307

.....látta a káldokat, mint az örmények szomszédait... szabad és bátor népek.... a nagy perzsa királynak nem alattvalói." (The Greek Historians. Xenophon, IV. és V. könyve.)

Csodálatosan összecseng itt a Káld és Adiabene nevű történelem. Mindkettő a VAN-tó partján, mindkettő Örményország szomszédságában. Ha pedig az Adiabene-királyság a „Káld-királyság" utóda lenne, vagy más név alatti azonosa, akkor teljesen érthető a „feltámadásban nem hívők" egyértelmű hallgatása és pontosan ennek a történelemnek a meghamisítása. Ugyanis a káldok őshona a ma Sumeriának nevezett „Káldea" UR és URUK városaival és véletlen lenne az, hogy a közölt térképen UR város (melyet a pártusok újra felépítettek), közelében van KHARAX, mely Mária édesanyjának Kharax hercegnőjének családi neve, aki Adiabene Nakeb pártus királyi herceg hitvese volt. Így lett leányuk - Mária - Adiabene-Kharax királyi hercegnő. (Majd Kharaxról is szólok részletesen.)

Most foglalkoznunk kell még Abgar-ral. - Az előbbi fejezetekben elmondtam, hogy Jézus Urunkhoz írt levelére a jézusi választ Taddeus tanítvány vitte, a Feltámadás után és Taddeus ott maradt és gyógyított. Azt is írtuk, hogy Taddeus testvérével, a kánáni Simonnal Perzsiában találkozott. Ezt az állítást egy papi breviárium szövege alapján írtuk, de az „Apostolok Cselekedetei" című „szentírási" szöveg (2., 9-10.) megcáfolja a „Perzsia" kifejezést, hiszen abban az időben csak Pártus Birodalom volt. Ezért mondja a hivatkozott szöveg így: „Párthusok. médek, elamiták és kik lakoznak Mezopotámiában..."

Eddigi írásunkban azt tételeztük fel, hogy Mária - Jézus Urunk Édesanyja - Szentfiának halotti leplét valószínűleg Hatra-ba vitte. Azért gondoltunk erre, mert HATRA pártus alapítású város, ahol hatalmas temploma volt a pártus államvallássá lett Jézus-Hitnek.

Azért gondoltunk HATRA-ra, mert 1967-68-ban a nyugati történészek is foglalkoznak ezzel a témával, „The Kingdom of Adiabene and Hatra" cím alatt. De Taddeusnak edessai tartózkodása és testvérének a kánáni Simonnak Edessába való átköltözése azt a lehetőséget erősíti, hogy éppen ez a kánáni Simon kísérte a szentleplet vivő Édesanyát és Mária-Magdalát Edessába, ahonnét megindult a diplomáciai összeköttetés Tibérius császárral és Mária-Magdala római császár-fogadásával végződik egyenlőre. Meg kell jól ismertetnem az olvasóval tehát ezt a tanítványt - a kánáni Simont.

Máté evangéliuma (10/2-4) felsorolja Jézus Urunk tanítványait és tudjuk, hogy ezekből János testvérét - Jakabot - Heródes megölette. (ApCsel. 12:2) . Az utolsónak említett Júdás kivételével a többi tanítvány kapta meg Pünkösdkor a Szentlelket, mely által váltak „apostolokká".

De már Máté felsorolásában megakadt a szemem egyiken, aki Simon a kánánita. Jézus Urunkat környező világban, vagyis az ő ismeretkörében így már két Simont találunk. De a feltámasztott Lázár apja is Simon volt, és az áruló Júdás apjának neve is Simon. Tehát eddig négy Simont találunk Jézus

308

Ez volt a kiindulási alapom, amikor a „kánáni Simon" keresésére indultam. Az Apostolok Cselekedeteiben (8. részben) találtam „egy Simon nevű embert", akiről igen konfúzus leírást ad a „szentirat". De fontos nekünk az, hogy ez a „Simon" akkor végezte Samáriában „ördögi tudományát", amikor „Saulus pusztítá az anyaszentegyházat, házról-házra járva, férfiakat és asszonyokat elővonszolván" (8:3) és ez a Simon, aki „ördögi mesterkedéssel elámította a Samáriaiakat" végül is Fülöp apostollal megy együtt, és „Samária bevette az Isten igéjét" általuk. Lukács (6:15) is megemlékezik Simonról, akit „zelotesnek" neveznek. Ezt a szót úgy magyarázzák, hogy „lelkes", de az Ap.Csel-ben közölt „ördögi tudományt" is héberül ugyanilyen jelekkel írják és jelentése „mágus". - Itt pedig elértünk a kereszténység történetében egy oly fejezethez, melyet egy „könyvtárra való" tanulmány tárgyal és ennek címe: „SIMON MÁGUS". De nemcsak történelmi adatokkal rendelkezünk reá vonatkozóan, hanem a legendák sokasága kíséri titokzatos alakját.

Olvassuk csak el az említett Apostolok Cselekedetei részt és az ott leírt zavaros történettel szemben a következő kérdéseket tehetjük fel:

Mit tett ez a Simon, hogy ámulatba ejtette egész Samáriát...? - Milyen természetfeletti erőt tulajdonítottak neki az ő csodálói...? - Mit követett el a saját érdekében....? - Tisztességes Jézus-követő volt-e, vagy hipokrita, vagy csaló..?

Mi volt a következménye annak, hogy a beérkező Péter és János apostolok olyan monopóliummal rendelkeztek, hogy „kézrátevéssel" osztották a „Szentlelket".... és miért volt János apostol csak csendes és hallgatag szemlélője a Simon-mágussal való találkozásnak....?

Ezen igen bonyolult körülmények miatt nem lehet világosan megállapítani az itt leírt történetből a valóságot.

Tovább mentem tehát a „Simoni nyomozásban" és az „egyházatyáknak" írásait böngésztem. Meglepetéssel olvastam Eusebius-nál (Hist. II. 13. 1-8.) azt, hogy: „Simon a legnagyobb eretnekséget indította el és követői - éppen úgy, mint Marcion is - elvetették az ótestamentumot és az ördögi világ írásának tekintették."

Justinus (Apol. 1.26.) szerint: „Egész Samária Simon - Jézusról szóló tanítását követte."

A „Dictionary of Christian Biography (IV. 1887. 681-688. o.) George Salamon-ra való hivatkozással, „Simon mágus" fejezetben azt közli, hogy „Péter és Simon mágus közötti meg-nemértés, amit az Apostolok Cselekedete tárgyal,

309

George Salamon Simon-mágust „PAL"-nak nevezi!

* * *

Most éltettem meg Jézus Urunk bölcsességét, hogy a két Simon-ját - két hűséges tanítványát - küldetésébe iktató és kötelességet előíró „új" névvel látta el. Simon - Jona fia - lett Péter (kéfás) kőszikla és a kánáni Simon lett „PAL".

PAL" sumer-arámi szó. Megtalálható a Deimel és Labat szótárakban a 9. sz. jelekben. Bemutatom legrégibb képjelét, mely már a Kr. e. 3. évezredben létezett és vannak írásos-agyagtáblák, melyekről leolvasható ennek szövegi jelentése. Ez mitológiai szempontból is nagyon fontos, mert az ősi „Szentháromságot" jelző képjel az alapja, amelyen az áttörő és mutató „nyíl" adja a hivatást, jelentést így: „a Szentháromságnak tanítója hirdetője". Deimel: „herscher" = uralkodó értelemben olvassa e jelet és prof. Labat szótárában kiegészíti „dinasztia", „királyi jelvény", „trón", „akadályt leküzdő" fogalmakkal. Jézus Urunk tehát hivatást adott a kánáni Simonnak „PAL" névvel az ő saját, arámi-kánáni-samar nyelvükön szólva.

Miután Saul-rabbi kisajátította, eltulajdonította a maga számára (éppolyan zsidó akaratossággal, mint ahogy saját magát „apostolnak" is nevezte), a zsidó-gyökerű és a sauli ideológiát érvényesíteni akaró „egyházatyák" mindent elkövettek, hogy a kánáni Simon emléke úgy maradjon fenn, mint az "ördöngös Simon-mágus" és a Jézus Urunk által „NEKI" - Simonnak adott „PÁL"-i elhívást a zsidó-kereszténységünk alapítója - a Saul-rabbiból lelt „Pál apostol" vehesse magára.

Az ortodoxia, melyből a mai zsidó-kereszténységünk kiteljesült, igyekezett minden bizonyítékot, főleg „írást" elpusztítani, melyből ennek a kánáni Simonnak „PAL" nevét és hivatását az utókor megtudhatta volna. Ez sikerült is Saul rabbi írásainak „szentírássá" való változtatásával és ideológiájának a teljes átvételével. De most, hogy megismertük a „PAL" elnevezés lélektani jelentését és a „PAL"-i hivatást, vagyis a „Szent-hármasság védelmezését" és ezt összehasonlítjuk mindazzal a munkássággal, amit az ortodoxia „Simon mágusról" - akiről az előbbiekben kimutattuk, hogy kánáni Simonnal azonos - írt, megértjük Jézus Urunk jövőbelátó tervét, mellyel erre a Simonra bízta a „PAL"-i hivatást. Simon-PAL pedig jól tudja, úrnőjében, akit Abgarhoz kísér, Jézus Édesanyjában ennek a „Szent hármasságnak" második lénye, a „Fény Szüze" lakozik, hiszen ő is, Abgár is és mindenki látja, hogy szent kezének érintésével csodák keletkeznek. A vakok megint látnak és a bénák járnak. Hűséggel szolgálja őt azért is, mert jól tudja azt is, hogy a „Szent hármasság" öröktől fogva létezik.

Lukácsy által felsorolt egynyelvű és egyfajú népeknél és köztük a ma „sumernek" nevezett mahgar, vagy káld népeknél, - beleértve a Samáriában élőket is - a „Szent hármasság" évezredes hagyomány és az általuk elképzelt

310

Teremtés történet"-ben a TE-RAM-TU (Teremtő Isten) fogalmát a „kétszeri hármasság" létezésével azonosítják.

Ennek a „kétszeri hármasságnak" a jelképe látható az emberiség első törvény-kódexének, UR-NAMMU törvénytáblájának a homlokzatán, amit bemutatok a 49. oldalon, a teremtő erőket megszemélyesítő sumer „isten-nevekkel" együtt. Nagyon fontos ezt is tudni, mert a mai zsidó-keresztény vallástörténeti szemlélet a csaknem 500 évvel későbbi és sémi Hammurabi törvényoszlopát tanítja „elsőnek". - A „szemet szeméit, fogat fogért" sémita bosszúálló vallásfelfogásban valóban az „első", mert törvényesíti a kínzásokkal egybekötött halálbüntetést is, amit az UR-NAMMU kódex nem ismer. Tehát UR-NAMMU „kétszeres hármassága" jelképezi mindazt, amit a sumer Teremtéstörténet tanít a „kezdetről".

Jó, ha ezt is megismerjük, mert így még jobban megértjük és hisszük Adiabene Mária karizmáját. Így kezdődik a „Tereintéstörténet" a káld írások szerint:

"Kezdetben létezett a Szellem, a Lélek és az Erő. - A nagy „EGY"-ben élt a Minden felett. - Leírhatatlan, kifejezhetetlen és elérhetetlen hatalmasságnak hittük.

Neve: „IZ"

IZ „volt" a Kezdetben és „van" örökké a Minden felett.

IZ alatt nyugodott a Csend. Mozdulatlanságában hordta az ősanyagot. Az ősanyagban az - ősvizet. Az ősvízben - az Élet ígéretét. E három egységét is hittük.

