"Mihelyt az emberiség szellemi kulturális világörökségének része lett a búsójárás, máris elvették tőlünk"

Mohácsi születésű lévén (anyai ágon őseim az egyik vonalon már évszázadok óta, a másikon pedig 5 generáció óta szűkebb hazájuknak tudják e kis délvidéki városkát) nem tudom szó nélkül hagyni e világraszóló elismerés kapcsán a médiában elhangzott, szándékos csúsztatást, mely a történelemhamisítás kategóriájába tartozik.

A Hír-TV 2010. február 11-én, a 19 órakor sugárzott bővebb híradójában néhány másodperc erejéig a kedves néző rövid mozgóképes ízelítőt láthatott a mohácsi farsangi eseményekről, miközben a bemondónő így kommentálta a látottakat (nem szó szerinti idézet): Ez a népszokás egy történelmi eseményre vezethető vissza, amikor a mohácsi horvátok a törökök elől a Mohácsi-szigetre menekültek.

Távol áll tőlem, hogy a kedves és számomra régóta rokonszenves TV-bemondónőt bármilyen összefüggésben is megvádoljam vagy felelősségre vonjam a hallottakért. A Hír-TV ezen információját az országos köztudatba már régebb óta elhintett hamis legenda alapján fogalmazhatta meg s adta tovább e valótlan kijelentést az ország nyilvánossága felé, miszerint a búsójárás egy kizárólag délszláv népszokásból venné eredetét. Ugyan vitathatatlan, hogy már a XX. század közepétől kezdve leginkább a mohácsi sokácság körében ápolták ezt a termékenységi rítusokban és télűző motívumokban gazdag népszokást. Az utóbbi időkben azonban már egyre inkább kezdi elveszíteni „etnikumspecifikus” jellegét, és az összmohácsi lakosság ünnepévé vált, és ebben még örömtelibb az a körülmény, hogy a fiatalság körében nemzetiségi hovatartozástól függetlenül egyre nagyobb teret hódít e hagyomány ápolása.

Semmi kifogásom a mohácsi horvátok ellen már csak azért sem, mert ők csak roppant kis számban élnek Mohácson a velük ellentétben igencsak népes sokácsággal szemben, akik eredetüket tekintve besenyő származású bosnyákok (ez még elnevezésükben is fülbeszökő: besnye – bosnya), és akiknek vére ereimben is részben ott csörgedezik. (Egyik népdalukban elhangzik ez a fordulat: „sokci i boszanszki”, azaz sokácok és bosnyákok, ami ugyanaz.)

Amiről most írok, nem rokon- avagy ellenszenv kérdése, hanem a történelmi igazságé, melyet már régóta kül- és belhoni erők nagy előszeretettel és nemzetrontó buzgalommal ránk, magyarokra nézve megalázó módon meghamisítanak. A történelemhamisítás nem tréfadolog, ezért inkább maradjunk a tényeknél.

1526. augusztus 29-én, a helybeliek által Nyakavágó Jánosnak nevezett Keresztelő Szent János lefejezésének emléknapján a II. Szulejmán és Ibrahim nagyvezír által vezetett, óriási túlerőben lévő török had vereséget mér II. Lajos magyar király alig 23-25 ezerre tehető létszámú hadseregére. Nemcsak a király élete végződik tragikusan a csata eseményeinek forgatagában, hanem a Nemzet színe-java, egyházi és világi vezető rétegének jelentős része odavész a mohácsi síkon.

Nem sokkal ezután a győztes török had eléri a néhány szerb családtól eltekintve színmagyar lakosságú Mohács városkát, ahonnan a törökök közeledtére, aki csak tehette, a Duna túlpartjára, a Mohácsi-sziget mocsaras-ingoványos, szittyós rejtekébe menekült. Országszerte a magyar lakosság az akkor még nem szabályozott medrű folyóink melletti nagy kiterjedésű árterekbe, mocsarakba menekült, és az ártéri gazdálkodás jól bevált, ősi magyar módszerének köszönhetően nagy számban túl is élte leszármazottaiban a hódoltság idejét. Koszta László „Az Árpád-kori halászfalutól a püspöki mezővárosig” című remek tanulmányában így ír: „Mohács lakossága tehát a török idők előtt túlnyomórészt magyarokból állt.”

