Születésétől haláláig kíséri a viszálykodás, és mégis - ha hihetünk az erről szóló híradásoknak és vélekedéseknek - háboríthatatlan, csendes, békés halállal múlik ki ebből a világból - és ez a Vak Béla rejtély lényege - állítólag borital, borozás következtében pályázik el a másvilágra: harminchárom évesen.

Hivatalosaink minden további nélkül elfogadják ezt a halál-megoldást. Mért is ne! Ez a legszelídebb megoldás! Kifogást mi magunk sem emelünk. Csupán egy kissé furcsálkodunk. Ennyire féktelenül szerette a bort, ilyen megakadályozhatatlanul! És a bor, ez a magyarok által kellemesnek tartott nedű vágtázó iramban elragadta, akárha mérget nyakalt volna... Ha így esett, bizony úgy járt, mint az a hadfi, akinek halálos pengék sűrűjében forgolódva semmi baja sem esik, s hazatérve egy szúnyog csípése pusztítja el; annyi ellensége volt ennek a szegény vak királynak, hogy számukat se tudta, s mióta megkoronázták, az életére törtek.

További furcsaság: miért tűrte volna a királynak ezt a nyakló nélküli borozgatását Ilona nevű szerb felesége, aki a források szerint ugyancsak kardos menyecske volt, s Bélát uralma alatt tartotta és - az országgal együtt ő kormányozta, ami egy vak király esetében érthető. Mért nem volt hát szava férje mértéktelen italozása ellen? Mert ha netántán volt, az nagyon nagy szó volt, és Béla annak ellenében mit sem tehetett. Tiszta sor: csak az történhetett, amit Ilona engedélyezett, így hát módfelett fogas kérdés, mért tűrte ezt a halálba vivő italozást, mért nem tett semmit ellene, hogy királyi ura ilymódon kimúljon ebből a világból, mért adatott neki korlátlan mennyiségben boritalt, hisz nélküle a vak ember egy kortyhoz sem juthatott volna.

Miféle rejtély lapul itt? Miért itatták? Miért engedték inni? Mért tűrte - vagy segítette elő - ezt Ilona? Vagy meglehet, hogy nem ő, nem csupán ő, de különféle érdekcsoportok csendes kis összeesküvése rejlik Vak Béla király italos önpusztítása mögött? Béla király - és ebben egyáltalán nem áll egyedül a magyar királyok között - a kiélezett és összefonódó külső-belső cselszövények, hatalmi törekvések ütközőpontjában állt. Ezek bonyolult manővereit ma már felfogni sem tudjuk. Vegyünk a sok közül csupán egyetlen szálat; az Ilona királyné tanácsára (parancsára?) nyílt színen felkoncolt hatvannyolc főúr népes és kétségkívül bosszúszomjas és vérbosszúra készülő hatalmi csoportjait. Régebbi krónikák nyomán a Chronica Hungarorum így számol be erről az ugyancsak bosszú fűtötte rémtettről:

"Uralkodása alatt Helena királyné a királlyal és hű báróival tanácsot tartva egyetemes országgyűlést hívott össze az országban. Arad mellett. Az, említett országgyűlés napján, amikor a király már az ország trónján ült,` odajött a királyné fiaival együtt, (leültette őket a király köré. Az egybegyűlt néphez pedig így szólt (a királyné, nem a király!): "Minden híveink, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Mivel az isten mindnyájatoknak megadta a természetes látóképességét, hallani szeretném, hogy a ti uratok, a király miért fosztatott meg szeme világától, és kiknek a tanácsára történt ez? Mondjátok meg nekem, és ezen a helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és ránk való tekintettel vessetek véget életüknek. Mert íme, az Isten a ti királyotoknak két szem helyett négyet adott." E szavakra tehát az egész nép rárohant azokra a bárókra, akiknek a tanácsára megvakították a királyt és közülük egyeseket megkötöztek, másokat pedig megcsonkítottak. Hatvannyolc istentelent azon nyomban legyilkoltak, és összes maradékaikat, mind a férfiakat, mind a nőket még ugyanaznap lajstromba foglalták. Ezenfelül minden birtokaikat a székesegyházaknak osztották ki, ezért neveznek Magyarországon minden szolgáltatásra kötelezett falut a királyok adományának."

Itt volt továbbá a trónkövetelő Borisz, Könyves Kálmán király állítólagos mostohagyermeke, Borisz, aki azt állította magáról, hogy ő Kálmán király fia és ezzel a hamis ürüggyel orosz, cseh és lengyel hadakkal, kikhez a kivégzettek rokonai is csatlakoztak, tört újra meg újra a magyar trónra, valójában a belviszályoktól tépett ország függetlenségére. Végre 1137-ben - négy évvel halála előtt - Béla leveri a trónkövetelő seregét, de Borisz monomániákusan még hosszú évekig tovább küzd a magyar trónért és annak megszerzéséért minden lehető eszközt igénybe vesz. "Abban az időben Lehországnak (Lengyelország) határán élt egy hatalmas bégfi, aki Boruh (Borisz) néven volt ismeretes - tudósít a Tárih-i Üngürüsz - Mivel Bejla király vak volt, ez a bégfi azt állította, hogy ő Kolomanusz királynak a fia, és az ország őt illeti."

Milyen különös indoklás: Béla vak volt, s Borisz erre építette tervét. Béla vak, tehát nem láthatja őt, és így nem mondhatná meg, még abban az esetben sem, ha Borisz valóban a testvére lett volna, és gyermekkorában, megvakítása előtt őt látta volna, hogy testvére-e vagy sem, tehát nem tudja őt és trónigényét semmiképpen sem megcáfolni. Szokatlan történelmi tünet: vakságra alapozott trónigény. Még egy hézagpótló adalékot hoz fel ugyanez a munka: "Üngürüsz tartományának néhány jeles bégje és fondorkodó ember titokban azt kezdte tervezni, hogy Boriszhoz mennek, vele szövetkeznek és eltávolítják a királyt." Összeesküvés kívülről, belülről, felülről, mindenfelől.

Bennünket azonban mindenekfelett Ilona, Vak Béla feleségének, Uros: szerb fejedelem lányának magatartása izgat és nyugtalanít: miért hagyta, mért tűrte Ilona, hogy Béla halálra igya magát? Hivatalosaink megadják erre a megnyugtató, kielégítő választ: Ilona, Vak Béla felesége korábban hunyt el, mint a király, s így minden tökéletesen érthetővé válik: Ilona, a hű feleség, amíg élt, visszatartotta a királyt az ivástól, s szegény vak királynak addig oka se volt rá, miután azonban legfőbb s tán egyetlen támasza, gyámola kidőlt, bújában a király - s mert nem is volt immár, aki visszatartsa - ivásnak adta a fejét, s az ital végzett vele.

Tökéletes logikával felépített szomorú história. Éppenséggel csak az a baj, hogy Ilona királyné nem halt meg Vak Béla előtt. Megdöbbentő, de így van. Az ügyesen kimódolt szép mese széjjelfoszlik és szembeszökik velünk a maga teljes, hátborzongató mivoltában a Vak Béla rejtély! Dr. Wertner Mór írja ritka körültekintéssel elkészített nagy munkájában Az Árpádok családi történetében, hogy Ilona még 1146-ban is - fél évtizeddel férje halála után - levelet írt Zsófia nevű leányának az admonti zárdakolostorba. Wertner mindjárt közli is a levelet s a következőket fűzi hozzá: "E levélből azt látjuk, hogy Ilona (a) leányához Admontba küldöttséget menesztett, mely tudtára adta neki, mily öröme volt a királynénak, amikor azt hallotta, hogy Zsófia a mennyei vőlegényhez iránti szeretetéből jámbor nők kolostorába vonult.

Az is kitűnik ebből a levélből, hogy Ilona nemcsak hogy nem halt meg férje előtt, hanem még 1146 és 1147 közt életben volt." "Ilona halála tehát az 1146 utáni időre tehető" i.m.(300-301) De hát akkor mi történt Vak Béla királlyal? Ki itatta őt és mivel itatta őt? Lehetséges, hogy szándékosan itatták, s a palotában olyan dolgok történültek, hogy azt még a vak király szeme elől is palástolni, takarni kellett; színjózanon még az ő szeme is túl élesnek bizonyult talán?

Vak Béla határtalan ivászatának tehát okvetlenül titka van. S ha már egyáltalán itatták, úgy itathatták mással is. Bármivel. A Képes Krónika sejtet is erről valamit: "Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkapnak a királytól, amit csak részegségében kértek tőle (hol volt ezalatt Ilona királyné?) és amit a király, ha kijózanodott, már vissza nem vehetett. Részegségében ellenségeik kezére adta Póst és Sault, akik jámbor emberek voltak, meg is ölték őket ok nélkül. "A cui prodest?" (kinek használ?) kérdésére felelő egyik érdekelt fél tehát adva van, noha az urak a fentiek értelmében csupán az itatásban érdekeltek. De ki más érdekelt? Ki áll, mi áll láthatatlanul a tragikus végkifejlet mögött?

Eképpen poharazta magát Vak Béla király a menny arany mezői felé, ha hihetünk ebben Thúróczynak és késői histórikusainknak, akik könnyű szívvel és értelemmel felkapták ezt a felszíni halálmagyarázatot. Lépten nyomon tapasztalni ugyanis érvényesülni egy szerfölött furcsa észjárást, amolyan utó-bölcsességet, utólagos minden-igazolást. Ez abban áll, hogy azt, ami történt, bármi is történt, utólag szükségszerűnek, elkerülhetetlennek kell felcímkézni és ily módon igazolni, akárha minden valamiféle szent eleve elrendelés szerint menne végbe. Ehhez társul az ál-ok keresés.

