A tulajdonképeni magyarok, Magor Napisten utódai, mindig békés, szorgalmas földművelők voltak, aminthogy a magyar nép óriási többsége ma is az. Az ugor, uhor, ungar, unger név ősidők óta mindig földművelőt jelentett. Magyaroknak neveztettek a tulajdonképeni magyarok, magyariaknak ellenben az ezen őstörzsből származott rokontörzsek, mint kunok, hunok, jászok, székelyek stb. Bár a régi krónikák rendesen Hunort említik előbb, mintha ő lett volna a nehány perccel idősebb, de ez téves, mert világos, hogy a rombolás későbbi az alkotásnál, illetve hogy rombolni csak ott lehet ahol már van valami. Ősvallásunk szerint az istenségeket nem képzelték tényleges személyeknek. Őseinknél a Nagy és Örök Égisten is csak az örök Természet, az örök Mindenség költői megszemélyesítése volt, de amely Örrökkévalóság emberi ésszel föl nem fogható. Ilyesmit azonban például a tudatlanságba süllyedt Közép-Kor nyugati népei fölfogni már nem voltak képesek, illetve mindent csak szószerint bírtak fölfogni.

            Az igazi ősember, miként az emberszabású majmok, amelyek hiszen legközelebbi rokonai, csak növényi táplálékkal élt. A tulajdonképeni magyar törzs tehát az összes rokontörzseink közül a legrégibb, illetve a magyari törzsek számtalan ezredév alatt ez őstörzsből származtak és ezek közül csak némelyek lettek idővel harcias és állattenyésztő népekké. A magyar törzs nyelvében keletkezésekor csak g, gy, h és m, n mássalhangzók voltak, később, a műveltség fejlődésével természetesen az összes többi mássalhangzó is (valamint a magánhangzók is) nyelvében már megvoltak, de ezután is a kemény k helyett a lágy g hangot, a kemény t helyett a lágy d hangot szerették ejteni, de mindent ami vallásos fölfogásukkal, kultuszukkal közvetlenebbül összefüggésben volt, továbbra is az említett mássalhangzókból képezett szavakkal nevezték meg. Az m és n hang egymásnak bár nem közvetlen rokonai, mégis egymással gyakran fölcserélődnek. Ismeretes, hogy régibb nyelvünkben a szem szó gyakran szen is volt és hogy Erdélyben nesze, nevet, kan helyett ma is mondják hogy mesze, mevet, kam. Ennek oka az hogy kisebb távolságról is az e két hang közötti külömbséget a hallás alig észleli, dacára annak, hogy az m tisztán ajakhang, az n pedig nyelvhang. A magyar őstörzs nyelve a legrégibb időkben tehát csak ilyen alakú szavakból állott, ma, na, an, ag, agy, ah, ag, gam, gem, meg, mag, mang stb., stb. és bármely magánhangzóval. Vallásos tiszteletben részesülő növényeik főképen a gömbölyű gyümölcsöt, magvakat termők voltak, illetve a törzs keletkezése helyén ezek termettek leginkább. Vallásos tiszteletben és szeretetben részesültek náluk ez állatok: A szarvas, a madarak, de nem a ragadozók, a gömbölyded alakú bogarak, főkép a katicabogárnak ma nevezett. Legszentebb gyümölcsfájuk volt a meggy, amelyet a Napisten fájaként tiszteltek. Viszont legszentebb viráguk meg a gyöngyvirág, a Földistennő, vagyis Tündér Ilona, virága. A meggy lombja zöld, virága fehér, bogyója piros. Tökéletesen ugyanígy van ez a gyöngyvirágnál is. És ezek voltak szent szineik is és, ezek a magyar nemzeti szinek ma is. Számrendszerük az öt-tizes volt, ugyanaz amely a mai általános számrendszer. A páros számokat nőneműeknek fogták föl, a páratlanokat hímneműekként. A meggy virága valóban ötszirmú, bogyója egymagú. A gyöngyvirág virága hatszirmú, bogyója hatmagú. A meggy bogyója gömbölyű, virágai gömbölyded csokrocskákban vannak együtt, bimbóik gömbölyűek sőt a fa lombkoronája is, ha szabadon fejlődhet: gömbölyded. A gyöngyvirág virágai, különösen pedig bimbói gömbölyű gyöngyökhöz hasonlítanak, bogyói pedig szintén gömbölyűek. Vallásos alapjelkép pedig a magyaroknál: a gömb volt. Vallásos tiszteletben tartották az aranyat. A törzs keletkezése helye a Csallóköz szigetei voltak. Ezek területe szűk volta, valamint túlszaporodása miatt, rajokat bocsátott ki magából. Ilyen kivándorlottakból keletkeztek sok-sok ezredév alatt a külömböző magyari törzsek.

HUN ÉS KUN ŐSTÖRZSEK

(2)
Fehér  hun

A kunok és hunok mindig harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a Természet Törvényei szerint mindig ott kell megjelenjenek ahol romlott, bűnös népek élnek, amelyek bűntetésüket megérdemlik. Ezért nevezte magát még Atilla is ”Isten ostora”-nak, valamint ”Isten pörölyé”-nek is (pöröly = kalapács). A kún törzsek eredetileg hegylakók voltak de a Kárpátok, majd az Alpesek hegységeiben laktak. Ősidőkben egyetlen háziállatuk a kutya volt, éspedig a Kunságon ma is található nagyméretű, hosszúszőrű, fehér de farkasalakú komondor. Feje hegyes ékalakú. Az ék a kunok vallásos alapjelképe volt. A kunok nyelve eredetileg a magyarokéval teljesen azonos volt, kéőbb azonban a lágy g, gy, d hangok helyett a kemény k és t hangokat szokták ejteni. Számrendszerük azonban a három-hat-tizenkettes lett, amelynek mai életünkben már csak nyomai vannak: a tucat, a régebbi hatos pénzrendszer, a 12 óra és a 12 hónap. A kunok alapszavai ilyen alakúak voltak: ka, ku, kun, kat, tek, kund stb., stb. Szent növényeik voltak a fenyvek és a csillagalakú hatszirmú fehér virágok, nárciszfélék. A fenyvek koronája ékalakú, levelek helyett hegyes tűik vannak, ágaik a törzsből mindig hat-hat felé állanak, az egyes galyak pedig hármasak. A kunok szent féme az ezüst volt, amelynek szine fehér és a természetben fenyőág szerű jegecekben fordul elő. E törzs volt az amelyet fehér-kúnnak neveztek. Vallásos szineik a fehér és kék voltak.

