Őstörténet-kutatásunk titkai II.

Beszélgetés Bakay Kornél professzorral (Pintér Gábor)

Őshonosnak tekinthető a magyarság a Kárpát-medencében?

Új megvilágításba helyezi a kérdést, hogy a Krisztus születése előtti évezred második harmadától kezdődően, durván az ie. VIII. századtól kezdődően az úgynevezett keleti népek, az egyre inkább elterjedő kifejezés szerint az íjfeszítő lovas népek (történelmi források szerint a kínaiak nevezték így az ázsiai hunokat), megtelepedésüket tekintve soha nem mentek tovább, mint a Kárpát-medence.

Igaz ez a szkítákra, hunokra, avarokra, de a magyarokra is. Pedig katonai erejénél fogva ezt mindegyik nép, akik ezek közül katonailag kétvállra fektette az egész világot, könnyedén megtehette volna. Mint ahogy megtették az arabok, mert amit elfoglaltak az arabok, ott meg is telepedtek, így alapították például a kordobai emirátust. De említhetem a vikingeket, a normannokat, akik amikor hajóikkal feltörtek a Szajnán és elfoglalták Párizst, akkor a tárgyalás során felkínálták a lehetőséget, hogy nem gyújtják fel a várost, ha megtelepedhetnek azon a földön, amit ők „elfoglaltak”. Vizsgálatunk szempontjából ez azért fontos, mert ezek a népek azért hódítottak, hogy területhez jussanak. A szkíta, hun, avar, magyar népek azonban nem ezt tették. Meghódították egész Európát, a hunok a Kelet és Nyugat római birodalmat, Kínát, és épp Perzsia megszállására készült Atilla, mikor meghalt. De a történelmi Kárpát-medence térségét, amelyhez hozzá tartozott a bécsi medence is Linzig, településtörténetileg értendően mi soha nem hagytuk el. Ide mindig visszatértünk.

Mert innen is származtak?

A kérdés megválaszolására hosszú évtizedekig semmiféle választ nem tudtak adni, pedig olyan gondolkodók, mint a kiváló Magyar Adorján, már felvetették, hogy e jelenség oka csak az lehet, hogy a Kárpát-medence mindig is magyar volt. Hogy világos legyek: a viselet, a harcászat, az mindig az adott kor függvénye. Főleg a harcászat, hiszen a fegyver soha nem maradhat ki a fejlődés sodrából, mindig az a legkorszerűbb. A viselet pedig végképp. Például az ázsiai hunoknak a csodálatos állatábrázoló, úgynevezett állatszimbolikás művészetét az Európába került hunok teljesen föladták. Máig sem tudjuk, hogy mi van mögötte, nem tudjuk mi az oka, hogy Atilla hunjai perzsa viseletben jártak, a cipő csatjaitól kezdve a hajtűkön át a fülkarikákig bezárólag, még fegyvereik vonatkozásában is. El nem tudjuk képzelni, hogy valójában mi váltotta ki ezt, ami azt jelenti régészetileg, hogy a szkítákból nem tudjuk levezetni a hunokat, a hunokból az avarokat, az avarokból pedig nem tudjuk levezetni a magyarokat a régészettudomány „előírásainak” betartása mellett.

Most viszont, hogy a genetika ily módon bekerült a történészi, régészeti vizsgálatok módszerei közé, akár a csontokból kimutatható az őskőkor emberének DNS mintája is, a régmúlt emberei is genetikailag feltérképezhetővé váltak. Ebből az következik, hogy megszűnt a súlyos gát, már tudjuk bizonyítani a folytonosságot, mert az nem az övek, a szablyák, az íjjak jellegéből nem következik! A csontokra épülő genetika egyértelművé teszi a kérdést.

