Mivel számunkra már régóta itt olvasható Padányi Viktor írása és erre már több hozzászólás is érkezett talán ez a megfelelőbb hely ahol kibővíthetnénk kutatásainkat. Most ide szerkesztek be még egy cikket melyet a http://www.szittya.com/olvasmanyok7.htm találtam mégpedig ezt is Vérbulcsú címmel. Mivel ezt a "Vérbulcsú"- ról szóló cikkeket szemeltem ki kezdő adatírásoknak így frissítem is a megjelenési dátumot is mivel ezt a cikket is ide másolom.

Ami pedig a kétségeket kiváltotta nálam csak, hogy néhány példát említsek:

idézet 1. „A sor Árpádtól, aki apja, Álmos, életében a Nyék-törzs vezére volt, töretlenül halad Koppányig - Árpád-Levente-Bogát Kál-Bulcsu-Szerénd-Koppány" 

idézet 2."Kál vezér fia, a honfoglaló Tas vezér unokája, Bulcsu, amely név a régi magyar ortográfia helyett újjal írva "bölcs"-et jelent."

Vagy itt a cikk alatti hozzászólásban Horváth Ákos gondolatmenete: #5 Horvát Ákos 2011-11-09 15:21 szerint: - "A közismert Bulcsú, a hadvezér Bogát fia volt. Róla megírják a krónikák, hogy különös kegyetlenséggel harcolt a németek ellen, mert nagyapja halálát akarta megbosszulni."  és lejjebb: "A másik Bulcsú a diplomata. Róla VII Konstantin emlékezik meg a 948 évi követjárás kapcsán. Ő karcha volt, Kálnak karchának...

>Zoli<

Vérbulcsú

Kortársai Vérbulcsú névvel illették. Történetírásunk Bulcsúnak nevezi, és inkább csak gyászos halálát említi a németországi Lech mezőn elszenvedett vereség kapcsán. Ezzel ellentétben az igazság az, hogy Vérbulcsú a X. század Európájának egyik, ha nem a legkiválóbb hadvezére és politikusa volt.

Árpád nagyfejedelem halála (907) és Géza nagyfejedelem uralomra lépése (972) közötti kort sűrű homály fedi, olyannyira, hogy még a nagyfejedelmek sorrendje és neve is jórészt kérdéses. E kor homályából és bizonytalanságából csak Bulcsú horka neve emelkedik ki teljes fényben. Úgy tudjuk, hogy nem volt nagyfejedelem, de olyan tiszteletbeli címeket viselt, melyekkel akkoriban csak királyokat és császárokat tüntettek ki. „Vendégbarátja" volt a bizánci császárnak. Rómában a „római patrícius" címmel tisztelték meg. E tiszteletbeli címek azt jelzik, hogy a 930-as évek második felétől Bulcsú haláláig (955) az akkori világ hatalmasságai vele tárgyaltak, mert ő gyakorolta a tényleges hatalmat, még ha a névleges nem is volt az övé. Ha nem nagyfejedelem, Bulcsú lehetett a gyula.

Madarász Henrik, német császár 927-ben egy kilenc éves békét vásárolt elődeinktől, hogy felépíthesse és megerősítse országát. A sors úgy hozta, hogy a béke utolsó évében, 936-ban meghalt a császár, akit életerős és nagytehetségű fia, I. Ottó váltott fel. A fiatal császár látta, hogy a békéért fizetett súlyos adók szegénységben tartják országát. Mikor a magyarok a szerződés megújítására szólították fel Ottót, az ifjú császár csak jelentéktelen ajándékokat küldött válaszul. Ez lett az alapja az elkövetkező tizennyolc év összecsapásainak Ottó és Bulcsú között.

Az is a sors különös játéka, hogy a 930-as évek derekán halt meg Kál horka, akinek helyébe fia, Bulcsú lépett a Délnyugat-Dunántúlt uraló nemzet élére. Így történt, hogy szembekerült egymással a két nagy politikai és hadvezéri képességekkel megáldott fiatal uralkodó.

Ottó a széthullott frank császárság egyesítését tűzte ki célul, hogy annak megszervezése és megerősödése után megvédhesse birodalmát minden ellenséges támadással és zsarolással szemben. Bulcsú horka látta, hogy egy erős és jól szervezett szomszéd beláthatatlan, vagy nagyon is belátható veszély jelenthet a magyarságnak. Ezért amit Ottó a németség részére igyekezett építeni, azt Bulcsú szorgalmasan rombolta a magyarság érdekében. Bulcsú 937-ben csaknem egész Nyugat-Európát érintő hadjáratával mutatkozott be, és ezzel letette névjegyét a nyugati nagyhatalmak asztalára. Amikor 938-ban bajor szövetségben tört Szászországra, Ottó vereséget mért csapataira. Ez figyelmeztető volt Bulcsú részére, hogy Ottót nem kezelheti félvállról. A 948-as Bizánci útja alkalmával Bulcsú megkeresztelkedett.

