Sem a magyar krónikák, sem a nép emlékezte nem tud a lengyel Adelhaidról, Géza fejedelem második feleségéről. Pedig mind a lengyel, mind a német krónikák, évkönyvek határozottan állítják, hogy Géza, a magyarok „királya” az első felesége, Sarolta halála után lengyel hercegnővel kötött házasságot. Némelyik még azt is tudni véli, hogy I. István magyar király nem az erdélyi Gyula leányának, Saroldunak (Sarolta) a fia volt, hanem Adelhaidé. E nézetet a XIX. századi forráskutatások megcáfolták: Sarolt fuit mater sancti regis Stephani (Sarolt volt Szent István király anyja).^[1]

Ő is egy Adelhaid (931-999), de nem Géza fejedelem, hanem I. Ottó császár felesége (Adelheid von Burgund, festett gótikus szobor, meisseni dóm)

A krónikáink tanúsága szerint a hon-visszafoglalás után a magyar vezérek, híven a nemzet ősi szokásaihoz és erkölcseihez, melyek az idegen vérrel való házasságot ellenezték, csak rokonfajból származott leányokat vettek nőül. Zolta (Zsolt) asszonya Mén-Marót bihari bolgár vezér leánya volt. Taksony a rokon kunok földjéről nősült. Géza még az atyja életében az erdélyi Gyula szépségéért magasztalt leányát vette el. Ám Sarolta halála után Géza Adelhaiddal, Micziszláv (Mieszko), keresztény lengyel fejedelem húgával kelt egybe. Magyar honban ő nyitotta meg az idegen feleségek sorát. Ő, egy európai keresztény uralkodóház (Piast) sarja volt az első idegen nő, akit egy Árpádfihoz adtak hozzá.

Miként jöhetett létre ez szkíta szokásjog ellenében ez a házasság?

A Lech mezei csatavesztés után a német-római politikai vezetés felismerte, hogy a pártus-magyarok Pannóniáját nyílt harccal nem tudja a keresztény érdekkörbe vonni. Ezért taktikát változtatott, s a fegyveres harc helyett hímes szavakkal, csalárdsággal próbálkozott. A kard ellen a magyarok fel voltak vértezve, a mézes-mázos ügyeskedés ellen nem. (Megjegyzem, ma sem.)

Hazánk, a X. századi Pannónia Bizánc és a Német-Római Császárság vitatott területe lett. Géza fejedelem némi ráhatásra nyugat közeledését fogadta el, annak ellenére, hogy 955-ben Augsburg határában Bulcsu és Lél, a német tartományurak megsegítésére érkezett hadát, éppen azok, akiknek a segítségére vonultak hadba, galádul tőrbecsalták, megsemmisítették, nyulakként leöldösték. Betetőzésül I. Ottó német-római császár a magyar vezéreket Regensburgban felakasztatta. A Botond vezette harmadik magyar had mihelyst tudomás szerzett a „vereségről” nekiment a németeknek. A vérei legyilkolását (ti. a hadifoglyokat már akkor sem volt ildomos kivégezni) valóban kegyetlenül megbosszulta; s a német sereg maradékát a mai Svájc határáig, sőt még tovább is üldözte.

A magyar had „nem ment többé Németországba: mert Franczia- és Németország egy szívvel lélekkel megegyezett, hogy egymással egyesülve a rájok menő magyaroknak mind halálokig ellen álljanak.”^[2] „Zolta vezér meg főemberei Lél Bulcsú és a többi vitézeik halála miatt szerfölött felháborodtak, s ellenségeivé lettek a németeknek. Zolta vezér meg vitézei az ellenség elkövette sérelem miatt bosszút lihegtek, s nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják neki a kölcsönt.”^[3] Alig tizennyolc évvel később Géza fejedelem feledvén a regensburgi eseményeket, tárt karokkal fogadta az álságos német közeledést.

Géza fejedelem (Franz Molis, Bécs, 1815, Szent István és kora, Kiállítás az OSZK-ban, Bp. 1988)

„Taksony fejedelem idejében Pannónia (ekkor a hazánkat még nem Magyarországnak hívták) a nyugati befolyás elől zárva volt. Mihelyst Géza hatalomra jutott megjelentek a német hittérítő papok… Pontos adatok Géza koráról és a fejedelemségéről alig vannak^.[4] Mintha szorgos kezek a magyar krónikákból Taksony halálára és Géza fejedelemmé való választására és az uralkodására utaló minden feljegyzést eltüntettek volna. Ám az írásban nem rögzített titkos tárgyalások, egyezmények vagy az időközben megsemmisített megállapodásokat mindig és minden időben a bekövetkező események igazolják.”^[5]

A korabeli német-római politikai vezetés, a császár és a tanácsadói a Lech-mezei csata után, bár győztesnek kiáltották ki magukat, mégis taktikát változtattak; mondván, ami nem megy fegyverrel, menjen az ájtatosság mezében. Csakhogy az akkori, gyepükkel védett Magyarországba igen nehezen lehetett bejutni. Keresni kellett hozzá egy megfelelő embert.

