1. Tibeti koponya-kupa, a kapala (tokcha.blogspot.com)

A csoda nem váratott sokáig: „Sóhajtott a tölgyfa... Bozontos öreg jött ki belőle. Karcsú, fehérfátylas lány... a forrásból, kékszemű szőke a zsenge nefelejcsből. A fenyőből nehéz vértezetű bajnok, a vadbodzából... javas ember. A parázsból... a tűz rőthajú tündére... A levegő leányai is eljöttek és a barlangok sötét fiai. Ég, föld, tűz, levegő minden fiát és lányát ideküldte." Behatoltak Bors vezér álmába: „Hol lesz a templomunk, ha a te szíved is idegen lesz! Ki lesz örömünk és fájdalmunk szava, ha te is idegen isten imája leszel? Légy hű hozzánk, utolsó magyar!"

2. Hátrafelé nyilazó magyar harcos (freskó-részlet, Apuleia, székesegyház, vikipedia)

Both, a kereszténnyé lett nagyúr biztatta Borsot: „Olyan keresztény vagyok én, mint a mázolt ló... Fehérre mázolják, de azért az a ló marad, aki volt. Hát engem is leöntöttek, azzal a vízzel..., ide kellett hajolnom, oda kellett hajolnom. Hajoltam én, csak ne törjek... Így én kaptam földet és nem idegen, én kaptam rangot és nem idegen... Ilyen keresztények a vitézeim is, aki magyar köztük. A német vasasait... visszük ide, visszük oda, és ha nem látják... fogyasztunk belőlük. Aztán elsírjuk, hogy így meg így ölte le (őket) az ellenség. Nem íjjal harcol az már, aki élni akar, hanem" ésszel.

Értett a szóból Bors vezér. Némi püspöki okítás átgyúrta lelkét, s megkereszteltetett: „Szeretni kell mindenkit.... azokat, akik minket gyűlölnek. Áldani kell azokat, akik minket átkoznak. Ha elveszik a felső ruhádat,... add oda az alsót is. Ha jobbfelől arculütnek, tarts oda a balorcádat is..."

3. Halomsír a patak partján (Zalaszántó környéke, my.opera.com)

Bors vezér nagy-nagy alázattal erdei sétára invitálta a püspököt, a forrás menti friss sírhalmokhoz vezette: „Imhol ...a vitézeim sírja. Hűségesek voltak, az én életemet élték. Fájt nekik a fájdalmam, kacagták az örömömet... Mi lesz belőlük, szent atyám?"

Kenetteljesen válaszolt a püspök. „Örök kárhozatban fognak elégni, mert nem ismerték a Krisztust..."

-„Mi lesz az én édes fiammal, szent atyám?...", faggatózott Borsúr.

A püspök nem tagadta meg önmagát: „Ott... a helye, ahol a többinek: Az örök kárhozásban. Krisztus nélkül élt, pogány volt, istentagadó."

„Mi lesz a némettel, aki megölte az én fiamat: S mi lesz azokkal..., akik megölték a vitézeimet?"

„Ők a hitért haltak meg... Ott lesznek az Atya fényességében..."

4. A magyarok agyonverése (Lech-mezei csata, német krónika, Hektor Mülich, 1457)

Bors lángoló szemmel fordult a püspökhöz: „Jaj, szent atyám, nagy az én bajom... Eltörött a fakupám... Átkozókat áldó, ellenségnek megbocsátó kegyes atyám, adja nekem a koponyáját kupának!..."

S a vadászkésével belevágott a püspök mellébe: „Menj gyalog ember, fejetlen ember, légy örök szolgája az én lovas fiamnak. Te szolgálni fogsz az én fiamnak, a te istened szolgálni fog az én istenemnek, a nyilas istennek..."a káplánoddal együtt.

A küldetésbe érkezett Both nagyurat kupa borral kínálta: Hamiskásan „összekoccintották a két emberkupát s fenékig itták."

5. Tibeti koponya-kupa (kapala, Tibet, kb. 1700-1900)

Szabó Dezső elbeszélése régi szkíta szokást idéz: „A legyőzött ellenség fejét, mint hadi trófeát kiakasztották, máskor a koponyákból a fejbőr lenyúzása után ivókupát készítettek... egyezmények megkötésekor vért ittak..."²

6. Mongol koponya-kupa

Ittak vért a magyarok is, ha szövetséget kötöttek, ha a megölt ellenségükön bosszút vettek: Bulcsu vezért „azért nevezték Vérbulcsunak, mert minthogy nagyatyját a krimhildi csatában a németek megölték, s ő ezt, mint bizonyost tudta, bosszút akarván rajtok állani... hogy némelyiknek a vérét is úgy itta, mint a bort."^[3] Joggal tette, ő volt vérbíró. Hadviseléskor hivatalos tiszte szerint ő ítélkezett az elfogott ellenség felett.

