XX.
Harc a Jézusi örökségért

TUDOM jól, hogy amikor ilyen címre talál az eddig saját magát jó „kereszténynek" vélő olvasó, meglepődik és az evangéliumok ismeretében azt kérdezi, hogy miféle „harcot" akar ismertetni e könyv írója?

Pedig az Igazság és a hamisság folytatja harcát titkosan és különböző eszközöket használva Jézus Urunk emlékéért, Jézus Urunk örökségéért. Mi az Igazságot keressük és ezzel már a „harc" mezejére dob minket a „feszítsd meg"-et kiáltók

sokasága, akiknek majdnem 2000 éven át sikerült fenntartani azt a hiedelmet, hogy Jézus Urunk zsidó volt.

A régi világba kell visszanyúlnunk. Igen! - Vissza az Igazság gyökeréhez. Jézus Urunk földi tartózkodásának idejéből kell indulnunk és itt már megtaláltuk a bizonyítékait annak, hogy:

Jézusnak - mint Pártus Hercegnek - küldetéstudata a Pártus Birodalomban váll vallásos hiedelemmé. Legerősebben az ADIABENE Királyság területén, ahol az ADIABENE dinasztia uralkodott."

A „harc" azonban Jézus Urunk feltámadása után azonnal megindul, a Saul-rabbiból „Pál apostollá" változott ideológiával. Vagyis azzal a zsidónak hirdetett Jézussal, aki bár „Melkizedek szerinti főpap" is, de mégis zsidó identitású. - Tekintve, hogy az ortodoxiának sikerült ezt a Jézus-alakot - a zsidó Jézushoz illeszkedővé formált evangéliumok által - a „kereszténységnek" nevezett, de valójában zsidó-kereszténységben - véglegesen rögzíteni, minden élő és anyagi bizonyíték, mely a Pártus Herceg valóságát hirdette, e zsidó-keresztény törvényesített inkvizíció pusztításának áldozata lett.

Az egyetlen bizonyíték a csodálatosan megmaradt „Turini Lepel", melyről megállapítható Jézus Urunknak a faji hovatartozása és a Feltámadás csodáját is megmutatja. Kétségteleníti Jézus Urunk testének Fénnyé válását. Fényből jött és Fénnyé LETT a Világ Világa.

De mégis, hiába mondjuk azt, hogy „az evangéliumokból nem bizonyítható" Jézus Urunk Édesanyjának - Máriának - zsidó származása. Hiába hivatkozunk a „szeplőtelen fogantatásra". Máté és Lukács evangélisták azon geneológiája, mely szerint József, az ács - Jézus Urunknak állítólagos nevelőapja - zsidó volt, elegendő indokolása annak, hogy MA, 2000 év után - II. János Pál pápa „visszaköveteli" Jézus Urunkat a zsidóságnak! - Miért e „visszakövetelés"...? Éppen 2000 év után..? Ez az 1997. novemberében elhangzott pápai kinyilatkoztatás azonban nagyon érdekes kérdést vet fel. Ugyanis:

277

Ha a zsidó-keresztény kánon 1997-ig Jézus Urunkat zsidónak tanította, hitte és híveiben így tudatosította, miért kell 1997-ben ezt - 60 biblia-tudósnak, vatikáni szimpóziuma által - megerősíteni és Jézus zsidó identitását „visszakövetelni"... ?

Valami készül Hunniában" - mondták a rómaiak Atillánk idejében.

Most e sorok írója mondja ugyanezt és megtudhatunk valamit az említett „harc" titkaiból, mely Jézus Urunk örökségééit folyik, ha belenézünk abba a könyvbe, mely korunk egyik „bestselleredként jelent meg a közelmúlban a nagyvilág könyvpiacain. A könyvet hárman írták.

LINCOLN - angol filmrendező, BAIGENT - újzélandi pszichológus és LEIGH - amerikai novellaíró. A könvv címe: ,,Holy Blood, Holy Grail". (Jonathan Cape Kiadó, 1982.) A szerzők igen érdekesen és alaposan vezetik végig az olvasót a „Szentföld" birtokolásáért folytatott „keresztes háborúkat" szervező erők és érdekek történetén. Foglalkoznak a „Szent Grál" jelentésével, hagyományaival, legendáival és románcaival is, részletezve mindegyiket. Igen érdekes ezek mindegyike és nagyszerűen megtaláljuk a minket érdeklő témakör - eddig ismeretlen - részleteit is.

A „Szent Grál"

Amikor ehhez a fejezethez érek, eszembe jutnak Jézus Urunknk a tanítványokhoz intézett szavai. Így mondta:

És én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.

Az Igazságnak ama Lelkét, akit a világ be nem fogadhatott, mert nem látja őt és nem ismeri őt..." (Jn 14. 16-17.)

Valószínűnek tartom azt, hogy Jézus Urunk úgy érthette és mondhatta is a „világ"-ot... a rajtunk kívüli világ" ....és ez a „feszítsd meg"-et kiáltó, akkori zsidó világra vonatkozhatott, mert a „Jézusi világ" a 2000 éves „advent" hűségesei csak a samáriaiak, galileaiak, és a pártusok voltak. Ugyanis ezeknél hitvilági tartalom volt a vérszövetség szentsége, melynek „két" szent eszköze volt: a „vér" és a „grál" (a pohár, a kehely).

Az evangélisták említik is. Nézzük meg miként:

Lukács így mondja: „E pohár ama Új szövetség az én véremben, mely tiértetek kiontatik." (22./20.)

Márk szerint: „És vévén a poharat... és mondá nekik: ez az én vérem az Új szövetség vére, mely sokakért kiontatik." (14/23-24.)

Máté szintén említi a poharat és pontosan azt mondatja Jézussal, amit Márknál találunk, csak a „sokakért kiontatik" szöveget megtoldja „bűnöknek bocsánatára" kifejezéssel, ami már teljesen a saul-páli ideológia szerint való.

Viszont nagyon érdekes, hogy a negyedik evangélium - Jánosé -, akit nagyon sokan Jézus Urunk János nevű, sőt „kedvenc" tanítványának neveznek - meg sem említi ezt a vérszövetséget. Csak a „lábmosásról beszél. Miután ennek az evangéliumnak íróját általában „Alexandriában" tanult bölcsnek nevezik, talán azért nem tudósít a „vérszövetségről", mert ott ismeretlen volt ez a

278

szövetségi" forma, ami a szkíta-hun-pártus és maghar népnél valóban szentsége volt az emberi életnek.

Mondhatjuk azt, hogy ezekből az evangéliumi írásokból nem ismerhetjük meg a „Szent Grál" valóságos lényegét.

Tehát arra kell gondolnunk, hogy a „Szent Grál" kifejezés jelentősége már a „Jézust-követő" hiedelmek terméke. A „Jézus-követőkre" vonatkozóan nem használom itt a „kereszténység" meghatározást és kifejezést, mert a „Jézusban való Hit" egyházzá válásának „két" útja és „két" iránya volt.

Az egyiknek Ura: a sokezeréves jövendölések szerinti és a Földön embertestben megjelent Pártus Herceg, a feltámadott és a gonoszságnak halálát legyőző Jézus Urunk, akinek tanítása és Igéje az Igazságnak Lelke szerint való. A „vérszövetség" pohara itt a „Szent Grál", melynek bora Jézus Urunk „vérévé", jóságos erejévé válik bennünk, akkor, ha Vele így szövetséget kötünk.

A másik irányé: az „Igazság Lelkét" be nem fogadó világ által - Isten bárányaként - feláldozott zsidó Jézus, aki - a zsidó-keresztényi felfogás szerint - azért jött a világra, hogy elvigye a világ bűneit. Azokét is, akik keresztre feszítették és „feszítsd meg"-et kiáltottak.

Ezek „egyházának" nem Jézus Urunk az alapítója, hanem a Saul rabbinak (ma már Szent Pálnak) „szentírása", melyekben nem találjuk meg Jézus Urunk egyetlen egy kijelentését, rendelkezését, tanítását sem. Az egész ún. „Christológia" a ma „apostolnak" nevezett Saul rabbi - miként már kifejtettem - zsidóalapú hittana.

Meg kell említenem megint, mert napjainkban éljük az örökségi harc utolsó fejezetét.

Elemeire bontva Saul rabbi ideológiáját azt az eredményt kapjuk, hogy: „EGY" (Éva) miatt mindnyájan bűnösök lettünk és így - Saul szerint - már bűnben születtünk.

De most, hogy a zsidók húsvéti bárányként feláldozták Jézust, ennek a szintén „EGYNEK" áldozata elvitte a világ bűneit. (Természetesen a zsidókét is.)

Ebben az elgondolásban tökéletesen megmutatkozik Saul-Pál igazi farizeus volta, aki mindig a környezethez alakította egyéniségét és a lehetőségekhez beszédjének módját. Krisztus dicséretében is megmaradt zsidónak, mert Jézus Urunk Édesanyját soha, egyetlen szóval meg nem említi sok „evangéliumi" levelében, ami júdai-kereszténységünkben „szentírásnak" van minősítve. A 4 evangélista is alig-alig emlékezik meg a Szűzanyáról. És itt a római egyház saját magával kerül összeütközésbe, mert a VIA CRUCIS 13. stációján a Szűzanyának - Máriának - adják át a keresztről levett „Szent Fiát". De miért nem írják le így ezt az evangélisták?

De annak ellenére, hogy Saul-Pál írásaiban „Krisztus feláldozása", vagy „áldozata" mindig a fő téma és „evangélizációjának" ez a középpontja, egy helyen hivatkozik Jézus Urunk „úrvacsorai" hagyatékára is. (Kor. 11. 23-27.) szinte liturgiaként rendelve.

279

Viszont az „Apostolok Cselekedetei"-nek írója - Lukács - már csak a „közösségekben való kenyérnek a megtörését" említi. (ApCsel. 2. 42. 46.)

A „pohárról" nem beszél! Ennek indoka a péteri és saul-páli tanítások különbözőségében van. Saul-Pál internacionalizálta Jahwet. Azonosította Jézus Szerető Mennyei Atyjával.

Péter sohasem volt „jahweista" és azt kérte a néptől:

Szakasszátok le magatokat e gonosz nemzetségtől!" (ApCsel. 2. 40.) Nyilvánvalóan a zsidókat értve „gonosz nemzetség" kifejezés alatt. Talán ez az oka annak, hogy az „Új szövetségnek" nevezett „szentírás" Saul-Pál írásaiban bővelkedik és Pétértől igen keveset találunk, annak ellenére, hogy „kezében van a mennyország kulcsa" és földi helytartóként a római pápa szerepel. Arra a két „közönséges" levélre vonatkozóan, amelyet e „szentírásban" találunk, a teológia azt tanítja, hogy egyiket sem Péter apostol írta, hanem:

...annak írója csak felhasználta a legtekintélyesebb apostolnak - Péternek - autoritását, őt tüntetve fel szerzőként és ez a szokás a korai hellenisztikus egyházban nem volt ismeretlen." (*) P. 762-768.)

