20241031
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 október 23, kedd

Ha Illignek igaza van...

Szerző: Gregor Kristóf - Móricz Leó

Óvatlan dolog talán oly bonyolult, és fogalmilag is nehezen megragadható dolgokról gondolatokat papírra vetni, mint amilyen a történelem és az idő. A történelem- és időhamisítás kérdései pedig már-már annyira titokzatos jelenségeknek tűnnek, hogy azokkal az ember vagy nem foglalkozik, vagy zárójelbe téve minden fenntartását veti bele magát a kutatás és felfedezés örömébe. 

 HA ILLIGNEK IGAZA VAN...
avagy

A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?

Néhány bevezető megjegyzés

Mi mindent fog át a történelem? Politika- és államtörténetet, társadalomtörténetet, művészettörténetet, nyelvészetet, régészetet és még vég nélkül sorolhatnánk.

A klasszika-filológia a történelemmel való foglalkozásnak viszonylag szűk területe, ám ha ezt is egy kissé alaposabban szemügyre vesszük, hamar belátjuk: ez is valóságos mikrokozmosz. Amint Nietzsche írta: „Napjainkban a klasszika-filológiáról nincs egységes és világos képzetünk. (…) Őszintén be kell ugyanis vallanunk, hogy a filológiát némiképpen kölcsönözték többféle tudománytól, s mint egy varázsitalt, a legkülönösebb nedvekből, anyagokból és csontokból főzték össze, sőt, ezen kívül még művészi, az esztétika és etika területén imperatív elemet is tartalmaz, ami elgondolkodtató ellentétben áll tisztán tudományos viselkedésével.” (ld. Nietzsche: Homérosz és a klasszika-filológia; Székfoglaló a bázeli egyetemen, 1869. Május 28.-án, i.n. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Fordította Molnár Anna, Európa Könyvkiadó, 1988. 9. old.)

Mindezt csupán példaként idéztük annak illusztrálására, hogy maga a történelem, illetve történettudomány minő sokrétű, heterogén ismerethalmaz sajátos rendszere , ha pusztán a klasszika-filológia egy univerzumot rejt magában.

Ez a körülmény tehát önmagában tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy bárkinek ahhoz való kedvét szegje, hogy a már ismert források ismétlésén túl a történelemmel kapcsolatban bármi egyebet mondjon, Uram bocsᒠleírjon.

Mindezek belátása mellett az ember vagy óvatosan hallgat, vagy ismétli mindazt, amit korábban hallott, olvasott (jó esetben finoman feszegetve az uralkodónak tekintett álláspontok kereteit). Egy harmadik lehetőségként kínálkozik persze az, hogy a fürkésző elme egyszerűen puszta munkahipotézisnek tekinti ismereteink jelenlegi rendszerét, s önálló utakra indul a tévedés lehetőségének fenntartásával, ám a mélyebb igazságok felfedésének őszinte vágyával.

Heribert Illig ezt az utóbbi utat választotta, annak ellenére, hogy tévedhetőségét különösebben nem hangsúlyozza. De hát lássuk be, a kutatás elsődleges célja nem a szemérmesség és szerénység gyakorlása, hanem a - talán megszerezhető - ismeretek gyarapítása. Őszintén törekedtünk észrevételeink óvatos megfogalmazására, s ahol ez kevéssé sikerült, ott kérjük, hogy a Tisztelt Olvasó túlzásainkat tudja be a szeretettel végzett munka hevének természetes következménye gyanánt.

Megjegyezzük egyúttal, hogy forrásaink az egyes tulajdonneveket a legkülönbözőbb formában adták meg, s ezeknek teljes egységesítésére kísérletet sem tettünk. E körülmény azonban a művelt olvasóközönség számára aligha lehet értelemzavaró.

Az általunk használt irodalom alapján igen hosszú és talán nagyképű bibliográfiát is csatolhattunk volna e kis munkához. Ennek azonban nem lett volna sokkalta több értelme, mint az, hogy e lista valaminő tekintélyességet kölcsönözzön szerény dolgozatunknak. Jelezzük továbbá, hogy magában a szövegben adjuk meg az egyes hivatkozások fellelhetőségi helyeit, hogy megkíméljük az amúgy sem kis kalandra vállalkozó Olvasót a szükségtelen lapozgatás kényelmetlenségétől.

Bevezető megjegyzéseknek azonban valószínűleg már e sorok is túl soknak bizonyulnak. Jó utat tehát!


Előszó

 Történelem, vagy fikció? Tudomány, vagy sarlatánság? E kérdések és alternatívák szinte mindig előtérbe kerülnek, ha valaki új elmélettel - Uram bocsᒠúj paradigmával – áll elő. Heribert Illig Kitalált középkor című munkájával márpedig ezt tette: jókora kődarabot hajított alapjaiban kiforrottnak vélt történelmi képünk állóvizébe.

A történettudomány néhány évszám pontos meghatározásán még elbíbelődik, kutatásokat folytat egy-egy esemény oka és következménye körül, ám aggálymentesen bánik legfontosabb munkaeszközével, az „időtengellyel”, a kronológia szerkezetével.

Illig így summázta művét: „Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következő. Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók.” (ld. Heribert Illig: Kitalált középkor, a történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint Kiadó, 2002. Budapest, hátlapon lévő summázat.)

Amikor az ember e meghökkentő és kihívó közléssel először találkozik – még csak a könyvről cikkező lapok hasábjain – első reakciója szinte nem is lehet más, mint a bosszankodó elutasítás: lám egy újabb álszenzáció, a piaci sikert kereső és megtaláló dilettantizmus egy újabb vadvirága. De hát az ember kíváncsi is. Meg amúgy intellektuális tisztességből is szeret utánanézni a dolgoknak a teljes elutasítás előtt.

A könyv elolvasása után annyit el kellett ismernünk: a munka számos helytálló megállapítást tesz, ám a „csalás” okát és körülményeit illetően érvelése kevéssé meggyőző. A könyv részigazságai mindenképpen arra ösztönöznek, hogy az esetleges „időhamisítás” problémáját kissé körüljárjuk, s a „hogyan?” és „miért?” kérdését ismételten feltegyük.

Egyáltalán nem állt szándékunkban a kérdésről sem könyvet, sem pedig hosszas tanulmányt írni, csupán röviden elmélkedni az olvasottakról. A kérdés szerteágazó volta azonban óhatatlanul vezetett el újabb és újabb problémák felé.

