"Egyusten"

„Nem lesz olyan titok, ami ki ne derülne, nem lesz olyan sötét gaztett, ami napvilágra ne kerülne; és a földön nem lesz olyan pecsét, ami fel ne töretnék.” (N. 2. 30/17)

„Mindannyian keresők vagyunk, csak vannak, akik kitaposott ösvények mentén haladnak és vannak, akiket vonz a vadon, az ismeretlen felfedezésének szabadsága.”

Mivel, az előző fejezetben a magyarok három Istenéről volt szó, most térjünk át a három Isten egységét megjelenítő Egyistenre, az Iz-Ten-Anyára, a Törvény, a Tengely (Ten) körül forgó, sugárzó (Iz) és a befogadó (Anya) végtelen körtáncára, magára a Mindenségre.

Igen a Mindenségre, melynek nincs olyan pontja, része, amelyik ne változna, ne lenne mozgásban. Nem véletlenül mondták a bölcsek, Pantha rhei, azaz minden változik. Igaz ez mindenre, csak egyedül Istenre, az Egészre nem. Ő az állandóság, a különböző erők Egyensúlya, a kezdettelen-végtelen Örök Harmónia.

Hogyan lehetséges ezt a Tökéletességet érzékeltetni, ábrázolni?

Vannak, akik a saját arcuk hasonlatosságára alakították, míg mások az isteni természetek, az „összetevők” segedelmével jelenítették meg.

Ilyen próbálkozások egyik emléke az énlakai unitárius templomban található, úgynevezett „Egyusten” ligatúra (esetünkben rovásjelek összevonásából kialakított, jelentéssel bíró díszítőmotívum).

Ám mielőtt rátérnék az „Egyusten” ismertetéséhez ejtsünk néhány szót a székely-magyar rovásírásról.

Vannak, akik a hangokon kívül fogalmi jelentést is tulajdonítanak a különböző rovásjeleknek. Ugyan, ezt az ősi tudás halványulásával már nem lehet hitelt érdemlően bizonyítani, de a képírásból kialakuló démotikus (egy jel, egy hang) írások példái, valamint a rovásírásunkban is előforduló több hangot hordozó, úgynevezett bogárjelek léte mindenképpen ezt az elképzelést támogatja.

Ilyen bogárjel az „us” tartalommal bíró szimbólum, amit többen azonosnak vélnek az Isten szavunk első tagjával, az „is”-sel. 

Most már fordítsunk egy kis figyelmet az énlakai „egyusten” ligatúrára.

A mellékelt rovásbetűk segedelmével valóban kiolvasható a megfejtésként számon tartott egyusten kifejezés, ámde - amint az már a korábbiakból kiderült – számunkra ez nem jelenthet teljes értékű megoldást.
Ugyan a csúcsában elhelyezkedő (isteni)szem jelképezte Iz(s), a száraiból formázott Ten (Tengely), valamint az alsó részen látható „kettőskereszt” jelképezte egység, tökéletesen beleillik a magvallás jelképrendszerébe, de nem találjuk a harmadik isteni tulajdonságot, az anyagi világot megjelenítő AnnA-t (Anyát).

(AnnA az ősanyagból, az An-ból képzett szó, amivel a már megtermékenyített anyag kettősségét szerettem volna érzékeltetni.)

Az igazsághoz tartozik, hogy a motívum ligatúra olvasata mellett még található egy másik figyelemreméltó értelmezés is. Nevezetesen, egy az Északi-sarokra képzelt, megszemélyesített oszlop, tengely képében.

Ez a megoldás szintén jól illeszkedik a magvallás kereteibe, hiszen őseink a megtermékenyített AnnA-ból (Anyából) vált felemelkedő Földistennő (Em) tetejébe képzelték a Világfát, melynek törzse gyakorlatilag a világtengelynek felel meg. Ez a bizonyos Tengelyt pedig értelemszerűen csak a Sarkcsillag és az Északi-sarok közé lehetett „felállítani”.

Azaz, a ligatúra alján elhelyezkedő, sarokként definiált hegyszimbólum valójában az Anya, az Anyag időtlen jele. Igen, a „megszemélyesített tengely” pedig nem más, mint a magvallás Tengelye, a Törvény, Isten egyenese, más megközelítésben az Atya.

Nagy a kísértés ereje, de még mindig ne vonjuk le végkövetkeztetést. Előbb a részletek síkjából kissé felemelkedve tekintsük meg az Egészet, az énlakai unitárius templomban található rovásfeliratos kép teljességét.

  Meglepetten tapasztaljuk, hogy a ligatúrák alsó részeit valójában a központi kép keretének sarkai adják, és ebből a nézetből már nem tűnnek annyira egyértelműnek a korábbi okoskodások, sőt maga a ligatúra is csak egyszerű díszítőmotívumként hat.

Persze nem lenne ildomos hebehurgyán, a könnyebb utat választva pálcát törni az ősök üzenete fölött, hiszen számos kultúrában nagy jelentőséggel bírt a világ négy sarka (Lásd, a magyar királyok koronázási szertartásait), amit gyakorta jelöltek hegyek, vagy (szent)fák. Azonkívül, ebben az időben még tudatosan, jelentésüket és hatásaikat is figyelembe véve alkalmazták a különböző jelképeket.

