„Nem lesz olyan titok, ami ki ne derülne, nem lesz olyan sötét gaztett, ami napvilágra ne kerülne; és a földön nem lesz olyan pecsét, ami fel ne töretnék.” (N. 2. 30/17)

„Mindannyian keresők vagyunk, csak vannak, akik kitaposott ösvények mentén haladnak és vannak, akiket vonz a vadon, az ismeretlen felfedezésének szabadsága.”
Amint az a korábbi kutakodásaimból kiderült az Iz (Is) magerő, a Szentmag sugárzása, valójában Isten lelkének, a Léleknek felel meg.
Persze attól, hogy tudjuk a nevét, még közel sem vagyunk tisztába ezen isteni tényező valóságával, igazi természetével. Az Igéből, a világok szívében székelő Szentmagból áradó Iz egy információs csatorna is, amely láthatatlan szálként köti össze a létezők sokaságát a Szentmaggal, és önmagukkal.

Az Szentkerezt

Általa nyerünk ismereteket, tőle származik minden teremtő gondolat, igaz szó, szeretet és harmónia. Ő a formák alkotója és fenntartója, vele ölhetett, ölthet testet az Istengyermek, a Világ Világossága, Isa. Azaz nem másról, mint a változások, az átalakulások irányítójáról, magáról a „teremtőről” beszélünk.

Ellenben a minden mindennel összefügg elvét biztosító „információs szupersztráda” léte az adón, a Szentmagon kívül vevőt is feltételez, sőt interaktív kommunikáció esetén egymással forgalmazó adóvevőkről beszélhetünk. Avagy az információt adó és feldolgozó lényekben (ilyen többek között az ember) kell, hogy legyen a Világok Szívéhez hasonlatos Szentmag.

Ezzel el is jutottunk a szívünkbe ültetett, az emberi teremtést lehetővé tévő „másik” Szentmag fogalmához.

Anélkül, hogy tovább bonyolítanám az egyébként is szövevényes viszonyokat, meg kell jegyeznem, Isten a változó folyamatok állandó eredője, az egy és oszthatatlan Tökéletesség. Csupán az analizáló emberi elme kedvéért vagyunk kénytelenek természeteit boncolgatni.

Egyszóval a világok szívében lüktető Szentmag, a létező információkat magában hordozó sugárzás, az Iz, és az öntudattal bíró létezők szívébe ültetett „másik” Szentmag egy és ugyanaz, pusztán a létsíkok, az eltérő téridők láttatják apró pontocskaként, lüktető hullámként, vagy mindenségként.

Tehát, az emberben meglévő istenparány valójában nem különbözik a Világok Szívétől, teremt, növeszt, érlel, majd új ruhákat ölt.

De térjünk vissza az ősi magvallás számunkra értelmezhetőbb isteni és emberi Szentmag fogalmaihoz, melyek nyomai felfedezhetőek még a magyar latin betűs írásbeliség ősi dokumentumaiban is.

Ilyen a korábban már részletesen tárgyalt Halotti beszéd, melyben benne foglaltatik az Iz teremtőereje által testet öltő Jézus, és az isteni mag befogadásának paradicsomi története is.

Igen, a Szentmag (az gyümölcs) átadása a tudás fájánál játszódott le. Ennek az „aktusnak” köszönhetjük öntudatra ébredésünket, emberré, „Isten gyermekeivé” válásunkat.

(Más kérdés, hogy ezt az archaikus emlékképet később nagyon is emberi, hatalmi megfontolások, a tömegek könnyebb megvezetése, az igazság elhomályosítása érdekében a totális bűntudat kialakítására használták fel.)

Ezen feltárt összefüggéseket próbáltam a Halotti beszéd „Isa” kifejezésére alkalmazni. Helyesebben, a valamikori ősvallásban elevenen élő Iz, Izzó Mag keresztényi fordításait, az Isát, Izsát, mint a „Lélek fiát” Jézussal azonosítani.

Sokat töprengtem azon, vajon minek köszönhető, hogy a Közel-kelettől Indián át Magyarországig Isaként, Izsaként tisztelik, tisztelték Jézust. Más megoldást nem találva arra jutottam, hogy a „legöregebb nép”, a szkíták lehettek, akik az említett területeken terjesztették a Fénygyermek, a Világ Világosságának igéjét.  Ők bábáskodtak minden ősinek nevezett kultúra bölcsőjénél, ott voltak az indiai buddhizmus alapjainak lerakásánál, és számtalan népnek - többek között a hunoknak és magyaroknak - adták át a Fényvallás tanait.  

