20241122
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2010 február 07, vasárnap

Vérbosszú Bácskában

Szerző: Cseres Tibor

 SZIVÁC

A negyvenes évek elején hét sziváci szerb férfit vittek fogságba, kivizsgálásra a magyar kémelhárítók. A háromnemzetiségű községben egyébként évszázados békés együttélésben folyt az élet.


"... rászánom magamat és küldök Önnek egy névsort, akiket 1944. november 1-jén éjjel kivégeztek (eltűntettek) halottak napjának reggelén Szivácon, mert én is szenvedő alanya voltam (vagyok még ma is) az akkori atrocitásnak. Igaz a sorozatos megfenyegetések miatt eddig tabu volt az egész dolog számomra, mert az igazat megvallva a félelem még ma is bennem él, és ezt az egész ügyet még eddig senkinek sem tártam fel a szűk körű családomon kívül. Igaz, hogy most itt is kezdik (folyamatosan) közölni az újságok ezeket a dolgokat, de a túlélők, akik még élnek, nem mernek név szerint nyilatkozni és pontos adatokat közölni, mert még itt nálunk nincs »demokrácia«, emberjogi szabadság - csak névváltozás történt, a hatalom az maradt.

1923 februárjában születtem Ó-Szivácon (ma Sivac). Akkor Zomborhoz tartozott, ma Kulához tartozik ez a község. A második világháború előtt és alatt a lakosság összetétele körülbelül a következő volt: Ó- és Új-Szivác tulajdonképpen egyben volt, csakhogy Új-Szivácot 95%-ban németek lakták, Ó-Szivác az vegyes lakosú volt. Az összlakosság úgy 14 ezer körül mozgott, ebből 8-8500 német, 1200-1300 magyar és kb. 4800 szerb nemzetiségű volt.

Mikor a magyar katonaság elhagyta a falut 1944-ben, október 12-13-án mindjárt megalakult a »kommunista« kommandó, és már 15-én szedték a népeket (férfiakat). Minket, édesapámat és engemet 17-én vittek el, két fegyveres »partizán«, ahogy nevezték őket - engem Ó-Szivácra, egy emeletes magtárba, ahol úgy 40-50-en voltak már helybeli magyarok és egypár német ember, édesapámat meg Új-Szivácra vitték, ott 10-12-en voltak a községházán, többet oda már nem vittek. Közben ide, ahol én voltam, hoztak még embereket, 1-2-tőt kiengedtek és akkor jött november elseje és akkor délelőtt úgy 9-kor berontott egy csapat idegen »partizán«, azt mondták, hogy csurogiak, és hogy agyonlőnek mindnyájunkat, de csak vertek bennünket. Legtöbben puskatussal, fejbe, vállba, alul, felül. Én az ütésektől eszméletemet vesztettem és csak délután tértem magamhoz, de mozdulni nem tudtam. A magtár (magazin) a szerb iskola kertje végén volt, és a szerb tanító néni elszaladt édesanyámhoz, mivel jól ismert, megmondani, hogy meghaltam. Édesanyám rohant fűhöz-fához, kért mindenkit, hogy adjanak ki, és hát nagy nehezen délután az orvost bevezették hozzám. A községi orvostól kaptam valamiféle injekciót - úgy mesélték -, és öt óra körül magamhoz tértem. De nem tudtam megmozdulni. Hatkor jött az egyik vezető személy és megint az orvos és megint injekció. Hordágyra tettek, és kint az utcán két legény átvett és vittek hazafelé, de édesanyámat nem engedték hozzám. Úgy kerültem haza bordatöréssel, nem láttam, nem hallottam, nem éreztem tagjaimat. És reggelre a magtárból és még Új-Szivácról is mind a 10-en eltűntek, és 2-án, halottak napján tudtuk meg, hogy éjjel mind ki lettek végezve. Köztük volt édesapám is.

Két hónapra rá tudtuk meg, hogy az unokatestvérem az árok széléről menekült meg a szerb temetőben, ahol agyonlőtték őket.

Engem 1944 december végén elvittek kocsival Hódságra, mai neve Odzaci, oda egy privát kis kórházklinikára és ott gyógyítottak. Kezeltek úgy, hogy két-három hónap alatt lábra álltam, ott is maradtam 1955-ig, mikor aztán ide Szabadkára költöztünk. Itt élek. Otthon Ó-Szivácon mindenemet elvették. Édesanyámat táborba (lágerbe) vitték, csak egy fél év után engedték vissza, és a házban lakhatott, még él - annyit engedtek meg neki, de ő is ide költözött hozzánk Szabadkára.

