A bizánci nyomás a "cselszövő Mánuel", Mánuel Commenios (1143-1180) bizánci császár uralkodása idején tetőződik. Mánuelnek valósággal rögeszméje a Magyarország fölötti hatalom megkaparintása, és célja elérésére minden eszközt igénybe vett a megvesztegetéstől, felbujtástól, orgyilkolástól a fegyveres intervencióig; s expanziós törekvéseinek álcázására ő is előszeretettel élt az ellenkirályok állításának, koronás bábok trónra ültetésének módszerével.

Divatozott persze a méreg is. A bukott bábokat Bizánc nagyhamar elejtette, s könnyebbség volt, ha az hamar kimúlt. Divatba jött a vakvéletlen vagy természetes ok szülte, de gombnyomásra működő halál, s az "igazságvédő" hadak a régit letörölve, új névért szálltak síkra; mellesleg, persze; bőven omlott a vér. Mánuel nem sokallt semmi áldozatot. Volt úgy, hogy egyetlen év alatt két - bizánci segédlettel annak rendje módja szerint megválasztott, de időközben fölöslegessé vált - bábkirály szenderült el, noha még fiatal volt; két ifjú ellenkirály (II. László és IV. István). Ámde mindez hiábavaló volt, Görög és Magyarország egyesítéséből, Mánuel tervéből semmi sem lett. A század valahogy mégis csak meggyűrődött. Számadat-ritmusok tükrözik a sok törést, árkot, rücskösödést

ELLENKIRÁLYOK TRAGÉDIÁJA

Királyok, törvényesen megválasztott, törvényesen uralkodó királyok ülnek a trónon, túl korán trónra kerülő és túl korai halálra ítélt királyok, s tragédiákkal színültig telt korai történetünkben megdöbbentő és fantasztikus jelenségként, ellenkirályok támadnak még éltükben ellenük, ellenkirályok, akik nem csupán elődeik holta után nyúlnak koronájuk, trónjuk után, de még életükben fellépnek ellenük, s akárha nem is léteznének és az országnak nem volna törvényes uralkodója, megkoronáztatják magukat, jobbára abban a biztos tudatban, hogy útjukban semmi sem tartóztathatja fel őket s elsöprik a törvényes király uralmát.

Nemzeti tudathasadásunk egyik legkirívóbb jelensége az ellenkirályok csoportos és sorozatos fellépése, a nemzeti meghasonlásból fakadó hatalmi torzsalkodások egyik legpusztítóbb megnyilvánulása. Jellemző módon az Árpád-korban és a nagy törésvonalak peremén találkozunk legsűrűbben ellenkirályok fellépésével s mondanunk sem kell: minden ilyen eset véres tragédiákat takar; tragédiánál többet, válsághelyzetet, idegen befolyások megnövekvését, idegen hatalmak mesterkedését, az ország ügyeibe való beavatkozását; azt a szomorú helyzetet jelzik, mikor jobbára idegen hatalmak, idegenérdekű hatalmi csoportok lehetségesnek tartják, hogy a maguk embereit tolják a trónra, megszerezve ilymódon, koronás bábjaik révén, az ország fölötti hatalmat, s annak irányítását, hiszen az idegen aspirációk révén megkoronázott királyok valójában ellenkirályok, az idegen hatalom bábjai, megtestesítői. Természetesen előfordulhat - és elő is fordul -, hogy idegenérdekű király ellenében emel ellenkirályt a nemzet.

Az ellenkirályok léte, felbukkanása tehát olyan történelmi jelenség, ami a válsághelyzetnek elmélyülését, kritikus gócait, törésrendszereit tanúsítja; szükségképpen egybe kell hát esnie a ritmusgyorsulással. Érdemes e jelenséget - ha csak futólag is - kissé szemügyre vennünk.

Történelmünk ellenkirály-előfordulásai a következők: Az első ellenkirályok kevéssel Szent István halála után lépnek fel. Valójában az első magyar ellenkirálynak Aba Sámuelt tekinthetjük, akit az országot elidegeníteni, elnémetesíteni akaró, magyargyűlölő Orseolo Péter ellenében feltámadó nemzeti visszahatás emel trónra. Pétert detronizálják, kiűzik, de német seregek élén visszatér az országba, és Aba Sámuel meggyilkolása után még két évig uralkodik (1044-1046), míg végül seregét szétverik, és ő maga megvakítva börtönben pusztul el.

A következő magyar ellenkirály I. Géza (1074-1077) ugyancsak a német császár és német hadak támogatta Salamon ellenében lép fel, s annak életében koronázzák királlyá. Az elűzött, megvert Salamon hiába tör idegen hadak élén ismételten az országra, hogy trónját visszaszerezze. Három évi uralkodás után azonban I. Géza is meghal és újabb ellenkirályként Szent László lép az örökébe.

II. István viharos uralkodása alatt is beleütközünk az ellenkirályok jelenségébe. A fiatal király uralmát mindenáron megdönteni akaró főúri ligák három ízben is jelölnek ellenkirályt. Előbb a Könyves Kálmán által megvakíttatott Álmos herceget, majd Sault, később meg egyszerre két ellenkirályt is megválasztanak, Bors és Iván ispánokat, de Második István szétveri az összeesküvők csoportjait, az ellenkirályokat pedig - hacsak nem menekülnek külföldre (Bizáncba) - megöleti.

Ellenkirályok újabb és fordított előjelű csoportja lép fel a magyarság bizalmát bíró Harmadik István ellenében. Előbb idősebbik nagybátyja !ép II. László néven a trónra (1163}, majd féléves uralma után a másik nagybácsi követi IV. István néven, és az ő uralma sem tart fél évnél tovább. De fiatalon, alig huszonöt évesen hunyt el, tizenkét évi uralkodás után III. István is.

Ellenkirályként lép fel Kun László ellenében. III. Endre is, akit még Kun László életében megkoronáznak a pápai küldöttek, akik behozzák az országba. De egy újabb évtized múltán ő ellene is ellenkirályt léptet fel a pápai klérus Róbert Károly személyében, akit még III. Endre életében királlyá koronáznak. Trónra lépését azonban a magyar oligarchák III. Endre halála után hét évig megakadályozzák.

E királyok rejtélyes halálának háttér okaira a kellő helyen még visszatérünk. Ellenkirályok újabb felléptére az Anjou-ház kihalásának mesgyéjén került sor. Itt II. (v. Kis) Károly lépett fel ellenkirályként Mária királynő, az utolsó magyarországi Anjouval szemben. Ő is idegen fegyverek élén hatolt, az országba, s 1385. december 31-én Székesfehérvárott megkoronáztatta magát, de egy élete elleni merénylet, s alig két hónapi uralkodás után 1386. február 24-én megfojtották. Érdekes módon Mária királynő is idő előtt, 25 éves korában hunyt el.

Az utolsó ellenkirályokat egyik legnagyobb történelmi katasztrófánk, a mohácsi törésvonal mentén találjuk. Ez látszólag eltér a többitől, valójában itt is ugyanazok a szigorú törvényszerűségek érvényesülnek, csak a körülmények eltérőek.

A mohácsi ütközet (1526. augusztus 29.) már lezajlott, II. Lajost már megölték, a központi királyi hatalom elvérzett, az ország, amelynek természetes önvédelmi készségét az idegen uralom és az egész országot behálózó titkos nemzetközi összeesküvés jórészt kiölte, valósággal védtelenné vált és a pusztító hadak prédája lett. E titkos erők által előkészített, végzetes következményeiben mindmáig ható nemzeti kataklizma peremén ismét fellép az ellenkirályok pusztító jelensége. Az 1526. november 11-én törvényesen megkoronázott Szapolyai János ellenében három hét leforgásán belül megvesztegetéssel, csalással, törvénytelenül ellenkirály lép fel Habsburg Ferdinánd személyében a török által pusztított s másfél évszázadra feldarabolásra ítélt, végső megrontatásra, megmételyeztetésre, elvéreztetésre és négy évszázados idegen uralomra ítéltetett országban. Szapolyai János rövid, tizennégy évi uralkodás után elpusztul, s Habsburg I. Ferdinánd és vele a Habsburgok sora átveheti a Magyarország fölötti főhatalmat.
Vessünk egy átfogó pillantást az ellenkirályok adataira.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK VII.

Ellenkirályok

E tényadatok tanulsága szerint ebben a vonatkozásban is válságkorszaknak tekinthető az egész Árpád-kor, s az ellenkirályok pusztító válságjelensége továbbmélyíti a bajt, s jelentős szerepet játszik az Árpádok kihalasztásában is. Az is megállapítható: történelmünk nagy kataklizmáinak, törésvonalainak peremén ellenkirályok helyezkednek el: ez történik az Árpád-ház kihalása és a vegyes-házi királyok időszakának kezdetén, s ugyanezt tapasztaljuk a mohácsi vészkorszak után, illetve a Habsburg-ház magyarországi uralomra kerülésekor. A négyévszázados Habsburg-uralom idején éppúgy elmaradnak az ellenkirályok, mint a gyermekkirályok.

MÁSODIK ÁTTEKINTÉS

AZ ÁRPÁDHÁZI KIRÁLYOK KIGYILKOLÁSA
MI VOLT AZ ÁRPÁDOK VÉGZETE?

DIDEREG A LÉLEK ÉS AZ ÉSZ.
ELAKAD A GÉP
AHOGY LEÍRJA EZEKET A SZAVAKAT
ÁRPÁDOK VÉGZETE
NEM AZ ELMÚLÁS BORZALMA OSTOROZ
NEM A MULANDÓSÁG ROPPANT FORGÓSZÉLÖRVÉNYE AZ ÉLET FÖLÖTT
ÉS AZ ÉLETEN BELÜL

A TITOK BORZONGAT AZ ELTAKART TITOK
AMIT MÉG MEG SEM KÖZELÍTETT EMBERI ELME
MI VITTE SÍRBA ŐKET GYORS FUTÁSSAL
MIFÉLE REJTELMES ERŐ
MIFÉLE SORS MIFÉLE TITKOS VÉGZET
MÉRT ROSKADTAK SÍRBA OLY KORÁN?
SERDÜLŐKKÉNT VAGY PENDELYES GYERMEKKÉNT
ALIG HALLHATÓN PENDÜLŐ NYILAKKÉNT SUHANVA ÁT AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBA HALÁLSTATISZTIKÁJUK FEKETE VIHARÁTÓL A FÁK DERÉKBA TÖRNEK
JÉGRIANÁSSZERŰEN HASAD A MÚLT S JÖVŐ
ROPPANT ASZFODÉLOSZOK KELNEK TŰSZAKADÉKOK ÖLÉBŐL
S ÉNEKELNEK

GYERMEK KIRÁLYOK KAPNAK HALOTTI KORONÁT
TŐR, MÉREG, ORGYILOK NYOMÁN
URALKODÓ HÁZAK DŐLNEK KI
ORSZÁG VÉSZ, NEMZET SORVAD
ŐSNÉPET DÖNTENEK IDEGEN RABIGÁBA
S MINDERRŐL SEMMIT SEM TUDUNK
ESZMÉLETKIHAGYÁS ESZMÉLETSORVADÁS ÁTKA RAJTUNK

VAKFOLTOK TERJEDEZNEK
VAKFOLTOK AZ EMBERI SZELLEMEN AZ EMBERISÉG LÁTÓMEZEJÉN
VAKFOLTOK RAJTUNK
MÚLTJAFOSZTOTT EMBERI MILLIÓK
A NEMZETI SZELLEM SZÖRNYŰ ÉVEZREDES KÁLVÁRIÁJA
BECSAPOTTAK KISEMMIZETTEK MEGFOJTOTT LELKEK
MÁKONNYAL MASZLAGGAL ELBÓDÍTOTTAK
VAD VÁDAK ELLENED TÖRTÉNELEM
HAZUGSÁGTÓL FULDOKLÓ VILÁGBAN KI KELL MONDANI AZ IGAZSÁGOT
A PERCBE FALAZOTT ÉLETEKÉT PERCBE FALAZOTT NEMZETEKÉT
SZELLEMI FELTÁMADÁST SÓVÁROG A VILÁG
FEL KELL TÁRNI A BŰNÖKET
A KÖDDEL ELÁRASZTOTT VÉRSZAKADÉKOKAT
ÉS ÍM A SZAKADÉKOK ÉNEKELNEK

HOMÁLYOS PONTOK SZENT ISTVÁN HALÁLA KÖRÜL.