Neve: „TEN"

Így lett nekünk a „kezdet": IZ-TEN."

Az „IZ-TEN" kétszeres hármasságából indul meg a TEREMTÉS, amit az ékiratos szöveg úgy mond el, ahogyan áldottemlékű Mór József festőművész a Képes Bibliánkban illusztrált szöveggel lemásolta. Külön oldalon bemutatom. A szöveg CHIERA, Edward: „Sumerian Epics and Myths" (The Univ. of Chicago Orientál lst. Publ. Vol. XV. és Vol. III. 1934.) ékiratain található. A szövegben AMA PALIL-nak olvasott név. „AMA-TU-AN-KI" rövidített neve, de jelentése az „Ég és Föld szülőanyja", aki a szentháromságban a „Fény Szüze". A Szűz, aki első a Fény általi megtermékenyülésben.

Nagy misztériuma ez, a zsidók által „mágus"-nak nevezett papjaink igehirdetésének. mellyel az ősi hitet tanították és ez Samária-Galilea „arám" népének vallása volt. A zsidók ismerték e vallás arámi nevét is. Ezért nevezte Saul rabbi Jézus Urunkat „Melkizedek rendje szerinti főpapnak". (Zsid. 6.20.)

MEL KIZED EK" arámi neve fonetikusan kiejtve: MILKIILU.

Írásban azonban így van:

MU-IL-KI-ILU..... „Ég és Föld Hatalmas Istene" jelentéssel.

Miután Jézus Urunk mindig így mondta: „Én és az Atya EGY vagyunk." A „Fény-Atya" és a „Fény-Fia" egybetartozóan egészítik ki „Szentháromsággá" a „Fény Szűzét".

311

312

313

Miután pedig a „Fény Szüze" az első megtermékenyítettség - logikus értelemben véve - tulajdonképpen ő a „Szentháromság" létrejöttének legfontosabb lénye, mondhatni indítéka.

Erről az előbbi fejezetben szóltunk. Most folytassuk az ADIABENE királyság további megismerését.

Ennek a fejezetnek az elején említettem, hogy az Adiabene Királyság létezési tagadásának és meghamisításának igen nagy irodalma van. Sokan olvassák. Mivel a júdeológia és a teológia kiváló egyetemi tanárai a szerzők, e hamis adatok mennek át a köztudatba. Szükségesnek tartom tehát megismertetni az olvasóval ezeket a hamis alapokat. Kezdjük talán egy nagy kérdéssel így: létezhetett

Két zsidó király Adiabenében?

Említettem az „Arabela Krónikái", a leghíresebb és legmerészebb júdai érdekű hamisítást, amelyre mindegyik - Mária Adiabene voltát elhallgató - történész hivatkozik. De van még egy ilyen szándékú régebbi munka is és ez Flavius Josephus: „Jewish Antiquities" című írása (Kr. u. 37-90. élt az író).

Említést találunk itt a már ismert Adiabene Helena királynőről, aki a „Toledot Jesu" szerint Jézus Urunk rokona és kortársa volt. Josephus úgy írja (XX. 37-91.) kivonatosan közlöm, hogy: „az ADIABENE származású Helenának, aki .Jeruzsálemben lakolt, Monobazos nevű „valaki" volt a férje. (Ezt egyik író zsidónak ismeri, mások pedig nem írnak származásáról.) Helénának ettől a férjétől két fa született. Monobazos halála után II. Artaban arsacida pártus uralkodó megengedte, hogy Helena fia IZATES legyen király az Adiabene tartományban."

Itt találjuk az első hibát, mert II. Artaban. Kr. e. 128-124 között uralkodott a Pártus Birodalomban. Talán III. Artabanról (Kr. u. 12-38) lehetne szó, de itt is baj van. mert Josephus azt írja:

...mielőtt IZATES király lett, CHARACEN-ba ment, ahol felvette a zsidó vallást."

Úgy látszik, már Josephus kezdte a „ködösítést", mert Characene az Eufrates deltavidékén lévő pártus tartománynak a neve. UR várostól délre és kimondottan „káldok" lakta terület, ahol Izates nem tudta „felvenni" a zsidó vallást, mert itt zsidók nem laktak. Hansman John szerint (Kharax and the Karkhen című írása (Iranica Atius VII. 1967. 28-56. oldal) „KHARAX" volt a központja a Pártus Birodalom ázsiai kereskedelmi hajóforgalmának és a sasanida-perzsák alatt is. Itt a Deltában voltak az ún. Káldeus-tavak, melyeket csatornákkal kötöttek össze a hajózás végett. Mária édesanyjának Kharax neve jelenti, hogy ő a „Characene" nevű, önálló pártus provincia uralkodójának a leánya volt.

De baj van az „Izates" névvel is. Ugyanis ezt a nevet Josephus az „Elephantine Papirus"-on lévő „ZT" kifejezésre alapítja, melynek jelentése „szabad". Ezt a „ZT"-t J.T. Milik professzor „ZL"-nek héberesíti (Revue Biblique LXI. 1954. 250-251. oldal) és kimondja, hogy ez a talmudi periódus MIDRAS-ában „Zeitos". Tacitusnál „Ezates", amit a kiadó - J. Freinscheim -

314

Javier TEX1DOR: „The Kingdom of Adiabene and Hatra" című munkája (Berytus XVII. 1967. 68.) ügyesen hivatkozik Khorenei Mózesre, aki azt írja valóban, hogy:

Az Adiabene királyi család Örményországba menekült",

de nem mondja meg Texidor, hogy mi volt az oka ennek a menekülésnek, hanem Khoreneinek, a királyi család menekülésével kapcsolatban tett írását vonatkoztatja és összekapcsolja - ugyancsak Khorenei által említett - AMADUNI-MANUYANS nevű zsidó famíliával, akiről Khorenei azt írja, hogy: „nem tudja, miért menekültek Arméniába." De Texidor tovább megy és J. Neusner. „The Jews in Pagan Armenia" (JAOS. 84. 1964.) írására hivatkozik, aki a menekülőket Monobazos családjának ismeri fel, akik itt - Örményországban - veszik fel a kereszténységet. Indoklásban visszatérnek a nagy hamisítóhoz, A. Mingana-hoz, ezek azért lettek „keresztények", mert Mingana az „Arbela Krónikában" írja: „A Kr. u-i 2. században a mágusok kerültek hatalomra Adiabeneben." (A. Mingana: „Sources Syriaques I. Leipzig 1908. 12. oldal).

Azután azt írja le ebben a „krónikában" - természetesen ellenőrizhetetlen adatokkal -, hogy „Izates és testvérének az uralkodása után „három" királya volt Adiabenenek. Nares - a Zab folyó mentén, Barsemius - Hatrában és Abgar Edessában. „Nares és „Barsemius" neveket azonban sehol nem találunk. Így azt kell megállapítanunk, hogy a történelemhamisítók - nagy kerülő után -mégiscsak elismerik Edessát az Adiabene királyság központjaként és annak Abgar nevű uralkodóit. (Sumer-arami nyelven AB = atya, és GAR nép. Tehát AB-GAR = a NÉP-ATYJA.)

Az itt közölt „felderített történelem" igen sok kutatást és nyomozást követelt a szerzőtől. Könyvek, tanulmányok sokaságát kellett átböngészni, mert a „félrevezetők" írásai tele vannak hivatkozásokkal és a hivatkozott munkák is mind a júdaizmust magasztaló „szakemberek" származékai. Aki nem tudja, hogy a „közös alap" - szinte „forgatókönyvként" - a hamisított „Arabela Krónika", az beleszédül a sok útvesztőbe. Az előbbiekben közölt nyomozásunk eredményeit az alábbi megállapításokban foglalhatjuk össze és megállapíthatjuk azt, hogy a „félrevezető irodalom":

1.) Elismeri az ADIABENE királyság létezését, de Nakeb Adiabene palesztíniai kormányzóságát és családját egyszerűen megsemmisítik.

2.) Az Adiabene királyság uralkodóiként olyan személyeket nevez meg, akiknek létezése történelmileg nem bizonyítható, nevük kitalált.

3.) Minden félrevezetés ellenére, végülis kénytelenek az Edessa központit ADIABENE királyságot elismerni, azért, mert a rómaiaknál le van írva, hogy:

Adiabene királya az Edessa-ban uralkodó VIII. Abgar, diplomáciai képviselőt küld Septimus Severus római császár udvarába Kr. u. 195-ben, miután a császár „Parthius Adiabenicus" címmel köszöntötte a független Adiabene királyságot" (Texidor)

315

Ezek után bizonyítottnak vehetjük azt, hogy az Adiabene királyság a Pártus Moharchiába tartozott, de a monarchia törvénye szerint az ügyeit függetlenül végezte és királyi központja EDESSA volt. A közölt térképen látható többi városaiban kormányzók (patesi-k) végezték az államvezetési teendőket. (A nyugati részen a Khabur folyóhoz akarták „beszorítani" a félrevezetők ennek az lzates-nek az uralmát.)

Valószínűleg számos tagja volt az Adiabene királyi dinasztiának és Khorenei szavát igaznak kell fogadnunk, hogy „Örményországba menekültek" akkor, amidőn - a Pártus Birodalom hanyatlása idején - Kr. u. 250 körül nemcsak a római megszállás veszélye következett be, hanem a sasanida-perzsák pusztítás korszaka jött, amikor a perzsák lerombolják a pártus mágus-vallás templomait. Az Adiabene-k a Jézust-adó királyi ház tagjai tehát menekülnek, hiszen ők az egyre erősödő júdaizmus első számú ellenségei is, a római és perzsa veszély mellett.

Az Adiabene királyi ház tagjainak szétszóródásáról külön fejezetben kell beszámolnunk, mert észak felé is mentek, nemcsak az örmények - mint vértestvérek - voltak a befogadóik. A Kaukázusi szabírság már erős ebben az időben és ők is vértestvérek. De még maradjunk Edessában, ahová Szűzanyánk vitte Szentfiának halotti leplét.

Mint érdekességet megemlítem, hogy a ravennai S. Apollinare Bazilika őrzi az itt bemutatott és a Kr. u. VI. századból származó mozaikképet, az evangéliumi három királyok vagy ahogy a hívők mondják: a három mágus ábrázolásával, a pártusok nemzeti viseletében. Miután 1997-ben Riminiben megrendezett „őskeresztény kiállítás"-nak az 5. századból származó kőszarkofágja domborművein pontosan ilyen öltözetitek és fövegűek a szent családdal kapcsolatos személyek, azt mondhatjuk, hogy az őskereszténység jól ismerte Jézus Urunknak pártus hercegi voltát.

Ugyanezen a kiállításon volt látható a Santa Scala templomnak kápolnájából való (itt látható) Péter és Pál, IV. századbeli faragott mészkőből készült portréja, melyet szintén bemutatok Tábori László és Kiss Irén szívességéből.

Ez a portré ékes bizonyítéka Jézus Urunk azon elhatározásának, hogy a két SIMON-jának a PETER és „PAL" nevekkel határozza meg a hivatását.

De a fejek és az arcok embertanilag is meghatározzák faji származásukat, így a római egyház egyik „megszentelt" kegytárgya bizonyítja, hogy ez a „PAL" bizony nem sémita. Tehát nem lehet azonos azzal a Saul rabbival, akinek - ugyanezen a kiállításon közszemlére tett és az egyház által őrzött -„legelső portréját" a „Saul-Rabbi" című fejezetben már bemutattam.

De vegyük fel az elejtett fonalat és foglalkozzunk csak tovább az Adiabene királysággal.

