A mai emberiséget ősrégi időkben még félig a vízben, félig a szárazon élő, kétéltű, békaszerű emberiség előzte meg. Ez a mai Alföld területén volt tengerben és ennek partjain élt.

A mai Dunántúl akkoriban még melegebb volt, mint ma, de a Nap még kevesebbet világított és kevesebb meleget is adott, volt ellenben olyan idő is, amelyben a Hold még tüzes volt és az is világított és melegített, de kisebb volta miatt már rég kihűlt.

Ezen békaszerű embereknek három szemük volt. Harmadik szemük a mai "fejelágy" helyén volt, de ez nem a fényrezgések, hanem a villanyosságéivel látott. Erre azon időkben még szükség volt, mivel világosság kevesebb volt, mint ma, lévén a levegő állandóan vízpárával telített, ködös. Az Ég csak ritkán válott láthatóvá, a légkör azonban villanyossággal sokkal telítettebb volt, mint ma. Igen sok eső és vihar is volt, ami azonban a vízben élő lényeket keveset zavarta. A mainál sokkal kisebb földterületek sokkal nedvesebbek voltak, mint ma.

A békaszerű emberek a még teljesen vízben élő ivadékukat közös medencében nevelték. Olyan közösülés, mint az emlős lényeknél akkor még nem létezett. A később létrejött emlős emberiség első műveltsége azonban főkép a kétéltű emberiség utolsó idejében itt-ott az egész Földön is el volt már terjedve. Az emlős emberiség keletkezése helye Európa volt, éspedig a Kárpát-medencében és a Csallóköz szigetein, amelyek akkoriban még a Duna deltáját képezték, mert az egész Alföld még tenger volt. Ez sóssá is lett, mert sóját a máramarosi sóhegyekből kapta. E tenger később a Vaskapu hasadékán át, amely egy nagy vulkánikus földindulás következtében támadott földrepedés, lefolyt ugyan, de azért az Alföld még igen sokáig óriási tó- és mocsárvilág maradott, illetve csak hosszú ezredévek alatt apadott mindinkább el, azáltal, hogy a Vaskapun át lefolyó víz e nyílást mind mélyebbre mosta ki, másrészt az Alföld szélhordta porból, korhadó növényi anyagból és a folyók hordta iszapból mindinkább föltöltődött.

A Jégkorszak előtti időkben Földünk Északi-sarka a mai Magyarország területén volt és épen ezért, itt enyhe, örök tavaszi éghajlat uralkodott, holott egyébütt sokáig oly nagy volt a hőség, hogy a vízen kívül élet alig is volt lehetséges. Számos népmesénk ma is beszél arról, hogy "... régen egy nap volt egy esztendő", ami csak a Sarkokon van így. Itt természetesen nem ezredévekről hanem milliomodévekről van szó. Csak idővel lett a Föld éghajlata olyan, mint ma, közben azonban bekövetkeztek volt a Jégkorszakok is. Csakhogy Magyarország területén, a Magas-Kárpátokat kivéve, Jégkorszak sohasem volt, mert a föld akkor még nagyfokú vulkánossága és a sok hővízforrás, illetve a Föld önmelege, a hidegség és jég uralomrajutását nem engedte. Hőforrások Budán és a Dunántúl ma is vannak és az Alföldön, ha bárhol fúrnak ártézikutat: hővíz tör föl. Úgyhogy Magyarországon élet, sőt műveltségi élet, a Jégkorszak alatt is lehetséges maradott. Ezért fejlődött ki épen itt az emberiség legrégibb, legelső műveltsége, amit az ásatások tesznek kétségtelenné. E területeken kívül ennek határain, főkép a hegyek között, alakultak ki elvadulás, degeneráció által az állatszerű neandertaloid emberfajok és az ezekre sokban hasonlító úgynevezett "északi faj ", amely kimutathatólag, nemhogy felsőbbrendű volna, hanem alacsonyabbrendű, ami embertanilag koponyaalkatából és más testi sajátságaiból minden kétségen kívülien bizonyítható, amiértis ma kihalóban. E fajok hanyatlását (degenerálódását) a Kárpát-medencén kívüli és a jégkorszakok alatti rettentő nehéz megélhetési viszonyok folytán: húsevő, vadászó, öldöklő, gyilkoló életmódra való kényszerülés okozta.

A Kárpát-medencén belőli, igazi ősemberiség eredetileg kizárólag növényi táplálékkal élt, ugyanúgy, mint az ember legközelebbi rokonai: az emberszabású majmok. Az interglaciális korokban valamint a Jégkorszakok megszűntével e ragadozó emberfajok aztán, ezredévek, százezredévek alatt az egész Földön elterjedtek, sokkal könnyebben, mint a fölsőbbrendű, gömbölyűfejű fajok, amelyek csak növényi táplálékkal élve, nem vadásztak és kevésbé voltak harciasak. Ezért találtak a később, főképp hajózás útján, mégis elterjedő fölsőbbrendű emberek majdnem mindenütt alacsonyabbrendű, hosszúkoponyájú, állatias vadembereket.

Számos tudós megállapította már azt is, hogy az afrikai tulajdonképeni igazi szerecsenfajok (nem kámiták) vagyis bantu-szerecsenek, eltérő pigmentációjuk dacára, épen az "északi faj"-hoz igen közel állóak, úgy koponyaalkatúkat illetőleg, mint a vércsoportokat illetőleg is, úgyhogy egymásnak még vérrokonai is. Vagyis: A hosszúkoponyájú, barlanglakó vademberfajok: nem igazi ősemberek, hanem csak elvadult fajok. Ezek mind állatszerűen prognat (előreálló) arcúak, állatszerű megjelenésűek, igen szőrösek, vérengző természetűek: theromorphok = állatszerűek. Ellenben az igazi ősemberfajok nem előreálló arcúak (ortognatok) és gyermekszerű (infantilia) megjelenésűek. A még teljesen gyermekszerű megjelenésű, de már gömbölyűfejű kerekarcú, teljesen szőke (nem vöröshajú) ősfaj, amilyen az igazi magyar alföldi, csallóközi nép, amelyet ma tévesen "keletbalti"-nak neveznek, a Csallóköz szigetein keletkezett. Amely szigetek régen igen jól elzárt területet képeztek, folyóágakkal, mocsarakkal és egyik oldalukon tengerrel körülvéve, ahol ragadozó állatok nem éltek. Itt fejlődött e faj igen magas szellemi színvonalra, éspedig tisztán szerelmi kiválasztódás útján. Mindig a szebbnek, ügyesebbnek, okosabbnak volt több utóda, mivel a másik nemnek az ilyen tetszett jobban, de erőszak, véres harc még nem létezett.

E kiválasztódás a faj folytonos testi és szellemi tökéletesedését hozta létre. Tisztán növényi táplálékkal élő fajként, harcot, gyilkolást, húsevést még nem ismert. Mindezzel szemben vadászó, húsevő fajoknál a tisztán szerelmi kiválasztódást a harc, az erőszak váltotta föl. Náluk nem a szellemileg kiválóbbnak, nem a szebbnek lett több utóda, hanem a durvábbnak, kegyetlenebbnek, a gyilkosnak, aki vetélytársát egyszerűn leütötte. Miután az utódok örökölik elődeik tulajdonságait, hajlamait: így a szellemi eldurvulás, hanyatlás, elállatiasodás kellett bekövetkezzen.

Eleinte csak egy kontinens létezett, amely megnövekedvén, részei utóbb egymástól el is válván, hozták létre a mai világrészeket. Az utóbb mégis terjedő gömbölyűfejű magyari faj a Földön többfelé nagy műveltségeket is alapított, amelyek azonban nem lévén technikai, hanem csak szellemi műveltségek, anyagi nyomokat, romokat, tárgyakat keveset hagytak hátra, a szellemiekben azonban minden mai műveltség alapjait képezik. Majd, mivel e faj idővel az ott talált alacsonyabbrendű fajokkal keveredett: e keveredés mindenütt züllést, hanyatlást és pusztulást vont maga után, így természetesen a műveltség leromlását is.

Amint Eickstedt, a mai embertudósok (antropológusok) egyik legnagyobbika is állítja: a világ legszőkébb faja a „keletbalti" (ő Kelet-európainak is nevezi), vagyis tehát az igazi ősmagyar faj, amely azonban nem a Balti-tenger mellett, hanem a Kárpát-medencében, e jól körülzárt területen keletkezett. Tagadja az „északi faj" régi voltát, amely nemis szőke, hanem vöröshajú, sőt gyakran barna is. Eickstedt szerint, ahol meleg éghajlat alatt, sötétbőrű fajok között szőkeség nyomaira akadunk, ez nem az északi faj maradványa, ahogy ezt némelyek vélték, hanem a keletbaltié. Az is ismeretes hogy Németország lakossága ma már alig 7-8 százalékig északi fajú, és tehát tényleg germán eredetű, holott a lakosság nagy többsége gömbölyűfejű keletbalti, alpesi és dinári fajú, vagyis tehát finnugor-magyar fajú ősnépek leszármazottja: nem germán, hanem csak a kereszténység fölvételével és azután, véres erőszakkal nyelvileg elgermánosított népesség. Német létére, de a tudományos igazságot tisztelve, azt is kimondja Eickstedt, hogy a keletbalti az emberiség ősfaja, amelyből a többi fajok különböző irányú specializálódás útján átalakulva, keletkeztek. (Mindez sokkal bővebben megtalálható Az ősműveltség 1000-1052 oldalain.)