Az egyháztörténelem adatai bizonyítják, hogy a korai egyház péteri és páli részekre volt szakadva. A meg-nem-értésnek és a vallási felfogás különbözőségének éppen a „Szent Grál" a bizonyítéka és indoka is.

Miképpen az előbbiekben ismertettem, a Saul-Páli ortodoxia ceremóniának kulmináns pillanata az „áldozás", Jézus testének, a kenyérnek (ma ostyának) a megtörése. Az így „megtört" kenyeret ették a jelenlévő egyháztagok, tudva azt, hogy a „megtörés" Jézus újra-való feláldozását jelentette, az ő „bűneik bocsánatára".

A „pohárból" csak a szertartást végző pap ivott azért, hogy ez az „új szövetség" felhatalmazza, „felkenje" őt, hogy a kenyeret evőket bűneik alól feloldozza!

A péteri Jézus-követők nem áldoztak! Ették az élet kenyerét az életre és „megújultak", a Szent Grál borával, a Jézus Urunkkal kötött „vérszerződésben". A Szent Grál tana tehát a „megújulás", mely által a hívő lelkében maga Jézus Urunk - a Megtartó - van jelen.

Így lesz a Szent Grál a hivatás adója, megtartója és védelmezője. Ajándéka pedig a Kegyelem, mert „senki sem marad a sötétségben".

Az antiochiai „Szent Grál" - sokáig a földben pihent, - miképpen mondottam - csak 1910-ben találták meg.

Tudjuk jól, hogy a saul-páli ortodoxia lett győztese az őskeresztény egyház Péter-Pál-i párbajának és itt, ebben a júdai gyökerű vallásban, a kehely a papi méltóság, a „bűn alóli feláldozás" hatalmának szemléltetésére szolgált. Miután a pap „vevé a poharat és ivék belőle", mint „felkent", feloldozta azok bűneit, akik Jézus Urunk szimbolikusan megtört testének - a kenyérnek (ostyának) - vételével részt vettek az „áldozati szertartásban".

De sokan voltak hívők, akik nem követték ezt az „újra meg újra" megismétlendő „áldozás" útját, és ezek a „Szent Grál" fogalmába belerejtettek minden megmaradt, megőrzött és igazi Jézus-hagyományt.

280

A „Feltámadás" nagy misztériumát is, mert nekik Jézus Urunk „nem szállá alá poklokra", hanem a Fényből született emberi teste újra Fénnyé LETT és ennek bizonyítéka a korunkban oly ismertté vált Turini Lepelen lévő Jézus-kép. Aki jól megismeri ennek a Lepelnek a történetét, meggyőződik arról, hogy erre is vonatkoznak Jézus Urunk szavai. Ugyanis a „Lepel" is az üldözöttek közé tartozott.

Azok akarták elpusztítani, akik a „Szent Grál"-t megvetették.

Hogy ezeknél mivé lett a „Szent Grál", arról igen jól felvilágosítást ad e fejezetünkbe hivatkozott „bestseller" három írója. Az ő felderítésük is megállapítja azt, hogy a „Szent Grál" valamiképpen Jézushoz kapcsolódik. A legrégibb hagyománynak nevezik azt, amit itt említünk, hogy a „Szent Grál" az a pohár (kehely) volt, melyből Jézus tanítványai itták az ő „vérét", az Utolsó vacsorán.

Írásuk szerinti másik hagyomány az, hogy Arimatheai József ebbe a kehelybe fogta fel a keresztre feszített Jézus vérét.

Létezik olyan változat is, hogy az utolsó vacsorán használt kehely és Arimatheai József kelyhe egy és ugyanaz volt.

E felsorolás után a három író a következő kérdést teszi fel:

Ha a Grál ilyen közvetlenül kapcsolódik Jézushoz, akkor miért nem említették több, mint ezer éven át...? Hogyan lehetséges az, hogy évszázadokon át eltemetve és feledve marad egy olyan - szinte „szent" jellegű - dolog, mely rendkívüli jelentőségű a kereszténység számára és szorosan hozzá tartozik?

Még ennél is elgondolkoztatóbb az a kérdés, hogy a „Grál" pontosan abban az időszakban kerül felszínre, amikor a keresztes háborúk javában dúlnak?

Merő véletlen lenne, hogy ez a rejtélyes tárgy, mely látszólag egy évezreden át nem létezett a köztudatban, pontosan akkor jelenik meg a színen, amikor a jeruzsálemi frank királyság fénykorát élte, amikor a templomosok hatalmuk csúcspontjára jutottak... ?"

Majd így folytatják: (kivonatosan közlöm történelmi írásukat):

Aztán megjelennek a „Grál legendák", a „Grál románcok", amelyek nem zsidó-keresztény alapokon nyugszanak, hanem a közel-keleti termékenységi rítushoz kapcsolódnak. Tehát a „pogány"-nak nevezett hitvilág a forrásuk. Ezekben a „Grál románcokban" azonban mindig megtalálható a főhős misztikus származása és egy bizonyos geneológiai vonal hangsúlyozása észlelhető.

A korai kéziratokban a Grál „Sangraal" és „Sangreal" kifejezésekkel szerepel, melyek értelmesen és érthetően fejezik ki a mondanivalójukat. Igy a „Sangraal" - Szent Grált, vagyis a Jézusi kelyhet jelenti, míg a „Sang-raal" vagy ,, Sang-real" azaz „Sang-Royal" = a Királyi Vér, a vérségi kötelékre, a vérségi kapcsolatra vonatkozik."

A megnevezett és hiteles dokumentumokat kiértékelő munka szerzői a következőképpen magyarázzák ezt a két lehetőséget:

281

Ha elméletünk helyes, akkor a Szent Grál egyszerre két dolgot is jelentett. Egyrészt Jézus vérségi vonalát és leszármazottait, vagyis a „Sang Raalt", az „Igazi" vagy „Királyi Vért", amelynek őrzőjéül a Prieuré de Sión a saját maga által életre hívott Templomos Lovagrendet jelölte ki. Ugyanakkor a Szent Grál a valóságban az az edény volt, amelyben Jézus vérét fogták fel és őrizték, vagyis Mária-Magdolna méhe, illetve tulajdonképpen ő saját maga. Valószínűleg a korai Magdolna kultuszból fejlődött ki a középkor folyamán a Szűz kultusza, és a két kultusz később keveredett egymással. Kimutatható például, hogy a híres „Fekete Szűz", vagy „Fekete Madonna" ábrázolások a kereszténység korai időszakában nem Szűz Mária, hanem a Mária-Magdolna iránti tisztelet megnyilvánulásai, amelyek általában együttesen ábrázolják anyát és gyermekét. Érvek hangzottak el amellett is, hogy a gótikus székesegyházak, amelyek az anyaméh nagyszerű és fenséges kőbe vésett másának is felfoghatók, és amelyeket a „Notre Dame", azaz „Miasszonyunk" oltalmába ajánlottak, ugyancsak Mária-Magdolna és nem Szűz Mária tiszteletére épített szentélyek voltak.

A Szent Grál tehát egyrészt Jézus származási vonalát szimbolizálta, másrészt pedig Mária-Magdolnát, akinek méhéből ezen származási vonal fakadt. Lehetett azonban a Grál ezenkívül még valami más is. 1. sz. 70-ben a nagy júdeai felkelés idején Titus római légiói kifosztották és lerombolták a jeruzsálemi Templomot. A Templom elrabolt kincse ezután állítólag végül a Pireneusokba került, és Plantard a beszélgetésünk során kijelentette, hogy a kincs a Prieuré de Sión birtokában van. A jeruzsálemi Templom kincse valószínűleg nemcsak a Titus katonái által elrabolt kincset jelentette. Az ősi júdaizmusban a vallás és a politika elválaszthatatlanok voltak egymástól. A messiás egy istenkirály volt. aki világi és vallási tekintetben uralkodott birodalmában. Éppen ezért lehetséges, sőt valószínű, hogy a jeruzsálemi Templomban őrizték az Izrael királyi házaira vonatkozó dokumentumokat, amelyek megfeleltek egy mai modern királyi család vagy arisztokrata család születési bizonyítványainak, házassági engedélyeinek és más lényeges adatokat tartalmazó iratoknak. Ha Jézus valóban a „Zsidók Királya" volt, akkor csaknem bizonyos, hogy a Templom bőséges információt őrzött személyére vonatkozó-lag."

A rendelkezésre álló anyagot teljes egészében nem lehet ezeken az oldalakon kellő alapossággal és részletességgel áttekinteni. Lényegüket röviden a következő pontokban foglaltuk össze:

1. A Templomos Lovagrend hátterében meghúzódó titkos rend hozta létre a Templomos Lovagrendet, mely a titkos szervezet katonai és adminisztratív szervezeteként működött. Ez a titkos rend, amely többféle név alatt folytatta tevékenységét, leggyakrabban a Prieuré de Sión (Sión szerzetesrend) nevet használta.

2. A Prieuré de Siont olyan nagymesterek egész sora irányította, akik a nyugati történelem és kultúra legkiemelkedőbb alakjai közé tartoznak.

3. Bár a Templomos Lovagrendet 1307 és 1314 között megsemmisítették és feloszlatták, a Prieuré de Sión érintetlenül fennmaradt. Annak ellenére, hogy

282

időszakonként testvérharc és széthúzások gyengítették a rendet, folyamatosan továbbműködött évszázadok hosszú során át. A háttérbe húzódva, a színfalak mögül ők szervezték és irányították a nyugat-európai történelem bizonyos döntő fontosságú eseményeit.

4. A Prieuré de Sión ma is létezik és aktívan működik. Nagy befolyással rendelkező szervezet, szerepet játszik magas szintű nemzetközi eseményekben éppúgy, mint bizonyos európai országok belső ügyeiben. A rend nagymértékben felelős az 1956 óta kibocsátott információk megjelentetéséért.

5. A Prieuré de Sión nyíltan bevallott és deklarált célja a Meroving-dinasztia, és vérségi vonal restaurációja nemcsak Franciaországban, hanem más európai országokban is.

6. A Meroving-dinasztia restaurációja jogilag és morálisan egyaránt szentesített és igazolható. Bár az i.sz. 8. században megfosztották őket trónjuktól, a Meroving vérségi vonal nem hall ki, sőt egyeneságon II. Dagoberten és fián IV. Sigisberten keresztül fennmaradt. Dinasztikus szövetségeken és házasságkötéseken keresztül ebbe a származási vonalba tartozott Godfroi de Bouillón (BoniIlon Gottfrid), aki 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet, valamint számos más nemesi és királyi család a múltban és jelenben, közöttük a Blanchefort, Gisors, Saint-Clair (Angliában a Sinclair), Montesquieu. Montpézal, Poher, Luisignan, Planlard és a Habsburg-Lorraine (Lotharingiai) - ház. Korunkban a Meroving vérségi vonalnak legitim joga van jogos örökségéhez.