Miután sikerült a Pártus Monarchiához tartozó, de önálló ADIABENE királyság területét és EDESSA fővárosát is megtalálnunk, azt hiszem, hogy az olvasó természetes következménynek fogja tekinteni azt a következtetést, mely szerint: az Adiabene királyi hercegnek - a Pártus Jézusnak - tanítása nemcsak a Vele együttélő Samaria-Galilea népénél talált hűséges követőkre, hanem az

316

317

.....a méd-örmény - a régi URARTU népe - a Van-tó környéki káld-uralom népe, a subar-szabirok Jézus követők lesznek anélkül, hogy valaki őket „megtérítené". Vallásuk egyszerűen megtisztul a jézusi igazságokkal." (Káldeától Ister-Gamig I. köt. 160. oldal).

Ide kell sorolnunk még a kaukázus felett települteket is, mert ott hun-szabír véreink laktak. Sok író „massagétáknak" nevezi őket, de csak hun-magyarok ezek, hiszen:

...a korai orosz krónikák - több évszázaddal a bizánci írók után - még a Kaukázust MAGYAR HEGYSÉGNEK hívják." (Hodinka Antal: Orosz Évkönyvek Magyar Vonatkozásai, Budapest, 1916. 33., 68., 349. oldalak)

Ugyanezt tették Örményország hajdani lakosainak, a hun-magyar-szkítáknak Jézus korában az örményekkel együtt élő leszármazottai is, hiszen az örmény királyok is hun-arsacida királyi vérűek voltak. De Örményországban is megtaláljuk a „magyar" vonatkozásokat.

Ugyanis Örményország délnyugati részén - tehát a Van-tótól északra - állt ebben az időben „MATZAR" (Magyar) vára, amit a perzsák ellen harcoló bizánci hadsereg Kr. u. 587-ben újra felépített." (Bobula Ida: „Sumer-Magyar Rokonság" 98. oldal).

Ennek a MATZAR (Magyar) nevű erődítménynek a létezése az örmény történészek azon adatait bizonyítja, amelyekben ők a magyarokat az örményekkel együttlakó és együttélő testvér-népnek nevezik. Sőt, a Kaukázusi „vaskapuk" építőinek is a magyar ajkú népeket (űz, szabír, guda-magyar, madzsar stb.) mondják. Azt is írják, hogy:

A kaukázus bércei felett, az Örményországgal határos Hunok-Országa fekszik és a két országot a „hun-Kapuk" választják el egymástól (mely név már a Kr. e. II. században ismeretes volt)." (Lukácsy megnevezett könyvének 104., 105., 107. oldalai)

De a Jézus-Hit követésében igen nagy szerepet játszanak ezeknek a kaukázusi területeknek szabír-magyar népei, mert - mint majd látni fogjuk - ők lesznek a minden júdaiságtól mentes „Anyajogú Szentháromságnak" egyetlen védelmezői és megtartói.

Az elmondottak után azt kell valóságnak elfogadni, hogy: az egész Pártus Birodalomban, Örményországban és az Adiabene királyság területén még Jézus Urunk életében megszilárdul és a Feltámadás után - a Pártiában működő Apostolok munkájával - tökéletesen megszerveződik az a régi hiedelem, amit a történészek „mágus-vallásnak" neveznek. Itt hangsúlyozni kell azt, hogy Jézus összes, életben maradt Apostola a Pártus Birodalom területén hirdeti Jézus Igéjét.

András - Örményországban, Taddeus és testvére „PAL" (kánáni Simon) Edessában, Tamás és Fülöp Szkítiában (a Káspi térségben és a Kaukázus felett). A többiek is itt vannak, de az ortodoxia inkvizíciója minden nyomukat megsemmisítette. A Jézus-Hitnek ez a megszilárdulása pedig évszázadokkal megelőzi azt a „kereszténységet", amit Konstantin császár tesz „római állam-

318

Már tudjuk, hogy itt találták meg azt az ékiratos táblát, amelyen Jézus Urunk születésének ideje volt jövendölve és a sippári bölcsek, akik tudtak az „ég könyvében" olvasni, irányításuk szerint indultak el a kereszténységben ünnepelt Három-Királyok Pártiából Betlehembe köszönteni a „gyermeket, aki született nekünk" a Pártus Hercegben.

Az Adiabene királyság uralkodói

Már tudjuk, hogy EDESSA volt az Adiabene királyság fővárosa. Nagyon nehéz a rendelkezésre álló irodalomban a Pártus Birodalmi uralkodási sorrendeket és az uralkodók neveit megtalálni, mert a monarchia hercegségeinek urait is sokszor az Arsacidák közé sorolják, vagy olyan neveket írnak, melyek értelmetlenek. Így találtam meg pl. Edessa királyai között Gutschmidt (1876) munkájában a „MA'NÚ" király nevet. Ilyen ékezettel és így nem lehet tudni, hogy a jelzet „U" hogy hangzik? - Ezt a nevet tehát „MA-RI-NA" = „Istenanya embere" jelentésűnek olvasom. Ez a név tökéletesen beleillik a hiedelembe.

Az uralkodási sorrendet kezdem azzal az Abgar-ral, aki Jézus Urunkkal volt kapcsolatban és a „Nagy" melléknevet is viselte. Tehát:

Kr. u. 13-50: V. (Nagy) ABGAR. Után a fia következik.
Kr. u. 50-57.: V. MARINA. Követi fia.
Kr. u. 57-71.: VI. MARINA, majd
Kr. u. 71-91.: VI. ABGAR. A következő király fontos a hiedelemben.
Kr. u. 91-109.: SANATURK, első a „Szent Sólyom" koronával.
Kr. u. 109-116.: VII. ABGAR. Utána nincs pontos adatunk.
Következnek: VII. és VIII. MARINA, VIII. Abgar 212-ben, IX. Abgar és
Kr. u. 240-252.: X. ABGAR, azzal a megjegyzéssel, hogy
Kr. u. 242-től kezdve Edessa római megszállás alatt van, de a régi királyi ház tagjai nem ellenségei Rómának.

SANATURK vezeti be az Adiabene királyoknál Jézusnak - a Pártus Hercegnek - „isteni kiválasztottsági emlékeként" azt, hogy az Adiabene ház uralkodói olyan koronát viseljenek, mely homlokukra a „Szent Sólymot" teszi.

Jézus Édesanyjának - Máriának - halála után vezetődött be ez a koronaviselet, de ugyanakkor a királyné fejdísze is Mária kiválasztottságát jelképezi. A királyné fejdíszének éke: a „Fény-Fia", aki az Adiabene királyi „szűztől" született. Így mutatják meg az Adiabene dinasztia királyai azt, hogy ők „Jézusházi" uralkodók.

319

Bemutatom SANATURK-ot és Feleségét (átvettem Girschman könyvéből).

Bemutatom felnagyítva a királynénak a fejdíszét. Én úgy látom, hogy a napsugarakkal ékesített „Fény-Fia", a trónuson ülve, van ott. Ezt a szimbolumot kétfékeléppen értelmezhetjük:

1.) Ha elfogadjuk a „titkos társaságoknak" a vérségi öröklésre vonatkozó, „Szent-Páli" nyilatkozatát, (amit említek az előbbi fejezetben), akkor ez a jelkép Jézus fiára emlékeztet, akit Mária Magdalától születettnek mondanak a „titkos társaságok". Ebben az esetben SANATURK a Pártus Hercegnek - Jézus Urunknak - a leszármazottja lenne.

2.) Ha viszont - szintén az előbbi fejezetben bemutatott -Hatrai szoborra gondolunk, mely azt hirdeti, hogy egy gyermek (Jézus) születik nekünk, akkor a királyné fejdíszén a „Fény-Fia" annak a „királyasszonyi kötelességnek" a parancsolója, mely a ,Jézus-házi" királyfiak születésére serkent, hogy az Adiabene-dinasztia királyai - a Feléd tartott tenyerükkel - a népet boldogító uralkodásukban maradjanak meg Jézus Király igaz és az ősi hitet megtartó utódainak sokáig, nagyon sokáig.

320

De - mialatt a római uralom kegyetlensége üldözi és oroszlánok elé veti a „Chrestos-hitűeket" - a Pártos Birodalomban „államvallássá" lesz a Jézusi Tanítás és a „fénybeállást" megerősíti olyan nemzeti öntudat, mely hivatást érez azáltal, hogy a Földre szállt istenfia - Pártus Hercegként - a mi vérünkkel öltött emberi testet.

Perdöntő bizonyítékként pedig Edessaban őrzik Jézus Urunk szemfődőjét, halotti leplét, amit az Édesanya és a Hitves vittek oda. Ott marad a lepel, szépen összehajtva úgy, hogy a fej látszik a „Mandylion"-nak nevezett ereklyének a tetején. Miután Mária és Mária-Magdala elköltöztek az égi világba, az Adiabene királyság felsorolt uralkodói őrzik. Amikor a 3. század közepén bekövetkezik a Pártus Birodalomnak a hanyatlása, megjelennek a „megszálló" rómaiak és az uralomra kerülő szászánida-perzsák is veszélyeztetik Edessát. Örményországba menekül az Adiabene (Adiabani) dinasztia, mert itt is „Chrestos" világossága tündökölt mindaddig, míg „Világosító (Szent) Gergely" - az arsacida-bahli-surena ágból - be nem vezeti a saul-páli ideológián alapuló „kereszténységet". Ez IV. Tiridatesz (286-341) - szintén arsacida származású, örmény király - uralkodása alatt történt, aki nagy küldöttséggel látogatja meg a kereszténységet államvallássá tévő Nagy Konstantin római császárt. Kettőjük

321

kereszténysége" között az a különbség, hogy Konstantin kereszténysége - miként elmondtam - Jézus Urunkat a „legyőzhetetlen Napistennel" azonosítja és ez a hiedelem mentes a zsidószármazású „egyházatyák" befolyásától, mialatt az örmény-„kereszténység" már saul-páli alapú.

Így történik meg az, amit leír Agathangelos (Szent Gergely élete), hogy: „Gergely Örményországban annak egyik végletétől a másikig hirdette az evangéliumot."

A mi kutatásunkban igen fontos adat az a valóság, hogy ebben az időben már létezik egy „evangéliumnak" nevezett olyan „szentírat", mely Jézus származását nem tárgyalja, de őt már nem „Chrestos"-nak nevezi, mint Konstantin, hanem Saul-rabbi szerint „Christos"-nak, aki áldozatával elviszi a világ bűneit.

Hogy az „örmény-kereszténység" ebben az időben különbözött a rokon és testvér-népeik hiedelmétől, azt megtudjuk a közöttük létrejött „szövetségkötésből". Ugyanis IV. Tiridatesz a „hunok szövetségeseként" visel háborút a szaszanida-perzsákkal. E szövetség megkötéséről így tudósít Pharbi Lázár („Az örményeknek a perzsák ellen viselt vallási és szabadság háborúja" című könyve 113. oldalán):

A hunok a perzsák ellen szövetségre léptek az örményekkel, a szövetséget a vallások rendi esküjével erősítvén, a keresztények esküjét viszont elfogadván."

A „szövetség" szövege tehát bizonyítja azt, hogy a Kaukázus feletti hunmagyarok nem voltak olyan „keresztények", mint az örmények. Tehát a „keresztény" kifejezés ebben az időben náluk - az örményekre vonatkoztatva - a Saul rabbi féle zsidó-gyökerű „új vallásra" értődött. Ugyanis az ő „vallásukat" - az örményeket is erre a júdai vallásra átállító „egyházatyák" -„Jézusi-szkítizmusnak" nevezik éppen azért, mert ők „Schytiában lakoznak" és itt András, Tamás és Fülöp Apostolok - Jézus Urunk tanítványai - hirdették Jézus Igéjét."