E faj keletkezésekor tehát a Jégkorszak előtti időkben, valamint azok alatt is, és az úgynevezett Aranykorban, volt, amelyben az ember még más fémet, mint az aranyat nem ismert, de ennek nagy bőségében volt, mert a Duna homokja tele volt vele. E boldog korról, a csallóközi „Aranykert"-ről vagy Tündér Ilona kertjéről, illetve „Tündérországról" népi mondáink, regéink ma is beszélnek. A magyarság ázsiai eredetéről szóló tan tehát történelemhamisítás, amelyet azonban az osztrák császári államhatalomnak a legnagyobb részét zsidó kézben levő sajtó és iskolák által a leigázott magyarsággal magával is sikerült elhitetnie és így a világgal is. Árpád honfoglalói ellenben egy része voltak azon ősidőkben kivándorolt törzseinknek, amelyek kint eltörökösödtek és kiválóan harciasakká is lettek, de amely visszatérve s a Magyarországon akkoriban uralkodó idegeneket legyőzve, a földművelő ősmagyarsággal egyesülve, a mai magyar államot, de nem a nemzetet, alapította, de ezután az ősmagyarságba teljesen visszaolvadott, török nyelve pedig eltűnt, annál könnyebben, hogy nők, családok nélkül jöttek volt be, mert kint azelőtt a besenyők és egy bizánci had, mialatt férfiaik egy hadjáratukon voltak, földüket megrohanták, az ott talált hozzátartozóikat legyilkolták, lakaikat kirabolták és fölégették (Konstantinusz bizánci császár és a Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint.) Ázsiáról azonban egyetlen krónika sem beszél semmit, még e harcias törzset illetőleg sem, hanem csak Szkítiáról, ami alatt a régiek a mai Dél-Oroszországot, vagyis a Fekete-tenger európai északi partvidéke táját értették.

Magorról és Hunorról szóló ősregénk pedig csak jelképezés. Ezen ikertestvérpár a Nap két személybeni megszemélyesítését jelentette. Magor vagy Magyar a Napból származó eröny (energia) alkotó erejét jelképezte, Hunor pedig ugyanezen eröny romboló hatalmát. Ezért Magor jelképe a gömb volt, Hunoré az ék.

Ο Δ

A gömb, vagyis a mag, meg az alkotás, teremtés jelképe volt, az ék ellenben a rombolásé, mert minden fegyver lényege is a behatoló, szétvető ék. A Héraklészről és ikertestvéréről Iphikleszről, Kasztor és Polluxról, Romulusz és Rémuszról szóló mondák mind a mi ősmondánk többé-kevésbé elromlott változatai, valamint más hasonló mondák is. De másrészt, amint Magor azonos a nagyerejű, de jóságos indulatú Héraklesszel, ugyanúgy Hunor is azonos a zord hadistennel: Arésszel vagy Marssal.

(1) Magyar

Ezért a tulajdonképeni magyarok, Magor Napisten utódai, mindig békés, szorgalmas földművelők voltak, aminthogy a magyar nép óriási többsége ma is az. Az ugor, uhor, ungar, unger név ősidők óta mindig földművelőt jelentett. Magyaroknak neveztettek a tulajdonképeni magyarok, magyariaknak ellenben az ezen őstörzsből származott rokontörzsek, mint kunok, hunok, jászok, székelyek stb. Bár a régi krónikák rendesen Hunort említik előbb, mintha ő lett volna a nehány perccel idősebb, de ez téves, mert világos, hogy a rombolás későbbi az alkotásnál, illetve hogy rombolni csak ott lehet, ahol már van valami. Ősvallásunk szerint az istenségeket nem képzelték tényleges személyeknek. Őseinknél a Nagy és Örök Égisten is csak az örök Természet, az örök Mindenség költői megszemélyesítése volt, de amely Örökkévalóság emberi ésszel föl nem fogható. Ilyesmit azonban például a tudatlanságba süllyedt középkor nyugati népei fölfogni már nem voltak képesek, illetve mindent csak szószerint bírtak fölfogni.

Az igazi ősember, miként az emberszabású majmok, amelyek hiszen legközelebbi rokonai, csak növényi táplálékkal élt. A tulajdonképeni magyar törzs tehát az összes rokontörzseink közül a legrégibb, illetve a magyari törzsek számtalan ezredév alatt ez őstörzsből származtak és ezek közül csak némelyek lettek idővel harcias és állattenyésztő népekké. A magyar törzs nyelvében keletkezésekor csak g, gy, h és m, n mássalhangzók voltak, később, a műveltség fejlődésével természetesen az összes többi mássalhangzó is (valamint a magánhangzók is) nyelvében már megvoltak, de ezután is a kemény k helyett a lágy g hangot, a kemény t helyett a lágy d hangot szerették ejteni, de mindent ami vallásos fölfogásukkal, kultuszukkal közvetlenebbül összefüggésben volt, továbbra is az említett mássalhangzókból képezett szavakkal nevezték meg. Az m és n hang egymásnak bár nem közvetlen rokonai, mégis egymással gyakran fölcserélődnek. Ismeretes, hogy régibb nyelvünkben a szem szó gyakran szen is volt és hogy Erdélyben nesze, nevet, kan helyett ma is mondják, hogy mesze, mevet, kam. Ennek oka az, hogy kisebb távolságról is az e két hang közötti különbséget a hallás alig észleli, dacára annak, hogy az m tisztán ajakhang, az n pedig nyelvhang. A magyar őstörzs nyelve a legrégibb időkben tehát csak ilyen alakú szavakból állott, ma, na, an, ag, agy, ah, ag, gam, gem, meg, mag, mang stb., stb. és bármely magánhangzóval. Vallásos tiszteletben részesülő növényeik főképen a gömbölyű gyümölcsöt, magvakat termők voltak, illetve a törzs keletkezése helyén ezek termettek leginkább.

Vallásos tiszteletben és szeretetben részesültek náluk ez állatok: A szarvas, a madarak, de nem a ragadozók, a gömbölyded alakú bogarak, főkép a katicabogárnak ma nevezett. Legszentebb gyümölcsfájuk volt a meggy, amelyet a Napisten fájaként tiszteltek. Viszont legszentebb viráguk meg a gyöngyvirág, a Földistennő, vagyis Tündér Ilona, virága. A meggy lombja zöld, virága fehér, bogyója piros. Tökéletesen ugyanígy van ez a gyöngyvirágnál is. És ezek voltak szent színeik is és, ezek a magyar nemzeti színek ma is. Számrendszerük az öt-tízes volt, ugyanaz, amely a mai általános számrendszer. A páros számokat nőneműeknek fogták föl, a páratlanokat hímneműekként. A meggy virága valóban ötszirmú, bogyója egymagú. A gyöngyvirág virága hatszirmú, bogyója hatmagú. A meggy bogyója gömbölyű, virágai gömbölyded csokrocskákban vannak együtt, bimbóik gömbölyűek, sőt a fa lombkoronája is, ha szabadon fejlődhet: gömbölyded. A gyöngyvirág virágai, különösen pedig bimbói gömbölyű gyöngyökhöz hasonlítanak, bogyói pedig szintén gömbölyűek. Vallásos alapjelkép pedig a magyaroknál: a gömb volt. Vallásos tiszteletben tartották az aranyat. A törzs keletkezése helye a Csallóköz szigetei voltak. Ezek területe szűk volta, valamint túlszaporodása miatt, rajokat bocsátott ki magából. Ilyen kivándorlottakból keletkeztek sok-sok ezredév alatt a különböző magyari törzsek.

(2) Fehér hun

A kunok és hunok mindig harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a Természet Törvényei szerint mindig ott kell, megjelenjenek, ahol romlott, bűnös népek élnek, amelyek büntetésüket megérdemlik. Ezért nevezte magát még Atilla is „Isten ostorá"-nak, valamint „Isten pörölyé"-nek is (pöröly = kalapács). A kun törzsek eredetileg hegylakók voltak, de a Kárpátok, majd az Alpesek hegységeiben laktak. Ősidőkben egyetlen háziállatuk a kutya volt, éspedig a Kunságon ma is található nagyméretű, hosszúszőrű, fehér, de farkasalakú komondor. Feje hegyes, ékalakú. Az ék a kunok vallásos alapjelképe volt. A kunok nyelve eredetileg a magyarokéval teljesen azonos volt, később azonban a lágy g, gy, d hangok helyett a kemény k és t hangokat szokták ejteni. Számrendszerük azonban a három-hat-tizenkettes lett, amelynek mi életünkben már csak nyomai vannak: a tucat, a régebbi hatos pénzrendszer, a 12 óra és a 12 hónap. A kunok alapszavai ilyen alakúak voltak: ka, ku, kun, kat, tek, kund stb., stb. Szent növényeik voltak a fenyvek és a csillagalakú hatszirmú fehér virágok, nárciszfélék. A fenyvek koronája ékalakú, levelek helyett hegyes tűik vannak, ágaik a törzsből mindig hat-hat felé állanak, az egyes gallyak pedig hármasak. A kunok szent féme az ezüst volt, amelynek színe fehér és a természetben fenyőág szerű jegecekben fordul elő. E törzs volt az, amelyet fehér-kunnak neveztek. Vallásos színeik a fehér és kék voltak.