(3)
Fekete hun

De voltak fekete-kunok is. Ilyenek voltak a történelemből jól ismert hunok, vagyis Atilla kúnjai. Ugyanis: míg a fehér kunok fehér és kék viseletben jártak, a fekete kunok vagy hunok, szinei a fekete és piros lévén, ők fekete és piros viseletekben jártak, valamint sötétbarna szinűekben is. E fekete-kunok főkép homokos sikságokon laktak. Vallásos alapjelképük már nem a hegyes, hanem a tompa ék volt, a mintegy lecsapott hegyű. Ezért legfőbb harci fegyvereik egy kalapácsszerű, valamint a buzogány is, voltak. Az éles avagy hegyes fegyver által ejtett seb, ha nem halálos, sokkal könnyebben gyógyul mint a tompa fegyver által ütött, mert az ilyen seb roncsolt és teljesen helyre sohasem jön többé. Ugyanígy roncsol a tűz és a méreg is. Mesterei voltak a mérgezett valamint a tüzet vivő nyilaknak is. Roncsol a korbács is. A feketekunok szent állata volt a tompapofájú, fekete-barna szinű bulldog-kutya. Úgy a fehér, mint a fekete-kunoknál kőkultusz is volt és ebben különösen a kovának illetve tűzkőnek volt nagy szerepe. Egyik szent állatuk volt a fekete-kunoknál a vadkan is. Ez is barnás-fekete szinű, feje pedig ékalakú de mintegy lecsapott hegyű. A fehér-kunok szőkék voltak, hosszú hajat viseltek, a fekete kunok barnák vagy feketehajúak és rövidre nyírt hajat viseltek.

Ősrégi időkben válott ki a magyar törzsből a szemere törzs. Ez, ellentétben a magyarokkal és kunokkal: nőelvi volt (matriarchalis) vagyis anyajogi. Náluk családfő az asszony volt, a gyermekek az anya után neveztettek, csak a lányok örököltek. E törzs is a 3-6-12 számrendszer szerint számolt. Fában szegény de termékeny sikságon laktak. Holott a tulajdonképeni magyarok inkább gyümölcstermelők voltak, a szemerék főkép gabonatermeléssel foglalkoztak. Vallásbeli szócsoportjuk az sz, s, z, c, cs és m, n mássalhangzókból állott. Legszentebb növényük a búza volt de amelyet ők niza, miza, mizse néven neveztek. Vallásos alapjelképük szemalak volt de szerepelt a buzakalász, továbbá még a vonal de különösen a hullámvonal. Szent állatuk a szürke galamb volt, amelyet azonban ők szimi és szemere néven neveztek. Vallásos szineik voltak a sárga és világos kék, inkább a szürke mint a zöldes felé hajló. Egy kivándorolt törzsük alapította Mesopotamiában a szumer műveltséget, de amelynek népe utóbb eltörökösödött majd végül a sémita asszirok pusztították el, de átvették egész műveltségüket, ha ezt nagyon eldurvítva is. Egyik szent növényük volt a datolyapálma is, de amely régen, a még melegebb éghajlat idején, Magyrországon is termett. Földistennőjüket, helyesebben szólva: a Föld költői megszemélyesítését Szemere, Szemira, Szemele néven nevezték, valamint törzsi nevük is ez volt, mivel nőelviek voltak. Ősnyelvük sok tekintetben mintegy ellentétes párhuzama volt a magyarokénak, amennyiben a g és h hangok helyett sz, s, z, zs hangokat szerettek ejteni. Vallásos kultuszokban különösen nagy szerepe volt még a méheknek. Utóbb e törzsünkből származtak az amazonok, akik harciasakká is lettek, holott eredeti szemerék békés, földművelők voltak, ugyanúgy mint a tulajdonképeni magyarok.

Amilyen ellentétes párhuzam volt a magyarok és a szemerék között ugyanolyan volt a kunok és a besenyők között is. A besenyők is nőelviek voltak, szintén hatos számrendszer szerint számoltak. Ilyen értelemmel, habár nem ugyanezen szavakkal. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hatonegy, hatonkettő, hatonhárom, hatonnégy, hatonöt, tucat, tucatonegy stb. Náluk víztisztelet volt, hajózó nép lévén, főkép halászattal foglalkoztak és époly harciasak mint a kúnok. Voltak kalózkodó törzseik is. Északi szabir nevű törzseiktől tanulták a hajóépítést és kalózkodást a már germán normannok is csakhogy ezek sokkal kegyetlenebb, vérengző nép voltak. A besenyők mindig vizek: folyók, tavak, tengerek mellett éltek sőt mocsaras tájakon is, földműveléssel keveset foglalkoztak. Idővel, délebben barnabőrűekké, feketehajúakká lettek, mivel pedig a legújabb ásatások eredményei szerint az emberiség 10-14 millió éves, valószinű, hogy túlspecializálódás útján az afrikai fekete fajok is tőlük származtak. Vallási szócsoportjuk hasonlított a szemerékhez, de m és n hangok helyett inkább b, p, v, f hangokat ejtettek (Szep, pas, vasz, víz, besz, fes, szamb, zab stb., stb.) Vallási egyik legfőbb jelképük volt a csöppalak (csepp, csúp, csép) de a szív-alak, a vese-alak és a hullámvonal is szerepelt. A mai ismert ”magyar” díszítmények tulajdonképen nem is magyar hanem besenyő törzsektől származnak, de a kereszténység fölvétele után ezek jelképes értelmei feledésbe menvén, utóbb nagy szépségük miatt elterjedtek az egész magyarságnál, sőt nemmagyar szomszédainknál is. Vallásbeli szent állataik voltak a halak, a kagylók és a polipfélék, különösen a szépiafélék, csakhogy őseinknél ”szent állat”, alatt nem kell nevetségesig menő állattiszteletet érteni, amilyen például az egyiptomiaknál volt. Ilyen kultuszállatuk volt a bözön is, amelyet ma tévesen nevezünk bölénynek, de amely állat latin és német neve is bison, Wisent, ősidőkben pedig a mamut is, amelyet szintén bőz, bözönd, bozond, büzönd néven neveztek, de nevezték még zubor és földneheze néven is. Földünket ők vízgömbként fogták volt föl, ami egyezik azzal hogy Földünknek ma is nagyobb felületét borítja víz, de ami ősidőkben még nagyon sokkal inkább így volt. Földistennő helyett tehát ők vízistennőt tiszteltek, akit Besenyő, Vizenyő, Vizanyó neveken neveztek, a Napistent ellenben Peszer, Beszer, Peter, Bátor, Petúr neveken. Kivándorolt besenyő törzseink voltak az Itáliában is szerepelt szabinok, valamint az Ázsiában is szerepelt szabir, szibir, más nevén tapar nagy nép is, amelyről ma már csak északi rokonnépeink regéi emlékeznek.