Ha valaki például gyanús körülmények között itt hagyta ezt az árnyékvilágot, fölösleges kutakodni, csupán meg kell nézni, mit csinált, mivel foglalkozott, mit kedvelt és - kész a legtökéletesebb megokolás rá, mi okozta a halálát, ha például a vizet szerette - bizonyára a vízivás ölte meg, ha a bort, úgy kétség se férhet hozzá, hogy az italozás vitte el, ha ínyenc volt - a haspártiság volt a veszte. Ily módon minden gyönyörűen megmagyarázható, s a történelem titkos erőit ki lehet szépen rekeszteni az okok közül, letakarni az oktalanság sűrű fátylával az egész történelmet. Legyen ez szomorú prózai gyászének Vak Béla király felett. Uralkodott összesen - a Képes Krónika szerint - kilenc évi, tizenegy hónapig és tizenkét napig.

II. GÉZA HALÁLA AVAGY A LÁTHATATLAN HALÁLZÓNA

Virágjában pusztult el II. Géza király (1141-1161) is, nem kevesebb, mint nyolc neveletlen, kiskorú gyermeket hagyva maga után: a legidősebb közülük, a nyomában később III. István néven trónra lépő gyermek tizenöt éves, a többiek úgy következnek utána, egy-két évnyi eltéréssel, akár az orgonasípok. A második fiú, Béla, akit tizenegy év múlva bátyja, III. István halálakor királlyá koronáznak, ekkoriban a tizenkét-tizenharmadik éve körül járhat. Harmincegy éves király a koporsóban!

Tragédia ez kétségkívül, s nem is akármilyen, noha korántsem egyedülálló királysors az Árpád-korban. Meglehetősen sok királyunk halt meg harmincadik életéve körül.

Még Pauler Gyula is felfigyelt királyaink csoportos, korai elhullására. Három harminc év körül elhunyt királyunkkal kapcsolatban írja:

"Nem egészen fél évszázad alatt - most II. Géza halálával - harmadszor ismétlődött meg az eset, hogy az elhunyt király kiskorú gyermeket hagyott maga után örökösül." (A magyar nemzet története I. 295)

De vajon nem oktalanság efféle körülmény körül kutakodni, vagy azt feltételezni, hogy királyaink egy részének 30 év körüli elhalálozásában bármiféle törvényszerűség érvényesülhet? Ennek feltételezése valóban merő képtelenségnek tetszhet. Miért volna bármi oka is annak, hogy néhány királyunk harminc év körül halálozott el? Ámde még ha - feltételezve, de meg nem engedve - elképzelhető volna itt valamiféle végzet, sorsszerűség, törvényszerűség, az annyira rejtett, nyomtalan, s ködhomályos, hogy felderítése a lehetetlennel egyértelmű.

Mi történt hát II. Gézával?

Kútforrásainkban halálára vonatkozóan jóformán nincs semmilyen használható adat, semmi támpont a halála körüli eseményekről. Bizonyosra vehető pedig, hogy II. Géza sem természetes okok folytán szenderült el, bizonyossá teszik ezt - az alapvető tények mellett - az előzmények és a körülmények.

Közvetlenül a haláláról krónikánk lényegében csak ennyit mondanak: "Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerszázhatvanegyedik esztendejében, május harmincegyedikén, szerdai napon."

Ennyi, se több, se kevesebb.

Lássuk hát a tényeket. Tekintsük át harmincadik életévük körül elhalt királyaink lajstromát.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK VIII.

Az ismeretlen törésvonal

Tizenkét Árpád-házi királyunk halt meg tehát a harmincadik életéve körül. Megdöbbentő tényadat, különösen, ha tudjuk, hogy mindössze huszonhárom Árpád-házi királyunk volt. (Valójában csak huszonkettő, mert Német Péter (Petrus Orseulus) nem tekinthető Árpád-házi királynak.) Tizenkettő a huszonkettőből! Több mint a fele! Három évszázad királyainak több mint a fele! Ez már elgondolkodtató adat, amit nem lehet egy legyintéssel elhessegetni. S ez a tényadat azt is tanúsítja; hogy itt valamiféle oknak, szemünk, tudatunk elől rejtett tényezőnek kell érvényesülnie.

De vajon mi lehet az? Mi lappanghat e döbbenetes tények mögött? S miképpen juthatnánk nyomára? Miféle titkos gát, határ, láthatatlan záróvonal húzódik itt; ami királyaink több mint felének a halálához vezet?
Bele kell mélyednünk kissé a körülményekbe, a harminc év körüli királyok élethelyzetébe.

Vegyük Magnus (I. Géza) királyt. Hat gyermeke van, a két legnagyobb: Kálmán (a későbbi király), Álmos és még négy gyermek, akiről semmit sem tudunk, még a nevüket sem ismerjük. Vak (II.) Bélának ugyancsak- hat gyermeke van; II. Gézának meg éppenséggel nyolc, III. Istvánnak egy.

Harmincéves korú apa gyermekei az élet törvényei szerint általában még kiskorúak, neveletlenek. Ha ilyenkor hal el az apa, nagy gond szakad a családra az árván maradt neveletlen gyermekek miatt. Ki gyámolítja, ki neveli fel őket? Ha király hal el ebben az életkorban - kiskorú trónörökös marad utána.

Vagyis a harmincéves elhalálozásokból kiindulva, beleütközünk a gyermek királyok problémájába. A király korai halálával valami végzetes történik: megszakad a nemzedékek szellemi-tapasztalati folytonosságát biztosító lánc: az a kötelék, amely nélkül; ha általánosságban megszűnne, az emberiség néhány nemzedék alatt mérhetetlen tudatlanságba, barbárságba zuhanna vissza, tekintve, hogy az egymásra következő nemzedékek nem tudnák átadni egymásnak a saját életük folyamán felgyűlt tapasztalatokat.

S ami általában mindenkire érvényes, felfokozottan érvényes a nemzet, az ország sorsát irányító uralkodóra: minél magasabban áll valaki a társadalomban, annál több tudásra, tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy megfelelően tudja ellátni hivatását. A kormányzati tudás egyik legfontosabb összetevője: a titkos erők ismerete. Népek, nemzetek, országok örök küzdelmében óriási a szerepe a titkos erőknek, titkos tényezőknek, ezeknek leghivatottabb, leghitelesebb ismerője pedig - legalábbis a régi századokban - maga a központi hatalmat megszemélyesítő uralkodó: tudásának, tapasztalatainak fontosságát még aláhúzza, hogy a király személye ugyan múlandó, de a királyság folytonos, s korszakokon átívelő belső és nemzetközi kapcsolódásainak ismeretének híjával jószerivel vakká válik az ország vezetés, alkalmatlanná a hihetetlenül bonyolult nemzetközi viszonyok, tendenciák felismerésére és irányítására, csaknem olyanszerűen, akár egy vadon, erdőben felnövekedett emberi lény, aki a köztudást és köztapasztalatot nélkülözve váratlanul belecsöppen a társadalmi cselekvés sűrűjébe. A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati anyag átadásától és valójában az uralkodásra éretlen, alkalmatlan utódokat hagy hátra: azaz más szóval: az állam vezetése minden ilyen esetben valósággal lefejeztetik.

II. Géza, apja halálakor 11 éves gyermekként kerül a trónra, III. László apja halálakor öt éves mindössze. Ha viszont a királyi apa nem halna meg legkésőbb harmincadik életéve körül, s gyermekei még apjuk életében felnövekednének, lehetségessé válna a nemzedéki tapasztalatcsere, a tapasztalati és tudásanyag átadása, a jövendő ifjú király bevezetése a kormányzás rejtelmeibe, tehát olyan király vehetné át a nemzedéki folytonosság alapján az uralkodást, aki kellő tudással; tapasztalattal felvértezetten gyümölcsöztetheti: királyi apja és - a nemzedéki folytonosság fennállása esetén - az előző királyok uralkodási tapasztalatait. Itt húzódik tehát az a láthatatlan törésvonal, válság- vagy halálzóna, amely mélységesen elrejtett titkos háttér tényezőként megszabta Árpád-házi királyaink több mint felének idő előtti, harmincadik életéve körül bekövetkező pusztulását.

Ezek után pedig fussuk át, ha csak érintőlegesen is II. Géza király halálba vivő életútját. Tizenegy éves gyermekként- természetesen bábkirályként- kezdi (és végzi?) uralkodását. Anyai nagybátyja, a szerb származású Belus bánnal az élen kormányzótanács irányítja az országot. Az új kormányzatnak, illetve, ha névlegesen is, Gézának, akárcsak elődeinek a külső hatalmak expanzív törekvései mellett, akár holmi hétfejű sárkánnyal, a belső árulókkal is meg kell küzdenie. Apjának, a vak királynak ellenségeivel való véres leszámolása még elevenen él a köztudatban, s miután két testvéröccsével viszálya támad, László és István- Bizáncba fut Komnenos Manuel ("cselszövő Mánuel") császárhoz (1143-1180), akinek saját udvari történetírója, Joannes Kinnamos szerint élete legfőbb törekvése a Magyarország fölötti uralom megszerzése: politikája ennek jegyében áll.