(3) Fekete hun

De voltak fekete-kunok is. Ilyenek voltak a történelemből jól ismert hunok, vagyis Atilla kunjai. Ugyanis: míg a fehér kunok fehér és kék viseletben jártak, a fekete kunok vagy hunok, színei a fekete és piros lévén, ők fekete és piros viseletekben jártak, valamint sötétbarna színűekben is. E fekete-kunok főkép homokos síkságokon laktak. Vallásos alapjelképük már nem a hegyes, hanem a tompa ék volt, a mintegy lecsapott hegyű. Ezért legfőbb harci fegyvereik egy kalapácsszerű, valamint a buzogány is, voltak. Az éles, avagy hegyes fegyver által ejtett seb, ha nem halálos, sokkal könnyebben gyógyul, mint a tompa fegyver által ütött, mert az ilyen seb roncsolt és teljesen helyre sohasem jön többé. Ugyanígy roncsol a tűz és a méreg is. Mesterei voltak a mérgezett valamint a tüzet vivő nyilaknak is. Roncsol a korbács is. A feketekunok szent állata volt a tompapofájú, fekete-barna színű bulldog-kutya. Úgy a fehér, mint a fekete-kunoknál kőkultusz is volt és ebben különösen a kovának illetve tűzkőnek volt nagy szerepe. Egyik szent állatuk volt a fekete-kunoknál a vadkan is. Ez is barnás-fekete színű, feje pedig ékalakú, de mintegy lecsapott hegyű. A fehér-kunok szőkék voltak, hosszú hajat viseltek, a fekete kunok barnák vagy feketehajúak és rövidre nyírt hajat viseltek.

(4) Szemere

Ősrégi időkben válott ki a magyar törzsből a szemere törzs. Ez, ellentétben a magyarokkal és kunokkal: nőelvi volt (matriarchális) vagyis anyajogi. Náluk családfő az asszony volt, a gyermekek az anya után neveztettek, csak a lányok örököltek. E törzs is a 3-6-12 számrendszer szerint számolt. Fában szegény, de termékeny síkságon laktak. Holott a tulajdonképeni magyarok inkább gyümölcstermelők voltak, a szemerék főkép gabonatermeléssel foglalkoztak. Vallásbeli szócsoportjuk az sz, s, z, c, cs és m, n mássalhangzókból állott. Legszentebb növényük a búza volt, de amelyet ők niza, miza, mizse néven neveztek. Vallásos alapjelképük szemalak volt, de szerepelt a búzakalász, továbbá még a vonal, de különösen a hullámvonal. Szent állatuk a szürke galamb volt, amelyet azonban ők szimi és szemere néven neveztek. Vallásos színeik voltak a sárga és világoskék, inkább a szürke, mint a zöldes felé hajló. Egy kivándorolt törzsük alapította Mezopotámiában a sumer műveltséget, de amelynek népe utóbb eltörökösödött majd végül a sémita asszírok pusztították el, de átvették egész műveltségüket, ha ezt nagyon eldurvítva is. Egyik szent növényük volt a datolyapálma is, de amely régen, a még melegebb éghajlat idején, Magyarországon is termett. Földistennőjüket, helyesebben szólva: a Föld költői megszemélyesítését Szemere, Szemira, Szemele néven nevezték, valamint törzsi nevük is ez volt, mivel nőelviek voltak. Ősnyelvük sok tekintetben mintegy ellentétes párhuzama volt a magyarokénak, amennyiben a g és h hangok helyett sz, s, z, zs hangokat szerettek ejteni. Vallásos kultuszukban különösen nagy szerepe volt még a méheknek. Utóbb e törzsünkből származtak az amazonok, akik harciasakká is lettek, holott eredeti szemerék békés, földművelők voltak, ugyanúgy, mint a tulajdonképeni magyarok.

(5) Besenyő

Amilyen ellentétes párhuzam volt a magyarok és a szemerék között ugyanolyan volt a kunok és a besenyők között is. A besenyők is nőelviek voltak, szintén hatos számrendszer szerint számoltak. Ilyen értelemmel, habár nem ugyanezen szavakkal: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hatonegy, hatonkettő, hatonhárom, hatonnégy, hatonöt, tucat, tucatonegy stb. Náluk víztisztelet volt, hajózó nép lévén, főkép halászattal foglalkoztak és époly harciasak, mint a kunok. Voltak kalózkodó törzseik is. Északi szabir nevű törzseiktől tanulták a hajóépítést és kalózkodást a már germán normannok is csakhogy ezek sokkal kegyetlenebb, vérengző nép voltak.

A besenyők mindig vizek: folyók, tavak, tengerek mellett éltek, sőt mocsaras tájakon is, földműveléssel keveset foglalkoztak. Idővel, délebben barnabőrűekké, feketehajúakká lettek, mivel pedig a legújabb ásatások eredményei szerint az emberiség 10-14 millió éves, valószínű, hogy túlspecializálódás útján az afrikai fekete fajok is tőlük származtak. Vallási szócsoportjuk hasonlított a szemerékhez, de m és n hangok helyett inkább b, p, v, f hangokat ejtettek (Szep, pas, vasz, víz, besz, fes, szamb, zab stb., stb.) Vallási egyik legfőbb jelképük volt a csöppalak (csepp, csúp, csép), de a szív-alak, a vese-alak és a hullámvonal is szerepelt.

A mai ismert "magyar" díszítmények tulajdonképen nem is magyar, hanem besenyő törzsektől származnak, de a kereszténység fölvétele után ezek jelképes értelmei feledésbe menvén, utóbb nagy szépségük miatt elterjedtek az egész magyarságnál, sőt nemmagyar szomszédainknál is. Vallásbeli szent állataik voltak a halak, a kagylók és a polipfélék, különösen a szépiafélék, csakhogy őseinknél "szent állat" alatt nem kell nevetségesig menő állattiszteletet érteni, amilyen például az egyiptomiaknál volt. Ilyen kultuszállatuk volt a bözön is, amelyet ma tévesen nevezünk bölénynek, de amely állat latin és német neve is bison, Wisent, ősidőkben pedig a mamut is, amelyet szintén bőz, bözönd, bozond, büzönd néven neveztek, de nevezték még zubor és földneheze néven is. Földünket ők vízgömbként fogták volt föl, ami egyezik azzal, hogy Földünknek ma is nagyobb felületét borítja víz, de ami ősidőkben még nagyon sokkal inkább így volt. Földistennő helyett tehát ők vízistennőt tiszteltek, akit Besenyő, Vizenyő, Vízanyó neveken neveztek, a Napistent ellenben Peszer, Beszer, Peter, Bátor, Petúr neveken. Kivándorolt besenyő törzseink voltak az Itáliában is szerepelt szabinok, valamint az Ázsiában is szerepelt szabir, szibir, más nevén tapar nagy nép is, amelyről ma már csak északi rokonnépeink regéi emlékeznek.

(6) Jász

Más jellegzetesen hajós nép volt a jász őstörzsünk. Amint nevük maga is mutatja, kultuszbeli szócsoportjukban is a sziszegő hangok: s, sz, z, zs, c, cs szerepeltek, de a j hanggal; alapszavaik pedig ilyenek voltak: jász, jáz, jacs, megfordítva záj, zej, vagy csak egymássalhangósan: ász, isz, ze, zé stb., stb. De náluk a j hang néha h vagy g hanggá is változott, ami aztán átmenetet képezett a székely és kazár közelebbi rokonaik szócsoportjába. E törzs, bár jellegzetes halászó és hajózó nép volt, már az Alföld helyén volt tengeren is, de foglalkozott úgy állattenyésztéssel, mint földműveléssel is de leginkább a vízi sulyomfélék termelésével, amelynek magvai igen táplálóak. Szent állatuk volt az őskori óriásszarvas, amelynek némileg a mai dámszarvaséhoz hasonló lapátos szarvai voltak. Utóbb azonban az egyenes, de gúzsoltszarvú, nagytestű úgynevezett rackajuhfélét is tenyésztették. Ennek ma csak kisebb termetű válfajai élnek, de régen volt lónagyságú is, amelyet a jászok jázinú- nak neveztek.

Erről származtak az egyszarvúról szóló mondák. Szent állataik voltak a halak is, különösen pedig az óriásira megnövő tokhal, de amelyet ők jizéter-nek neveztek. Más szent állatuk volt a sün, továbbá a fecskefarkú pillangó (Papilio Machon), bizonyos törzseinknél pedig a denevér is. De ismételem: szent állat alatt őseinknél csak annyi értendő, hogy az illető állat náluk bizonyos szeretetben is részesült és hogy szimbolikájukban szerepelt, de amit sohasem vittek oly nevetséges túlzásba, mint például a hinduk a tehéntiszteletet, vagy imádatot! A jászok főszíne a fekete volt, de emellett szerepelt a sötétkék, a fehér és az ezüstszín is, amely utóbbi szent ércük volt. Szent növényeik voltak az iszalag, a jázminfélék, továbbá a jávor és a nemesgesztenye. Vallásukban nagy szerepe volt a csillagoknak, amelyeket mindenkor így ábrázoltak, vagypedig igen sokágúan.