Így mi ketten menekültünk meg a 73-ból, akik be voltunk zárva abba a magtárba. Az unokatesvérem Moravicán lakik jelenleg is.

Kedves Cseres úr, ha ebből a levélből felhasznál valamit a nevemet mellőzze és a levelet égesse el. Szeretném, ha a mostan élő nemzedék megtudná, hogy milyen dolgok történtek ártatlan emberekkel, meghallgatás vagy ítélet nélkül - ami történt, az még ma is tabu a hatóságok részéről.

Itt mellékelem a névsort a kivégzettekről:

Alföldi Ferencz, Bacsó Lajos (kocsmáros), Baka János, Balogh János (gyapjúfonó), Bocskovics István, Bodis József, Bodis Lajos, Breznyák István, Breznyák József, Buza András, Czifra Péter, Czifra András (fakereskedő), Csurog (férfi), Dávid János, Daruhalmi János (tímár), Domján Mihály, Dragity István (kereskedő), Drobnyik István, Farkas János, Farkas János, Farkas Lajos, Farkas Pál, Farkas István (kőműves), Horváth József, Horváth András, Juhász Antal, Klebecsko István, Lavró András, Mándity Mihály, Mezei János (bognár), Merkel Mihály, Merkel Mihály, Merő Jenő, Molnár Ferencz, Mudri Antal, Nagy József, ifj. Nagy József, Nagy Ferencz, Nagy Imre, Papp József (gabonakereskedő), Pavlik Mihály, Rácz Sándor (Duci, zenész), Rácz István (zenész), Rigó Péter, Siflis Péter, Siflis István, Skorutyák Károly (szabó), Skorutyák Antal (tejgyáros), Strikovics Ádám (asztalos), Szalai Imre, Szalai János, Szabó István, Szobek Péter, Tóth István, Tokodi Mihály, ifj. Tokodi Mihály, Turi Péter, Uglik Péter, Városi János (aljegyző), Zseller István (ezek voltak a magyarok).

Burger Jakab, Cservenkai (férfi, neve ismeretlen, német), Gubola Johann, Hunsinger Anton, Modritsch Anton (kereskedő), Stieb Ferdinánd, Teehr Anton, Winterstein Henrich (ezek voltak a németek).

Czigány Pero, szerb nemzetiségű kupec."


A sziváci hátramaradottak annyira meg voltak és meg vannak félemlítve, hogy halottaikról még misét sem mertek mondatni, még virágot sem mertek vinni a feltételezett, sőt biztosan tudott közös sírra.

Ezt a nagy sírgödröt, ki tudja, milyen szeszélyből, M alakúra ásatták a gyilkosok a katolikus temetőtől a szerb sírkert felé eső területen.

A községi nagy magazinban eleinte furcsa kettős emberkezelés folyt: súlyos emberkínzás, tönkreverés mellett, mint láttuk, a halottnak vélt fiatal fiú mellé még orvost is beengedtek. Mondják, hogy az elfogott fogatos gazdákat 1-2 napig, reggel lovaik ellátására, bár szigorú ügyelet és visszatérési parancs mellett, hazaengedték.

Azokat, akik harcra vállalkoztak a "fasiszták" ellen s hajlandók voltak belépni a Petőfi brigádba, szabadon engedték, a szervezés helyére, Topolyára irányították. Viszont az állatorvos fiának, Mérő Jenőnek, aki nem akart partizánnak menni, fejszével mind a tíz ujját tőből levágták.

A vadőr, Simó Sándor egyik lehetőségre sem volt hajlandó, s mert fegyvertelen volt, alkalmas pillanatban az őriző fegyveres partizán szemét kinyomva szökött meg.