E szerény munkát tehát nem valaminek az igazolására törekvő szándék szülte, hanem maguk a kérdések, amelyekbe a kutatás önkéntelenül beleütközött. Sőt sokszor az úgynevezett „nem hivatalos” történetleírással szemben meglévő fenntartásaink ellenére voltunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy az (a „nem hivatalos” történetírás) minden metodikai fonáksága ellenére gyakorta – hályogkovács módjára – úgy jut a valóságot megközelítő megállapításokra, hogy azokat egy szilárd logikai rend szerint bizonyítani, de legalábbis magas fokon valószínűsíteni tudná.

Magunk sem vindikáljuk a csalhatatlanságot és tévedhetetlenséget. Mindössze végigmentünk egy szellemi ösvényen, amely a teljességében soha fel nem fedhető valóság – egykor volt valóság – útjához talán közel áll.

Egyszeri és nem is szándékolt gondolatkísérletről van szó, igazságkereső szellemi játékról, mint amilyen minden kutatásnak hívott intellektuális kaland.

Be kell ismernünk, a magyarság őstörténetével kapcsolatos kérdések eleddig kevéssé foglalkoztattak bennünket. A nagyobb civilizációs és kulturális egységek, Mezopotámia, a görög világ, Róma, a Nyugat problémái kultúrantropológiailag mindig sokkalta jobban vonzották érdeklődésünket. Az „időhamisítás” kérdése is elsősorban, mint nyugati jelenség tűnt izgalmasnak, ám rögtön a „miért?” kérdésénél ellenállhatatlanul tört elő az úgynevezett magyar honfoglalás eseménye, az avar-magyar részleges azonosság László Gyula által fölvetett kérdése, s az 570. körüli avar és a 870. körüli magyar hadmozdulatok esetleges azonossága.

E munka tehát Illig téziséből önmagát hozta létre, sőt eredetileg Illig gondolatának ellenőrzése-, esetleges cáfolataként. A cáfolat gyanánt feltett kérdésekre kínálkozó válaszok azonban rendre inkább erősíteni, mintsem cáfolni, korrigálni, mintsem lerontani tűntek Illig hipotézisét.

Elöljáróban azonban szabadjon még egy-két gondolatot szentelni néhány elvi kérdésnek is.

Először is: mi a történelem? Tudjuk jól: csak jelen van.

A jövő csupán a képzelet, a múlt pedig az emlékezet tárgya. Mégis, mind a célképzetet tartalmazó jövő-elgondolás mind pedig a múltról való vélekedés hatalmas erejű jelenformáló tényezők.

A történelem az a megfoghatatlan valami, ahogyan az események egykor lefolytak. Ettől merőben más természetű a történetírás, amely rostálva, olykor átszínezve megörökíti, de legalábbis több-kevesebb pontossággal elmondja: „mi volt”.

A történettudomány a történetíráshoz képest már elvben tartalmazna valaminő kritikai elemet is: a régészet, nyelvészet, néprajz, stb. segédtudományok által felvértezett sajátos tárggyal és módszerekkel rendelkező racionális gondolati rend és cselekvés volna. De tudjuk jól: Napóleon szerepét például egészen máshogyan értékelik a franciák, mint a németek, az angolok és az oroszok. Van tehát nemzeti történettudomány? Lehet egy racionális szellemi formának nacionáléja?

Talán Sartre mondta: „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény.”

A történettudomány a maga alig kétszáz esztendős múltjával nem elég idős ahhoz, hogy kiforrottnak, módszereiben egzaktnak mondhatnánk. Egzaktságának hiánya magától értetődően nem csak ifjú korából, de természetéből is adódik. Mindenesetre műveli már annyi ideje e tudományt a Nyugat, hogy számos megállapításával szemben legalább szkeptikusak legyünk. Több mint százhúsz éve írta meg Nietzsche „korszerűtlen elmélkedését” a történelem hasznáról és káráról. Száz éves sem volt még tehát e „tudomány”, s az európai szellem eme originális figurája máris a „történelemmel való töltekezés” túlzásaira és ennek káros következményeire hívta fel a figyelmet. Nietzsche jól látta: a történelem ópium is lehet, mely nem csak tettre sarkall, de el is tántoríthat a cselekvéstől, szörnyű és végzetes önelégültséghez vezethet.

Mi a történelem: tudomány, ópium, mese, valóság?

Fogadjuk el azt a legtágabb meghatározást, amelyet Huizinga így fogalmazott meg: „Történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról?” (ld. Johan Huizinga: A történelem formaváltozásai, A történelem fogalmának meghatározása c. tanulmány, Maecenas Kiadó, Budapest, 1997. Ford.: Radnóti Miklós, 15. oldal.)

De egy kultúra mindig őszinte önmagához? És általában az emberek, akik a kultúrát hordozzák, mindig őszinték önmagukhoz?

Nem mindenki szebbnek, jobbnak kívánja-e látni önmagát? C.G. Jung a kollektív tudattalannal összefüggő kutatásai kapcsán kiválóan mutatott rá: amilyenek az emberek, olyanok a népek, s amíg az emberek ezt vagy azt megteszik, megteszik azt a népek is.

Hogy egy kultúra őszintén adjon számot önmagáról történelmében, csak annyiban várhatjuk, amennyiben magában az adott társadalomban is főértéknek számít az őszinteség.

De mivel kezdődik a Nyugat számottevő építészete? A románkor templomaival. Henri Focillon, a kiváló francia művészettörténész A nyugati művészet című tanulmányában e remekműveket azon új, nyugati (francia, angol, német) szellem megnyilatkozásainak tekinti, amely szerinte mintegy varázsütésre hozta létre a nagyszerűség és bölcs mértéktartás monumentumait. (ld. Henri Focillon: A formák élete, A nyugati művészet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 100. oldal.)

Ezzel szemben tény, hogy az egész Nyugat román és kora gótikus építészetét római eredetű benedek-rendi, majd a Benedek-rendből kivált cisztercita-rendi építőmesterek tervezték és valósították meg hallgatásra kötelezett laikusok közreműködésével – ám erről még bővebben szó lesz. Maga a „román stílus” és „románkor” kifejezések is egyértelműen utalnak e kultúra római eredetére.

Egy kultúra önmagával szembeni őszintesége? Nos, nehéz kérdés. A tanítvány idővel szinte mindig különbnek érzi magát mesterénél, s csupán jóérzés és tisztesség kérdése, hogy utóbb képes-e még tisztelettel megemlékezni tanítójáról, s hogy a tanítás, tanulás tényét egyáltalán elismeri-e.

A Nyugat még ma sem nézett szembe azzal a körülménnyel, hogy kultúrájának számos jelensége nem autochton, de még csak nem is organikus akkulturáció eredménye, hanem a római katolikus egyház - az egyes uralkodóházak bázisán terjesztett - ideológiájának és formavilágának a lenyomata.