Tudták, hogy a Nap is a Mindenség egyik Csillaga. Négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak. Egyik főbb vallásos jelképűk volt azon beszegett szélű négyzetalak, amelyet a fönti rajzon tüntettem föl, amelyet a négyszirmú iszalavirágok egymásmellé ábrázolása is magától képez. Más vallásos jelképük volt a kacskaringó (spirál) is.

(7) Székely

A jászok közeli rokonai voltak a székelyek és a kazárok. Székely őstörzsünk más nevei voltak: szikul és szikel. Nőelvű törzseik szikánoknak neveztettek. A székelyek is főkép juhtenyésztők voltak. Vallásos szimbolikájukban szintén szerepelt a kacskaringó s azon örvényszerű jel, amelyet e rajzon is föltüntetek, de amely a jászoknál és kazároknál is szerepelt. Ez az ősköd, a Mindenség és a Kezdet jelképe volt. Neve: Kuza vagy Kusza. E szóból, pelazg, azaz palóc kiejtéssel, származott a görög kaosz szó is, azért mert ejtették Kósza-nak is. A székelyek szent növényei voltak a szőlő és a szekfű. De szerepelt szimbolikájukban az ékalak és ezzel kapcsolatban természetesen a zegzugvonal is. Továbbá egyik jelképük volt a fogazottélű sarló, de amelyet ők szike néven neveztek, amely szóból a német Siehel = sarló szó származott. Itáliába költözött egyik törzsük voltak a szicíliai szikulok, bár ezeket utóbb rómaiak ellatinosították. Akik azonban nem Erdélyből költöztek oda, hanem még a Dunántúlról, a mai Göcsej nevű őshazájukból. E szikulok régebben a mai Róma táján éltek és csak a rómaiak elől menekültek Délre majd Szicíliába. De tőlük származtak a római diadalívek és a rómaiak építészete és díszítményeik nagyrésze is. A római diadalívek ősei az udvarhelymegyei "székelykapuk" (nem a csíkmegyeiek).

(8) Kazár

A kazárok is juhtenyésztők voltak, de harciasak is. Nem az említett egyenesszarvú juhfélét, hanem a csigavonalat képező szarvút tartották. Náluk is fő vallásos jelkép volt a kacskaringó, valamint a Kuza jel is, továbbá a gúzs (csavart kötélhez hasonló alakzat). Miként a besenyőknél és a jászoknál is, szent állat volt náluk a polip is.

(9) Kabar

A kabarok szent állata volt a kecske. Miként a székelyek és kazárok vallási szócsoportja a k, g, gy és az sz, s, z, zs, c, cs mássalhangzókból állott, úgy viszont a kabaroké a p, b, v, f és a k, h, g, gy mássalhangzókból. A kabaroknál azon szavak, amelyekben a p, b állott elől (például: bak) mindig hímségi jelentésűek voltak, aminthogy például bika is hímségi, ugyanúgy, mint a német Bock (bokk), olasz becco (bekko), szláv bik = bika. Viszont megfordítva, azon szavak, amelyekben a k, g, h hangok állanak elől: mindig nőiségi jelentésűek voltak, például a régi magyar kapra = nösténykecske, kebel = emlő, köböl = befogadni képes edény (németül Kűbel), mivel őseinknél minden üreges edény nőiségként volt fölfogva. Itália fajunkbeli őslakóitól származott tehát a latin cupola (kupola) szó is. Hogy e szó őseredeti értelme hólyag volt (németül hohl (hól) = üres), kétségtelenné teszi a régi magyar hupolag és mai finn kupla = hólyag szó. Ez annyival kétségtelenebb, hogy e magyar és finn szavak még természeti ős-szavak, holott a latin szó igen késői műveltségi szó lévén, csak származék lehet.

A kabarok szimbolikájában az itt 1-es számmal jelölt vonal hímségi jelkép volt a 2-ős számmal jelölt alak pedig nőiségi s ezek voltak kabar őstörzseink vallásos alapjelképei is. Előbbi a kecskebak szarvai vonalával, utóbbi pedig az emlő alakjával azonos. (Megjegyzem itt, hogy kecske szavunk ez állat székely-kazár neve volt). Őseinknél az egység hímségként, a párosság, számosság, nőiségként volt fölfogva. A rajzon 3 szám alatt látjuk, hogy a 2-vel jelezett alak két, az 1 számmal jelezett vonal által képződik (Ld előző oldalon). Mind e dolgok mélyebb értelmét e rövid összefoglalásban nem mondhatom el, ugyanúgy, mintahogy például a jászok csillagtiszteletére sem térhettem ki. A kabarok szent érce a réz volt, aminek őskabar nevei is fönnmaradtak: Latin cuprum (kuprum), német Kupfer = réz. A kabarok szent gyümölcsfája volt a kajszibarack. Más egyik szent növényük volt a csicsereborsó, amelynek minden egyes magja olyan, mint a fönti rajzon a 2-vel jelzett alak, vagyis: csecs-alakú. De az olaszok nem tudják, hogy miért nevezik e borsófajt cece (csecse) néven, holott hiszen az olaszban az emlő neve: mamella. Világos tehát, hogy e borsófaj neve is az olaszban valamely itáliai ősnépünk nyelvéből való. A kabarok más szent növényei voltak a kabaktök, bizonyos sulyomféle növények, valamint a vízililiom, vagyis a lótusz. A sulyomféle vízinövények (a rajzon 4) termése náluk szintén táplálékul szolgált. A sulyomfélék stilizált ábrázolása népünk díszítményei között ma is megvan, különösen faragványokon és zsinórdíszítményeken (a rajzon 5), de gyönyörűen stilizálva igen általános a kereszténységelőtti sírjainkból előkerült dísztárgyakon is (a rajzon 6). E kabar díszítményeink képezték ezredévekkel ezelőtt a keleti, úgynevezett "arabeszk" ízlés díszítményei eredetét is, amely díszítményeket a Keleten különösen rézedényeken látjuk, ami azt bizonyítja, hogy a rézipar is kabar őstörzseinktől származott. A kecske a kabarok legfőbb szent állata volt, teste pedig minden vonalában a legtökéletesebben mutatja a kabar szimbolika vonalait (a rajzon 7). Mind, amely dolgokról meggyőződhetünk arról is, hogy őseink szimbolikája nem volt csak mondvacsinált, önkényesen kitalált valami, hanem hogy a Természet örök törvényei alapján, ezekkel összhangban, ezredévek alatt és e törvények ismeretével alakult ki. De minderről itt részletesen ismét nem szólhatok. Más szent állataik voltak a gepárd (egy párducféle) és a fülesbagoly. A gepárdról itt csak ennyit: Ez volt a ma általános "Csizmáskandur" mese eredete. A fülesbagoly ellenben náluk az Örök Égisten (Nagy Isten) egyik jelképe volt, míg a Napistent leggyakrabban vörös, rézszínű kecskebakkal szokták volt jelképezni. Náluk a Napisten neve is Bak, Bakota, Bakar volt. Innen származott a keleti eredetű Baccus (Bakkusz) istenség neve is, amely istenségnek úgy a görögöknél, mint a rómaiaknál is szent állata a bakkecske volt, csak azt nem tudták és nem tudja senki, hogy miért. Ez istenséggel szemben a nőiséget megszemélyesítő istennő szintén a keleti eredetű Kybele (Kübele) volt, amely névben kebel szavunkra ismerhetünk, amely istennőt úgy a görögök, mint a rómaiak számtalan emlővel ábrázoltak volt, de tudjuk azt is, hogy az ősrégi sumer nyelvben gab és kablu = emlő, azaz kebel. Itt említem meg azt is, hogy a múlt században Nagyszentmiklóson talált, de Bécsbe került aranylelet nagy aranykorsói, a rajtuk levő gepárd, fülesbagoly, és némely díszből következtetőleg: kabar eredetűek kellett legyenek, ha később bizánci majd török kézbe is kerülhettek, ami a rajtuk levő, de utóbb beléjük vert, illetve karcolt föliratokból következtethető. E kincsleletet "Atilla kincse"-nek is nevezik. Tény hogy a világ egyik legnagyobb aranylelete.

Nagy kultusza volt még a kabaroknál a nagy, fekete galacsinhajtó bogárnak is. Bogár szavunk is tisztán kabar kultusz-szó, de amelynek pontosan megfelel az olasz bogarazzo (bogarocco) = bogár. Az első szótag megfordításával kapjuk a bogár egyiptomi kepera nevét, amelynek meg a német Käfer (kéfer) = bogár szó felel meg. Úgy az őskabaroknál, mint tőlük származólag az egyiptomiaknál, e bogár: az éjjeli, az Alvilágban járó Napisten jelképe volt, azért mert földalatti, a maga által kapart lukban él és csak éjszaka repül. A kepera, kéfer neve is kapar, keper igénkből számazik. E bogár egyiptomi ábrázolatai a „szkarabeusz" név alatt ismeretesek.

