HOL VAN A MAGYAR ŐSHAZA?

AZ ŐSHAZAKUTATÁS CSŐDJE

„Dio helyesen jegyzi meg, hogy a császárok kora óta nehezebbé vált a történetírók dolga, mivel minden titokban folyt; (...) megtudni csak azt lehetett, amit a zsarnok őrültsége és arcátlansága nyilvánosságra juttatni engedett, vagy amit maguk a történetírók kikövetkeztettek." (Montesquieu 1734/1975, 126.)

„Nemzetünk ős hazája fölött sötét homály borong, melyet sem a történet vezérfénye, sem a nyelvészet buvár szelleme át nem törhettek, szét nem téphettek.
Az uj haza gyermekei számosan vándoroltak keletre, merre a hagyományok s történeti töredékek az utat jelezték; de fájdalom! a keresők minél közelebb jutottak a remélt czélhoz, annál bensőbben győződtek meg arról, hogy csalékony álom káprázatai közt bolyongnak s legtöbben, midőn az ősök bölcsőjét keresék, saját sirjokat találták meg." (Lóskay 1863, 7.)

A TÖRTÉNELMI MEGISMERÉS ALAPJAI

Senki se várja azt tőlünk - és aki munkásságunkat valamennyire is ismeri, az nem is várja -, hogy az ezerszer elismételt, ezerszer unt és meddő csapásokat járjuk, s az elcsépelt sablonokat ismételjük. A történetkutatás gondolkodást követel, logikát, bizonyítást.
Ehhez kell ragaszkodnunk ezúttal is az őshaza kutatásában. Mert bármerre forduljon is a történetvizsgáló a magyar történet eróziók szaggatta szakadék-vidékein, mindenfelől a titkok és az érthetetlen süvölti körül. Titkok, tévedések és hazugságok, hamis magyarázatok palarétegei fedik a leggondosabb elrendezettségben az egész történelmi terepet (olyasformán, ahogy bűnügyekben a körmönfont tettes rendezi át a tetthelyet) úgy, hogy minden rendben levőnek és elfogadhatónak tessék. A hamis megokolások rétegei mögött azonban ott hever - elhantolt, emberi szem elől elrejtett hullaként - a valóság: a bűn, a titok, amit - ha egyszer felszínre kerül - többé már nem lehet elföldelni és láthatatlanná tenni.

Látásra, igazi, valóságos látásra van szükségünk, tudásra, amely áthatol a ködön, a hazugságrengetegen és megmutatja végre való tényeken át, kik vagyunk, mik vagyunk, ki a magyar, mi a magyar, kik voltak eleink, miként küzdöttek és miért küzdöttek? Mert tudjuk, sejtjük: emberfeletti küzdelmet folytattak ők, olyképpen, mint aki földrengésdöntögette zuhanó fák között életét nem sajnálva, magával nem gondolva övéi megmaradásáért, a világ jobbulásáért küzd. Mert tudván tudjuk: ők azért küzdöttek, az emberi lét védelmében, értünk, akiknek életük adták. Küzdelmükhöz csak az erkölcs adhat erőt, az a fajta erkölcsi tisztaság, amit kizárólag a nemzetért érzett felelősség, a nemzet iránti feltétlen odaadás és hűség, a magyar nemzet feltétlen és odaadó szolgálata válthat ki a lélekből. Vészhelyzetbe taszított, végveszélybe sodort nemzetünknek erkölcsileg tiszta és hűséges vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik nem látnak szentebb célt, mint a magyarság szolgálatát, olyanokra, kik nem harácsolni akarnak, s a nemzet fölé tolakodni.