Ottó egyesítési terve azonban nem ment simán. Saját uralmukat és függetlenségüket féltő „kiskirályok" a magyarokhoz fordultak segítségért. Kéréseiknek Bulcsú készségesen és rendszeresen eleget is tett. 954-ben egy nagy lázadás tört ki a császár ellen, melynek saját fia. Ludolf és Vörös Konrád volt a vezetője, akik Bulcsútól kértek és kaptak segítséget. Mintegy 35,000 könnyűlovassal Bulcsú ekkor megindította második európai hadjáratát, aminek főcélja az Ottóval való leszámolás volt. Ez olyan hatalmas erő volt abban az időben, hogy Ottó tanácsosnak látta az összeütközést elkerülni, és kitért Bulcsú hadai elől. Ezek komoly pusztítást végeztek Ottó birodalmában, de a nagy leszámolás elmaradt.

955-ben Vörös Konrád hívására Bulcsú ismét elindult mintegy 10,000 harcossal. Az útjába eső városokat, várakat feldúlta, és több helyen kisszámú őrséget hagyott, és más feladatokat is bízott egyes csapattestekre. A továbbvonuló főerő létszáma egyre morzsolódott. Időközben Vörös Konrád és Ottó kibékültek, és így egyesített erővel sorakoztak fel Bulcsú megmaradt lovasai ellen, akik ötezren lehettek. Heves harcok alakultak ki. Vörös Konrád is elesett. Nyílvessző, és nem Lehel kürtjének áldozata lett. A sokszoros túlerővel azonban a magyarok nem tudtak megküzdeni. Egyesek szerint az eső is megeredt, amiért nem tudták íjaikat használni. Nedves időben az íj készítéséhez használt halenyv fölengedett. Alkudozni kezdtek tehát. Ottó császár megígérte Bulcsúnak, ha leteszik a fegyvert, békében elvonulhatnak. A fegyverek letétele után azonban Ottó megszegte ígéretét, és a védtelen harcosokat könyörtelenül megcsonkíttatta, legyilkoltatta, sokakat élve temettetett el. Bulcsút és Lehelt felnégyeltette, és a templom tornyára húzatta. Bulcsú horka itt elszámította magát, vagy a magyarság nagy kárára a túlzott önbizalom áldozata lett.

dr. Padányi Viktor: Vérbulcsu

Sir John Bowring* neves angol nyelvész és államférfi sok nyelvet beszélt, többek között magyarul is. Sok magyar költeményt fordított angolra, s egy irodalmi szöveggyűjteményt is kiadott. Könyvének előszavában a következőket írja:

"A magyar nyelv messze áll magában. Egész sajátos módon fejlődött és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődő nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem korszakát tünteti fel. Ki lehet mutatni az eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rávakolódtak. Ezzel szemben a , magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtenek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad és nem vesz senkitől! Ez a nyelv a nemzeti felsőbbrendűségnek, szellemi függetlenségnek legrégibb, legdicsőbb műemléke... Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben éppúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok egyetlen kőből készült padozatát sem tudják megmagyarázni. Senki nem tudja honnan jött, melyik hegyből vágták ki a csodálatos tömeget. Miként szállították oda, miként emelték fel a templomok tetejéig...

A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, sokkal csodálatosabb.! Aki ezt megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni; valójában annak is az első tételét: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige az Istennél vala, és Isten vala az Ige."

* Sir John Bowring (1792-1872): Sok nyelven beszélt és olvasott. Többek között Petőfi verseket is fordított.

A magyart - a legrégibb élő írott nyelvet, melynek őshazája a Kárpát-medence Közép-Európában és nemzeti nyelve Magyarországnak - világszerte 15 millióan beszélik. Páratlanul szép fővárosát - Budapestet - 2 millió magyar népesíti be.

VÉRBULCSU

Az elsüllyedt Magyarország temérdek torz furcsaságai sorában - amelyek tíz zsúfolt esztendőnek és vándorlásaink tízezer kilométereinek örvénylő távolságaiból annyira tisztán látszanak ma már - nem utolsó volt történettanításunk.

Gimnazistáinkkal negyedikes korukban eredeti latinban. olvastattuk Juliul Caesar galliai hadjáratának történetét, a "Commentarii de bello Gallice-t s annak a római nacionalizmust idéző kezdő sorait -még szürkülő fejjel is kívülről tudjuk idézni mindnyájan: Imitemur nostros Brutos, Mucios, Horatios... A fegyvereiket a középkori condottierik módjára bérbeadó tízezer görög bérharcos perzsa zsoldban végigcsinált kisázsiai hadjáratának teljes útvonalát és minden jelentős eseményét megtaníttatták velünk Xenophon Anabasisa alapján. Iskolakönyveink oldalakon át foglalkoztak Hannibál itáliai hadjáratával a híres átkeléstől az Alpokon a cannae-i csatáig. Ugyanakkor azonban a honfoglalás utáni első száz esztendő magyar hadtörténeti vonatkozásaiból csak annyit tanítottak nekünk, hogy eleink rablóhadjáratokra jártak s ezek során Merseburgnál 933-ban és Augsburgnál 955-ben katasztrofális vereséget szenvedtek.