Mánuel természetesen örömmel fogadja a két királyi herceget, hiszen azokat bármikor trónkövetelőként, ütőkártyaként használhatja fel Magyarország ellen. Gézának viszont testvérei Bizáncba menekülésével nemcsak a külső, de a belső feszültség növekedésével is számolnia kell az összeesküvők reményeinek és tevékenységének felerősödésével. Géza ezért - az egykorú arab szerző, Abu Hamid Al Garnati szerint - állandó kiütésekkel, rajtaütésekkel zaklatja az akkor még Magyarországgal határos bizánci birodalmat. Magyarország nagysága ugyanis ekkoriban - két évszázados hanyatlás után is - ugyancsak Abu Hamid szerint - még mindig többszöröse a bizánci birodalomnak és a magyarság sokasága - megszámlálhatatlan.

Ámde, hogy a kereszténységre térítés után másfél évszázaddal milyenné váltak közállapotaink és a magyar etnikum milyen védtelenné vált, jelzi, hogy a Közel-Keleten, de hazánkban is mindenütt olcsó pénzért rabszolgaként veszik- viszik a magyar nőket (arról ne is szóljunk, hogy mindenütt folyik a magyar vér). "Egy szép rabszolganő ára tíz dénár, de hadjáratok idején már háromért is kapható - írja Abu Hamid al Garnati -. Jómagam is vásároltam magamnak egyet tíz dénárért; 15 éves, szebb a teliholdnál, koromfekete hajú; fekete szemű, bőre pedig fehér, mint a hó - amellett jártas a főzésben, varrásban és számolásban."

Szüntelen belviszályok, trónvillongások, hatalmi torzsalkodások; háborús összetűzések töltik ki ezeket az éveket. Viaskodni Borisszal, küzdeni Mánuellel s a belső árulókkal. Világpolitikailag ekkoriban ismét kiéleződik az invesztitúra harc, a világi és egyházi világhatalomért folyó küzdelem. Dühöng a világuralom tébolya. Mánuel világhatalomra tör. Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyes német-római császár is világuralomra tőr. III. Sándor pápa is VII. Gergely eszméit követve világhatalomra törne. Borisz; Kálmán király állítólagos fattya a magyar trónt akarja megkaparintani. Szervezkedik az orosz nagyhatalom. Cápák falják az országot s kezükre játszik a belső árulás, pártoskodás.

"Julianus ispán álnok hűtlensége folytán Rápolt német vitéz beszállt Pozsony várába ami nagy veszedelmére lett a magyaroknak; az, ifjú király azonban nem tűrte békén" -tudósít a Képes Krónika. A német császár ugyan személyesen nem jött a király ellen, de Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította." Keresztes hadak vonulnak át Magyarországon s "Krisztus zarándokai" "zsarnoki és rablói dühösséggel" pusztítják az országot. Borisz az ádáz trónkövetelő, hol szláv, hol bizánci, hol német seregekkel tör az országra. Belülről az árulók biztatják: "némely magyarok tanácsolták neki, jöjjön be az országba, akkor majd uruknak fogadják, elhagyják a királyt, és sokan csatlakoznak hozzá." Idehaza az erőszakos, király fölötti hatalomra törő Lukács esztergomi érsek akarja pórázon vezetni az ifjú királyt. Frigyes császár 1160 februárjában zsinatot hív össze Pávia városába és a zsinat kiátkozza III. Sándor pápát. Géza király követei egyetértenek a határozattal, Lukács érsek nyomására azonban a király a következő évben III. Sándor pápa pártjára áll. Frigyest felháborítja ez, s az 1161-es év vége felé követséget küld Magyarországra, akit Géza kelletlenül fogad, s fegyverszünetet köt Frigyes ellenségével, Mánuellel. Frigyes dühöng és - Pauler szerint - azzal vigasztalja magát Géza pálfordulásával kapcsolatban, hogy ilymódon "megszabadult egy hitvány baráttól és azt ellenségei közé számítja". Frigyes tehát nyíltan ellenségének nyilvánítja Gézát. Ez pedig, Frigyes természetének, titkos diplomáciai tevékenységének ismeretében, határozottan fenyegetésnek számít és következményekre utal.

Mi a következmény? Van-e következménye Frigyes már-már csaknem nyílt fenyegetésének? A Géza udvarába vezető titkos szálak ismerete híján nincs a kezünkben kétségtelen bizonyosság. Tény azonban, hogy Frigyes küldöttsége a magyar udvarban folytat tárgyalásokat. És tény, hogy az ifjú, egészséges, életerős uralkodó alig harminckét évesen 1162 májusában hirtelenül és váratlanul meghal. Legyünk gyanútlanok? Ne keressük az összefüggéseket, s az oksági láncot, az ok és okozat törvényét félrelökve, legyünk oktalanok? Mesterségesen keltett gyanútlansággal történelmünk számos sebe, véres törése, kataklizmája, titkos háttértényezője eltakarható. S némelyek el is takarják. Meghalt a király, s neveletlenül, árván maradtak gyermekei: István fia gyermekként került a trónra, akárcsak nemrég ő maga, Béla fiát pedig később Bizáncba vitték.

"A derék ifjú királynak, ki a nemzet függetlenségét s az ország határainak épségét két hatalmas császár ellenében sértetlenül megvédte, kora halála hosszú, káros zavart, idegen befolyást hozott az országra (...) - írja Horváth Mihály -, a fondor, cseles Mánuel megérkezettnek látta az időt, életbe léptetni régi tervét, mely szerint fennhatóságát kiterjeszteni vágyakozott Magyarországra." (Magyarország története I.417)

MAGYAR HÁROM KIRÁLYOK
(III. István, II. László és IV István)

A magyar háromkirályok éppen nem boldog királyok, gyászcsillag mutat nekik a vak úttalanságban utat; a magyar háromkirályok fején szent körláng; fénygyűrű helyett aranykorona fénylik, szemük fénylő opál, szakálluk éppen csak serked, előttük, mögöttük irdatlan szakadékok, köröskörül vérmező. Gyászcsillag lebeg fölöttük, gyászcsillag után mennek, végzetük csillaga után, koronás fejüket pedig - akár udvaroncok a kalpagot - a hónuk alatt hozzák, válluk fölött középen gyújtatlan piros lángként himbálódzik gigájuk; testük méregtől ráng, szívük tőrhegyen reszket; nem is a csillag után mennek: sírjukat keresik vak csillagok alatt három ifjú királyok. Elől III. István jön, alig huszonöt évesen roskadt a sírba, mögötte II. László harminc esztendejével, végül Negyedik István harminckét éves holtként. Siralmas háromkirályok: Árpád utódai; csekély idő adatott nekik örömre, küzdelemre: hárman együttvéve is csak annyi évig országoltak, amennyi hónap fér egy kerek esztendőbe: tizenkét évig csupán.

Királyi éveik nem oszlottak meg egyenlően. Valójában III. István tizenegy esztendeig, kilenc hónapig és három napig uralkodott, két rokona nagybátyjai - II. László és IV. István pedig e szűkre szabott időn belül ellenkirályként lépett fel az 1162-1163 esztendőben és fél-fél évig uralkodott.

Nem egészen tizenkét év alatt tehát három magyar királlyal suhamlott el a végzet. Lássuk hát, mi történt velük? Mi szabta ily kurtára földi futásukat? Ez idő tájt részleges világpolitikai átrendeződés megy végbe, s a Magyarország létére törő félelmetes hatalmak sorában ekkortájt a Bizánci birodalom kerül az első helyre. Komnenos Mánuel bizánci császár irányításával Bizánc most már nyíltan, nem csupán titkos diverzióval, de közvetlen beavatkozással, katonai erőhatalommal is Magyarország meghódítására, gyarmatosítására tör.

Hanyatlik a magyarság hajdani (IX-X. századi) hatalma, s félelmetes erők nőnek a süllyedő magyar hatalom fölé; felemelkedik a Német-Római birodalom, megnő Bizánc hatalma, hatalommá növekszik köröskörül minden; belül is meggyengül a központi királyi hatalom, ezzel szemben nő a torzsalkodó főurak hatalma, félelmetes hatalom összpontosul a főpapok, a római katolikus egyház kezében, a klérus a világi hatalom fölé helyezi magát, külön testté, külön állammá válik az állam testében, amely valójában csak a pápa főségét ismeri el; az egyházi főméltóságok, azon a jogcímen, hagy ők isten szolgái, valójában fölébe helyezik magukat a királynak, a királyi hatalomnak, attól függetlenedni akarnak, kötöttségeit lerázni, s a lelkek urai, kormányosai, gondozóiként, a lelket a test elé helyezve (mintha elválasztható volna ez a kettő) gyakran megtagadják az "evilági hatalomnak" az engedelmességet; nép és király fölött állónak hívén magukat, rendelkezni akartak nép és király fölött. A központi királyi hatalom fölötti klerikális hatalom gyakorlati megvalósítása érdekében a főpapság szükségszerűen eljutott a szembenállásig, a nyílt és titkos eszközök pártfogásáig és alkalmazásáig.

Lukács esztergomi érsek a legvehemensebb klerikusok közé tartozott, s mint ilyen, három egymást követő király (III. István, II. László és IV. István) sorsának alakulásában játszott szerepet. E három király sorsa annyira összegabalyodott, hogy alig különíthető el. Háromkirályaink közül a királyok sorrendjében, trónra lépésük sorrendje szerint III. István áll az első helyen: ő Árpád-királyaink közül a tizenharmadik király, őt követi a tizennegyedik helyen II. László, őt meg tizenötödikként IV. István. Haláluk sorrendje azonban nem ez: III. Istvánt a halálban két nagybátyja megelőzi, s így nekünk, királyaink halálkörülményeit fürkészvén ezt a sorrendet kell követnünk. Lássuk hát elsül II. Lászlót!

LUKÁCS ÉRSEK ELSŐ HALÁLJÖVENDÖLÉSE:
"NEGYVEN NAPON BELÜL HALOTT LESZEL, KIRÁLY!"