Előzmények: Imre herceg halála

"Minekutána pedig az Úr Szent István királyon irgalmasságát megsokasította - írja Kézai - s uralkodása alá vetette sok nemzet népét, elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond, és s világi gondoktól szabadulva, egyedül Isten szolgálatára szenteli magát, s föltette magában, hogy az ország koronáját fiának, Imre hercegnek fogja adni... Midőn ezért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bízni, a herceg hirtelen halállal meghala.

Ugyanez a Képes Krónika szerint:

"Miután az Úr dicsőségessé tette az ő irgalmát Szent István királyban, kardjának színe elől megfutamította a királyokat, mind a körül fekvő nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának, Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideigtartó királyság koronáját leteszi, és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét, a királyi fenség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva. Szent Imre herceg ifjúsága virágjában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az igazság, bölcsesség, vitézség, mérséklet, okosság, tudomány, szelídség, irgalmasság, jóság, békesség, alázatosság és türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan apjához, Szent Istvánhoz. Midőn tehát a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt."

A Hildesheimi Krónikából azt is tudjuk, miként halt meg: vadászaton vaddisznó (vadkan) végzett vele. Kérdés: miért nem írják meg ezt a magyar krónikák? Miért tartózkodnak attól, hogy akár egyetlen szóval is utaljanak rá, miként halt meg? Mintegy cserében mindkettő kihangsúlyozza, hogy a trón várományosa hirtelen halállal halt meg, s azt is, hogy mindez közvetlenül azután történt, hogy Szent István lemondott javára a trónról. Krónikásaink tehát összefüggést látnak a két esemény között. Ne tegyünk úgy, mint aki nem ért a szóból. Kissé tüzetesebben véve (mert az általánosság elmossa a körvonalakat): 1031. szeptember 8-ra már ki volt tűzve Imre herceg koronázásának napja, s az ország rendjeit is egybehívták. Már javában folytak a koronázási előkészületek, mikor - alig hat nappal előbb, 1031. szeptember 2-án - a törvényesen kijelölt új király váratlanul elhunyt.

Taglaljuk kissé az eseményeket:

Szent István valójában nem egy, de két, pontosabban: kettős elhatározásra jutott:

a/ visszavonul az uralkodástól;
b/ trónutódjául fiát, Imrét jelöli.

A két döntés természetesen szervesen összefügg, egyik a másikból következik. A lemondás hátterét nem ismerjük, de napjainkban ki hinné-fogadná el a jámbor indoklást (a világ pompáiról való lemondást stb.)? A háttér okok súlyosak, kényszerítőek voltak, ámde itt tárgyunkat követve csupán annak megállapítására szorítkozunk: a lemondás Imre javára történik, s a döntés az alábbiakat tanúsítja:

a/ Imre herceg úgy fizikailag, mint szellemileg, erkölcsileg ép és egészséges.
b/ Mindenben alkalmas az uralkodásra; apja méltó utódjának ígérkezik.
c/ Krónikási jellemzése alapján bizonyosra vehető, nincs semmilyen örökölt vagy szerzett szervi baja.
d/ Nem volt hajlamos a könnyelműsködésre.

Halálának körülményei tehát sehogy sem illeszthetők be életének rendjébe. Következésképp: minden jel egyöntetűen arra mutat, hogy összefüggésnek kell fennállnia Imre trónutóddá történt kinevezése, illetve a koronázási előkészületek és Imre herceg halála között.

Szent Istvánt végzetes csapásként éri fia halála.

Kézai Magyar Krónikája így számol be a nagy király gyászáról, illetve a tragikus haláleset következményeiről:

"Siratá... atyja vigasztalhatatlanul egész Magyarországgal, és a szertelen fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esék, mert lábfájás is kínozza vala, különösen amiatt, mert véréből senki sem vala méltó, hogy az ország koronájával fölmagasztaltassék, és aki a keresztény hitben oly újdon nemzetet abban megtarthassa. Eközben azonban kezde testi erejében rögtön hanyatlani..."

Még tömörebben és velősebben fogalmaz Székely István Chronicá-ja: "Imre a Szent István fia meghala, kin az ő attyafia oly igen bánkódék, hogy emiatt halálos kórságba esék." Krónikásainkból világosan kiütközik a tény: Imre herceg halála és Szent István betegsége között szoros összefüggés van: egyik a másikból következik. Vagyis: Szent Istvánt ugyanaz az erő dönti le lábáról, amely Imre herceget megölte: S ez már további töprengésre szolgáltathat okot.

A második kinevezett trónutód halála. A fejleményeket roppant érdekesen világítja meg Székely István imént már idézett krónikája: "Mikor Szent István azt megismerte volna, hogy ő abból fel nem támadhatna (t.i. betegségéből: nagy kérdés; miből ismerte fel, méghozzá teljes bizonyossággal, hogy a testét emésztő halálos kórra nincsen ír?), azon kezde gondolkodni, kit hadna halála után a birodalomra. Ennek okáért nagyhamar elküldé a Buda nevű szolgáját Nitrába, hogy onnan Vazult, az ő rokonját hamar alá hozná, hogy minek előtte meghalna, annak előtte királlyá tenné.

Vala pedig a Vazul igen szép férfiú, kit a Szent Estván az ő vádoltságáért Nitrába a tömlöcben tartott volt. Mely dolgot a Buda megjelenté a királyné asszonynak, ki azonhelyt Buda előtt a Sebust a Nitrában bocsátá, ki a Vazulnak mind a két szemét ki tolja és a fülét ólommal beönté." Nemcsak Székely István, lényegében valamennyi krónikánk így adja elő Vazul megvakíttatásét.

Taglalnunk kell, bármily röviden is, a történteket, mert azokból elkerülhetetlenül támad néhány következés: A király most már nem királyi tanácson dönt Vazul utódlásáról - mint feltehetően az Imre herceg esetében -, hanem titokban a szolgáját küldi el Vazulért. Az áruló Buda azonban a királynénak jelenti a királytól kapott megbízatást.

Mindkét tény arra világít: baj van Szent István uralkodói szuverenitásával: a király e tények szerint nem rendelkezik kellő hatalommal akaratának végrehajtására; Buda egyébként nem merné jelenteni a dolgot a királynénak, mint holmi felsőbb szervnek az alulról jövő intézkedést. A királyné haladéktalanul cselekszik, félelemtelenül keresztülhúzva a király intézkedését; lóhalálában küldi emberét, Sebust a nitrai tömlöcbe (Budának természetesen esze ágában sincs őt megelőzni), s az Vazult megvakítja, megsüketíti: alkalmatlanná teszi az uralkodásra.

És még egy árulkodó nyom, még egy bizonyíték: Szent István semmit sem tesz e borzalmas bűntény megtorlására. Budának és Sebusnak tőle nincs mit félnie. Márpedig lehetetlen, hogy a nagy király tétlenül tűrné ezt, ha módja volna a cselekvésre, kivált, amikor - ki tudja, milyen célzattal és szándékból?! - az iszonyúan megcsonkított Vazult amúgy véresen elébe vezetik. (Buda és Sebus csak Aba Sámuel uralkodása alatt nyeri el szörnyű, de méltó büntetését.) "Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe, és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket." A király sírása - tehetetlenségének jele. A Képes Krónika indoklása nyilvánvalóan tarthatatlan, hiszen nem magának a királynak kellett volna végrehajtania a büntetést, neki - ha a hatalom a kezében volt - elég lett volna szólnia.

A nagy király titkos tanácsa

Szent István azonban mégis megtalálta a cselekvés módját, méghozzá nagyon sajátos formában. Cselekvése minden bizonnyal titkos és - világító erejű: azt bizonyítja hogy Szent István levonta a két előző tragédia tanulságát. A Vazul elleni rémtett után - "Magához hívta... unokaöccsének, Szár Lászlónak a fiait Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amily gyorsán csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak bajok és fájdalmak színe elől." Lehet-e egy pillanatig is kétséges a látó szem előtt a történtek jelentősé és értelme? Vagy túlságosan is nyílt minden ahhoz, hogy látni tudjuk?

A nagy király halála

A két kijelölt trónutód már a sírban, Szár László fiai külföldre futottak a rájuk lesengő veszedelem elől. Világos hát, hogy most maga a király következik. Miként halt meg, nem tudjuk. Krónikáink - ha nem is tüzetes és szakszerű pontossággal - számos királyunk haláláról, halálának módjáról beszámolnak. Itt semmi. Puszta üresség. Olyasfajta üresség, szóvirágokba burkolózás, mintha ki akarnának kerülni valamit, Dante szavaival élve, itt a szó "mintha félve kerülné (önnön) repülését". Kézai: "Szent István király... a boldogságos szűz fogantatásának napján az úrhoz költözött".

Képes Krónika: "a Boldogságos, mindenkoron ártatlan szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból, és a szent angyalok társaságához csatlakozott". Chronica Hungarorum: "a jelen hitvány világból kiragadtatik, s az angyaloknak szent karába soroztatik". Ki tudja, talán még az üresség, a hiány is mond valamit.

Összeesküvés a nagy király ellen?

Bármi történt is légyen, óhatatlanul felmerül a cui prodest? (Kinek használt, kinek állt érdekében?) problémája. S mintha krónikáin akaratlanul is erre a kérdésre próbálnának felelni: "Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával olvashatjuk a Képes Krónikában -, hogy a királyné atyjafiát, a német helyesebben: velencei - Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék és Magyarország - szabadságát elvesztvén - akadálytalanul a németek alá rendeltessék. Péter király atyja, Vilmos pedig Zsigmond burgundi királynak volt az öccse; Szent Zsigmond megöletése után azonban a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette, és Gertrud nevű húgát adta hozzá feleségül: ettől nemzette Gizella királynét. Gertrud halála után Vilmos Szent István húgát vette feleségül, ettől nemzette Péter királyt." Orseolo Péter Velencéből jött Szent István udvarába, s ott egy napról a másikra a királyi testőrség parancsnokává emelkedett. És Orseolo Péter lépett Szent István örökébe. Véletlen-e vajon, hogy Pétert röviddel halála előtt megvakították?

NÉMET PÉTERT MEGÖLIK A MAGYAROK

Szent István halála után tehát a vérszerződés akkor még elevenen élő rendelkezéseit kijátszva egy jövevény idegen kalandor, a velencei-német Petrus Ursenlus ( 1038-1041;1044-1046) kerül sötét machinációk, mindmáig feltáratlan nemzetellenes összeesküvések és orgyilkosságok révén a magyar trónra. Ez a magyarság és Magyarország vesztére törő áruló király körül a hamisítások és hazugságok évezredes köde terjeng: az Árpád-házhoz való homályos harmadízigleni, ellenőrizhetetlen rokoni kapcsolódásai is közönséges hamisítások, amelyeket a bitorló legalizálása érdekében koholtak.

Ez az ország titkos gyarmatosítása jegyében, az ország törvényeinek kijátszása útján hatalomra került király, kit a nép közönségesen Német Péternek nevezett, xenokrata (idegenuralmi) gőgjében arra vetemedett, hogy nyíltan meghirdette Magyarország tönkretételét és a magyarság kiirtását, minden erkölcsi törvényt felrúgott. Megszűnt az emberi jog, helyét átvette a nép- és magyarellenes erőszak.