Más jellegzetesen hajós nép volt a jász őstörzsünk. Amint nevük maga is mutatja, kultuszbeli szócsoportjukban is a sziszegő hangok: s, sz, z, zs, c, cs szerepeltek de a j hanggal; alapszavaik pedig ilyenek voltak jász, jáz, jacs, megfordítva záj, zej, vagy csak egymássalhangósan: ász, isz, ze, zé stb., stb. De náluk a j hang néha h vagy g hanggá is változott, ami aztán átmenetet képezett a székely és kazár közelebbi rokonaik szócsoportjába. E törzs, bár jellegzetes halászó és hajózó nép volt, már az Alföld helyén volt tengeren is, de foglalkozott úgy állattenyésztéssel mint földműveléssel is de leginkább a vízi sulyomfélék termelésével, amelynek magvai igen táplálóak. Szent állatuk volt az őskori óriásszarvas, amelynek némileg a mai dámszarvaséhoz hasonló lapátos szarvai voltak. Utóbb azonban az egyenes- de gúzsoltszarvú, nagytestű úgynevezett rackajuhfélét is tenyésztették. Ennek ma csak kisebb termetű válfajai élnek de régen volt lónagyságú is, amelyet a jászok jázinú- nak neveztek.

Erről származtak az egyszarvúról szóló mondák. Szent állataik voltak a halak is különösen pedig az óriásira megnövő tokhal, de amelyet ők jizéter- nek neveztek. Más szent állatuk volt a sün, továbbá a fecskefarkú pillangó (Papilio Machon), bizonyos törzseinknél pedig a denevér is. De ismételem: szent álat alatt őseinknél csak annyi értendő, hogy az illető állat náluk bizonyos szeretetben is részesült és hogy szimbolikájukban szerepelt, de amit sohasem vittek oly nevetséges túlzásba mint például a hindúk a tehéntiszteletet, vagy imádatot! A jászok főszine a fekete volt, de emellett szerepelt a sötétkék, a fehér és az ezüst szin is, amely utóbbi szent ércük volt. Szent növényeik voltak az iszalag, a jázminfélék, továbbá a jávor és a nemesgesztenye. Vallásukban nagy szerepe volt a Csillagoknak, amelyeket mindenkor így ábrázoltak, vagypedig igen sokágúan.   

 Tudták, hogy a Nap is a Mindenség egyik Csillaga. Négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak. Egyik főbb vallásos jelképűk volt azon beszegett szélű négyzetalak, amelyet a fönti rajzon tüntettem föl, amelyet a négyszirmú iszalavirágok egymásmellé ábrázolása is magától képez. Más vallásos jelképük volt a kacskaringó (spirál) is.

A jászok közeli rokonai voltak a székelyek és a kazárok. Székely őstörzsünk más nevei voltak: szikul és szikel. Nőelvű törzseik szikánoknak neveztettek. A székelyek is főkép juhtenyésztők voltak. Vallásos szimbolikájukban szintén szerepelt a kacskaringó s azon örvényszerű jel, amelyet e rajzon is föltüntetek, de amely a jászoknál és kazároknál is szerepelt. Ez az ősköd, a Mindenség és a Kezdet jelképe volt. Neve: Kuza vagy Kusza. E szóból, pelazg, azaz palóc kiejtéssel, származott a görög kaosz szó is, azért mert ejtették Kósza -nak is. A székelyek szent növényei voltak a szőlő és a szekfű. De szerepelt szimbolikájukban az ékalak és ezzel kapcsolatban természetesen a zegzugvonal is. Továbbá egyik jelképük volt a fogazottélű sarló, de amelyet ők szike néven neveztek, amely szóból a német Siehel = sarló szó származott. Itáliába költözött egyik törzsük voltak a sziciliai szikulok, bár ezeket utóbb a rómaiak ellatinosították. Akik azonban nem Erdélyből költöztek oda hanem még a Dunántúlról, a mai Göcsej nevű őshazájukból. E szikulok régebben a mai Róma táján éltek és csak a rómaiak elől menekültek Délre majd Sziciliába. De tőlük származtak a római diadalívek és a rómaiak épitészete és diszítményeik nagyrésze is. A római diadalívek ősei az udvarhelymegyei ”székelykapúk” (nem a csikmegyeiek).

(8)
Kazár

A kazárok is juhtenyésztők voltak de harciasak is. Nem az említett egyenesszarvú juhfélét hanem a csigavonalat képező szarvút tartották. Náluk is fő vallásos jelkép volt a kacskaringó valamint a Kuza jel is, továbbá a gúzs (csavart kötélhez hasonló alakzat). Miként a besenyőknél és a jászoknál is, szent állat volt náluk a polip is. 

A kabarok szent állata volt a kecske. Miként a székelyek és kazárok vallási szócsoportja a k, g, gy és az sz, s, z, zs, c, cs mássalhangzókból állott, úgy viszont a kabaroké a p, b, v, f és a k, h, g, gy mássalhangzókból. A kabaroknál azon szavak amelyekben a p, b állott elöl (például: bak) mindig hímségi jelentésűek voltak, aminthogy például bika is hímségi, ugyanúgy mint a német Bock (bokk), olasz becco (bekko), szláv bik = bika. Viszont megfordítva, azon szavak amelyekben a k, g, h hangok állanak elől: mindig nőiségi jelentésűek voltak, például a régi magyar kapra = nösténykecske, kebel = emlő, köböl = befogadni képes edény (németül Kűbel), mivel őseinknél minden üreges edény nőiségként volt fölfogva. Itália fajunkbeli őslakóitól származott tehát a latin cupola (kupola) szó is. Hogy e szó őseredeti értelme hólyag volt (németül hohl (hól) = üres), kétségtelenné teszi a régi magyar hupolag és mai finn kupla = hólyag szó. Ez annyival kétségtelenebb, hogy e magyar és finn szavak még természeti ős-szavak, holott a latin szó igen késői műveltségi szó lévén, csak származék lehet.