Második Lászlónak; Vak Béla fiának, Harmadik László nagybátyjának arasznyi (1162. VII. 15 - 1163. I. 14.) királykodása, tragédiája bizánci beavatkozás következménye; a bizánci hadak betörnek az országba, hogy megdöntsék a serdülőkorú III. István uralmát és helyébe saját pártfogoltjukat, a bizánci feleséget vett és a bizánci politika feltétlen kiszolgálására kész István herceget, a későbbi IV. Istvánt ültessék a magyar trónra. Kiskorú István a betörő hadak elől külföldre menekül; sajátos interregnum jön tehát létre, s a nemzeti párt, hogy a bizánci mesterkedést, a közgyűlöletben álló idősebb István királlyá tevést megakadályozza, testvérét, II. Lászlót kiáltja ki királynak.

Ilyen baljós, viharos események következtében kerül hát trónra 31 évesen II. László.

A viharos kezdetnek viharos a folytatása is. László király végzetes lépéssel kezdi uralkodását: összeütközésbe kerül; jóllehet részint akaratlanul a magyarországi római katolikus klérus teljhatalmú fejével, Lukács esztergomi érsekkel, és ez döntő kihatással van további sorsára. Felszólítja az érseket, hogy koronázza meg, Lukács azonban a külföldre menekült III. Istvánra hivatkozva, kereken megtagadja kívánságát, mi több, gorombán lehordja és bitorlónak nevezi őt, amiért kiskorú István helyének az elfoglalására törekszik.

László ezek után a kalocsai érsekhez fordul, aki meg is koronázza. Ámde Lukács érsek még ez ellen is vétót emel és kiközösíti, egyházi átok alá veti a királyt, aki ezt már nem hajlandó békén elviselni. "II. László rettenetesen felbőszült, kardot rántott, fenyegette Lukácsot és kényszeríteni akarta, hogy vonja vissza az egyházi büntetést; mikor pedig Lukács nem tette, elfogatta, az egyházat pedig kényszerítette, hogy az interdiktummal ne törődjenek. Az ujjhúzásnak III. Sándor pápa akart véget vetni; közbenjárására az év vége felé II. László szabadon bocsátá az érseket (...). Karácsony napján hagyta el a börtönt, és azonnal a kápolnába sietett, ahol a király a nagymisét hallgatta; az oltárhoz lépett és mindenki bámulatára - ledobatta a terítőt, az ékítményeket, az interdiktum (kiátkozás, kiközösítés) miatt, s a megdöbbent, elhűlt királyhoz fordulva mondá: Uram Jézus, ki megszülettél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra; hogy meglátogasd! ha pedig nem, VERD MEG NEGYVEN NAP ALATT ERŐS KARDODDAL, MELY PHARAÓT LESÚJTÁ, hadd érezze, ki ellen vétkezett!" Amint e fenyegető prófétaszavakat kimondá és a kápolnát elhagyá, újra elfogták, még szigorúbb fogságba vitték, "ahol imádkozott és dicsőíté az Istent!" II. LÁSZLÓ KIRÁLY PEDIG, MIELŐTT A NEGYVEN NAP ELMÚLT, 1163. január 14-én bűnbánat nélkül meghalálozott. Fél évig uralkodott csak". (Pauler Gyula, A Magyar nemzet története I.297)

Negyven nap alatt meghalsz! - lényegében ezt kiáltotta Lukács érsek a királynak. És II. László negyven napon belül csakugyan meghalt! Olyan tény ez, amelyet senki sem vonhat kétségbe. II. László halálát tehát Lukács érsek előre bejelentette. Misztikus lelkek vélhetik, hogy Lukács érsekkel isteni látomás tudatta a király halálának bekövetkezését. Mások - bizonytalankodók és óvatoskodók - hihetik, hogy csak véletlen egybeesésről van szó: Lukács "prófétálása" és a király halála közt nincs semmi összefüggés.

Akadnak azonban még egyéb kiegészítő tények

- mindenekelőtt az, hogy II. László ekkor 31 éves - nem szenved semmiféle betegségben
- bűnbánat nélkül" hal meg, vagyis anélkül, hogy meggyónt, megáldozott és felvette volna az utolsó kenetet
- következésképp II. László - alig öt hónapos uralkodás után váratlanul halt meg, azaz: senki sem számított- számíthatott közeli halálára
- halála hirtelenül következett be, villámcsapásszerűen.

Miként fentebb említettük - Lukács érsek pedig mindezt előre látta, annyira, hogy még a király halálának időkeretét - negyven napon belül - is kijelölte. Így halt meg László király ifjan, virágjában, mint elődei és utódai hosszú sora a magyar királyi széken. Ha a misztikát elvetjük, az oksági lánc érvényesül; az ok és az okozat összefüggése pedig jelzi a köztes történés módozatait.

NEGYEDIK ISTVÁN MEGMÉRGEZTETÉSE BIZÁNCI PRIZMÁN KERESZTÜL

Negyedik Istvánnak (1163), Vak Béla harmadik fiának rövid országlása is ádáz viszálykodásban telik el. Már egészen fiatalon részt vesz - bizonyára bizánci felbujtásra - egy bátyja, II. Géza elleni összeesküvésben, s hogy életét mentse; Bizáncba fut: Manuel Komnenos császár (1143-1180), a "cselszövő Mánuel", akinek legfőbb törekvése a Magyarország fölötti uralom megszerzése, örömmel fogadja a magyar királyfit, benősíti családjába Mária Komnenosz hercegnőt adja hozzá feleségül, elhalmozza kegyeivel, és természetesen ígéreteivel, hogy magyar királlyá teszi; és István engedelmes eszközévé válik a hazánk megrontására törő bizánci politikának: hamis trónigényének érvényesítése ürügyén pusztító bizánci hadak élén újra meg újra betör az országba s végig pusztítja Délkelet-Magyarország akkor még Al-Dunáig húzódó színmagyar vidékeit, a Száván túli területeket, az ősi Szerémséget; támadásait a magyar csapatok nagy véráldozatok árán mind újra visszaverik, s viselt dolgainak, áruló voltának ismeretében országos gyűlölet támad ellene.

Theodoros Skutariotes bizánci historikus összefoglalója szerint: "Gézának, a hunok fejedelmének (II. Géza) két édestestvére volt: István és László, és két fia: István és Béla. E testvérek közül (IV.) István kikerülvén a meggyilkolására készülő testvéri kezeket, Konstantinos városába érkezett. A császár fogadta őt, s egyéb megtiszteltetések mellett, melyekben részesült, feleségül vette a császár unokahúgát, Máriát, Isaakios Sebastokrator leányát.

Kevéssel később László (II.) is testvéréhez, Istvánhoz hasonlóan cselekedett, nem annyira azért, mintha Géza nem szerette volna, hanem inkább István szerencséje ösztönözte; s ő sem csalódott reményeiben, hiszen fényes fogadtatásban részesült, és feleséget is vehetett volna, ha nem gyanította volna, hogy az asszony akadályozza hazájába való visszatérését. S ezután mi történt? Géza király meghal, és az uralom fiára, Istvánra (III. István) száll át. A császár ezt igen kedvező fordulatnak vélte, és az a gondolata támadt, hogy a hunok feletti uralom arra az lstvánra száll; aki az unokahúga révén sógora, úgy maga is öregbíti dicsőségét, és a római császárság is hozzájut vagy az onnan való adórészhez, vagy Phrangochorion (Haram vára) és Zeugninon (Zimony) birtoklásához."

A bizánciak elgondolása arra épült; hogy III. István gyermekkorú király, tehát könnyű elérni, hogy megdöntsék uralmát és helyébe nagybátyját, a Bizáncnak lekötelezett IV. Istvánt juttassák a magyar trónra.

"Ezért siet a kitűzött célokat megvalósítani. Tüstént követeket küld tehát sógorához, Istvánhoz, hogy azok előkészítsék a hatalmat jelentő korona átvételét, s nem sokkal később maga is Sardikébe ment. A hunok azonban hallani sem akartak István felettük való uralmának elfogadásáról, mint mondták, egyebek miatt sem, főleg azonban azért nem, mert a rómaiaknál kötött házasságot. Márpedig nekik semmiképp sem előnyös, hogy olyan férfi legyen fejedelmük, aki házassága révén rokoni kapcsolatban van a császárral. Ezért a követség eredménytelen maradt, és a hunok az odaérkező Istvánhoz egyáltalán nem csatlakoztak. Ebből a császár megtudta, hogy nagyobb erővel kell Istvánnak segítséget nyújtania. Eltávozva Sardikéből a Duna mellékére, tudniillik Branitzovába (Barancs vára) és Belgrádba érkezik, és egy csapat élén az unokaöccsét, Alexios Kontostephanost küldi el Istvánnal.

Ezek el is jutottak Chramosba (Haram), ajándékokkal vesztegették a hunok főembereit, és hízelgéssel és ígéretekkel igyekeztek az uralommal kapcsolatos kérdéseket elintézni, de nem végeztek semmit, csak annyit, hogy Lászlót, István testvérét a hunok elfogadták fejedelmül.

Mivel azonban hatalomra jutása után ő is csak rövid ideig élt, a hunok Géza fiát, Istvánt (III.) választották fejedelmükké. Azonban a császár sem vette a történteket szívesen, és Géza testvére, István (IV.) is mindent elkövetett a császár segítségével, hogy valami módon megszerezze az uralmat".