Hóhéruralma ellen, mely a hazánkba betódult idegen kalandorokra, "lovagokra", magyargyilkolásban edzett idegen zsoldosokra és árulókra támaszkodott, ismételten felkelt a magyar nép, s három éven át tartó terroruralma után trónját megdöntötte. Péter ekkor fővédnökéhez, a német császárhoz futott és német sereggel tört be az országba, hogy Székesfehérvárott aranyozott lándzsa képében hűbérül nyújtsa át III. Henrik német császárnak az országot.

De második királysága sem tartott soká, a nemzet szabadságharca szétverte vazallus hadait s az áruló király gyáván megfutott, de a végzetét nem kerülhette el. (Rémtetteiről külön kötetben - Péter király bűnpere - számolunk be.)

Kézai krónikája tudósít Péter futásáról. Beszámolójának külön érdekessége, hogy megírásakor - 1282- 1283 táján - miként ő maga utal rá - még elevenen élt a szájhagyományban Péter gyűlöletes alakja és bukása.

Péter "...titkon embereket külde, hogy foglalják el Fejérvárt; de terve kitudódván, a magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmeztek, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká. S miután Péter Fejérvárba nem mehetett be, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene. Eltérve tehát onnan is, sietve Fejérvár felé lovagolt, mert a polgárok izenték vala, hogy jöjjön vissza s a várost neki adják. S amint Fejérvár körül egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvevé, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják. S jóllehet életben marada, lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temetik el".

"Ily ribanc vége lőn Péternek, Fényét elvevék szemének" - így kommentálta az esetet "mnemonikai mondataiban" a furcsaságokat kedvelő Roidle Péter.

ÁRULÓK ÁLTAL LEGYILKOLT ÉS MEGDICSŐÜLT KIRÁLY

Harmadik Árpád-kori királyunk (Aba Sámuel 1041-1044) meggyilkolásának közvetlen előzménye az 1044. évi ménfői csatavesztés; erről számol be - ugyancsak szájhagyományok alapján - a Képes Krónika: "Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlóikat és megfutottak. Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe; mondják ugyanis, hogy a pápa úr már előbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától. Sokáig és keményen folyt a csata, végre a császár, Isten segítségében bízván (értsd: az árulók átállásában), győzelmet aratott. A vesztes Aba király pedig elmenekült a Tisza felé, és egy faluban a magyarok (értsd: áruló főurak), akiknek uralkodása alatt ártott, az Öregbarlangban kegyetlenül legyilkolták."

Miként a szövegből világosan kitetszik, az új isten, a pápa és az árulók együttesen, összefogva törnek az országba betört idegen hadak ellen küzdő, tehát önvédelmi honvédő harcot folytató magyarokra s mindezt a népáruló hóhérkirályért. A csata alakulása kezdetben (az isteni beavatkozás ellenére) a magyaroknak kedvez, már-már Aba Sámuel javára dől el az ütközet, mikor az árulók csapatai átállnak az ellenséghez. (Érdekes módon a kereszténységre térítés és az idegenek beözönlése óta mérhetetlenül elszaporodtak az országban az árulók.)

A Krónika azonban a sorok közé rejtett titkos üzenetet is közvetít felénk, amelyből az derül ki, miként tekintett a magyarság a galádul meggyilkolt Aba Sámuelre: "Tetemét a falu mellett templomba temették; néhány esztendő múlva kiásták a sírból: SZEMFÖDELÉT ÉS RUHÁIT ROMLATLANUL TALÁLTÁK, SEBHELYEI BEGYÓGYULTAK." Vagyis, a néphit szerint: Aba Sámuel szent király volt, akin még holtában sem fogott a rontás.

FOGSÁGBAN HALT-E ÉHEN KATOLIKUS ENDRE KIRÁLY?

Első Endrét, népies nevén Katolikus Endre királyt (1047-1060), Szár László három fia közül a legidősebbet hatalmas népmozgalom, nemzeti szabadságharc - amelynek célja az Árpád-ház uralmának visszaállítása emeli a királyi székbe. Az egész országot megmozgató, fegyverbeállító és Péter áruló uralmát elsöprő össznépi szabadságharc fő követelései: a nemzet ősi szabadságának, őshagyományának és ősvallásának visszaállítása, az ország fölötti hatalmat kisajátító idegen fegyveres kalandorok és papok eltávolítása.

Katolikus Endre azonban a későbbiek során (itt nem térhetünk ki rá, hogyan és miért?) a katolikus restauráció érdekében pálfordulást hajt végre, megtagadva a nemzet követeléseinek teljesítését. A kitörő népharag élére testvéröccse, Béla herceg áll, s Endre még idegen - főleg német fegyveres segítséggel sem képes fenntartani uralmát: a testvérháborúban Béla seregei győzedelmeskednek. Így ismétlődik meg, rövid időn belül harmadszor, a már vázolt történés: vesztett csata után menekül a király: a második és a harmadik Árpád-kori király után a negyedik király is.

Kiújul a polgárháborús küzdelem, az ádáz testvérharc, a helyzet ismétlődik, a hatalmon levő király uralmát megdöntik, s ily módon teremtődik újra az alkalom a király megölésére, és ismétlődik a király halála is.

A Képes Krónika szerint Katolikus Endre halála gondatlanság folytán következett be: "Isten segítségével Béla herceg nyert győzedelmet, a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek. Az András királlyal levő magyarok látván, hogy Béláé a győzelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett: a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében, Zirc nevű udvarházában gondtalanul tartották, meghalt."

Ez a "gondtalanul tartás" mint halál-ok, természetesen nem fogadható el, már csak azért sem, mert legkevesebb annyit jelent, hogy a király éhen halt börtönében; ez pedig csak szándékos gondatlanság lehet. Fennmaradtak még más halvány nyomok, amelyek másféle életvégről szólnak. Ezeknek a fakó és bizonytalan halálváltozat-nyomoknak a feltárásához itt, terjedelmi okok miatt nincs lehetőségünk.

KIRÁLY, AKIT SAJÁT TRÓNSZÉKE VERT AGYON

Szerfölött különös módon halt meg I. Béla (1060-1063), aki rövid, alig hároméves uralkodása alatt sikeresen munkálkodott a közjólét emelésén és kifelé is megerősítette a magyar állam tekintélyét. Székesfehérvárra összehívott országgyűlésére azonban a parasztság nagy tömegei vonultak fel, s a hatalmas néptömeg az ősi szabadsághoz, alkotmányhoz, hitvalláshoz való visszatérést követelte; a királyi csapatok rájuk törtek és sokakat leöldöstek közülük; Székesfehérvár tetemekkel volt borítva. Béla királyt pedig nem sokkal ezek után, a német császár elleni hadikészülődés közben - micsoda félelmetes jelkép ez! - agyonverte a saját trónszéke. A Chronica Hungarorum változata szerint: "A legkegyelmesebb Béla király pedig, amikor uralkodásának harmadik évét betöltötte, királyi birtokán, Dömösön - trónszéke összeomolván testét összetörte, és gyógyíthatatlan betegségbe esett. Félholtan a Kinisiva patak mellé vitték némely fontos országos ügyek miatt, itt aztán elköltözött a világból."

A szöveg nem világos, és a többi krónika sem teszi csöppet sem világosabbá. A Képes Krónika szerint Béla trónja "beomlott" ("összezúzódott beomló trónján"). Hogy értsük ezt? A trónszék, bármilyen méretű legyen is az, nem magasba nyúló torony vagy holmi emeletes építmény, hogy olymódon roskadjon össze a király alatt, hogy halálra sebezze. Talán a trónterem padozata szakadt le? Akadtak, akik ösztönös magyarázat kényszer hatása alatt arról írnak, hogy a trónszék mennyezete szakadt rá a királyra, úgy vélvén, hogy amolyan kétrészes trónszék volt, hasonló a templomi szószékhez, s a felső rész elég keményen megkopácsolhatta annak fejét, akire ráesett. Ismét mások úgy vélik, nem a trónszék, hanem a trónterem mennyezete szakadt be. Heltai Gáspár krónikája szerint: "Mikoron a Gemes várasba ment volna, és ott a nyári palotában ülne, leesék a palota és mind elrontá az ő székit, és annyira törte el a királyt is, hogy halálra megbetegedék bele". De Heltai itt már igazított a régebbi krónikás szövegeken, amelyek világosan két részre tagolják a királyt ért szerencsétlenséget: a/ összezúzódott, b/ gyógyíthatatlan betegségbe esett. Ez utóbbi elkülönülni látszik az összezúzódástól, s úgy tűnik, királyt egyszerre két csapás érte: összetörte magát, ugyanakkor valamiféle gyógyíthatatlan betegségbe is esett.

Az eset tehát nem világos. Ami a balesetet illeti, nem lehet kétséges: a véletlen baleset okozta halál egyrészt pontosan irányított, másrészt pontosan időzített volt; időzített, mert éppen akkor következett be a "trónszékomlás", amikor a király rajta ült, s irányított, mert pontosan a király fejére zúdult a baj, senki egyébnek nem esett baja.

FÖLDÖNFUTÓ SALAMON KIRÁLY REJTÉLYES ELTŰNÉSE

I. Béla fantasztikus halála valójában a már 1058-ban megkoronázott Salamonnak (1052-1074), I. Endre fiának és III. Henrik német császár vejének nyitott utat a magyar trónra. Salamon ekkor a hatodik életévében jár. Húsz esztendő múlt el mindössze Szent István halála után, s azóta nem kevesebb, mint négyszer cserélt gazdát a trón. I. Endre hatalmát 1063-ban dönti meg testvéröccse, I. Béla. Salamon ekkor a tizedik évében jár. Trónigényét I. Bélával szemben nem érvényesíti, de Béla három évi uralkodás után,1063-ban már halott. "Salamon király pedig, amikor Béla király halálát hallotta - írja Thúróczy -, apósához a német császárhoz futott, és kérte, hogy állítsa vissza neki Magyarország királyságát."

Thúróczy teljesen világosnak tetsző szövege azonban titkokat rejt: elég, ha Salamon életkorára gondolunk: tízéves gyermek az, aki a magyarországi politikai helyzetet felmérve és az eshetőségeket átlátva az országon és határokon át a német császárhoz fut, hogy tőle kérjen fegyveres segítséget ellenfelei katonai legyőzésére? Ez a nyilvánvalóan képtelen feltevés arra jó, hogy felfedje a szöveg eltakarta háttértényezőket, a felszín mögött tevékenykedő és az eseményeket irányító láthatatlan erőket: Salamon mögött egy céltudatos hatalmi erőcsoport működik, az szervezi meg az egész akciót, a menekülést és az idegen katonai intervenció kieszközölését: e tény pedig rá világít ennek a szemünk elől gondosan leárnyalt hatalmi csoportnak a beállítódására, s magától értetődő az is, hogy valójában nem a gyermek Salamon, hanem a maguk uralmának érvényesítéséért tülekszenek, magát a királyi gyermeket pedig, aki mindezt felfogni sem képes, tehetetlen bábként viszik magukkal.

Nyilvánvaló, hogy ez az arctalan hatalmi klikk nemzetietlen vagy nemzetellenes, idegenérdekű elemekből áll, akiknek mit sem számít az ország és népének sorsa, szenvedése, csupán saját önző érdekeik gátlástalan kielégítésével, álcázott hatalmuknak a megőrzésével törődtek, bármilyen országos pusztulás, köznyomor legyen is ennek az ára.

(Salamon-) "Kérésével a császár örömest egyetértett, és híres, római rendszerű seregével és a császári dicsőség fényes kíséretével visszahozta Salamont Magyarországra. Eközben Géza, Béla király fia, mivel bölcs és körültekintő volt; két ifjú testvérét maga mellé véve, Lengyelország tája felé vette útját, mert nem tudta Salamon és a németek támadását feltartóztatni.

