fogunk, és ki kell tartanunk mellette, akkor ugyancsak meg fog valósulni. Ha budapesti kormányunk is úgy dönt. Márpedig miért ne döntene úgy, hiszen ez mostantól már a mi szavazatunkon is áll vagy bukik. Ez a mi munkánk. S erre mondhatjuk, hogy nem is kevés.

Ternovácz István beszéde Temerinben

Kedves Barátaim!

Gyerekkorom óta élnek bennem az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc hősei. Pedig a hetvenes években alig hallottunk róluk az iskolában és akkor még nemzeti ünnepként sem ülhettük meg március 15-ét és nem emlékezhettünk meg az aradi vértanúkról sem, mert abban az időben, így együtt, ahogy azt most tesszük nem élhettük meg a nemzettudatot. Mégis elevenen élnek bennünk a versfoszlányok, hogy Talpra magyar..., Akasszátok fel a királyokat..., Ne ily halált adj Istenem, ne ily halált adj énnekem...

Édeskeveset tudtunk mindarról, ami 1848 márciusában a pesti Pilvax kávéházban elkezdődött. A versrészletek mégis megőrizték bennünk a külső erők hatására elfojtott nemzettudat magjának csíraképességét. Átmentették szebb időkre, hogy aztán a kilencvenes évek legelején el merjük énekelni együtt a magyar himnuszt és a Kossuth-nótát. Hogy milyen érzés volt? Olyan, ami még ma is erőt ad átélni a nehéz időket. Mert akkor még az ünnepi együtténeklés sem volt természetes, magától értetődő.

Közel ötven éven át élt bennem az 1848-as hősökkel szembeni tisztelethez és alázathoz párosuló kisebbrendűségi érzés – mely érzéssel nem voltam egyedül: hogy miért nem lehetek én, miért nem lehetünk mi ugyanolyan hősök, mint Petőfi, Kossuth, vagy a délvidéki származású Kiss Ernő volt 165 évvel ez előtt?

Ma, túl az ötvenen, már másként látom a dolgokat. Belehelyezve magamat a helyzetükbe, azt gondolom Táncsicsról, Bem apóról, Damjanichról és a többiekről, hogy beleszülettek egy korba, amikor fel kellett vállalniuk azt, amit a történelem rájuk szabott. És azon túlmenően, hogy bátorságukkal és tehetségükkel hősiesen helytálltak, ők azért mindenek előtt emberek, egyszerű emberek voltak. És nem cselekedtek mást, csak tették a dolgukat, sokan közülük életükkel fizettek a szabadság eszméjének képviseletéért. És ahogy akkor ők fölvállalták, meggyőződésem, hogy ma nekünk is fel kell vállalnunk. Mindegy, hogy tollal vagy mikrofonnal a kezünkben, az esztergapad mellett, a kézimunkázó szakkörben, vagy a férfikórusban, ott kell tennünk a dolgunkat, ahová a jó Isten odatett bennünket. A magyar autonómiáért és a sajtószabadságért!

Ma már számomra nincsenek kis és nagy hősök. Csak hősök vannak, akik felvállalják az ügyet, amit az élet rájuk szabott. Közben nem döngetik a mellüket, hanem kitartóan, bátran és alázattal teszik a dolgukat, egyéni számítások nélkül, mindannyiunk érdekében. Mint ahogy elődeink is tették. És azt gondolom, hogy nincsenek, nem lehetnek központi és nem központi megemlékezések. Mert az őszinte megemlékezésnek nem lehet rangja. Nekem és másnak az kell, hogy legyen a központi megemlékezés, ahol most éppen vagyok. A hősöket, az eszmét senki sem sajátíthatja ki magának.

Emberek! A szabadság sosem kívül, hanem belül, bennünk működik, vagy nem működik. Nem papíron, hanem a fejben – a saját fejünkben! - dől el, hogy szabadok vagyunk-e, vagy sem. Ez vállalás kérdése. Sokszor kényelmesebb arra hivatkozni, hogy nincs szabadság, nincs sajtószabadság, mint élni az adott lehetőséggel. Ne kezeljük kényelmi kérdésként. Akkor sem, ha adott esetben kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Gondolkodjunk. Ha méltóak akarunk lenni az 1848-asokhoz, akkor vívjuk meg saját szabadságharcunkat a nemzeti autonómiáért.
Dicsőség a hősöknek!