(10) Török

Török őstörzsünk régen még nem azon török nyelvet beszélte, mint ma, hanem a magyarhoz még sokkal közelebb állót. Szócsoportjuk a t, d és r, l mássalhangzókból állott, vagyis alapszavuk a tur szó volt. Szent állatuk a nagy fehér szarvasmarhaféle volt és ezt tenyészették is. Ősidőkben azonban ennek szerepét a ma kihalt óriástermetű őstulok töltötte be, mely a mai nagy, fehér magyar szarvasmarhához volt hasonlatos és rövidszőrű volt, nem bozontos, mint a bözön. Ennek latin neve urus, német neve Auerochs és Ur volt. Magyar neve palóc őstörzsünktől maradva, bölön is volt. Ez állatnak volt egy fajtája, amelynek szarvai gúzsoltak voltak, amelyet asszír ábrázolatokon még láthatjuk (fönti rajzon b-vel föltüntetve). Az őstörök egyik legfőbb vallásos jelképe azon gúzsolt vagy csavart alakzat volt, amelyet a rajzon a-val jelöltem, csakhogy míg a kazárok ezt gúzs-nak nevezték, de az őstörökök túr, tűr néven. Értelmét itt nem magyarázhatom. Túr-nak nevezték a bikát is és innen maradott az árja nyelvekben túr, taur, tór, tóro neve is, amely szót a németek ma egy elébe tett sz hanggal Stier (sztir vagy stir)-nek ejtenek. Ugyane szó kezdő t hang nélkül képezi úr szavunkat, amely őstörök törzsünknél a nagy Égisten neve is volt, míg Tor, Tur vagy Turuk, Török, Turopa volt náluk a Napisten neve. Viszont a Földanyát Turán, Terenna, Türenna néven nevezték. Az Égistent is nevezték még Urkán, Uruk és Örök néven is. Ősnyelvünkben ugyanis a kán szónak királyi, az uk vagy ük szónak pedig ős, ősapa értelme is volt. Ezen égi Ősapával szemben az égi Ősanya istennőjüket (ős-anyag) meg Urán, Uránna, Uranya (Urania) néven nevezték és a Tejút megszemélyesítésének tekintették, tartván a Tejútat a Napisten anyjának, ami egyezik a valósággal, amennyiben a Nap valóban a Tejút egyik Csillaga. Észre kell tehát vennünk a görög regékben a tévedést: A görögök az ősi nevek értelmét már nem tudván, ezeket összecserélték. Az Európa-monda röviden ez: Zeusz Égisten bika (azaz: úr = őstulok-bika) képében elrabolja az Európa nevű nőt, Kréta szigetére úszik vele, ahol szép ifjú képében, magáévá teszi. Világos azonban, hogy Eur-opa, azaz Ur-opa: a bika, vagyis az Égisten neve volt, míg a nő: a Tejút megszemélyesítése: Uránia volt, amely uránia szó a görög-római mythologiában valóban a csillagos Ég, azaz a Tejút neve is volt.

Ismeretes, hogy Mezopotámiában ősidők óta szokás volt olyan csavarodó tornyokat építeni amilyen a rajzon itt c-vel jelölve. Ezt cikurat-nak szokás nevezni ma is, csakhogy ez a tornyok kazár neve volt és csikart = csavart értelmű volt. Ugyanezek őstörök neve él azonban a nyelvekben ma is a torony, toron, turris, Turm = torony szóban, azt pedig tudjuk, hogy a csavarodás, fordulás, tekerés szava különböző nyelvekben (de az őstörökből származólag): túr, tor, azaz térni, visszatérni. Csak megemlítem itt, hogy turul = sas szavunk értelme sem más, mint túrol, azaz: kering, de ezt sem fejtegethetem itt tovább. Viszont ki kell emelnem, hogy népünk zsinórdíszítményeiben a rajzon itt d-vel jelezett dísz igen általános, és hogy ez a bika szarvai stilizálásából jött létre (Ld előző oldalon!). Ugyanúgy, mint ahogyan a fönti kabar díszítmények, meg a súlyom, valamint a kecske szarvai stilizált ábrázolásából. Ugyanígy a kazár zsinórdíszítmények kacskaringóvonalai, meg a kos szarvai stilizált ábrázolataiból. A kabarok, kazárok és őstörökök egymás közeli rokonai is voltak.

(11) Körös

Volt egy őstörzsünk, amely a kőrös nevet viselte. Ennek szócsoportja a k, h, g, gy és r, l mássalhangzókból állott. Náluk a hímség jelképe a karó, kuró, kóró, l-es kiejtéssel kalló volt, vagyis a bot, a nőiségé ellenben a karika, a kör, vagyis a gyűrű, amely utóbbi neve régibb nyelvünkben győr is volt. E kör, karika szavunkból származtak az árja nyelvekben is meglévő krikosz, krug, Kreis, ó-német hiring (ma kopottan: Ring) szavak. De a mongol és a török nyelvekben is megvan küren, küria = kör. E törzsünk templomként szolgáló szent helyei kövekkel körülkerített kerek udvarok, azaz: kertek voltak. Innen származtak az árja nyelvekben meglévő kürkosz, kerke, Kirche és latin (azaz szabin-besenyő) kiejtéssel: circus (cirkusz) szavak, továbbá a korus szó is. E törzsünknél is szent állat volt a sas, de amelyet ők kurul, karol, Károly, kerecsen, karvaly neveken neveztek, azért mert a sasféle madarak néha óraszámra körökben keringenek a magasban, a földet így zsákmány után kémlelve (kem vagy kém szavunk a szemere szem szavunknak k hangos kun kiejtése), amelyre aztán lecsapnak. E madarak tehát a magasban körölnek, kurulnak. A nagy sast ma is nevezik „királysas"-nak és a sas ma is a királyság egyik jelképe, viszont király szavunk eredete sem volt más, mint: sas. De ugyanígy a Károly név eredeti értelme is sas, avagy király volt. Tévedés tehát a király szót szlávoktól a Károly nevet pedig germánoktól származtatni, mert egyik is, másik is ősnyelvünkből, éspedig kőrős őstörzsünktől származott és mindkettő sas értelmű volt.

De volt kör szavunknak l-es kiejtése is (az r és az l hang egymássali majdnem azonos volta minden nyelvész előtt ismeretes (és innen származik a szláv kolo = kerék, a török halka = karika valamint a latin halo = kőr. Viszont a hímség jelképeként szereplő karó szláv neve kolac, ami azonos a magyar kalló = bot szóval.

Ezen őstörzsünk jelképes díszítményeiből származnak a mai magyar, e rajzomon bemutatott, ezernyi változatban meglévő karikás díszítmények, amelyek jelképes értelmét azonban ma már feledtük, és ezt itt nem is magyarázhatom; ősműveltségünkről írott művemben azonban elmondottam.

A szláv kolo és a latin halo szó nem más, mint kör szavunk l-es kiejtése, de amely kör szavunknak régen kor alakja is volt, amely utóbbiból származott korong szavunk is, mivel a fazekasok korongja: sebesen kering, azaz: korong.

Kőrös őstörzsünk másik szent állata volt az oroszlán. E szavunk csak kezdő h-hangtalan kiejtése régi haruszlán, haraszlán szavunknak, amelynek tulajdonképeni értelme: harcos és erős, mély hangos kiejtéssel uros, volt, amely szó a régi szerbeknél királynévként szerepelt, de amely név értelmét ma már nem tudják, annak ellenére sem, hogy az oroszlán is a királyság egyik jelképe volt. Aranyszínű oroszlánnal őseink a Napistent harcos Hadistenként jelképezni szintén szokták volt. Görögöknél, rómaiaknál, föníciaiaknál, etruszkoknál Héraklész: Arkal, Erkel, finneknél, észteknél Kaleva, Kallervo. E nevek eredeti alakja, azaz értelme: Ér-kolos, Ar-kallós = Férfi-botos, férfi-dorongos volt, mert ősnyelvünkben és a törökben ma is, er, ar = férfi, és mert régibb nyelvünkben a jelző a jelzett után következett, mint például: hegymagas = magas hegy. Azt, hogy a botnak volt kalló neve is, már a szláv kolac = bot szóval kapcsolatban láttuk. Megvan e szó a latinban is, ahol clava (klava) = bot, dorong. Tudjuk, hogy Héraklész az erő isteneként volt fölfogva s az erőt személyesítette meg. Mindig oroszlánbőr-palásttal és kezében doronggal: kallóval ábrázolták. Népünk nyelvében ma is: kallani = erősen ütni, csapni, ütlegelni. Említem a finn Kaleva istenséget. E név teljesen azonos a latin clava = dorong szóval! Régi nyelvünkben közönséges volt az -ava, -eve képző, amiszerint kallava = kalló, ütő.

(12) Avar

Avar őstörzsünk e neve az a névelőnk és a tüzet, forróságot jelentő var, bar ős-szavunk összetétele. Az, ami mai névelőnk, ősnyelvünkben mindig a szó végén állott ragként. Az avarok idegen hatás következtében, ezt a szó elé kezdték tenni, ami a ragozó nyelvek szellemével ellentétben, a magyarban is így lett. Avar törzseink tűztisztelők voltak. Napistenük, a törzs regebeli ősatyja, egyúttal tűzisten is volt. Neve náluk Bar, Barata, Parapa, Varuk, Barisa volt. A tűz jelképe náluk az egyenlőszárú kereszt volt (e rajzomon 1 számmal jelölve), míg a Nap jele kör, de amelybe egy ilyen keresztet ábrázoltak, ahogyan ezt a rajzon a 2 tünteti föl.