Levélírónk unokatestvére így számol be vakmerő meneküléséről:

"Meztelenre vetkőztetve, párosával, engem apámmal, összedrótozottan kísértek ki a temetőbe, a megásott gödrök elé, háttal a sírnak, hogy ne legyen gondjuk hulláink betuszkolásával. Koromsötét volt, csak a géppisztolyok csövéről észlelhettük, hogy minden fegyver mögött gyilkolásra kész partizán áll. Súgom apámnak: kibontom a drótot és megyünk! Apám igenre mozdította kezét, de nyilván nem gondolta át, hogy már nem bizonyulhat olyan robbanékony fürgének, mint én. Amikor csuklóm kiszabadult, tudtam, hogy néhány pillanat múlva kiadja a partizánvezető a tűzparancsot. Hirtelen mozdulattal megadtam apámnak a menekülés jelét, s a rám szegezett géppisztolyt félrelökve, jobb ököllel a partizán pofájába vágtam (jó kondícióban voltam), megtántorodva annyira meglepődött, elmulasztotta, hogy jó reflexszel utánam fordítsa fegyverét. A többiek pillanatokig nem is fogták fel, mi történt. Én a temetőben jól kiismertem magamat, a gyér üldöző lövöldözés csak sírköveket talált és talán az én késlekedő édesapámat. A tanya felé menekültem, arrafelé, ahol az apósom volt árendás egy sváb gazda birtokán. Ott a kutyák meztelen is megismertek s megkaptam apósom váltógöncét. A tanyáról, nehogy rám találjanak, Moravicára mentem át, ahonnan már biztonságot sejtve, újévkor haza Szivácra.

Csakhamar híre járt megmenekülésemnek és hazajöttömnek. Immár özvegy édesanyám nem tudott titokban tartani.

Két hét múlva, az akkori sziváci főkommunista Branko Bikicskics elfogatott és súlyosan megvertek, amiért elszöktem a temetőből. Katonaszökevénynek minősítve bekísértetett Zomborba a katonai parancsnokságra. Ott beismertem, hogy csakugyan katonaszökevény vagyok, hiszen szeptemberben szöktem meg a magyar hadseregből. Erre besoroztak a Jugoszláv hadseregbe. Így lettem önkéntes szerb katona. De álmomban még most is menekülök, és azt álmodom, hogy megragadom apám kezét és szétrúgva a két szomszédos partizán között, az apámra irányuló fegyvert is egyetlen rúgással félre lököm, és apám fürgén velem menekül. Mire felébredek, mindig izzadt a homlokom."

ADORJÁN: NADRIJÁN, A PÓRUL JÁRT

Adorjánnak szerbül az 1918-as események emlékére a pórul járt nevet adta az akkori névadó közigazgatás.

A hatalomváltozás napjaiban két könnyelmű szerb katona egy szép reggelen átruccant Kanizsáról, hogy egy görbe napot szerezzen magának a jó hírű, jómódú Adorjánban.

Eszegettek, iszogattak, nyilván hozomra, vagyis ingyen, alighanem pincérnő is akadt, hogy a nők iránti vonzalmukat erőszaktétel nélkül kielégíthessék. Fegyvert csak tekintélyük öregbítésére használtak, levegőbe s a korcsma mennyezetébe lövöldözve.

A két hős garázda híre faluszerte elterjedt, s a korcsmáros nagyon fellélegzett, mikor alkonyattal s kapatosan az alvég felé útnak eredtek, hogy fogatot szerezve Kanizsára hajtassanak. Találtak is hamarost egy lótartó embert, ráijesztettek, mert vonakodott egy kicsit, este lévén s a fizetségben sem bízván, meg félt is, valahol útközben lepuffantják s a lovakkal elhajtanak. Mindennek az ellenkezője fogant meg fejében. A két részeg unszolására befogott azért, az udvaron állt a szekér, az "utasok" fel is szálltak, térdük között tartva puskájukat. Katonaviselt ember, tudta, mi jelent ez, neki is megvolt a jászol alatt a hazamentett puskája. Bátran, de mégis inkább féltében, az istállóajtóból fejbe lőtte erőszakoskodó vendégeit. Szomszédaival, volt bajtársaival még akkor az éjszaka sötétjében kivitték a két katonát a Tiszára, s leúsztatták őket.

Napokon belül kerestette a szerb katonai parancsnok az ő embereit, s hogy-hogy nem, kiderült az adorjáni alvég cselekedete.

Katonaság jött, s több helyt felgyújtották a falurészt, de megtiltották az oltást. Öten mégis házuk védelmére keltek vizes vödörrel, őket udvarukon agyonlőtték. S ötven férfit elhurcoltak az alvégről.