Salamon király tehát a császárral együtt minden nehézség nélkül bejött a király nélkül maradt Magyarországra, és nyugodtan bevonult a királyi székhelyre, Fehérvár városába - folytatja Thúróczy -, és itt egész Magyarország papsága és népe a legnagyobb tisztelettel fogadta. A császár pedig beszédet tartott a magyarok egész gyülekezete előtt vejének, Salamon királynak érdekében, és a köztük megújított békét esküvel és hitének lekötésével erősítette meg. Salamon királyt pedig dicsőségesen megkoronázva, ATYAI TRÓNUSÁRA ÜLTETTE egész Magyarország egyetértése és helyeslése közben. Maga a császár pedig, miután Salamon király BŐKEZŰEN MEGAJÁNDÉKOZTA MAGYARORSZÁG GAZDAG KINCSEIVEL, szerencsésen visszatért hazájába."

Mellőzzük a (századunk szomorú gyakorlatából) jól ismert kirívó torzításokat ("egész Magyarország" - sebtében összecsődített, kivezényelt tapsoncok; az ország papsága = a főpapság kollaboráns csoportja), s szorítkozzunk a lényegre. Mintha ismételné magát a történelem: jelentéktelen eltérésekkel megismétlődik a magyarság tizennégy évvel ezelőtti tragédiája: a német császár ismét fegyveres haddal tőr Magyarországra, és ismét egy elűzött, trónjafosztott királyt hoz és ültet a fegyverek erejével Székesfehérvárott az ország nyakára és ismét hűségesküt tesz a magyar király a német császárnak: húsz éven belül immár másodszor Szent István halála óta, s ha jól számolunk, két évtizeden belül a német császári hadak negyedszeri bejövetele ez abba az országba, amelynek hatalmát azelőtt egész Európa rettegte s amelynek földjére ellenséges, had, ellenséges katona még álmában se tehette a lábát. Hozzá kell tennünk: minden esetben az idegenbe futó, az ország és népe ellen idegen fegyveres segítséget kérő magyar királyok hívására.

Ez az a gyakorlat, amibe a gyermek Salamon mintegy belenevelődik. Való tény, hogy a német császári hadak 1058. évi behívásáért ő maga, a tehetetlen és tudatlan gyermek, mint akarat- és ítéletképtelen bábkirály nem tehető felelőssé, ezt a gyakorlatot azonban a továbbiakban ő maga is elfogadja, és további pályája során gátlástalanul él vele, mint aki számára a maga hatalmi ambícióin kívül nincs más semmi, s mindenkor kész ennek érdekében az ország függetlenségét, egységét, jólétét, hatalmát, magyarok tömegeinek életét odavetni. Viharos élete során újra meg újra ismétlődően pusztító idegen hadak élén tör az országra, de a magyarok szerencséjére mégsem sikerül hatalomra jutnia, mert ez esetben megismétlődne az áruló Orseolo Péter rémuralma.

S hogy mindez valóban így van; és hogy Salamon az elvetemültség mélységibe süllyedt, azt tán legszemléletesebben Thúróczy alábbi szakasza tanúsítja. Géza megkoronázása: után ismét a német császárhoz fut, hogy saját hazája elleni fegyveres beavatkozásra bírja: "Salamon király pedig országa elvesztése miatt panaszkodott a császárnak, mondván, hogy erőszakosan űzték ki országából, és ezzel nemcsak őt, HANEM A CSÁSZÁR BIRODALMÁT MÉG INKÁBB SÉRELEM ÉRTE. És azt mondogatta: HISZEN TIÉD MAGYARORSZÁG, TIÉD A KIRÁLYSÁG, MIVEL TE TETTÉL ENGEM KIRÁLLYÁ, AZ ÉN URALMAM ALATT ENNEK AZ ORSZÁGNAK LEGSZEBB JAVAIT FELSÉGEDNEK AJÁNDÉKOZTUK ÉVI ADÓBAN HÁLÁS SZÍVVEL, ÉS TÉGED SZOLGÁLTUNK RENDELKEZÉSED SZERINT. Most pedig mindezeket megtagadják tőled azok, akik birodalmad romlásán mesterkednek. Gyere hát Magyarországra, ÁLLJ BOSSZÚT ELLENSÉGEIDEN A RAJTAD ESETT SÉRELEMÉRT, ÉS VEDD VISSZA MAGADNAK AZ ORSZÁGOT"

A hazaárulásnak tömény sűrítménye Salamonnak ez a nyilatkozata, s nem kevésbé az, hogy íly módon veszi rá a német császárt Magyarország megtámadására. Ráadásul még érvei is Magyarország ellen koholt szemenszedett rágalmak, mert nem igaz, hogy a nemrég még hatalmas Magyarország a német birodalomhoz tartozott és német hűbértartománnyá süllyedt: a magukat a kereszténység fügefalevelével álcázó titkos hódítók valóban ezt akarták elérni, de hiába volt minden agyafúrt mesterkedés, árulóözönöltetés, politikai méregkeverés, - a magyarság - habár megrontva, félrevezetve, életidegen útra kényszerítve - újra meg újra lerázta magáról a ráerőltetni próbált nyílt idegen igának minden formáját, ha a titkos belső diverzióval szemben nem is volt ellenszere.

Csupán ott marad fenn némi kétely: írható-e mindez egyedül Salamon rovására, vagy az őt irányító titkos erőcsoport felelős elsősorban mindezért? Láttuk, hogy Salamon - akárcsak számos más Árpád-házi királyunk bábkirály. Bábkirályként indul: kezdeti életkora vitathatatlanná teszi ezt. De vajon meddig maradt bábkirály; meddig maradt árnyékkormányzatának irányítása alatt? Salamon megítélésében rendkívül fontos, ám bajosan tisztázható kérdés ez. Bizonyos azonban, hogy ember növény, állat kilétét, milyenségét jelentősen meghatározza a talaj és környezet, amibe beleszületett, belenőtt; az indíttatás gyakran embernél is egész életpályáját meghatározhatja; még szilárdabb formálója uralkodók létének az őket körülvevő politikai szövevény, és ez jobbára tágabb léptékű, mint az emberélet, történelmi korszakokon át fennmaradhat; nemzedékről nemzedékre öröklődhet. Az efféle hatalmi csoportosulás ugyanis, a hatalom látható jelképe, az uralkodó személye mögé rejtőzve, hatalmát kisajátítva olyan képződménnyé válhat, amely éppen rejtett és csoportos jellege folytán alkalmas a további növésre. A gyors királycserék sem oldják fel ezt a hatalmi struktúrát - a bábkirály vagy túszkirály, illetve a láthatatlan, titkos kormányzat intézményt - s az korról korra átnőhet évtizedeket behálózó politikai folyondárként.

Salamon király esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy öntörvényű, önmagában is teljes bizonyító értékű logikai bizonyítékainkat történelmi bizonyítékkal egészíthetjük ki. Thúróczy krónikája ugyanis Salamon király gonosz "tanácsadójáról" Vid ispánról szólva; a következőket mondja: Vid úgy irányította a királyt, mint tanítómester a tanulót, A KIRÁLY EGYÁLTALÁN NEM JOG SZERINT, DE VALÓJÁBAN AZ Ő ALATTVALÓJA VOLT."

Márpedig Salamon ekkor már nem gyermek, hanem felnőtt ember. Az időpont ugyanis, amelyhez Thúróczy ezt a megjegyzést fűzi, az országban dúló polgárháborúnak abban a szakaszában történik, amikor Salamont detronizálják és Gézát koronázzák meg Magyarország királyának, azaz 1074 táján, Salamon pedig ekkor már a huszonkettedik életévét tölti. Az ő esetében tehát nem következik be az a törvényszerűnek mondható lázadás, amit a felnőtté érés önállósulási igénye hoz magával, s ami rendszerint a bábkirály életébe kerül, vagy fogságra vetésével, túszkirállyá tételével végződik. Vagyis Salamon, miként ezt a sötétlelkű Vid ispánhoz való alárendelt viszonya tanúsítja - és egész későbbi életpályája is ezt látszik alátámasztani -, eggyé olvad rabtartóival és fenntartás nélkül követi azok parancsait.

Egész életpályája a hatalomért megszállottként folytatott küzdelem jegyében telik el. Kész bárkivel, bármilyen erőcsoporttal összefogni hazája ellenében. Minden lehetőséget megragad a hatalom megszerzésére. Seregeket szervez, seregeket biztat fel, hol itt, hol ott bukkan fel, betör az országba, várakat foglal el, majd külföldre menekül. Kísérletet tesz Géza, majd Szent László meggyilkolására: ez utóbbi kísérlete után kimenekül az országból és 1087-1088 táján nyomtalanul eltűnik. Végnapjairól és haláláról, eltűnéséről ellentmondásos hiedelmek, legendák keletkeznek.

Mi történt vele? Nem tudni. Az utolsó, nagy valószínűséggel hitelesnek elfogadható történelmi nyomok szerint Salamon - Kutesk kun király seregével - még egy betörési kísérletet tesz koronája visszaszerzésére, de Szent László szétveri őket ("Salamon király pedig Kuteskkel együtt futva úgy menekült, mint tépett tollú kacsák a keselyű karmai közül."), majd a kunokkal betört Görögországba, de itt is katasztrofális vereséget szenved. A Képes Krónika regényes beszámolója szerint "Amikor a kunok meglátták a páncélosok sokaságát, nagyon megijedtek és sietni kezdtek, hogy átkelhessenek a Dunán, mielőtt az ellenség körülzárja őket. Minthogy ezeknek nem volt páncéljuk, könnyebbek lévén gyorsabban haladhattak. Salamon és emberei meg a többi páncélos csak lassabban követték előresiető társaikat, mert fegyverzetük súlya akadályozta őket. Tél volt, sűrűn havazott, tele lett szemük hóval, és a sűrű hófúvásban nem láthatták társaikat, akik előresiettek. Eltévedvén bolyongtak hát a pusztaságban. De az ellenség is a sarkukban volt s üldözte őket. Eljutottak egy üres és elhagyatott várhoz. Bementek és ott maradtak egész nap meg éjszaka is. Az ellenség pedig mindenfelől körülkerítette a várat. Az ostromlottak látták, hogy éhen fognak veszni, és inkább azt választották, hogy harcolva halnak meg, semhogy éhen pusztuljanak. Kora hajnalban kirontottak hát az ellenségre, s elpusztítóikkal együtt pusztultak el; és sokan elestek azok közül is, akik őket pusztították.

Salamon király pedig alig tudott megmenekülni kevesedmagával; és könnyedén átkelt a Dunán, minthogy be volt fagyva. S amikor egy nagy berekhez érkezett, azt mondta embereinek, álljanak meg egy kis időre, hogy a lovak erőt gyűjthessenek. Ő maga pedig letévén pajzsát úgy tett, mintha rögtön visszatérne, és bement a sűrű sötét erdőbe, otthagyta mit sem sejtő embereit, és nem is mutatkozott SOHA TÖBBÉ." Soha többé? Tehát itt tűnt el rejtélyesen és végérvényesen, itt foszlott el végképp minden nyoma. Ki ne tudná, ez máskor is megesett, megesik: valaki bemegy a rengeteg sűrűjébe, és soha többé nem kerül elő. Mi történhetett vele? Fenevad támadt rá? Emberevők kapták el és főzték meg bográcsban? Öngyilkos lett? Katonatársai közül gyilkolta meg valaki?