 Vallató, szigorú időket élünk, olyan időket, mikor kiteljesedik és lelepleződik az árulás. S hogy lássuk ezt, az alapokkal kell tisztába jönnünk. Mert úgy igaz: aki az alapokat nem ismeri, az semmit sem ismer. Életünk, sorsunk alapja pedig a magyar sors, a magyar nemzet sorsa, s ha azt nem ismerjük, ha az ködben kavarog előttünk, úgy magunkat sem ismerhetjük, magunkról sem alkothatunk tiszta képet, biztos ítéletet, s vakon kóválygunk a hazugságok tömkelegében, akár az emlékezet-vesztett ember, aki azt sem tudja, ki ő, mi ő, mi az övé, kik a barátai és kik a megrontói, vagyis olyan emberré válik, akivel elhitethető, ha mégoly tiszta a lelke és múltja is, hogy a világ bűnöse ő. Mert csak az tudás, ami megalapozott, csak az igazság, amit visszaigazol az alapok bizonyossága, csak az önismeret, ami a saját történelem igaz alapjainak ismeretére épül.
Kizárólag így állhatunk meg a körös-körül tomboló hazugság fekete viharában. Mert a vízözön és tűzözön után itt a hazugságözön és a szellemi salaközön, szemétözön. Világnagy tudatlanító, tudatfosztó gépezetek hatalmában vergődünk. Eszméletünk, önbecsülésünk ellen folyik a háború. Őstörténetünk minden elemét meghamisították, így vált tudatfosztott nemzetté a magyar. Immár haladéktalanul el kell érnünk, hogy ne tűrjünk el többé szótlanul semmilyen sérelmet és az igazság erejével leleplezzünk és visszaverjünk minden ellenünk irányuló nemtelen rágalmat és támadást. A rendelkezésünkre álló anyaggal a zavarkeltőkkel, az igazság megrontóival kell szembefeszülnünk.
Könyvünk az alapkérdések tisztázásának szolgálatában áll. Bátran kimondjuk: minden egyes szava az igazság védelmében és a magyarság védelmében szól, mert ez a kettő egy és oszthatatlan.

Térjünk hát rá az őshazakutatás történetére. Ennek középpontjában a XIII. sz. elején lezajlott, domonkos szerzetesek által végrehajtott titokzatos hátterű keleti expedíciók állnak: ennek keretébe ágyazva foglaljuk össze a keleti Nagy-Magyarország, azaz Magna Hungária, és a keleten maradt magyarok rejtelmes történetét.

ELSŐ CIKKELY: A KEDVEZŐ SZÍNEZET

1.) MAGNA HUNGÁRIA KUTATÁSÁNAK KÜLÖNÖS KEZDETEI

Ki ne tudná? - a magyar őshaza, vagyis a keleten maradt magyarok kutatása az ezerkettőszázharmincas években indult, meglehetősen különös módon, de hatalmas lendülettel. Nem tősgyökeres magyarok álltak a kutatás élére, hanem egy nyugati szerzetesrend, a domonkosok magyarországi tartományának a tagjai. S ettől fogva a keleti expedíciók úgyszólván egymást érték. Három indult egymás nyomában. Előzőleg, három és fél évszázadon át mintha semmi jele nem mutatkozna a keleti magyarok iránti érdeklődésnek. S hirtelenében ilyen váratlan, rendkívüli felfutás. Ez elgondolkodtató.

2.) AZ ŐSHAZAKERESÉS ÖSZTÖNE

Háromnegyed évezrede múlt, hogy elindultak keletre az első őshazakutatók. Háromnegyed évezredes törekvés, igény, késztetés megtalálni a magyar őshazát, megtudni, hol éltek őseink. Valahol hasonló az ősök tisztelete, az ősök iránti vonzalom a szülőt és gyermeket összekötő szeretethez; kötődéseink, emberi ösztöneink egyik legszentebbike ez, fellelni az ősök nyomát, megtalálni az őshazát, megismerni az ősök életét. Alig sejtett öröm, tán holmi felmagasztosuláshoz hasonló érzés volna szemtől szembe kerülnünk velük. S ki kétlené, hogy ez a belső késztetés sarkallta a magyar őshazakutatás kőrösicsomasándorait, akik gyalogszerrel, üres zsebbel nekivágtak a világnak, csakhogy rátaláljanak.
De hol a biztos pont? Hallomás, kósza hír szállt róla épp elég...

 Kerestük az őshazát. Kerestük századokon át. Kerestük mindenfelé, minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen, gyötrelmet és kudarcot elviselve. A buzgalom tán máig sem lanyhult. És ez, végeredményben érthető. Csodálatos volna rábukkanni valahol s felkiáltani: íme, itt van, lássátok! Örök dicsőség. Az őshaza azonban, akárha bújócskát játszana, sehogy sem akar előkerülni, hasztalan a lelkes buzgalom és minden áldozat.
A kérdés súlyos és messze gyűrűző, távoli évezredek homályába vész. Hosszú évezredeken át bizonyíthatóan fennállt ugyanis a kapcsolat a hazaiak és a keleti magyarok között, minden bizonnyal már a vízözöntől vagy még azelőttről (Grandpierre K. - Grandpierre A. 2006, 13-76; Grandpierre A. 2007, 67-111. ).

 Hol találhatunk hát nyomára? Hol az őshazánk? Hol keressük keletre szakadt, keleten maradt véreinket? Hol élnek és hogyan élnek? Hogy megy a soruk? Mi van velük?
Tekintsük át a kérdést. Vegyük sorra a nyomokat, hogy végre eligazodjunk.