Szócsoportjuk a p, b, v, f és az r mássalhangzókból képezett volt. Legrégibb ősnépünk a ma barkó-nak nevezett magyarok voltak a Felvidéken, a palócok mellett. De ezektől származtak a Perzsiában sokáig uralkodott pártusok, valamint az Egyiptomban 250 évig hikszoszok is, akik szintén mind tűztisztelők voltak. Az avarok szent színei a piros és sárga voltak, a tűz színei. Szent ércük volt a réz, de ők voltak a bronz föltalálói is. Ezért található bronzkori tárgyakon gyakran a körbefoglalt kereszt jele (a rajzon 2). A bronz avar neve boron-oz volt, amely szó értelme: a tüzes, a vörös, mert eredetileg valószínűleg csak rezet jelentett, a réz pedig vörös színű s tűz segítségével nyerhető a réztartalmú ásványból. A tűz jelképe náluk azért volt a kereszt, mert ez az egymáshoz dörzsölt két száraz faágdarabot jelentette, amelyek segítségével az ősember először bírt tüzet gyújtani. Nagy kultusza volt az avaroknál a virágoknak is, különösen termelték pedig a répa-féle növényeket, amelyek virága is négyszirmú: keresztalakú (a rajzon 3), viráguk sárga. Maga a répa is pedig mind sárga vagy piros, némely fajtája pedig kívül piros, belül sárga.

Az avarok a tüzet bar, par, pür néven nevezték. Ez alapszóból úgy a magyarban, mint az árja nyelvekben is számtalan származékszó van, amelyek az, árja nyelvekben ős-avar törzsektől kerültek, még azon sok ezredév előtti időkben, amikor az árja nyelvek kialakultak. Csak nehány példa: piros, vörös, parázs, pörköl, forró szavaiknak megfelelnek: német Brand = égés, görög pür = tűz, olasz bragia (brádzsa) = parázs, szláv variti = forralni, forrasztani, przsiti = pörzsölni. Továbbá az avarok kultusznövényeivel össszefüggőleg: virág, répa és a német Rübe, olasz rapa = répa. Az avarok szent fái voltak szintén a fenyvek, különösen a boróka.

Az avarok is négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak, amiszerint a Csillagokat is négy- vagy nyolcágúra szokták volt ábrázolni, de, nem úgy, ahogyan a jászok, hanem úgy ahogyan ezt a rajzon itt 4 és 5 mutatja.

A tűz szikráját az avarok tűzmagként fogták volt föl és kicsiny egyenlőszárú kereszttel ábrázolták, valamint szokták volt a napkorongot is keresztecskékkel kitöltve ábrázolni (a rajzon 6). Mivel pedig ők az életet, életerönyt is tűzként fogták föl, ezért az ilyen napkorong-ábrázolattal azt akarták jelképezni, hogy az életeröny a Napból származik, ami egyébként a valóságnak is megfelel. Szerintük, hogy: az életszikrák vagyis az életmagok a Napból származnak a Földre.

(13) Palóc

Másik tűztisztelő őstörzsünk volt a palóc. Tőlük származtak ősrégi időkben a Görög félszigeten is szerepelt görögelőtti, titokzatos pelazgok, továbbá Északon a válok, a livek és a lengyelek nagyrésze. Utóbbiak egyrésze jász =jazving eredetű és csupán nyelvileg elszlávosított, ami főkép a kereszténység fölvételével történt, holott például a válok elgermánosodtak.

A palócok egykori kultusz-szócsoportja ugyanaz volt, mint avar rokonuké, csakhogy r helyett e szavaikban l-et ejtettek. Hímséget jelentő szavaikban a p, b, f hang állott elől: pál, bál, fál; nőiségi szavaikban pedig megfordítva az l hang: lap, lab, lav, laf, de a magánhangzók természetesen változhattak is. Mert ők a hímséget bottal, rúddal jelképezték (pálca, bálvány; népünk nyelvén ma is bálvány = gerenda), a nőiséget pedig lappal, főkép két lappal, mivel őseinknél az egység amúgy is hímségként volt fölfogva, számosság, párosság pedig nőiségként.

A Napisten nevei náluk Bál, Bél, Pál, Pelopa, Balisa alakúak voltak. Ismeretes, hogy a görög rege szerint is a pelazgok őse Pelopsz volt, akiről a Peloponészoszi félsziget is neveztetik. De nőistenségüket, vagyis a Földistennőt viszont Valona, Velenyő, Levenyő, Livona, Libonya, Lavnya néven nevezték, vagyis ha l-v szóalakkal is, de a nő, anya értelmű szócskával megtoldva. Náluk is nagy növénykultusz volt, mint az avaroknál, de szent fáik főképen a nyár, hárs és a jegenye voltak. Utóbbit pálma néven nevezték, miként palóc népünk még ma is. Fontos vallásos jelkép volt náluk a kétágú villaalak, amelyet népünk ma is nevez vellá-nak is. Ez is nőiségi jelképük volt. E szó közvetlen összefügg válik (szétválik, kettéválik) és fele szavainkkal, de különösen a völgy szavunkkal is, amely utóbbiból származott a latin-olasz vallis-valle = völgy szó is. Szent állataik voltak a gólya, a hattyú, a liba, továbbá a lepkék valamint a szentjánosbogár, de amelyet népünk ma is nevez villáncsó néven (amit még Brehm is megemlít), ami tisztán palóc szócsoportbeli szó. Tápnövényeik főkép a leveles káposzta- és labodafélék voltak. Levél, lapi, lapú, lapos mind palóc szavak.

(14) Pannon

A pún vagy pannon, más nevén vend, venéd törzsünk is ősrégi hajós nép volt, már akkor is, amikor az Alföld helyén még tenger volt, amikor a Dunántúl még szigetvilág volt. E vidék még a rómaiak idejében is Pannonia-nak neveztetett. E nemzet a kereszténységgel, hagyományai nagyrészt feledve, magát részben egyszerűen magyarnak vallja, nagyrésze azonban nyelvileg elszlávosodott, de ma is vend-nek neveztetik, míg az Itália felé elterjedett része ma olasznak vallja magát, de a venét nevet ma is viseli. Velence, azaz Venetia, és környéke népessége tőlünk származik. Messze elhajózott törzseik voltak a punoknak is nevezett föníciaiak, vagy főnükek, akik azonban a terméketlen hegységek valamint az arábiai pusztaságokról mind nagyobb számmal közéjük szivárgó beduin-féle sémita néppel keveredve, végkép elsémisedtek, aminek dacára azonban műveltségük valamennyire fönnmaradott, mivel a hódítók ezt, amennyire erre képesek voltak, elsajátosították. Ezen pun vagy pannon nemzet ősidők óta főkép kereskedéssel foglalkozott, bár mestersége volt a halászat és hajózás is, aminthogy főkép hajózás útján is kereskedett, de már az Alföld helyén volt tengeren, majd az Adriai-tengeren és utóbb a más tengereken is. Vallásos alapjelképük volt a kissé domború, lencsealakú korong, amely aranyból készülve, a Nap jelképe volt.

E korong neve náluk pen, penéz, pún volt (a szóvégi -ez vagy -éz a mi névelőnk szerepét töltötte be). Pénz szavunkat a latin pensio szóból tévesen származtatják, mivel természeti ős-szó sohasem származhat műveltségi szóból, a milyen a latin pensio = bérlés, függés értelmű szó. Pénz szavunk népünk nyelvén ma is minden korongalakú dolgot jelenthet, még a hal pikkelyét is. Nem is lehetséges, hogy a germán penning, penni, Pfennig és még a kínai fen is, mind a latin pensio szóból származnának, amely szavak, hiszen mind pénzjelentésűek. A pannonok nyelvében nub, náp aranyat jelentett, amely szavakkal azonos Nap szavunk is. Napistenüket nevezték Nap, Napata, Ban, Bán, Pán, Főnük stb. neveken, míg Földistennőjük neve Panna, Panona, Vanna, Venussza volt. Szent- és főbb tápnövényeik a különböző hüvelyesek voltak (bab és lencsefélék), főkép természetesen épen a lencsealakúak és ezek között is leginkább a szokásos pénzek nagyságának megfelelő latinul lupinus nevű és aranysárga hüvelyes, amelyet Olaszországban ma is sokat termelnek. Amint már az említett szavakból is látható: a pannonok szócsoportja a p, b, v, f és az m, n mássalhangzókból képezett volt. Szent fájuk volt a fenyő, de főképen az ehető, igen tápláló és kellemes ízű magvakat termő, latin nevén Pinus pinea, melynek koronája óriási lencsealakú (a rajzon 1). Fenyő szavunk ugyanúgy tisztán pún szócsoportbeli szó, mint a latin pinus = fenyő szó is. Szent viráguk volt a piros pipacs. De van az Adria és a Földközi-tenger partjain termő gyönyörű aranysárga virágú pipacsfaj is. Minden őstörzsünknek voltak egyenlőmássalhangzós szavai is: ilyen a pip, pap, púp szó is. A pipacs latin neve papaver. De ugyanilyen szavunk a bab is; viszont a német Bohne (bone) = bab szó is a legtisztább pún szócsoportbeli szó.