A kora-középkor kultúrája jobbára a Benedek-rend szerzetesi kultúrája, írásbelisége ugyanezen rend írásbelisége, akár a kolostor falai között, akár a későbbi királyi kancelláriák jegyzői tevékenységét tekintjük. Maguk az úgynevezett hiteles helyek – azaz az okiratok kiállítására jogosított szervek – sem mások, mint egyházi intézmények, legtöbbször kolostorok. Mindez nem értékítélet, legkevésbé sem a római egyház gyanúba keverése valamely nemtelen dologgal kapcsolatban, pusztán tény, amelyet nem szabad szem elől téveszteni, ha a kora-középkor világát, a Nyugat kultúrájának természetrajzát meg akarjuk érteni.

És ugyanígy, a Nyugat azzal sem nézett még szembe, hogy hová lett egyfelől sajátos „pogány kori” öröksége, s hová a hatalmas kelta hagyaték.

Amiről a következőkben szó lesz, nem elsősorban ez utóbbi két kérdést érinti, hanem a nyugati művelődésnek azt a Kr.u. V-VI. századi eredetű rétegét, melyet többek között a Nibelung-ének is megörökít. Erről azonban bővebben szintén később.

Visszatérve tehát az előbbi kérdéseinkre, azt mondhatjuk: egy történelem, egy „történettudomány”, egy történelemszemlélet és -interpretáció akkor lehet csak hiteles, ha az őt „hordozó”, „létrehozó” kultúra őszinte önmagával, jelenségeit, törekvéseit nem nyűgözik le tabuk, ha a kultúra képes különbséget tenni bizonyos dolgok tisztelete és fétisként való kezelése között.

Mármost tételezzük fel, hogy Illignek igaza van, és kb. 600-tól 900-ig nem telt el idő. Fogadjuk el, hogy Nagy Károly személyével hamis mítoszt teremtettek valakik, ám az „átmenet” zökkenőmentes biztosítása érdekében egyúttal számos iratot és bizonyítékot is nyilván megsemmisítettek – azokat tudniillik, amelyek árulkodók lehettek volna azt illetően, hogy a „valós idő” folyamatos, s hogy mondjuk 600. december 31. után valójában 901. január 1. következik. Egy „időugráshoz” ugyanis nem lehet elegendő iratokat hamisítani, a tökéletes illeszkedés érdekében iratsemmisítésre is szükség van. Nos mindezt tételezzük fel, s tegyük fel mindjárt a releváns kérdést. E történelemhamisítási akció egyedülálló volna? Az évek „költésében” talán igen, ám abban, hogy egy népnek vagy népeknek hamis múltat „gyárt”, abban egészen bizonyosan nem.

Nietzsche volt az a zseni, aki a Tragédia születése című tanulmányában rávilágított arra, hogy a Nyugat képe a harmonikus görög világról mennyire hamis. E kép ugyanis a görög kultúrának csak egyik, apollóni oldalát mutatja meg. Azt, amely a hódító dórok s a velük rokon jónok lelkiségét tárja elő. Ez alatt azonban minden borzalmával ott tombolt a tragédia világa, a dionüszoszi szellem. Ez később tört ugyan a felszínre, ám Nietzsche szerint is és a mai kutatás szerint is ősibb, mint – mondjuk így – az apollóni világ. Ez a dionüszoszi lelkiség – mely Hésziodosz költeményeiben már csak tompítottan tárul elénk – alighanem a pelaszg őslakosság régi kultúrájának maradványa, s melyet csupán átmenetileg fedhetett el a dór határozottság, s a jón Homérosz híres derűje. Az athéni démosz győzelmével felszínre kerül az ősi pelaszg világ minden borzongató babonája, egy olyan világ, melyben a Sors kérlelhetetlen akarata érvényesül, s nincs az a leleményes Odüsszeusz, aki a végzetnek útját állhatná.

Hamis világban éltek a görögök az athéni demokrácia koráig? Tévedtek, hogy velük kezdődött Hellász története? Egy biztos: valamiről nem vettek tudomást, ami utóbb a felszínre tört. És nem a rendpárti dór Spártában, hanem épp az engedékenyebb jón Athénban. Ott tört a felszínre – Jung kifejezésével – az elnyomott személyiségrész, s ott is hozta meg legszebb gyümölcseit két eltérő természetű kultúra feszültsége. A görög kultúra preklasszikus szakasza egy feledésre ítélt szellemi erő (a pelaszg) tetszhalála egyben, melyen gőgösen terpeszkedik el a dór és jón mentalitás. Ám ez utóbbi végső formáit csak úgy nyerheti el, ha megadja magát a kitörni vágyó pelaszg spirituális tartalmak követeléseinek.

És ugyan mire épül a majdan hatalmas Róma története, mint egy óriási mítoszra, ha tetszik hazugságra? Rómát – úgymond – a latinok alapították, s hamar szövetségre léptek a szintén italikus szabinokkal. Ezzel szemben – amint H.G. Wells is említi – „Kr.e. 753-ra teszik Róma alapításának esztendejét, de a római fórum alatt sokkal korábbi etruszk sírokat is találtak, Romulus állítólagos síremlékét pedig idáig meg nem fejtett etruszk felírás borítja.”. (ld. H.G. Wells: A világtörténet alapvonalai, Budapest 1925., A Génius Könyvkiadó R.T. kiadása, 233. oldal.) Arra, hogy a Ruma etruszk nemzetség név (Ld.: Csató-Jemnitz-Gunst: Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest 1987., 56.old.), hogy a városalapítás barázdahúzással és auguriummal történő szertartása, s a gladiátori játék mind – mind etruszk eredetű szokás, hogy mind a tóga viselet, mind a király előtt járó lictorok, mind pedig azoknak tizenkettes száma Etruriából ered, már ki sem térünk.

Adva van tehát egy latin király, aki etruszk név alatt (Romulus) és etruszk módon alapít várost, melynek neve is etruszk lesz. Világos tehát, hogy a legnagyobb valószínűség szerint a latin Róma legrégibb története is a történelem sajátos interpretációján, a legfinomabban mondva is mítoszon alapszik, s hogy a latinok inkább csak birtokba vették, mintsem alapították Rómát.

A hamis eredet-mítosz tehát inkább főszabálya mintsem kivétele a történelemnek, s így Nagy Károly tekintetében inkább az volna a furcsa, ha létezett volna és frank lett volna, mint az, hogy nem létezett, illetve hogy semmi köze a frankokhoz.