Mindez csak puszta találgatás, nem visz közelebb a titokhoz. Érdekes módon maga a krónika is ellentmond önmagának, mert sorait folytatva Salamon végnapjainak és halálának egy másik változatára tér át: "A sok csapás megtörte, és meglátogatta őt az üdvözítő lélek; és ezektől a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött tovább az Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte az irgalmas Isten büntető kezét, vétkeire gondolván följajdult és - amennyire a méltányos emberi gondolkodás megítélheti -, töredelmes szívvel vezekelve bánta meg bűneit. Csakugyan szerencsés kényszerűség, amely a jobbra ösztönöz, mert valóban szükségszerű, hogy akit a világ gyűlöl, az Istent szeresse. Íme, Salamon király nemes teste, királyi gyönyörök közt nevelkedve, most porban és hamuban fekszik meggyötörve, és aki eddig földi javakért harcolt, már csak égiekre törekszik. Egész életét zarándoklásban és imádkozásban, böjtben és virrasztásban, munkában és könyörgésben töltötte. Egyszer még látták Hungáriában Kálmán király idején, de nyomban elrejtőzött, és soha többé nem mutatkozott."

SOHA TÖBBÉ! - másodszor is: e csupán kegyes szólamokat tartalmazó s alighanem a hívők jámborítását szolgáló kis ellentörténet is ezzel végződik. Miután azonban senki sem tűnhet el úgy kétszer egymás után, hogy senki soha többé ne láthassa, ésszerűbb, ha az első eltűnési változatnál kötünk ki végérvényesen, s ezen az sem változtat, hogy a krónikás szerint Polában állítólag egy időben állott Salamon királynak valamiféle emlékoszlopa.

Marad a meghökkentő történet: szőrén-szálán eltűnt egy koronás király. S e rejtély felderítésére a jelek szerint jelenleg nincs lehetőség. Mégis engedtessék meg egy záró megjegyzés: nemcsak Salamon tűnt el, hanem - és ez talán még furcsább - a kétségkívül nála levő tárgyak s királyi voltának minden bizonnyal magával hordott bizonyítékai is. Mert lehetetlen, hogy bárhova vetődött légyen, ne tartotta volna magánál ezeket az ereklyéket, bizonyosságokat, s halálával ezek is nyomtalanul eltűntek. Hova lettek? Ki(k)nek a kezébe kerülhettek?

TITKOS TERVEK MAGNUS KIRÁLY /ELSŐ GÉZA/ ELPUSZTÍTÁSÁRA

Géza király haláláról krónikáink, szokásuk szerint, pár rövid szóban tudósítanak, ámde ez a pár szó mégis fogódzót nyújt Géza király rejtélyes halálának megfejtéséhez. Kiderül ugyanis, hogy

1. Géza (1074-1077), akit népünk a "Magnus király" (Hatalmas, Nemeslelkű) névvel tisztelt meg, tárgyalások közben betegedett meg és így szerzett ismeretlen betegségébe halt bele.

2. Krónikáink "virtusokkal ékesnek" nevezik korai halálával kapcsolatban, s ez feltétlenül úgy értendő, hogy nemcsak erkölcseiben és szellemileg volt "ékes", de erőben, egészségben is.

3. Mindössze három rövid évig uralkodott.

4. Halála hirtelen és váratlan volt.

5. Noha születési idejét nem ismerjük pontosan, bizonyos, hogy a harmincadik életéve körül járhatott.

Virágjában törte le tehát a halál, és hat kiskorú neveletlen gyermeket hagyott hátra. Még gazdagabb, izgalmasabb anyagot hoznak tudomásunkra e halál előzményeinek és körülményeinek ismertetésével a krónikák: Jóvoltukból rendkívül különös jelenéseknek válhatunk részeseivé s titkos szövetkezést, gyilkos merénylet kitervelését követhetjük nyomon egy derék, s a legjobb pillanatban elrejtőzött egyházfi, a kesztölci Szent Megváltó monostorának igazlelkű apátja, az olasz Willermus apát révén.

Willermus vagy Vilmos apát, miután látta, hogy Salamon király bizalmas híveivel tanácskozásra ült össze, elrejtőzött valami kis zugolyban (talán a gyóntatófülkében), ahonnan mindent jól láthatott és hallhatott: a fülke résén át bekukucskált a templomban zajló tanácskozásba és az ő révén, általa, mintegy az ő szemén át mi is beleshetünk történelmünk egy olyan titkos eseményébe; amelyet gondosan el akartak rejteni minden fül és minden emberi szem elől: Willermus apát fülével és szemével bepillanthatunk a történelem szürke záróhéja mögött zajló erőmozgásokba, a történelemnek azokba a háttérdimenzióiba, amelyek hét lepellel el vannak zárva tekintetünk elől, ilymódon valósággal néma részeseivé válhatunk az itt zajló cselekménynek.

Titkos szövetkezés jelenetei sorjáznak a szemünk előtt. Salamon király legbensőbb híveivel, köztük Vid ispánnal - aki a krónikák szerint király a király fölött - arról tanácskozik, miként szabadulhatna meg legfőbb ellenfelétől, Géza hercegtől, a későbbi királytól. Vid kész tervet nyújt be Géza herceg elfogására és meggyilkolására:

De halljuk a krónikát! "És amikor Salamon király Szekszárdra érkezett, és tábort ütött Kesztölc helység fölött, a vecsernye meghallgatására a Megváltóról elnevezett monostorba ment. A vecsernye után pedig a monostorban Vid és mások ezt a tanácsot adták a királynak: "Uram - mondták -, tudod, hogy László Oroszországba ment, Lampert meg Lengyelországba, hogy zsoldos sereget fogadjanak testvérünk, Géza herceg megsegítésére. GYAKRAN TANÁCSOLTUK MÁR FELSÉGEDNEK, MOST IS MEGTESSZÜK: TÖRJÖN RÁ FELSÉGED A HERCEGRE, AKI IGFÁN ERDEJÉBEN VADÁSZIK; AZ ÉJ CSENDJÉBEN INTÉZZÜNK TÁMADÁST ELLENE, FOGJUK EL, ÉS VÁJJUK KI A SZEMÉT. És mire László és Lampert megérkeznek a magukkal hozott sereggel, már nem tudnak ellenállni nekünk. És ha meghallják, mi történt, be sem mernek vonulni az országba. Felséged mindezt megteheti, MIVEL AZ Ő TANÁCSURAI IS FELSÉGED HÍVEI. A hercegséget felséged nekem adja, és így jól megtámogatja koronáját. A király pedig ennek hallatára megígérte, hogy hajnalig gondolkozik a tanácson. És tetszetősnek tűnt a tanács az ő szemében."

Kétségtelen tehát: tanácsosai Géza meggyilkolását javasolják Salamonnak, és ő a tanácsot miként a későbbiekből kitetszik el is fogadja. Az alattomos gyilkossági terv csak azért nem sikerül, mert Vilmos apát, aki a tanácskozást kihallgatja, leleplezi a gyilkos tetvet, s az utolsó pillanatban felhívja rá a mit sem sejtő Géza figyelmét: "A monostor apátja, név szerint Olasz Vilmos azonban bezárkózott egy rejtekhelyre, mintha Istenhez imádkozna a monostorban, és kihallgatta a tanácskozást. Azonnal hírvivőt küldött a herceghez, és vele egy levelet, hogy őrizkedjék a királytól." Az életmentő figyelmeztetés azonban elsikkad, mert közbelépnek Salamonnak a Géza táborába beépített ügynökei. "Mikor aztán a hírvivő a herceghez érkezett, ott voltak a herceg hitvány tanácsosai, vagyis inkább árulói, tudniillik Peterd, Szolnok és Bikács, és azt mondogatták: "Uram, herceg, ne félj, mert az apát részeges, és részegségében küldött hozzád hírvivőt, nem is tudja, mit beszél." Ezt pedig azért mondták, mert a herceget Salamon kezére akarták adni. A király pedig bízott bennük, és ugyanitt, az Igfán erdejében vadászni indult."

Az apát mentőakciója tehát az áruló tanácsosok közbelépésére Géza jóhiszeműségén meghiúsult. Minden készen állt tehát, hogy egy újabb "vadászszerencsétlenség" történjék, ahol ismét egy nagytehetségű magyar királyjelölt veszítse életét Salamon király ugyanis elfogadta a gyilkosság tervét. Olasz Vilmos apát azonban résen állt. "Reggel, amikor a király a gondolkodási idő végeztével hajnali ájtatosságra ment, az apát megint elrejtőzött a monostorban, hogy kihallgassa a tanácskozást. ő ugyanis a herceg híve volt, mert annak a fia volt a herceg, aki az ő egyházát alapította.

A hajnali zsolozsma eléneklése után mindenki eltávozott, de a király és Vid hátramaradt, és elfogadta azt a tervet, amit Vid tanácsolt a királynak. Amikor az említett apát mindezt meghallotta, mindjárt levetette szerzetesi öltözékét, világi ruhát vett, kardot kötve lóra szállt, és nagy sebesen a herceghez ment; reggel még alva találta. Föl ébresztette, és azt mondta neki: "Fuss, herceg, mert már közelednek Salamon vitézei, és azonnal elfognak, ha nem futsz."

Géza herceg fölserkent, sietve összegyűjtötte hadait és indulni akart az ország határaira. De nem maradt rá ideje: Salamon hadai már felvonultak ellene. Megdöbbentő képet fest itt a krónika Salamon bábkirály voltáról: ez a jellemzés tökéletesen ráillik azoknak a bábkirályoknak sorára, kiknek bábkirály voltáról történettorzítóink mélységesen hallgatnak. "Vid úgy irányította a királyt, mint tanítómester a tanulót, A KIRÁLY EGYÁLTALÁN NEM JOG SZERINT, DE VALÓJÁBAN AZ Ő ALATTVALÓJA VOLT - óvakodjon ilyesmitől minden ember, de leginkább a király(ok)."

A hazánkban félelmetesen elharapózott árulás színképeit tükrözik a további fejlemények is: "A herceg és serege Kemejnél találkozott a királlyal. A herceg főemberei, sőt inkább árulói titokban hírvivőket küldtek a királyhoz, mondván: ha a király megtartja őket méltóságukban és kegyeibe fogadja (ez az árulás bére! CSERBENHAGYJÁK AZ ÜTKÖZETBEN A HERCEGET, ÉS ÁTPÁRTOLNAK A KIRÁLYHOZ: A király pedig megnyugtatta őket, esküt is tett rá, és azután nyugodtan átkelt a Tisza fején a herceg ellen. És amikor az ütközethez közelegtek, a király Nagyfiaegyháznál öltözött fegyverbe, ott egyesítette csapatait az ütközetre, és megtámadta a herceget, és le is győzte, hiszen segítői csalárdul cserbenhagyták. Géza főemberei pedig, Peterd és Bikács, a várnépek három csapatával az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték, Géza herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem rettent vissza, és csupán egy csapattól kísérve, Salamon harminc csapata ellen a legdühödtebb harcot vívta."

Ámde hasztalan a gaztett; Gézát nem tudják elfogni és megsemmisíteni, az árulók sorsa viszont beteljesedik: "Az árulók futás közben jelt adtak a királynak (Salamonnak) - ahogy Júdás, az áruló is jelt adott -, felemelték a pajzsaikat, hogy a király vitézei ne üldözzék őket. A király katonái azonban nem tudták, hogy ez az árulás jele, és látva, hogy a herceg csapatai futásnak erednek, üldözőbe vették őket mindhalálig, úgyhogy az árulók közül alig egynéhányan kerülték ki a halált." (Thúróczy: A magyarok krónikája 154-156)

Fentiekből kitetszik: Salamon király már akkor gyilkos terveket szőtt hatalmas vetélytársa; Géza elpusztítására, amikor még minden esélye megvolt rá, hogy katonai eszközökkel, fegyverrel gyűrje le. Mennyivel inkább rászánja hát magát a titkos ügyletekre azután, miután Gézát a helyébe királlyá koronázzák - szerinte elbitorolja királyságát -, és amikor már vetélytársa elpusztítására és trónja visszaszerzésére nincs más eshetősége, mint Géza titkos eszközökkel - méreggel való elpusztítása, hiszen arra, hogy hamarosan meghal, Géza fiatalsága és egészsége folytán nincs semmi kilátása.