 3.) HŐSIES AKARATTAL

 A korai magyarországi keletkutatók cselekedeteire figyelve őszinte ámulat fogja el a történet vizsgálóját. Micsoda hallatlan erőfeszítés, akadályt nem ismerő kezdeti lendület, emberpróbáló szívósság, áldozat és gyötrelem! Hőskölteménybe illő, amit ezek a szerzetesek végeznek, és ezt már a legegyszerűbb áttekintés is kimutatja. Az első útnak négy szerzetes vág neki, feltehetően ép, erős fiatalemberek, hiszen ilyen útra, várható megpróbáltatásra csak vasegészségű emberek indulnak, s a négy közül három odavész, a negyedik, Ottó, hazatérte után belehal az átélt viszontagságokba, fáradalmakba. Négy emberi élet egy reménybeni célért - óriási ár. Közben odahaza is nagy változás következik be. Váratlanul meghal II. Endre király, és fiának, IV. Bélának fejére kerül a magyar korona. Új király, új gondok, új szemlélet. Úgy hihetnénk, ezáltal vége. De nem!
Új csapat szedelőzködik, s vág neki kelet pusztaságainak. A hatalmas kísérlet tehát tovább folytatódik. Legyűrhetetlen akarattal, új társakkal és rettenthetetlenül ismét útra kel a domonkosok csapata. Osztályrészük ismét emberfeletti erőfeszítések, iszonyú megpróbáltatások, csontig sorvasztó ínség. És kudarc. Ismét kudarc. Kisvártatva indul a harmadik domonkos csapat. Miért? Miért ez a hajthatatlan akarat? Ez a céljáért minden megpróbáltatással, halállal is szembenéző konokság? Miért olyan fontos ez? A keleten maradt magyarokért? Mi élt Julianus lelkében, elméjében? Mi mozgatta? Az igaz magyarféltés, a hazaszeretet?

Három keleti expedíció rövid öt éven belül a keleti magyarok felkutatására! És addig, három és fél évszázadon át semmi. Utána is közel negyedévezredes szünet. Nem különös ez? És sűrűsödnek más furcsaságok is olyannyira, hogy az ámulatot lassan fölváltja a zavar, a zavart a kétkedés. De menjünk sorról sorra. Ha hihetünk a Julianus útjáról készült jelentésnek, a legelső magyarországi keleti expedíció ősnyomokon indult el.
A domonkos barátok ugyanis, állításuk szerint, egy azóta már nyoma veszett magyar keresztény krónikában olvasták, hogy az álmosi - árpádi bejövetelkor a magyarok egy része odakünn maradt keleten. Őket indult felkutatni a négyfőnyi kis szerzetescsapat.
Találomra indultak el, mert ekkorra már nem lehetett pontosan tudni, hol találhatók azok a magyarok, támpontjuk mindössze egy égtáj volt, mert annyit tudtak csupán, hogy a régi magyarok keleten maradtak, valahol keleten - semmi egyebet. Meglehetős bátorság kellett hát így nekivágni egy ismeretlen célnak.

4.) ÖNFELÁLDOZÓ SZERZETESEK

Elindult hát a négy domonkos barát, miután, állításuk szerint, a „Keresztény magyarok történetének" (?) akkor még meglévő kódexében azt olvasták, hogy a magyarok egy része odakünn rekedt keleten. Háromévi emberfeletti erőfeszítés, megpróbáltatások sora után, miként már említettük, csupán egyikük tért haza élve, Ottó testvér. Az átélt viszontagságok folytán azonban ő is rövidesen kiszenvedett.

Négy élet áldoztatott fel a nemes szent célért. A kudarc nem is lehetett volna tökéletesebb.
Ámde a domonkosokat ez nem törte le. Nemsokára mégis újabb expedíció indult keletre. Az ügy kezdeményezői hajthatatlan akarattal törtek a kitűzött cél felé: valamilyen rejtett, ismeretlen okból ugyanis ez rendkívüli fontosságú volt a számukra.

Gondoljuk el: közel három és fél évszázaddal vagyunk az árpádi bejövetel után. És eddig semmi küldöttség, semmi érdeklődés (legalábbis tudomásunk szerint), ekkor pedig, hirtelenében, előzménytelenül: küldöttség küldöttség után.