De mi a helyzet a múlt eltörlésével, az intézményesített iratmegsemmisítéssel, mely lehetővé tehette, hogy a Kr. u. 600-at megelőző korszak eseményei hibátlanul illeszkedjenek egy „X.” század óhajtott politikai realitásához? Ha volt is ilyen iratpusztítás, vajon példátlannak számított-e a világtörténelemben? Egyáltalán nem.

Kínában a Kr.e. III. században feudális anarchia uralkodott, s a császárok szinte csak névlegesen voltak urai országuknak a tartományi urakkal szemben. S amint a Pallas írja: „Három dinasztia hasztalan próbálkozott e feudális állapotokkal, vaskézre volt szükség, hogy őket megtörje és e vaskéz meg is jött Si-Hoang-Ti v. Hoang-Csing személyében (Kr.e. 259-210). Ez a császár "ki vérrel és vassal” vetett véget a feudális állapotoknak a kínai állameszme végrehajtója épp úgy, mint ahogy Nagy Ju annak megalkotója volt. Kiirtván a nyakas főnököket, a 7-re olvadt tartományból 36-ot csinált, országát délnek kiterjesztette, annak megvédése céljából pedig a világhírű khínai-falat építtette. Egyúttal meg akarván szakítani népe köztudatában minden kapcsot a jelen és múlt között, elrendelte, hogy minden írott emléket megsemmisítsenek, elsősorban a rituális könyveket elégessék.” (ld. Pallas Nagylexikona, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1895., Khína címszó.)

A múlt szisztematikus és intézményes eltörlése sem egyedülálló jelenség tehát a világtörténelemben. A kora-középkori Nyugaton pedig – jól tudjuk – magasra csaptak a máglyák lángjai, olykor írások, olykor „boszorkányok”, olykor pedig tudósok felett.

Példátlan dolog tehát az, amit Illig állít? Hogy egy új korszak beköszöntét egy hamis mítosz megteremtése előzi meg? Egyáltalán nem. S ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a Krisztus születésétől való időszámítás alapját a VI. században fektették le, ám széleskörű alkalmazására csak a X.-XI. századtól került sor, még inkább azt kell gondolnunk, hogy Illig feltételezése a kitalált középkorról inkább valószínű mintsem képtelenség.

Történelem vagy fikció, tudomány vagy sarlatánság? – ezt kérdeztük elöljáróban. Nem szükséges e kérdésekre e helyen választ adnunk, hiszen bármit mondanánk is, ki-ki úgyis feleletet ad magának vérmérséklete szerint mindezekre. Mindenesetre, ha Illignek igaza van, úgy egészen új szemlélettel kell majd megközelíteni a Nyugat korai történetét. Ha azonban mégsem volna igaza, felvetésével akkor is gazdagodtunk, hiszen ráirányította a figyelmet egy olyan korra, melyet annak ellenére szokás néhány sematikus mondattal elintézni, hogy kulcsfontosságú a Nyugat történetében. Akadnak persze a korról szép monográfiák, ám ezeknek is vezérfonala jobbára három fogalommal leírható: a népvándorlás zűrzavara, Nagy Károly-i reneszánsz, sötét középkor.

Illig felvetése rákényszerít arra, hogy végre ne e sémák koordináta rendszerében gondolkodjunk a korról, amelyben a Nyugat megszületett.

Nagy Theodosius császár halálával 395-ben a római birodalom formálisan is két részre szakad, és ez az az időpont, amikor merőben új viszonyok, új minőségek kezdenek létrejönni Európában. Theodosius alatt – mint erre majd később bővebben kitérünk – a gótok, a hunok és az alánok Róma szövetségében harcolnak a gallok és a germánok ellen. Theodosius halála után azonban – amint az Egyetemes történelmi kronológia említi – „Császárok helyett a barbár katonai parancsnokok (magister militum) a hatalom tényleges birtokosai…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987., 88. oldal.)

A Kr. u. 400. körüli esztendők azok, amelyekben az antik világ agóniája végső stádiumába érkezik, s kezd kiépülni a Nyugat középkori feudális rendje. Mindazonáltal a Kr. u. 1000. körüli esztendők azok, amelyekben tömegével alakulnak meg a nyugati keresztény monarchiák. Kr. u. 400. és 1000. között elvileg hatszáz esztendő telik el, ám az ez alatt bekövetkezett változások, meglehetősen csekélynek és lassú lefolyásúnak tűnnek. Függetlenül tehát Illig tézisének esetleges helyességétől vagy tévedésétől, a kora-középkor jelenségeinek vizsgálata során nem pusztán az Illig által körülhatárolt kb. 600.-tól 900.-ig terjedő „idő”-nek kell figyelmet szentelnünk, hanem annak az egész „hatszáz” éves folyamatnak, mely egyfajta hatalmi vákuumot jelent a római császári hatalom de facto megszűnése és a német-római császári hatalom megszilárdulása között.

Be kell látnunk, hogy a születésnél, a létrejövetelnél nincs csodálatosabb dolog, legyen szó akár egy élőlényről, akár egy intézményről, akár pedig egy kultúráról.

Illig felvetésének feltétlen érdeme tehát az, hogy igen élesen ráirányította a figyelmet a nyugati kultúra születésének problémájára.

Amik pedig alább következnek, részben tények, részben pedig tényeken alapuló feltételezések, melyek egyszerre magyaráznak meg bizonyos jelenségeket, és egyszerre vetnek fel újabb kérdéseket . A továbbiakban – függetlenül a szóhasználattól – sosem állítjuk, hogy bármely kérdés tekintetében eljutottunk a végső igazsághoz, ám a további kérdések felvetésének és magának a keresésnek a jogát fenntartjuk.

Ezzel bocsátjuk tehát a Tisztelt Olvasó kezeibe e szerény tanulmányt, mely alkalmas lehet talán arra, hogy egy feledésre ítélt szép és nagy kor iránt érdeklődését és rokonszenvét felkeltse.