Elképzelhető, hogy a Sauniére által talált pergameneken a Sionra történő utalás mögött a Prieuré de Sión rejlik. Ez ugyancsak megmagyarázná azt a különös „P.S." aláírást, amely a pergamenek egyiként, valamint Marié de Blanchefort sírkövén szintén szerepel.

Mi is szkeptikusan viszonyultunk az ilyen jellegű összeesküvés-elméletekhez, ezenkívül a fenti állítások többsége lényegtelennek, valószínűtlennek vagy egyenesen képtelenségnek tűnt. Ennek ellenére tudomásul kellett vennünk, hogy bizonyos emberek ezeket az elképzelésekel terjesztik, mégpedig teljes komolysággal, sőt okkal hihettük azt is, hogh ezt tekintélyes hatalmi pozícióból teszik. Függetlenül attól, hogy az állításokban mennyi az igazság, mindez láthatóan valamilyen módon összefüggésben állt a Sauniére-t és Rennes-le Chateau-t körülvevő rejtéllyel.

A következő lépésben hozzáfogtunk a dokumentumok - melyeket ironikusan „Prieuré dokumentumok"-nak kezdtünk nevezni - valamint az abban szereplő állítások szisztematikus vizsgálatához. Arra törekedtünk, hogy a kijelentéseket körültekintő kritikai elemzésnek vessük alá, és eldöntsük, bizonyítható-e hitelességük."

(A fenti idézeteket átvettem a megnevezett munka magyar kiadásából, melynek címe: „Az abbé titka - Szent Grál, Szent Vér" (General Press Kiadó. 1994.) 88.89. és 354. oldalairól)

Az idézetben említett „a kereszténység korai időszaka" kifejezés alatt, amikor nem Adiabene Mária pártus királyi hercegnőt tisztelik és nevezik „Szűz Máriának", hanem a zsidónak nyilvánított Mária-Magdalénát, feltétlenül az

283

ortodoxia értendő. Vagyis a zsidó-kereszténységnek kialakulásában az az erőszakos irányzat, mely a zsidó Jézust tette a vallás középpontjába.

A titkos társaságok által érvényesített vérségi vonal geneológiáját a mellékelt táblázatban foglaltam össze, a megnevezett könyvnek a hipotézise szerint és kiegészítettem a magyarországi ANJOU-háznak uralkodóival, akik Jézus Édesanyjának, Boldogasszonyunknak voltak a nagy tisztelői - ellenkezve az európai Anjouk „vérségi vonalával".

284

 

A két Mária

A zsidó-gyökerű korai „kereszténység", vagyis az ortodoxia Jézus Urunk Édesanyját, a Boldogságos Szüzet, azért akarta mindenképpen a tanaiból kizárni, kiszorítani, elfeledtetni, mert ebben a korai időben meglévő zsidó hagyomány nagyon jól ismerte az ő Adiabene, pártus királyi házból való származását. Viszont azt is tudták ezek az „egyházatyák", hogy Mária Magdala, Jézus Urunk hűséges követője és legbölcsebb tanítványa - szintén nem az ő fajtájukból való. Tehát ebben az időben mind a két Mária eretnekként szerepelt a zsidó-keresztény felfogásban. Hogy az említett „vérségi vonal" által történt szembeállításukat megtudjuk, bele kell tekinteni a kereszténység kialakulásának történetébe.

Constantinussal kell kezdenünk, aki - amikor Kr. u. 321-ben elrendelte, hogy a bíróságok zárva legyenek a „Nap Szent Ünnepén" és munkaszünetet is rendelt e napra - tulajdonképpen a júdaizmus gyökerétől távolodott el. Ugyanis Jézus születésnapját azelőtt január 6-án ünnepelte a júdai gyökerű egyházszervezet, a „Sol Invictus" napja pedig december 21., mely nap egyben a „Natalis Invictus", vagyis a Nap újjászületése is. Ezzel tulajdonképpen Jézust, a „Fény Fiának" nyilvánította, anélkül, hogy ezt írásban is rögzítette volna.

De a 325-ben összehívott „Níceai zsinat" úgy dönt, hogy:

Jézust Istennel egylényegűnek kell tekinteni!", így Jézus már azonos a Napistennel - a „Fény Atyával". A zsinat jegyzőkönyvében még nincs szó a „Szentháromságról."

A Kr. u. 431-ben megtartott „Ephezusi zsinat"-ot nevezhetjük az első „reformációnak" ebben az erősen zsidógyökerű ortodoxiában, mely Irenaeusi alapokon nyugodott. Ugyanis - miként már említettem - ez az „ephezusi zsinat" szavazza meg Máriának az „ISIS"-i titulust, így: „ISTENANYA". - A zsinat tagjai, akik így szavaztak, nagyon jól tudták azt, hogy: „ISIS" az egyiptomi „fény-vallás" szentháromságába tartozott, mely:

OSIRIS = Fény-Atya. „ISIS" = Fény Szüze, és „HORUS" = Fény fia összetételben volt az „ISTENI EGYSÉGE", vagy „EGYISTENE".

A „níceai zsinat" Jézusra vonatkozó döntése, az ephezusi megállapítással, az „Isis"-i lényegnek Máriára való átruházásával, Mária is egylényegű lett az Atyával, amiként Isis is egylényegű volt Osirissel.

Tehát Ephezusban, az Égei-tenger partján Jupiter lányának, Diánának városában a zsinati döntéssel megszületett, létrejött a „kereszténységünknek „ATYA-ANYA-FIÚ"-ból álló „SZENTHÁROMSÁGA"!

Ez a határozat pedig a zsidógyökértöl való elválásra utal, mert ez az Atya-Anya-Fiú ,,Szentháromság" Egyistensége a „Szentlélek"-nek a tulajdonosa is. Mindegyikből árad a Szentlélek és attól jön hozzád - akitől kéred.

Ma már lehetetlen megállapítani azt, hogy a zsidógyökerü irányzat mikor zárta ki a „Szűzanyát" a Fény Szentháromságából és helyettesítette be az önállósított „szentlélekkel".

285

Csakis az erős júdaizálás következménye lehet ez a „kizárás", hiszen - mint már mondtam - a héber nyelvnek NINCS szava az „Istenanya" kifejezésére.

Boldogasszonyunknak a Szentháromságból való kizárásával erősödhetett meg az a „frank" irányzat, mely a másik Máriát dicsőítette és - éppenúgy, mint Jézus Urunkat, őt - Mária-Magdalénát - is zsidó vérűnek hirdette és vallotta. Olyannyira, hogy a keresztes háborúknak az idején Jeruzsálemben gyönyörű templomot építettek Mária-Magdaléna dicséretére. Ez a templom MA is ott van Jeruzsálemben és egyik jó „zarándok" ismerősünk részt vett az ott, 1997-ben tartott egyik misén.

Az a jó „keresztény" olvasó, akit úgy tanítottak a hittanórákon, hogy Mária-Magdaléna egy „bűnös rossz" (itt Argentínában a papok úgy mondják: „prostituált") nő volt, most csodálkozhat, hogy a „Szentföldön" róla nevezett templomban tisztelik.

E sorok írója úgy véli, hogy a „nemzsidó" Mária-Magdolna megérdemli ezt a tiszteletet, mint a szintén „nemzsidó" MAG-DA-LA, vagyis a „mágusok városának" az ékessége. Jézus Urunknak legjobb, leghűségesebb tanítványa. Ha úgy tetszik - „hitvese", de nem zsidó, miként a titkos társaságok - érdekeik erősítésére besorolták őt is a zsidó Jézus mellé - feleségnek és a Jézusfi anyjának.

Jézus és Mária-Magdaléna vérségi vonalának érvényesítése ellen sok pápa tiltakozott. Ma már azt is nehéz megállapítani az egyháztörténelem sok viszályában, hogy hány pápa fizetett életével e tiltakozásért. Végülis nem a titkos társaságok világuralmi törekvései ellen fordult a vatikáni erő, hanem - bölcsen - Jézus Urunk Édesanyjának a felmagasztalására törekedett olyan liturgiával, mely a hívők tetszését is megnyerte. Ez pedig a rózsafüzérrel való imádkozás volt, ahol az „Üdvözlégy Mária... Istennek Szentanyja" - a „Miatyánk" és a Jézusi feszület együttesében, az efezusi „Szentháromság"-ot dicsérte és dicséri ma is.... a zsidó-kereszténység dogmatikája szerint gondolkodók ajkán is. Így lesz a győzedelmes „Szűz Mária" a „másik Mária" felett akkor is, ha a mai zsidó-keresztény egyházaink mind a kettőt a „feszítsd meg"-et kiáltók leányainak tanítják.

Ezek az írások azonban az Igazságot hirdetik, hisz ez tesz szabaddá minket. Így mind a két Máriát magunkénak valljuk, hisszük, mint a vérünkből valókat. Tudjuk, hogy azért akarják tőlünk elszakítani őket, mert azokba a szent hagyományainkba tartoznak, amiket nekünk vallásos kegyelettel kell megtartani és ápolni. Mind a ketten beletartoznak a magyarság Jézusi örökségébe. Ha a titkos társaságok ereje a tőlünk elvett és zsidónak nyilvánított „Pártus Herceg" és Hitvese birtokolásában rejlik, akkor Jézus népe megmaradásának feltétele - egyetlen feltétele - a Hozzá való visszatérés, vagyis tudatosítása annak, hogy a pártus-hunmagyarság viszi a NÉPBEN a jézusi „vérség" örökségét.

A titkos társaságok a világ „igazolt és jogos" urai akarnak lenni. De Jézus Urunk már előre megmondta így:

E világnak fejedelme megítéltetett.'' (Jn. 16. II.)

286

Tudjuk azt is, hogy ezek a titkos társaságok a vérségi örökségük és joguk bizonyítására, a Szent Pállá lett Saul rabbi írására hivatkoznak, amint ő írja a rómabeliekhez így: (1.3.)

Az ő fiáról szól ez az evangélium, aki test szerint Dávid utódaitól származott."

E „szentpáli" kifejezés kétségtelenül Jézus „fiára" vonatkozik, aki az „ember-fia" lenne...?

Vizsgáljuk meg tehát az evangéliumok alapján ezt a kifejezést:

Az „Ember - fia"

Ezt a kifejezést az evangélisták kilencven esetben adják Jézusunk szájába annak ellenére, hogy Jézus mindig a saját nevében beszélt és azért olvashatjuk az evangéliumokban állandóan így: „...és mondá nekik".

Viszont ha a szövegekben szereplő „ember-fia" megnevezés helyett „Isten-Fiát" olvasunk, akkor minden alkalommal Jézus Urunk küldetésének bizonylata nyilatkozik meg előttünk és minden alkalommal megerősödik az „Én és az Atya EGY vagyunk" valósága.