Wolfgang (924-994) teljes püspöki ornátusban. A bal kezében templomocskát és egy szekercét tart. A kor szokása szerint a templomalapítás jelzésére elegendő lett volna a kézben tartott templom. Mi végre a szekerce? Tán rejteki utalás a Taksonynál tett látogatására? (festett szobor, Pfullinger, Németország)

A farkasjáró Wolfgang^[6] a Harz hegységben levő einsiedelni monostor magányában készült arra, hogy a pogány magyarok hittérítője legyen. 972-ben^[7] úttalan utakon, a gyepüket kikerülve titokban érkezett. Küldetése folyásáról hallgat a fáma. A német források szerint hittérítői működése nem járt sikerrel: „a hit magvait vetni hasztalan fáradozik vala”. Pilgrin passaui püspök magához hívatta. Mondván, engedelme nélkül (sic!) akart az ő leendő egyházmegyéjében (Pannónia) téríteni. Miközben a hitbéli tudományát szoros vizsgálat alá vetette, meggyőződött, hogy nem kóborgó barát, hanem a hit igaz követője. Nem bocsátotta vissza Magyarországba, hanem hathatós ajánlása által kieszközölte, hogy a 972. szept. 23-án elhúnyt Mihály regensburgi püspök helyét elnyerhesse.^[8] S e méltóságba 972 karácsonyán be is iktattatott.^[9]

Vajon, mit rejlik a sorok mögött?

- Wolfgang 972-ben járt Pannóniában. Pontosan az évben halt meg Taksony, a „pogány” magyarok fejedelme (utódja a fia, Géza lett). Taksony halálának évéről (972) Aloldus^[10], német szerzetes-író kivételével minden forrás hallgat. A későbbi magyar krónikák szerzetes-írói sem írnak a fejedelem halálának körülményeiről.

- Wolfgang titokban érkezett magyar földre. A német források mentegetik, sajnálják, hogy nem tudott térítői feladatot végezni. Miként is téríthetett volna, hisz’ teljesen titokban ordas farkasként lopakodott a magyarok földjére?! Ez bizony orgyilkos módra vall. (A térítés mindig nyilvános!) Bizonyára jól elő volt készítve az útja. Kézről-kézre adhatták, míg megérkezett a fejedelmi udvarba. Vajon németek segítették, vagy megtévesztett magyarok? Ki tudja?

- A pannóniai útjától visszatért Wolfgangot Pilgrin beszámoltatja. Meggyőződvén, hogy a hit igaz hirdetője a regensburgi püspökségre ajánlja. Sőt vissza sem bocsátotta Magyarországba. Bizonyára óvta hív embere életét, mert közben kitudódhatott Taksony fejedelem halála (vagy halálos betegségbe esése) és Wolfgang ottjárta közti egybeesés.^[11]

- Soha senkit, lett légyen világi vagy egyházi, nem jutalmaznak meg, ha a vállalt feladatát nem teljesíti. Ellenkezőleg: megróják, megbüntetik, birtokát, rossz esetben a fejét veszik. A német krónikák tanúsága szerint Wolfgang, az egyszerű szerzetes bár nem teljesítette feladatát, mégis busásan megjutalmaztatott:Annak a Regensburgnak lett a püspöke, ahol 18 évvel korábban Bulcsut és Lélt felakasztották.

- Üzenet ez a javából. Sőt, „német” fricska. Regensburgban két magyar vezért akasztottak, „a magyarok fejedelmének haláláért” pedig a város legmagasabb méltósága járhatott.

Így lett Wolfgangból, a nagy feladatra kiválasztott, egyszerű einsiedelni remete-szerzetesből Regensburg város püspöke.^[12] (Ez okfejtést soha egyetlen krónikás sem írta le, de az események sorából erre lehet kövekeztetni. MV)

I. Ottó német-római császár a húsz év körüli Géza hatalomrajutásakor (972) terv szerint cselekedett. Mintha előre tudta volna, bevárta az uralkodóváltást, majd „titokban követet küldött a „nemzet szabad választása által a magyar állam fejévé emeltetett”^[13] Gézához. Ti. a X. században a magyarok a vezéreiket a szereken szabadon választották. A Vérszerződés értelmében természetes kellett legyen a nemzet szabad választása. Ha kihangsúlyoztatik, akkor éppen az ellenzője lehetett igaz. Ebbe még az is belefér, hogy nem Géza volt Taksony elsőszülöttje, hanem Mihály, s neki kellett volna a magyarok fejedelmévé lennie. Mihály sorsáról feltűnően hallgatnak a magyar krónikák, annak ellenére, hogy nem Géza, hanem az ő egyeneságú leszármazottjai vitték tovább az Árpádház vérvonalát.