A nyugati uralkodótípus, a király előképe

Prev Next »

A rovat további cikkei: « A szlávok apostola Arthur király »

Hozzászólás  

#10 naputDobos Csanád 2015-06-25 10:02
A zsidó nevek jelentős részéről joggal feltételezhetjük, hogy nem szemita eredetűek, hanem sokkal inkább sumér gyökerekkel rendelkeznek. E nevek az ószövetségi történetekből ismertek számunkra, mely történetek jelentős része a sumér-akád-babiloni írott emlékekből ismerős lehet számunkra. Ismerős, de nem ugyanaz, hiszen ezeket az említett szemita nép saját igényei és céljainak megfelelően átgyúrt. Az Eszter-Isztár kapcsolat történészek, nyelvészek által is elfogadott elve alapján pont ezt igazolja. Szántai felvetése is ezt támasztja alá, hogy Ábrahám feleségének SZÁRAI-SÁRA nevének váltásában is a „száraz-sár” szavakat vélhetjük felfedezni, igazodva a méhének aktuális állapotára…
Az előző hozzászólások Theodor, Theodora, Dóra... nevek megítélése körül bontakozott ki. A görög nyelvből kiindulva, „Zeusz ajándéka” jelentést lehet benne megtalálni. Az azonban elgondolkoztató, hogy a Kaukázusban, az első keresztény országok legrégebbi régészeti leletein, templom faragványain, kapu bélésein Szent Theodor és Szent György szinte mindig együtt szerepel. De míg Theodor a lova lábai alatt tekergő sárkányt szúrja át dárdájával, addig Szent György egy glóriával ellátott, a lova lábai előtt vergődő szentet. Tehát Theodor olyan kaukázusi területeken vált nagyon fontos szentté (leginkább Grúziát említeni), melyek szemita és zsidó befolyása nem volt ismert a kora keresztény időkben.
#9 néhány gondolatcartwright 2012-11-13 08:54
A kitalált középkor elmélete téves, ez a nagy igazság. Illignek az elmélete hibás, az ő állítása nem tartható, ez ma már világos. Nincsen kitalált történet 614-911 között.
A középkor időrendjében (a Krisztus szerinti időszámításban) van a tévedés, mégpedig Krisztus születési ideje óta (ha élő személy volt) nem telt el annyi év, mint amennyit számon tartunk.
Kéretik újra elővenni Illig könyvét és fellapozni, mit írt a keresztény világérákról.
Már ő is leírta (bár nem vezette le), hogy a keresztény időszámításban Krisztus születési (vagy keresztre feszítési) időpontját Eusebios majd utána Hieronymus eltolt az időben, 300 évvel visszább. Vagyis a teremtés utáni számításban, először 5500-ra jegyezték Jézus idejét (vmelyiket, l. előbb), ezt szépen visszatolták 5201-re. Vagy csak körülire, például toursi Gergelynél ez 5184 lett. Majd pedig ezt az időpontot is visszacsúsztatták 5001-re.
Mi következik ebből?
A bizánci és az alexandriai éráknál megmaradt a 5500 körüli érték, más keresztény krónikák 5200 körüli értékkel számoltak, végül pedig mindent átszámoltak 5001-es Jézus születésre.
Vegyünk pár dátumot példának.
Bíborbanszületett Konstantin a saját korát 6457-re (ekkor írhatta a DAI-t) tette, ez a Krisztusi időben a 10. század közepe (élt 905. szeptember 2.- 959. november 9.). Szerinte előtte 200 évvel volt a longobardok Itáliába vonulása 6257-ben Iréne császárnő (752 – 803. augusztus 9.) és az athéni Zachariás pápa (679 - 752. március 15.) idejében, és Narses ((Narszísz) élt 476-573) követte el, vagyis ő hívta a longobardokat Itáliába.
Mikor is vonultak a longobárdok az avarok miatt Itáliába?
Közismert dátuma 568. április 2-án Húsvét hétfőjén.
Itt lehet nyomon követni a második, azaz a kétszáz éves csúsztatást.
Nézzük az első csúsztatást.
Toursi Gergely krónikájának évszámai:
A kezdetektől - a vízözönig 2242 év
A vízözöntől - a zsidók kivonulásáig Egyiptomból 1404 év
A kivonulástól - az Úr feltámadásáig 1538 év
A feltámadástól - Szt. Márton haláláig 412 év
Szt. Márton halálától - az ő idejéig 197 év
azaz, összesen 5792 év.
Gergelynél már 5184 a Krisztus születését vagy újjászületését jelző dátum.
Gergely krónikájában van egy rész a X. könyv végén, hogy Antiókiát elfoglalták a perzsák.
Amit i.sz. 591-re tesznek a történelemkönyvek, de I. Sapur i.sz. 253 körül szintén elfoglalta a várost. Van egy másik történet, miszerint a perzsák egyik uralkodó jelöltje belső hatalmi harcok (testvérviszály?) a rómaiakhoz menekül Bizáncba. Ezt az uralkodót II. Huszrau-nak hívják és az 6. század végén Maurikiros császár segíti őt vissza a hatalomba a trónbitorló Bahrám ellen.
Csakhogy a szaszanida uralkodó listában 270 körül Sapor (Sabuhr, stb) után kezdődik a veszekedés Hurmuz (Hormisdas, Ormuzd) Bahrám (Baram) akiből mindjárt három is lett, és Narszész (Narses, Narsak) között. Ebben az időben az Örményországi uralkodók listájában szerepel Hurmuz aki Artabasdes (Artavaszdész) néven is uralkodott, itt van Narszész is, és a rómaiakhoz menekült II. Khoszroész (Chosrau, Khuszro). A párthus királyok listja ugyan csak 228-ig van vezetve, de a király akit a perzsák megdöntenek Artavazd (Artabasdes).
A Historia Augusta-ban Gordianus neve alatt szerepel a következő pár levél, Sapornak a perzsák királyának írta Artabaszdes az örmények királya, és még pár uralkodó, hogy ne harcoljon a rómaiakkal, mert azok rajtuk fognak bosszút állni, stb. Mivel Sapor volt, aki újraélesztette a perzsa birodalmat, az általa elfoglalt területekre nyilván perzsa vezéreket (a fiait például) rakott, akik belekerültek a királylistákba is. Az is lekövethető, hogy a perzsa történet a 270-es évekből azonos az 570-es évek történéseivel. Ráadásul megegyezik a személy is II. Huszrau (Chosroes, Khoszroész, akármilyen írásmóddal is írjuk), aki összeköti a két pontot.
Ide tehető még a „gótok” harcai 250-270 között, amit Theopylaktos (Theophülaktosz Szimokattész) Világtörténelem könyvében Maurikiosz (Mauricius élt 539 – 602. november 27) császár idejébe helyez csak avarok néven.
Vagyis a gótok harcai és az avarok (akiket következetesen hunoknak nevez a szöveg) harcai,
teljesen egymásra rímelnek csak 300 év különbség van közöttük.
Ezzel bezárul a kör, vagyis a időrend eszerint így nézhetett ki.
A kétszázas évek végén a háromszázas évek elején a dátumokat megtoldták 300 évvel, mivel Hieronymus munkája szerint 300 évvel korábban született Jézus, majd valamivel később a longobardok Itáliába vonulása is 200 évvel előbbre kerül az időben, mert Jézus születése visszább kerül 200 évvel.
Most lehet kezdeni a fejtörést, lehetett-e az előbb leírtak szerint a időeltolódás, és újra megvizsgálni a csillagászati jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások).
Sok szerencsét …
cartwright
+2 #8 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-30 22:46
Kedves Rékabea!