A kabarok szimbolikájában az itt 1-es számmal jelölt vonal hímségi jelkép volt a 2-ős számmal jelölt alak pedig nőiségi s ezek voltak kabar őstörzseink vallásos alapjelképei is. Előbbi a kecskebak szarvai vonalával, utóbbi pedig az emlő alakjával azonos. (Megjegyzem itt, hogy kecske szavunk ez állat székely-kazár neve volt). Őseinknél az egység hímségként, a párosság, számosság, nőiségként volt fölfogva. A rajzon 3 szám alatt látjuk, hogy a 2-vel jelezett alak két az 1 számmal jelezett vonal által képződik. Mind e dolgok mélyebb értelmét e rövid összefoglalásban nem mondhatom el, ugyanúgy mint ahogy például a jászok csillagtiszteletére sem térhettem ki. A kabarok szent érce a réz volt, aminek őskabar nevei is fönn maradtak: Latin cuprum (kuprum), német Kupfer = réz. A kabarok szent gyümölcsfája volt a kajszibarack. Más egyik szent növényük volt a csicsereborsó, amelynek minden egyes magja  olyan mint a fönti rajzon a 2-vel jelzett alak, vagyis: csecs – alakú. De az olaszok nem tudják hogy miért nevezik e borsófajt cece (csecse) néven, holott hiszen az olaszban az emlő neve: mamella. Világos tehát, hogy e borsófaj neve is az olaszban valamely itáliai ősnépünk nyelvéből való. A kabarok más szent növényei voltak a kabaktök, bizonyos sulyomféle növények, valamint a vizililiom vagyis a lótusz. A sulyomféle vizinövények (a rajzon 4) termése náluk szintén táplálékul szolgált. A sulyomfélék stilizált ábrázolása népünk díszítményei között ma is megvan, különösen faragványokon és zsinordíszítményeken (a rajzon 5), de gyönyörüen stilizálva igen általános a kereszténységelőtti sírjainkból előkerült dísztárgyakon is (a rajzon 6). E kabar díszítményeink képezték ezredévekkel ezelőtt a keleti, úgynevezett ”arabeszk” izlés díszítményei eredetét is, amely díszítményeket a Keleten különösen rézedényeken látjuk, ami azt bizonyítja, hogy a rézipar is kabar őstörzseinktől származott. A kecske a kabarok legfőbb szent állata volt, teste pedig minden vonalában a legtökéletesebben mutatja a kabar szimbolika vonalait (a rajzon 7). Mind amely dolgokról meggyőződhetünk arról is, hogy őseink szimbolikája nem volt csak mondvacsinált, önkényesen kitalált valami, hanem hogy a Természet örök törvényei alapján, ezekkel összhangban, ezredévek alatt és e törvények ismeretével alakult ki. De minderről itt részletesen ismét nem szólhatok. Más szent állataik voltak a gepárd (egy párducféle) és a fülesbagoly. A gepárdról itt csak ennyit: Ez volt a ma általános ”Csizmáskandur” mese eredete. A fülesbagoly ellenben náluk az Örök Égisten (Nagy Isten) egyik jelképe volt, míg a Napistent leggyakrabban vörös, rézszinű kecskebakkal szokták volt jelképezni. Náluk a Napisten neve is Bak, Bakota, Bakar volt. Innen származott a keleti eredetű Baccus (Bakkusz) istenség neve is, amely istenségnek úgy a görögöknél mint a rómaiaknál is szent állata a bakkecske volt, csak azt nem tudták és nem tudja senki hogy miért. Ez istenséggel szemben a nőiséget megszmélyeítő istennő szintén a keleti eredetű Kybele (Kübele) volt, amely névben kebel szavunkra ismerhetünk, amely istennőt úgy a görögök mint a rómaiak számtalan emlővel ábrázoltak volt, de tudjuk azt is hogy az ősrégi szumer nyelvben gab és kablu = emlő, azaz kebel. Itt említem meg azt is, hogy a múlt században Nagy-Szent-Miklóson talált de Bécsbe került, nagy aranylelet nagy arany korsói, a rajtuk levő gepárd, fülesbagoly és némely diszből következtetőleg: kabar eredetűek kellett legyenek, ha később bizánci majd török kézbe is kerülhettek, ami a rajtuk levő de utóbb beléjük vert, illetve karcolt föliratokból következtethető. E kincsleletet ”Atilla kincse”-nek is nevezik. Tény hogy a világ egyik legnagyobb aranylelete.

            Nagy kultusza volt még a kabaroknál a nagy, fekete galacsinhajtó bogárnak is. Bogár szavunk is tisztán kabar kultusszó, de amelynek pontosan megfelel az olasz bogarazzo (bogarocco) = bogár. Az első szótag megfordításával kapjuk a bogár egyiptomi kepera nevét, amelynek meg a német Käfer (kéfer) = bogár szó felel meg. Úgy az őskabaroknál mint tőlük származólag az egyiptomiaknál, e bogár: az éjjeli, az Alvilágban járó Napisten jelképe volt, azért mert földalatti, a maga által kapart lukban él és csak éjszaka repül. A kepera, kéfer neve is kapar, keper igénkből számazik. E bogár egyiptomi ábrázlatai a ”szkarabeusz” név alatt ismeretesek.

Török őstörzsünk régen még nem azon török nyelvet beszélte mint ma hanem a magyarhoz még sokkal közelebb állót. Szócsoportjuk a t, d és r, l mássalhangzókból állott, vagyis alapszavuk a tur szó volt. Szent állatuk a nagy fehér szarvasmarhaféle volt és ezt tenyészették is. Ősidőkben azonban ennek szerepét a ma kihalt óriástermetű őstulok töltötte be, mely a mai nagy, fehér magyar szarvasmarhához volt hasonlatos és rövidszőrű volt, nem bozontos mint a bözön. Ennek latin neve urus, német nev Auerochs és Ur volt. Magyar neve palóc őstörzsünktől maradva bölön is volt. Ez állatnak volt egy fajtája, amelynek szarvai gúzsoltak voltak, amelyet asszír ábrázolatokon még láthatjuk (fönti rajzon b-vel föltüntetve). Az őstörök egyik legfőbb vallásos jelképe azon gúzsolt vagy csavart alakzat volt, amelyet a rajzon a-val jelöltem, csakhogy míg a kazárok ezt gúzs-nak nevezték de az őstörökök túr, tűr néven. Értelmét itt nem magyarázhatom. Túr-nak nevezték a bikát is és innen maradott az árja nyelvekben túr, taur, tór, tóro neve is, amely szót a németek ma egy elébe tett sz hanggal Stier (sztir vagy stir)-nek ejtenek. Ugyane szó kezdő t hang nélkül képezi úr szavunkat, amely őstörök törzsünknél a nagy Égisten neve is volt, míg Tor, Tur vagy Turuk, Török, Turopa volt náluk a Napisten neve. Viszont a Földanyát Turán, Terenna, Türenna néven nevezték. Az Égistent is nevezték még Urkán, Uruk és Örök néven is. Ősnyelvünkben ugyanis a kán szónak királyi, az uk vagy ük szónak pedig ős, ősapa értelme is volt. Ezen égi Ősapával szemben az égi Ősanya istennőjüket (ős-anyag) meg Urán, Uránna, Uranya (Urania) néven nevezték és a Tejút megszemélyesítésének tekintették, tartván a Tejútat a Napisten anyjának, ami egyezik a valósággal, amennyiben a Nap valóban a Tejút egyik Csillaga. Észre kell tehát vennünk a görög regékben a tévedést: A görögök az ősi nevek értelmét már nem tudván, ezeket összecserélték. Az Európa-monda röviden ez: Zeusz Égisten bika (azaz: úr = őstulok-bika) képéban elrabolja az Európa nevű nőt , Kréta szigetére úszik vele, ahol szép ifjú képében, magáévá teszi. Világos azonban, hogy Eur-opa azaz Ur-opa: a bika, vagyis az Égisten neve volt, míg a nő: a Tejút megszemélyesítése: Uránia volt, amely uránia szó a görög-római mythologiában valóban a csillagos Ég, azaz a Tejút neve is volt.