A dolgot az teszi rendkívül furcsává, torzzá, sőt félelmetesé, hogy a honfoglalás utáni száz esztendő hadtörténeti vonatkozásairól óriási mennyiségű magyar és idegen forrásanyag, temérdek adat és leírás állt történettanításunk rendelkezésére - s ezeknek a summája merőben más képet állít össze, mint az a szegényes, pár mondatnyi anyag, amit minderről a magyar nép fiainak tanítottak. Oktatáspolitikánkat és tankönyvszerkesztőinket súlyos felelősség terheli, mit magyar történelmi tankönyveink honfoglaláskori anyaga elkedvetlenítően mutatta, hogy minden "új" tankönyvet két- három régiből szerkesztettek össze, a régiek meg német és osztrák történelmi művek kompilációi voltak. Furcsa kulturális életünk szemében csak az volt komoly és megbízható. amit németből vettünk át. A német világból hozzánk sodródott, vagy német szuggesztiók alatt érő tudományos reprezentánsaink gyanakvó lemosolygással kezeltek minden magyar származású anyagot és feldolgozást.

Így esett, hogy honfoglaláskori történetünk egyik legérdekesebb és legjelentékenyebb komplexumáról, a magyar külpolitika és hadművészet egy 18 esztendőt felölelő egységéről, amely a maga egészében a X. század legnagyobb európai szenzációja volt, csupán a 955 évi augsburgi "Ungarschlacht"- ot meg a hét csúfondárosan megcsonkított u. n. "gyászmagyart" mutogattuk évszázadokon át ifjúságunknak, - talán éppen azért, mert a fölöttünk uralkodó kategóriának szüksége volt a német nagyság és a magyar törpeség hangsúlyozására, egy kollektív magyar kisebbségi érzés kialakítására és fenntartására.

Hogy ez - éppen az augsburgi csatavesztés komplexumával kapcsolatban - mennyire így van, annak jellemzésére elöljáróban csupán két körülményt említek.

Az egyik az, hogy 955. évi magyar háború abban az elszigetelt formában és értelemben, ahogyan ezt a német és a magyar történettanítás felemlíti: nincs. Ellenben van egy 954- 955. évi háború, amelynek befejező akkordja ránk nézve szomorú és tragikus, de amelynek első - és határtalanul nagyobb méretezésű - fele a magyar történelem legragyogóbb és a német történelem egyik legszégyenletesebb lapja. Sőt, ha azt a kifejezést használom, hogy "legragyogóbb", nem is mondtam eleget, mert a 955 . évi hadjárat sokkal nagyobb és teljesebb magyar világszenzáció volt a X. szd.-ban, mint pl. a nándorfehérvári diadal világszenzációja XV. ben, vagy Kossuth és szabadságharca a XIX.-ben. Moszkvától Londonig, a skandináv világtól Cordováig, Rómától Bizáncig nem volt olyan város, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról - és a X század derekán nem volt olyan gyerek Európában aki nem ismerte volna ezt a nevet: "Bulcsu".

A másik körülmény az, hogy a német és osztrák történelmi oktatásból és nevelésből ez tökéletesen hiányzik s csak a szépségflastromot jelentő augsburgi ütközet van felemlítve nemzeti nevelési szempontok miatt. Ez érthető is, német szempontból nézve. Amilyen érthető azonban ez a németek szempontjából. ugyanolyan érthetetlen, hogy a mi történeti oktatásunkból is hiányzik. hogy a mi történeti oktatásunkban is csak az augsburgi ütközet van felemlítve, noha ez a hadjárat jelentőségben és zsenialitásban semmivel sem marad mögötte Julius Caesar, vagy Hannibal, vagy Napóleon hadjáratainak, amelyek nagyszerűsége megkap minden történelmi kontribúciót, noha a végén Hannibál is, Napóleon is elbukott.

Mindenesetre Hannibálról nemcsak azt tanítottuk, hogy miután őt az emigrációban is kérlelhetetlenül üldöző római nagyhatalom elől nem volt már hova menekülnie, öngyilkos lett - s Napóleonnal kapcsolatban sem csupán a waterloo-i csatáról számoltunk be. A mi Bulcsunkkal kapcsolatban azonban ezt tettük.

Bulcsu, vagy amint kortársai neveztek Vérbulcsu ezen második nagy európai hadjárata - amelyhez hasonló méretezésű hadi vállalkozás Batu kán tatárjárásáig Európában nem volt - nemcsak az európai történelemből maradt ki, ami a német közvetítő közeg sok mindent elnyelő tulajdonsága következtében nem csoda, hanem a mi nemzeti emlékezetünkből is hiányzik. Úgy hiszem, nem len érdektelen tehát, ha szorongattatásunk és hányattatásunk nyomorúságának mélyén, az ezer esztendős évforduló imponáló mérföldkövénél megkísérlem feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954. esztendeje helyén tátongó vákuumot.