Ez kőkemény reáltudomány, amelynek eredményei vitathatatlanok. Összegezve: jelenleg az tűnik a magyar őstörténet legnagyobb fordulópontjának, hogy a Kárpát-medence birtokbavétele tulajdonképpen két elemből áll. Az egyik elem a genetikai vizsgálatok alapján egy legalább 40 ezer éve itt élő alapnépesség, ami nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy a nyelvi közeg is megközelítőleg azonos lehetett. Tehát nagyon is indokolt, hogy a magyar, mint ősnyelv szerepeljen a tudományos kutatásban, legalább ettől az időtől kezdődően. És ez azt is jelenti, hogy ez a hosszú ideje itt élő népesség, amelynek gyökerei meglehet, még régebbre nyúlnak vissza, nyelvileg is, ha nem is uralta, de birtokolta a térséget. Ehhez mindig járult egy Keletről érkező kultúrhullám, a szkíta, a hun, az avar, a kazár-türk és a magyar időkben egyaránt. Sőt, a besenyő-hunokat ideszámítva még ezt követően is. Ennek a kettőnek a szimbiózisa hozhatta létre a magyar nemzetet. Hiszen a nemzet cselekvésben és nyelvben megnyilvánuló szellemi egység. Ennél rövidebben és találóbban nem lehet meghatározni.

A genetikai vizsgálatok világossá tették, hogy csak egy példát emeljek ki, hogy amikor a magyar és a finn népnek a DNS-eit összevetették, kiderült, hogy szinte nincs is két egymástól messzebb álló genetikai csoport, mint a finn és a magyar. Ezzel gyakorlatilag egy húzással kivették a méregfogat, ami nem azt jelenti, hogy mi lebecsüljük nagyra ezt a hihetetlen fejlődésen átment finn népet, hiszen ők megmutatták azt, amire mi nem vagyunk képesek az újkorban…

Ettől függetlenül a magyarság dominanciája a Kárpát-medencében nehezen vitatható.

Nem vitás,hogy akik ebből a földből országot, birodalmat hoztak létre, azok a magyarok voltak. Ennek a történeti és régészeti bizonyosságai a XVI. századig nem vonhatók kétségbe. A török idők Mohácsáig a magyar nagyfejedelemség, illetve ha korábbról nézzük, Atilla hun birodalmától kezdve, hiszen ennek a Kárpát-medencei isten áldotta egység főhatalmi egységét Atilláig senki nem tudta megteremteni. Gondoljunk csak arra, hogy a hatalmas Római Birodalom hatalmának csúcsán sem volt képes meghódítani az egész Kárpát-medencét. Birtokba tudta venni egy időre Pannónia provinciát, egy egész rövid ideig birtokolta Erdély egy réstét Dacia provincia néven, de soha a közti részeket még átmenetileg sem tudta hatalma alá vonni. Erre először Atilla idejében történtek meg a kezdeményezések, az egész Kárpát-medence akkor lakható területek egységét Atilla valósította meg. Ettől kezdve, bizonyos törésekkel ugyan, de végig ezalatt az egy főhatalom alatti Kárpát-medence létezik. Ez a bizonyos törés épp Atilla halálát követően történt, amikor a Nagykirály meggyilkolása után az ide beözönlő germánság újra darabokra szaggatja a Kárpát-medencét. Egészen a VI. század közepéig, amikor az avarok Atillája, Baján megjelenik, és azonnal egységet teremt a Kárpát-medencében, birtokba véve a Bécsi-medencét is. És háromszáz esztendőn keresztül sűrű települések tömegével - az avar korból 65 ezer temetőnk és lelőhelyünk van, ami hihetetlen nagy szám, ami a terület lakható részének nagyon sűrű betelepítését jelentette. Ez megmaradt mindaddig, amíg a IX. század dereka körül az avar katonai birodalom megroppant. A nyugatiak ismét kísérletet tesznek, hogy szétszabdossák, de erre csak húsz évük adatott, mert megjelentek a magyarok. Keletről, és nyilván mindig annak az alaplakosságnak a segedelmével, aki a dominanciát egyáltalán lehetővé tette. A mi számításaink és a régészeti antropológiai adatok szerint itt a IX-X. századi Kárpát-medencei magyarság lélekszáma elérhette az egymillió főt, de ez csak egy becsült érték. Mégis érzékelhető az akadémiai álláspont szerinti, 15 ezer, meg az ötvenezer meg a 200 ezerrel szembeni különbség… Egyrészt ez lélekszámbeli túlsúlyt is jelent, ami természetesen nyelvi túlsúlyt mutat, hiszen e nélkül rég nem volna magyar nyelv. Ez garantálta a térség birtokban maradását.

Az interjú folytatása hírportálunkon a jövő héten következik, melyben a professzor kifejti, mikor következett be a magyarság első nagy dominanciavesztése, illetve,hogyan állítható helyre az eredeti állapot: jövőnk útja.

Forrás: Karpatia (VIII. évf. /5)