            Ismeretes, hogy Mezopotámiában ősidők óta szokás volt olyan csavarodó tornyokat építeni amilyen a rajzon itt c-vel jelölve. Ezt cikurat-nak szokás nevezni ma is, csakhogy ez a tornyok kazár neve volt és csikart = csavart értelmű volt. Ugyanezek őstörök neve él azonban a nyelvekben ma is a torony, toron, turris, Turm = torony szóban, azt pedig tudjuk, hogy a csavarodás, fordulás, tekerés szava külömöző nyelvekben (de az őstörökből származólag): túr, tor, azaz térni, visszatérni. Csak megemlítem itt, hogy turul = sas szavunk értelme sem más mint túrol azaz: kering, de ezt sem fejtegethetem itt tovább. Viszont ki kell emelnem, hogy népünk zsinórdíszítményeiben a rajzon itt d-vel jelezett dísz igen általános és hogy ez a bika szarvai stilizálásából jött létre. Ugyanúgy mint ahogyan a fönti kabar díszítmények meg a sulyom valamint a kecske szarvai stilizált ábrázolásából. Ugyanígy a kazár zsinordíszítmények kacskaringóvonalai meg a kos szarvai stilizált ábrázolataiból. A kabarok, kazárok és őstörökök egymás közeli rokonai is voltak.

(11)
Körös

Volt egy őstörzsünk amely a kőrös nevet viselte. Ennek szócsoportja a k, h, g, gy és r, l mássalhangzókból állott. Náluk a hímség jelképe a karó, kuró, kóró, l-es kiejtéssel kalló volt, vagyis a bot, a nőiségé ellenben a karika, a kör, vagyis a gyűrű, amely utóbbi neve régibb nyelvünkben győr is volt. E kör, karika szavunkból származtak az árja nyelvekben is megkévő krikosz, krug, Kreis, ó-német hiring (ma kopottan: Ring) szavak. De a mongol és a török nyelvekben is megvan küren, küria = kör. E törzsünk templomként szolgáló szent helyei kövekkel körülkerített kerek udvarok, azaz: kertek voltak. Innen származtak az árja nyelvekben meglévő kürkosz, kerke, Kirche és latin (azaz szabin-besenyő) kiejtéssel: circus (cirkusz) szavak, továbbá a korus szó is. E törzsünknél is szent állat volt a sas, de amelyet ők kurul, karol, Károly, kerecsen, karvaly neveken neveztek, azért mert a sasféle madarak néha óraszámra körökben keringenek a magasban, a földet így zsákmány után kémlelve (kem vagy kém szavunk a szemere szem szavunknak k hangos kún kiejtése), amelyre aztán lecsapnak. E madarak tehát a magasban körölnek, kurulnak. A nagy sast ma is nevezik ”királysas”-nak és a sas ma is a királyság egyik jelképe, viszont király szavunk eredete sem volt más mint: sas. De ugyanígy a Károly név eredeti értelme is sas, avagy király volt. Tévedés tehát a király szót szlávoktól a Károly nevet pedig germánoktól származtatni, mert egyik is, másik is ősnyelvünkből, éspedig kőrős őstörzsünktől származott és mindkettő sas értelmű volt.

                        De volt kör szavunknak l-es kiejtése is (az r és az l hang egymássali majdnem azonos volta minden nyelvész előtt ismeretes (és innen származik a szláv kolo = kerék, a török halka = karika valamint a latin halo = kőr. Viszont a hímség jelképeként szereplő karó szláv neve kolac, ami azonos a magyar kalló = bot szóval.

            Ezen őstörzsünk jelképes díszítményeiből származnak a mai magyar, e rajzomon bemutatott, ezernyi változatban meglévő karikás díszítmények, amelyek jelképes értelmét azonban ma már feledtük, és ezt itt nem is magyarázhatom; ősműveltségünkről írott művemben azonban elmondottam.

            A szláv kolo és a latin halo szó nem más mint kör szavunk l-es kiejtése, de amely kör szavunknak régen kor alakja is volt, amely utóbbiból származott korong szavunk is, mivel a fazekasok korongja: sebesen kering, azaz: korong. 

            Kőrös őstörzsünkmásik szent állata volt az oroszlán. E szavunk csak kezdő h-hangtalan kiejtése régi haruszlán, haraszlán szavunknak, amelynek tulajdonképeni értelme: harcos és erős, mély hangos kiejtéssel uros, volt, amely szó a régi szerbeknél királynévként szerepelt, de amely név értelmét ma már nem tudják, annak ellenére sem, hogy az oroszlán is a királyság egyik jelképe volt. Aranyszinű oroszlánnal őseink a Napistent harcos Hadistenként jelképezni szintén szokták volt. Görögöknél, rómaiaknál, főniciaiaknál, etruszkoknál Heraklesz: Arkal, Erkel, finneknél, észteknél Kaleva, Kallervo. E nevek eredeti alakja azaz értelme: Ér-kolos, Ar-kallós = Férfi-botos, férfi-dorongos volt, mert ősnyelvünkben és a törökben ma is, er, ar = férfi, és mert régibb nyelvünkben a jelző a jelzett után következett, mint például: hegymagas = magas hegy. Azt, hogy a botnak volt kalló neve is, már a szláv kolac = bot szóval kapcsolatban láttuk. Megvan e szó a latinban is, ahol clava (klava) = bot, dorong. Tudjuk hogy Heraklesz az erő isteneként volt fölfogva s az erőt személyesítette meg. Mindig oroszlánbőr-palásttal és kezében doronggal: kallóval ábrázolták. Népünk nyelvében ma is: kallani = erősen ütni, csapni, ütlegelni. Említem a finn Kaleva istenséget. E név teljesen azonos a latin clava = dorong szóval! Régi nyelvünkben közönséges volt az –ava, -eve képző, amiszerint kallava = kalló, ütő.

Avar őstörzsünk e neve az a névelőnk és a tüzet, forróságot jelentő var, bar ős-szavunk összetétele. Az ami mai névelőnk, ősnyelvünkben mindig a szó végén állott ragként. Az avarok idegen hatás következtében, ezt a szó elé kezdték tenni, ami a ragozó nyelvek szellemével ellentétben, a magyarban is így lett. Avar törzseink tűztisztelők voltak. Napistenük, a törzs regebeli őstyja, egyúttal tűzisten is volt. Neve náluk Bar, Barata, Parapa, Varuk, Barisa volt. A tűz jelképe náluk az egyenlőszárú kereszt volt (e rajzomon 1 számmal jelölve), míg a Nap jele kör de amelybe egy ilyen keresztet ábrázoltak, ahogyan ezt a rajzon 2 tünteti föl.