Szent madaruk volt a mi népmeséink “Aranymadara", a görög és egyiptomi regék Főnix madara, amelynek pontosan megfelel a kínai regebeli Fung madár, amely nevek pedig szintén pún szócsoportbeliek. A pannonok, miként más törzseink ugyanis a szóvégi n hangot ng és nd -nek is szokták volt ejteni. Az Aranymadár, amelyet némely népmesénk Tűzmadárnak is nevez, egy ma kihalt nagy paradicsommadár-féle (hollófélék) volt, amelynek aranysárga és piros, fémesfényű, ragyogó tollazata volt (fény szavunk is pún szó), amely azonban farkát pávamódjára bírta kiterjeszteni. Magyarországon is ma élő rokona, de sokkal kisebb és nem oly szép babuka (egyenlőmássalhangzós pun szó ugyanúgy, mint a latin upupa = babukamadár). Ezen Aranymadár is tehát a Napisten jelképe volt. Nevéből származtak a páva (szintén egyenlőmássalhangzós pún szó, mivel p vagy v: mindegy) latin pavo, német Pfau, szláv paun = páva szavak is.

Mesterei voltak a pannonok vagy punok a vitorlás hajózásnak, kelmefestésnek, különösen piros színnel. A sárga és a piros voltak szent színeik. Finn és észt punane = piros. Mesterei voltak az üvegkészítésnek is. Ismeretes, hogy ugyanennek mesterei voltak a föníciaiak, vagyis a punok is, valamint máig is a velenceiek, azaz: venétek, de ugyanezek is mind hajós népek! Valamint kereskedők is. Hajóik vitorláit is mindig pirosra és sárgára festették, éspedig a pinia-fenyő piros levet adó kérgével! Amely festésnek azonban gyakorlati haszna is volt, mert a tannin anyag a szövetet rothadástól védi. Ismeretes, hogy a Velence környéki halászok még nemrégen is hajóik vitorláit pirosra és sárgára festették volt. Csakhogy ma a motorosítás miatt a vitorlák már eltűntek.

(15)

A szolim vagy szarmata nevet viselt őstörzsünk a szemerének volt közeli rokona. Szócsoportja az s, sz, z, zs, c, cs és az l, r mássalhangzókból állott, de hozzá valószínűleg még az m és n járult. Egyik kivándorlott törzsünk a sémita kor előtt Palesztina területén is szerepelt. Szent növényük volt a szőlő, amely, amint láttuk, a székely törzsek kultuszában is szerepelt. Szent állatuk viszont a galamb volt, de amelyet ők szalamb, szallambó, szállam alakú szóval neveztek, amelyből azután a sémita nyelvek szelam, szálem = áldás, béke szavai származtak, de világos hogy úgy szelid, mind szellem szavunk is a galamb e nevével van összefüggésben, mivel úgy a galamb, mint a szellem: szálló valami s ennélfogva a szél szavunkkal is ugyanilyen közvetlenül összefügg. Tény, hogy a németben is Seele (szél) = szellem, lélek. A galamb ma is a béke valamint a szerető lélek és a szerelem jelképe. Jeruzsálem városát, amint ez följegyeztetett: a szolimek alapították, akiket a sémiták, mint békés népet, könnyen leigázták.

Jeruzsálem régi neve Ur-Szolime volt. Az ur, or szónak (másként: örű) ősnyelvünkben kör, karika, kerítés és város értelme volt. Nevezték régen, amint az ismeretes, Jeruzsálemet “A galambok városa"-nak is. A jeruzsálemi nagy templomban, amelyet még a szolimek alapítottak volt, vagyis a galambok templomában, Szálloma istennő ünnepein galambokat árusítottak, amelyeket az istennő hívei kifizetvén, szabadon bocsátottak, a szerelem, szeretet és béke ez Istennője tiszteletére. Később, a vérengző természetű népeknél, habár e szokás még megmaradott, de szokás lett a szabadon bocsátott galambokra nyilazni, manapság pedig puskából lőni. A zsidók egyik királya, aki e templomot újjá építette és megnagyobbította, a Salamon vagy Szalamon szolim nevet vette föl és róla föl is jegyeztetett, hogy “békeszerető is volt".

A szolimek Napistene Aba-Sallon (Absalon) nevet viselt, amely név értelme: fénylő-apa, ragyogó-férfi volt (említém, hogy ősnyelvünkben a jelző a jelzett után következett), de volt e sallon vagy zallon szónak arany értelme is és innen származik az orosz zoloto = arany szó is. (Másutt említem régi -on képzőnket, például: ugron = ugró.) Hogy Abasallonnak “nagy arany hajat" tulajdonít a bibliai elbeszélés is, tudjuk. Amely istenség nagy aranyhaja nem más, mint a Nap sugarai jelképezése. Abasallon regebeli üldöztetése értelmét itt nem magyarázhatom, csak annyit hozok föl, hogy ebből később Jézus üldöztetése ma is élő népi regéi lettek. A Bibliából tudjuk azonban azt is, hogy Kanaán földét a “nagy szőlőfürt" jelképezte, illetve ezzel jellemezték volt. Említém, hogy a szolimek egyik szent növénye a szőlő volt. Szőlő szavunk pedig tisztán szolim szócsoportbeli szó: sz-l. A szolimek egyik, épen szőlőtermeléséről híres városa neve Sziló volt. A moldovai csángó-magyarok nyelvében sziliú = szőlő. A Dunántúl híresek a “zalai borok". Ott van most is Zala, amelynek népi neve ma is Szala. De ennek helyén már a rómaiak korában is állott Sala (szala) városa (Kiepert: “Atlas antiquus.) Népünk egy bizonyos szőlőfajt ma is szala néven nevez. Zolna viszont egy solanumféle bogyós növény neve. (Vége-hossza az adatoknak nincsen, de ezeket itt mind föl nem sorolhatom.) Sallon szavunknak régen: fénylő, ragyogó értelme is volt. Népünk például ma is mondja “fénylő arany" helyett hogy “salgó arany" - avagy kopottan: “sajgó arany".

(16) Marmar

Jelek szerint létezett régen még egy törzsünk, amelynek szócsoportja az m-l, m-r, n-l, n-r mássalhangzókból állott. Miután azonban az m hang a b-nek közvetlen rokona, régebben úgy véltem, hogy ezen alakú szavak is palóc szócsoportunkbeliek (b-l) míg az m-r vagy n-r alakúakra kevés figyelmet fordítottam. Mégis valószínű, hogy egy mal, malon avagy malaj, vagy maran, marata, ram, rom vagy marmar nevű őstörzsünk is létezett, amelynek e névből egyrészt az egyiptomiak saját romeszú, másrészt talán még a cigányok saját rom neve, de ugyanígy a rómaiaknál a Romulus és Remus nevek, valamint tehát Róma városa e neve is származott, de ugyanúgy mint a rómaiak Hadistene, bár megfordított, Mars régebbi Marmar neve is. Nekünk pedig Mármaros vagy Máramaros táj- és vármegyenevünk maradott fönn.

A maláj nemzetnevet ugyan vándor, vándorló és hajózó értelműnek tartják, de viszont ki tudom mutatni, hogy például a palóc, azaz pelazg, a pannon, azaz vend és a jász, azaz jón vagy ijon nemzetnévnek is volt bolyongó, vándorló illetve járó, járkáló értelme is. A z-r gyakori hangcsere minden nyelvész előtt ismeretes, úgyhogy a régi -on képzővel (mint például: Ugron = ugró) jázon = járó, járkáló, bolyongó. A görög mythologiában szereplő Jázon neve értelme sem volt tehát más, mint jázó, r-es kiejtéssel: járó, azaz utazó; aminthogy Jázon a görög mythologia szerint is valóban a messzire utazó, hajózó volt.

Csak fölhozom itt a méz szavunknak több nyelvben meglévő mel, mal, édesség és méz jelentésű párhuzamát, és amely megvan málna, valamint málé (csíráztatott és mállasztott gabonából készülő s így édesülő: csiramálé) ételnevünkben is. De jelent ugyane szó lágyságot, iszap-avagy kásaszerű kenős, ragadós anyagot is, amihez egyébként maga a méz is hasonlítható. Az olaszban melma jelent ilyen anyagot, de iszapot is, amely szónak pontos megfordítottja a német Lehm (lém) = iszap, Leim (lájm) = enyv, valamint az olasz limo = iszap. Fölhozható még itt a mai magyar, de romlott enyv, régen helyesen enyű = ragadós, kenős anyag és a lágyságot jelentő enyhe szó, amelyekben m helyett n hang áll. Miután a szómegfordítás törvénye a mi ősnyelvünk egyik nyelvtörvénye volt, de ami az árja nyelvekben nincsen meg, úgy ez már magában is arra mutat, hogy mindezen egymásnak megfordított alakját képező m-l és l-m alakú szavak is ősnyelvünkből kellett származzanak. E szavak a szóban levő őstörzsünknek valószínűleg nőiségi szavai voltak, ugyanúgy, mint például az n-es kiejtésű lány szavunk, amelynek megfelel a lánc szó is, mivel a lánc csupa karikából, azaz gyűrűből áll, a karika vagy gyűrű pedig nőiségi jelkép volt. De ide sorolandó lanyha szavunk is, amely utóbbiak tehát n-es kiejtésűek, holott viszont a finn laimea = lanyha ismét m-es kiejtésű. Mindezekkel szemben az l helyett r-es kiejtésű e szócsoportbeli szavak a hímségiek kellett legyenek. Amire mutat a Mars avagy Maramar hadistenség e neve. Fölhozhatók a következők: Mars istenség: marcona, mord istenségként tiszteltetett. A németben morden = gyilkolni, a latinban mors = halál, az olaszban mordere harapni. E szavak megfordítottja: rém, rémes. De ide sorolandó a félelmet jelentő remeg szavunk is, amely viszont azonos értelmű a reszket és rezeg szavainkkal. Úgy ezek pedig, mint a remeg: hullámszerű ide-oda mozgást is jelentenek, ami eszünkbe juttatja a Marmara-tenger nevét. Márványos, olasz marmorato: hullámos mintázatot jelent. A hullámzás: eröny (energia), tehát: hímség. Eszerint megokolt, hogy az említett r -hangos szavakat hímségieknek véljük. Ide tehető réz szavunk, habár ez más szócsoportbeli, de amely azonos a rezeg szavunkkal; márpedig jól tudjuk (és tehát őseink is igen jól tudták), hogy a réz igen jól rezgő, azaz igen jól hangrezgéseket adó anyag, amiértis a harangok, gongok mindig rézből készültek. A réz és rezgés szavaink pontos azonossága tehát még azt is mutatja, miszerint azt is tudták, hogy a hangok: rezgések. Említém, hogy a rezgés és remegés egymással azonos. És íme: az olaszban rame = réz, habár sejtelmünk sincsen arról, hogy mi köze e szavunknak a remegéshez, azaz rezgéshez és tehát a hanghoz.