"A falu alatt negyvenegyben a magyar katonák két dobrovoljácot fogtak el, akik a szerb hadseregből tartottak hazafelé - talán Velebitbe -, s harmadikul egy zsidó orvost. Ott a helyszínen agyon akarták lőni őket. Apám figyelmeztette az őrmestert, hogy a dolgot törvényesen kellene elintézni, bíróság előtt. Odajött a magyar tiszt, azt mondta: - Maga mért védi ezeket? Talán maga is zsidó?

Azt a három embert ott kivégezték. Egyéb vér negyvenegyben nem folyt Adorjánban.

Ennek a két dobrovoljácnak a rokonai valószínűleg ott voltak negyvennégy novemberre forduló napjaiban.

Úgy harmincadikán iszonyú szerb és magyar kiáltozás hallatszott a Tisza túlpartjáról, Bánátból: - Csónakot! Át akarunk menni! - Partizánok voltak, de senki nem mozdult, mert lövöldöztek is, csak úgy sziszegtek, sisteregtek fejünk fölött a lövedékek. Még olyan bátor sem akadt, aki átkiáltsa, hogy a halászok minden ladik fenekét kiütötték, éppen az ilyen lehetőségre gondolva.

A mi házunk a főutcára nézett, de kétláncos, hosszú nagy kertünk a Tiszára rúgott. Felettünk süvített el a túlfelől követelődző tüzelés. Ha pedig egy kicsit hátramerészkedtem a kertbe, jól hallottam s szinte láttam a követelődző partizánokat, mert azok voltak. Egy jó óráig üvöltöttek, lövöldöztek, amikor legélénkebben lövöldöztek, érkezett oda két géppuskás kozák, akik nyilván lovaikat féltve valami tüzet szüntess-félét kiáltoztak át, meg valami ízes orosz káromkodást is. Hogy még ekkor sem hagyták abba a »bánátiak«, a kozákok géppuskájukat kertünk végében tüzelőállásba zökkentették, s elkezdték lőni a partizánokat, akik erre elcsöndesedtek, aztán megindultak a túloldalon Kanizsa felé.

Másnap aztán, immár Kanizsa felől megérkezett a fegyveres partizánszakasz, és nyomban kidobolták, hogy nagyon fontos tudósítás meghallgatására mindenki gyülekezzék a piactéren.

Ott két-háromszázan gyűltünk össze a mondott időre, a tömeget körülzáró partizánokat meglepte, hogy sok asszony és gyermek is odakíváncsiskodott. Szavukból úgy vettem ki, azt tervezték, hogy ott a templom előtt elintézik a férfinépet. De láthatólag elálltak a szándékuktól, s fontoskodva azt hirdették ki, mindenki folytassa szokásos munkáját.

Nem sokkal később a temetőben agyonlőtték a falu bolondját, mert nem tudott szájuk íze szerint felelgetni.

Ezután a templom előtt lövöldözgettek, s többségük elszállingózott házról házra járva.

Hozzánk egy ismerős kanizsai ember, Jurisics Miso nevű jött be, s röviden azt mondta, szinte súgva: - A gazda rejtőzzék el -, erre apám nyomban eltűnt szem elől.

Jött aztán egy másik, ismeretlen partizán, kereste a gazdát. Mondtuk neki, dolgozik a határban, parancs szerint. Akkor leült, rumot kért. Anyám engem átugrasztott a kocsmába, hoztam fél liter rumot, úgy az üvegből húzta meg. Engem is kínált, hiába szabadkoztam, én nem, pláne rumot nem. Addig-addig, hogy egy ujjnyit, pohárkából nekem is innom kellett. Mondta ez a partizán, egyik vezetőjükre valaki rálőtt, megsebesítette bal kezét, ebből még bajunk lesz. A »sebesült« a mi Jurisicsunk volt, kezét fehér zsebkendővel úgy bónyálták, hogy előbb a bolond vérébe mártották.

Tőlünk zsákmány nélkül ment el az idegen partizán, de a góréból, ahová azért én is elbújtam, láttam, hogy a boltost, Laczkó Antalt üzletéből kipenderítik az utcára, a piac felé hajtják már többedmagával, mert más házakból más partizánok terelték a gazdákat a templomtérre.

Jó óra múlva megfigyelhettem, hogy az adorjáni embereket, vagy ötvenet-hatvanat, kettesével felsorakoztatva meneteltették a partizánok Kanizsa felé. Nagyrészt alvégieket, de köztük volt nagybátyám, szerb neve ellenére, Miluticsovics Gyula, s Bakota tanító úr is. Valaki, tán szökést próbálva, nyitni próbált egy kiskaput odatúl, de zárva volt.

A partizánok libasorban a mi oldalunkon haladtak, célra tartott puskával - tizenheten.

Mikor elhaladtak, én a kertünkből kíséreltem meg követni őket. Hamarosan észleltem, nem Kanizsa felé, csak a Tisza partjára jutnak el, és lövések dördültek. Féltem, hogy észrevesznek, a kukoricaszár közt lopakodtam, s végül belevetettem magam abba az árokba, amit apám ásott a mezsgyén, hogy a szomszéd fáinak gyökerétől megóvja a mi területünket.

Lehettem vagy kétszáz méterre a Tiszától, amíg az élénk lövöldözés tartott.

Nem telt bele fél óra, csoportosan jöttek vissza a partizánok, fellelkesülve jó hangosan dicsekedtek, s dicsérték egymást remek találataik miatt.

Éjjel még egyre halkuló segélykiáltások hallatszottak a folyó felől, még éjfél tájban is a folyótól 20 méternyire épült tanyában, de senki nem mert odamenni.

Hajnalban, alig aludtam az éjjel, bátorságot vettem magamnak, kertünk hosszán kimentem a Tiszára. Ruhadarabokat láttam, klumpákat, bekecseket, kucsmát, kalapot, sapkát a tíz méter magas parton. Ott lenéztem a pandalyba, s félig vízben négy testet láttam. Ruhájáról csak nagybátyámat, Miluticsovics Gyulát ismertem, meg Bakota Antal tanító urat. Akkor ama bizonyos tanyából mezítlábasan odafutott Felhő Márta, és iszonyatos sírásra fakadt, mert megtalálta férje, Lukács kalapját. Apczi Lukácsét, akinek ragasztékneve volt a Felhő.

Gubec Pista bácsi (ez is ragasztéknév) a kukoricásból végignézte, hogyan történt a mészárlás: a parton kettős sorba állították őket, úgy célozták meg a fejüket, azért kellett földre lökniök kalapot, sapkát.

Déltájban nagy asszonycsapat indult elemózsiás garabolyokkal, hogy Kanizsán megkeressék éhező hozzátartozóikat, hiszen oda indult a csapat. Én mondtam meg nekik, oda hiába mennek.

Én még olyan szívszaggató jajveszékelést nem hallottam, mint amikor ezek az asszonyok a vízparton meglelték övéik ruhadarabjait.

Még aznap délután kiemeltük a pandaly (mások szerint padmaly) alól a fennakadt holttesteket. A harmadik Ladóczki Pista bácsi volt, ugyancsak rokon. A negyedik Tandari István jómódú gazdálkodó.

Nem mind a négyen kaptak halálos lövést, vagy hárman ott véreztek el a sekély vízszélen.

Koporsó híján még másnap is ott láttam a temetőben egymás mellé fektetve az öt tetemet, mert a hibás, a falu bolondja is ott volt temetetlen. Bakota Antalnak, aki után öt árva maradt, a koponyája teteje hiányzott. Úgy kellett elhessentenem a sírásó tyúkjait, csipegették a véres agyvelőt.

A partizán alvezér, a mi ismerősünk a templom elől azzal zavarta el Firányi plébánost: - Ha kedves az élete, azonnal tűnjön el! - Firányi tisztelendő úr el is rohant a plébániára, s nagyon elbújt, talán a padláson.

Bicskei János tanítót, aki akkor 32 éves volt, viszont beállították a sorba, mert túlságosan fehérnek találták a kezét. Pedig ő Belgrádban végzett, jól beszélt szerbül, de hiába. Tüdőbeteg volt, megúszta a katonáskodást, bár sokáig úgysem élt volna már.

A legszerencsétlenebb Sándor Lukács volt, aki a magyar katonaságtól lemaradva orosz fogságba esett, de onnan sikerülvén megszöknie éppen hazaért, háromesztendei frontszolgálat után - tisztálkodáshoz készült, amikor borotválkozás közben utcára terelték a partizánok.

Sorscsapás, bombázások elől költözött le Apcziékhoz Radák Mihály 65 éves szegedi tanár, de a végzet itt a Tisza partján talált rá.

A közelben csak egy adorjáni akadt fenn valami víz alatti gyökéren: Bácskai István, őt fél év múlva dobta fel a Tisza. Derékszíjáról azonosították.

Az ötvenhat adorjáni áldozat közül egyedül Csanádi Imrét találhatta volna bűnösnek egy valamiféle törvényes felelősségre vonás: ő részt vett a dobrovoljácok s a zsidó orvos agyonlövésében.

Ez a nevezett Jurisics Miso, az alvezér intette Gyula bátyámat is, hogy bújjon el. Miluticsovics Gyula el is bútt, de amikor egy avatatlan partizán a gazdát keresvén szembetalálta magát az udvaron az acsargó házőrző kuvasszal s ijedtében le akarta lőni, Gyula bátyám ebét védve előbújt.

Később ezt a mi ismerősünket kérdeztük, mi vitte rá, hogy részt vegyen a gyilkos vállalkozásban, azt felelte: - »Ha nem vállalom, velem is végeztek volna.«

Az adorjáni vérengzés partizánparancsnokát, a kanizsai Radakovicsot - ritka eset - a következő évben 56 ártatlan férfi lemészárlása miatt vád alá helyezték, s egyévi, tizenkét havi kényszermunkára ítélték. Egyik véres kezű embere, Knjezevics pedig hat hónapos kényszermunkával úszta meg.

December elején a 18 éven felüli fiataloknak jelentkezni kellett Kanizsán katonai sorozáson a zárda épületében. Onnan, majd Kishegyesen keresztül meneteltünk négyes sorban partizánok fegyveres kíséretében Topolya felé, hogy a Petőfi brigádba iktassuk magunkat a szocialista Jugoszláviáért harcolni.

Kishegyesen egy frissen nősült társunkat utolérte kismenyecske felesége egy kis hazai ennivalóval. Bugyrával odalépett a sorban menetelő férjhez, hogy átadja az elemózsiát, de az éber partizán lelőtte az asszonyt.

Én Topolyáról megszöktem, nem akartam a Petőfi brigádban meghalni. Már december végén átléptem magyar területre."
Egy másik adorjáni emlékező elmondja, hogy a magas Tisza-part, a "pandaly" már egészen más, mint "akkor" volt, mert a vízmosás ellen követ hordtak a part alá.

Úgy tudja, hogy nem mindenki kapott a kivégzésre sorba állítottak közül halálos sebet. Sőt, lehetett olyan, aki menekülésképp sértetlenül a vízbe vetette magát. A partizánok leugráltak a kikötött és félig vízbe fúlt ladikokra, és onnan lövöldözték az úszni próbálókat.

Hogy hány adorjánit lőttek a Tiszába, azt hirtelenében senki nem számolta össze.

Adatokkal csak az akkori oromhegyesi (Tresnjeváci) postás szolgált: hallotta, amint egy ottani partizán telefonon az adorjáni postán beszélő partizánnak azt mondta: - A madarakat a Tiszára küldtük. - Az oromhegyesi megkérdezte: - Hány madár volt? - Voltak vagy ötvenen - felelt az adorjáni telefonáló.

No de volt ennek 1941-ben egy kis előzménye. Március végén vagy április elején egy szerb monitor kötött ki a Tiszán Adorján mellett. Egy szerb folyamőr tiszt bejárt a faluba iszogatni, barátkozni. Az emberek tudták, nemsokára jön a magyar bevonulás. Ezt a barátságos folyamőrt elhívták vendégségbe, leitatták, és órákig, talán napokig fogva tartották. A monitor azonban parancsot kapott a visszahajózásra. A vendéglátók a hajó távozása után szabadon engedték a kijózanodó szerb tisztet, aki kétségbeesetten gyalog indult a parton a távozó monitor után. A szerb partizánok ezt a bűntényt is emlegették állítólag.

Úgy tudják, hogy az adorjáni tanító, mikor látta, hogy agyon akarják lőni őt is, térdre esve könyörgött, hogy hat gyermeket kell felnevelnie, kíméljék meg az életét. De nem szánták meg, mintha azt is mondták volna neki: - Legalább nem szaporítod a magyarokat!