            Szócsoportjuk a p, b, v, f és az r mássalhangzókból képezett volt. Legrégibb ősnépünk a ma barkó-nak nevezett magyarok voltak a Felvidéken, a palócok mellett. De ezektől származtak a Perzsiában sokáig uralkodott pártusok, valamint az Egyiptomban 250 évig hixoszok is, akik szintén mind tűztisztelők voltak. Az avarok szent szinei a piros és sárga voltak, a tűz színei. Szent ércük volt a réz de ők voltak a bronz föltalálói is. Ezért található bronzkori tárgyakon gyakran a körbefoglalt kereszt jele (a rajzon 2). A bronz avar neve boron-oz volt, amely szó értelme: a tüzes, a vörös, mert eredetileg valószinűleg csak rezet jelentett, a réz pedig vörös szinű s tűz segítségével nyerhető a réztartalmú ásványból. A tűz jelképe náluk azért volt a kereszt mert ez az egymáshoz dörzsólt két száraz fa ágdarabot jelentette amelyek segítségével az ősember először bírt tüzet gyujtani. Nagy kultusza volt az avaroknál a virágoknak is, különösen termelték pedig a répa-féle növényeket, amelyek virága is négyszírmú: keresztalakú (a rajzon 3), viráguk sárga. Maga a répa is pedig mind sárga vagy piros, némely fajtája pedig kivül piros, belül sárga.

            Az avarok a tüzet bar, par, pür néven nevezték. Ez alapszóból úgy a magyarban mint az árja nyelvekben is számtalan származék szó van, amelyek az, árja nyelvekben ős-avar törzsektől kerültek, még azon sok ezredév előtti időkben amikor az árja nyelvek kialakultak. Csak nehány példa: piros, vörös, parázs, pörköl, forró szavaiknak megfelelnek: német Brand = égés, görög pür = tűz, olasz bragia (brádzsa) = parázs, szláv variti = forralni, forrasztani, przsiti = pörzsölni. Továbbá az avarok kultusznövényeivel össszefüggőleg: virág, répa és a német Rübe, olasz rapa = répa. Az avarok szent fái voltak szintén a fenyvek, különösen a boróka.

            Az avarok is négy-nyolcas számrendszerszerint számoltak, amiszerint a Csillagokat is négy- vagy nyolcágura szokták volt ábrázolni de nem úgy ahogyan a jászok, hanem úgy ahogyan ezt a rajzon itt 4 és 5 mutatja.

            A tűz szikráját az avarok tűzmagként fogták volt fől és kicsiny egyenlőszárú kereszttel ábrázolták, valamint szokták volt a napkorongot is keresztecskékkel kitöltve ábrázolni (a rajzon 6). Mivel pedig ők az életet, életrönyt is tűzként fogták föl, ezért az ilyen napkorong-ábrázolattal azt akarták jelképezni, hogy az életeröny a Napból származik, ami egyébként a valóságnak is megfelel. Szerintük, hogy: az életszikrák vagyis sz életmagok a Napból származnak a Földre.

Másik tűztisztelő őstörzsünk volt a palóc. Tölük származtak ősrégi időkben a Görög Félszigeten is szerepelt görögelőtti titokzatos pelazgok, továbbá Északon a válok, a livek és a lengyelek nagyrésze. Utóbbiak egyrésze jász =jazving eredetű és csupán nyelvileg elszlávosított, ami főkép a kereszténység fölvételével történt, holott például a válok elgermánosodtak.

            A palócok egykori kultusz-szócsoportja ugyanaz volt mint avar rokonuké, csakhogy r helyett e szavaikban l-et ejtettek. Hímséget jelentő szavikban a p, b, f hang állott elől: pál, bál, fál; nőiségi szavaikban pedig megfordítva az l hang: lap, lab, lav, laf, de a magánhangzók természetesen változhattak is. Mert ők a hímséget bottal, rúddal jelképezték (pálca, bálvány; népünk nyelvén ma is bálvány = gerenda), a nőiséget pedig lappal, főkép két lappal, mivel őseinknél az egység amúgy is hímségként volt fölfogva, számosság, párosság pedig nőiségként.

            A Napisten nevei náluk Bál, Bél, Pál, Pelopa, Balisa alakúak voltak. Ismeretes, hogy a görög rege szerint is a pelazgok őse Pelopsz volt, akiről a Peloponézusz félsziget is neveztetik. De nőistenségüket vagyis a Földistennőt viszont Valona, Velenyő, Levenyő, Livona, Libonya, Lavnya néven nevezték, vagyis ha l-v szóalakkal is de a nő, anya értelmű szócskával megtoldva. Náluk is nagy növénykultusz volt, mint az avaroknál, de szent fáik főképen a nyár, hárs és a jegenye voltak. Utóbbit pálma néven nevezték, miként palóc népünk még ma is. Fontos vallásos jelkép volt náluk a kétágú villaalak amelyet népünk ma is nevez vellá-nak is. Ez is nőiségi jelképük volt. E szó közvetlen összefügg válik (szétválik, kettéválik és fele szavainkkal de kkülönösen a völgy szavunkkal is, amely utóbbiból származott a latin-olasz vallis-valle = völgy szó is. Szent állataik voltak a gólya, a hattyú, a liba, továbbá a lepkék valamint a szentjánosbogár, de amelyet népünk ma is nevez villáncsó néven (amit még Brehm is megemlít), ami tisztán palóc szócsoportbeli szó. Tápnövényeik főkép a leveles káposzta- és labodafélék voltak. Levél, lapi, lapú, lapos mind palóc szavak.

A pún vagy pannon, más nevén vend, venéd törzsünk is ősrégi hajós nép volt, már akkor is amikor az Alföld helyén még tenger volt, amikor a Dunántúl még szigetvilág volt. E vidék még a rómaiak idejében is Pannonia–nak neveztetett. E nemzet a kereszténységgel, hagyományai nagyrészt feledve, magát részben egyszerűen magyarnak vallja, nagyrésze azonban nyelvileg elszlávosodott de ma is vend–nek neveztetik, míg az Itália felé elterjedett része ma olasznak vallja magát de a venét nevet ma is viseli. Velence, azaz Venetia, és környéke népessége tőlünk származik. Messze elhajózott törzseik voltak a púnoknak is nevezett föniciaiak vagy főnükek, akik azonban a terméketlen hegységek valamint az arábiai pusztaságokról mind nagyobb számmal közéjük szivárgó beduin-féle semíta néppel keveredve, végkép elsémiesedtek, aminek dacára azonban műveltségük valamennyire fönnmaradott, mivel a hódítók ezt, amennyire erre képesek voltak, elsajátosították. Ezen pún vagy pannon nemzet ősidők óta főkép kereskedéssel foglalkozott, bár mestersége volt a halászat és hajózás is, aminthogy főkép hajózás útján is kereskedett, de már az Alföld helyén volt tengeren, majd az Adria-tengeren és utóbb a más tengreken is. Vallásos alapjelképük volt a kissé domború, lencsealakú korong, amely aranyból készülve, a Nap jelképe volt. 