5.) OTTÓ ÉS TÁRSAI TRAGIKUS ERŐFESZÍTÉSEI

Richardus a következőképpen számol be Ottó és társai útjáról. A szöveg idevágó részeit rendkívül tanulságos voltuk miatt szó szerint közöljük: „A régiek írásaiból tudták, hogy keletre vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették. Az említett testvérek tehát, akiket kiküldöttek, sok fáradtságnak tették ki magukat: tengeren, szárazon több mint három esztendeig keresték amazokat, de mindamellett az utak veszedelmei miatt mégsem találhattak reájuk. Egyetlen kivétel egy Ottó nevű pap, ez is csak kereskedő álnév alatt boldogulhatott. Ő egy bizonyos pogány országban talált néhány olyan anyanyelvűt (mintha Richardus óvakodna kiejteni azt a szót, hogy magyar! - G.K.E.), akik felvilágosították őt, milyen tájon laknak, de tartományukat nem kereste fel: ellenben visszatért Magyarországba, hogy több testvért vegyen maga mellé, akik ha vele visszatérnek, a keresztény hitet hirdessék amazoknak. Azonban a sok fáradozásban eltörődve, egy héttel visszatérte után Krisztusban elhunyt, de előbb megmagyarázott minden utat, merre keressék amazokat." (Bendefy 1943, 217.).

Három esztendeig keresték hát eszerint Ottó és társai a kinti magyarokat. S három esztendei hányódásukról a jelentés egyetlen tényszerű, kézzelfogható adat nem sok, anynyit sem közöl, talán azt az egyetlen utalást kivéve, hogy Ottó kereskedőnek öltözött és kereskedőként lépett fel. Hol jártak, kikkel érintkeztek e három viszontagságos év során, mit intéztek - sejtelmünk sincs, a jelentés nem ad erre lehetőséget: csupa szándékosan elmosódottá tett, megfoghatatlan általánosság. Vagyis már itt, a domonkosok első útjáról szóló beszámolóban a legélesebben kiütközik a domonkos expedíciók egészét elborító titokzatos homály, az a látásrontó s jószerint áthatolhatatlan köd, amely háromnegyed évszázada ott terped ezek fölött az események fölött, és amely éles ellentétben áll az útrakelés elhatározásával és következetesen ismétlődő mivoltával. Mondatról mondatra megfigyelhető a tényektől való beteges irtózás, a szándékos ködösítés, a semmitmondás és mellébeszélés művészete (amelynek manapság oly sokan hódolnak).
Richardus beszámolójának ez a része tartalmilag a következőkben foglalható össze: Valamilyen megnevezetlen országban valakik azt mondták Ottónak, hogy valamilyen úton eljuthat keresett céljához: ő azonban valamiért, valamilyen rejtélyes okból nem élt ezzel az eshetőséggel, mintegy azt a látszatot keltve, mintha azok a bizonyos névtelen valakik éppen fordítva, azt tanácsolták volna, hagyjon fel a kereséssel - így aztán hátat fordított három hosszú éven át hajszolt úti céljának és a cél közvetlen közeléből visszatért a kiindulópontra.

Aki úgy érzi, hogy ez a magyarázat elfogadható, érje be vele. Még az sem mentheti azonban a zárómondatot, miszerint Ottó testvér „megmagyarázott minden utat (amiket ő maga sem járt be), merre keressék amazokat" (a domonkosok mintha betegesen kerülnék a magyar népnév kiejtését). Ezt ugyanis a következő történések - Julianusék fantasztikus bolyongásai - legszemléletesebben megcáfolják. Szemünk előtt foszlik semmivé az Ottó útjáról költött beszámoló minden egyes állítása, minden egyes szava. Merre járhatott Ottó e hatalmas, három esztendeig tartó út során? Miből élhettek meg, mit művelhettek, kikkel érintkezhettek, mi célból és milyen eredménnyel - sejtelmünk sem lehet: amilyen terjedelmes ez az út, olyan rövid és semmitmondó a beszámoló. Mégis abból a pár rövid szóból, amivel visszatérését jelzi, arra következtethetünk talán, hogy ez a visszatérés akadálytalan és egyszerű volt, vagyis Ottó ekkor már nem tartózkodhatott messze Magyarországtól.

6.) RÉGI IRATOK MINT SEGÉDFORRÁSOK?