Amikor a „hun-magyar" elnevezést használom, Lukácsy Kristóf megnevezett könyvének 122-128. oldalain írt bizonyítékokra hivatkozom és közlöm is legfontosabb megállapításait az alábbiakban:

Az Oxus melléki massagéta és rokon schyta népekről a maga helyén elmondtam, miszerint ha azok nem Hun-Magyarok, úgy létezésük merő históriai titok és megfejthetetlen rejtély, és az V. század közepe táján minden nyom nélkül el kellett tűnniük a népek sorából.

A massagétáknak Kaukáziában a IV. században Kr. u. és azelőtt ismeretes a nevük - a Hunoknak neve azonban ismeretlen a görögök és rómaiak előtt. Hova lettek a IV. század után a massagéták...? - Hol lappangtak ezen idő - Kr. u. 375. - előtt a Hunok...?

Felelet: A IV. században a világtörténelem színére lépő Hunok voltak a hajdankor massagétái, akik nem mások, mint a IV. században megjelent HUNOK.

Midőn a Hunok Kr. u. 375. után Kaukáziábói felkerekedtek.... és saját nevük alatt Nyugat-Ázsia és Európa népeinek magukat bemutatták, (a történet-

322

Atilla Hunjai... Kaukáziából, melynek mint láttuk, ős régi lakói és nem a chinai falak mellől jöttek Európába. Emlékük a Kr. előtti II. század óta szakadatlan előfordul Arménia évkönyveiben, hol HUN, hol MASSAGETA néven.... fegyvereiktől görögök, örmények, perzsák rettegtek,... barátságukat mindenki kereste és nagyrabecsülte.... erejük a félvilágot bámulatba és rettegésbe ejtette..... nem szükséges bizonytalan hipotézisekhez folyamodnunk eredetük és hatalmuk megfejtése végett...... a Hunoknak megjelenésekor éppen Keleten élt Szent Hieronym őket egyenesen Kaukázia bérceiből, a vaskapuk mögül, a MASSAGÉTÁK földjéről vezeti."

A Hun-Magyarok ily ismertetése után most nézzük meg, hogy miképpen kapcsolódik az Adiabene dinasztia sorsa a leírt eseményekhez.

A szászánida-perzsák uralma Kr. u. 250 körül kezdődik, a békés és jóhiszemű ARSACIDÁK legyilkolásával. Ugyanekkor indul Róma is e terület elfoglalására, miután a Pártus Birodalom ellen hiábavaló volt a sok erőlködése. Most a perzsákat támadja.

Az Adiabene dinasztia tagjai Örményországban vannak, az Edessa-ban uralkodó Abgar-ok kivételével, akik Jézus Urunk halotti leplét is ott őrzik. Így Edessa független az Adiabene dinasztia további útjától. Ugyanis „Gergely evangélizációja" valójában „ellenük" való.

Valószínűnek tartom, hogy az Adiabene uralkodók akkor szüntették meg a „Szent Sólymos Koronájuk" viselését, amikor az örményekhez költöztek. Mikor az erős Berozamad legyőzi a perzsákat és újra feltámasztja a Pártus Birodalmat, utána következő gyenge fia - Kamszár - Kr. u. 326-ban elhagyja népét, átmegy Örményországba. Felveszi az ott már megszervezett sauli-kereszténységet és „Szent Gergely kereszteli meg." A „Chrestos"-i Adiabene dinasztia tehát tovább menekül Északra, a Hun-Magyarokhoz.

Az Adiabene király koronáján tündöklő „Szent Sólyom" ettől a pillanattól kezdve a „Jézusi-schyták"-nak. a Hun-Magyaroknak a zászlait ékesíti és megjelenik a „TUR-UL", a Rómát és Bizáncot legyőző HUN zászlókon, hirdetve az Adiabene Jézus i-dinasztia továbbélését és a Pártus Hercegnek, Jézusnak, a Földre szállt Szeretet hitvallásához való ragaszkodását.

A szintén szentté avatott GERGELY, örmény püspök nem adott semmi tiszteletet a Hun-Magyarok Jézushitének. Elindult hozzájuk a Kaukázus fölé Kr. u. 340 körül, arra a Saul-rabbi szerinti ideológiára támaszkodva, hogy mindenki pogány, aki nem ezt vallja. Nem vette ez a Gergely örmény püspök azt sem figyelembe, hogy a perzsák által oly csúfosan meggyilkolt arsacida-vérü Mani már jó idővel Gergely előtt megszervezte a „manicheus-püspökségeket" a Kaspi-Aral térségben, és Mani vallása, Jézus Urunk Apostolainak a Pártus Birodalomban végzett tanításai alapján kialakult pártus-mágusvallás folytatása volt, és éppen a júdai-kereszténység felett diadalmaskodott, mert hívői azt hirdették, hogy „Mani - Jézus Urunk újabb megjelenési alakja volt."

323

Ez a kaukáziai Hun-Magyarokhoz is eljutott és kiegészítette a náluk régóta élő szokást, a lelkiismeret-tükrével végzett önvizsgálatot, amelyet most Manival, maga Jézus Urunk tanítása erősített meg.

Így bizony az örmény Gergely térítése felbőszítette a Hun-Magyarokat és őt, - mint az Adiabene-Pártus Jézus ellenségét - megölték.

Ebben a környezetben valóban otthonra talált a Saul rabbi tanaival „elrontott" örmény-kereszténység területéről ide áttelepült Adiabani (Adiabene) dinasztia és nem véletlen, hogy az a Hun-Magyar történelem leggyengébben felderített időszaka. Csupán annyit tudunk, hogy a kései írók a Kaukázus feletti területet nevezik DAN-TU-MAGYARIA néven, de az Adiabani dinasztiára vonatkozólag csak feltételezésekkel rendelkezünk.

Egyetlen biztos adatunk az, hogy ezeknek a Hun-Magyaroknak nemzeti jelvényük a TUR-UL-nak nevezett „Szent Sólyom" és „Turulos" zászlóikat látja a már júdai-kereszténnyé lett Európa Galliától Rómáig és Bizáncig. Ha pedig az akkori világ urára - ATILLARA - visszanézünk, az ő egyéniségének méltóságos egyszerűségében, igénytelenségében és igazságos ítéleteiben a Jézusi tanok követését fedezhetjük fel.

De azt is hozzá kell tennünk, hogy az ő címere is a TURUL volt!

A „TURUL" pedig így mutatkozik meg a Kárpát-medencében államot alkotó magyarok egyik krónikájában. Idézek Anonymus (Pósa mester) krónikájából:

Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében ÜGEK, aki MAGOG király nemzetségéből származott, feleségül vette DANTUMAGYARIA EUNEDUBELIANUS nevű királyának EMESE nevű leányát, akitől fia született. Csodás eset miatt nevezték e fiút ÁLMOS-nak, mert anyjának - EMESÉNEK - Isteni látomásakor a „Turul-madár" jelent meg álmában, mintegy rászállva - teherbe ejtette őt."

Ma már tudjuk, hogy ennek a krónikának az írója júdai-keresztény pap volt, akinél Dantumagyaria királyának neve latinizált formában, „Eunedube-lianus-endobilia" írással jelenik meg, amit aztán a „fordítók" „önedbeli, EUDIA-beli, ENOD-beli formában igyekeznek visszaadni. E sorok írója azonosítja ezeket a latinizált és átformált neveket az „ADIA-BANI" dinasztia nevével.

Ugyanis a magyar nyelvben a „-bani", vagy „-beni" határozóesetet mutató ragok értelme azonos.

Az „Eudia", vagy „Öned" pedig nem más, mint az „ADIA" névnek a tudatos torzítása. Határozottan állíthatjuk tehát azt, hogy:

A Jézusi ADIA-BANI dinasztia leszármazottja volt Dantumagyaria királya, EMESE édesapja és így tőle származik az Álmos-Árpádi magyar királyi ház, Jézus Urunk - az Adiabani pártus királyi herceg dinasztiájának - minden megszakítás nélküli - folytatása és vérutódja!

Ezt sejteti az említett Anonymus-i Krónika is, amikor így ír:

EMESE úgy látta, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak."

324

Ezt a csodálatos látomást a krónikaíró zsidó-keresztény pap saját hitbeli felfogása szerint tudósítja azzal a kifejezéssel, hogy:

...a Hun-Magyarok „egyetlen szentje" - a TURUL - akiben ők igazából Jézus Urunkat látták és tisztelték - „teherbe ejtette" EMESÉT."

Ha egy parányi „magyar-szeretet" lett volna a krónikás szívében, talán úgy kellett volna írnia, hogy „áldott állapotúvá" tette, hiszen ez a „látomás" nagyon hasonlít Mária Szűzanyánk „szeplőtelen fogantatásának" a csodájához és Emesét (mely név sumer nyelven „főpapnőt" jelent) a Magyarok Nagyasszonyának földi megszemélyesítőjévé teszi!

Ide illesztem boldogemlékü Mór József festőművész csodálatos ihletésű ábrázolását, melyben bemutatja nekünk Emesének a TURUL általi fogantatását, melyet maga a történelem igazol, hiszen „ágyékából valóban dicső Jézusházi királyok származtak!"

325

Azért írom, hogy ,Jézus-házi" királyok voltak, mert ebből a dinasztiából „huszonhárom" magyar uralkodó származótt, de „huszonkettő" - gyilkosság áldozata lett abban a küzdelemben, amit leírtam a „Harc a Jézusi örökségért" című fejezetben.

326

Ennek a „huszonkettő" Jézus-házi (Árpád-házi) királynak erőszakos halálát nagyszerűen leírja Grandpierre K. Endre: „Királygyilkosságok" című könyvében. (Titokfejtő Könyvkiadó, Budapest. 1991.)

Hogy az olvasót meggyőzzem az itt közölt történelmi igazságról, bemutatom az Adiabani-Pártus és a magyar Árpád-házi királyoknak az embertani azonosságál is.

327

XXII.
A Szentháromságunk szentkoronája

A Kárpát-medencei államalapításnak „ezeregyszázadik" évét 1996-ban megünneplö Magyar Népnek királyi koronáját mutatjuk itt be, mely a hagyomány szerint „ezer" éves múltra tekint vissza. Hatalmas vasládában őrizte a „koronaőrség"-nek nevezett szervezet, melynek igen méltóságos fője a „koronaőr"

Ezt a királyi koronát a Magyar Nép szakrálisnak hitte és szentnek tekintette. Csak a királyok koronázása alkalmával került elő a vasládából azok szeme elé, akik a „koronázás" magasztos és kozmikus ihletettségű ünnepségének szemlélői voltak.

A „Magyar Királyság" államrendjét 1945-ben szüntette meg a Magyarországot megszálló szovjet-hatalom által felállított kommunista kormányzat. A „koronaőrség" Ausztria földjére menekítette a „Szentkoronát". Innen az

328

A „köztársasági"uralkodók azonban 1983-ban megengedték, hogy egy fizikusokból, mérnökökből, ötvösökből, aranyművesekből és művészettörténészekből összeállított bizottság szakmai vizsgálat alá vegye a „Szentkoronát".

A szakemberekből összeállított bizottság szakvéleménye szerint: „a magyar Szentkorona mérnöki és ötvösművészeti szempontból egységesen tervezett és kivitelezett, mesteri ötvösmű, mely az egységét megbontó és brutálisan végzett ötvösi beavatkozást szenvedett."