E korong neve náluk pen, penéz, pún volt (a szóvégi –ez vagy –éz a mi névelőnk szerepét töltötte be). Pénz szavunkat a latin pensio szóból tévesen származtatják mivel természeti ős-szó sohasem származhat műveltségi szóból, a milyen a latin pensio = bérlés, függés értelmű szó. Pénz szavunk népünk nyelvén ma is minden korongalakú dolgot jelenthet, még a hal pikkelyét is. Nem is lehetséges, hogy a germán penning, penni, Pfenning és még a kínai fen is, mind a latin pensio szóból származnának, amely szavak hiszen mind pénz jelentésűek. A pannonok nyelvében nub, náp aranyat jelentett, amely szavakkal azonos Nap szavunk is. Napistenüket nevezték Nap, Napata, Ban, Bán, Pán, Főnük stb. neveken, míg Földistennőjük neve Panna, Panona, Vanna, Venussza volt. Szent- és főbb tápnövényeik a külömböző hüvelyesek voltak (bab és lencsefélék), főkép természetesen épen a lencsealakúak és ezek között is leginkább a szokásos pénzek nagyságának megfelelő latinul lupinus nevű és aranysárga hüvelyes, amelyet Olaszországban ma is sokat termelnek. Amint már az említett szavakból is látható: a pannonok szócsoportja a p, b, v, f és az m, n mássalhangzókból képezett volt. Szent fájuk volt a fenyő de főképen az ehető , igen tápláló és kellemes ízű magvakat termő, latin nevén Pinus pinea melynek koronája óriási lencsealakú (a rajzon 1). Fenyő szavunk ugyanúgy tisztán pún szócsoportbeli szó mint a latin pinus = fenyő szó is. Szent viráguk volt a piros pipacs. De van az Adria és a Földközi-Tenger partjain termő gyönyürű aranysárga virágú pipacsfaj is. Minden őstörzsünknek voltak egyenlőmássalhangzós szavai is: ilyen a pip, pap, púp szó is. A pipacs latin neve papaver. De ugyanilyen szavunk a bab is; viszont a német Bohne (bone) = bab szó is a legtisztább pún szócsoportbeli szó.

            Szent madaruk volt a mi népmeséink “Aranymadara”,a görög és egyiptomi regék Főnix madara, amelynek pontosan megfelel a kínai regebeli Fung madár, amely nevek pedig szintén pún szócsoportbeliek. A pannonok, miként más törzseink ugyanis a szóvégi n hangot ng és nd –nek is szokták volt ejteni. Az Aranymadár, amelyet némely népmesénk Tűzmadárnak is nevez, egy ma kihalt nagy paradicsommadár féle (hollófélék) volt, amelynek aranysárga és piros, fémesfényű, ragyogó tollazata volt (fény szavunk is pún szó), amely azonban farkát pávamódjára bírta kiterjeszteni. Magyarországon is ma élő rokona, de sokkal kisebb és nem oly szép babuka (egyenlőmássalhangzós pún szó ugyanúgy mint a latin upupa = babukamadár). Ezen Aranymadár is tehát a Napisten jelképe volt. Nevéből származtak a páva (szintén egyenlőmássalhangzós pún szó, mivel p vagy v: mindegy) latin pavo, német Pfau, szláv paun = páva szavak is.

            Mesterei voltak a pannonok vagy púnok a vitorlás hajózásnak, kelmefestésnek, különösen piros szinnel. A sárga és a piros voltak szent szineik. Finn és észt punane = piros. Mesterei voltak az üvegkészítésnek is. Ismeretes hogy ugyanennek mesterei voltak a föniciaiak vagyis a púnok is, valamint máig is a velenceliek, azaz: venétek, de ugyanezek is mind hajós népek! Valamint kereskedők is. Hajóik vitorláit is mindig pirosra és sárgára festették, éspedig a pinia-fenyő piros levet adó kérgével! Amely festésnek azonban gyakorlati haszna is volt, mert a tannin anyag a szövetet rothadástól védi. Ismeretes, hogy a Velencekörnyéki halászok még nemrégen is hajóik vitorláit pirosra és sárgára festették volt. Csakhogy ma a motorosítás miatt a vitorlák már eltűntek.

(15)
SZOLIM, VAGY SZARMATA

A szolim vagy szarmata nevet viselt őstörzsünk a szemerének volt közeli rokona. Szócsoportja az s, sz, z, zs, c, cs és az l, r mássalhangzókból állott de hozzá valószínűleg még az m és n járult. Egyik kivándorlott törzsünk a sémíta kor előtt Palesztina területén is szerepelt. Szent növényük volt a szőlő, amely, amint láttuk, a székely törzsek kultuszában is szerepelt. Szent állatuk viszont a galamb volt de amelyet ők szalamb, szallambó, szállam alakú szóval neveztek, amelyből azután a sémita nyelvek szelam, szálem = áldás, béke szavai származtak, de világos hogy úgy szelid mind szellem szavunk is a galamb e nevével van összefüggésben, mivel úgy a galamb mint a szellem: szálló valami s ennélfogva a szél szavunkkal is ugyanilyen közvetlenül összefügg. Tény, hogy a németben is Seele (szél) = szellem, lélek. A galamb ma is a béke valamint a szerető lélek és a szerelem jelképe. Jeruzsálem városát, amint ez följegyeztetett: a szolimek alapították, akiket a sémíták, mint békés népet, könnyen leigázták. Jeruzsálem régi neve Ur-Szolime volt. Az ur, or szónak (másként: örű) ősnyelvünkben kör, karika, kerítés és város értelme volt. Nevezték régen, amint az ismeretes, Jeruzsálemet “A galambok városa”-nak is. A jeruzsálemi nagy templomban, amelyet még a szolimek alapítottak volt, vagyis a galambok templomában, Szálloma istennő ünnepein galambokat árusítottak, amelyeket az istennő hívei kifizetvén, szabadon bocsátottak, a szerelem, szeretet és béke ez Istennője tiszteletére. Később, a vérengző természetű népeknél, habár e szokás még megmaradott, de szokás lett a szabadon bocsátott galambokra nyilazni, manapság pedig puskából lőni. A zsidók egyik királya, aki e templomot újjá építette és megnagyobbította, a Salamon vagy Szalamon szolim nevet vette föl és róla föl is jegyeztetett, hogy “békeszerető is volt”. A szolimek Napistene Aba-Sallon (Absalon) nevet viselt, amely név értelme: fénylő-apa, ragyogó-férfi volt (említém, hogy ősnyelvünkben a jelző a jelzett után következett), de volt e sallon vagy zallon szónak arany értelme is és innen származik az orosz zoloto = arany szó is. (Másutt említem régi –on képzőnket, például: ugron = ugró.) Hogy Abasallonnak “nagy arany hajat” tulajdonít a bibliai elbeszélés is, tudjuk. Amely istenség nagy aranyhaja nem más mint a Nap sugarai jelképezése. Abasallon regebeli üldöztetése értelmét itt nem magyarázhatom, csak annyit hozok föl, hogy ebből később Jézus üldöztetése ma is élő népi regéi lettek. A Bibliából tudjuk azonban azt is, hogy Kanaán földét a “nagy szőlőfürt” jelképezte, illetve ezzel jellemezték volt. Említém, hogy a szolimek egyik szent növénye a szőlő volt. Szőlő szavunk pedig tisztán szolim szócsoportbeli szó: sz-l. A szolimek egyik, épen szőlőtermeléséről híres városa neve Sziló volt. A moldovai csángó-magyarok nyelvében sziliú = szőlő. A Dunántúl híresek a “zalai borok”. Ott van most is Zala, amelynek népi neve ma is Szala. De ennek helyén már a rómaiak korában is állott Sala (szala) városa (Kiepert: “Atlas antiquus.) Népünk egy bizonyos szőlőfajt ma is szala néven nevez. Zolna viszont egy solanumféle bogyós növény neve. (Vége-hossza az adatoknak nincsen de ezeket itt mind föl nem sorolhatom.) Sallon szavunknak régen: fénylő, ragyogó értelme is volt. Népünk például ma is mondja “fénylő arany” helyett hogy “salgó arany” avagy kopottan: “sajgó arany”.