Az „ember-fia" kifejezésnek - az evangélisták által való gyakori használata - mintha a „szentilatoknak" a sémita ideológiához való simítását szolgálná. Ugyanis náluk „istenfia" érték NINCS. A bibliai ószövetségben egyedül Dániel könyvében találkozunk az „ember-fia" kifejezéssel. Dániel így beszél az „ember-fiáról":

"Minden népnek, nemzetnek neki kell szolgálni. Hatalma örök hatalom... mely nem enyészik el soha." (Dániel 7.13-14.)

Itt azonban nem Jahwe megtestesüléséről van szó, mert ilyet az ószövetség nem ismer. Inkább arra kell gondolni, hogy Dániel a „káld birodalomban", a király utasítása szerint megtanulta a káldeus-mágus tudományt és az ősi káld-sumer „advent" földre szállt Istenfiának a nevét, a „Fény-Atya" megtestesülését változtatta - talán a „purimot" megengedő és népét eláruló káldeus király - remélhetőleg sémita utádjának a dicséretére - a „Fény Fiát" ....ember-fává.

A Pártus Birodalomban azonban megőrződött és nemzeti vallássá lett az „Isten-várás", az Advent. Tudták és hirdették, hogy az „Istenfia" embertestet ölt és ezt látható módon tudatosították is. Ennek a tudatosításnak egyik emlékét találták meg a régészek a HATRA-i templom romjai alatt. A következő oldalon látható szobor ez. A pártusok királya tartja kezében az „Isten Fiaként" Földre szállt „Pártus Herceget", aki embertestben is az Isten-Fia, aki Szűztől született.

Mint említettem, a káld-sumer hagyományt megismerte a zsidóság a babiloni fogságban, és így adhatták Ézsaias írásaként, az ősi sumer hagyomány szövegét így:

Mert egy gyermek születik nekünk és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének." (Ézs. 9.6-7.)

A zsidók nem hisznek az örök életben és az örökkévalóság is idegen fogalom náluk. Ézsaiáshoz „beékelt" szöveg a Hatra-i templomból való. Itt az írás

287

is és ez a szobor is bizonyítéka, hogy valóban: „egy gyermek születik NEKÜNK és nem a zsidóknak."

És ez a „gyermek" valóban a békesség fejedelme, erős Isten is volt (Én és az Atya EGY vagyunk), - akit a zsidók nem fogadtak be, hanem keresztre feszítették.

Hogy Jézus a sémi népeknél „csak" ember volt, azt a Pártus Birodalom után évszázadokkal keletkezett Iszlám is bizonyítja, de elismeri „királyi vérből származó prófétának". A Korán mintegy 35 alkalommal említi „Isten hírvivő-je" névvel is, de sohasem mondja, hogy „Dávid fia", és azt sem, hogy zsidó lett volna.

Jézus - a Pártus Herceg" volt és így él örökké népének szent hagyományaiban.

Kérd Őt és megadatik!"

Az eddig elmondottakból láthatjuk, hogy a „harc", a jézusi örökségért már a Feltámadás után megindult a „Jézus-követők" (gnosztikusok) és Saulrabbi ideológiáját követök (ortodoxia) között. Mind a két fél valójában a jézusi „vérségi" különbözőségre alapozta saját hiedelmét. A kezdetben ez megmaradt a hitbeli felfogás (vallásfilozófia) kereteiben és csak a keresztes háborúk megindulásával keletkeztek azok a „titkos társaságok", melyek ezt a „vérségi" vonalat leszármazássá változtatták egy világuralmi hatalom elérésének érdekében.

A bemutatott Hatra-i szobor azonban elibénk áll ma is és azt kiáltja: „Egy gyermek születik - (vagy született) nekünk".... és ezt kétféleképpen értelmezhetjük:

1.) Ha elfogadjuk a titkos társaságok „Szent Pálra" való hivatkozását, amit az előbbiekben említettem, (Róm. 1., 3.), mely szerint Jézusnak közvetlen vérutóda (fia) lett volna, akkor a pártus uralkodó kezében Jézus Urunknak pártus nemzetségbeli fia van.

288

2.) A pártus „vallás" szerinti „egy gyermek született nekünk" azt jelenti, hogy a pártus király Adiabene Mária pártus hercegnő Fiát, a „Pártus Jézust" tartja kezében.

Mind a két lehetőség azonban a vérségi vonalat, a pártus-hunmagyar néphez tartozónak bizonyítja, az Adiabene királyi dinasztia tagjainak folytatólagos és igen messzire érő uralkodásával.

Ugyanis - miként bizonyítom minden szempontból - a pártus népnek vallásos kegyelettel őrzött hagyománya szerint:

Jézus urunk a pártus nép vérével testet öltött ISTENFIA."

A pártus-hunmagyar utódokban tehát tudatosítva volt a Jézushoz való lelki és vérségi tartozás valósága. Ezek - a hitben és nemzeti öntudatban megmaradt - utódok valóban egy ideológiai harcot folytattak a Jézushoz való tartozás örökségéért, de ugyanakkor a lassan erős hatalommá lett ortodoxia (zsidókereszténység) eretnek-üldözéseinek áldozatai is lettek. Ma - csaknem 2000 év után - elmondhatjuk, hogy a „zsidónak" hirdetett és tanított Jézus-alak mögé sorakozóknak Saul-páli ideológiája elfeledtette a világgal Jézus Urunknak azt az Igéjét, amit tanítványai, az apostolok tanítottak.

Ugyanis ezeknek írásai nem képezik a zsidó-kereszténység „szentírását", és azért lettek ezek elpusztítva, mert Jézus Urunk apostolai a Pártus Birodalomban hirdették azt, amit nekik Jézusunk rendelt. A Pártus Birodalom történelme is „kimaradt" - az apostolokkal együtt a „kereszténység" hittanából. Egyedül az ún. „keleti" kereszténységben találjuk meg „András apostol" emlékét, mint ennek a „kereszténységnek" az alapítóját.

Ismételnünk és hangsúlyoznunk kell tehát, hogy Jézus Urunk tanítása - a Szeretet Vallása - megmaradt a Pártus Birodalom „nemzeti" vallásaként, hiszen az ősi „Melkizedek" vagy „Zoroaster" nevéhez kapcsolt „Fény-Szentháromság" hiedelme volt az alap, még akkor is, ha sokan „Mitraizmus"-nak nevezik. A Pártus Birodalom bukása utáni perzsa pusztítás, üldözésben „manicheus-vállás" néven ismeretes ez a minden zsidó vonatkozástól mentes „Jézus-Hit", de a „kaukázusi" területek ún. „mágus vallása" is ugyanez, amit aztán dr. Bobula Ida oly remekül bizonyít a magyarok ősvallásának, a zsidókereszténység által elnevezett „pogány" magyar vallásnak („A Sumer-Magyar Rokonság" 98. oldal.)

Kutatásunkban nekünk nagyon fontos az a valóság, hogy bármelyik vallást vizsgáljuk meg a fenti nevek alatt említettekből, mindegyikben az „anyajogú", vagyis az Istenanyára alapozott „Szentháromságot" találjuk meg és benne „Mi-Anyánkat" a Szentlélek egyik tulajdonosaként.

Nagyon jól tudom, hogy nehéz MA erre a „fény-felé" forduló gondolkodásmódra átállni a judeai-kereszténységből, de a „fénybeállás", a „kozmikus gondolkodás" eredménye, ahol az ember közvetlenül szemben áll a „Szentháromság" Egyistenével, a Pártus Herceg tanítása szerint.

Ismerjük hát meg azt, amit eltitkoltak előttünk!

* * *

289

Megint Hatrába kell mennünk. Ebbe a pártusok által épített városba, melynek hatalmas templomában - a hagyomány szerint - Tamás apostol is tanított -és boldogan látta ott, a templomban a „Szentháromságnak" ezt a hatalmas szobrát, amit itt bemutatok. A pártus öltözetű hatalmas alak a ---„Fény-Atya" maga, aki a két oroszlán között áll. (A „Napisten" az Oroszlán és a Szűz csillagképek között, miként a „két oroszlán" ezen mitologikus helyzetét ismertetem „Az Ister-Gami Oroszlánok Titka" című könyvemben.) A „Fény-Atya" fejét, (amit valószínűleg a napsugarak öveztek) letörték, éppenúgy, mint a két tenyerét felénk tartó két karját is.

A szív felett ott van szentséges szíveként a „Fény-Fia" sugárban tündökölve és lent a „Szent-Anya", aki még itt van a Földön, emberi testben, mint Adiabene Mária.

Miután a régészek nem tudták megállapítani e szobor keletkezésének idejét, ebből az ábrázolásból azt kell következtetnünk, hogy közvetlenül Jézus Urunk feltámadása után készítették a pártus mágusok, a szobrászművészet nyelvén, értelmesen tudósítva a nézőjét arról, hogy az „Istenanya", a „Fény-Szüze" közöttük tündököl és Szentlelke erejével gyógyítja a Hozzá érkezőket. Mert így volt ez Mária életében. Így kellett lenni, mert „a Szentléleknek" a létmódja az, hogy isteni ereje az „Atya-Anya-Fiú"-tói származik és áldását, segítségét, nagy kegyelmét az „EGYISTENSEG"-nek attól a tagjától kapod, akihez fordulsz áhítatos imádságoddal.

De ehhez a „hit"-hez hozzátartozik a „kozmikus" gondolkodás, vagyis nem a „vallási-naptár" szerinti ünneplés, mert életünk ritmusát, módját az életet megtartó és azt tápláló „NAP"-unk határozza meg. Mert ugye Földünk - Napkörüli keringésében - „egy" kör ad „egy" esztendőt.

Rajzoljunk tehát egy kört. Húzzunk bele két átmérőt, egymásra merőlegesen. Megkapjuk benne az „egyenlőszárú keresztet", mellyel az ember már ősidőktől kezdve a világmindenséget jelképezi. A keresztnek a csúcspontjai a mi kozmikus ünnepeink idejét mutatják - „négyet" egy esztendőben. A merőleges felső pontja a „MITRA-NAP". a nyári napforduló, amikor legerősebb a Fény. Vele szemben van a „Világ Világa", az „Újra-éledő" Fény ünnepe - a téli napforduló, december 21. - A vízszintes két végpontja jelzi a „tavaszi és őszi nap-éj-egyenlőség" napjait, amikor a „Fény-Szüze" ünnepeit tartjuk. Lát-

290

hatjuk tehát, hogy a .,Fény-Szüze" - a mi Nagyboldogasszonyunk - tartja egyensúlyban a Világunkat, hiszen vízszintes „horizonton" zajlik le a földi élet és jól van ez így, hogy Szűzanyánk - ezekben a nehéz „átmeneti" időkben fejti ki gondoskodó munkásságát azért, hogy tartós, folyamatos, örök legyen az „Istenáldás", amit a „Fény-Szentháromságának Szentlelke" ad nekünk.