Egyéb forrásokra, „régiek írásaira" is utal a beszámoló: „A régiek írásaiból tudták, hogy keleten vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették." Vajon miféle régi iratok, irományok kerülhettek itt a domonkosok kezébe? Két évszázad hagyományirtásából fennmaradt ősi krónikák, őskódexek vagy egyéb megőrződött régi irományok, szent iratok?
A Richardus-féle jelentés semmivel sem jelzi ezt, így hát magának a beszámolónak megnyilatkozásaiból kell kiindulnunk. Olyan kifejezéseket használ ugyanis a beszámoló a régi magyarok jellemzésére, amely semmi esetre sem lehet a régebbi magyar viszonyokban és azok régebbi egyházi megítélésben teljesen járatlan domonkos szerzetesek saját „leleménye". Ezek a források, a „régieknek" ezek az iratai aligha lehettek mások, mint a magyargyűlölettől izzó Árpádkori zsidó-keresztény legendák, melyek csőstül szórják a rágalmakat a közreműködésükkel letiport „hitetlenségben tévelygő"-nek, a „kárhozat és sötétség fiai"-nak bélyegzett magyarokra, akik épp ellenkezőleg, mint az ősi napistenhit vallói, a fény fiai, a Napisten gyermekei voltak, a fény és az igazság hordozói. Kizárólag azokból a „régi iratokból" vehette a beszámoló a „még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek" s hasonlók szóvirágait és a „pogány" jelző sűrű használatának ösztönzését. Mindez azonban külön ügy és mit sem von le Ottó és társai hősiességéből.

MÁSODIK CIKKELY: A VALÓSÁGOS TÖRTÉNET
7.) KIEGÉSZÍTÉSEK OTTÓ ÚTJÁHOZ

Ottó és társai - miként ezt a beszámoló világosan kimondja - hiába keresték a keleti magyarokat: „mindamellett az utak veszedelmei miatt mégsem találhattak reájuk". Pár sorral alább azonban, ha hihetünk az önmagának ellentmondó beszámolónak, mégis rátalálnak. Ottó ugyanis „egy bizonyos pogány országban talált néhány olyan anyanyelvűt, akik felvilágosították őt, milyen tájon laknak". Azok a „néhány olyan anyanyelvűek" elmondják tehát, hol fekszik az a bizonyos őshaza, Ottó azonban, miként már jeleztük, érthetetlen, rejtélyes okokból nem hajlandó követni útmutatásaikat, nem éri el az immár elérhető közelségbe került célt, hanem ehelyett hátat fordít az éveken át hőn áhított célnak. Hazatérve elmondja a hallottakat társainak, ámde ezt - különös módon - azok sem hajlandók tudomásul venni, és egészen más úton indulnak el.

A keleti expedíciók titokfedett és fölöttébb izgalmas eseményeinek tüzetes ismertetése bővebb teret kíván. Nem mulaszthatjuk el, hogy rá ne mutassunk a továbbiakban is az ún. Richardus-féle jelentés különös mozzanataira és ellentmondásaira. A jelentés egyik legkirívóbb vonása az elmosódottság, a fontos adatok, tények mellőzése, jóformán teljes hiánya: sehol semmi kézzelfogható: a jelentés a lényeget kerülve, a tényeket mellőzve, a lényegteleneket emeli ki. A több oldalra kiterjedő jelentésből csupán a legjellemzőbb részleteket idézzük.

8.) MIÉRT KERESTÉK A TENGEREN IS AZ ŐSHAZÁT?

És itt érdemes megállnunk egy pillanatra a felismerésnél, hogy jóval tágabbra vették a keresés körét, semmint az szükséges lett volna, mivel ez a körülmény is titkos tényezőkre világít. A beszámoló szerint, miként láttuk, az első expedíció tagjai, Ottó és társai „sok fáradtságnak tették ki magukat: tengeren és szárazon több mint három esztendeig keresték amazokat." Tengeren és szárazon. Talán hajóra szállt az egész küntmaradott nép, vagy holmi ismeretlen szigetre, szigetcsoportra költözött? Természetesen szó sincs ilyesmiről. S még mielőtt bárki is holmi puszta szóvirágnak venné a fentieket, folytatjuk idézetünket a második expedíció viszontagságairól beszámoló részből.

Miután Ottó „megmagyarázott minden utat, merre kere1ssék amazokat", a négytagú, újabb küldöttség tagjai „szerzetes öltönyüket világival váltották fel, szakállukat s hajukat pogány módra megnövesztették" - „majd Asszán Bolgárországán és Románián (az igazi Románián, a Balkánon és a Keletrómai Birodalmon) keresztül (...) Konstantinápolyig jutottak el. Itt tengerre szálltak s 33 nap múlva a Szikhiának nevezett föld Matrika nevű városába jutottak." (Bendefy 1943, 217.).