Második László, mint láttuk, öt hónapi uralkodás után a bizánci titkos diplomácia, az ötödik hadoszlop áldozata lett, s ezáltal elhárult az akadály István uralomra jutása elől. Még 1163-ban elfoglalja a trónt. Ámde nem sokáig ülhet a trónon, a nemzet felkel ellene s tömörül az osztrák földről visszatérő törvényes király, III. István körül. Most már IV. Istvánon a menekülés sora. Mánuelhez fut. De időközben Bizánc politikája megint fordult: Mánuel belátja: a nemzet a leghatározottabban ellenzi István uralmát: István kegyvesztetté válik. A bizánci politika ekkor már a törvényes király Bizáncban tartózkodó öccse, Béla (a későbbi Harmadik Béla) felé fordul. A csalódott István, mint utolsó menedékébe, még visszatér magyar területre, Zimony várába és itt készül a végső ellenállásra. A felmentő magyar sereg körülzárja a várat. István idegzeteit megviseli az ostrom, s ezért - hamis tanácsadói rábeszélésére - eret vágat magán. Az érvágás műveletét egy hírhedt méregkeverő végzi.

De adjuk vissza a szót a bizánci krónikának: "Miután tehát emiatt sok háború folyt, és a császár Géza fiát, Bélát leánya, Mária révén vejévé szemelte ki, a hunok közül azok, akik István ellentáborához tartoztak, elhatározták, hogy méregpoharat keverve neki, eltüntetik őt az élők sorából. Találtak-is valakit, aki ezt végrehajtsa, István emberei közt egy Tamás nevezetűt, aki nagyon ügyes volt az emberi élet kioltásában és a testnek a lélektől való elválasztásában, és magától talált egy módszert. Amikor ugyanis eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be és ez a sebre helyezve igen keserves halált okozott. István
holtteste minden tiszteletadás nélkül, temetetlenül feküdt, Zeugminont pedig elfoglalták (IV. István embereitől - G.K.E.) a hunok. Amint a császár erről értesült, megüzente a hunok ellen a háborút." (Theodoros Skutariotes (1282) Moravcsik Gy. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 304-306)

Bizánc tehát a magyarokat "a hunok közül azok(at), akik István ellentáborához tartoztak" vádolja Negyedik István király meggyilkolásával. Ennek a beállításnak azonban van egy meglehetős szépséghibája. Negyedik István Bizánc pártfogoltja, Bizánc embere volt, s bizánci seregek fegyvereinek élén jutott a magyar trónra, bizánci hadakkal szállta meg Zimony ősi déli magyar erődjét is, tehát bizánci seregek, bizánci hadvezetés vette körül őt akkor is, mikor a magyar felmentő seregek ostrom alá vették a várat.

Miként kerülhettek volna hát Zimony várába és István közvetlen környezetébe, méghozzá szép számmal olyan magyarok, akik "István ellentáborához tartoztak"? - s miként határozhatták el, hogy Istvánt megölik? Kétségtelen ugyanis, hogy István megmérgezése a vár ostromának és a magyarok által történt visszafoglalásának végső napjaiban, sőt minden bizonnyal utolsó napján, de még a vár bevétele előtt történt. Bizonyos az is, hogy István - kétségkívül rábeszélésre - eret vágatott magán és ennek során mérgezték meg. Az "István ellentáborához tartozó" hunok, azaz magyarok semmiképpen sem tartózkodhattak ekkor a várban, nem hozhattak határozatot István megmérgezéséről, eret sem vághattak rajta és így az érvágás alkalmával nem is mérgezhették meg.

És ami ugyancsak megfontolandó: miért ölték volna meg a királyt a vár elestének utolsó napjaiban vagy éppenséggel utolsó óráiban? Mi szükség lett volna rá, hogy ilymódon orvul eltegyék láb alól a királyt, mikor magyarok általi elfogatása, végzete már nyilvánvalóan bizonyossá vált?

Mi több, bízvást megfordíthatjuk a dolgot: a magyaroknak kimondottan az volt az érdeke, hogy az áruló ellenkirályt élve fogják el és élve adják át a királyi haditanácsnak. Vagyis a méregkeverő orgyilkosok nem magyar, hanem bizánci érdekeket szolgáltak a király meggyilkolásával.

Negyedik István Bizáncban, Mánuel császár szemében már korábban kegyvesztetté vált: Bizánc ugyanis belátta: semmiképpen sem erőltethet a magyar trónra olyan királyt, aki ellen olyan nagy az országos gyűlölet, hogy újra meg újra felkelt ellene az egész ország. Ráadásul Mánuel császár új, hasonlíthatatlanul ígéretesebb jelöltet talált Második Géza második fiának Bélának - a későbbi Harmadik Bélának - a személyében, tőle várta Magyarországgal kapcsolatos reményeinek teljesítését, miként ezt fentebbi idézetünkben maga Theodoros Skutariotes is tudtunkra adja "a császár Géza fiát, Bélát leánya révén vejévé szemelte ki" - s ezután következik be - a jelzett szövegben is István meggyilkolása.

Világos tehát, hogy Negyedik István, a szerencsétlen. ifjú ellenkirály, a bizánci politika bábja kegyvesztetté vált, immár nem segítette, hanem zavarta a bizánci politika céljait, minekutána pedig bizonyossá vált, hogy Zimony a magyarok kezére jut, Istvánt, nehogy a magyarok kezére jutva kifecsegje a Magyarország elleni bizánci titkos diplomáciai manőverek, intrikák, megvesztegetések, beépített árulók féltett titkait - a vár eleste előtti pillanatokban a bizánciak megmérgezték.

A magyarok pedig kihajították a gyűlölt király holttetemét a várból és otthagyták temetetlenül napokig.

Mindenesetre mindnyájunkat meggondolkoztathat ez a látvány: az áldozatul vetett ifjú magyar király holtteteme a romba döntött, füstölgő nagyhírű, s azóta már rég idegenbe szakadt magyar végvár, Zimony előtt, a porba kihajítva keselyűk, kóbor ebek étkéül. Fölösleges is tán megemlítenünk, hogy hazánkban a méregkeverés - miként a titkos tevékenységek tudománya általában - gyermekcipőben járt s távol állt attól a nagy gyakorlatra valló tökélytől, ahogyan Negyedik Istvánt megmérgezték. Előzőleg ennek egy változatát alkalmazhatták Könyves Kálmán, később- Harmadik Endre, Hunyadi Mátyás stb. esetében.

LUKÁCS ÉRSEK MÁSODIK HALÁLJÖVENDÖLÉSE:
"PONTOSAN MÁHOZ EGY ÉVRE HALOTT LESZEL, KIRÁLY!"

Végül Harmadik István (1162-1172) is beleesett ugyanabba a végzetesnek bizonyuló hibába, mint Második László: szorultságában az egyházi vagyonhoz nyúlt. "A háborús időkben szenvedett az egész ország, szenvedtek főleg az egyházak, melyeknek morális tekintélye még nem volt olyan nagy, hogy a nyers társadalom, mikor szüksége volt rá, a vagyont, a pénzt ne náluk keresse, ne tőlük vegye, ahol ezt anyagi erő nem védelmezte(?) III. István is "nagyobbra vállalkozva, mint amennyire képes volt, ha megszorult, az egyházi vagyonhoz nyúlt, püspököt, apátot, prépostot, ha neki tetszett, letett, áthelyezett; és eziránt annál kevésbé érzett lelkiismereti furdalásokat, mert maguk az egyháziak, a püspökök, elsősorban köztük a kalocsai érsek, hasonló önkénnyel és igazságtalanul jártak el. Kivétel csak Lukács érsek volt, ki fájdalmas szívvel látta, mint tapodja III. István lábbal azt; amit atyja, II. Géza a püspöki székek betöltésére nézve ígért, sőt még az egyházi vagyont sem irtózik prédálni" (...) (mindebben) "csak megátalkodott makacsságot látott", könnyes szemmel bár, de mégis átokkal sújtotta a királyt. (Pauler: A magyar nemzet története I.320)

Harmadik István a klérus nagy nyomására, pápai közbelépésre engedni kénytelen, s kötelezi magát, hogy a pápai szék beleegyezése nélkül püspököt nem nevez ki, az egyházi vagyonhoz csak háborús végszükség esetén nyúl stb. "Lukács örömmel látta, hogy amiért ő oly buzgón imádkozott, megtörténik. A király "megtért", Esztergomba sietett. Az érsek, papság, nép ünnepélyes menetben ment eléje s vezette a megtértet, ki feloldozást nyert, a városba. De míg az ének zengett: Lukács arca - beszélék legalább szerte - elkomorult és szeme könnybe lábadt, bár titkolni igyekezett. "Mi bajod, kedves atyám?" - kérdé a király - "hogy te sírsz, amíg mások örülnek?" "Nem tudok örülni; - felelte Lukács - "mert éppen mához egy évre, mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett, itt Esztergomban meg fogsz halni." És a jóslat teljesült.. A következő 1172. év elején Welf oroszlán Henrik szász herceg nagy kísérettel s Szentföldre utazott. Február közepén Bécsbe ért, hajókat szerzett, megrakta borral, éléssel, másféle szükségletekkel (...) Esztergom alá értek, mely természeti fekvésénél fogva igen erős, egy részről a Duna, más részről egy másik mély folyó környezi, melynek neve - a német író szavát idézem - "Gran"; ahonnan a város és a vár, mely a túlparton - a Dunán túl - fekszik, nevét vette. Az éjjel azonban nagy szomorúság érte az útitársaságot, István király hirtelen meghalt (március 4.) méregtől, melyet "testvére" - beszélték - kit az országból kiűzött - kevert italába. A megdöbbenés, ijedelem általános volt. Henrik a lányát féltette..." (u.o.) A feltehetően mesterségesen keltett, célzatos fecsegést mellőzve, tényként állapítsuk meg a következőket:

1. Lukács püspöknek ismét jövendőlátomása, halállátomása támadt, ezúttal, II. László halálát is figyelembe véve, másodízben.