Ennek a változást okozó beavatkozásnak idejét azonban megállapítani nem tudták. Éppen e változtatás miatt keletkezett mostani „Szentkorona" - melyen az Atya-Isten (Pantokrator) és Jézus Urunk zománcképe főhelyre illesztetten található - eredetére vonatkozóan egy könyvtárat betöltő hipotézis áll rendelkezésre. A legtöbbje ezeknek a zsidó-kereszténységet a Magyar Népre kényszerítő I. István (1000-1038) ún. „apostoli" királlyal hozzák kapcsolatba, akit a római judeo-kerésztények „Szent Istvánként" tisztelnek, annak ellenére, hogy szentté-avatási bullája Rómában nem található.

Az „eredet-kérdés" tehát régebbi időben vizsgálandó és ennek érdekében e sorok írója „A magyar Szentkorona arányrendszerének és mitológiájának közel-keleti kozmológikus vonatkozásai" (1986.) című tanulmányában kimutatja, hogy a „Szentkorona" díszítő szerkezetében a NAP, HOLD, MERKÚR és VÉNUSZ kalendáriumok alapszámai találhatók meg.

Éppen ezek a „közel-keleti" vonatkozások ösztönöznek minket arra, hogy e „Szentkoronának" a Jézusi-Adiabene dinasztiához való kapcsolódását feltételezzük, az „Atya-Anya-Fiú" Szentháromságnak zománcképeken történt ábrázolása következtében.

Indulási ütemként idézzük itt az egyik korona-szakértő, aranyműves-ötvös könyvében talált adatokat. (Csomor Lajos: „Őfelsége a Magyar Szentkorona" / Székesfehérvár, 1996.) íme az idézet:

....a Szent-Korona tengelyében lévő harmadik központi képnek szintén Isteni rangú személyt kell ábrázolni."

.....a magyar kereszténység a párthus birodalomban, illetve annak vonzáskörében, még az apostolok korában kezdődött és így a magyar Szűz-Mária tisztelet az apostolok korába nyúlik vissza."

.....Szűz-Máriának, a Magyarok Nagyasszonya és a Magyarok Királynéjaként való tisztelete igen régi gyökerű, és a párthus-hun korba, vagyis a kereszténység kezdeti időszakába nyúlik vissza."

Jézus párthus királyként jelenik meg a Szentkoronán." „Ez a művészeti hagyomány a párthusok keresztény művészetéből a kaukázusi keresztény művészetbe került és ott találkozott az ugyancsak párthus hagyományokkal rendelkező, hun megrendelő igénnyel. Ebből a találkozásból született meg a Magyar Szentkorona zománcképeinek sorozata."

329

A Szentkorona hunkori, kaukázusi szabír-magyar ötvösniühely munkája."

Egy keresztény szabír-magyar-hun nagykirály - akit mondai nevén Hunornak nevezünk - megrendelésére készítették."

Csomor Lajos fenti megállapításai kizárólag szakmai ismereteken alapulnak és így nagyon beleillenek a mi kutatási irányunkba.

Ezeket a megállapításokat ő a pártus-kereszténység ismerete nélkül teszi, anélkül, hogy eltávolodna a zsidó-keresztény vallási felfogástól. Éppen ezért értékesek részünkre a fent idézett adatai. Ugyanis - könyvéből látjuk, hogy - teljesen ismeretlen előtte mindaz, amit az előbbi fejezetben tárgyalunk, vagyis az Adiabene dinasztia létezése és átköltözése a szabírok országába - Dantumagyariába.

A dinasztiával együtt áttelepült mágus-papok és az előttük működő „manicheus" térítők tanítása szerint a Kaukázus feletti Hun-Magyar-Szabír népeink hitvilágának alapja a „Fény-Szentháromsága" volt, ahol a „Fény-Atya" mellett - a Konstantin által elrendelt római államvallásban is „legyőzhetetlen Istennek" tartott - „Fény-Fiú", Jézus Chrestos mellé a szeplőtelenül fogant Adiabene Mária - Jézus Urunk Édesanyja - lett „Fény-Szüzeként", a Szentlelket adó „Szentháromságban" létezőnek tudatosítva. Pontosan úgy, amint Csomor - „a Szent Korona tengelyében lévő harmadik központi képén is Isteni-rangú személynek ábrázolását" feltételezte. De a jeles szakember túlment a feltételezésen, mert megtalálta azt a zománcképet, mely a Szent Koronán a „párthus királyként" megjelenő Jézus zománcképábrázolásának a párja.

A „khakhul-i Triptichonon fedezte fel megcsonkított állapotban. Ide illesztem könyvének 564. oldaláról.

Csomor kutatási eredményei a zománcképekkel bizonyítják Szűz-Máriának és Jézus Urunknak pártus származását, mert nemcsak a ruharedőik azonosak az ábrázolásban, hanem jobb tenyerüket is úgy tartják feléd, amiként a pártus királyok és miként a „Fény-Atya" ősi, sumír neve - a már említett PA-SU-ULLU - jelenti azt, hogy a nyári napforduló utolsó napereje nem más, mint a „Fény-Atya" két kezének Feléd tartott két áldó tenyere. A földi hatalom fénye csak „egy" tenyérből árad!

Így mi is azt valljuk, hogy a Magyar Szentkorona eredete valóban a Pártus-Hun-Magyar népnél keresendő. De bizonyítani tudjuk, hogy ennek a Szentkoronának alkotói, a mi Pártus-Hun-Magyar-Szabír őseink nem voltak zsidókeresztény „katolikusok", hanem azok az „eretnekek", akiknek a hitét a zsidószármazású „egyházatyák" (mint Ephiphanius is) csak „Jézusi szkítizmusnak" nevezik.

Ugyanis ők a mi népeinket csak „scytha" néven ismerték. Ezért tanítja a római egyháztörténelem, hogy „András és Fülöp apostolok voltak a scythák megtéritői." Mivel a szabírokat is a „scyták" közé sorolják, egy nagyon érdekes történeti adattal tudjuk bizonyítani a szabírok „Atya-Anya-Fiú" Szentháromságát. Így mondja az egyháztörténelem:

330

331

LEONTIUS *szabír* szerzetes harmadmagával felkeresi HORMISDAS pápát és azt kéri tőle, hogy a nesztoriánusokkal és a neofizitákkal szemben fogadja el a szkíták hittételét - a híres „UNUS EX TRINITATE PASSUS CARNE"-t, vagyis azt, hogy az „ATYA-ANYA-FIÚ" Szentháromságból EGY testileg szenvedett."

Ez a történelmi valóság bizonyítja, hogy a szabírok Szentháromsága pontosan az, ami a Szentkoronán eredetileg ábrázolva volt, az „Atya-Anya-Fiú" és NEM az „Atya-Fiú-Szentíélek".

A szabírok azért fordultak a pápához, mert a „katholikus" római, zsidókereszténység hittételei 400 éven át semmiféle „Szűzanya-tiszteletet" nem tartalmaztak. A két níceai zsinat (325. és 327. évi) jegyzökönyveinek eredeti példányai nem tartalmazzák a következőket:

1.) a „Szűztől" való születést
2.) Poncius Pilátus alatti keresztre feszítést, és
3.) a zsidóság Tórájának (a mai ószövetségnek) az elfogadását, vagyis kanonizációját.

Ezek a hittételek mind később és utólag lettek rájegyezve az eredeti jegyzőkönyvre.

A Szentkoronán, eredeti állapotában és átalakítása előtt az ATYA-ANYA-FIÚ Szentháromság ábrázolásán kívül a következő zománcképeket találjuk: „nyolc" apostolét, akik a Pártus Birodalomban tanítottak,

négy" mártír és

négy" arkangyal.

Miután az apostolok között „Paulus" is ott van, feltesszük a perdöntő nagy kérdést:

Kit ábrázol Szentkoronánk „PAULUS" zománcképe...?

Csomor Lajos nagyszerű könyve szerint a zsidó-kereszténységünknek „Szent-Pálját" - a hajdani Saul rabbit. Miként az előbbi fejezetben ismertettem, Szentkoronánkon rögzített „Fényatya-Fényszüze-Fényfia" vagyis „Pantokrator Adiabene Szűzmária pártus hercegnő és Jézusunk Szentháromsága" mellett Saul rabbi nem ábrázolható!

Azért is tiltakozunk a Saul rabbiból önkényesen lett „Pál apostol"-nak a Szentkoronán való felismerése ellen, mert a „Saul rabbi" című fejezetünkben bemutattuk a római egyház által őrzött, falra festett, V. századbeli portréját. Ez pedig igen MÁS, mint a zománckép „Pál"-ja.

Bemutatom itt Csomor Lajos nagyszerű könyvének 370. oldalán közölt 31. rajzot, mely PAULUS zománcképét mutatja, összehasonlítva Péter, András, Tamás, Fülöp, Jakab, János apostolok képrajzaival. „Pál" képe alatt az alábbi szöveget olvashatjuk:

Ha Szent Pál képét összehasonlítjuk a többi apostol képével azt látjuk, hogy Szt. Pálnak és Szt. Jánosnak zsidó szakálla van, a többieket viszont pártus szakállal és hajviselettel ábrázolták."

Megvizsgálva Szent Pálnak szakállát, feltűnt nekem az a különlegessége, hogy „háromágú".

332

333

Ilyen „zsidó szakállt" még nem láttam sem képen, sem a zsidókat ábrázoló szobrokon. De - ha ennek a PAULUS ábrázolásnak „zsidó-szakálla" megkülönbözteti a Saul rabbit, mint „Szent Pált", és így különíti el a többi apostoltól, akkor - gondoltam - itt Saul rabbi ábrázolása valószínűleg - Szentkoronánk készítésének idejében jól ismert - zsidó vallási előírások szerint való.

Előkerestem az „ó-szövetség" (Tóra) erre vonatkozó rendelkezéseit és meglepetéssel olvasom a „törvénykönyvben" így:

A ti hajaitokat kerekdedre ne vágjátok, szakállad végét se csúfítsd el" (Móz 111.19/27.) ...és

...szakálluk szélét le ne messék" (MÓZ.III. 21./5.)

Ezek szerint a mozaikkép Paulusának nincs zsidó szakálla, hiszen a széle „háromszorosan" he van metszve. De miért „háromrészes" ez a szakáll?

Itt valamit jelent ez a „három"-ág. Különösen azért gondolok „rejteki" közlésre, mert Paulus feje mellett, mindkét oldalon olyan sólyom-madarakat látunk, mint az alatta lévő Szent András feje mellett van.

János mozaikképén is ott vannak ezek a sólymok, mindegyik előtt egy kereszt-jelképpel. (Mintha Keresztelő Szent Jánosra emlékeztetne.)

Úgy gondoltam, hogy Saul rabbi idejében a „Fénymadárként" tisztelt „sólyom", mely az egyiptomi „OSIRIS-ISIS-HORUS" fény-szentháromságban magát a „Fény-Fiát" - Horust - jelképezte, semmiképpen nem díszítheti annak a Paulusnak a zománcképét, aki Saul rabbiból lett Pál apostollá. Megerősítette ezt a feltételezésemet „Petrus" mozaikképe, ahol hasonló díszítési szimbólumként „oroszlánokat „találunk.

A pártus-hun-szabír máguspapjaink, akik mentesek voltak minden zsidó és „ó-szövetséges" befolyástól, nagyon jól tudták, hogy kánáni Simon kapta Jézus Urunktól a „PAL" nevet. Igy a Szentkoronánk „Paulus" mozaik-képe NEM a Saul rabbiból lett, zsidó-keresztény Pált ábrázolja, hanem Pál Apostolt, a kánáni Simont, aki Pünkösdkor megkapta a Szentlelket. - De a szakállával is valószínűleg a „három betűs" nevét kívánták kifejezni mágus-papötvöseink, akiknek feladatuk a szent hagyományoknak az ötvösművészeti termékeken való megörökítése és szimbolikus közlése - a „rejteki" nyelvet tartalmazó ábrázolások útján.