De visszamegyek az ősi mah-gar (sumír) hagyomány „MITRA" fogalmához, mert az a „Fény", vagyis a „tudás" bőséges fonása. Ide írom ékírással „MURA" nevét. Láthatjuk, hogy „három" ékjellel alkotott, összetett szó ez és így kell kiejteni (ha szótagolom): PA-SU-ULLU.

Itt a PA = felső, fő. hatalmas, vigyázó értelmezést ad és a sumír királyok „PA-TE-Sl" elnevezésének is egyik összetevője.

A SU = „a jobb-kéz", vagy a „jobb kéz tenyere" jelentésű, és az ULLU.. miként „Igaz történetünk vezérfonala Árpádig" című könyvem 234. oldalán részletezem) a „teljes égi Fény" jelölője.

Ennek a hatalmas hatrai szobornak szimbolikája mutatja kozmikus ünnepeink „szentjeit". A „Fény-Atyának" ez az ábrázolása, hogy mindkét tenyerét felénk tartja, a „Szentháromság" olyan gondviselésének kinyilatkoztatása, mely semmiféle feltételt nem szab a hívő részére. - Ugyanis metafizikai épségével és tökéletességével eléri mindazokat, akik a Fényben állnak.

Ezt a kinyilatkoztatást azonban csak azok értik meg, akik ahhoz a hiedelemhez tartoznak, melyet a dogmákat szerkesztő másik oldal csak „könyv nélküli vallásnak" nevezett. A Pártus Birodalom termékeként igen sok, ún. „vallási" emlék maradt fenn és került elő minden ásatás alkalmával. Hála legyen érte a pártus „mágus-papjainknak", akik éppen úgy, mint a görögök által „szkítáknak" nevezett elődeik, őseik, testvéreik, a szimbolizmus nyelvén tanítottak és „Istenes-hitűknek" részleteit aranyba, bronzba öntve, vagy kőbe (alabástromba) faragva hagyták utódaikra. A pártusok aranyát a szaszanida-perzsa pusztítók eltulajdonították. De szobraik és alabástromba vésett csodás alkotásaik megmaradtak.

Ezek egyikéből úgy látom, hogy Adiabene Máriának, Jézus Urunk Édesanyjának a felmagasztalása még életében megtörtént, hiszen csodatetteinek híre eljutott a Birodalom minden helyére és Mária - az embertestet öltött égi küldött, a „Fény-Szűzének" gondviselését láthatóan és érezhetően megvalósította. Ezért az emléke oltár-ábrázolásokban is fennmaradt. Bemutatok itt egyet, mely alabástromból készült és szintén Hatrában találták. Négyoszlopos oltárka ez, ahol az oszlopok között állva, a négy világtáj felé ugyanaz a nőalak látható. - Jobb kezében a földgolyó, és baljában - kebelére szorítva - virág, kalász, gyümölcs jelképezi a gondoskodását. A régészek azt írják, hogy az ősi termékenység istennőt jelképezi, akit Pártiában ,,ÁLAT" (ÉLET) néven ismertek. (De ez csak a mássalhangzós-írásból való következtetés, „LT" lehet ALaT és éLeT is).

291

 

Én úgy hiszem, hogy a földreszállt Isten-Anya ő, - Adiabene Mária - Jézus Urunk Édesanyja.

Ugyanis a pártusok a „Fény-Szűzét" is ábrázolták, bevonva az ősi misztériumot is az uralkodás és az uralkodó család hatalmának - szimbólumok segítségével - való hirdetésére. Így találjuk az egyik királyi palota fogadó termének egyik falán az itt bemutatott falfestményt, ahol a „Fény-Szüze" lovas szekerén vágtat a királyi család segítségére.

292

A „Fény-Szüze"

Ezt az elnevezést - a római és keleti kereszténységben egyaránt tisztelt - „Szűz Máriára" vonatkozólag az egész világon csak egyetlenegy helyen találjuk meg és ez az Erdőelv-i (Erdélyi) CSIKSOMLYÓ. (Ma Romániához tartozik.)

Igen sok „csoda" történt a néppel ezen a helyen, ahol a „Szűzanya" különös neve:

A NAPBAÖLTÖZÖTT BOLDOGASSZONY"

A néppel történt csodálatos események azt eredményezték, hogy a „Ferences rend" tagjai építettek ide egy templomot és benne található a „Napbaöltözött Boldogasszony" szobra, amelynek rajzát itt bemutatom. Látjuk, hogy a „kelő Holdon" áll a Szűzanya. Amikor megjelenik az égen az „újhold" égi „C" betűjével, vagy majdnem fekvő „kifli-alakú"-an látható, a nép áhítatos lélekkel nézi és így mondják: .,megjött BABBA-Mária".

Már esteledik ilyenkor és áhítatos lélekkel sokáig nézik. „Máriát" látják benne, az Istennek Szent anyját és imádkoznak Hozzá.

Ki-ki a maga módján. A hívő lelkeknek nagy misztériuma ez a folyamatos imádkozás így „Babba-Máriához" és a „Napbaöltözött Boldogasszonyhoz", a „csodák" helyén. Igen régi hagyományt őriz ez a két - „Égi-Fény"-t jelentő elnevezés, mert nevük és fogalmi tartalmuk is a sumír hitvilágból ered.

Azt már tudjuk, hogy a Boldogasszony sumír nyelven = ,,BAU-DUG-ASAN". Keressük meg a „napbaöltözött" jelentést. Ezt úgy is kifejezhetjük: a „Fény Palástja."

Ezt sumír nyelven így mondjuk: „PIR-PALA-S(u)-TU". Tehát a Csíksomlyói Szűzanya ösi neve: „Pír-palástú Boldogasszony." (Hivatkozás: Pír (L.38L), Pala (L.536 és DSL. 536/130, 131, 132.) SU (L.354.) TU (L.58 vagy 381.)

Most keressük meg a „BABBAMÁRIA" elnevezést és fogalmi tartalmát. Kezdjük Mária nevével.

Igen üdvösnek tartom azt, hogy Jézus Urunk Édesanyjának neve ,, Mária" for-

293

mában terjedt el a kereszténynek nevezett világban és nem a héber „Mirjam"-al, ahogyan őt a zsidók nevezik dicstelen írásaikban.

MA-RI-A ...sumer-arámi összetett szó. ahol:

MA (aMA) jelentése.....„égi Anya"

Rl = eredet, eredő, valahonnét származó.

A = meghatározó rag (mai határozott névelő azonosa)

MA-RI-A neve: „égi Anyától származó".

Érdekesek nyelvünkben fennmaradt gyök-azonosságok. Pl. : Rl-an, Ri-ad, RI-kolt, RI-gó. Mindegyik sumír szóképzés. Pl..: RI-Gu = torokból származó. - De népnevünk MA-GAR formáját is innen származtathatjuk és ez...„Istenanya-Népe" értelemmel hivatást ad népünknek és Adiabene Mária földre-szállásával - Mária Népe vagyunk.

Most nézzük meg a „BABBA" szót, mint elnevezést. A sumír „KA" = kapu vagy „nyílás"-! jelentő ékjei egyik olvasata „BABA". Jelentése: az „Ég nyílása" az „ég kapuja" (L. 133.).

Így „BABBA-MÁRIA" elnevezéssel a néphit az Ég félhold alakú „nyílásában" Máriát köszönti, aki kinyitja az Ég kapuját. A hívők serege az Ég kapujára, a félholdra nézve küldi imáját, könyörgését Máriához abban a tudatban, hogy az ima a nyitott kapun Mária kezében, Mária által biztosan eljut Urunk Istenünkhöz.

Ez a „misztériumban" az indulás, amikor a hívő lelkekben életre kel az a bizonyos tudat, hogy imája, kérése Mária segítségével bejutott a „Fény Birodalmába".

Nyugodt szívvel mennek a misére, teljes szívvel vesznek részt annak minden részletében, buzgón énekelnek, a templomban megsimogatják a „Napbaöltözött Boldogasszonyt" jelképező szobrot is (Melynek képét a címoldalra tettem), de a nagy „Istenvárást" a hajnal hasadása hozza. A „BABBAMÁRIÁHOZ" intézett könyörgésük és imájuk emlékével ők a Napkelte bíborában, ott a PÍR-ban, a Napbaöltözött Boldogasszony érkezését látják, hiszik és imádják, aki ott - előttük - szüli meg bíborból fakadt Szent Fiát - a „Fény Fiát", a „Világ Világát", aki lelkükben Jézus Urunk.

És nézik, csodálják a „Fényt", mert tudják, lelkük sugallja, hogy „BABBA-MÁRIA" által kinyitott égi kapun át küldött könyörgésük itt. a „Fényben" életet kap - teljesül.

Náluk tehát a Napbaöltözött Boldogasszony nem választható el az ő „Szent Fiától", mert együtt vannak ők az égen a PIRKÁN csodájában.

És itt a néphit erősen szembehelyezkedik a zsidó-kereszténység álláspontjával, mely azt tanítja nekik:

Máriát nem imádjuk - hanem csak tiszteljük és kérjük közbenjárását a Szentháromság második személyénél, Jézus Krisztusnál!"

Iszonyú nagy antagonizmusa ez a zsidó-kereszténységnek, melynek alapja az a zsidó vallási felfogás, mely az Istenanyát nem ismeri, hiszen a héber nyelvnek szava sincs rá.

294

Ennek a következménye az lett, hogy a zsidó-kereszténységünkben egy „hímnemű" - úgy magyarázzák - „patriarchális" Szentháromságot találunk: az Atya-Fiú-Szentlélek összeállításban.

Itt joggal kérdezhetjük: a „Szentlélek" talán egy olyan misztikus valami, mely külön van az Atyától és a Fiútól és Tőlük függetlenül működik? Mert ha az „Atya-Fiú" tulajdona, akkor Bennük van és általuk érvényesíti az áldásait. - Ha külön áll, akkor honnan jön... ?

A zsidó-kereszténység „Szentháromság"-ának létrejöttében tehát nem a Lélek metafizikus épsége, nem a tudás logikája volt az indíték, hanem a júdai-alapú valláspolitika, mely a „Fényes-Világ", a „Felsö-Világ" kozmikus törvényét erőszakosan érvényesített dogmákkal helyettesíti be. Csakis így tudta „kizárni" az „Istenanyát" a kozmikusán gondolkodók örökségeként fennmaradt „Szentháromságból".

Az egyháztörténelem nagy ideológiai csatákat mutat ebben a fontos témakörben. Az ún. „Lutheri-reformáció" kísérelte meg a változtatás létrehozását, de a római ellenkezés és az erősen zsidóalapú „Kálvin" szinte nyomnélküli módon elsöpörték a változtatás szándékát.

Egy németországi régi templomban „véletlenül" megmaradt egy szép freskó e szándék bizonyítékaként, a „Fény-Szentháromságával". Az itt bemutatott kép a Felső-bajorországi CHIEM-tó az ősi avar településeken megmaradt és minden júdaiságtól mentes „kereszténység" néphitét tükröző festményekkel díszített Urschalling-i templomban látható és képeslapján az van írva: „A Szentháromság".