2. A látomás ezúttal látványosabb díszletek között, egyházi ünnepély keretében történik: a szertartás közben Lukács arca hirtelen elkomorodik: ekkor jelenik meg lelki szemei előtt István király egy kerek év múltán bekövetkező halálának ténye: a körülményekből legalábbis erre lehet és kell következtetni.

3. A halállátomás rendkívül konkrét és számszerű: István király halálának időkereteit éppúgy kijelöli, mint annak előtte II. Lászlóét, a keret ezúttal tágabb: míg Lászlónál negyven napon belül, III. Istvánnál egy év leforgásával kellett bekövetkeznie a halálnak.

4. Lukács pontos időzítésű próféciája ezúttal is pontosan beteljesül: István a megadott határidőben éppúgy meghal, váratlanul és hirtelenül, mint előbb II. László.

A megdöbbenés híven jelzi ezt; az általános ijedelem a mérgezés, a méregkeverés felismerésének és veszedelmének tükröződése.

Felmerül a kérdés: miként lehet előre tudni ép, egészséges, életerős fiatal emberek váratlan és hirtelen halálát, s miként lehet ennyire pontosan tudni, az időpont megjelölésével? Feltehető-e, hogy Lukács érsek természetfölötti képességekkel rendelkezett, közvetlen kapcsolatban állt Istennel (hiszen a jövőbe rajta kívül ki láthat?) s bepillantása volt abba a bizonyos Nagy Könyvbe, amelybe - némelyek szerint - előre minden megíratott?

Enyhén szólva, kételkednünk kell ebben. Kételkednünk kell annak ellenére, hogy történelmünk során, királyaink halála körül elképesztően sok az efféle "előrelátásos prófécia": számos királyunk gyorsan bekövetkező - hirtelen és váratlan - halálát sokan előre tudják és előre megjósolják, márpedig egy fa kidőltét csak akkor lehet előre látni, ha már dől a fa, vagy ha elhatároztuk kidöntését. Csillagjósok, érsekek, főméltóságok és udvaroncok, beavatottak és be nem avatottak gyakran előre tudják egyik-másik királyunk meglepetésszerűen bekövetkező halálát. Ez a rejtélyes jelenség mindenesetre megérdemel, ha nem is egy misét, legalább némi figyelmet. Nincs más megoldás: Lukács érsek vagy gondosan előkészített, rejtett titkok tudója, aki kezében tartja a párkák fonalát, vagy mágikus képességekkel rendelkezik. Vagy pedig... Kérdés az is, hogy kerül ide, miként és mi célból keveredik bele ebbe a haláljövendölésbe az egyházi, templomi szertartás? Mi ennek az értelme, szerepe, jelentősége?

Ha felidézzük, hogy mindez a szertartás végzése közben történik, s Lukács mindaddig derűs arca eközben komorul el, úgy nyilvánvaló: a színhely, a cselekmény egyaránt azt sugallja, hogy a szent szertartás végzése közben isteni kinyilatkoztatás történt, s Lukácsnak maga az Úr nyilatkozott meg, tudtára adván III. István király halálraítéltségét: ettől a mennyei hírtől komorult el Lukács érsek arca, és László kérdésére, akinek feltűnt Lukács arcának színelváltozása, ezt közölte az érthetően megdöbbent, elhűlt királlyal.

Aki hisz az efféle kinyilatkoztatásokban, elhiheti, hogy mindez így, történt s Lukácsnak valóban menyei jelenés adta tudtára a vétkes, de (későn?) megtért király jelenlétében a király halálát, annak pontos idejével egyetemben. Ámde miért rendelné el az Úr, "a szeretet istene", hogy egy ifjú - tegyük fel, hogy megtévedt, vétkezett - ember életének hirtelenül vége szakadjon - isteni rendelésre, hiszen László halála bejelentésének ez az egyedüli értelme; az, hogy ez a halál nem természetes úton, nem egészségi vagy más földi tényezők hatására történik, hanem égi elrendelésre. És ami még a különösön belül is különös, horror a horroron, az a halál idejének pontos kijelölése: László ugyanazon a napon fog meghalni egy év elteltével - és hal is meg valójában -, amelyen ezt Lukács kinyilatkoztatta.

A legnagyobb tárgyilagossággal bízvást kijelenthetjük: ember életének hirtelen megszakasztását nem isteni, de sátáni erő rendelheti el csupán, s ily módon közelebb kerülhetünk a valósághoz, a történés mögül kirajzó sátáni ténykedéshez, ahhoz, hogy sem II. László, sem III. István naprakészen kijelölt halálát (negyven nap és egy esztendő), nem Isten rendelte el, de nagyon is valóságos, sötét földi, politikai erőknek, erőcsoportoknak a köznyilvánosság elől gondosan eltakart, elálcázott ténykedése.

Lukács érsek, miként tetteiből kiviláglik, a hatalom és az erőszakos cselekvések megszállottja: király akar lenni a király fölött, akit alárendeltjének tekint, parancsokat ad ki számára, s ha nem teljesíti vagy nem kielégítően teljesíti, büntetésekkel sújtja, kiátkozza, törvényen kívülivé, jogfosztottá alacsonyítja, s a megtorlást követi a végső megtorlás: mert Lukács pontosan tudja, miként történik meg majd II. László, majd III. István halála.

Logikai mozzanatok:

1. István elköveti azt a "vétket", hibát, amit II. László is elkövetett: szorultságában, kegyúri jogával élve egyházi vagyont vesz igénybe égető állami gondjainak megoldásához, továbbá

2. Saját országában, királyi hatalmával élve, püspököket, prépostokat nevez ki.

3. Lukács érsek ezért, akárcsak II. Lászlót, egyházi átokkal sújtja.

4. István a kiátkozás következményeitől és a pápai nyomástól megrettenve, annak engedve, meghátrál s fogadalmat tesz, hogy a jövőben óvakodik a hasonló lépésektől. S Lukács ezt követően feloldozza az egyházi átok alól.

6. A derűs vég azonban nem következik be, talán mert a király későn "tért meg", talán, mert fogadkozása nem vehető; készpénznek, talán, mert a kocka már el van vetve.

7. Lukács bejelenti a király halálát és annak időpontját is kitűzi, sőt még a halál helyét is, Esztergomot.

8. III. István király a jelzett napon és helyen (Esztergomban) váratlanul és hirtelenül - általános megdöbbenésre és ijedelemre valóban életét veszti.

9. A király környezete, mi több, az akkor Esztergomba érkezett idegenek is (rettegésük tanúsítja ezt) mérgezést gyanítanak és mérgezést emlegetnek.

10. Ha elhull a király, gondoskodni kell új királyról: ha a király halálának időpontját senki sem sejti, természetesen nehéz azon nyomban új királyt állítani. Ezúttal azonban - ennyire biztos a beígért halál! - nincs fölösleges, időrabló várakozás: jókora sereg kíséretében már meg is érkezett az országba a Bizánc jelölte új király, Béla herceg, aki az ország rendjeinek egyetértésével "törvényesen és jog szerint" III. Béla néven a hirtelen elhalt király trónjára ül. Meghalt a király - éljen a király!

SZENTOSTYÁBA REJTETT MÉREGGEL MEGHALATOTT KIRÁLY

Az ifjú III. István országos döbbenetet kiváltó, váratlanul bekövetkezett halála után Bizánc első számú jelöltje, III. Béla (1173-1196) került a magyar trónra. Béla azonban a bizánci császári udvarban töltött kilenc esztendő dacára hű maradt népéhez és kiváló királynak bizonyult: a császári udvarban szerzett tapasztalatait a magyar központi hatalom megszilárdítására használta fel, helyreállította az ország területi egységét, tekintélyét, minden támadástól megvédte az ország ősi határait, biztosította - régi királyok rendeletei alapján - a törvényességet, belső rendet, közjólétet, szellemi haladást, lecsendesítette a belviszálykodást, kolostorokat, főiskolákat alapított, és teli kincstárt hagyott hátra.

Élete vége felé - akárcsak Szent László - ő is hadat akart vezetni a Szent sírhoz, de ezt, akárcsak más magyar királyok; ő is végig halogatta. Előrelátását tanúsítja, hogy Imre fiában utódját is kijelölte, s mikor 1190 elején hirtelen megbetegedett, hogy az országot a pártviszály kiújulásától megóvja s fia, Imre uralkodásának háborítatlanságát biztosítsa, halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy kisebb fia, Endre - akire ebből a célból óriási kincseket hagyott - szervezzen keresztes hadat és vonuljon a Szentföldre.

1196. április 20-án váratlanul meghalt, alig múlt ötven éves. Albericus cisztercita szerzetes így számol be erről Világkrónikájában: "Magyarország királya, Béla meghalt áldozáskor, akinek megmérgeztetéséről gyanú támadt Calanus pécsi püspök ellen." Calanus, aki nagy méregkeverő hírében állt, állítólag szent ostyába tett méreggel ölte meg a királyt. Az alapos gyanúkkal alátámasztott vád - meglehet, hivatalos formában? a pápáig feljutott. A pápa vizsgálatot is rendelt el, s lebonyolításával a cikkádori apátot bízta meg. A pápai vizsgálat azonban - hogy, hogyan nem? - megfeneklett: a pápának még másfél évtized múltán - 1210-ben - is sürgetnie kellett a jelentés elkészítését. Gondolkodó embernek már maga a vizsgálat félbeszakadása is sokat elárul. Minden jel egyaránt tanúsítja, hogy III. Béla uralkodása alatt az ország külső és belső helyzete egyaránt megszilárdult.