A Vérbulcsu nagy európai hadjáratáról adandó beszámoló nem csak teljes nem lenne, de nem lenne érthető sem, ha elnagyoltan legalább, de mégis meg nem kísérelnem felvázolni az esemény bel- és külpolitikai hátterét.

Az idő 954. A X. évszázad ötvenes éveinek kora. A nemzedék a honfoglaló nagyapák unokáinak nemzedéke, amely most a 18~ 30-as évjáratokat jelenti. A honfoglalók generációjából már alig él valaki, legfeljebb néhány hetvenen felüli öregapó birkózik még itt-ott rokkant és köszvényes derékkal a tűnő idővel. Árpád, a legendás honszerző már 907 óta halott, de az apák búcsúzó nemzedékéből még igen sokan vannak, akik személyesen ismerték. Emléke iránt a kegyelet nagy és teljes, neve ott zeng az igricek dalaiban, mindabból azonban, ami a személyéhez kapcsolódott a nagyapák nemzedékében, ma már csak ez a kegyelet van meg, Árpád közjogi alkotását már elkoptatta az ötven esztendő. Magyar nemzet, magyar állam még nincs. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megint nincs. Az Etelközben létrehozott törzsi unió, annak ellenére. hogy ünnepélyesen, hálásan és meghatottan újra megerősítették Pusztaszeren, az unokák idejére már megint szétesett.

Ennek a szétesési folyamatnak alap oka, az individualizmusra való öröklött ogur hajlamon kívül az, hogy a Kárpát- medencébe költözött magyarságot nem korlátozta senki és semmi, legkevésbé a tér. A területet ősi ugor szokás szerint osztották fel. A letelepedés törzsenként történt. Az egyes törzseknek kiosztott területeket 10-15 kilométer szélességű gyepűk - közös megegyezéssel lakatlanul hagyott földsávok, mocsár, vagy dombvonulatok, folyórégiók, vagy szűzen hagyott erdősávok - különítik el egymástól. Ezeken belül ugyanígy, csak keskenyebb gyepűkkel vannak elválasztva az egyes nemzetségek - ahogy akkoriban, mondták, "hadak" - szállásföldjei is. S a régi gesták és krónikák szerint ilyen had van száznyolc. A településnek ez a formája ősi ugor forma. A gyepű védőöv, a ménesek, csordák és nyájak biztosítása az összekeveredés meg a más törzsbeliek illegitim állatbeszerzése ellen, s a határvillongások, legelőviták megakadályozására. Gyakorlati alapja tehát ugyancsak van az: ősi szokásnak, van azonban egy súlyos hátránya: kihangsúlyozza a törzsi különállást és ezzel megakadályozza a nemzeti összetartozás élményének kialakulását. Így minden törzs egy kis nemzet, minden törzsi terület egy kis ország és a magyar nemzet maga igazában nem egyéb egy nyelvet beszélő törzsi egységek egymás mellett elhelyezkedő mozaikjánál. Ugyanúgy, ahogyan ez az onogurság, eddigi ezerötszáz éves története folyamán mindenkor volt - s ami a nagy onogur nép szétporladását és legnagyobb részének megsemmisülését okozta. Ez az elkülönülés, ez a gyepűrendszer hozta meg most is a maga káros gyümölcsét, különösen mióta a minden törzs által tisztelt Árpád fejedelem meghalt

A magyarok országa különös ország, különösen a kor Európájának szemüvegén keresztül nézve. A magyarság által birtokba vett terület nem személyes tulajdona az uralkodónak, mint az összes többi európai területegységek, hanem köztulajdona a népnek, amely közös erőfeszítéssel szerezte azt. A terület nem egységes feudális szerkezet, mint Európa, hanem kizárólag allodiális egységek mozaikja. Sőt, még az egyes allodiális egységek sem magántulajdonai senkinek, hanem magán-, helyesebben családi használatra bocsátott köztulajdonok. A magánjogi formában és értelemben birtokolt Európával szemben a Kárpát-medence közjogi kategória - s mint ilyen, furcsa és idegen sziget a feudális európai világban. A szabad magyar egzisztenciális körülményeiben és szociális vonatkozásaiban nem alárendeltje senkinek, életét a törzsön belül csak közös akarattal létrehozott szabályok irányítják. Csak a hadak egyes rokonsági köreinek, a nagycsaládoknak vérségi feje korlátlan úr a családtagokkal szemben.

Ez a társadalmi felépítés, amely a maga liberalizmusával és demokráciájával sokkal modernebb, mint a korabeli Európa feudalizmusa, kitűnő is volna, ha a felépítés nem állna meg az egyes törzsek határainál, hanem betetőzné azt egy az összes törzseket hasonló formában összezáró csúcsszervezet, amit az etelközi és pusztaszeri vérszerződés akart volna megvalósítani. Ez azonban nem történt meg. A magyar törzsek Árpád halála után is megválasztják ugyan a közös főt "Árpád utódai közül", ez a méltóság azonban Árpád után kegyeletes címnél alig egyéb.