Ez bizonyítja, hogy valamikor erős volt a kozmológikus hitszemlélet és így az is megérhető, hogy a magyar néphitben - minden térítés ellenére - él, sokszor tudat alatt, az a Hit, hogy a „Szentlélek" a „Fényes Világ" Szentháromságának isteni tartalma.

295

Az természetes, hogy a zsidó-kereszténységnek a papjai (felekezeti különbség nélkül) szemben állnak minden olyan népi megnyilatkozással, mely a „Fény felé fordulásban látja a hitvilági megújulásunk lehetőségét.

Ugyanis e papok „ószövetségének" Jahweja tiltja ezt, mint írva van az a „szentírásukban".

Íme: Mózes V. könyvében, a 4., 19. és a 17., 3. fejezet és versekben így ír a zsidó-keresztény „szentírás": (Károli Gáspár szerint):

Szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál és le ne borulj azok előtt és ne tiszteljed azokat...."

.....és szolgál idegen isteneket, imádja azokat, akár a napot, akár a holdat, vagy akármelyet az ég seregei közül, melyeket nem parancsoltam..."

Miután a mi „BABBA-MARIÁNK" is az „ég seregeinek a tartozéka" és „Napbaöltözött Boldogasszonyunknak", mint a „Fény-Szüzének" imádata (és nem csak tisztelete) él és kerül gyakorlatba a néphitben, természetes, hogy a júdai-kereszténység papjaiként működő „szerzetesek" is csak Mária-tiszteletet hirdetnek, hiszen a „szentatya" - a római pápa - csak „földi asszonyként" emlékezik meg Máriáról, bár az „Üdvözlégy"-ben ő is így mondja: „Istennek Szent-anyja" . Mi úgy véljük, hogy „Istent csak Istenanya szülhet". De ismerjük meg II. János Pál pápa hogyan rendelkezik az „Istennek Szentanyjára" vonatkozóan:

A 3. évezredhez közeledve.
II. János Pál Pápa apostoli levele
A 2000. évi jubileum előkészítése":

48.) Mária, a Szentlélek által fogantatva a megtestesült Igével és létezésében alávetve magát a Szentlélek irányításának, mindenek felett úgy tekintendő és követendő, mint a Szentlélek engedelmes leánya, a csendesség, a hallgatás és a reménység asszonya, aki magába fogadta - miként Ábrahám - Isten akaratát, „reménykedve minden reménytelenség ellenére". (Róm. 4.18.)

Mindig kinyilatkoztatta Jahwe szegényeinek óhaját és példaként tündököl mindazoknak, kik teljes szívükkel bíznak Isten ígéreteiben. (1996.)

De a pápa nyilatkozatát nemcsak a mai csíksomlyói búcsúsoknak a „fénybe-állása" cáfolja, hanem a „múlt" is tiltakozik ellene.

Ugyanis az említett felsőbajorországi templom mennyezet-freskójának másik szögletében ott találjuk a „Napbaöltözött Boldogasszonyunk" ábrázolását, karján a „Fény-Fiával", akit csak a júdai-keresztény egyházpolitika választott el Édesanyjától, a „mai" Szentháromságban. Így kapcsolódik egybe az ősi „avar" hiedelem a mai csíksomlyóival, melynek pünkösdi búcsúján - felekezeti különbség nélkül - állnak a fényben a tisztulni vágyók.

296

Az itt bemutatott freskón a Szűzanya - fején a koronával - egyformán ábrázolja az „Égkirálynőt" és „Adiabene Mária pártus királyi hercegnőt" is, mert mindkettő fejére illetékes a korona.

A pártus-hunmagyar-avar népünk hite szerinti „Szentháromságból", a „Szentlélek" a „Fény" által érkezik minden hívőhöz.

Az „ősvallásunknak" alaptétele volt ez, amit a régi és még nem júdaizált latin szöveg is bizonyít. Mert így van leírva: „FIAT LUX".... ami azt jelenti, hogy: „LEGYEN FÉNY!" - a Szentírást írók és fordítók ezt „Legyen Világosság"-ra változtatták, ami helytelen. Mert a „Világosság" a *Fény* által születik, mint a *Fény* teremtménye!

Ezért kell az életünket az „Égi Fény" törvényéhez igazítani és életrendünket (kalendáriumunkat) az „Égi Fény" megnyilvánulásaival egybehangolni. Jó lesz, ha itt is felfrissítjük az elfelejtetteket!-arany

Már ismerjük a „Világ Világa Újjászületésének" napját, a téli Napfordulót, december 21-én. A „legnagyobb fényesség" - MITRA - napja a nyári Napforduló, június 21-én van.

A „Fény Szentháromságában" az Atya-Fiú ünnepeit így mutatja nekünk a kozmikus rend törvénye, de ugyanekkor a „Fény-Szűzének" ünnepnapjait is elrendeli a tavaszi és őszi nap-éj egyenlőség napjaiban.

Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy a „Fény-Szentháromság" isten-Anyjának két ünnepe van. - Gondoljunk a földi édesanyákra, az ő hatalmas és magasztos hivatásukra. Mert ugye: a szüléssel életet adnak. Szeretettel nevelik szülöttjeiket. Gondoskodnak a Családról, a testi-lelki szükséglet szerint. A békesség őrzői... a gonoszság elűzői. Ugyanez van az Égen is.

Március 21.: az életet adó Szűzanya ünnepe, hiszen ezzel a nappal fakad a tavasz és kezdődik az élet kibontakozása a természetben.

Szeptember 21-ével pedig megindul a hervadás, de Istenanyánk gondoskodik az élet megtartásáról és a védelemről is, mert a „sötétség" is elindul gonosz útján és megerősödik a Skorpió-csillagkép sugárzásával is. (Itt csak azt kívá-

297

nom megjegyezni, hogy a sémita népekről azt tanítja a hagyomány, hogy a Skorpió-csillagkép hatása befolyásolja cselekedeteiket.) Égi Boldogasszonyunkhoz - ebben az időszakban - tehát nagyon sok ima, könyörgés érkezik addig, míg Szentfia, a Világ Világa újjászületik a gurusúnyi fényben. Ezek a „Fény-Szentháromságának" ünnepei, melyeket a Világ Rendjének „naptára" ír elő az embernek. Nekünk - magyaroknak - igen szent és magasztos a „Fény-Szentháromsága".

Az a „Szentháromság", mely a Szentlelket a „Fény-Atya-Fény-Szűze" és a „Fény-Fia" Egyistenségéből küldi hozzánk. Nagyobb értékű ez minden „kereszténységnek" nevezett zsidóalapú ideológiánál, mely az Isten-Anyát nem ismeri el a Szentháromság tagjaként!

A magyarság csak akkor éledhet újra, ha visszatér az elhagyott és elfeledett Istenanyához, a Napbaöltözött Boldogasszonyunkhoz azzal a lelkünkben tudatosított igazsággal, hogy:

Urunk-Istenünk szuverén és megkérdőjelezhetetlen akarata, üdvtervének megvalósítására Adiabene Mária pártus királyi hercegnői választotta ki arra az isteni feladatra, hogy földi Édesanyja legyen Földre szállt Szent-Fiának, Jézusnak."

De ezen tudatosításunknak alapja az a HIT, mely szerint Adiabene Mária - a Fény-Szentháromságába tartozó Fény-Szűze-lstenanyánknak a földi megjelenése - inkarmációja, aki a Fény-Fiától - Szentfiától - el nem választható. - Ezt a kozmikus történést látják a csíksomlyói „fénybe-állók" - az ősi hagyomány igazságaként - amikor a PIRKAN bíborába öltözött Boldogasszonyunk ott - előttük - szüli meg a „Fény-Fiát" a nagy misztérium hiedelmének valóra válásakor.

Az előbbiekben láttuk, hogy a Pártus Birodalom „Szentháromságának" fénye elért a bajorországi, hajdani avar települések hitvilágáig és ma is él Csíksomlyón, annak ellenére, hogy az ott miséző papok másként mondják. A néphit nem bírja lelkéből és „Szentháromságából" kizárni a „Szűzanyát". Kutatásaink eredményeként megállapíthatjuk azt, hogy minél alaposabban végezzük a történelmi nyomozást, annál több tárgyi bizonyítékot találunk ennek a „fényben" tündöklő vallásnak, - Jézus hitnek - az erős létezésére vonatkozóan. De csak azért maradhatott meg a néphitben - az erős és kegyetlen inkvizíciók ellenére is - mert erős volt az „ősi gyökér".

Ebben a küzdelemben, melynek „Harc a jézusi örökségért" címet adtam, az évezredes valóság az, hogy a nemzsidó Jézusért - a világ összes népei és nemzetei között - csak a pártus-hunmagyar-avar nép vívott és utódaik MA is vívnak egy fizikai és ideológiai harcot a „zsidó-Jézust" feláldozó és egyre nagyobb hatalommal bíró látható (egyházi) és láthatatlan (titkos) erőkkel. De mindig a „Pártus Herceghez" kell visszatérnünk igazságunk bizonyításában, mert ő együtt van a Benne hívőkkel és visszatért a hajdan eltévedt, de megtisztult fényben állókhoz. A „Fény-Fia"-ként, aki „született nekünk" úgy, amiként itt látjuk őt egy - szintén Hatrá-ban talált - kis szobron. Tenyerét feléd tartja

298

(letörték a gonoszok a jobb karját), de a pártus királyok is őt utánozzák, amikor jobb kezük tenyerét mutatják a Népnek. Ezzel nyilvánították ki karizmatikus küldetésüket, istenes szándékukat, az Istentől nyert hatalmuknak a gyakorlásában és így lett a „feléd mutatott tenyér" a tisztaság, a becsületesség és Istenhez emelkedő lelkiség őszinte közlésének jelképe.

Mert a tenyér vonalaiba van beírva sorsod, képességed, kötelességed és hivatásod. Érdemes megemlíteni, hogy a pártusoknál a „leánykérés" is úgy történt, hogy a „kérő" választottja elé állt és mindkét tenyerét feléje tartotta. „Tiéd a sorsom, életem" kifejezése volt ez. Az „igent" az jelentette, amikor a leány két tenyerével takarta be a fiúét. Régen volt, de hozzátartozott az „istenfiak" és „istenlánykák" vallási felfogásához. Befejezésül még azt szeretném bemutatni, hogy Jézus urunkat „Jó Pásztorként" ábrázolva is megtaláljuk

299

a Pártus Birodalomban. A „DURA-EUROPOS"-i naptemplomhoz tartozó ház faláról való a fenti festmény, melyet átveszek ide a Yale University Gallery Art közleményéből.