Engedd meg, hogy saját belügyednek tekintsem ellentmondó állításaidat!
Mivel annyira nyomsz itt egy könyvet, amit csak a szerzőjétől lehet megvásárolni, én is ajánlanék neked és minden érdeklődőnek egy könyvet. Talán beszerezhető nemzeti könyvesboltokban, antikváriumban, könyvtárban. Mesterházy Zsolt: A magyar ókor című művét. Magyar Ház Kiadó, 2002.
Részletek a könyv ajánlójából és összefoglalójából:
Idézet:

„Eljött az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy bemutassam azt a több száz éves világégést, amely eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett.”
„A ma oktatott európai ókortörténet a görögökkel és a rómaiakkal kezdődik, (...) E könyv sokkal korábbi időktől veszi sorra Európa történelmének eseményeit, amikor még egynyelvű volt földrészünk. A szerző bemutatja a Keleti (kelta) Európa gyökereit, egységes nyelvét és műveltségét, amely a ragozó nyelvű népek alkotása volt. (...) Egy hatalmas nyelvi körképben teszi láthatóvá a sumér-kelta-magyar nyelvek minden képzeletet felülmúló jelenlétét a mai Európa nyelveiben, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a ragozók szavain túl azok nyelvtanát már nem vette át az újonnan kialakuló ókori Európa. A nyelvi anyagban talált ellentmondások segítségével megvilágítja azt a ma még kevéssé ismert tényt, hogy a felvett mai európai nyelvállapotok nem felelnek meg a ma oktatott köztörténetnek, helyenként súlyos ellentmondások keletkeztek. (...) A nem ragozók (ma indoeurópainak nevezett) megjelenésével szerinte megkezdődött az a hosszú folyamat, amelynek során Európa első magas műveltséget hordozó társadalmait az újonnan jöttek megsemmisítették a nagyókori világháború során, és a kelta (keleti) maradványokat, valamint Magyarországot részben leszámítva birtokba vették Európát. (...) A végül önmagát is felélő birodalmat azután Atilla hunjaival és germán szövetségeseivel számolta fel. Felszámolta ugyan a rabszolgatartókat, de a kelta (keleti) magyar Európát már nem tudta helyreállítani, (...) A szerző nyíltan vállalja, hogy magyar érdekű történelmet ír, szemben az indoeurópai érdekű történetírással.”


A fenti mű megírásakor még kevéssé volt ismert Illig elmélete, és a könyv idősíkjában nem is lett volna jelentősége. Viszont a Kelta Európa történetéről adott, bizonyító erejű adathalmaz megerősíti Gregor-Móricz-Tóth kutatásainak következtetését. A naptárhamisítás ennek a történelemnek továbbélő hordozója, a magyarság, a magyar nép ellen irányult.
#7 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-30 08:46
Én továbbra is kitartok amelett, hogy a mai Európa vezetö rétege, az elmúlt századok arisztokráciája
asszir-szemita-heber-szemita származású - ezek elnyomva az ösnépeket és azokat halomra gyilkolva, nyelvüket rákényszeritve azokra rabszolgasorba ( feudalizmus a római rabszolgatartás megreformált alakja volt !) taszitották öket - csak egyet tartottak meg maguknak ezen népek kultúráját - mert nekik az nem volt !!!!! - Elöször az Égeist foglaták el a hunmagyar népektöl (ezek voltak a dórok !) aztán
a mai Italiát (Latinok - szintén asszir szemita származékok!) - majd észak felé terjeszkedtek a Római Birodalom képében ( Militarista elnyomó,
rabszolgatartó nagyhatalom !!) - és foglalták el a kelta-
hunmagyarok területeit - beolvasztva azokat a birodalmukba, miután a vezetö réteget és vallási vezetöiket leöldösték. Aki pedig ezekböl behodolt nekik, az megkapta érte jutalmát, néptestvéreitöl elrabolt kincseket, és a kényelmes, pazarló, erkölcstelen asszir-szemita-héber-szemita életmódot.- Róma bukása után szétrajzanak az egész kontinensen, és újabb ezer éves müködésük eredményeként, az asszir utódok
arisztokráciája a történelmi középkorban minden európai államba beépülve, és az angol-szász, (indo)germán és (indo)szláv genetikai felülirás módszerével, az öslakossággal egybe olvadva létrehozzák (indo)euróba jelenlegi militarista államait. - az egyedüli Magyarország kivételével - és ezért folyik most a harc, hogy még hazánkat, azt a kicsit még, ami megmaradt belöle bekebelezhessék.
- Miért ne lenne igaz, amit Tácsi István ir? Nagyon is logikusan vezeti le, amit ir - És mitöl igaz szerintetek Illig, illetve Tóth Gyula irása ? -
Olvasta valaki is közületek Tácsi István könyvét ?!
Igen a Pallaszban benne van, hogy a dórok indoeurópaiak,- csak az nincs benne, hogy egyben
asszir-szemita származékok- ez van eltitkolva ugyanis !! - Hogy hogyan lettek a dórok - felülirva asszir/szemita vezetö réteggel - és hogyan keletkeztek az indoeuropai népek - asszir-szemita-heber -szemita vezetö réteggel az az általam ajánlott könyvben nagyon is logikusan le van irva.
Csak el kell azt figyelmesen olvasni !! -
Az pedig, hogy vannak ugye a hajlitó nyelvek és van a ragozó nyelv - ez a tény bizony elgondolkodásra érdemes, mert ha e két különbözö
nyelv ma Európában létezik, akkor nem lehetett valamikor régen Európa egységes testvérnépek hazája, márcsak ezen nyelvi különbség miatt sem.
Az egyiknek már régebben itt kellett, hogy legyen.
Ezért a szittya népek(szkiták) nem indoeuropai népek, ahogy azt a mai indoeuropa annyira szeretné magának kisajátitani.
+2 #6 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-29 06:51
- A 'Theodorich' talán a 'dórok istene' jelentéssel bírhatna. Ha ezt jelentené és a dórokról semmi mást nem tudunk, csak hogy indoeurópaiak voltak, akkor ebben semmi rejtenivalót nem látok. Tehát akkor miért nem ezt a jelentést köti hozzá a névmagyarázat? Talán azért, mert mint írod:
Idézet:
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Szerinted ez elegendő magyarázat? Szerintem annyi köze van a dórokhoz, mint Makónak az akóhoz.