Jelek szerint létezett régen még egy törzsünk, amelynek szócsoportja az m-l, m-r, n-l, n-r mássalhangzókból állott. Miután azonban az m hang a b-nek közvetlen rokona, régebben úgy véltem, hogy ezen alakú szavak is palóc szócsoportunkbeliek (b-l) míg az m-r vagy n-r alakúakra kevés figyelmet fordítottam. Mégis valószinű, hogy egy mal, malon avagy malaj vagy maran, marata, ram, rom vagy marmar nevű őstörzsünk is létezett, amelynek e névből egyrészt az egyiptomiak saját romeszú, másrészt talán még a cigányok saját rom neve, de ugyanígy a rómaiaknál a Romulus és Remus nevek, valamint tehát Róma városa e neve is származott, de ugyanúgy mint a rómaiak Hadistene, bár megfordított, Mars régebbi Marmar neve is. Nekünk pedig Mármaros vagy Máramaros táj- és vármegye-nevünk maradott fönn.

            A maláj nemzetnevet ugyan vándor, vándorló és hajózó értelműnek tartják, de viszont ki tudom mutatni, hogy például a palóc, azaz pelazg, a pannon azaz vend és a jász azaz jón vagy ijon nemzetnévnek is volt bolyongó, vándorló illetve járó, járkáló értelme is. A z-r gyakori hangcsere minden nyelvész előtt ismeretes, úgyhogy a régi –on képzővel (mint például: Ugron = ugró) jázon = járó, járkáló, bolyongó. A görög mythologiában szereplő Jázon neve értelme sem volt tehát más mint jázó, r-es kiejtéssel: járó, azaz utazó; aminthogy Jázon a görög mythologia szerint is valóban a messzire utazó, hajózó volt.

            Csak fölhozom itt a méz szavunknak több nyelvben meglévő mel, mal, édesség és méz jelentésű párhuzamát és amely megvan málna, valamint málé (csiráztatott és mállasztott gabonából készülő s így édesülő: csiramálé) ételnevünkben is. De jelent ugyane szó lágyságot, iszap-avagy kásaszerű kenős, ragadós anyagot is, amihez egyébként maga a méz is hasonlítható. Az olaszban melma jelent ilyen anyagot de iszapot is, amely szónak pontos megforditottja a német Lehm (lém) = iszap, Leim (lájm) = enyv, valamint az olasz limo = iszap. Fölhozható  még itt a mai magyar de romlott enyv, régen helyesen enyű = ragadós., kenős anyag és a lágyságot jelentő enyhe szó, amelyekben m helyett n hang áll. Miután a szómegfordítás törvénye a mi ősnyelvünk egyik nyelvtörvénye volt de ami az árja nyelvekben nincsen meg, úgy ez már magában is arra mutat, hogy mindezen egymásnak megfordított alakját képező m-l és l-m alakú szavak is ősnyelvünkből kellett származzanak. E szavak a szóban levő őstörzsünknek valószínűleg nőiségi szavai voltak, ugyanúgy mint például az n-es kiejtésű lány szavunk, amelynek megfelel a lánc szó is, mivel a lánc csupa karikából, azaz gyürűből áll, a karika vagy gyürű pedig nőiségi jelkép volt. De ide sorolandó lanyha szavunk is, amely utóbbiak tehát n-es kiejtésűek, holott viszont a finn laimea = lanyha ismét m-es kiejtésű. Mindezekkel szemben az l helyett r-es kiejtésű e szócsoportbeli szavak a hímségiek kellett legyenek. Amire mutat a Mars avagy Maramar hadistenség e neve. Fölhozhatók a következők: Mars istenség: marcona, mord istenségként tiszteltetett. A németben morden = gyilkolni, a latinban mors = halál, az olaszban mordere harapni. E szavak megfordítottja: rém, rémes. De ide sorolandó a félelmet jelentő remeg szavunk is, amely viszont azonos értelmű a reszket és rezeg szavainkkal. Úgy ezek pedig mint a remeg: hullámszerű ide-oda mozgást is jelentenek, ami eszünkbe juttatja a Marmara-Tenger nevét. Márványos, olasz marmorato: hullámos mintázatot jelent. A hullámzás: eröny (energia), tehát: hímség. Eszerint megokolt, hogy az említett r -hangos szavakat hímségieknek véljük. Ide tehető réz szavunk, habár ez más szócsoportbeli, de amely azonos a rezeg szavunkkal; márpedig jól tudjuk (és tehát őseink is igen jól tudták), hogy a réz igen jól rezgő, azaz igen jól hangrezgéseket adó anyag, amiértis a harangok, gongok mindig rézből készültek. A réz és rezgés szavaink pontos azonossága tehát még azt is mutatja, miszerint azt is tudták, hogy a hangok: rezgések. Említém, hogy a rezgés és remegés egymással azonos. És íme: az olaszban rame = réz, habár sejtelmünk sincsen arról, hogy mi köze e szavunknak a remegéshez azaz rezgéshez és tehát a hanghoz.

            Mindezek tehát az emberiség legrégibb műveltségéből vett parányi porszemek, minden bizonyítás nélkül, de amelyek logikus voltukkal így is megsejtethetik a nagyszerű egészet. Ám hol van még őseink gyönyörű szellemi műveltségében megvolt fenséges erkölcstana, költészete, művészete és társadalma leírása!? De láthatjuk, illetve föltűnhet nekünk már ennyiből is, hogy itt nincsen szó semilyen technikáról, sem gépekről, hanem csak szellemi dolgokról. Ami azért van így mert ősműveltségünk valóban szellemi volt. Az első gép viszont a két egymáshoz dörzsölt száraz faág volt, amellyel az ősember a tűzgyujtást kezdte volt.

Forrás: Tomory Zsuzsa