Íme egy lakossági névlista Vass Előd „Mohács a török hódoltság korában” című dolgozatából:

„Mohács lakói 1544. évben:

Kelemen bíró, Bálint bíró, György bíró, Ista deák, Ferenc deák, Pál deák, Miklós deák, Miklós kovács, Borbás kovács, Miklós kovács, András kovács;
Családnevek: Alföldi, Antol, Árka, Áros(2), Baki, Bakó, Bakos(2), Bakosa, Balás, Balik(Balog), Barzó, Baracska, Bálind, Bán(2), Bánics, Bárd, Becse(2), Bene, Benedük(2), Bendős, Berber(Borbély), Bere(2), Berencs, Bikás, Bíró(2), Bodga(Botka), Bodó(4), Bodi, Bodor, Bonta, Bor(2), Bot, Bocsa, Buza(2), Buzás, Bozsa, Cseh, Csákó, Csépei(3), Csardin, Csezdi, Cselei(2), Csikos(2), Csoka, Darka, Dávodi, Damján, Danos, Dédi, Derecse(9), Deres, Dikó(3), Despot, Dömös, Duka(2), Dudu, Fazekas, Felek, Gál, Gálos(3), Gere, Gergöl, Gőzs, Gyöngyös, Hamar, Hencse, Hegedűs(3), Hertelen, Hodas, Jaka(3), Janka, Joo, Ákum, Kabos(2), Kajda, Kakas(3), Kalmár, Kanáz(6), Kasza(2), Katona(3), Kács, Kálmán, Kelemen, Kerek(2), Kecsel(Kecel), Király, Korsós, Kosaba, Kozár, Kocsa, Kovács, Kontos, Kis(4), Kalos, Lajmér, Macsin, Matosa, Mácsa(3), Máté, Márta, Mál, Meredekes, Mészáros(5), Mod, Molnár(2), Mőzs, Monyáros, Murga, Pétervári, Petőcs(Petőc), Petrov, Piskop(Püspök), Piroska, Pál, Petri, Radó, Rucsai(Rucai), Sebő(27), Sebők, Sándor, Siklós, Simon, Sivár, Simák, Szegi, Szemcse, Szakál, Szabó(8), Száka, Szűcs, Tar, Tálos, Táró(2), Tomás(2), Tomsa, Tót(41), Török(2), Tolna, Timár, Turcsis, Varga(5), Vendel, Verenika, Vincse(Vince)(4), Zaj, Zanbó, Zsidó, Zsüd.”
Ez a mohácsi névlista témánk kapcsán azért elemi fontosságú, mert 1544-ből, a mohácsi csatavesztés utáni 18. és Buda török általi elfoglalása utáni 3. évből származik, és világosan mutatja, hogy az ekkor már hódoltsági területnek számító Mohács lakossága még ekkor is, néhány szerb névtől (Bánics, Danos, Despot, Macsin, Petrov), két zsidó (Zsidó, Zsüd) és egy görög nevű családtól (Verenika) eltekintve, színtiszta magyar lakosságú település volt.

Egy, a XX. század 90-es éveinek második felében megjelent, impozáns kiállítású, színes fotókkal teli, mohácsi idegenforgalmi kiadványban ugyanezt a fentebb már említett, teljesen légből kapott történelemhamisítást olvashatjuk eképpen: „Az elkeseredésből, a mindenükből való kifosztottságukból adódóan egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni. Erre kiváló lehetőséget nyújtott a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidéke. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A sűrű bozóttal benőtt, mocsaras földön már sok katonatársuk lelte halálát. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek. Ahogy haladt az idő, egyszer csak egy ilyen esti, tűz melletti beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokác ember. Így szólott hozzájuk: ’Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő.”

Ez az eredetileg magyar népi mondában szereplő öreg ember egy jóstehetségű táltos lehetett, aki figyelemmel kísérte a bújdosók sorsát és lelki-testi gondját viselte a rábízottaknak, és semmi esetre sem „egy igen öreg sokác ember”.

A mohácsi búsójárás, melyben valóban megtörtént, hajdani történelmi események emlékezete (törökűzés) és a farsangi télűzés profán szertartása egyesül, eredetileg az e tájon élt magyar lakosság körében valóban is megtörtént eseményekről mesél. Az ördögálarcokban, állatbőrökben és fülsiketítő kereplő- és kolompzajjal kísért mohácsi törökűzés a Sziget mocsarai közé menekült helyi magyar lakosság leszármazottainak fegyverténye volt. Az 1600-as évek vége felé és az 1700-as évek első harmadában Boszniából bevándorolt sokácoknak abban az időben se híre, se hamva nem volt ezen a tájékon, amikor mindez történt.