További állításaidhoz:

- Ők uralják a világot, rendben.
- Mondták neked, hogy nem érdekük az igaz történelem feltárása? Honnan veszed? Ezzel is azt kívánod sugallni, hogy rejtőzködő szemiták. Ravasz!
- Miért és hogyan van titkolva a dórok származása, ha egyszer benne van a Pallasban, hogy indoeurópaiak? Azzal, hogy titkoltnak állítod a származásukat azt sugallod, hogy esetleg szemita népek volnának, mint azt korábban állítottad! De hát a szemiták nem kimondottan szemérmes fajta. Akkor miért titkolják? Az európai, hajlító nyelvű népek sem titkolják semmit nem jelentő indoeurópaiságukat. Miért a dórok? Te érted ezt? Mert én nem.
- A tudomány indoeurópai nyelveket ismer, de indoeurópai etnikumot nem. A nyelvcsalád viszont nem származás szerinti kategória. Ezért az általad használt jelentés félrevezető, megtévesztő, mert a közös származást sejteti, (ami egyébként igaz, csak másképp!) ráadásul a Tácsi István által lefektetett és általad itt képviselt indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetés mentén, ami viszont biztosan nem igaz.
- Azzal, hogy korábban becsempészted az indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetést és homályos fogalmazásoddal azt sejteted, hogy az indoeurópaiak is szemiták volnának és ezért bújnak a semmit nem jelentő indoeurópai fogalom mögé. Csakhogy az általad sugallt okfejtést továbbvíve elérkezünk a délorosz sztyeppére, amelyet az indoeurópaiak őshazájának tart a Pallas nagylexikon. Ez pedig már átvezet a szittya népek szállásterületére, azt sugallva ezzel, hogy ők is indoeurópai nép lennének abban az értelemben, amely a hun/magyar néptől való megkülönböztetésben nyeri el értelmét és veszélyességét. Tehát itt áll előttünk egy alattomos kísérlet arra, hogy a magyarságot továbbra is megkülönböztessék, kitaszítsák és leválasszák Európa népei közül - 'nyelvészeti megfontolások'? alapján.
- Történik pedig ez akkor, amikor Heribert Illig és kutatótársai feltárták a naptárhamisítás tényét és ezen a nyomon elindulva Gregor Kristóf, Móricz Leó és Tóth Gyula kutatásai feltárták a szittya/hun/magyar nép meghatározó szerepét a kora-középkor Európájának kialakulásában, a rabszolgatartó Római Birodalom megdöntésében, korábban nyugatra költözött testvérnépeik felszabadítása és önálló államiságuk megteremtése révén. A hun/magyar nép a mai Európa létrejöttének - azóta állandó kitaszítottsággal küzdő - vezető szellemi és katonai ereje volt. Ez a felismerés egyúttal arra is rávilágít, hogy a magyar nép közel 2000 éve tartó üldöztetése, történelmének elhazudása annak a rabszolgatartó mentalitásnak továbbélését jelzi amely a római birodalom szellemi örökségének része. Ennek a szellemi örökségnek azóta majd' a teljes európai népesség áldozatává vált.
- A magyar kutatók által megrajzolt új történelemkép új értelmet ad az indoeurópaiság fogalmának abban az értelemben, hogy eddig is csak indoeurópai nyelvekről beszélt a tudomány. A népek származás szerinti azonosságát, hasonlóan a finnugor elmélethez, a nyelvcsaládba sorolás szempontjai alapján (látszólag és félrevezetően) határozták meg. Ez pedig eredményezte azt, hogy az európai ókor és kora középkor etnikai térképét két részre osztva, megalkották a hajlító nyelvet beszélő indoeurópai régiót és mellette a ragozó nyelvű nép lakta régiót. A nyelvcsaládba sorolás a történelemhamisítással együtt eredményesen fedte el a terület népei egységes eredetének tudatát, ezzel leválasztva őket gyökereikről, kiszolgáltatva őket a rabszolgatartók továbbélő hatalmának.
- Ma már kijelenthető, hogy az indoeurópai elmélet a történelemhamisítás eszköze volt, mert a történelmi múlt keresésének zsákutcába terelésén túl eredményesen szolgálta az uralkodáshoz szükséges megosztását a korai történelemben egységes etnikumú, kultúrájú és nyelvű Európa népeinek.
- Ennek a történelemhamisításnak, megosztásnak kezdeményezői, végrehajtói és haszonélvezői voltak a szemiták. Európa nem volt szemita és ma sem az. Amiről beszélhetünk, az a gondolkodásmód szemitásodása, szemetesedése. Nem szemita múltat kell látni mindenütt, hanem hun/magyar múltat, amint az ténylegesen volt. A szemita múltat a történelemhamisításban érdekelt erők 'hasznos bolondjai' vízionálják. Aki szemita múltat lát mindenütt, az a pénzhatalom szekértolója ma is.
+1 #5 VÁ: Ha Illignek igaza van...makacs 2012-10-28 23:14
- Jaj annak a népnek, amelynek az ellenségei írják a történelmét!

- Vedd el egy néptől a múltját és téged fognak szolgálni.

- A magyar nép az egyetlen, amely jobban hisz az ellenségeinek, mint saját krónikásainak.
#4 "NEVEZD NEVÉN A GYEREKET !"Zoli 2012-10-28 12:07
Így az igaz ahogy Rékabea írta. Ha én egy zsidó történelemhamisító lennék én is a "MI" neveink közül adnák hamis nevet Csabának is meg Aladárnak is. Ez történt itt is nem kell elmenni Tácsi Pista bácsihoz sem Thedor név sem másik hasonló zsidószerűsége bizonyítására.