Mi történik hát? Géza - aki ekkor már a nép által szeretett és magnusnak (Nagy, Hatalmas; Nemeslelkű) nevezett király - jóhiszeműen és békülést keresően tárgyalásokba bocsátkozik az elűzött, trónja fosztott Salamonnal: engesztelhetetlen, erkölcsi gátlásokat nem ismerő ellenségével. Még folynak a tárgyalások, mikor kirobban a dráma: "Ide s tova jártak hát a követek, s e dologról ki-ki másképpen vélekedett; a megegyezés ügye nem haladt jó végre - tudósít a Képes Krónika -. Eközben Magnus Király súlyos betegségbe esett, és bár virtusokkal volt ékes, április huszonötödikén minden test útjára tért." Eközben - miközben Salamonnal még folytak az eredménytelen tárgyalások.

Úgy véljük, ehhez már fölösleges bármit is hozzáfűznünk. Köztudott, hogy az efféle, hosszan elnyúló tárgyalásokon, kivált uralkodói szintű egyezkedéseken sok ismeretlen, idegen személy is megjelenik, és ilyenkor a békülékenység jegyében - sűrűn és óvatlanul folynak az italozások, poharazgatások. II. Endre - és több más királyunk is - egy hasonló tárgyalássorozat után hunyt el fölöttébb gyanús, hirtelen halállal.

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY A MENNYBE SZÁLL

Alattomban, váratlanul törtek rá a halálos végű, ismeretlen betegségek az Árpád-házi királyokra. Miféle betegségek voltak ezek? - arra krónikásaink jobbára nem tértek ki, vagy mert ők maguk sem tudják, mi volt a királyok halálának oka, vagy mert ildomosabbnak vélik a halállal felvetődő tények és körülmények elhallgatását.

Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez valóban így van. Még ott is csupán a kegyesen ájtatoskodó vallási formulákat hajtogatják, ahol volna mód és alkalom a gyilkosságra utaló körülmények tisztázására, mint például Szent Imre herceg - és számos más királyunk - esetében, ahol külföldi forrásokból (Albericus, Hildesheimi Krónika stb.) kell megtudnunk, mint például Imre herceg esetében, hogy a vallásos megszállottnak beállított ifjú herceg - miként erről már megemlékeztünk - a kegyes beállítással homlokegyenest ellentétes módon vadászat alkalmával vesztette életét - állítólag egy - időzített időpontban közbelépő vadkan által. A halál rideg, kézzelfogható tényei úgy látszik, nem férnek össze a mindent általánosságok ködébe mosó kegyes szólamokkal, amelyek egyébként a gyilkosságra utaló mozzanatokat is eltakarják.

Szent László király (1077-1095) legjelentősebb Árpád-kori uralkodóink egyike. A meghasonlásba kényszerített, idegenérdekű vezetőréteggel, szellemiséggel belülről is bomlasztott magyarság az ő uralma alatt mintha éledezne, eszmélkedne, igaz szívvel szerette a magyarságot, annyira, hogy véres, polgárháborús ütközetek után még elesett ellenségeit is megsiratta, ha azok magyarok voltak. A hajdanságban mérhetetlen lélekszámú és hatalmú magyarság (szkítaság) a több mint évszázados irtózatos pusztítás, bomlasztás, elvéreztetés, mételyezés után még mindig Európa egyik vezető hatalma, amely nagy csalattatásaiból kissé éledezni kezd. Magyarország Európa egyik jelentős országa, amely még magába foglalja színmagyar területeivel az ősi Szerémséget, Szepességet, Etelközt, beleértve az ősi Magyarország keleti szent védőövezetét, a dévek földjét, Moldovát is le az Iszterig, Havaselvével, miként ez Arany János Szent László c. költeményéből is kitetszik:

Monda László, a nagy király,
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre.
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tíz ezernyi lófő székely.

Mondák, legendák keletkeztek róla és élnek mindmáig a nép ajkán, s valós küzdelmeit mégsem ismerjük. Kilenc évszázada immár, hogy meghalt és alakja körül még mindig lélekfojtó és szemfájdító a köd.

Kilenc évszázad sűrű pora takarja el szemünk elől az akkori eseményeket, és ennek a pornak jelentős részét alkotja a szándékos mellébeszélés és célzatos hazugság: az idő eltemette a bizonyítékokat, ha voltak, nem könnyű hát jottányi előhaladást is elérni, észrevétlenül megmaradt fogódzókat, bizonyosságokat találni, s történészeink ilyenkor mit mondanak? lássuk a bizonyítékokat! s bizonyítékon ők kizárólag a sebből előhúzott kést, a késen levő ujjlenyomatokat, a méregpohár fenekére tapadt méregmaradékokat értik - olyan bizonyítékokat, amit mai gyilkosságok nagy részénél sem tud a modern kriminalisztika felmutatni -, s ezek híján hangoztatják: nem történt bűncselekmény, nem volt semmiféle gyilkosság a magyar történelem fehér takarójára egyetlen vércsöpp nem sok, de még annyi sem hullott.

Van azonban valami, ami kis híján több, mint a bizonyosság: a valószínűség, ami nélkül a bizonyítás vak útra fordul. Kiváló kriminilógusok, jogászok, igazságügyi orvosszakértők tudják: nincs teljes bizonyosság: a bizonyosság csupán lehetséges szintű valószínűsítés: ez az a fő csapás, amelyen a törvény és a kutató gondolat haladhat, s nekünk is be kell érnünk ennyivel: tényekkel rakjuk körül királyaink halálát, közvetlen és közvetett tényekkel, s a tények rajzolják ki, mi történt, minek kellett történnie. Így járunk el Szent László esetében is. Szent László férfikora delén volt, teli nagy tervekkel, mikor élete hirtelen megszakadt és a halál elragadta. De adjuk át a szót a krónikásnak. "A király pedig összegyűjtötte seregét és unokaöccsének sérelme miatt megindult a csehek ellen. DE AMIKOR CSEHORSZÁG HATÁRÁRA ÉRT, NEHÉZ BETEGSÉGBE ESETT."

A király, miként ez a krónikából is kiviláglik, addig egészséges volt s a közvetlen háborús összecsapás előtt, a cseh határszélen esett - váratlanul és előzménytelenül - "nehéz betegségbe". Szent László tüstént megértette, megérezte, mi történik vele, "Összehívta főembereit, követségbe küldte Marcel prépostot és Péter ispánt Kálmánhoz, hogy térjen vissza Magyarországra." Szent László tehát mihelyt a betegség rátör, tudja, hogy számára nincs menekvés és meg kell halnia. Miből, minek alapján vonja le ezt a következtetést, nem tudjuk, de hogy erre a következtetésre jutott, semmi kétség: ezért hívatja haza azonnali hatállyal fiát, Kálmánt, hogy helyébe lépjen a királyi székbe. Valóban így is történik minden. Szent László király rövidesen meghal és Kálmán fia lép örökébe. "Szentséggel és kegyelemmel telve költözött át az angyalok társaságába uralkodásának tizenkilencedik esztendejében - írja a Képes Krónika - és Váradon temették el saját monostorában, az Úr 1095-ik évében július 29-én, vasárnap."

A krónikás szövegből, a történeti tényekből az alábbi következtetések adódnak:
- Szent László tettkészsége és férfiereje teljében van,
- s hogy ez valóban így van tanúsítja, hogy alig pár hete felkérték a keresztes hadak fővezérletére, mint arra legrátermettebbet, legméltóbbat: és László el is vállalja a fővezérséget,
- teli van nagy tervekkel, dinamikus cselekvésvággyal,
- nyár derekán II. Bresztiszláv cseh király ellen indít hadat
- a cseh határra érve halálos kórság tör rá, ami hamarosan elviszi.
- cselekvés közben, háborús összecsapás előtt a cseh határon tör rá a halálos kór
- nem tudjuk, mi történt ott a cseh határon az ütközés előtt, de csaknem bizonyosra vehető, hogy a háborús összecsapás előtt küldöttség érkezett és megbeszélésekre, tárgyalásokra került sor
- eközben szakadt rá a királyra a halálos kór
- talán kibékülésre került sor? talán poharazgattak?
- a háborús összecsapás természetesen elmaradt, a hadak visszatértek, a magyar is a holtbeteg királlyal
- László, mint aki pontosan tudja mi történt, mi történik vele, nyomban megtette végintézkedéseit, gondoskodott utódlásáról,
- nagy kérdés: miből tudta, hogy vége van, s nem menekedhet?
Az Anjou-legendárium egyik képén a főurak rémülten merednek a nagy király tetemére.
Ennyi mindössze az, amit itt felhozhatunk.

KÖNYVES KÁLMÁN KIRÁLY ÉS AZ ORSZÁGÁRULÓK

Mi történt Könyves Kálmán (1096-1110) királlyal? Hogyan halt meg? Miként végezte életét és uralkodását? Miféle rejtélyek lappanganak élete és halála körül? A legenyhébb megfogalmazás az, hogy szokatlan körülmények között végezte, s az egykorúak mérget, isteni bosszút (vérbosszút) emlegettek. Krónikáink meglehetősen sajátos módon méltatják Kálmán király halálát. Szerintük a királyt a fülére tett, méreggel bekent tapasz ölte meg, amely kiszívta agyvelejének egy részét.

Történettorzítóink és azok, akik a magyar történelem titkainak feltárásában ellenérdekeltek, kurtán-furcsán akarják elintézni ezt, kinyilatkoztatván, hogy a kérdéses váladék nem agyvelő volt. Egyikük orákulumként így szól: a krónikások által "emlegetett "agyvelő" pedig nyilván "genny" volt.

Így. Pár odaveszett szóban. Diktátumként. Kész, vége. Semmi egyéb nem számít. Csupán ennyi: genny vagy agyvelő? Tudatlanság és tudás összecsapása. Csőlátás és csőlátásra szoktatás.

Valaki téved. De ki az, melyikük az? Középkori krónikáink, vagy azok letaglózói? Az állítás téves, vagy annak fölényes tagadása? Valóban ennyi volna az egész kérdés: egyik nagy Árpád-házi királyunk, Könyves Kálmán király halálának, tragédiájának egésze beszűkíthető ebbe a két szóba genny-agyvelő? Ezen túl nincs semmi egyéb? Lássuk hát a legilletékesebbet, a Képes Krónikát, s mindenekelőtt az előzményeket:
A Krónika félelmetes eseményekről számol be. Olyan jelenségekről, amelyek alapjaiban rázzák meg az országot, s amelyek alkalmasak minden ország hatalmának megdöntésére, gyökeres elpusztítására: a belső árulás összefog a külső nagyhatalmakkal, vagyis a belső árulás nemzetközi összeesküvéssé terebélyesedik és támadó idegen hadsereg jön az ország határaira.

"Az Úr 1113-ik évében a császár hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében, és Magyarország határára jött." Álmos herceg tudniillik, a király összeférhetetlen, szüntelen cselszövésekbe bonyolódó testvére, akit méltán a kor rossz szellemének nevezhetünk, trónkövetelőként lép fel testvére ellenében, és külföldi segítséget kér trónigényének érvényesítésére. Kálmán mesteri diplomáciával, ajándékokkal, kedveskedő ígéretekkel eléri, hogy a császári sereg visszavonul. A király ezután elfogatja testvérét Álmost és azt kicsiny fiával együtt megvakíttatja, hogy ilymódon egyszer-s-mindenkorra alkalmatlanná tegye őket az uralkodásra, de az ország főemberei közül másokat is büntetéseknek vet alá.