Azzal, hogy a saját balkáni népszokásaikat magukkal hozó sokácok a helyi magyar törökűző-legendát, megtetszve nekik, beépítették saját szokás- és képzetvilágukba, nincs semmi gond. Ez is egy szép példája annak, amikor két kultúra kölcsönösen megtermékenyíti egymást. A nagyobb baj ott kezdődik, ha az egyik népcsoport teljesen ki akar sajátítani egy másik néptől eredő népszokást avagy kultúrkincset, ha vezető rétegének ösztönzésére önmagát csalással visszavetíti egy olyan térbe és időbe, melyben és amikor a meghamisítatlan történelem tanúsága alapján ott és akkor nem volt jelen. Ez kicsiben és lényegét tekintve nem különbözik a szlovákok és románok történelemhamisításaitól. Az is így kezdődött. Én azért reményemnek adok hangot, és mohácsi viszonylatban nem tételezek föl a tót és oláh törekvésekkel azonos, sanda indítékot e téren. Mohács ugyanis minden időben szép példája volt az ott élő nemzetiségek nagyobb súrlódásoktól mentes, békés együttélésének. Mára már a városrészekben történő, nemzetiségi és vallási alapon való elkülönülés is rég megszűnt, és alaposan elkeveredtek a különböző vérségű népcsoportok egymással, ami genetikailag növelte az itt élő emberek tehetségeit, képességeit.

A mohácsi és Mohács környéki délszláv telepítés három hullámban történt.

Az 1. hullám: Miksa Emmánuel, bajor választófejedelem 1687-ben bunyevácokat hívott be az országba katonai szolgálatra a szegedi, bajai és szabadkai földsáncok védelmére. Ugyanebben az évben ferences szerzetesek hoztak magukkal bunyevácokat (mai mohácsi nevek: Béregi, Kulutác, Zombori, Bunyevác stb.). 1688-ban Bádeni Lajos, császári fővezér augusztus végén bevonul Boszniába és fölszabadítja a török uralom alól.

A 2. hullám: A gradovári bosnyák ferencesek az esetleg visszatérő törökök bosszújától tartva nagyszámú katolikus bosnyákkal együtt átköltöznek Mohácsra és vidékére. 1694-ben Mohácson már katolikus ferences plébánia működik sokác hívekkel is a Boszna Argentina nevű ferences provinciához tartozó szerzetesek vezetése alatt.

A 3. hullám: 1730 és 1741 között Fehér-Horvátországból és Észak-Boszniából számos sokác telepes érkezik Mohácsra (ezek leszármazottai tk. e nevek viselői: Lukácsevics, Pozsgai, Kostanci, Belvárác stb.).

A lángeszű, zsidó származású Szerb Antal magyar írónak és irodalomtörténésznek tudomása volt arról, hogy „istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne résztvevők szarvasnak vagy bikának” (vö. búsóálarc; LP) „öltözködtek; regösénekeink ’csodafiúszarvasa’ és a Horvátországban még élő, magyar eredetű Buso-tánc őrzi emléküket.” (Szerb Antal: A világirodalom története, 35. o., 3. fejezet; Magvető Kiadó, Budapest, 1989.) Tudnunk kell, hogy a török idők előtt a Dráva-Száva köze még zömében magyarok lakta terület volt!!

Búsóálarc nélkül (bár néhol hasonló maszk mögé bújva) hasonló álcában járnak mindmáig országszerte hajdani regöseink kései utódai, a regölők. Állatbundába burkolva, kolompolva és láncos botjaikat félelmetesen csörgetve jelennek meg a karácsonyi ünnepkörben mind a mai napig a falusi portákon.

A búsó főnév hosszú ú-val való írásmódját tudatosan és szándékosan használom így egyrészt azért, mert gyermekkoromban helyes módon még mindenki ezt az alakot használta városunkban, másrészt pedig azon okból, mert meggyőződésem, hogy a „búsó” szó a bújdosó szó rövidített változata, tehát magyar eredetű a kifejezés és hosszú ú-s alakja indokolt, és semmi, de az égvilágon semmi köze sincs a mindenáron idegen eredetet sulykolók szófejtéséhez, mely szerint ez a kifejezés az indoeurópai bus-ból, füves, bokros területet jelentő szóból lenne eredeztethető, mely a ma is használt német főnévben, a „der Busch” szóban, mely szintén bokrot jelent, él tovább.

Tisztában vagyok azzal, hogy a jelenlegi helyesírás szerint a „bujdosó” szó - véleményem szerint helytelenül - rövid u-val íratik. Sajnos mai helyesírásunk sok kívánni valót hagy maga után. Sok benne az átgondolatlanság és kövezkezetlenség. A „bújdosó” főnév a hosszú ú-s „bújik” ige egyenesági származéka, ezért, ha következetesek akarunk lenni, szintén a hosszú ú-s alak a helyénvaló. (Teljesen téves még: pl. a „kultúra” főnév rövid u-s jelzői-melléknévi változata „kulturális” formában; de az „un.” rövidítés rövid u-s alakja is, mely jelentése szerint így hangzik: „úgy nevezett”, és mely valójában a hosszú ú-val írandó „úgy” módhatározószót magában rejtő kifejezés rövidített alakja. Szintén ezek a helyesírási képtelenségek sorába tartozik pl. a ma „bölcsesség”-nek írott főnév két s-sel. Ha alaposabb elemzés alá vonjuk e kifejezést, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy olyan szóval, hogy „bölcses”, nem rendelkezik nyelvünk. A „-ség” főnévképző tehát nem egy s-re végződő melléknévhez csatlakozik, azaz értelemszerűen az egy s-es alak a helyénvaló: „bölcseség”. stb. A sort még hosszan folytathatnám.)