„Mert eddig mindig eljött a magyar tavasz"

Koszorúzás Temerinben

Március 15-én délután a márciusban szokatlanul zord idő ellenére is sokan kijöttek, hogy a kopjafánál kegyelettel áldozzanak 1848/49 hőseinek. Az emlékezést a hagyományoknak megfelelően a VMDP szervezte, de felhívására más szervezetek is megjelentek. Koszorúzott az önkormányzat nevében a képviselő-testület elnöke, a VMSZ, a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület, az Iparosok és Vállalkozók Egyesülete és a Múzeumbarátok Egyesülete is. A Himnusz közös eléneklése után Kiss Igor, a VMDP intézőbizottságának tagja mondott beszédet, kiemelve a magyar autonómiának, mindenekelőtt a személyi elvű önkormányzat megvalósításának a fontosságát, majd lelkesítő szavakkal zárta beszédét: „Március 15-e minden évben újra és újra emlékeztet bennünket arra, hogy mi, magyarok győzelemre született nép vagyunk, még ha megannyiszor is sulykolták belénk az ellenkezőjét. Ez az erő töltsön el bennünket minden év tavaszán, ez az erő különösen most tegyen bennünket bölccsé, hogy zárhassuk sorainkat és lépjünk előre. Mert eddig mindig eljött a magyar tavasz." Ezt követően a jelenlevők a temerini férfikórus vezetésével elénekelték a Székely himnuszt, hogy ezzel is kifejezzék szolidaritásukat erdélyi testvéreik politikai küzdelme iránt.
(-a –a)

Kiss Igor beszéde a kopjafánál

Tisztelt ünneplők!

Minden évben van egy harc a tél és a tavasz között, időről időre a zsarnokság, nemzeti elnyomás és a szabadság vívódik egymással. A végkifejlet előre tudható. A tavasz mindig győz a tél felett, még ha most nem is úgy látszik. Akár a tavasz, a magyarok szabadságvágya is erősebbnek bizonyult 1848-ban, mint a hatalmi önkény. Az 1848 utáni március 15-ék lélekben mindig szabadok voltak, még ha idegen akarat is kényszerült ránk! Az örökség erre kötelez.
Hiába végezték ki az első felelős miniszterelnököt és tábornokait. Hiába kényszerítették száműzetésbe a nemzet vezetőit, sorozták be magyarok ezreit a császári seregbe kényszerrel. A magyarokat mégsem sikerült megtörni. Kitartottunk.
Sok nemzedék választ el bennünket 1848 hőseitől, és a szabadságvágy melletti konok kitartásunk nem változott.

Azt, hogy az ilyen jeles napok, és események, mit jelentenek, mit üzennek számunkra, mindig az határozza meg, hogy tudunk-e párhuzamot vonni a múlt és a jelen között?! Tudunk-e erőt meríteni? Bátorságot? Tudunk-e tanulni a hibákból?
Mi magyarok ezeken a tájakon többször megpróbáltuk visszaszerezni szabadságunkat, sokszor úgy tűnt sikerül is. Visszaszereztük az egyéni szabadságot, s úgy tűnt, hogy a nemzeti szabadságot is elérhetjük, amit Trianon óta elvettek tőlünk. A balkáni hatalmi gőg azonban sokszor lecsapott ránk, sőt folyamatos a nyomás, ami ránk nehezedik általa. Nem olyan durván és kíméletlenül, ahogyan a Bach-rendszer tette, hanem kifinomultan, szinte észrevétlenül. Háttérmunkákkal ellehetetlenítette hatékony képviseletünket, zavart keltett, megosztott, számbelileg apasztott, céljainkat aprópénzre váltotta megvásárolt emberekkel. Azzal a szándékkal tette ezt, amely eddig mindegyik szerb kormányzóság hátsó gondolata volt: hogy eltüntessen bennünket, a magyarságunk megőrzésének lehetőségét elvegye tőlünk.

Ahogyan 1848-49 után nem törte meg szabadságvágyunkat, úgy kell nekünk utódoknak helytállni most itt.