A Krónika az alábbiakat fűzi ehhez:

"Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az ISTENI BOSSZÚ KORAI HALÁL BÚS ITALÁT NYELETTE LE VELE, ÉS MEGBÜNTETTE ideigtartó országának romlásával." Lehet-e ennél világosabb kifejezése a király megmérgezésének? - A király korai halála a főúri bosszúállás következménye. Még a gyilkosság végrehajtásának módját is meghatározza a Krónika; "a korai halál bús italának lenyeletése" semmi egyéb, mint a király méreggel "a korai halát bús italával" való megitatása.

S mindez távolról sem holmi alaptalan megnyilatkozás: a Krónika szavai mélyen a kortörténet eseményeibe ágyazódnak:

1. Kálmán király elhárítván az országot fenyegető háborús veszélyt, drasztikusan lesújt azokra, akik ezt a veszélyt okozták.

2. Akciót reakció, cselekvést ellen-cselekvés követ: a pártütők a maguk módján visszaütnek: Kálmánnal mérget itatnak.

3. Kálmán súlyosan megbetegszik.

Látnivaló: ez a középkori krónikáink által igazolt, hiteles történelmi eseménylánc tökéletesen okszerű és ésszerű: eseménymozzanatai egymásból következnek. Vagyis Könyves Kálmán király halálának kérdése messze túlterjed az "agyvelő vagy genny" hamis problémáján, végletes problémaleszűkítésén. S hogy ez mennyire hamis, kitűnik a következőkből.

a/ Kálmán király valamiféle fülbajban, fülgyulladásban megbetegszik. Ez természetesen elképzelhető. De nyitva marad a kérdés: miért éppen ekkor? miért az összeesküvőkkel való leszámolás után? Hiszen a krónikás még fentieken túlmenően is félreérthetetlenül utal a két esemény, a pártütők megbüntetése és a király betegsége közti szerves kapcsolatra. "Ezek után a király súlyosan megbetegedett..."Hivatalos történészeinkről föltehető-e, hogy nem olvasták a krónikák idevágó részeit, vagy olvasták, de nem fogták fel azok tartalmát? Mindenesetre tény marad: az ártatlan fülbajban szenvedő király meséje kizárja a történelmi összefüggéseket, s a király megbetegedését a véletlen tartományba utalja: véletlenül betegszik meg s véletlenül épp ekkor.

b/ Ha a király - e beállítás szerint - csakugyan holmi közönséges" fülbajban betegedett meg és füléből csakugyan a szokásos váladék, genny;_ szivárgott, akkor felhorgad a nagy kérdés: mibe halt bele s mi vitte el gyors iramban, hiszen a fülbetegségek nem pusztítanak úgy, mint a pestis, himlő, kolera, hanem csendesebb lefolyásúak és zömükben gyógyíthatók, s a régiek értettek is gyógyításához, egyáltalán nem lévén olyan tudatlanok, mint amilyennek némelyek őket beállítani szeretnék.

c/ De visszatérünk az "agyvelő - genny" problémához. S itt idéznünk kell ismét a Krónikát. Kálmán királynak "volt egy Draco nevű olasz orvosa, AKIBEN FELETTE MEGBÍZOTT. Ez flastromot rakott a király fülére, mert gyötörte a fejfájás". Figyelem! Meg kell szakítanunk a krónikás szövegét: Kálmán király fülbaja, fülfolyása itt kezdődik! A királyt előzőleg csupán fejfájás gyötri, ennek ezer oka is lehet, Draco ezért tesz rá flastromot a fülére, a fejfájás, nem pedig fülfájás, fülfolyás vagy fülpanaszok miatt! A váladékot aztán Draco flastromja húzza ki. Ez a flastrom természetesen nem holmi száraz, tiszta vászon vagy valami efféle, hanem egy bizonyos ismeretlen anyaggal Draco által bekent tapasz: ez pedig - a tények tanúsága szerint nem gyógyít, de betegít: ebbe hal bele a király.

"A flastrom ereje a fül üregén át kiszívta agyának nem kicsiny részét." mondja a Képes Krónika. A király fejfájását Draco flastroma nemhogy enyhítené, de az elviselhetetlenségig fokozza.

"Amikor tovább már el nem viselhette a flastromot, levette és megmutatta Ottmár ispánnak. Ottmár ispán megnézte a flastromot, látta rajta a kiszívott agyvelőt, és így szólt a királyhoz: "Uram, el kell látnod magad útravalóval". Ennek hallatára megijedt a király, és felsóhajtott." - fülében "átkos csalmatok levével"... Mert mintha Hamlet szelleme hátborzongató históriájának valamiféle korai elő-változatát hallanók. Hamlet apját is gyanútlanul hantolják el, abban a hiszemben, hogy természetes halállal hunyt el. Kísértő szelleme azonban a következőkben vallja meg Hamletnek, hogy mi történt vele a valóságban:

"... Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhöz a gomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppentett oltó a tejet
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem;
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép, sima testemet."

Léteztek-e hát efféle mérgek? Vagy mindez csupán üres szó, puszta képzet? Könyves Kálmánt nem mérgezték meg? Hamlet atyját sem mérgezték meg? Tévednek krónikáink? Shakespeare is téved?
De foglaljuk itt össze, mit is mondanak a krónikák!

1. Kálmán király bosszúállás következtében betegedett meg.

2. Következésképp: a király megbetegedését mérgezés okozta.

3. Draco nevű olasz orvosa mérgezte meg, akiben indokolatlanul megbízott.

4. A Draco által a király fülére helyezett flastrom mérgezett volt.

5. A mérgezett flastrom kiszívta a király agyvelejét.

6. Kálmán maga is gyanakodni kezd orvosára s határozottan úgy véli, hogy betegsége (és orvosa) körül valami nincs rendben.

7. Ezért orvosa távollétében saját kezűleg leveszi füléről a flastromot, és megmutatja azt bizalmi emberének, a laikus Ottmár ispánnak, annak véleményét kérve erős gyanakvása cáfolására vagy megerősítésére.

8. Ottmár ispán - a flastromon levő anyagot - szerinte "kiszívott agyvelőt" - látva, közli a királlyal: nincs mentség számára, várja a halál.

9. Könyves Kálmán megrémül és feljajdul (Thúróczy) a hír hallatára: vagyis a hír váratlanul éri: betegsége nem adott rá okot, hogy számítson közeli halálára.

Nagy kérdés: lehetséges-e, hogy Ottmár Ispán akkora tudatlanságban leledzett, hogy nem tudta megkülönböztetni a gennyet az agyvelőtől? Nem látott tán még effélét soha? Maga Kálmán király is tüstént elhiszi és magáévá teszi ezt az állítólagos képtelenséget, tévhiedelmet. Mi több: középkori krónikáink sora is fenntartás nélkül elfogadja ezt. Ottmár ispán megállapításának azonban csupán az egyik része, előrésze az agyvelőre való utalás: megállapításának lényegi része: a király halálán van, haladéktalanul intézkednie kell az utódlás kérdésében: gondoskodnia kell trónutódjáról, mielőtt meghal. Ez pedig, mint tudjuk, bekövetkezik. Ottmár ispán "diagnózisának" lényegi megállapítása történelmileg beigazolódott. Ebben tehát nem tévedett, ez pedig ellentétben áll a gennypártiak állításával, s felveti a kérdést: Mibe halt bele hát oly gyorsan a király?

Efféle fülbajjal, fülfolyással ugyanis - még ha elhanyagolják is, s nem gondoskodnak a kezeléséről, hónapokig, sőt évekig el lehet élni, s az sem kétséges, hogy az efféle bajokat az ősi, népi gyógyászat eszközeivel rendszeresen gyógyították. De a király mellett ott voltak udvari orvosai, s ott volt Draco, akinek mégiscsak kellett valamit értenie a fülbajok gyógyításához: a király mégis, ennek ellenére - vagy talán épp ezért? - hamarosan belehalt nem halálos jellegű betegségébe. Még tovább menve: némelyek azért kardoskodnak a genny mellett, mert tagadni akarják, hogy Kálmánt megmérgezték, megfeledkezvén arról; hogy a király esetleges betegsége - illetve semmiféle betegség, gyengeség; sérült testfelület - nem zárja ki a mérgezést, ellenkezőleg: a beteg, sérült testfelületre lehet a legkönnyebben és leggyanútlanabbul rávinni a mérget. Esetünkben a király fejfájása nyújthatott lehetőséget Draco végzetes beavatkozására és a halálos flastromnak a fülre helyezésére. (Negyedik István megmérgezésére például az érvágás okozta sérülés teremt alkalmat: erre helyeznek a gyilkosok méreggel bekent flastromot: nem lehetetlen, hogy az ötletet éppen Kálmán megmérgezéséből merítik.) Beteg, elesett embert lehet a legkönnyebben és a legkevesebb kockázattal megölni, megmérgezni, hiszen ilyenkor mindenki természetes halálra gondol, ha pedig sikerült ezt elhitetni (ami történelmi gyilkosságoknál létfontosságú), úgy nincs nyomozás, nincs felelősségre vonás és még csak a gyanú sem éled fel.

A HALÁLRA ÖLELGETETT KIRÁLY SZÉDÜLETES HISTÓRIÁJA

II. István (1101-1131) személyében végre olyan királyra bukkanunk, akinek halált okozó baját histórikusaink pontosan megnevezik: II. István vérhasban halt meg. Azazhogy nem ilyen egyszerű. Vérhas, igen, vérhas, de... azaz... tulajdonképpen... Legjobb, ha áttekintjük a fejleményeket...

II. István király rövid életének és még rövidebb uralkodásának (1116-1131) időszaka három ütközőzóna, három erőközpont között feszül: Bizánc, Velence és a belső összeesküvő erők között.

Mindhárom erőközpont - legalábbis István elleni akcióiban - titkos, egyedül a magyar királyé nyílt, s míg a három hatalmi erőközpont a titkos erőkre építi tevékenységét, a magyar királyi hatalom nemcsak hogy nem alkalmazza, de nem is ismeri ezek tevékenységét. Így hát a küzdelem végkimenetele aligha lehet kétséges.

A három fő ütközőzóna:

1. Bizánc. A Magyarország elleni, váltakozó formában hosszú évszázadokig tartó délkeleti inváziós terjeszkedés központja, amely végül is leszakítja Magyarország ősi déli területeit, ezekben az évtizedekben erősödik fel. Magyarország hatalmának a X. század második és a XI. század első felében bekövetkezett nagyarányú hanyatlása folytán (mert a világtörténelem nem ismer hatalmi vákuumot); ez más nagyhatalmi, világuralmi aspirációkkal együtt a bizánci törekvéseket is felerősítette, s 1114-től rendszeressé válnak a bizánci betörések, területfoglalások, magyar-bizánci háborúk és ezek folyamán a titkos bizánci manőverezések a hazánk fölötti uralom megszerzésére.

2. Velencét módfelett aggasztotta az adriai magyar tengerparti hatalom erősödése, titkos ügynökökkel árasztotta el az országot és háborút indított Dalmácia, illetve a dalmata tengerpart birtokáért. A titkos ügynökök tevékenységéről, sajnos, mindmáig sincs kielégítő képünk. Tény, hogy ígéretekkel és adományokkal, megvesztegetéssel Velencének időlegesen sikerült maga mellé állítani a magyar tengerparti városok vezető polgárságát.

3. A harmadik fő ütközőzóna ebben az időszakban a magyar központi királyi hatalom ellen szervezkedő, elidegenedett szellemű egyházi és világi oligarchia; amely a. maga hatalmának kiterjesztése, korlátlanná növelése érdekében hatalmi ligákba tömörül és mind újra összeesküvéseket szervez a királyi hatalom megdöntésére.