Harminchárom napig hányódnak a tengeren. Ez elképesztő. Tengeren keresik a Magna Hun gáriát? Tengeren akarják fellelni a régi magyarokat? És egyáltalán miért veszik útjukat a Balkán felé? Mit keresnek Konstantinápolyban, a keleti kereszténység központjában? Miféle titkos tárgyalásokat folytatnak, és miféle támogatást, útbaigazítást remélnek és nyernek itt? Nincs erre vonatkozólag semmilyen adat. Azt sem tudni, mennyi ideig tartózkodnak itt. Emlékezzünk rá: a beszámoló azzal indul, hogy a „keresztény Geszta Ungarorum"-ban bukkantak a keleten maradt magyarok nyomára. Nos, abban mindenképpen benne kellett lennie, hogy Álmos magyarjai a keleti Szkítiában, a nagy Szarmata síkságon, a Maotiszban, a Maotisz fölött, Dentumogyeriában, Levédiában éltek. De ha a régi gesztákban, kódexekben, iratokban minderre nem találtak rá, nem akadt senki széles ez országban, akitől felvilágosítást kérhettek és aki útbaigazíthatta volna őket? Miért nem fordultak a régi magyar történelem ismerőihez tájékozódásul?
Miért indultak egészen más irányba? Miért nem vették útjukat például Levédia vagy Etelköz felé? Miért nem kerestek - kértek maguknak, mint területileg tájékozatlan idegenek, kellő tapasztalatokkal és ismeretekkel bíró tájékozott magyar vezetőket? Miért nem vették igénybe a már ekkor magas szinten álló magyar nyomkövetőket, a terepkutatás mesterfokú személyiségeit, miként ésszerű lett volna? Miért nem tehették meg ezt?
A magyarázat csak egy lehet: küldetésük titkos volt s a legmesszebbmenő titoktartásra voltak kötelezve, így hát nem árulhatták el készülődésüket senkinek: titokban vándoroltak helységről helységre, országról országra, s titkos megbízatásuk folytán vállalniok kellett a több éven át tartó súlyos megpróbáltatásokat és emberáldozatokat.

Már ebből sejteni lehet: nagy titkok lappanganak itt a felszíni események mögött, titkok, miket a tökéletest közelítő rejtekezés miatt ez ideig senkinek nem sikerült megközelítenie sem.

9.) VOLGÁN INNEN - VOLGÁN TÚL

Jellemző a ténykerülő, ellenőrizhetetlenségre törekvő fogalmazásra, hogy a kérdéskör kutatóinak hosszú időn át jószerint még azt sem sikerült eldönteni, átkelt-e Julianus a Volgán, vagy sem, s hol találta fel állítása szerint a magyar őshazát, Volgán innen vagy a Volgán túl? Végül Bendefy Lászlónak sikerült észokok alapján bebizonyítania (Bendefy 1943), hogy a domonkosok mindvégig a Volgán inneni területeken maradtak s rámutatott, hogy a Richardus - jelentésben sehol még utalás sincs a nagy folyón való átkelésről, ami az akkori körülmények között olyan jelentős esemény volt, hogy megtörténte esetén aligha hagyathatott volna megemlítetlenül. (Noha az elhallgatásnak itt nincsenek korlátai.)

A jelentés hallatlan elhallgatásainak, titkos jellegének ismeretében a felhozott érvet ugyanis nem tekinthetjük meghatározónak, magát a körülmények igazolta tényt viszont elfogadhatjuk, számolván azzal, hogy a domonkosok nem keltek át a Volgán, noha, miként a beszámoló sejteti, mérhetetlenül nagy terülteket bejártak, valójában olyan területeket is, amelyek szükségtelenek voltak az őshaza felkutatásának szempontjából.

10.) RÁTALÁLTAK-E MAGNA HUNGÁRIÁRA?

Sarkalatos pontja ez az egész kérdéskörnek: rátaláltak-e a keleti magyarokra, vagy sem? A historikusok zömében fel sem vetődik ez, s akad, aki felháborítónak érzi már magát a kérdés felvetését is. Némelyek legszívesebben kizárnák az emberi elme működését a legfontosabb területekről, pedig a kérdés több mint jogos: a domonkosok beszámolói hemzsegnek az elhallgatásoktól és ellentmondásoktól. Fölöttébb kétségesnek kell minősítenünk, hogy fáradozásaik - amennyiben valóban erre törekedtek - eredményesek voltak. Nincs rá semmi bizonyosság, hogy valóban rátaláltak a keleti magyarokr.