Amennyiben jobban belegondolunk, keresve sem találhatnánk jobb közvetítőt a Szentmag sugarainak továbbvitelére, mint a nagy kultúrával bíró, erős, dinamikus, a fél-világot meghódító szkítákat.

Az, hogy ki, mit írt, miként tudósított róluk, számtalan érdek és megfontolás következménye lehetett. Történelmi nagyságukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szállásterületeiken élő népek között történő „beolvadásuk” után alig akadt olyan nemzet, aki nem tőlük származtatta volna magát. Ennek a legmarkánsabb képviselői a Szentmag tanára elevenen emlékező meg-er, mag-ar (magtól eredő) törzs tagjai voltak.

Magyarországon az iz, izzó, izsóból eredeztethető Izsa Jézus neveként volt használatos, de a Szilágyságban még manapság is a „biz Isa” teljességgel megfelel a „biz Isten” kifejezésnek. Márpedig Badiny Joós Ferenc nyomán tudjuk, hogy a sumer IZ isteni lélek, míg az IGI szem jelentéssel bír.

Mindezt összevetve megállapíthatjuk, hogy az a Szentmag, az Isten Szeme az IGE, melynek izzó lelke, sugárzása az IZ. Az Iz erejéből testet öltött Isten Fia, pedig nem más, mint Izsa.

De térjünk vissza a Halotti beszédhez. Helyesebben az úgynevezett „temetési beszédhez”, melynek egyik különlegessége , hogy a közel kétszáz szavas, 26 soros szövegben egyetlenegyszer sem fordul elő a megváltó Jézus neve, holott az elhunyt érdekében segítségül hívja a „Szent Asszonyt Máriát”, „Mihály arkangyalt”, „Szent Pétert”, és „minden angyalokat”. Ellenben, ha az idáig „megfejtetlen” jelentésű, többször előforduló isa szavacskát, Izsaként, azaz mint az Isteni Lélek által megtestesülő Jézusként vesszük figyelembe, feloldódni látszik az ellentmondás.

 „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: Isa (Lélek Fia), por és hamu vagyunk.”

„Isa (a Lélek Fia) és nem egy ember múlhatja ez vermet. Isa (a Lélek Fia) mind ahhoz járulók vagyunk.”

És, hogy a fentebb említett paradicsomi történet se maradjon ki:

„De mondá neki, miért ne egyék. Isa (a Lélek Fia), ki egy napon elmúl (felemelkedék)  az gyümölcsből,  halálnak halálával halsz.”

Igen, ha egy napon az gyümölcsből távozik a szívünkbe, szemünkbe, vérünkbe ültetett Izsa, Jézus, az Iz, a Szentmag, akkor halálnak halálával halunk. Másként mondva a felemelkedő Lélekről leváló, visszahulló hús, test halálával.

Tudom, hihetetlennek tűnik, de ha figyelembe vesszük az elfogadott, hivatalos megfejtés önkényes szóbetoldásait, kihagyásait, egész mondatszerkezetek megváltoztatását, mégiscsak ez az értelmezés áll közelebb a valósághoz, az igazsághoz.

Végezetül az ősvallásunk elemei, a Világok Szívében székelő Ige és a szívünkben ültetett Szentmag, a két „drágakő” továbbélésének bizonyságául álljon itt egy másik magyarnyelven íródott ősi szöveg. 

 „AZ SZENT KERESZT

VISELŐ HÍVEKNEK, AZ KIK MAGYAR

Országban és Erdélyben lakoznak, az megszentelésnek és vigasztalásnak lelkét, az Atya Istentől, szent fiáért szíve szerint kívánja.

Minden helynek, földnek, Országnak, tartománynak, (és akármi néven neveztessenek ezekhez hasonló) az ő tökéletes, nemes és drága boldogsága, ím ez két kiváltképpen való drága kövekben vagyon „alapozván”, építetvén: Először: Hogy ha Istennek igéje, ki mind drága kő, mind pediglen drága kincs, becsületben, külső és belső szeretetben tiszteltetik, bevettetik, és engedelmességgel ékesíttetik. Másodszor, ha ez a szívünkben gyökeret ver, és sok jó gyümölcsöket teremt, isteni és atyafiúi szeretettel tündöklik. Mind ez két nemes és fő örök élet szerző magra példa minekünk Szent Dávid király, mind az ő idejében lévő mind ez mostani időbeli királyoknak…”

(Az eredeti dokumentumot a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik.)

Nos, akinek szem adatott, az lásson, akinek fül adatott, az halljon, és ha olyan szerencsénk van, hogy halljuk és látjuk, akkor higgyük.