Így a „háromrészes szakállról" is „P-A-L" név olvasható le és ezt a beavatottak valóban így olvassák le a zománcképről, míg a profánoknak ez érthetetlen. A katolikus kiértékelés pedig úgy simít mindent a zsidó-kereszténységhez - ahogy lehet. Maradjunk csak meg a pártus-kereszténységünk zsidómentes szemléletében és akkor valóban megmutat minden Igazságot Őfelsége a Szentkoronánk.

Végtelenül sajnálom, hogy a Szentkoronával foglalkozó tudósaink (beleértve Pap Gábor és dr. Bakay Kornél kollegáimat is), Szentkoronánknak a magyarsághoz való érkezési időpontját I. István, vagyis Szent István királyhoz csatolják. Ahhoz a királyhoz, aki a római zsidó-kereszténységgel „gyalázatos szolgaságba" süllyesztette a nemes és szabadnak született magyar

334

Nem akarják tudomásul venni azt a rideg valóságot, hogy: „..a zsidó-kereszténység kitaszította az Istenanyát a Szentháromságból és helyette a „Szentlelket" tette be."

A „Fényvilág" öskereszténységétöl teljesen idegen ez a felfogás. Az „Istenanyát" is magába foglaló „Szentháromságot" ábrázoló királyi korona „eretnek" kegy(telen)tárgynak minősül a zsidó-kereszténység inkvizíciós rendszerében.

Ha ez a Szentkorona a nyugat-római zsidó-keresztény birodalomhoz, vagy annak valamelyik „hatalmasához" került volna, ugyanúgy szétszaggaták, szétszerelték volna a „nyugatiak", amiként a manicheus és Jézus-hitű, a volt Pártus Birodalomból a Kárpát-medencébe áttelepült avaroktól (kangaroktóí) elrabolt kegytárgy-kincsekkel tették.

De még egy másik „rejteki" üzenetet is felfedezhetünk Pál Apostol zománcképén.

335

Nézzük meg a Paulus feliratot a kép felett. Láthatjuk,hogy itt kétféle „U" betűt találunk.

Én a Szentkorona alkotóinak üzenetét érzem itt. Mintha azt mondanánk: Vigyázz!... Ez az igazi „PAL" és nem Saul rabbi. Ugyanis az „alkotók" idejében már igen hathatósan működött a saul-páli ortodoxia „eretnek-irtó" mozgalma. A zománcképeken PAL ugyanúgy, pártus módra tartja feléd tenyerét, mint Jézus Urunk és Édesanyja, a Fény-Szüze.

Tehát az említett, kiváló koronakutatónk Csomor is önmagának mond ellent, amidőn elfogadja a zsidó-kereszténység patriarkális szentháromságát tanulmányának alapjaként, de ugyanakkor - Szentkoronánk eredeti alakjának és formájának ábrázolásánál - (mint az előbbi rajzán bemutatja) - a „Szentlelket" egy égből lecsapó madárral jelképezi.

Ezt a „madarat" ő, - a Saul-páli ideológiát tükröző és ki tudja hányszor átírt és átjavított evangéliumok szelleme szerint - „galambnak" nevezi, de csak a sólyom-madár csap így le, miként rajzán látható, galamb sohasem.

Helyesnek véljük Csomor Lajos megállapításait és hisszük, hogy Szentkoronánk eredeti állapotát a valóságnak megfelelően állítja elénk. A sólymot - mint a Szentlélek jelképes hordozóját - azért javasoljuk úgy, mint a Szerző azt feltüntette, mert Csomor Lajos a „pártus kereszténység" szellemi hatását nevezi meg a Szentkoronánk ötvösművészeti forrásaként.

A szabír-hun-pártus-magyar ötvösök nemcsak „szakmájuk mesterei" voltak, hanem a mágusok papi rendjének az egyik és talán legfontosabb tudósai, akik aranyba, ezüstbe, ékszerekbe rejtették el az ősi hagyományt , amit a „feszítsd meg"-et kiáltó gonoszok ma is el akarnak pusztítani.

Csodálatos üzenetük legfontosabbját éppen „Szentkoronánk" tolmácsolja nekünk, de az „üzenet" megismeréséhez, megértéséhez csak akkor jutunk, ha az ő hitvilágukat ismerjük és e hitvilág lelkiségével olvassuk le Szentkoronánkról - a rejteki módszerrel - az utódoknak hagyott Isteni Kinyilatkoztatásokat. Arra gondoljunk, hogy ők nagyon jól tudták, hogy a Saul-páli ortodoxia „eretnek-sorsot" szánt az ő életüknek, írásaiknak és igazuk volt, mert a mi zsidó-kereszténységünk - a mai napig - tüzzel-vassal pusztít mindent, ami „pártus hagyaték".

Nézzük csak azt a mai felháborodást, amin a zsidó-keresztény egyházak papjai (sokszor igen csúf szavak kíséretében) tiltakoznak azon „felfedezés" ellen, hogy Szűzmáriánk-Nagyboldogasszonyunk nem volt zsidó, hanem Adiabene-Kharax pártus királyi hercegnő és így - miként Csomor Lajos is írta - „Jézus Urunk pártus királyként" jelenik meg a világtörténelem színpadán..... és a Szentkoronánkon is - a Pártus Szentháromságban. Ez a Szentlelket tartalmazó „Pártus Szentháromság" - „Fény-Atya - Fény- Szüze - Fény-Fia" pedig Szentkoronánkon díszlik a csodás zománcképein és ezért lett „Őfelsége" a Szentkoronánk.

336

A Szentkorona története

Erre vonatkozólag már említettem a hipotézisek sokaságát. Ugyanis e témakörben mindenki csak „találgat".

Amit itt most leírok, azt az olvasó veheti egy extraszenzorális érzékelésnek, a felső világból kapott, múltunkra vonatkozó, tér és idő által nem korlátozott történelmi információnak, egy újabb hipotézisnek, vagy - ha úgy véli - forgatókönyvnek is. Én úgy látom, hogy:

A magyarok Szentkoronáját a Jézusi Adiabene (Adiabani) dinasztia rendeletére készítették!"

Az „alkotók" valóban a Kaukázus feletti területen települt ötvös máguspapjaink. A készítés „indoka" nem a szakrális királyság ábrázolása, hanem a „Fény-Atya - Fény-Szüze - Fény-Fia Szentháromságának a megörökítése."

A „megörökítés" parancsa pedig elrendelte, hogy ennek a Szentháromságnak ábrázolása Jézus Urunk azon tanítványainak társaságában történjen, akik ezt tanították, a lelkekbe ültették és azok is ott legyenek, akik életükkel fizettek e Szentháromság vélelmezésében.

Más kutatók is megérezték, rájöttek, hogy az így elkészített korona Atilla nagykirályunk birtokában is volt, de fejét sohasem ékesítette. Ugyanis Atilla bölcsen tudta, hogy Róma és Bizánc intrikájának a Szentkorona elpusztítása a legfontosabb feladatává lenne, ha létezéséről tudomást szereznének. Ezért őrizte titkosan a vasládában. De volt egy másik indoka is a titoktartásra, hiszen a kényszer-szövetségének gótjai valóban istentelen vandálok voltak.

Miután Atillát és hitvesét Önögész meggyilkolta, fiainak első és legfontosabb feladata a Szentkoronának biztos helyre való menekítése volt. Atilla legkisebb fiáról - Irnik-Csabáról - azért nem tudunk semmi biztosat, mert az ő feladata volt a Szentkorona menekítése.

Róma és Bizánc között EDESSA volt a legbiztosabb hely erre a célra, mert ott volt elrejtve Jézus Urunk halotti leple. Edessa ugyan a Kelet-Római Birodalom fennhatóságához tartozott, de - mint kis városállam - saját uralkodója adót fizetett Bizáncnak az önállóságáért. Ide vitte CSABA a Szentkoronát és Jézus Urunk halotti leplét is betették a Szentkorona vasládájába, azzal mintegy „betakarva" a Szentkoronát és a vasláda - a két karizmatikus szentséggel - befalazásra került. Ennél a „befalazási" elrejtésnél az Arsacida dinasztiából származó örmény király is jelen volt. Az örmény uralkodók tehát, mint „beavatottak", tudomással bírtak arról, hogy Jézus Urunk halotti leple hol van elrejtve, de azt a titkol nem fedték fel előttük, hogy a vasládában a „Fény-Szüzét" is magában foglaló Szent háromságú Szentkorona is benne van. Az örmény uralkodók úgy tudták, hogy a befalazott vasládában csak Jézus Urunk halotti leple van és ez nekik is „szent" volt, annak ellenére, hogy az örménykereszténység is már az „ortodoxia" által bevezetett „Christosi" ideológiát vallotta.

Múltak az évek és a bizánci trónra is olyan uralkodók kerültek, kik az örmény-ágon nyert arsacida származásukra büszkék voltak. Ezek „beavatottak"

337

Miután az iszlám Észak felé való terjeszkedése és területfoglalása miatt Edessa már nem volt biztos hely a „halotti lepel" részére, Leo, bizánci császár 944 augusztus 15-én hadsereget küld Edessába és Bizáncba hozatja a „vasládát", abban a hitben, hogy a vasládában csak Jézus Urunk halotti leple van.

A „szent ereklyét" tehát most Bizánc őrzi, bezárva a régi vasládába. Megint századok telnek el így, de a „Felső Világ" úgy akarta, hogy egy magyar királyfi, akit majd III. Bélaként köszönthetünk a magyar trónon (1172-1196), ifjúkorában Bizáncban nevelkedjen. Itt ő megtudta, hogy Jézus Urunk halotti leple a császár őrizetében van.

Mint minden fiatal, ő is tudni és ismerni akart mindent és megtalálta a módját annak, hogy a féltve őrzött vas ládába belenézzen és a halotti lepel alatt megtalálta a „Jézus-házi" Szentkoronát, az „Atya-Anya-Fiú Szentháromság" zománcképeivel.

Nagyon sokáig titokban tartotta ezt a felfedezését. Bár a bizánciak szerették volna őt a saját császárjukként tisztelni, ő mégis a magyar trónt foglalja el. Megházasodik. Feleségül veszi VII. Lajos francia király leányát, akitől három gyermeke születik: Mária-Margit, Imre és Endre. Az „első", akinek a nagy titkot elárulja, az a gyönyörű leánya, aki már 16 éves. Mária-Margit látni akarja a halotti leplet is és a Szentkoronát is. Együtt mennek meglátogatni a jó ismerős, de már megöregedett II. Izsák-Angelus nevű bizánci császárt és itt - talán egy új fejezetet is nyithatunk a történések elbeszélésében, e címmel:

Egy királyi szüzet a Szentkoronáért".

Mária-Margit apja lánya volt és hitt a Jézus-házi örökségben. Abban, hogy Jézus nem Christos, hanem Chrestos, a Földre szállt SZERETET és Jézus Urunk Édesanyja valóban a „Fény-Szüze" Istenanyának a földi megtestesülése. Tehát nem lett zsidó-keresztény a magyarországi, idegen papság befolyása és tanítása ellenére sem.