A ténykörülmények tanúsítják: a keleti magyarok keresése számukra csupán ürügy volt. Ürügy, amivel lefedték valóságos céljukat, küldetésüket. Ottó, amint láttuk, a cél, az állítólagos cél állítólagos megtalálásakor mintegy visszahőköl és visszamenekül a kiindulási pontra. Julianus lapít, hasal, mellébeszél, s a legelemibb tényt sem képes felmutatni.
Láttuk az előzőekben azt is: mindenfelé keresik, csak arra nem, ahol esetleg megtalálható volna, mintha attól félnének, hátha rátalálnak, ezért azokat a területeket, ahol esetleg lehetne - messze elkerülik.

11.) MARADTAK-E KELETEN MAGYAROK?

Mint láttuk, a nemzeti köztudatot évszázadokon át élénken foglalkoztatta, maradtak- e keleten magyarok? Mi igaz a keleti Nagy Magyarországról szóló híresztelésekből?
Létezett-e Magna Hungária? Az érdeklődés érthető, elemi érdekekből és ösztönökből fakad: testünk egy részéről, a véreinkről van szó, nemzettestünk egy darabjáról, tán nem is magyar az, akit ez nem érdekel, mert ami velük történt, az mintha velünk történt volna. Mi eljöttünk eleinkkel, ők ottmaradtak, mi történt velük, hogy boldogulhattak, miféle szerencsétlenség zúdult rájuk, megvannak-e még? És egyáltalán, hogy történt a nagy szakadás? A nemzettest kettéválása? Hisz ez valóságos néptragédia. Tudni akarjuk.
Tudni jó, mégha fájdalmas is. Krónikáink hírt adnak róluk, kivéve tán Anonymust.
Világos, bizonyos értelemben kérdés sem lehet, hogy maradtak keleten „magyarok".
A kérdés csupán az, milyen értelemben vett magyarok? A szkíta-magyarság ugyanis népek sokaságából állt. Testvérnépeink felsorolását itt nem győznénk kellő idő és tér miatt. Ezek felsorolására másutt kerítünk sort. Természetesen maradtak kint magyar népek. Vegyük az alánoknak mondott jászokat, a kunokat és a besenyőkként ismert kangarokat. Kétségtelen tények tanúsítják, hogy ők ekkoriban, az álmosi hadak megindulását követően még kint éltek. Maga a kun nép már ekkor megoszlott. Anonymustól tudjuk, hogy a kunok egy része a kiovi csatában az oroszokkal szövetségben Álmos ellen harcolt s velük együtt leveretett, más része viszont a honvisszavívó seregekkel szövetségben részt vett a felszabadítás művében. A kunság nagy visszatelepülései azonban éppen a XIII. században indultak meg, még II. Endre király s Béla ifjú király idejében, az 1227-1228-as években Barc v. Barcs (l. Barcaság) kun király népe települt le, 1239-ben pedig - tehát a domonkosok keleti expedícióinak a lezajlása után -, Köten kun király népe.

Ámde a visszafoglalt kárpáti őshazán kívül ott maradtak a Kis-Szkítia, Levédia, Etelköz magyarjai és a haza külső peremének karizmatikus szegélyein élő kangarcsángó-besenyők is. Őket tekintetbe véve és egyéb kívül rekedt szkíta-magyar testvérnépek, néptöredékek értelmében tehát szükségszerűen kell számolnunk „keleten maradt magyarokkal". De vajon elmondhatjuk-e ezt magával a kinti magyar ősnéptörzzsel kapcsolatban? Elképzelhető-e, hogy a kinti központi szkíta-magyar törzs kettészakadt a honvisszavétel kezdetekor? Anonymus éppen fordítva, nem szétválásról számol be, hanem arról, hogy a szövetséges népeknek számlálhatatlan sokasága csatlakozott Álmos vezérhez, s tudjuk, vele jött a hét kun vezér, népével egyetemben, továbbá - a jobb élet reményében - nagyszámú orosz is csatlakozott hozzájuk: olyan emberek sokasága, akik semmit sem tudtak az Álmos vezérre és seregére az Égiek által kimért feladatról, az őshaza visszavételének isteni erők által elrendelt véghezviteléről (Anonymus 1200 k./1975, 84-88.).

Ilyen körülmények között lehetséges-e, megtörténhetett-e, hogy vérbeli, igazi magyarok népsokaságú része elhatárolja magát attól a feladattól, amely az egész kinti magyarságot elemi erővel áthatotta, és ne tartson velük, hanem kint maradjon átmeneti helyén a többiek távozása után számukra fölöttébb bizonytalanná váló keleti pusztaságokon?
Nem nyilvánvaló-e az elmondottak alapján, hogy a kinti magyar törzsekhez tartozó magyarok nem maradtak és maradhattak odakint.

12.) MIRŐL TANÚSKODIK KÉZAI?