A szövetséget a magyari népek kötelezően vérivással erősítették meg, ami nem más, mint italáldozat. A Vérszerződés is az, hiszen a hét vezér „saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette."^[4]

7. Szkíta vérszerződés (arany, Kul-oba, Kr.e. 4. sz., Ermitage, pinterest.com)

A vért felfogó edényt, minden bizonnyal a kupát minden időben nagy becsben tartották, miként a székelyek a szkíta Anacharsis által megtalált szerecsendió áldozó poharukat, „melly változtatva, de most is meg vagyon"^[5].

8. A székely áldozókupa^[6]

Való igaz, hogy a régiségben, mind a nemesek, mind a pórnép széltiben-hosszában használta a kupát. Régen jobbára fából (később, kerámiából, fémből) készítették. (Manapság kupán a szarvból készült ivóalkalmatosságokat értik, holott az inkább ivókürt. ld. 7.sz. kép.)

9. Mai kerámia-kupa

Mai alakja már csak a kerekdedségét tekintve hasonlít az emberi fejre. Bár a talapzatát fel lehet fogni nyakrésznek, a tetejét pedig fejrésznek. A régiségben jobban hasonlíthatott a fejhez. Nem véletlenül használja a magyar nép a fejre, illetve a fej bizonyos részére a kupa szót: „kupán vágta - fejbe vágta".

A magyar nyelv a „kupán vágta" kifejezésben azt a pillanatot őrizte meg, amikor fej felső része levágatott, hogy koponyakupa-ivóedény készüljön belőle.

Hérodotosz^[7] a szkíták harci szokásairól szólván pontosan leírja, „mikor a skytha katona az első embert leteríti, a véréből iszik,..." és a lenyúzott fejből ivókupát készít: „A fejekkel..., nem ugyan mindegyikkel, hanem a legnagyobb ellenségével a következőkép bánnak el: A szemöldök alatt az egészet lefűrészelik és kitisztítják. Ha már most szegény az illető, csak marhabőrt feszít rá kívülről és úgy használja; de ha gazdag, akkor ráfeszíti a marhabőrt, belül azonban meg is aranyozza, és úgy használja kupának... Mikor aztán vendéget fogad, a kit nagyra becsül, annak ezeket a főket teszi eléje..."

A magyar krónikákban nincs nyoma, hogy emberkoponyákat használtak volna az ivásra, mégis feltételezhető, hogy előfordult, hiszen a koponyából való ivás szinte közönséges szokás volt Ázsiában. Tibetben a koponya-kupát "kapalának" nevezik (ez szakkifejezéssé vált); szinte hasonlít a magyar "koponya" szóhoz. „972-ben a Dnyeper vízeséseinél Kura, besenyő fejedelem az orosz Szvajtoszlavot agyonütötte és a koponyájából ivott."^[8] Ez eset alig nyolcvan évvel a Kárpát-medencei magyar bevonulás után történt. Ám, ha a besenyőknél szokásban volt, a magyarok számára sem lehetett ismeretlen. Népünk (minden híresztelt nagy besenyő támadás ellenére) jóviszonyban volt a besenyőkkel. Akkoriban már Pannónia-szerte jelentős besenyő-telepek voltak és semmiféle ellenségeskedésről nem szól a fáma: besenyők éltek a Fertő-tó vidékén, a mai Pest-megyében és másutt.

A kupa kifejezés fejjel való kapcsolatát erősíti a magyarok elődnépének, a sumiroknak a „fej, fő" kifejezésre használt egy tőről fakadó kétféle ékjele.

Mindkét jel a „fej" képjelből, vagyis a „fej és a nyak" ősképből származik. A képjelből az ékiratos szótári jel kb. egy évezred alatt alakult ki, azaz a képjel idővel önálló életet kezdett élni: kettévált, s mindenik gondolatilag egymással összefüggésben levő fogalmakká sokasodott.

A kifejezés együttesen személyt is jelöl, s meglepő módon a pecséthengereken a sumir papi alakok mindegyike szarv-szerű fejfedőt visel. Úgy néznek ki, mintha ökörszarvat hordanának a fejükön.

10. A főpap kiosztja a magoncot (pecséthenger-nyomat,Kr. e. 2350-2150, 13,5 x 2,2 cm, Walters Art Museum, New York)

A SAG = fej jelentésű összetételben az első, szarvként űrmértéket is jelent. Vagyis a szarvat gabonamérésre használták. Van e jelhez nagyon hasonló szintén űrmértéket jelentő ékjel, bár nem szarvat, hanem edény-félét jelöl.