Mi az oka hát mégis, hogy őt követően ismét fellép a ritmuszavar? Két gyors királycsere jelzi, hogy itt újabb rejtett törésvonal húzódik. Természetesen számos ok lehetséges. Az egyik legkézenfekvőbb ok az
volna, hogy III. Béla ú.n. "gyönge" királyt hagyott hátra. Ám erről szó sincs: III. Béla jól választott utódját, Imrét illetően: kiváló erényei jelentős királyt ígértek. S ezúttal külső katasztrófák sem következtek. Hát akkor? Mi volt az ok? Kitapintható-e a tényleges ok? Az ok szemrevehetően kirajzolódik a nagy király végakaratát keresztülhúzó akaratban.

Emlékeztessünk rá: III. Béla úgy végrendelkezett, hogy Endre haladéktalanul induljon keresztes hadak élén a Szentföldre.

Aligha kétséges: III. Béla valamilyen okból el akarta távolítani kisebbik fiát a hazai színtérről, mégpedig azért - miként a következmények elárulják -, mert attól tartott: Imre uralkodásának első éveit szerfölött megnehezítheti Endre ittléte. Magyarán: ha kisebb fiát nem sikerül eltávolítania kiújul a belviszály. Pontosan ez történt. Endre semmibe vette apja végakaratát, nem ment a Szent sírhoz: az apjától örökölt kincsekkel hadat toborzott, s fegyverre kelt bátyja, Imre, a törvényes király ellen. A végeredmény: az apai végakarat fordítottja: Imre rövid uralkodás után fiával együtt sírba száll, s Endre kerül a trónra.

A történet tehát nem a III. Béla megszabta irányban halad tovább. Az apai végakarattal szembefeszülő akarat - drasztikus közbeavatkozások révén - megfordítja a történelem menetét, és nem Imre és utódai adják a további királyokat, hanem Endre és utódai. A kijelölt történelmi vonulat hallatlan energiájú, erőszakos úton történő átváltása, ellentétes irányba fordítása okozza itt a ritmuszavart, a felpörgő ritmusú rövid korszakot, a két gyors királycserét.

IMRE KIRÁLY HALÁLÁNAK REJTELMES HÁTTÉR TÉNYEZŐI

Harmadik Béla halála után nagyobbik fia, Imre (1196- 1204) kerül húszévesen a magyar trónra. Eszményi királynak ígérkezik ékes a legfőbb királyi erényekkel, fiatalsága ellenére megfontolt, erélyes és határozott, s ami tán már hibájául róható fel: nyíltszívű, nemeslelkű és végtelenül jóhiszemű; valósággal példaképe lehetne a magyar jóhiszeműségnek, könnyenhívésnek s, a titkos erőkkel szembeni sajátos, és védtelenségnek. S hogy a valóban ilyen magyarosan egyenes és jámbor volt, azt egész élete s Boleszló váci püspök és lázadó öccse elleni nevezetes fellépése mellett az 1198-ban udvarába vetődött Pierre Vidal francia vándor énekes is tanúsítja alábbi versezetében.

Rövid, alig 8 évi országlását jószerivel az öccsével; Endrével való hatalmi harc tölti ki. A viszály oka: Endre a megszállottak makacsságával bátyja trónjának megdöntésére, koronájának megszerzésére tör. Az ádáz testvérharc rejtélyes előzménye, mint már utaltunk rá: Harmadik Béla 1196-ban bekövetkezett halála előtt a halálos ágyán megesketi kisebbik fiát, Endrét hogy halálát követően haladéktalanul sereget gyűjt és Jeruzsálembe vonul a Szent sír felszabadítására s hogy fia ezt akadályozatlanul teljesíthesse ráhagyja kincseit. Mi az értelme ennek a különös végrendelkezésnek? A válasz nem lehet kétséges: a haldokló király így akarja biztosítani, Endre időleges, esetlegesen évekre szóló eltávolításával; nagyobbik fia, Imre uralmának háborítatlanságát. Endre leteszi az esküt haldokló apja kérésére, és Harmadik Béla megnyugodva hal meg.

Endre azonban apja halála után megszegi esküjét: az örökölt kincseken valóban, hadsereget toboroz ugyan de azt nem- a Szent sír felszabadítására, hanem bátyja uralmának megdöntésére használja fel. Ez a tény - és az ezután következők sora - visszavilágít a haldokló apa intézkedésére: Harmadik Béla- mindezt előre látta, vagyis: tudott valamit, tudta, mi várható kisebbik fiától, mire számíthat: a következmények őt igazolják.

Felmerül a kérdés: valóban ennyire sóvár megszállottja volt a hatalmi vágynak a későbbi Második Endre, valóban ilyen, minden erkölcsiségen átgázoló démoni figurája volt a magyar történelemnek? A viselt dolgairól, életéről ránk maradt tudósítások merőben más, ezzel ellentétes képet festenek róla: jámbor, gyöngeakaratú, már-már tunya, pipogya királynak festik, akit felesége kormányoz. Endre mögött Gertrudis áll, ő irányítja; ő az a kulcs, mi nélkül Endre pályája - legalábbis 1213-ig, Gertrudis felkoncolásáig - egyszerűen nem érthető Gertrudiszi ráhatások nélkül. Gertrudis az - miként ezt későbbi cselekedetei tanúsítják -, illetve az általa képviselt, hazánk leigázására törő germán hatalom, akinek tetteit a féktelen hatalomvágy irányítja; Endre az ő befolyásolása alatt cselekszik. Gertrudis mindenáron királyné akar lenni. Szüntelen belvillongások közepette viharzanak el Imre király rövid uralkodásának évei. Nem két testvér két ellenséges hatalom viaskodik egymással: egyfelől a nyílt, tényleges királyi hatalom, másfelől a sokrétűen álcázott, a titkos erőket mintegy magába foglaló árnyékhatalom.

Imre 1199-ben a somogyi ütközetben szétveri öccse hadait, és Endre Gertrudisszal együtt Ausztriába menekül. Később, visszatérésük után a király Gertrudist, mint minden baj okát kizsuppoltatja az országból. Egymást érik az összeesküvések; titkos szervezkedések és levélváltások. Az egyházi főméltóságok túlnyomórészt a törvényes király ellenében a pártütő Endre oldalára állnak és szervezik az összeesküvést. Imrének tudomására jut, hogy Endre egyik titkos párthíve, Boleszló váci püspök a váci székesegyházban kezeli a lázadás pénzeléséhez szükséges összegeket. Felszólítja őt a pénz átadására, de Boleszló püspök megtagadja kérése teljesítését. Imre királyt ez a viselkedés felháborítja és közvetlen cselekvésre szánja rá magát. Marczali Henrik így számol be erről:

"Alkonyatkor, midőn a püspök kanonokjaival a székesegyházban a befejező zsoltárokat énekelték, Imre odament, követelte a kincstár kulcsait és meghagyta a püspöknek, hogy menjen ki. Az; féltve életét, nem fogadott szót. Erre a király emberei erőszakkal feltörték a zárakat, a király pedig odarohant a tovább imádkozó, magát isten oltalmába ajánló főpaphoz, letaszítottá őt az oltár mellől a templom kövezetére, és aztán átadta csatlósainak, hogy vonszolják ki a templomból. A kincstárból elvitette, ami nem volt az egyházé (tehát a király igazságosan, önvédelemből cselekedett), és midőn a püspök eltiltotta, hogy az így megfertőztetett (?) templomban folytassák az istentiszteletet, viszonzásul lefoglalta az egyház, dézsmáját." (A magyar nemzet története II.340.) A pártoskodókhoz álló, az összeesküvést szervező és pénzelő egyházi méltóságok basáskodni akarnak a király fölött. Eluin váradi püspök kiközösíti azt a főurat, akit Imre nádorrá jelölt ki. Saul, kalocsai érsek pedig pápai megbízásból, elítélte a királyt és - Gellért püspök módjára - személyesen is meg akarta őt inteni és fenyegetni. Találóan állapítja meg Marczali, hogy "Szent István ideje óta szinte állandó institutiója volt az országnak a testvérek közti megoszlás és családi villongás. Nem szenved kétséget, hogy ezek a pártoskodók nagyban hozzájárultak a királyság erkölcsi és gazdasági tőkéjének fogyasztásához."

Az elidegenedett egyházi és világi főhatalmasságok túlnyomó része Gertrudis meránijaival együtt az összeesküvőkkel tart. 1203. őszén, egy évvel Imre halála előtt újabb véres összecsapás készül. Két egyenlőtlen erő áll egymással szemben. A pártütők serege óriási túlerővel rendelkezik, Imre mellett csekélyszámú híve tart ki, ámde a helyzet ismeretében azok is megdermednek, semmi kilátásuk nemhogy a győzelemre, de még a helytállásra, sikeres ellenállásra sem. Endre és pártütő tábora kezében van tehát a jövő kulcsa, a király helyzete reménytelen. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben Imre döntő elhatározásra jut és egymaga oldja meg a megoldhatatlannak tetsző feladatot, s a biztos vereséget vakmerő, mesébe illő személyes fellépésével győzelemmé változtatja át.