A tárgyilagosság arra kötelez, vizsgáljuk meg, mi lapul e híresztelések mögött. Szél fúvatlanul nem indul. Kézai Simon mester arról tudósít, hogy mégis maradtak magyarok Szkítiában. Ez pedig meglehet, eldönti a kérdést. Kézai világosan megírja, hogy a honvisszavételre készülődő magyarok „a száznyolc nemzetségből kiválasztották a harcra bátor férfiakat, minden nemzet ségből tízezer fegyverest gyűjtöttek; a többieket szkítiában hagyták, hogy országukat az ellenség elől oltalmazzák, ők pedig zászlót bontva kivonultak, s átkeltek a besenyők és fehér kunok földjén." (Kézai 1283 k./1984, 121.).

Kézai hitelességét nem vonhatjuk kétségbe. Kérdés csupán az, mikor történt ez a kint maradás. Könnyen úgy lehetne vélni, ez nem is lehet kérdés, hiszen Kézai félreérthetetlenül magyarokról ír, és a magyarok a „tudományos" köztudat szerint 896-ban jöttek be. Rendkívül figyelemre méltó azonban, hogy Kézai a fentieket nem 896. évi, hanem a 373. évi visszajövetellel kapcsolatban említi. Ekkoriban pedig a szkíta-magyarok még javában birtokolták a római hódítók kiverésével visszaszerzett Kárpát-medencei Szkíta őshaza mellett a kelet-európai Szkítiát is. Az övék volt a keleti vagy Nagy-Szkítia és ők meg akarták tartani Szkítiát. Magának az akkori kint élő szkíta-magyarságnak, illetve kinti részének helyben maradása tehát teljes mértékben szükséges és indokolt volt.
Akkor még annyi szkíta-magyar élt a világon, hogy bőségesen jutott belőlük az óriási kiterjedésű keleti Szkítiában maradásra és annak megvédésére. Történelmileg alátámasztja ezt a szkíta-hun népeknek, Atilla haderejének páratlan fölénye mindkét Római Birodalom hadereje felett.

Fél évezred múltán, a 896. évi honvisszavívás időszakában azonban már merőben más volt a helyzet. Kézai mester híradása ugyanis közvetetten - ha a 896. évi tényadatokkal egybevetjük - a magyarság lélekszámának nagyarányú megfogyatkozására világít rá. A Hun Birodalom szétesését követően a két Atilla-fiúnak, Dengizik és Csabának utóvédharcai is tovább fogyasztották a szkíta-magyarság lélekszámát. Meglehet, az már nem volt elegendő a keleti Nagy-Szkítia betöltésére. Ráadásul mindenfelől idegen népek sokasága zúdult erre a területre. Ilyen körülmények között hátramaradni a megfogyott nép egy részének, töredékének valóságos népi öngyilkossággal lett volna egyértelmű. S az a kint maradt töredék három és fél ádázul dühöngő évszázadon át - ennyi idő telt el az árpádi bejöveteltől a domonkosok indulásáig - meg nem maradhatott volna. Mert a történelem tanúságtétele szerint egyedül a szkíta-magyarság, az ókori igazságos szkítáknak ez a maradéka az, amely nemhogy nem tör más népek kiszorítására, megsemmisítésére, mint a terjeszkedés átkos hajlamával megvert népek, hanem kész a maga hátrányára is befogadni és táplálni, védeni őket. Következésképp: Álmos seregének hazaindulásakor nem maradtak, nem maradhattak keleten magyarok, ha a magyar megjelölést ezúttal szigorúan a belső magyar néptörzsre értelmezzük.

Krónikáink híradásai azonban mégsem alaptalanok. Maradhattak és maradtak is keleten magyarok. Pontosabban: magyar népek a hatalmas magyar népcsaládból: különböző testvérnépek, oldalági rokonok. Így például kunok, jászok, besenyők. Könynyen lehet hát, hogy Bíborbanszületett Konstantin és más külföldi kútforrások, melyek a keleten maradt s a honvisszaszerzőktől hátrahagyott magyarokról írnak, ezt a kettőt keverik össze, és még a hunkori hagyományokat rögzítik (Bíborbanszületett 952/1950.). Vincentius Bellovacensis (1190 k. - 1264?) krónikája szerint Maior (Nagy) Hungaria a Maotisz mocsarain túl fekszik. Viterboi Gottfried (1185) viszont arról tudósít, hogy „van egy régi magyar királyság Maotisz mocsarainak vidékén, Ázsia és Európa határán." (Bendefy 1936, 28.).

13.) PERZSIÁBA TÁVOZOTT MAGYAROK →