Adorjánban a következő 56 embert végezték ki a Tisza-parton:

1. Apczi Lukács, 33
2. Bakota Antal, 44
3. Bánszki Miklós, 38
4. Bicskei János, 32
5. Bicskei József, 41
6. Bicskei József, 19
7. Bicskei István, 38
8. Bognár Sándor, 36
9. Borsós István, 22
10. Borsos József, 22
11. Dukai Lajos, 38
12. Dukai Lukács, 45
13. Gandis Vilmos, 30
14. Horváth Gyula, 40
15. Kis Orbán, 25
16. Kocsis János, 63
17. Kovács Ferenc, 27
18. Körmöczi Gyula, 23
19. Körmöczi Simon, 40
20. Laczkó Antal, 24
21. Ladóczki István, 62
22. Lengyel Pál, 37
23. Magda Péter, 37
24. Miluticsovics Gyula
25. Nagy János, 37
26. Németh János, 18
27. Pásztor János, 32
28. Pásztor József, 34
29. Pörzsölt József, 33
30. Radák Mihály, 69
31. Hemete József, 38
32. Rózsa Ferenc, 24
33. Sarnyai István, 44
34. Sándor István, 42
35. Sándor Géza, 35
36. Sándor Lukács, 24
37. Sétai János, 61
38. Sindeles István, 30
39. Szabó Ferenc, 44
40. Szabados Pál, 34
41. Szecsei Jakab, 39
42. Szecsei Lukács, 56
43. Sziveri Ferenc, 19
44. Takács Pál, 36
45. Tandari István, 46
46. Vajda István, 66
47. Vajda Jakab, 42
48. Varga Károly, 31
49. Vajda Miklós, 23
50. Vörös Ferenc, 36
51. Zöldi Ferenc, 29
52. Filiszter Kelemen, 39
53. Kocsis Zoltán, 38
54. Balassa István, 27
55. Csanádi Imre, 32
56. Gazdag Albert, 50


Hozzászólás  

#3 Ithaka 2012-02-18 21:38
Tudom nemtehetek sokat az ilyen gyilkos személyek ellen csak annyit, hogy kérem a megváltó JÓ-ISTENEM, büntessemeg öket érdemük szerint. Ismerek olyan idös nöt aki minden rosszat elkövetett a környezetével, most meg felvan háborodva mert kiült az arcán egy gyogyithatatlan gyönyörüséges furunkuluszha, még elsem tudja titkolni mert, ha kilápne az utcára mindenki látja, igy a rövid életét elbujva a világtól éli le. Nem-e? jobbletvolna emberségesen élni embertársainkal? :-?
#2 Ithaka 2012-02-18 21:17
Ujból és ujból olvasva a VÉRBOSSZU BÁCSKÁBAN, nagyon elvagyok keseredve, hogy ilyen gyilkolás is megtehetnek az emberiséggel, de az állitólagos hátrányos helyzetü , és a háttér hatalom emberei megteheti, fényes nap a 11-éses ártatlan kislány torkát elvágják, mert kellett a vallás rituáléhoz a vére, az idös embereket saját lakásukban agyonverik, az idös azonyokat megbecstelenitik, azzal nem is foglalkozik a törvényünk, hogy az áldozatoknak hány hozzátartozóját tették tönkre lelkileg örökéletre. Hólvagy magyat törvény, hól veszik figyelemben a magyarságot, még a saját szülöföldünkön sem, amiért az ösapáink vérüket ontották a csatamezön ezerévekkel ezelött. Európa szerte, északon, kelete, a vezérkarok csak habracsolnak a parlamentekben, de a néppel nem törödnek, kedvére gyilkolhatnak az elmezavarodott, testileg, lelkileg eldeformálódott ( mindenki érzelmére hagyom minek nevezi öket ). Tudom ezelött is voltak kivégzések, vallatások de azokal az emberekel tette a törvény akik az ilyen megtorlást megérdemelték, (szemet-szemért ,fogat-fogé ), de nem ártatlan emberekkel akiket megfélemlitésnek használnak fel a becstelenkezü hatalom. :eek:
#1 Ithaka 2012-02-12 20:55
1956.október 25 után is itt Magyarországon is voltak hasonló kinzások magyar a magyar embert kénsavas medencébe élve dobták a többi vallatott látára. Még most is él az a vallató aki a hátrakötözött letérdeltetett embet acéllal megerösötett csizmával ugy szájon rugta, hogy alsó, felsö fogsora az összes azáldozat torkára szorult. Nem áll meszire ma sem olyan emberek tipussa akik szemrebbenés nélkül megne tennének. A pénz a hatalom mindenre utat nyit ezeknél az embereknél. Aztgondolom ezek nem is emberek, senem vadálatok azoknál is rosszabak.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Hozzászólások

Honlap ajánló