A magvallás szempontjából a négyszög, a teret, a teremtést szimbolizálja, avagy a világok szívében dobogó Szentmagon áthaladó, az Ősanyagot megosztó Tengely, Isten Egyenese és az így kialakult kettősségből reá merőlegesen nyíló anyagerő-tengely egységét, a Nagykereszt síkbéli vetületét.

Ezt a logikát követve, mi is lenne más a világ négy sarka között, ha nem a Világ? A középen lévő, háromsávos edény jelképezte Mag, a rajta függőlegesen áthatoló, szár, a Tengely, és a belőle vízszintesen nyíló oldalsó hajtások, az anyagi világ. Avagy, az Iz-Ten-Anya egysége.

Igen, a fel-le ható égi erő (Ten) a Szentmagon áthatolva fe-le-zi az ősanyagot (An-át), majd az így kettéválasztott ősanyag (AnnA) egyik és másik old-alának tengelye (Bál/Bal) tovább old-ja a központi magot. Azaz, a két tengely alkotta Nagykereszt, ha úgy tetszik Nagy-kör-oszt négy részre oszt-ja az isteni magot. Végül a mag megtöretésével felszabaduló magerő (Iz), a sugárzás, a mozgás, az idő, mintegy térbe feszíti a „síkot”, létrehozva ezzel a ter-em-tés színterét.

(Volt idő, amikor úgy véltem, hogy a bal szavunk eredetileg a ten szinonimája volt (lásd, báltengely, báloszlop, bálkerék, bálvány, bálványberek, bálványhegy, bálványkő, bálványáldozat, bálványpap, bálványimádás, bálványtánc, stb.), és csak a vallásváltásunk után vált a „rossz” oldalunkká. Ám rá kellett jönnöm, hogy a tagadhatatlanul meglévő nagy-oszlop, tengely jelentése mellett a „bele”, „bel”, „bél” változataival erősen kötődik az anyaghoz, az anyagi világhoz. Ettől kezdve már csak a helyére kellett illeszteni a rendelkezésre álló mozaikdarabkákat (oldalak, tengely), és máris összeállt a Ten földi vetülete, oldalirányú mása (ui. a bal nem véletlenül őrizte meg az oldal jelentését), a vígasság, a testi örömök oszlopa, tengelye. Az már csak egy ráadás, hogy a bele, bela, bel, bél elnevezéseink pontosan megfelelnek a szíriai és kánaáni Bál isten névváltozatainak.)

Persze tudjuk, hogy az elnevezések, a sorrendiség, az ok-okozati összefüggések meglehetősen viszonylagosak, mégis szerencsénk van, hiszen az emberiség ősnyelvének szavaival (mag, iz, an, ige, old, oszt, em, om, ten, bál) tudjuk érzékeltetni a teremtés, az átalakulás dinamikáját, a létezők milliárdjaiban lüktető „képletet”, az Egy, az Egész állandóságával egyetemben.

Az gondolom eljött az ideje a kettősséget hordozó oldalágak részletesebb vizsgálatára. A szétnyíló növényi motívumok, a hajtások a Természet, a növény és állatvilág egységét szimbolizálják. Hogy, az alól elhelyezett tulipán is a vegetatív létezőkhöz sorolandó?

Általánosságban igen, de nem ez a tulipán. Ugyanis ez az archaikus magyar tulipánmotívum Michelangelo Naddeo szerint (is) egy szülő Istenanyát takar. Az olasz kutató, akit nem korlátoznak a mai magyar hivatalos és „alternatív” elméletek, aki nem kér a szekértáborok védelméből, kimondja az igazságot.

„A magyarok művészete csak akkor lett figurális, amikor áttértek a kereszténységre, istenábrázolásaik is csak ekkortól lettek emberszerűek.” Ám nem csak erről szól a történet. Az oldalágak csúcsában van még valami, és mi is lehetne más, mintsem egy SZEM-motívum. Igen, az anyagi világból, a formák sokaságából sem maradhat ki az isteni követ, a Szentmag „földi” vetülete, a lüktető, sugárzó Istenszem. A Szentmag az Isten, a mindenség, az egyed szíve, szeme, vére, sőt mi több Ő az univerzumok központja, míg más relációban az anyagi világ csúcsa.

Mindennek tudtával nem csodálkoznék rajta, ha a tisztelt olvasó zavaros történetnek minősítené a magvallás tanait. Mégis azt mondom, ne tegyük. A különböző élettereken átívelő kettősség (helyesebben hármasság), a belőle nyíló sokadalom, az égi-, az átalakuló-, és a kiteljesedő, vagy beérő birodalmakban, azok áthatásaiban más és más természetekben mutatkoznak meg az isteni „tényezők”. Igen, a virág nyílása, a megtermékenyülés, a gyümölcsnövekedés és a beérés törvénye nem csak az általunk érzékelhető világban hat.

Szerencsénkre, vagy sem, mi egy beérő gyümölcsvilág gyermekei vagyunk, amely gyümölcs elsődleges feladata közel sem a test, a hús fenntartása, hanem az újvilágot hordozó mag érlelése. Az pedig, hogy mikor, két, vagy kétmillió év múltán következik e be a végkifejlet, a „gyümölcshasadás”?

Egy a magvallásban hívő, az isteni magot az anyagi énjében érlelő magoncnak teljes mértékben lényegtelen kérdés.