Átsétál egymaga, fegyvertelenül "egy szál vesszővel" - királyi pálcával kezében a lázadók táborába, öccsét kezénél megragadva kivezeti sátrából és az elképedt katonák sorfala közt fogolyként átviszi a maga táborába, hogy aztán fogságra vesse. "Az országnak minden főurai, s a magyar seregnek minden sokasága a királyt elhagyták, és András herceghez törvénytelenül állottak; a királlyal pedig igen kevesen maradtak, s azok is ijedtükben nem merték a királyt bátorítani, hanem inkább futást javasoltak neki" úgymond Tamás esperes (...) Óh mely igen meghomályosodott a legjobb arany, a józan észnek ama fénye, mely száz esztendő előtt dicsőségesen ragyogott! A megrémültek között Imre sem volt gond nélkül. Magában, midőn módot keres a veszedelem ellen, egy különös érzést sejdít. "Maradjatok hátra, monda, híveim, s ne is jöjjetek utánam." Vesszőt foga kezébe, és lassú lépésekkel a pártos sereg közepére méne, hangosan kiáltván: "Meglátom ki szegezi fegyverét ellenem, ki fogja ontani a királyi vért!". Senki sem mert megmoccanni. Andrást sátorából kivezeti, keresztül a táboron; és Keve várába Varasd mellé küldi: Ekkor mindnyájan térdre esvén kegyelmet kérének és nyerének a királytól": (Virág Benedek i.m. II. 12-13)

Érdemes belég gondolnunk: érhette volna-e megsemmisítőbb kudarc, ennél lesújtóbb vereség a lázadókat? Szinte hihetetlen arányú erkölcsi megsemmisülés volt ez. A király a maga hallatlan erkölcsi tekintélyével egyetlen kardcsapás nélkül minden fegyveres seregnél tökéletesebben semmisítette meg a pártütők táborát. Ez ellen sem Endrének és Gertrudisnak, sem a háborgók vezéreinek nem volt ellenszere. Adott volt minden, még tán fölösen is a teljes győzelemhez, a királyi sereg megsemmisítéséhez, és személyes fellépésével a király mégis mindent megfordított. Vajon nem bizonyította be ez az esemény, hogy Imrével szemben a fegyveres harc kilátástalan? Vajon nem szükségszerűen kellett kialakulnia Endrében és Gertrudisban a felismerésnek: amíg Imre él - reménytelenek a vágyaik: a trónhoz csak Imre tetemén keresztül juthatnak el. Hát még a kétségbeesés, a düh és a bosszúvágy, hogy Endrét fogságra vetették! Kényszerítő valósággá vált: más utat kell keresni a vágyott cél elérésére: Imrét magát, a főakadályt kell elpusztítani. Imre a hajdani Varasd megyében fekvő Keve várába záratja összeférhetetlennek bizonyult öccsét.

Nem sokkal ezután a vasegészségű király váratlanul megbetegszik. Imre mindezideig egészséges, bizonyítja ezt, hogy keresztes hadat szervez s a szentföldre készül. 1204. második felében azonban betegeskedni kezd, ismeretlen betegség támadja meg. A király rosszat sejtve 1204. augusztus 26-án megkoronáztatja ötesztendős fiát. Hamis tanácsosai rábeszélésére megbocsát lázadó öccsének, kihozatja a tömlöcéből.

Gyermek László megkoronázása érthetően súlyos csapás az ellenpártra, Gertrudis királynéi ambícióit a végleges meghiúsulás fenyegeti. A király betegsége rohamosan súlyosbodik. Mi volt Imre király betegsége? Nem tudni. Betegsége természetéről, mibenlétéről nem maradtak ránk adatok. Még csak egy szerény utalás sem. Krónikáink nem fordítottak gondot királyaink halálának ecsetelésére, jóllehet a közszólás szerint nyugtával dicsérd a napot, azaz: a véget kell megismernünk ahhoz, hogy az eseményt, jelenést helytállóan megítélhessük: a halál módja, mikéntje sokszor az adott élet minden küzdelmét bevilágítja.

Tény: Imre király betegsége sodróerejű pusztító kór volt, hiszen rövid pár hét alatt végzett vele. Gertrudisék mindenesetre kívánni sem kívánhattak volna számukra kedvezőbb fejleményt: a király "megbetegedése" az ő érdekeik irányába: hat. És ekkor Imre király - érthetetlenül - olyan cselekvésre szánja rá magát, ami ismét ebbe az irányba hat: kiengedi Keve várából áruló öccsét. Ezekután pedig Imre király újabb, végzetes hibát követ el, amely ellentmond egyéniségének és Gertrudis- Endréről szerzett - eddigi keserves tapasztalatainak: betegségének súlyosodását érezve - áruló öccsére (és Gertrudisra) bízza egyetlen fiának, az alig ötesztendős, nemrég megkoronázott Lászlónak az életét, sorsát, koronáját: Endrét teszi meg gyámjául, és fia kiskorúságának időtartamára kinevezi őt az ország kormányzójává.Vagyis: érdekeltté teszi az ellene nyolc éven át gyilkos harcot folytató, minden eszközzel koronája megszerzésére törő házaspárt - saját mielőbbi halálában. Megjutalmazza saját gyilkosait!

Miként következhetett be ez, ha föltesszük, hogy a király ép esze és szabadsága birtokában volt? Endre természetesen mindent megígér és esküt tesz mindenre, de már apja halálánál láttuk, mit érnek esküvései. Miként juthatott Imre erre a katasztrofális döntésre? Lehetséges-e más magyarázat a király e végzetes és teljesen érthetetlen, öngyilkos lépésére, minthogy hamis tanácsadói - az ellenpárt beépített emberei - bírták rá szóval vagy erőszakkal a királyt erre az elhatározásra?

1. Imre már apjától, Harmadik Bélától tudta, hogy öccsétől, aki teljesen Gertrudis befolyása alatt áll, semmi jót nem várhat. 2. Gertrudist és viselt dolgait is alaposan ismerve, tisztában volt gátlástalanságával, magyargyűlöletével; féktelen nagyravágyásával, tudta, hogy uralkodik gyönge jellemű öccsén, ő uszítja trónja megdöntésére, ő a nyolc éve folyó belviszályok kovásza, hiszen ezért zsuppoltatta vissza pár éve Merániába. 3. Semmi kétsége sem lehetett aziránt, hogy Gertrudis és meráni klikkjének befolyása Endrére a jövőben nem csökkenni, hanem növekedni fog. 4. S azzal is, hogy döntésével nemcsak a maga, de a fia életét és az országot is Gertrudis és németjei kezébe adja.

Következésképpen a nagybeteg vagy éppen haldokló Imre érthetetlen, végzetes döntése tanúsítja, hogy hamis tanácsadók, áruló egyházi és világi főemberek rábeszélésével kell számolnunk, vagy pedig azzal, hogy erőszakkal vették rá erre a királyt. Imre környezetében tehát ott voltak az összeesküvők beépített emberei, titkos megbízottai s ezek bírták rá szellemi megtévesztéssel, erkölcsi vagy fizikai erőszakkal az önpusztító döntés meghozatalára.

Ez utóbbi esetben - és alighanem mindenképpen - számolnunk kell azzal is, hogy a király közvetlen környezetébe beküldött árulók idézték elő a király titokzatos betegségét és halálát is, s egyáltalán nem kizárható az sem; hogy a gyermek László király Endre gyámsága alá helyezéséről és Endre kormányzóvá emeléséről szóló döntést nem Imre király hozta, hanem az árulók léptek ezzel a nemzet nyilvánossága elé, hogy Endre kormányzóságának a törvényesség látszatát adják. Mindenesetre az erélyes, éles észjárású, határozott Imre király egyéniségének ismeretében kimondhatjuk: ha Imre király beadta a derekát álszent, kegyes szólamoknak, hogy újabb nemes gesztusa majd meghozza a teljes kiengesztelődést, s jóindulatának messzemenő viszonzását az összeesküvő hercegi pár, Endre és Gertrudis részéről - úgy Imre király már nem volt öntudatánál s nem tudta, mibe egyezik bele és - netán - mit iratnak alá vele.

Megerősítésül tekintsük át az idevezető eseményeket:

1. Imre a pápai nyomással dacolva nem vezet sereget a Szent sírhoz

2. Fiúgyermeke - utódja - születik.

4. Magát Endrét fogságra veti.

5. Gertrudist megfosztja itt összeharácsolt vagyonától és hazazsuppoltatja.

6. Kiskorú fiát, Lászlót királlyá koronáztatja.

De lássuk, mire vezet mindez a pártütők szemszögéből? Endre herceg (és Gertrudis) helyzete az uralomra kerülés vonatkozóban mind reménytelenebbé válik - a trón fegyveres megszerzésére a pálca jelenet után nincs semmi lehetőség - ifjú, életerős király ül a trónon, aki még sokáig uralkodhat - a királynak fiúgyermeke születhetik - fiát a király megkoronáztatja - ez pedig józanul, átlagos mércével mérve legalább ötven-hatvan esztendőt jelent - ez idő alatt pedig születhetnek új utódok is, fiak, unokák, akár dédunokák is - Endre és Gertrudis uralkodási reményei tehát a végtelenségbe foszlanak - tény, való tény az, hogy Endrének és Gertrudisnak immár két király áll útjában: míg ezek élnek, ők nem kerülhetnek trónra - egyetlen lehetőség marad hát: a különleges út, a rendhagyó lehetőség - és Imre, az ifjú király meghal - Endre herceg lesz az ország kormányzója és az új király, Gyermek László gyámja - Gyermek vagy Harmadik László király öt és fél éves korában fél évi uralkodás után meghal - fél éven belül meghal két egymást követő király: minkét király, aki, Endre és Gertrudis útjában állt - megnyílt az út a hercegi pár előtt - és 1205. május 29-én Endrét Második Endre néven királlyá koronázzák. Az eseményvonal nyílegyenes. A kommentár fölösleges.