A magyar kollektívumnak az egész magyarság összetett erejét és akaratát követelő közvetlen önvédelmi gondjai, vagy politikai szándékai nincsenek. Hiszen a megszerzett terület bőségesen elég, s a magyar fegyverek presztízse egyelőre oly nagy, hogy a magyarokat egyenesen visszatért hunoknak gondolják s nemhogy a szomszédos kisebb népek nem merik háborgatni, hanem a két belső zavarókkal küzdő nagyhatalom, Bizánc és a hanyatló frank-római császárság sem. A törzsek közt felmerülő problémák lokális jelentőségűek és nem involválnak valaminő nemzeti méretezésű politikát, a törzsön belüli ügyek elintézése pedig a törzs vezérére meg a hadak nagyjainak tanácsára tartozik. Az ősi joggyakorlat egyébként is elismeri az önbíráskodást szabad emberek közt - a szolgák társadalma meg amúgy is jogtalan. Mindezeken felül pedig a honfoglalás utáni nemzedék generációs és korhangulatát a befejezettség, nem pedig valaminő indulás szuggesztiója jellemzi. Ily körülmények között a fejedelemnek nemcsak hatalma és teendője nincs, hanem - amennyiben nincsenek közös, nemzeti problémák és nincsenek közös és nemzeti méretű vállalkozások (mint ahogy nincsenek) - értelme sincs. Illetőleg értelme volna, sőt nagyon is volna És ez a törzsi individualizmus, a törzsi különállás és autonómia tényének megnyirbálása volna egy fokozottabb nemzeti egység érdekében, amelyre külpolitikai szempontból rövidesen igen nagy szükség lesz. Ez azonban, legalább is egyelőre lehetetlen, noha a macedón dinasztiával éppen ebben az időben újjászülető bizánci hatalom, meg a Nagy Ottóval újjászülető német-római császárság két fenyegető malomköve egyre dörömbölőbb türelmetlenséggel követelné. Ehhez a fejlődéshez azonban újabb négy évtizedre és majd egy Szent Istvánra lesz szükség.

A magyar kollektívum lényegében egy laza köztársaság, amelynek összetevői azonban nem személyek, hanem testületek. S ezeknek a testületeknek korlátlan autonómiája van, kizárólag csak egymás jogait kötelesek tiszteletben tartani. Ami tehát összetartja őket, az csupán egy kölcsönös meg nem támadási szerződés. Még csak véd és dacszövetség sincs köztük. Még törzsi federációnak sem lehet ezt a képletet osztályozni, hiszen a törzsek keze még a Kárpát-medencén kívüli vonatkozásokban is csaknem teljesen szabad. S ez a szabadság önálló törzsi külpolitikai vállalkozásokban nyilatkozik meg.

A "fejedelmi" méltóság így üres, teljesen üres cím. A fejedelem semmivel sem több, mint saját törzsének feje. Sőt, mivel ez a törzs az ország közepén helyezkedik, el éppen a fejedelemnek legkevesebb a külföldi érintkezése is. Hogy Árpád utódai, egészen Gézáig mennyire jelentéktelenek a magyarság életében, élénken demonstrálja az, hogy ugyanakkor, amikor számtalan másodrangú nevet, másodrangú fontosságú katonai eseményt ismerünk ebből a korból, a fejedelmek neveit Gézáig alig ismerjük, - sőt, igazában még azt sem tudjuk, hogy valójában hány fejedelem volt Árpád és Géza között. Hosszú ideig csak Zsoltról és Taksonyról tudtunk, s csak alig néhány évtizede bukkant rá történettudományunk bizánci forrásokban egy Fajsz nevű fejedelem nevére. De nincs kizárva, hogy 907 és 947 között Zsolton és Fajszon . kívül volt még más is. Mindenesetre tény, hogy e korban Bizánc s a magyarok közölt a diplomáciai levelezést bizánci részről nem a fejedelemhez intézik, hanem "a magyarok hadnagyaihoz".

A színtelenségbe és a törzsi lokalitás színvonalára lesüllyedt fejedelem mellé, sőt fölé két másik tényező nő fel az Árpádot követő évtizedek belső magyar világában. Az egyik ezek közül az eszegel törzsszövetség feje az erdélyi világban, a "gyula", aki az ősi törzsszövetségi szervezetben az igazságszolgáltatási felségjog tulajdonosa volt - s akinek keleti határszéli helyzeténél fogva Bizánc felé van külpolitikai jelentősége. A másik meg a nyugati határon elhelyezkedő horkák törzsének a feje, a törzsszövetség főhorkája, akinek határszéli helyzetét és jelentőségét személyes zsenialitása is növeli ebben az időben. Ez a főhorka az évszázad második harmadában Kál vezér fia, a honfoglaló Tas vezér unokája, Bulcsu, amely név a régi magyar ortográfia helyett újjal írva "bölcs"-et jelent.

