Hajdani világhatalomból szétmarcangolt csonkaországgá, törpeországgá, maga urából mások rabjává. S mindez miért? Útjában volt a kereszténységnek, a haladásnak? Nyugat bástyája volt. A kereszténység bástyája volt. Harmadik közeg, feltartó közeg Nyugat és Kelet között. Eleven védő húsfal, támadó romlás ellen, az egyensúly pillére, a mérleg nyelve.

Legyőzhetetlen volt? Orvmódon eltiporták. Tudatlan volt? A tudás népe volt, Gyáva, kishitű volt? Rettenthetetlen bátor. Ködös volt és hazug? Az igazság népe volt. Gyávák és hazugok végeztek vele. Orvul vetettek ponyvát lábára, hurkot nyakára, hátulról vágták el a torkát. Nem a jobbak győzték le, hanem a ravaszabbak, a hitványak, silányak – nem a vitézebbek, műveltebbek, nemesebbek, de a lapulók, a körmönfontagyúak, az emberárulók, a népfojtogatók.

A magyar nép és Magyarország ellen az utóbbi ezredév során istentelen bűnöket követtek el, emberiségellenes, iszonyú bűnöket – ezért a nagy szédítés sorsunk körül: a bűnt leplezni kell, a bűn irtózik a maga meztelenségétől, s bárhogyan is elfedi magát: ez az oka a magyar történelem titkosságának, ez az oka, hogy a magyar történelem a világ legtitkosabb történelme, s ezért fedi történetünk egészét a titkok vakhomálya. Látnunk kell, hogy a titok és a bűn édestestvérek, összenőtt sziámi ikrek, egymás nélkül nem létezhetnek, s ha szétválasztják őket, mindkettő belepusztul. Kis bűnhöz elég a kis titok, ha óriási a bűn, óriásivá nő a titok is.

Mi történt? Tömören összefoglalva: az emberi történelem legnagyobb lélekszámú népét, a szkíta-magyarságot törpe néppé gyilkolták. Ezt a tényt kellett a világ elől elrejteni, már csak azért is, hogy az orvmódszerek mentesüljenek a leleplezéstől. Hazugságok hálójában vergődünk anélkül, hogy tudnánk mi történt, és mi történik velünk, mi a baj velünk. Jó évezrede recsegnek fölöttünk a magyar igazság épületei. Ezer éve öntik ránk nemzetközi és hazai gigászi hazugság-gépezetek a látásrontó, agybénító ködöt. Ezer éve döfik tüzes vassal szüntelenül megújuló szemünket, s mi megkötözötten, tehetetlenül vérzünk és fogyunk, gyötrődünk és pusztulunk.

A griffes övveret

Nem látunk, nem tudjuk mi a bajunk, s nem tudunk szabadulni. Csonkul, szűkül körülöttünk az ország, pusztul a magyarság, idegen népek települnek ránk újra meg újra mindenfelől, s tobzódnak a magyarság fölött, ősi felségterületeinken. Oda jutottunk, hogy magyar földön üldözik, nyomorítják a magyart, s nem tudjuk honnan ez az átok, balsors, istenverés, miért történik mindez. Nem tudjuk, mert megvakítottak bennünket. Vazul-nép vagyunk, megvakított, kijátszott, kifosztott, kínpadra kifeszített nép.

Nincs és nem is lehet tökéletesebb képe, jelképe a magyarságnak, mint a Szent István által királlyá kinevezett Vazul, az őshagyományokhoz hű, lázadó Vazul, az ősi magyar szabadságért, ősi hitért fölkelő szent királyfi. Vazul, akinek aranykorona helyett tüzes vas csapott le homlokára, kidöfve két világló, világlátó szemét, nehogy a magyarok királyaként magyarok védelmére kelhessen.

Megcsonkítva, vérző szemüregekkel, véresen vezették a feljajduló Szent István elé: Íme lásd mivé lett, akit királlyá akartál tenni. Még magad is így járhatsz, még téged is elérhet ez a sors, vagy még ennél is rosszabb.

Iszonyúan meg volt csonkítva – írják a krónikák. Minden bizonnyal ellenállt az őt lefogó árulóknak és hóhéroknak, vergődött s elkapkodta fejét a gyilkos tüzes vas elől, s így a tűz és a vas szent arcát fölsebezte. Így állunk mi is, magyarok, immáron ezredéve pribékjeink között. Vazul gyermekei vagyunk mindahányan, milliónyi Vazul, tizenötmillió Vazul. Így állunk s megvakítottan tapogatódzunk egymás felé, egymás kezét keresve, mert csak egymással test és vérként összefogva emelkedhetünk föl e tiprott állapotból s törhetünk utat magunknak a jövőbe.

El kell jönnie a Vazul-nép ébresztőjének! Tovább már nem várathat magára! El kell jönnie! És biztosra vehetjük, hogy rövidesen el is jön! Ismernünk kell a múltat! Fel kell mérnünk történeti múltunk háttértényezőit, sötétlő titkait, titokvonalait: ez a magyarság egyik legfőbb s talán legsürgősebb feladata.

A múlt megismerése: önmegismerés, öntudatosítás, öneszmélés, hosszú emlékezetvesztés után eszmélet visszaszerzés, s könnyű belátnunk, hogy mit jelent ez. Aki elvesztette az eszméletét, képtelen tájékozódni, felismerni, kik az ellenségei, kik a barátai, kik a rosszakarói. Rossz a biztonságérzete, nem tudja hol várják a megsemmisítő aknák, álcázott csapdák, szakadékok. Mivel pedig állami, társadalmi szinten kevés és hűvös a barát, sok az olyan ádáz ellenség, aki – miként ezt éppen a magyar nemzet kálváriája példázza – a vele szomszédos állam bekebelezésére, megsemmisítésére tör.

Az emlékezetvesztés vagy akár a homályos, téves, felületes emlékezés végzetes körülményekkel járhat. Ezért a magyarságnak mindenáron vissza kell hódítania saját múltjának tiszta tudatát, vissza kell hódítania elrabolt emlékezetét. Fel kell mérnie teljes mélységben a maga múltját, múltjának feltáratlan háttértényezőit, álarcos, titkos kártevőinek nemzetpusztító, országvesztő tevékenységét.

Ha életed nem akarod vakon, értelmetlenül eltékozolni, meg kell ismerned nemzeted sorsában önmagadat. Magyar, ismerd meg múltad titkait! Ez a legfőbb, legfontosabb tudás. Enélkül világtalanul, prédára kiszemelve bolyongsz a vak világban. Ha túlszaporodik a közéletben, a vezetésben a szemét, a romboló idegen elem, borzalmas tragédia következhet be, miként ezt 1919 és 1946 is tanúsítja – noha ez nem vigasz –, hogy az országrombolásba zömmel azok is belepusztulnak, akik előidézték. A földrengés nem válogat!

(Forrás: Grandpierre K. Endre írása – Védőkar Füzetek – Üzenet és Titok) / http://szebbjovoert.net/node/31