A népmonda alapján is tudhatjuk, hogy a Sziget mocsárvilágában szó szerint bújdosó magyar és nem sokác (!) lakosság állatbőrökbe és maszk mögé bújt alakját illetjük a búsó szóval. Maga a népszokás is mindmáig megőrizte magyar nevét: „búsójárás”. Sokácul „poklade” vagy „poklada” a neve, mely „átváltozást” jelent, tehát kizárólag a télnek a tavaszba történő lassú átváltozásával összefüggő kifejezést takar, a mai sokácok Magyarországra menekült és ott a magyarok által emberbaráti módon befogadott bosnyák ősei révén Mohácsra hozott télűző népszokások összességét jelölve meg, mely a későbbi időkben lassan összeolvadt a helyi magyar történelmi néphagyománnyal és mondavilággal.

Nem lehet a merő véletlen játéka, hogy a búsójárás kizárólag Mohácsra korlátozódó télűző népszokássá vált. Senkinek sem tűnt még föl eddig, hogy a sokácok lakta települések között egyedül és kizárólag Mohácson alakult ki az a régmúlt történelmi eseményeivel keveredő, sajátos és egyedi farsangi hagyomány, melyet ma búsójárásnak nevezünk? Pedig Baranyában sokácok által lakott település nem csak ez az egy van. Gondoljunk csak pl. Versendre, ahonnan sokác őseim egyik ága is származik, vagy a Dráva-mente sokácok lakta falvaira, de a hajdani magyar Délvidék, a ma Szlavóniának hívott terület sokácok által benépesített vidékeit is ide számíthatjuk! Sehol nem találjuk az ott élő délszlávok között az állatbőrökbe bújt, az arcát szarvval megkoronázott álarc mögé rejtő búsó alakját, a törökűző mondáról már nem is beszélve. Hogy éppen Mohácson alakult ki ez az egyedülálló népszokás, annak kézenfekvő oka, hogy a XVII. század vége és a XVIII. század eleje táján betelepült sokácság Balkán-félszigetről magával hozott farsangi népszokásait csak Mohácson volt képes a későbbi időkben beágyazni az itt talált magyar hagyományba, a búsó alakját is átvéve az itt őshonos magyarságtól.

A búsójárás mára már sajátos egyvelegét tárja elénk a különböző etnikai eredetű szokásoknak. A történelmi hátteret szolgáltató törökűző legenda, magának a búsónak az alakja, az álarcfaragás és -hordás, az állatbőrökbe bújás szokása magyar eleinktől származik, míg a télűző farsangi kavalkád és a termékenységi szimbolika, mely még a XX . század első felében nem egyszer nemi jellegű kihágásokban is kifejezésre jutott (dionűzia-szaturnália, árkádiai pogány Pán-kultusz elemei, emlékei) a Balkánról hazánkba vándorolt délszláv-bosnyák-illír lakosság hozománya e népszokásban.

Ha bárki mindezek kapcsán „magyarkodással” és ún. „mélymagyar” indulatokkal vádolna meg, vagy cinikusan nekem szegezné a kérdést: ’Csak nem minden magyar most már Magyarországon?’ – annak azt válaszolom és üzenem, hogy: Igenis, ezen a hajdani, nálunknál később bejött nemzetiségei által (tisztelet a kivételnek!) tönkretett és meglopott, csonka Magyarországon valóban első sorban minden magyar!!

Ez az ország, ha megalázva is, ha megcsonkítva is, a magyarok hazája és ősi földje, és a velünk együttműködni kész és képes nemzetiségeké, és az is marad az idők végezetéig!! De csakis azoké!!! Nagyon fájlalom, hogy azok a nagy befolyással rendelkező, idegen UNESCO-funkcionáriusok elé, akik ugyan pozitívan döntöttek e magyarországi népszokás elbírálása terén, eredetét tekintve a valóság meghamisításából származó adatok kerültek, s az még inkább elszomorít, hogy egy ember sem akadt, aki ez ellen tett is volna valamit, vagy legalább felemelte volna ez az eléggé el nem marasztalható eljárás ellen a szavát. Jobb híján, kissé megkésve a távolból üzenem a mohácsi búsóknak Jézus Igéjét: „Az igazság szabaddá tesz titeket.”

Forrás: http://nimrod-mohacs.neobase.hu/content/lajdi-p%C3%A9ter-b%C3%BAs%C3%B3j%C3%A1r%C3%A1s-eredete