Nagyon érdekes itt az a rész (Jézus lába alatt), ahol az első emberpár és a „kígyó-nélküli" Tudás Fája van ábrázolva. Felnagyítva is közlöm, mert jól látni, amint „mind a ketten" szakítják az „almát" a fáról. Tehát éppen úgy, mint a sumír teremtés-történetben ez le van írva. De bemutatom itt az említett „Urschaling"-i templom freskóját is, amit Nagy Kálmán munkatársam szívességéből közölhetek, mert itt is a ,,kígyó-nélküli" Tudás Fája mellett állnak.

Adám és Éva, eltakarva szemérmüket valami érdekességgel, ami külön tanulmányozást igényel. Azért közlöm ezt a képet is, mert ezzel is bizonyítjuk az ősi hitnek - minden júdai befolyástól mentes - létezését. Ugyanis a kígyós Tudás-fa és a hozzá tartozó legenda a héberizmus terméke. Nem a mienk. Adjuk vissza nekik. Hiszen megtaláltuk írásban és ábrázolásban is a magunkét, a sajátunkat!

300

XXI.
Az Adiabene Királyság

A korai kereszténység igaz történetét nem lehet megírni a Pártus Birodalom politikai és vallási körülményeinek alapos ismerete nélkül. Ugyanis:

1.) A Pártus Birodalom - helyesebben - a Pártus Monarchia Kr. e. 256-tól Kr. u. 326-ig, a mai Irak és Irán területét töltötte be és időlegesen a mai Palesztina és Szíria is hozzátartozott.

2.) Jézus tanítványai - az Apostolok - mind „Keleten", Ázsiában - tehát itt, a Pártus Monarchia területén - hirdették Jézus Urunk igéjét. Feltétlenül hatalmas egyházpolitikai érdek fűződik ahhoz, hogy a zsidó-kereszténység tudatosan elkerüli az Apostoloknak itteni működését és munkásságukról részletes tudósítást nem ad és írásaikat nem ismerteti. Ezt az „érdeket" keressük.

Azért használjuk a „monarchia" elnevezést, mert miképpen a pártusok elődeinél - Sumériában - a „város-államok" összességének jóváhagyásával keletkezett a központi hatalom (amit ők a „négy világrész ura" titulussal fejeztek ki), ehhez hasonlóan, a Pártus Birodalom egész területén uralkodó ARSÁK-dinasztia egyesítette és uralma alá vonta e hatalmas területen létező feudális hercegségeket és kiskirályságokat. Ezeknek egyike volt a perzsa hercegség (a későbbi „szaszanidák" ) és az Adiabene királyság. Mindezek azonban alárendeltjei voltak az „arsacida-dinasztia négy királyának", akik szintén monarchikus módon uralkodtak Örményországban, Pártiában, Indo-Pártiában és a Habdál-Hunok (fehér-hunok) országában, a Káspi-Aral-Oxus térségben. Hogy a Pártus Monarchia zömét képező egyfajú és egynyelvű hun-magyar-pártus nemzetség milyen hatalmas, erős, nagyszámú és az akkori világban jól ismert volt, azt megtudhatjuk Senecca Lucius Annaeus (Kr. u. 3-65.) írásából, aki így nyilatkozott:

Az emberi genusnak fajtái vannak: a görög, a római és a pártus".

Senecca mondását bizonyítja a rómaiak története, mert a félvilágot uraló „Római Birodalom" háromszor támadta meg hódító szándékkal a Pártus Monarchiát és „háromszor" maradtak holtan, legyőzötten a római légiók a csatatéren. Ezek a pártus győzelmek, illetőleg római vereségek is hozzájárultak ahhoz, hogy a rómaivá lett zsidó-kereszténység történetírói igyekeznek a Pártus Birodalomról minél kevesebbet tudósítani és azt a keveset, amit közölnek, azt is a pártusok kárára teszik. Nem lehet véletlen tehát az sem, hogy a korai kereszténység történetének ismertetésében az „eltitkolás", „elhallgatás" és a „másítás" főképpen és elsősorban az ellen indult meg, ami az Adiabene névhez kapcsolódik. Hiszen láthatjuk, hogy 2000 év után, csak MOST értesülünk (a régi „kiátkozás" veszélyét magunkra véve) arról, hogy Jézus Urunk édesanyja

301

Adiabene pártus királyi hercegnő volt és így az „emberfia" az eddig ún. „názáreti Jézus" - PÁRTUS HERCEG az Adiabene királyi ágból.

Az általános tudatlanságon pedig ne csodálkozzunk, mert - miként már említettem - a nyugati történészek és egyháziak, egyházpolitikai okokból, egyszerűen nem írtak a pártusokról.

Az első - nyugati - felvilágosítást Rawlinson George közli, aki 1873-ban írt nagyszerű könyvében bizonyítja azt, hogy:

A Pártus Birodalom ötszáz éven át Róma minden támadását leverte, mellyel a rómaiak az Eufratesztől keletre eső területeket akarták elfoglalni."

Pártia, a római hatalom ellenpólusa és Róma riválisa, amelyik Rómával megosztotta az akkori emberiség fölötti felségjogot."

A Pártus Birodalomban nagyobb jólét és gazdagság volt, mint amit az ember elképzelhet." (Rawlinson G.: „The Sixth Great Orientál Monarchy" /Longmann's Green and Co. London, 1873.)

Utána a német Gutschmidt A. (Geschichte Irans, 1888.) emlékezik a pártusokról, bemutatva a pártus uralkodók által veretett pénzeket és csak annyit ír róluk: „hirtelen megszűnt ez a birodalom akkor, amikor a leghatalmasabb volt." Semmi többet. Azt akarom itt hangsúlyozni, hogy ezek a „nyugatiak" egyáltalában nem ismertetik azokat a bőséges adatokat, melyeket a régi görög, római és főleg az örmény írók szolgáltatnak a Páltus Birodalom történetéről.

A mai magyar kutató szerencsésnek mondhatja magát, mert mindezeket az adatokat és írásokat összegyűjtötte Lukácsy Kristóf szamosújvári plébános és csodálatos alapossággal megírt könyvében közli. („A magyarok őselei, hajdan-kori nevei és lakhelyei az eredeti örmény kútfők után" , Kolozsvár, 1870.) Hallgassuk meg őt, hogy mit ír a Pártusokról:

A Parthusok, kik Nagy Sándor halála után lerázván a Syro-Macedonok igáját, urai lettek fél Ázsiának és a rómaival nagyság- és hatalomban versenyző birodalmat alkottak, 150-dik évben a keresztény számlálás előtt, az Örményeknek az Arsacidákban egy dinastiát adtak, mely az V-ik század (428) elejéig uralkodott Örményországban. Ezen időszak a történetírás korába esvén, a Parthusokról sokkal több és világosabb adatokkal szolgálhatunk a magyar régiségek kutatóinak, mint a daha, saca, massageta és más, a históriai idők előtt Örményországban lakott hun-magyar Scythákról. A nevezett népek csak némely helység és nemzetség nevekben örökítették meg emléküket Örményországban; a Parthusok emlékeivel ellenben tele Örményország, telvék nemzetünk évkönyvei, történetíróink egész sorát adják az örmény-parthus Arsacida királyoknak; ugyanazt teszik némi szakadozottsággal a görög és római történetírók. Az Arsacidák hozták rendbe és szervezték újból a már évezreddel azelőtt a hatalmas Babyloniak, Assyrok és Medusok korában fennállott, de Macedón Sándor hódításai és főképp utódainak folytonos viszálkodásai miatt zavarba jött és több királyok közt feloszlott örmény birodalmat.

Ők adtak a nemzetnek, az akkori idők és uralkodók fogalmai szerint alkotmányt; az Arsacidák korában tértek az Örmények a keresztény hitre, alattuk

302

nyert lendületet az örmény irodalom, ők tették le alapját azon polgárosodásnak, miveltségnek és hatalomnak, melynek Örményország azon kora századokban örvendett; szóval ők voltak alkotói azon polgári és egyházi intézményeknek, melyek, daczára azon sokféle viszontagságoknak, melyeken az örmény nemzet honában és azon kívül keresztül ment; részben máig is fennmaradtak, melyekhez a nemzet híven és vallásos kegyelettel ragaszkodik. Arsacida volt a nagy Tigranes, Arsacida Örményország nagy apostola, Sz. Gergely; Arsacida Szent Iszák pátriárcha, ki a szentírás fordítása által az örmény nyelv szabályait örök időkre megállapította, kinek idejében aranykorát érte és élte az örmény irodalom."

A bibliaolvasó plébános írása ez, melyben a következők igen fontosak:

a.) Kr. e. 150-ben a pártus Arsacida-családból származik az örmény királyoknak a dinasztiája.

b.) A történelmi idők előtt Örményország területén is hun-magyar-szkíta népek laktak.

Azután elmondja Arszák származását így: (220. oldal) ,/lntiochus országlásának tizennegyedik évében a Párthusok a Macedonok igáját lerázták és az Euthaliták királyának fia lett királyuk, kinek nemsokára Kelet és Eszak-Azsia minden népei meghódoltak."

A nisibi emlékirat az első és egyetlen, mely Arszakot hun-magyar királyi vérből származónak mutatja be." (227. oldal)

,,A történetírás nem emlékezik arról, hogy a Párthusok, jóllehet 500 évig urai voltak Perzsiának, ezen időszak alatt valaha a Saca, Daha, Massagéta, Hun-magyar-szkíta népekkel háborúba elegyedtek volna, sőt inkább arról tanúskodik a história, hogy legmélyebb békében éltek egymás közt a hun-magyar-szkíták és a párthusok. Hogy a Párthus-Arsacida királyi hercegek hun-skytha faj rokonaik királyi udvaraiban neveltettek..... hogy a rómaiak által kiszorított, trónvesztett Párthus-Arsacida királyok és trónkövetelők hun-magyar-skytha véreiknél találtak menedéket és segélyökkel nyerték vissza trónjaikat." (A 228. oldalon, hivatkozva Tacitus, Justin, Plinius, Procepius és Theophylactos írásaira.)

Fontosnak véltem e hivatkozásokkal bebizonyítani a pártus-hunmagyar-scytha és örmény népi azonosságot, mely a Földközi-tengertől - Anatóliát is beleértve - a Káspi-Aral-Oxus térségig, a Kaukázustól délre a Perzsa-öbölig és az Indus folyóig terjedt, mert ebbe a hatalmas Pártus Moharchiába tartozott az Adiabene királyság is.

Sajnos erről az Adiabene királyságról - miképpen panaszkodtam - a nyugati írók semmit sem írnak. De a már zsidó-kereszténnyé vált örmény történészek is tartózkodó álláspontra helyezkednek és óvatosan elkerülik ezt a nevet.

Egyedül Strabo, a régi világ egyik legnevezetesebb földrajzi és történetírója - aki Örményországot jól ismerte - dicséretesen írva az örményekről, egyedül ő említi ADIABENE-t a következőképpen:

Ad Occidentem est Adiabene et mesopotamia....quamquam propium princípium habeat, nununquam Armenia adhaerescit." (De situ orbis L. XVI.) .....vagyis magyarul:

303

Nyugatra van Adiabene és Mezopotámia, mindegyik saját hercegséggel és nem tartoznak Örményországhoz."