Amikor Jézus Urunk halotti leplét kezébe vette, azt kiterítették és meglátta rajta Jézus Urunkat valóságosan, az elhivatottság szilárdságával kijelentette apja és a bizánci császár előtt, hogy ezt a jézusi ereklyét ő fogja őrizni. Hajlandó volt Bizáncban maradni császárnénak azzal a feltétellel, hogy a császár - a „lepel" alatt talált Szentkoronát, a vasládával együtt - átadja édesapjának, a magyarok királyának. Így maradt Mária-Margit Bizáncban, nem a „császár", hanem Jézus Urunk szolgálatában és III. Béla király vitte a „Fény-Szentháromságának Szentkoronáját" Magyarországra.

III. Béla királyunk első dolga az volt. hogy megszervezte és szolgálati szabályzattal ellátta a „koronaőrséget", mely szervezetnek a parancsnokául legmegbízhatóbb és az idegen vallást szívből megvető bizalmi emberét nevezte ki „koronaőr" méltóságnak.

338

A „koronaőrség" pompás egyenruhában éjjel-nappal őrizte a vasládában tartott Szentkoronát, melynek külön „szentélyt építettek. Ennek a szentélynek épülete volt egyszersmind a koronaőrség szálláshelye (laktanyája) is.

Törvénnyé lett iktatva, hogy:

A Szentkoronát csak a királyi koronázások alkalmával lehet ládájából kivenni és azt csak a „koronaőr" foghatja kézbe, ő teszi a király fejére és a szertartás után ugyancsak ő helyezi vissza a ládába."

III. Béla azt is törvénybe iktatta, hogy a „koronaőr"-i méltóságba csak olyan személy nevezhető ki, aki ebben a szervezetben munkálkodott. Tehát III. Béla a „koronaőrséget"egy titkokat őrző, valójában „titkos társasággá" alakította és ez így is maradt nagyon sokáig. Valószínűleg III. Béla csak IMRE fiát avatta be ebbe a titokba, Andrást nem. A zsidó-keresztény római egyház papjai valószínűleg azért irányították a meráni Gertrudot III. Béla kisebbik fia, András felé és segítették ezt a közismerten könnyűvérü nősze-mélyt a tapasztalatlan és nagyon fiatal ANDRÁS befogására, hogy Mária-Margit Imrére való befolyását ellensúlyozzák és megrontsák a királyi család békéjét, ami a meráni Gertruddal meg is történt. Az „eretnek-irtásba" talán besorolhatjuk III. Béla király, aztán fia Imre király és ötéves unokája, László király hirtelen halálának gyanús körülményeit. A nemzeti felkelés megöli Gertrudot, de II. András király halála sem természetes, hanem erőszakos és hirtelen.

Szaladnak az évek, egymást váltják a királyok. III. Andrással kihal a Jézus-házi gyökerű „Árpád-ház". Jönnek a „magyar Anjouk" akiknek Mária tisztelete kimagasló, és Zsigmond megépíti Mariazell-t is. Tiszteletben tartják a koronaőrséget és - talán hivatkozhatunk előbbi fejezetünkben leírottakra - mert a „harc a Jézusi örökségért" küzdelemben minden magyar-Anjou király és királyné gyilkosság áldozata lesz. Nagy Lajos és Zsigmond is.

De minden történelmi vihar ellenére a III. Béla király által megszervezett és megalapított „koronaőrség" erősen áll és őrzi a Szentkoronát a vasládában.

Itt aztán hivatkoznunk kell Pap Gábor kutatására, aki arról tudósít („Angyali korona, Szent csillag", 1997.), hogy:

1613-ban egy koronaőr, aki hivatalból kellett, hogy lássa őt, minden koronázás előtt szögről-szögre megvizsgálja a Koronát, tehát tulajdonképpen az egyetlen olyan polgári személyiség, aki hitelesen tanúsíthatta, mi van a Koronán, vagy mi nincs, ez a koronaőr, akit Révay Péternek hívtak, félreérthetetlenül megmondja, hogy a Koronán elöl a pantokrator Jézus képe, a hátsó oromzati elemben pedig Szűz Mária képe van.

Révay Péter koronaőr...... az egyik legpróbáltabb becsületű férfiú volt a magyar történelemben, akinek szolgálata alatt kétszer is gazdát cserélt a Korona.

A Bethlen Gábor-féle szabadságharc ideje alatt ez a nagyságos fejedelem is birtokba vette a koronát, őneki is ki kellett venni a ládájából, meg kellett mutatni, majd visszatenni. Utána, amikor Bethlen Gábor a békekötés értelmében visszaszolgáltatta az akkori Habsburg uralkodónak, megint ki kellett

339

Azután részletesen leírja, hogy „1790-ig semmit nem tudunk a Koronáról". Ugyanis II. József - aki mint tudjuk nem koronáztatta meg magát - kiviteti az országból törvénytelenül a Koronát.

Pap Gábor szerint ezalatt az öt év alatt történt Mária zománcképének levétele és Dukász Mihállyal való behelyettesítése, valamint a többi képek cseréje is. De megint idézünk tőle:

Ez alatt - és csakis ez alatt az idő alatt! - lehetett rajta képeket cserélni anélkül, hogy a nemzetnek tudomása lelt volna róla. És, hogy ez mennyire köztudott volt: amikor hazahozták a Koronát, egy átvételi elismervénynek számító kellős metszet készült róla. Az egyiknek a felirata az, hogy: „Ilyennek írták te eddig tudósaink a Szent Koronát", a másiknak pedig, amelyik már lényegében a mai állapotot mutatja: „Mi ilyennek találtuk 1790-ben, február 16-ik napján". Ilyet akkor állít ki az ember, ha nem az eredeti állapotában veszi vissza azt, amit kiadott a kezéből.... Azt a részt, ahol a csere történt, először 1792-ben láthatjuk, annak a Decsy Sámuelnek a munkájában, aki egy helyen elszólja magát. Leírja ugyanis a mai állapotot, pontosan ezekkel az alakokkal s ugyanakkor, mikor a drágakövekről szól és a hátsó drágakőhöz ér, azt mondja: „az, amelyik a Szűz Mária képe alatt van." Tehát tudja, hogy ott Szűz Mária képe volt, de ugyanakkor az aktuális helyzetet is leírja."

Pap Gábornak igazat adunk. A brutális cserét csak a Habsburg szellem sugallhatta és a „kalapos király" valósította meg. De mindjárt két kérdést is teszünk fel a korona-kutatóknak:

1.) Honnan szerezték be a Habsburgok Dukász Mihály, Konstantin és Géza zománcképeit és

2.) hová lett Szűz Mária mozaik-képe...?

Ugyanis ebben az esetben Csomor Lajos által, a khakhuli triptichonon talált csonka zománckép sohasem lehetett a Szentkoronán, mert 1784-ig azon rajta volt egy sértetlen Szűz Mária zománckép, amit a Habsburgok szereltek le róla.

Akárhogyan találgatjuk a lehetőségeket, a magyar Szentkorona története azt bizonyítja, hogy ez az egyetlen ereklye, amely megőrizte a „Fény-Szentháromságát". Egyetlen, ahol a „Fény-Fia", Jézus Urunk „Pártus Királyként" van a zománcképen ábrázolva, azonos módon Édesanyjával, a „Fény-Szűzével".

Tisztelet illesse az Árpád-házinak nevezett királyainkat, akik a Szentkoronájukkal őrizték a Szentkoronát készítő Adiabene nevű, Jézusi királyi dinasztiához való tartozásukat.

A „jézusi örökségért" folyó titkos küzdelem kiirtotta őket, mint a Jézusi dinasztia örököseit is. Az „Atya-Anya-Fiú" Szentháromság létezését hirdető Szentkoronát is megcsonkították. Mindezt azért, hogy Jézus Urunkat, a Pártus Herceget zsidóként és „Messiásként" fogadtassák el a zsidókereszténységben, melyet ma a „titkos társaságok" irányítanak. Nincs szándé-

340

* * *

1998. március 16-án a Vatikáni Bizottság korszakos fontosságú dokumentumot tett közzé. Ebből akarok befejezésként egy részt kiragadni és idézni azért, mert II. János Pál pápa is sokszor kinyilatkoztatta az alábbiakat:

A keresztények és zsidók közötti kapcsolat jövőjére tekintve, elsősorban katholikus testvéreinket kérjük, hogy ébredjenek tudatára héber gyökereiknek. Kérjük őket, hogy ne feledjék: Jézus Dávidtól származott, Szűz Mária és az apostolok a zsidó népből jöttek....."

Nem értjük ennek a pápai nyilatkozatnak célját. Ugyanis az evangéliumok szerint nem Jézus, hanem József, a zsidó ácsmester származott Dávidtól. Ha pedig ez a zsidó József Jézus Urunk apja, akkor mi lesz a „szeplőtelen fogantatás" valóságával... ?

Az evangéliumok nem mondják és nem bizonyítják Szűz Máriának zsidó származását, az apostolok Jézus Urunk tanítványai pedig galileaiak voltak, a „galil hag gójiim" területről.

Ez a vatikáni dokumentum „magasabb" célokat szolgál. Kicsiny vagyok a vitatkozásra, de ismerve és leírva Jézus Urunknak - a Pártus Hercegnek - és Édesanyjának, Adiabani Mária Pártus hercegnőnek élettörténetét - egy szerény megállapítással zárom e könyv lapjait:

Zsidó-kereszténységünkben Jézust, a Pártus Herceget ugyanúgy tették zsidóvá, amiként a lengyel Vojtilia - mint pápa - római lett. De mégis megkérdezem Tőle: az „embertől" is és a „pápától" is:

QUO VADIS DOMINE...?

341

ZÁRSZÓ
A Fénybenállók Húsvétja

A húsvét napjaiban elmélkedő olvasót arra kérjük, hogy értse meg jól azon szándékunkat, amellyel Jézus Urunk értelmes, logikus és az Isten Igazságát hirdető tanításának júdaizálása, szellemiségének elmaterializálása ellen tiltakozunk. Amidőn a jézusi békességre való törekvést, a Szeretettel való megbocsátást, a hibák és tévedések jóvátételét, a lélekvizsgálatot, felfogásunk megtisztítását, az újrakezdést, új életre kelést a szándékainkban a Saul-Pál rabbinizmus teológiai magyarázata szerint tanítja híveinek a „keresztény" egyház, amint Új Szövetségében így írja: „És csaknem minden vérrel tisztítható meg a törvény szerint és vérontás nélkül nincs bűnbocsánat." (Pál lev. zsidókhoz 9,22.)

Higgyük el azt, hogy mindez nem más, mint a názáreti Jézusnak a régi zsidó vallásba - áldozati bárányként - való beillesztése, ami Saul-Pál - saját beismerése szerinti - szándéka, mert így mondja: „És felülmúltam a zsidóságban nemzetembeli sok kortársamat, szerfelett rajongva atyai hagyományaimért." (Gal. 1,14.)

Kell-e ennél értelmesebb - és beismerésen alapuló - bizonyíték ahhoz, hogy Saul-Pál Jézus alakját a saját, zsidó hitvilágába illesztette...? Ezt a „beillesztési" szándékát bővebben ki is fejti akkor, amikor így magyarázza: „Az ó-szövetség törvénye szerinti áldozatok elégtelenek voltak a bűn eltörlésére, de a Messiás (Christos) áldozata elégséges, azért őt álhatatos hittel kell tisztelni." (Zsid. 10.)

Van azonban még egy óriási különbség, mely észlelhető a Jézusi szellemiség és a Saul-Pál féle rabbinizmusi felfogás között. Ez pedig a Törvény magyarázata. Ugyanis Saul-Pál a „törvény" szó alatt mindig a „mózesi törvényt" érti, ahogyan hirdeti is: „aki megveti Mózes Törvényét.... irgalom nélkül meghal.- (Zsid. 10,28.)