A következő követ, Bruno, verduni püspök ajándékokkal megrakodva, nagy óvatosan indult Pannóniába, Géza udvarába. A követség célját I. Ottó császár Pilgrin passaui püspökhöz írt levele beszéli el: „…Bruno püspököt küldjük, … a mire… szüksége leend, mind azzal bőségesen segítsd, embereiddel, lovakkal és egyébbel, a mi utjára szükséges, ellátva, a magyarok határaihoz, minél közelebb lehető, tisztességesen és legóvatosabban vezettesd el. Mert oda fogjuk őt utasítani, hogy királyukat minél hamarabb a mi szándékainkra hajlítsuk. Nagyon ügyelj azért rá, hogy ez a követség lehető legóvatosabban történjék. Mert, ha föltett szándékunk sikerül, ez neked és a tieidnek mindnyájatoknak hasznotokra lesz…”^[14]

E levélből kitűnik, hogy e küldetés burkolt célja igen fontos államügy lehetett, mégpedig Pannónia egyházi és világi megszerzése a pogány magyaroknak a kereszténység aklába való terelése révén.

Bruno követségét, az egyetlen fentemlített forrás kivételével sehol nem említik. Ám a soronkövetkező események arra engednek következtetni, hogy valóban megtörtént, s egyáltalán nem volt eredménytelen.

I. Ottó német-római császár 973. március 23-ára, Quedlinburgba hívta össze a húsvéti ünnepléssel egybekötött birodalmi gyűlést. Kötelezően eljött a Német-Római Birodalom minden tartományának küldöttsége, továbbá a két új keresztény ország fejedelme, a cseh Boleszláv és a lengyel Mieszko. Ezen kívül megjelent a sem nem vazallus, sem meg nem térített, sem el nem foglalt Pannónia, vagyis Géza fejedelem tizenkét magyar előkelőből álló követsége.

A Német-Római Birodalom vazallusai: Sclavinia, Germania, Gallia, Roma (Miniatura, Kr. u. 1000, III: Ottó császár imádságoskönyve, Bayerische Staatsbibliothek, München)

Vajon, miért kellett egy önálló, független ország képviselőinek a német belső ügynek számító birodalmi gyűlésen megjelennie? Pilgrin, passaui püspök VII. Benedek pápának írt leveléből utólag derült ki a titkolt cél, a magyarokkal való szövetség- és a békekötés: „a szövetség megkötése után, a béke alkalmatosságát használva bátorságot vettünk magunknak a hithirdetés munkáját gyakorolni.”[15]

A követség a „magyarság” nevében békét kötött a császárral. Ez azt jelentette, hogy Géza „feledte” a 955-ben Lech folyó mentén lezajlott csatát, és a magyar vezérek megcsúfolását. Megnyitotta a határvédő gyepüket a német, olasz stb. hittérítők és a jött-ment fegyveres lovagok előtt.

I. Ottó, német-római császár a quedlinburgi összejövetel után, 973. május 7-én meghalt. Ám a fia és utódja, II. Ottó uralkodása kezdetén a magyar küldöttséggel, illetve a Gézával kötött szerződés következményei már mutatkoztak. Megvalósulóban volt az elhúnyt császár dédelgetett kettős terve, hogy az özvegy magyar fejedelmet keresztény nővel házasítsa össze, s ezzel Magyarországban a kereszténység ügyét előmozdítsa.

A terv készen volt, adott volt a német-magyar egyesség, és Quedlinburgban jelen volt Mieszko, lengyel fejedelem (vagy a küldöttsége?), akinek a testvérhúga, Adelhaid lett Géza fejedelem kiszemelt menyasszonya, s 973-tól a második felesége. Bár viszonylag későn, „mint érett hajadon tért át (a keresztény hitre), mindaz, a mit későbbi működéséről tudunk, elegendő bizonyíték arra nézve, hogy a kereszténységet éppen olyan komolyan vette, mintha régi időktől kezdve keresztény családból származott volna.” [16]

Folytatás: Géza, magyar fejedelem és a második felesége, Adelhaid

Az oldalon található valamennyi bejegyzés Marton Veronika szellemi tulajdona. Is licensed under Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 3.0 Unported License.