Ha nevén nevezzük akkor Csaba lesz :-)
#3 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-28 09:01
Ajánlom kedves "Ködszurkáló" olvasd el Tácsi István : Görög Mitoszok és Magyar Mondák Azonos
Gyökerei cimü könyvét. - Üzletben nem kapható, mert egyetlen kiadó sem merte felvállalni a kiadást,
viszont az írónál megveheted. Tácsi István honlapján találsz e-mail cimet :http://www.fiberweb.hu/taara
Ebböl könyvböl megtudhatod, hogy kik voltak az ionok és a pelazgok (magyarok) és azt is megtudhatod, hogy kik voltak a dórok(szemita-asszirok - ugyanigy az Itáliában élö latinok, akik
kegyetlen, harcos, gyilkos népek , akik az ott élö magyari népeket elnyomták, uralmuk alá hajtották,-
ezek leszármazottjai uralják, ma is Európát.
A nevek igen is sok mindent elárulnak hordozóikról-
különösen igy volt ez a régi korokban. Akkor még
nagyon is tudatosan választottak nevet a gyermeknek. - Ezért is a szólás : NEVEZD NEVÉN
A GYEREKET !. - Egyébként Aladár is Aladór.
A Tedor név szerintem nincsen, de a Theodor név is szemita-dór név és a régi korokban megmutatta viselöjének kilétét.
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert
ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Nem tartjuk az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának, de valljuk be a judeaiak ma is nagyon kedvelik a Dóra nevet ! - és, hogy melyik névet választják szüleink nekünk születésünkkor, abban
bizony valami más is közrejátszik, - nemcsak az,
hogy mi a mindenkori divatnév éppen.
+3 #2 Az igazi probléma a rosszindulat.Ködszurkáló 2012-10-26 12:54
- "A görög nép a nagy «indogermán» vagy árja népcsalád egyik tagja, s néprajzi tekintetben az italiaiakhoz áll legközelebb, (...) igen tekintélyes tudósok déli Oroszországnak a Fekete-tenger, Kaspi-tó és Aral-tó táján lévő vidékét tartják az indogermán nép őshazájának is.(...) Magában a görög hagyományban, már a legrégibb logographosoknál (mesés történetiróknál) szó van ugyan bizonyos ősnépességről, a pelasgokról, (...) a valószinűség a görögöknek szárazföldön, a Balkán félsziget északibb részeiről való bevándorlása mellett szól. Erre mutat a görög törzseknek az egész őskoron végigvonuló torlódása és húzása dél felé." Forráa: (NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET, II. KÖTET: A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A RÓMAI HÓDÍTÁS KORÁIG, I. RÉSZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG, I. SZAKASZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A DÓR VÁNDORLÁS KORÁIG)
- "Hérodotos felfogása szerint athéniak őshonosak voltak Hellasban, a lakedaimóniak, vagyis a dórok csak jóval az iónok után vándoroltak a Peloponnészoszra." (tortenelemszak.elte.hu/segedlet/gorog-fogalmak.html)
"A mükénéi civilizáció összeomlása egybeesett több közel-keleti birodalom bukásával, köztük a legjelentősebbekével, a Hettita Birodaloméval és az Egyiptomi Birodaloméval. Mindez valószínűleg a vasfegyverekkel hadakozó tengeri népek inváziója miatt történt. Amikor a dórok Görögországba érkeztek, nekik szintén elsőrangú vasfegyvereik voltak, amikkel könnyedén elsöpörték a már amúgy is meggyengült mükénéieket." (hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_G%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g)
- "A dór vándorlás annak a főleg régészeti úton megfigyelhető jelenségnek a neve, aminek során a görög sötét korban a korábbi mükénéi civilizáció központi és déli, valamint a minószi civilizáció területeit a későbbi dórokkal azonosítható nyelvi és tárgyi kultúra váltotta fel az i. e. 12. századtól kezdődően. A folyamat pusztulással járt, de a konkrét eseményekről lényegében semmit sem tudunk. Ez az időszak a tengeri népek támadásainak kora és az északnyugati görög vándorlásé is. Mindezek valószínűleg egymással szorosan összefüggő folyamatok voltak." (Wikipédia)
---------------
Megjegyzéseim:
- A Nagy Képes Világtörténet szerint is, az indogermán népek őshazája a déli Oroszország területén lehetett. Azaz, a sztyeppeövezet keleti részén. Görögországba Északról nyomultak be. A görög kultúra saját forrásként a hyperboreus, azaz a szittya/szkíta kultúrát nevezi meg. A mükénei kultúra dórok általi megdöntése nem bizonyított, csak a felégetett paloták utalnak külső hódításra, egyébként a hódítók tárgyi kultúrájának nincsen nyoma. A dórok, akiket az ún. tengeri népekkel is próbáltak azonosítani ezek szerint már hatalmi vákuumba érkeztek. Más vélemények nekik tulajdonítják a mükénei civilizáció megdöntését. Fegyverzetük vasfegyverek és harci szekerek. Ezek biztosították hódításaik sikerét. Ebben a korban (ie. 12. szd.) ez korszerűnek számított.

A pelazg ősnépet palócnak nevezzük a magunk nyelvén és köztünk is élnek. Varga Csaba kutatásai alapján kijelenthető, hogy az ógörög nyelv megegyezik a régies csángó nyelvvel, amint ezt hasonló című könyvében igazolja. A korai magyar történelemben tapasztalható bizánci orientációban a földrajzi közelségen felül a rokonság tudata is szerepet játszhatott, amint ez a nyugati orientációt is befolyásolhatta. A kettős orientáció néprokonsági alapjának feltárásával kijelenthető, hogy hazugság és rosszindulatú rágalom, hogy a magyar nép idegenként érkezett volna Európába. Amint az is hazugság, hogy megmaradásunk és túlélésünk a judeo-kereszténység felvételén múlott volna.

Összességében kijelenthető, hogy a dór nép származása annyira bizonytalan, hogy sem a Pallas, sem a Wikipédia nem rendelkezik szócikkel. Ami a dór nép fogalmát megalkotta, az a görög hagyományban róluk elnevezett vándorlás és a dór stílusú oszlopfők. Tehát az asszír-szemita-dór levezetés nem egyéb, mint üres frázis, tartalom nélküli tudálékosság. Személynévre alkalmazva viszont a szemita/zsidó azonosítás pejoratív minősége miatt rosszindulatú rágalom. Olyan ez, mintha az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának tartanánk nevük alapján.

A névadásnak van mágiája, ezt régen még komolyabban vették. Arra viszont még közvetett bizonyíték sincsen, hogy a meghamisított krónikák szerinti névadás, a Theodorich név tényleges felvétele megtörtént volna. Arról van beszámoló, hogy a Konstantin nevet felvette a keresztség során Aladár. Ha a névadás mágiáját alkalmazni kívánták a történelemhamisítók, akkor sem feltételezhető, hogy a dór népnév elrejtésével kívántak volna mágikus hatást gyakorolni. A Tedor magyar keresztnév jelentése: Isten ajándéka. Ez a jelentés sokkal inkább megfelel a sorsalakítás feltételezhető céljának ebben az esetben is.
-4 #1 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-25 08:33
A probléma csak az, hogy Theodoric nevében benne van kiléte ugyanis dór volt Theodoric-
dór -asszir -szemita gót volt - tehát egészen biztosan nem lehetett hun - és Atilla unokája !!!!

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások

Honlap ajánló