Ezzel szemben Jézus mindig az „örök Isteni Törvényről" beszél és világosan megmondja: „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek". (Jn 13. 34.)

Fedezzük fel hát együtt a nagy különbséget a két törvény között, mert a „mózesi": a szemet szemért, fogat fogért - és a Jézusi: a szeretet.

Sajnos így állítja szembe a júdai-kereszténység hivatalosított, de paulinista teológiája az ószövetségi materializmust a Jézus által tanított Isteni Szellemiség Jóságával.

Jézus „Isten-Szellemi" létezése és a földi életéhez szükséges emberi alak felvételének, vagy bármikor való elhagyásának a hite azonban megmaradt a

342

Az Isten-Szellem az Isteni Fényből lesz emberré és ez a testet öltött Szellem emberi formában is megtartja Mindenhatóságát. Emberi életében számtalan „bizonyságot tesz" erről - a benne lévő - Mindenhatóságról. A „Fény-Fia"-ként Igazságot tanít, Jóságot és Szeretetet hirdet. Eltiporja a hamisságot. Megszünteti a hitetlenséget. Békét ad a békétleneknek, enyhülést a szenvedőknek. Bátran és hatalmas erővel lép fel az emberi gonoszság ellen, mely őt elpusztítani akarja. A Benne élő Isteni Mindenhatósággal hagyja, hogy az ellene zúdult gonoszság kitombolja magát azzal, hogy rövidlátó emberi felfogás szerint őt halálra ítélje és megölje embertestét, amit felvett és ki tudja hányszor le is vetett.

Amikor pedig az emberi gonoszság diadalát üli felette és halottnak hiszi, az örökkön örökké élő Fény-Fia, aki VAN, mielőtt Ábrahám lett, ismét megjelenik - a Földön viselt emberi alakja szerint és megmutatja a hitetleneknek, hogy erősebb minden halálnál és eltiporja a gonoszságot is.

Az természetes és magától értetődik, hogy az ő Mindenhatósága jól tudta előre, hogy mi fog történni vele. Éppen ezért szükségesnek tartotta megerősíteni azokat, akiket tanított, s akikre rábízta tanításának folytatását. Ugyanis ily megerősítés nélkül talán képtelenek lettek volna ezek az „emberek" elvégezni a rájuk bízott hatalmas feladatot.

Az akkori időben és a galileai népnél is - éppenúgy, mint a pártusoknál és minden ún. „szkíta-féle" népnél - szokásban volt „vérszövetség"-i formát választja erre a megerősítésre. Bort tölt a pohárba és mondja: „Igyatok ebből, ez az én vérem, az Új Szövetség vére, mely megújít Benneteket és az én erőmet adja Nektek!"

Ezzel a „megerősítéssel világosodott meg a tanítványokban minden jézusi tanítás, amit aztán ők így írtak le és így tanítottak: „Légy saját magad vezetője és tanítója. Vezetőd: az ÉSZ, tanítód: az ÉRTELEM. Élj ésszerűen. Az elme ereje: a TUDÁS. Világosítsd hát elmédet. A FÉNY örök lámpásként él benned." (Nag-Hammadi Könyvtár, 347. oldal)

Tudatlanságoddal elpusztítod önmagadat". (Az Igazság Evangéliuma 24, 32. Nag-Hammadi Könyvtár, 41. oldal)

Jézus apostolainak (akik nem azonosak a kereszténység jelenlegi „Új Szövetség" című könyvének négy evangélistájával), a tanítása így érkezik meg hozzánk, csaknem 2000 év után. Éljünk hát vele, hiszen az örök lámpás - a Fény - hozzánk is elér, mert azt senki nem tudja csak önmagának kisajátítani. Sem ember, sem nép, sem egyház.

Ünnepeljük a húsvétot a benne lévő misztérium szerint, mert ezt az ünnepet (amikor még nem a zsidóság „páskájának" ismerték), káldeus elődeink a Fény-Szüze napjának hitték, amikor az örökkévalóság természete a Földünkre a tavaszi nap-éj egyenlőség csodáját hozza. Amikor a téli napfordulóval újra éledő Fény-Fiát az édesanya életet adó hatalma erősíti minden nap, hogy így a Fényben együtt teremtsék az új életet, az új rügyeket és aztán a rájuk mosolygó növényi - és lélek-virágokat.

343

 

A mi Húsvétunkban tehát meg kell emlékeznünk a Fény-Szüzéről is éppen úgy imádkozva Hozzá, miképpen azt Jézus is tette, hiszen az „utolsó vacsorának" nevezett „vérszerződés" áldomása után az Olajfák hegyére ment (mint az evangélista írja: „szokása szerint") és ott imádkozott.

Itt pedig a Szűzanya, a Fény-Szüzének temploma volt, amit a zsidók ebben az időben Astartenak neveztek és az Olajfák hegyét a zsidó teológia - még ma is - a „korrupció helyének" tanítja.

A „hogyan ünnepeljünk.....?" kérdésre azt felelem: úgy, mint a régi, keleti keresztények, de a mai ember igazságra törekvő öntudata szerint.

Terítsetek nagycsütörtök estéjére szép asztalt. Virágot is tegyetek rá, mert ez a Szűzanya, a Fény-Szűzének szimbóluma. Két gyertya is égjen rajta, ami a Fény-Atyát és a Fény-Fiát jelképezi.

Mielőtt vacsoráznátok - emlékezzetek a názáreti Jézusra, aki megtörte a kenyeret és oda adta a tanítványainak e szavakkal: „Én vagyok az Élő Kenyér, mely a mennyekből szállt alá. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké."

Azután töltsetek bort egy kehelybe és kössetek Ti is „vérszerződést" Jézus Urunkkal, a Fény-Fiával.... és mondjátok: „Legyen ez a bor a Te véred bennünk Jézusunk, és add nekünk vele a Te erődet, hogy életünket a Te Igazságod szolgálatában a Jó és a Szeretet gyakorlatára fordítsuk. Hogy szeressük és segítsük egymást. Hogy úgy kerüljön el minket minden rossz, amiként mi is elkerüljük azt, e szent nap szövetségétől kezdve."

Aztán imádkozzon ki-ki az ő akarata és tudása szerint. Éljetek e szent hagyomány szerint, mert bizony a káldeusok ékirataiban a mi Jézus Urunk előtt jó 2000 évvel meglelitek e szokás gyakorlatát. A lagasi papkirály - Gudea - írja magáról, hogy: „megtörte a kenyeret, mert abban Isten lakozik és adta a hívőknek. Utána pedig az élet vizét itták, mert új erőt ad az." (Gudea „A" cylinder sorok)

Ez a szokás a káldeus Bibliában leírt „szövetség"-re való emlékezés hagyománya. Jézus Urunk nekünk az Ő „Új Szövetségével" - mint észlelhetjük - megerősítette a régit, de vérével, amit a borban iszunk, újraéleszti azokat, akik hiszik, hogy a Fény bennük - bennünk is lakozik.

Aztán a következő napon - nagypénteken - ne illesse szátokat sem étel, sem ital este „hat" óráig, mert eddig volt a gonoszság és a gyűlölet kezében a Mi Urunk. Emlékezzetek a csodára, amint legyőzte a halált és megmutatta a gonoszoknak is és az igazaknak az örömére, hogy Benne lakozik az Örök Élet.

344

Ne szomorkodjatok, hanem örüljetek! Az Élő Jézussal kötöttetek Új Szövetséget és Ő megerősítette Bennetek a régit is.

345

 

A szövegben lévő hivatkozások és adatok megerősítésére használt

FORRÁSMUNKÁK

Albright, W.F.: Archeology and the religion of Israel (Baltimore, 1946.) The Biblical Period, Oxford. 1952); De la Edad de Piedra al Cristianismo (Santander, 1959.)
Blincler, J.: El Proceso de Jesús (Barcelona, 1958.)
Danielou, S.J.J.: Théologie du Judéo-Christianisme (Tournay, 1958.)
Fernandéz, S.J.A.: Vida del Ntro, Senor Jesucristo (Madrid, 1954.)
Guardini, R..: Jesucristo (Madrid, 1960.)
Lagrange, O.P.J.M.: El Evangelio de Ntrn, Senor Jesucristo (Barcelona, 1933.)
Renan, E.: Vie de Jésus (Paris, 1863.); Saint Paul et sa Mission, (Paris, 1869.)
Rosadi, J.: Le proces de Jésus (Paris, 1908.)
Toynbee, A. J.: Estudio de la História (Buenos Aires. 1951.)
Spencer, H. Lewis: The Secret Doctrines of Jesus és Mystical Life of Jesus (Supreme
Grand Lodge of America San Jósé, Cal. 1963.)
Fobdevila, R.S.J.: Realidad historica de Jesús de Názáret (Ayma, 1968.)
Bordeau-Székely. E.: The Essene Origins of Christianity, 1980.
Graves, R.: Jézus Király (Gondolat, Budapest. 1971.)
Cayce's, E.: Story of Jesus (Berkeley Medallion Books. 1976.)
Mauriac, F.: Vida de Jesús (Barcelona, 1962.)
Papini, G.: História de Cristo (Difusión, Bs.As. 1958.)
Ballou. R.O.: The Other Jesus (Doubleday N.Y. 1974.)
Lehmann, .).: Jesus Report (Droemer, Würtzburg, 1974.); Die Jesus GmbH. (Econ
Verlag Düsseldorf. 1972.); Rabbi J. (Stein and Day N.Y. 1974.)
Pessin D.: The Jewish People (United Sinagoga, N.Y. 1952.)
Mikes. G.: Losjudios son Judios? (Dedalo. Bs.As. 1964.)
Vieujean. J.: La Religión Vivida (San Sebastian, 1955.)
Huber Lipót; Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig (Kalocsa, 1939.)
Dilling, E.: The Plot Against Christianity (Lincoln. Nebraska, 1964.)
Eisler. R.: The Messiash Jesus and John the Baptist (The Diai N.Y. 1930.)
Finkelstein, L.: The Pharises (The Jewish Publ. Soc. Philadelphia, 1946.)
Girschmann Roman: Iran, Partosy Sascinidas (Aquilar, Madrid. 1962.)
Godart André: El arte de Iran (Ed. Juventud. Barcelona, 1962.)
Frye N. Richárd: La herencia de Persia (Guadarramma, Madrid, 1965.)
Rostovtzett: Dura and the problem of Parthian Art (Yale. 1935.)

A jelzések magyarázata:

(*) „The Iriterpreter's Dictionary of the Bible". (Abingdon Press, New York, 1962.) (L.) Labat, René: „Manuel d'Épigraphie Akkadienne". (Librairie Orientaliste Paul Gcuthner, S.A. Paris. 1963.)

346

 

A VILÁG VILÁGA

 

_______________________

Szerkesztő: Ezen elektromos aktában kijavított Nyomtatási hibák:

76. o. legnagyobb
105. o. tündöklését
110. o. András
122. o. nekik
129. o. meggyógyította
129. o. előtte
163. o. napfogyatkozás
176. o. hitünkben
178. o. Nyugaton
214. o. árthat
216. o. XVI.
223. o. útvonalat
236. o. sírbarlangra
242. o. ezt
243. o. manicheus
244. o. hullott
194. o. Analyzer
302. o. alattuk
311. o. Myths
318. o. oldalak
318. o. nevű
319. o. tudtak
324. o. igyekeznek

 

A teljes könyv, Badiny Jós Ferenc, JÉZUS KIRÁLY A PÁRTUS HERCEG, PDF akta ITT

---