Úgy vélem, ebben a harcban nem állunk rosszul. Bár, állhatnánk jobban is. Ha azt nézem, hogy Trianon után volt egy máig letisztázatlan 44/45-ünk, éltünk a Titói diktatúrában, ami csak kifelé volt szép. Túl vagyunk a véres 90-es éveken, amikor sokszor golyófogónak használtak bennünket, vertek és vernek bennünket, a család és a gyermek szeretete nyújtotta boldogságot is pénzre próbálják váltani, ezáltal is apasztva nemzetünk számát, és még így is többen vagyunk mint 250 ezer, bár lehetnénk sokkal többen is. Tanulunk, bár tanulhatnánk többen is. Dolgozunk, bár dolgozhatnánk többen is. Önszerveződünk, és nem utolsó sorban gondolkodunk, bár többen kellene, hogy gondolkodjunk. Gondolkodunk, és ez az, ami a legfontosabb. Amíg van, aki gondolkodik, és van, aki piros- fehér- zöld színekben álmodik, addig még van remény. És vannak, vagyunk ilyenek. Aki mer nemzetben gondolkodni, aki megoldásokat keres, aki a megoldást az autonómiában, nemzeti függetlenségünkben látja, aki mer nemzeti autonómiáról beszélni. Vagyunk és leszünk is. Úgy gondolom, egyre többen látják azt, hogy a magyar személyelvű autonómia az egyetlen, ami magyaroknak járó nemzeti jövőt vázolja fel, és erőt és eszközt ad arra, hogy továbbvihessük azt a hatalmas és tartalmas örökséget, amit ránk hagytak őseink.

Akaratunk ellen ne kormányozzanak bennünket! Mindenki Belgrádban levette már az álarcot, a szándékaik átlátszóak. Ferenc Józsefnek is a szabadságharc leverése után nem sokkal be kellett látnia, a nemzet akarata ellenére nem kormányozhatja Magyarországot. Nem lehet, mert a magyarok nem engednek a negyvennyolcból!

1848-ban az erőszakmentes magyar forradalom győzött, és egész Európa minket csodált. Mi itt sokszor tanúságát adtuk békességünknek, szándékaink igazságosságának, európaiságunknak, nemzetben gondolkodásunknak. A magunkét akarjuk, mint ahogy a márciusi ifjak is a forradalmat országukért, nemzetükért vívták, és maguk álltak ki, maguk vitték győzelemre a forradalmat. Mi is magunk kell, hogy kiálljunk, mert helyettünk nem fog senki, megtanultuk már az utóbbi években.

Tisztelt jelenlevők!
Azt hiszem, ha a Délvidék minden magyar polgára megérti, hogy a magyar politikában nem a pártok érdeke kell, hogy előtérbe kerüljön, hanem az emberek jövőjéről van szó, akkor meghallottuk a 165 éves üzenetet.
Március 15-e minden évben újra és újra emlékeztet bennünket arra, hogy mi magyarok győzelemre született nép vagyunk, még ha megannyiszor is sulykolták belénk az ellenkezőjét.
Ez az erő töltsön el bennünket minden év tavaszán, ez az erő különösen most tegyen bennünket bölccsé, hogy zárhassuk sorainkat és lépjünk előre. Mert eddig mindig eljött a magyar tavasz.

Megemlékezés a Hősök sírjánál Topolyán

Topolyán a Nyugati temetőben a Hősök sírjánál a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) szervezésében emlékeztek meg az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc 165-dik évfordulójáról. Szokatlanul télies időjárási körülmények között került sor a megemlékezésre. Az egybegyűltek előtt ft.Fazekas Ferenc tiszamenti főesperes mondott imát a hősökért. Kokrehel Julia, Reményik Sándor Erdélyi március c. versét szavalta el. Tomik Nimród történelem tanár történelmi emlékeztetőt mondott a korabeli eseményekről, kiemelve a hölgyek szerepét az akkori események tükrében. Kovács László a VMDP alelnöke szólt az egybegyűltekhez, felolvasta Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi üdvözletét, valamint tolmácsolta Csorba Béla, a VMDP elnökének köszöntőjét is. Ezt követően, koszorúztak a VMDP, a VMDK, a MPSZ, a Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat, valamint a Vox Humana képviselői. A himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.

Forrás: VMDP hírlevél