Sokat keresgéltem olyan térkép után, melyen Adiabene fel van tüntetve, de csak Colledge könyvében találtam meg. (Malcolm A. Colledge: „Parthian Art." - Cornell Univ. Pres. Ithaca NY. 1977.) Közlök egy kinagyított részletet belőle, de ADIABENE határait feltételesen rajzoltam be, mert csak a különféle hivatkozásokra lehet támaszkodni.

Ilyen az is, mely mondja, hogy Edessa volt Adiabene királyság egyik fővárosa, ahol V. Abgar uralkodott (Kr. u. 13-50) Gutschmidt kronológiája szerint és Eusebius arról tudósít, hogy „Abgar, Edessa királya ír szemrehányó levelet

304

Tibérius császárnak Pilátus igazságtalanságát közölve és megbotránkozva Jézus keresztre feszítése miatt". (Hist. Eccl. I. 13-15.)

Chorenei Mózes egészíti ki Eusebius közleményét a következő adatokkal:

Edessában Abgar király hatalmas könyvtárat alapított és ide hozta át a Nisib-i Naptemplom könyvtárát is... Tibérius császárhoz intézett levelének párját (másolatát), amit Jézus cselekedetei és Istensége érdekében írt, valamint egyéb leveleit is levéltárába tette." (Chorenei Mózes: „Örmények történetei", 2 k. 10. és 37. f.)

A közölt adatokkal a következő feltételezéseink mondhatók valóságnak:

1.) Megtudjuk, hogy Abgar mint Adiabene királyság uralkodója volt Tibérius császár informátora a Jézus ellen elkövetett merénylet és a benne résztvevő személyek felderítésében. Ennek következtében vitette megbilincselve Pilátust és cinkosait, a zsinagóga hercegeit Tibérius császár Rómába - miként a közölt apokrif-evangélium azt írja.

2.) Ez az evangélium közli, hogy Mária-Magdala Tibérius császárnál személyesen tiltakozik a Jézus ellen elkövetett merénylet miatt, mint Jézus hozzátartozója. (Ugyanis csak hozzátartozó (testvér, szülő, vagy feleség) „hivatkozhatott" a császárra az igazság érdekében, a római törvény szerint). Mária-Magdalát tehát Abgar által megszervezett és a protokolt betartó diplomáciai küldöttség vihette el Tibérius császárhoz. Ennek következtében

3.) Abgar, mint az Adiabene királyság uralkodója hivatalosította Mária-Magdalát Jézus Urunk hitveseként, mert csak ,,hitvesként" tiltakozhatott ő Pontius Pilátus római helytartó igazságtalan ítélete miatt, annak legfőbb uránál.

Így lassan felderítjük az eltitkolt ügyeket és arra is kell gondolnunk, hogy a térképen feltüntetett határokon belüli városokban is ott lehettek az Adiabene királyság hercegei, mint kormányzók, uralkodók, így KALAKH (Nimrud) és MOSSUL is ilyen kormányzóság alatt állott. Teljesen hasonlóan ahhoz, miként a Pártus Monarchiához időlegesen hozzácsatolt SAMARIA (Galilea) is megkapta a kormányzóját annak idején, Mária édesapja - Adiabene Nakeb herceg - személyében. De hogy Edessa lehetett az elismert főváros, azt abból gyanítom, hogy az említett német Gutschmidt közöl könyvében egy uralkodási sorrendet Edessának a királyairól és itt a VI. Abgar (Kr. u. 71-91) után uralkodó SANATURK-ol (Kr. u. 91-109) kifejezetten „King of Adiabene"-nek (Adiabene királyának) nevezi.

EDESSA tehát főváros lehetett, már csak azért is, mert távol esett az esetleges örmény befolyástól, Kr. u. 242-ig, amikor is római fennhatóság alá került.

De addig - az Adiabene királyság idején - a királyi hatalom legfőbb és hivatásszerű működése arra összpontosult, hogy Jézussal - a Pártus Herceggel - a Földön véglegesített „Fény-vallás" (valószínűleg az, amit az ortodoxia akkor „Melkizedek"-i vallásnak és későbben „Jézusi -scythizmusnak" nevezett) legyen az alkotmányos uralkodás és boldog élet indítéka és biztosítója.

Talán azért találunk a mi évszázadunkban uralkodó zsidó-keresztényi felfogás szerint gondolkodó és nyomozó történészek között olyan irányzatot,

305

mely mindenképpen el akarja feledtetni a nemzsidó Jézushoz tartozó vallási szervezetek létezését és azt bizonyítani, hogy ez a zsidóságból indult ortodoxia már a Kr. u. I. században papokkal és püspökségekkel rendelkezett. Ezt ők azért teszik mert valószínűleg ismerik azokat az „elrejtett" okmányokat, amelyek Jézus Urunk feltámadása után igen erősen megindult „Jézus-Hitre" vonatkoznak. Ugyanis a Moussuli Szeminárium szíriológusa - prof. A. MINGANA - igen felkeltette a szakmabeliek érdeklődését egy általa talált régi írással már 1904-ben, mely ,,ARBELA Krónikája néven lett ismeretes. Ez a „krónika" igen ellenséges módon ír a pártusokról, de felsorolja az egyes perzsa és Adiabene királyok uralkodási sorrendjét. A szakmabeliek többsége megállapította azt, hogy ez a „Krónika" prof Mingana hamisítása. Ennek ellenére, igen sok „pártus-ellenes" történész hivatkozik rá, mint „forrásadatra". (Főként DEBEVOIS. N. C. „Political History of Parthia", 1938. c. munkájában, valamint Colledge és Frye is.) Van olyan is, aki az „Adiabene királyi háznak a „kereszténységre" való áttérését" írja le. (Neusner. J. 1996.: „The Conversion of the Royal House of ADIABENE to Christianity" - NUMEN Vol. XIII. Fasc. 2.). - Ezekre csak azért hivatkozom, hogy bemutassam az „Adiabene királyság" tagjainak fontosságát, mert azért folytatódik napjainkban is a hamis adatok közlése, hogy Adiabene Mária hercegnőnek pártus származására fény ne derüljön és maradjon csak az evangéliumi értékszellem szerinti zsidónő, akinek „Szentfia" csak annyit tud mondani:

Mi közöm hozzád asszony!" (Jn. 2., 4.)

De II. János Pál pápa is jól ismeri az „igazság" történetét és a húsvéti „ex Urbi et Orbi" kinyilatkoztatása után 1997. pünkösdkor is ezt az igazságot szolgálta. Így beszélt: „..az evangélisták elhallgatják az igazságot Jézus (ő Krisztust mond) feltámadásának a körülményeiről."

E kijelentés igen vádolja az evangélistákat, mert a pápa szerint Máté-Márk-Lukács és János vagy tévedtek, vagy tudatosan változtattak a történéseken akkor, amikor a feltámadás körülményeiről és annak tanúiról hírt adnak. A pápai fogalmazás szerint - az evangéliumi írásoktól eltérően - „minden bizonyosság szerint Jézus édesanyja - a Madonna - volt az első személy, aki előtt Krisztus megjelent."

De még azt is hozzáteszi II. János Pál pápa e kijelentéshez, hogy:

Az evangélisták hallgatásából még nem következik, hogy Krisztus ne jelent volna meg Máriának és inkább azokat az indokokat kell megkeresni, amik az evangélisták hallgatását motiválták. - Ha az Újtestamentum szerzői nem beszélnek Mária és a feltámadt Fia találkozásáról, annak oka az lehet, hogy egy ilyen tanúságtétel - az anyai elfogultság miatt - hihetetlen lett volna a feltámadást tagadók szemében."

1998-at írunk. A katolikus egyházfő jól ismeri Mária karizmatikus küldetését és az „anyai elfogultság" kifejezés alatt talán az ősi „Isten-Anya - Anya-Isten" fogalmakat érti, de NEM fogalmazhat a tévedésmentes érthetőség szerint, mert a Feltámadáskor élt „feltámadás-tagadók", a zsidó főpapok és papi

306

 

hercegek utódai ma is élnek és közvetlen közelében is léteznek és működnek. Erről tanúskodik az általuk irányított világsajtó, mely a pápai nvilatkozatot egyszerűen „egyéni értelmezésnek" minősíti és még azt is hozzáteszik, ezek a „más" nézetet valló újságírók, hogy:

....a pápai kijelentés nem újdonság, mert hasonló nézetek már az I. században is napvilágot láttak."

Pontosan ezeket a „hasonló nézeteket" kutatjuk e könyvben is, mert ezek azok az „igazságok", melyeket keletkezésük óta eltitkol, vagy másít a zsidókeresztény egyházpolitika hatalma. És az az érdekes, hogy ez a „másítás" párhuzamosan halad a hívőknek a „kozmikus értékrendbe" való ébredésével, természetesen ennek az „ébredésnek" megakadályozása érdekében. Ezért változtat a római zsidó-keresztény katolicizmus - éppen most - a saját dogmatikáján is.

Egy olyan példát emelek itt ki, mely kimondatlanul és rejtett módon foglalja magába Jézus Urunk zsidó származásának további tanítását és ennek a tévhitnek „magától értetődő" elfogadását.

Vegyük elő az Új Dogmatika „szentségtanát". Eddig a következő meghatározás bírt érvénnyel:

A Szentségek Krisztus által rendelt látható jelek, amelyek Kegyelmet közvetítenek."

Az új definíció pedig így mondja:

A Szentségek újszövetségi értelemben vett misztériumok. - A szisztematikus reflexiónál már nem hiányozhat az antropológiai megalapozás." (Átvettem: Theodor Schneider: „Handbuch der Dogmatik" magyar fordításából, Vigilia Kiadó)

Tekintve, hogy az Új Dogmatika azt írja, hogy: „az Egyház maga is egy misztérium", igen nehéz megmondani azt, hogy mik is az „újszövetségi értelemben vett misztériumok"...? Kétségtelen tehát, hogy maga az „egyház" lazította fél teljesen a „szentség" fogalmát, aminek „szisztematikus reflexiójánál az antropológiai megalapozás"-t is hozzá kell adni. Miután erre az „antropológiai megalapozásra" nincs részletes magyarázat, kétségtelen, hogy az eddigi tanítás - a Saul-Páli zsidó Jézus-Messiás lehet csak a „misztérium antropológiai megalapozása".

A zsidó-kereszténység új dogmatikájának „új" szentségtana és a mi „Jézusi-szkítizmusunk értéktana" között az óriási különbség az, hogy minekünk Jézus urunk valóban SZENTSÉG és nem misztérium.

Az „antropológiai megalapozás" nálunk sem hiányzik, mert bizonyítjuk, hogy a Földre szállt és embertestet öltött Világ Világosságának emberi édesanyja Adiabene-Kharax Mária, pártus királyi hercegnő volt.

* * *