István helyzetét súlyosbítja, hogy apját, Könyves Kálmánt alig tizenöt évesen veszti el, tehát akkor, amikor még nem kerülhetett sor semmiféle királyi tapasztalat átadásra, uralkodói intelemre, figyelmeztetésre, s István serdületlen gyermekként kerül a trónra, anélkül, hogy bármit is tudna a kormányzásról és egyáltalán alkalmas volna a kormányzásra.

Gyermekkirály tehát ismét a magyar trónon: olyan állapot ez, amely kedvez minden ellenerőnek, hiszen az ország csaknem fejetlen; gyermek király = bábkirály; kormányzótanács uralkodik helyette, s ez kedvez belső hatalmi megoszlásnak: gyarapodnak, hatalmasodnak a bárók ligái: királynak nincs tényleges hatalom a kezében.

István uralkodásának első évei alárendelt, névleges szerepének megfelelően személyére vonatkozólag különösebb baj nélkül teltek el. A külső villongások, támadások, intrikák természetesen nem szünetelnek, váltakozó sikerrel folyik Velencével a harc Dalmácia birtokáért, a Könyves Kálmán által megvakított Álmos herceg, a kor rossz szelleme sem nyugszik. Személye körül az igazi vihar azonban ott kezdődik, mikor a gyermek király felserdül, fellázad báb volta ellen és jogait érvényesítve kezébe ragadja az ország tényleges irányítását, ami - kellő-tapasztalat híján - nem mindenkor előnyösebb a régebbi állapotnál.

Mikor történt ez? Adatok hiányában nem tudjuk pontosan, de meglehetős biztonsággal következtethetünk rá a fejleményekből. 1125-1126-ban ugyanis nagy erővel bontakozik ki az ellenpárt szervezkedése: a főurak többsége Vak Álmos herceget akarja István helyébe a trónra emelni, de István az összeesküvést leveri. Álmos számos hívével együtt Bizáncba menekül. István követeli Álmos kiadatását, majd ennek sikertelensége láttán betör bizánci területre és sértő tartalmú levelet küld a bizánci császárnak aki viszont válasz üzenetében azt ígéri, hogy "kimetszi köldökét férfiasságával együtt".

Jelképi formába rejtett halálos fenyegetés ez: a köldök (az életet adó köldökzsinór helye), másfelől a férfiasság kimetszése az életfolytonosság két végpontjára utal s értelme: az írmagostul való kiirtatás. Semmiképp sem tekinthető üres fenyegetőzésnek, már csak azért sem, mert az ifjú, huszonhatodik életéve körül járó uralkodó súlyosan megbetegszik, annyira, hogy képtelenné válik a hadműveletek irányítására; a császári hadak nagy erővel támadnak és minden balra fordul, a magyarok irtózatos veszteségeket szenvednek és kénytelenek visszahátrálni. Az ifjú király halálán van, s az ellenpárt a király halálára várva új ellen királyt választ, a második ellenkirályt, nővérének fiát, Sault. Miként Túróczy írja: "összeesküdött az ország, hogy a KIRÁLY HALÁLA UTÁN nővérének a fiát, név szerint Sault teszik meg királynak" Saul királlyá jelölése azonban később valamilyen ismeretlen ok meghiúsul, s az ellenpárt új király választásra szánja magát. "Történt pedig, hogy a király Egerben (újból?),súlyosan megbetegedett MÁR MINDENKI ELŐRE LÁTTA HALÁLÁT. Az árulók pedig, reménytől vezetve Bors és Iván ispánt királlyá választották."

István tehát ismét halálán van. Ezúttal már harmadszor. az új ellen királyok megválasztása csalhatatlanul jelzi, hogy a közhiedelem szerint a király számára nincs mentség és halála már csak napok vagy órák kérdése. Ezért is kell sürgősen megválasztani az új ellenkirályt. Hogyan és miként vehetik ennyire biztosra, az külön rejtély, hiszen minden betegség kimenetele kétes és a legsúlyosabb baj is évekig elhúzódhat. Csalódniok kell azonban ezúttal is: a rendkívüli életerejű király ebből a halálos nyavalyájából is felépül. Mivel pedig a megbocsátás nem kenyere, kemény kézzel lát a rendcsinálásnak. "Midőn (...) Isten akaratából a király felépült, Ivánnak levágatta a fejét, Bors ispánt pedig a királyi udvarból gyalázattal kivetette és Görögországba száműzte."

Mintha valami sajátos automatizmusnak volnánk a szemlélői:

a/ a király megbetegszik, halálán van

b/ az összeesküvők királyt választanak

c/ a király felépül, lesújt a pártütőkre.

Háromszor ismétlődik ez a furcsa eseményszerkezet.

És a jelek szerint ismétlődne negyedszer is. Ekkor jön elő a vérhas. A király vérhasba esik, már ismét halálán van, ámde aztán ismét a fordulat és a felépülés jelei mutatkoznak... Ezúttal azonban egy új tényező lép be a dolgok menetébe. Kísérjük figyelemmel ezt a Képes Krónika tolmácsolása szerint, amely szerfölött különös módon kezd a király újabb betegségének és halálának ismertetésébe: Elbeszélésének élére ugyanis - látszólag teljesen oda nem illő módon - a kunokat helyezi, miként beszámolójából rájövünk: ez az új tényező, mely belép az események menetébe.

"Abban az időben- István király a kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király ezúttal vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán HOZZÁSZOKTAK A GONOSZSÁGOKHOZ, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király pedig úgy érezte, hogy NÉMIKÉPPEN JOBBAN VAN; amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun pedig jajgatva veszi körül minthogy nagyon szerette őket -, felmordult és így szólt: "Ha meggyógyulok, tízet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most ne búsuljatok életem miatt, mert JOBBAN VAGYOK." E szavakkal kinyújtotta kezét a kunok felé, ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak naki. ÉS OLY NAGYON MEGSZORONGATTAK, HOGY ELLANKASZTOTTÁK A KIRÁLYT, ÍGY VISSZAESETT BAJÁBA ÉS MEGHALT."

A megszokott menet tehát ezúttal is beindult és szépen haladt a szokott végkifejlet felé, ezúttal azonban már nem következett be, mert egy új tényező lépett közbe és megakadályozta. Vagyis az Istvánt sanyargató halálos kór ismét csődöt mond; nem bír a királlyal; aki a rövid krónikás szövegben kétszer is kijelenti, hogy jobban van, sőt harmadszor is utal felgyógyulására ("Ha meggyógyulok.."), s valójában erre felel a kunok rárohanása a beteg emberre és a halálos végű szorongatás. E cselekvés lényegi tartalma és értelme: a király szervezete ismét kifog a "betegségen és ismét várható a felépülése; meg kell ölnünk, méghozzá itt nyomban haladéktalanul: negyedszerre már nem szabad felépülnie. Felmerül persze az emberben bizonyos kétely: miért éppen a kunok? Miért éppen azok, akiket szeretett és akikkel sok jót tett? Ellentmondás érzünk István kunok iránti jótettei és e gaztett között. Valóban ellentmondás feszül itt. Ámde ez az ellentmondás átléphető, és az élet számtalanszor át is lép rajta, hiszen ki ne tudná, hányan pusztítják el kicsinyes, vélt vagy valóságos érdekeikért, szinte érthetetlenül jótevőiket támaszukat.

És van itt még valami, ami nagyon fontos. A politikai orgyilkolás elemi feltétele, taktikájának nélkülözhetetlen követelménye az álcázás, a gyilkosság tényének minél mélyebben, minél sokrétűbben való elrejtése. Ebből fakad: a lehetőségek szerint a leghűbbnek, legodaadóbbnak látszó, gyanú felett álló ember(eke)t kell rávenni a gyilkosság végrehajtására: az előre kitervelt gyilkosságleplezés egyik legfőbb, bevált s épp ezért előszeretettel alkalmazott fogása ez. Mert például, ki ne gyanakodna, ki nem fogna gyanút, ha mondjuk egy, a királlyal ellentétes viszonyban álló csoport, a pártütők egy csoportja vesz körül és ölelgeti halálra a királyt?... Emígy pedig az áldott jóhiszeműségtől elalszik a gyanú, de annyira, hogy még ma, közel ezer év múltán is alig eszmélünk rá: itt hatásosan megrendezett, színpadias keretekkel álcázott királygyilkosság történt. Érdekes és idevágó párhuzamként meg kell említenünk, hogy Kun (IV. László királyt ( 1272-1290) is szeretett kunjai ölik meg.

Fentiek értelmében világosan meghatározható; miként esett a királygyilkosság kitervelőinek választása éppen Tatár kunjaira: ez a csoport rendelkezett a gyilkosság végrehajtásának legeszményibb feltételeivel, ne vezetésen

1. István király "a kelleténél jobban szerette" őket és a kelleténél jobban bízott bennük.

2. Tatár kunjai "hozzászoktak a gonoszságokhoz"; nem voltak erkölcsi gátlásaik, azaz: készséggel vállalkoztak minden gaztettre.

3. Állandóan a király környezetében tartózkodtak. Szabad ki- bejárásuk volt a királyhoz és - mint a király kegyeltjeit - senki sem ellenőrizte őket

4. A király mellett nem álltak biztonsági emberek: egészségét, testi épségét, életét senki sem vigyázta.

5. A király jótettekkel halmozta el őket, s így a "jótettért jót várj" alapján gyanú fölött állottak, miként ugyanennek az elvnek alapján gyanú fölött állók maradtak közel egy ezredév során, noha ez a királyhalálról kieszelt kis mese tele van ellentmondásokkal és képtelenségekkel.

Már maga az ölelgetés is képtelenségeket rejt, s ezt már lényegi tartalma, végeredménye is kivetíti: "szeretetből" halálra ölelgetik: megölik a királyt!

Miféle ölelgetés volt ez? Ölelgetés szavunk töve az "öl" szó, az ölelés nemi jellegére utal: ez határozza meg az ölelés jellegét; az azonos neműek közti ölelés csupán jelképes kifejezése a szeretetnek, megbecsülésnek, stb.: vagyis férfi és férfi közti ölelkezés huzamosságát, tapadóbb, hevesebb voltát kizárja az ép ösztön. Miképp ölelgették hát halálra II. Istvánt: Gyakorlatilag hogy képzelhető el ez? Egyszerre ölelgették? (Hányan férhettek hozzá?) Vagy külön-külön, egymásután? Vagy csoportosan rárontva, mint zsákmányukra a vadak? És a király, a beteg király tehetetlenül, szó nélkül tűrte, hogy halálra ölelgessék, megöljék, vagy pedig tiltakozott, de kutyába se vették? Miket akarnak elhitetni s miket hitetnek el velünk, miféle képtelenségeket? Kérdés az is, honnan szedték mindezt, miféle forrásból? Ki láthatta egyáltalán, mi történt a kunok gyűrűjén át?

Ez külön megfontolást kíván: Mindenesetre érdekes, hogy az ölelgetés hátterében van egy másik halál ok, halál-indoklás: a betegség, a vérhas, s a kettős halál-ok között valójában mintegy szabadon lebeghetünk, nem tudván pontosan: melyik milyen arányban volt részes a király halálában. Mi ez? Túlbiztosítás? Kettős biztosítás? Nem volt elég külön sem a vérhas, sem az ölelgetés? Vagy az ölelgetés csak amolyan kísérőzenefélének készült (és hamis kísérőzenének sikerült) és István király mégiscsak vérhasban halt meg. Igen,vérhasban,1131 március 1-én. Úgy van: március elsején, vérhasban, nem írtuk el az időpontot. Vagyis István király januárban vagy februárban, a nagy téli hidegek, fagyok évadján esett vérhasba, hiszen csak így halhatott meg március elején vérhasban. Vérhas januárban, februárban! Vérhas-halál március 1-én! Hát bizony ez elég különös, ha arra gondolunk, hogy a vérhas járvány s évadja nem a téli fagy, hanem a nyári hévség.