A kiejtése GUR vagy GU.UR.^[9] A két jel közt a két párhuzamos ék hosszúságában van különbség.

E jel és a PA, fej jelentésű ékjel összekapcsolása egy olyan edény-félét jelöl, amit valahonnan levágtak, leválasztottak, tehát valami fej-szerű edény, amit mérőeszközként használtak, s gabonát hoztak-vittek benne.

mérőeszköz + fej

Jelentése: mérő-fej.

Feltételezett hangzósítása: GUr-PA ~ KU.PA

Általános szabály, hogy az azonos helyen képzett mássalhangzók az ejtéskor egymással felcserélődhetnek, ilyen pl. t-d, g-k stb.

A sumir szóban levő r mássalhangzó az évezredek folyamán eltűnhetett. Ez ugyan bizonyíthatatlan, hacsak időközben valamelyik szkítafajú nép nyelvéből nem bukkan elő az átmenet.

A fentiek alapján a jelcsoport jelentése megfelel a magyar kupa fogalomnak.

A magyar nyelvterületen az ökörkoponyáról levágott, leválasztott szarvat nemcsak ivóedényként, hanem gabona mérésére is használták, tülökként a pásztorok, gulyások „hangszere" volt.

Az ember feje a világrajöveteltől kezdődően változik, keményedik, növekedik (ha nem is olyan mértékben, mint a test), s megerősítetlen adatok szerint kb. 25-30 éves korra állapodik meg. A csontozata erős, szilárd, az űrtartalma is állandó lehet. A mérőeszköz gondolatilag összekapcsolható a koponyával. Lett légyen ökör koponyájáról leválasztott szarv, esetleg az emberi koponyából készített kupa, az ékjelek tanúsága szerint mérésre, gabonamérésre esetleg ivóedényre szolgált.

11. Szaru ivókupa /ivókürt (turania.hu)

Szabó Dezső elbeszélése nemcsak régi időket idéz, mikoron a nép az ellensége fejéből ivókupát készített, hanem felhívja a figyelmet, hogy a krisztusi szeretet tanait miként lehetett és lehet a hiszékeny magyarság rovására csűrni-csavarni.

A fia halálán és a haza vesztén kesergő Bors vezér úgy tett, mintha elfogadná az idegen isten tanait: Ha a magyar fegyverrel a kezében hal meg a hazájáért, pokolra jut, ha gyilokkal vagy csalárdsággal hatalomra jutó rabló idegen hagyja ott a fogát, a mennyországba kerül. Ami az egyik oldalon bűn, az a másikon dicsőség. Borsúr jól meghányva-vetve csöndben, titokban készült a visszavágásra. Jól megtanulta a papi módit, vizet kell prédikálni, s közben bort inni, s lehetőleg a püspök levágott fejéből. Erre fakadt aztán harsány kacajra erdő-mező, a Kárpátok óriásai, a folyók lenge lányai. „Az idegen isten emberei felriadtak az éjszakában? - Jaj, Krisztus, jaj, Mária, mi lesz velünk! ... - Kacag a magyar erdő, kacag a magyar temető, a magyar föld. - Nem lakhatunk jól nyugodtan, amíg egy lélek is életben van ebből az átkozott pogány fajzatból!" –

Csakhogy a pogány fajzatú magyar nép nem hagyja magát..., s ha eljő az ideje, győzedelmeskedik.

[1] Bors vezér megtérése, In: Szabó Dezső: Jaj!, Genius Kiadás, Budapest, [1923?] 41-80. pp.
[2] Garcia, Fray Gregorio: Origen de los indios del Nuevo Mundo e Indias Occidentales, En Madrid: En la Imprenta de Francisco Martinez Abad. Año de 1729. 297. p.
[3] Kézai Simon mester magyar krónikája, Kiadja Ráth Mór, Pest, 1862., 49. p.
[4] Anonymus: Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Budapest, 1975., 83. p.
[5] Csíki Székely Krónika, Magyar Ház, Budapest, 2000.,16. p.
[6] Orbán Balázs: Székelyföld leírása, Ráth Mór bizománya, Pest, 1868.
[7] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Budapest, 1893., IV. kv. 65.
[8] Hammer-Purgstall, Joseph: Geschichte der Goldenen Horde, Hartleben's Verlag, Pesth, 1840. 443. p.
[9] A sumir szavak kevés kivételtől eltekintve egyszótagúak. Ha a szótár két szótagot jelez, ahhoz két ékjel tartozik, még akkor is, ha nem jelölik. (MV)

Az oldalon található valamennyi bejegyzés Marton Veronika szellemi tulajdona. Is licensed under a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 3.0 Unported License