Bulcsu alakja messze felmagasodik a kor magyar horizontján, téved az, aki benne csupán a magyar törzsi vezérek egyikét szemléli. Bulcsu a maga korában európai méretezésű személyiség. Neve a X. század derekán valahogyan úgy cseng a XX. század Európájában, mint Churchillé, vagy Eisenhoweré, vagy Sztaliné.

Magyar vezéri rangján és a magyar törzsszövetség főhorkájának közjogi méltóságán kívül a nemzetközi életben két nemzetközi cím illeti meg. Bulcsu horka viselője a kor két legnagyobb nemzetközi címének, - olyan címeknek, amiket a korban csak uralkodók viseltek (S "a bizánci császár vendégbarátja" és "római patricius". Mind a két cím nemzetközi kitüntetés, amit a császárok osztogatnak, - valami olyasmi, mint egy évszázaddal ezelőtt az aranygyapjú, vagy a térdszalagrend legfelső fokozata volt. Csak aki tisztában van a kor bizantinus etikettjével s annak jelentőségével, tudja megérteni, hogy mit jelentett külföldi személynek az isteni ceremóniákkal körülvett bizánci császár "vendégbarátjának" lenni. A római patríciusi cím adományozása a Kr. u. VI. szd.-tól kezdett divatba jönni. A ravennai udvar, a bizánci udvar és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi személyeknek. Ezt a címet kapta és viselte büszkén élete végéig Alarich gót király, ezt a címet kapta meg előbb, mielőtt császárrá lett Theodorik, viselője volt a frank királyság megalapítója Chlodwig

Nos, Tas vezér unokája, Bulcsu, aki mellesleg 948-ban Bodonyban ( ma Viddin) megkeresztelkedett, egyéb magyar és nemzetközi címei között ezt a címet is viselte. Ha a névjegy akkoriban divatban lett volna, Bulcsu horka névjegyén meglehetősen hosszú lett volna a szöveg. Az olvasó mindenesetre felmérheti a tényt, hogy nem a fejedelem volt a római patrícius, hanem Bulcsu, a horka. De felmérheti azt az adatot is, hogy nem István király köti az első külföldi "politikai" házasságot, mikor feleségül veszi Gizellát, hanem Bulcsu horka nénje az, első ezen a téren a magyar külpolitikában, amikor férjhez megy Bajorország "uralkodó hercegéhez", Arnulfhoz, aki így Gizellának, István király hitvesének dédanyja volt- (Arnulf lánya, Kál vezér unokája Judith anyahercegnő, Nagy Ottó császár sógornője lesz és ő kezdeményezi majd Németországból a quedlinburgi követjárást és a térítés megindítását Géza fejedelem idején a hetvenes évek elején).

 Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetnem a felsorolt néhány adattal, hogy ki volt társadalmi és politikai értelemben Bulcsu a magyar és a nemzetközi életben egyaránt. A képet még ki kell egészítenem azzal, hogy mindezeken felül Bulcsu horka volt a X. század Európájának legnagyobb hadvezére. Mellette az induló 954-955-i háborúban az északnyugati határvédő törzs vezére, Zoárd fia, Huba vezér unokája, Lehel tölti be a "vezérkari főnök" szerepét.

A meginduló háború megértéséhez a kor külpolitikai helyzetképét is meg kell rajzolnom néhány vonással, annak magyar vonatkozásaival együtt

A külpolitikai körképet a csehekkel kll kezdenem, akik ebben a korban, a század közepén, immár körülbelül száz éve élnek jelenlegi lakóhelyükön, ahova néhány évtizeddel a morvák után, az avar birodalom összeomlását követő zavaros idők folyamán érkeztek. Nem valami fergeteges lovasrohammal, hanem apró és szakadozott, félénk és óvatos diaszpórákban, gyalog, s a morva rokonok kereteiben helyezkedtek el.

A morvák viszont az akkoriban már hanyatlani kezdő frank-római birodalom hűbéresei voltak, akik az előző század végén kísérelték meg a birodalmi keretek szétlökését, - amint tudjuk, sikertelenül, mert az akkoriban érkező magyarok kardcsapásai alatt nemcsak a terv vérzett el, hanem annak képviselője, Szvatopluk is 893-(593) ban, sőt a morva-gondolat másik protagonistája, II. Szvatupluk is 906-ban. A morva főség alól így kiszabadult csehek keretén belül a század első évtizedei során véres harcok folytak a vezető családok között, az Arnulf frank-római császár halálával beállt német belső zavarok kedvező légkörében. E harcokból a Przemysl család került ki győztesen. Mikor aztán Nagy Ottó rendteremtési akciója megindul, a néhány évtizeden át uratlan csehekre is sor kerül, akiket Ottó 950-ben végképp lever s a mainzi érsek joghatósága alá helyezve éppen e korban kezd meg keresztény hitre téríteni. A morva részek viszont már 906 óta magyar fennhatóság alatt állnak és fognak maradni még tovább is, egészen Szent Istvánig, 1002-ig.

A mai Lengyelország területén körülbelül ugyanez a helyzet. A lengyel törzsek vezető családjainak belső marakodása a Piaszt-családot dobja felszínre, akiknek uralma majd úgy egy évtizeddel később fog megkezdődni I. Micziszlávval, Krakkó hercegével, ugyancsak a német-római császárság hűbéres keretében.

Észak-keletre Kiev kezd erősödni Rurik normann vezér unokájának, Vladimirnak uralkodása alatt és kezdi meg terjeszkedését a mai DéI- Oroszország irányába. A mai Románia területén a besenyők élnek, kiket hátulról máris egy újabb keletről jövő rokonnép szorongat, a kunok

A bolgárok, akiket a magyarok szorítottak át hatvan évvel azelőtt az Alduna déli oldalára, vitéz és tehetséges fejedelmüknek, Árpád fiatal kortársának, Simeonnak halála után a gyengekezű és tehetségtelen utódok alatt hanyatlani kezdenek Ez annál nagyobb hiba, mert a Balkán egykor oly erős, de közben nagyon elgyengült ura, Bizánc, az új, macedón dinasztia alatt hirtelen megint erősödni kezd - s a bolgárok országát előbb befolyása alá vonja, majd a század közepe felé annektálja. A Balkán belsejében szakadozottan, primitíven és szervezetlenül szerb diaszpórák élnek, akikből egy maroknyit, a Rásavidéki és a Boszna. völgyi diaszpórákat éppen ebben az időben szervez össze néhány évre az egyik kenéz, Császláv. Az egyetlen határozott politikai körvonalakkal rendelkező balkáni egység a horvátok bizánci keretben alakult királysága, amelyre azonban ebben az időben Bulcsu fenyegető árnyéka nehezedik.

Felső-Itáliában a longobard királyság éli utolsó évtizedeit. Az Adriai-tenger északi régióiban Nagy Ottó nemrégiben szervezte újjá. Az Ostmark a magyar honfoglalás után tíz éven át a magyar csapatok felvonulási területe volt, a bajorok által kezdeményezett ennsburgi csatában 907. június 5-én, száz évi fennállás után végleg megszűnt és egy emberöltőre a magyarok fennhatósága alá került. Az új német-magyar határ a felső Enns folyó, az Ober-Enns, vagy ahogyan népmeséink emlegetik, az Óperencia, amelyen túl már az idegenek furcsa világa kezdődik.

A Kárpát-medencét körülvevő gyűrű mögött két belsőleg gyenge nagyhatalom terül el, illetőleg, pontosabban szólva, két nagyhatalom halad néhány évtizedes belső gyengeség után a konszolidáció útján rohamosan előre. Az egyik az újraéledő Bizánc, a másik az utolsó frank császárnak, Gyermek Lajosnak halála után beálló belső bomlásból előbb a szász Madarász Henrik, majd 936-tól kezdve ennek fia, Nagy Ottó vezetése alatt kilábaló és "német-római császárság" néven újraéledő Németország.

A magyarok kalandozásait és könnyű sikereit a század első évtizedeiben Árpád szövetségesének, Arnulf frank-római császárnak 900-ban bekövetkezett halála után a német tartományurak fegyelmezetlensége és az általuk előidézett anarchia tette lehetővé. Ebbe az anarchiába rontanak bele évről évre Arnulf császár halála óta a magyarok és ebben az anarchiában kerül magyar kézre az Ost-mark egy fél évszázadra (amelyet mellesleg a magyarok nem népesítenek be hanem csak gyepűnek tartanak némi állandó őrséggel és gyakori razziákkal ellenőrizve azt ) . A magyar hadivállalkozások egy emberöltőn át, 933-ig egytől egyig győzelmesek és sikeresek, illetőleg csak egészen jelentéktelen esetekben sikertelenek. Ilyen eset 904-ben történik mikor ebédrehívás örve alatt bajorok átcsalogatják Kusaly vezért és kíséretét s az étkezőasztal mellett rohanják meg és mészárolják le, valamint 913- ban, mikor egy Burgundiából hazatérő fáradt sereget támad meg és semmisít meg Arnulf, a fiatal bajor herceg, aki az ennsburgi csatában, 907-ben elesett apját, Luitpold herceget akarja megbosszulni.

Az a külpolitikai fejlődés, amely aztán majd a 954-55-i háborúhoz vezet, tulajdonképpen itt, ezzel az Inn-völgyi csatával veszi kezdetét.

A Gyermek Lajost követő Konrád német király uralmával elégedetlen, önállóságra törő és önmagát "Isten kegyelméből Bajorország és a szomszédos tartományok hercegének" deklaráló Arnulf ugyanis az Inn-völgyi győzelem után egy évvel menekülni kénytelen országából és - hadi ellenfeleinél, a magyaroknál keres és talál menedéket.

Arnulf több, mint két évet tölt Magyarországon emigrációban, ahol Kál vezérnek, Bulcsu apjának vendége - s ahol meg is nősül. Magyar fegyveres segítséggel és magyar feleséggel kerül 917- ben újra trónjára vissza, miután előbb már 915-ben és 916-ban is vezetnek a magyarok Arnulf érdekében hadjáratokat német földre, amikor is Thüringiát, Swabent és Frankent dúlják végig. (Ekkor égetik fel a híres fuldai kolostort). A 917. évi kísérlet koncentrált támadás Konrád ellen, mert az ugyancsak emigrációból visszatérő Burkhardt sváb herceg Swabenban, Arnulf Bajorországban, a magyarok meg Elszászban és Lotharingiában támadnak Konrád ellen, aki a bajor főerősség, Regensburg elleni támadásban meg is sebesül, majd nemsokára meghal Utódául halálos ágyán egyik szintén lázadó oligarchájának, Ottó szász hercegnek a fiát, Henriket jelöli ki. Henriket azonban mind Arnulf, mind Burkhardt gyanakvással fogadják és nem ismerik el királynak, meg sem jelennek a koronázásán. Ellenben mind a ketten a magyarokkal kötnek szövetséget 919-ben, az Arnulfnál úgy 8-10 évvel fiatalabb Bulcsu apjával, Kál horkával.

A gyanakvás a hercegek szempontjából indokolt is, mert Madarász Henrik erélyes kézzel fog hozzá a német belső rend és fegyelem helyreállításához és az egységes német honvédelem kiépítéséhez.

Az egyre erélyesebb és egyre érezhetőbb központi hatalom nyomása ellen Arnulf újra a magyarokkal lép szövetségre 929-ben, most már valószínűleg Kál utódával, a horkák törzsének fiatal vezérével Bulcsu főhorkával, a honfoglaló Tas vezér unokájával. Évi adó ellenében mentesíti országát a magyaroknak nemcsak támadásaitól, hanem még az átvonulás terheitől és elkerülhetetlen kellemetlen velejáróitól is. Mivel a magyarok 928 óta Hugó felső itáliai királlyal is szövetségben vannak, Madarász Henrik pedig adófizetés ellenében 9 évre békét vásárolt tőlük, így a 927-től 936-ig terjedő időszak két kisebb kivételt leszámítva békében telik el a magyarok számára. Ez a kilenc esztendő mellesleg a magyar hatalom tetőpontját jelenti a X. században.

Ennek a tetőpontnak csak félig oka a magyar katonai szuperioritás. A magyarázat másik fele ott van, hogy Bizáncban az új dinasztia ebben az időben van legjobban elfoglalva uralmának belső megszilárdításával - s pontosan ugyanez a helyzet Felső Itáliában is, ahol hosszú és véres trónviszályok után szintén új dinasztia van berendezkedőben. Ez utóbbi trónviszályában és annak megoldásában a magyarok döntő szerepet játszanak. A felső-itáliai komplexum lényege az, hogy II. Berengár ellen, aki a maga számára akarja biztosítani az utolsó frank-római császár, Gyermek Lajos halála után betöltetlenül maradt császári méltóságot, fellázad a hűbéres Burgundia királya, II. Rudolf és -921 tavaszán Felső-Itáliára tör. Berengár a vele szövetségben levő magyarok segítségét kéri, akik két hadosztálynyi erővel, Bogát és Dursát vezérek parancsnoksága alatt Brescia mellett megsemmisítik Rudolf seregét és betörnek Burgundia területére is. A következő évben azonban Rudolf újra megtámadja Berengárt és Piacenza mellett 923 nyarán döntő csapást mér rá, aminek eredményeképpen ő válik Felső-Itália urává. Berengár. Újra a magyarok segítségét kéri, akik 924 tavaszán Felső-Itáliára törnek (márciusban felégetik Páviát mind a 44 templomával) és Rudolfot megint megverik. Majd, amikor áprilisban Rudolf orvul meggyilkoltatja Berengárt, Zoárd (a későbbi Lehel vezér apja) vezérlete alatt végigpusztítják Burgundiát. Berengár halálával azonban mégis Rudolf lesz Felső-Itália ura, de nem sokáig. Most Hugó provencei őrgróf meg őellene támad. Rudolf apósával - a már említett Henrik. ellenes Burkhardt sváb herceggel - szövetkezik, Hugó viszont a magyarok segítségét kéri. A magyarok egy időben két fronton támadnak, Felső-Itáliában és a svábföldön, 926-ban, - győzelmesen egyaránt mind a két fronton. Végigzsákmányolják Elzászt és Lotharingiát, Verdun és az Ardennek vidékét is, Itáliában pedig átkelve az Appenineken megsarcolják Toscanát, sőt Rómát fenyegetik. Az itáliai király Hugó lesz. Uralma megszilárdításához azonban teljes mértékben a magyarokra van szorulva.