Mindezek tehát az emberiség legrégibb műveltségéből vett parányi porszemek, minden bizonyítás nélkül, de amelyek logikus voltukkal így is megsejtethetik a nagyszerű egészet. Ám hol van még őseink gyönyörű szellemi műveltségében megvolt fenséges erkölcstana, költészete, művészete és társadalma leírása!? De láthatjuk, illetve föltűnhet nekünk már ennyiből is, hogy itt nincsen szó semmilyen technikáról, sem gépekről, hanem csak szellemi dolgokról. Ami azért van így, mert ősműveltségünk valóban szellemi volt. Az első gép viszont a két egymáshoz dörzsölt száraz faág volt, amellyel az ősember a tűzgyújtást kezdte volt.

*

Kiegészítésként emlékeztetni szeretnék Az ősműveltség 449. oldalán hozott, a magyarság és őstörzsei összefüggéseinek származási rajzára:

Itt hangsúlyoznom kell, hogy őstörzseink nem a mai, hasonnevű politikai egységek, hanem emberi elindulásunk és fejlődésünk tanúi, a fenti, őstörzsi részletezés szerint. Szógyökeik jelzik életterük minőségét (dombos, hegyes, vizenyős, stb.), életszükségleteiket szolgáló táplálék neveit, de mindenekelőtt az ezeket adó Isten nevüket is. A Mindenség Urának neve mindig egymássalhangzós volt, mint a magyar törzs Ég szava, a teremtésben résztvevő Fiú Istené a kétmássalhangzós Mag-úr. E két fogalom mind a tizenhat őstörzsnél más és más nevet hordozott, de mindegyik e nép szerves kapcsolatait tartalmazta, s a többiek számára tisztán érthető volt.

Őseink élete és nyelve letelepedési területük adottságai szerint alakult Kárpát-medencei emberré válásunk idején, s innen fejlődtek tovább. Éppen ezért egy-egy őstörzs később, a környezet hatására egy-egy foglalkozási ág tulajdonságait is magával hordozta, mely évszázadok művelése következtében DNS képének is részévé vált. Magyar Adorján ennek korai felismerését például Az ősműveltség 889. oldalán hozza, felismerve, hogy népművészetünkben a tulipán, illetve liliom természetellenesen csavart szára a kettős helix létét jelezte, mely már őseink ismeretének része volt, a tudományos világ eredményeit messze megelőzve. Megérteni viszont csak saját tudásunk határáig tudta, amikor egy 1973. évi cikk foglalkozott a DNS szerkezetével.

Éppen ezért, ha tudni akarjuk, hogy egy-egy nép milyen múltra tekint vissza, melyek a most is érvényesülő ősadottságai, meg kell vizsgálnunk őstörzsi hovatartozását. Ez viszont könnyen megtehető a Magyar Adorján által már vagy száz éve feltérképezett őstörzsi nyelvhasználat ismeretében. Kérdésünk tehát soha ne az legyen, hogy ez, vagy az a nép, nyelv milyen fajhoz, vagy nyelvcsaládba tartozik, hanem az, hogy melyek az őstörzsi összetevői.

Vándorlások során mindig csak néhány törzs indult egyszerre terjeszkedési szándékkal, vagy éghajlati viszonyok nyomására idegen területekre, ahol az új körülmények, keveredések során ősi szerves nyelvhasználata módosult, de emberré válása során megértett szellemi értékeit valamint testi és lelki tulajdonságait, adottságait mindenkor magával vitte, örökletes egységeibe ágyazva.

Az őstörzsi nyelvcsoportok nyelvi tulajdonságai bővebbek és mélyebbek az indoeurópai nyelvekben levőknél. Teljességre nem törekedve csak néhány lényeges különbséget hozok fel, melyek hiányoznak ezen nem magyar nyelvekben:

1. a szómegfordítás törvénye

2. figyelmen kívül hagyja nyelve származtatásánál a természeti ősszó és műveltségi szó szerepét, mely meghatározza az átvétel irányát.

3. a magánhangzók módosító és hímségi/nőiségi meghatározó szerepét

4. a gyök magában hordozza a kialakulás tájképét, a benne élő lehetőséget, hogy majd gyökeret eresztve szerves nyelvként kapcsolatot teremtsen környezetével

5. tükrözi foglalkozását e tájegységen belül

6. a táj megszabta társadalmi viszonyait:

a. mag-elvű társadalom, letelepedett, békés, teremtő életét
b. kun/hun elvű társadalom vándorló és harcos életét
c. szemere kétközpontú társadalmi fejlődés

Ezek az ősi kezdetek alakították és egyensúlyozták az örökletes egységekben (DNS-ben) található jellegzetességeket.

Ha egy-egy ország népét, vagy nyelvét akarjuk megismerni, tudnunk kell őstörzsi összetevőit szótára segítségével: mely őstörzsek vannak nyelvében képviselve, milyen mértékben, mely őstörzs hatása van túlsúlyban? Csak néhány példát hozok: az angolban található

A különböző őstörzsek egy nyelven belül előforduló ősszavait összegezve megállapítható, hogy egy nép nyelvében megőrzött természetes adottságai, hajlamai milyen jövőt építhetnek. Tekintettel arra, hogy földműves társadalmak rendelkeznek a békés fejlődés alapjaival, s éppen ezért anyagfeleslegük is megengedi a vándorlásokat, új vidékek felfedezését, így talán leggyakrabban a békés, földművelő szemerék nyomaival találkozhatunk és az általuk alkotott új, békés birodalmakkal. A magyar mag életszemlélettel ellentétben a hosszúkás szemidom két gyújtópontú rendszere megengedi a Kárpát-medencei ősközpont mellett a távoli, de mindig szervesen az őshazához kapcsolódó, vissza-visszatérő társadalom kialakítását is.

Világunkban igen gyakori kérdés: mire születtem, mi a feladatom. Emberek és társadalmak vesződnek ezzel a kérdéssel. Az őstörzsi örökség segít kielégítő és boldogító választ adni az útkeresőknek. Ezen őseredet ismeretében minden nép bölcsebben rendezheti dolgait, örökletes egységébe zárt ősképek alapján. Így minden nép saját múltjában találhatja meg önmagát ősnyelvünk tükrében, s hasonló őstörzsi múlttal rendelkezők számára a testvériség alapfeltételei is biztosítottak.

A sok gúnyolódást kiváltó kétéltű emberiség valahai létezését tudományunk csak most pedzi. Például: Mitch Sogin a Massachusetts állam Woods Hole tengeri biológiai laboratóriumának biológusa a közelmúltban akkor döbbentette meg a tudományos világot, amikor génkutatásainak eredményei alátámasztották elméletét, mely szerint a szivacsok képezik az állatvilág alaprétegét. A szivacsok DNS kivonatában kutatta az állatvilágra egyöntetűen vonatkozó közös gént.

Megállapította, hogy “A szivacs volt az első állat, melynek génképlete magában foglalta a felfejlődő élet lehetőségét. Minden állat ugyanezen tervrajzot követi" - a legegyszerűbb szervezettől az emberig. (Ford.: T. Zs.)

*

Kárpát-medencei ősi ittlétünk és műveltségalapító szerepünk egyik fő tanúja önálló írásbeliségünk, s használatának újraélesztésében az elsők között volt Magyar Adorján. Napjainkban a legbővebben Friedrich Klára és Szakács Gábor kutató tudósok és elkötelezett tanárok érnek el fényes eredményeket e téren. Magyar Adorján érdekes módon ősiségünk különösen döntő bizonyítéknak találta számrovásunk jeleit. Ezekkel bár nagyban megegyeznek az etruszk számjegyek, de már nem követik az ősi kéz/ujj-ra alapozott képet: