'

Pártus Birodalom (Kr.e. 100 körül – realhistoryww.com)

A hon-visszafoglalás után Európában a Kárpát-medencei magyarságot azonosnak tartották a pártusokkal. A 955-ös Lech-mezei „német győzelemről" szóló históriás ének több ízben pártusnak nevezi a magyarokat.

A csata előtt I. Ottó a későbbi német-római császár ekképp bíztatja a katonáit: „Mert midőn a hír röpíté, hogy az ungáriusok (magyarok) ellene fegyvert fogának, már a part mellett állának fölfegyverkezve. A városokat, szántóföldeket, falvakat szerteszét pusztíták. Az atyák siraták a fiaikat, s a fiak anyja mindefelé száműzetik. Mit én, mondá Ottó, késlekedőnek látszódjak a párthusoknak? Intem a' lassú vitézeket. Míg kések, addig nőttön nő a veszély. Szakasszátok félbe a késést, és a párthus ellenségnek velem álljatok elébe... A' francus űz, a pártus fut... A vértől vöröslő Liquus (Lech) a párthus „győztest" mutatá a Dunának. Kis erővel legyőzetve a párthus: előbb is, utóbb is diadal lőn."^[1]

A Lech-mezei csata (Hektor Mülich (1415-1490) illusztrációja, Sigmund Meisterlin: Nürnberg város története.1457., Staatsbibliothek Augsburg - upload.wikimedia.org)

A fenti szöveg a magyar népnevet egyszer említi, különben mindendig pártust mond. A középkori Európában, a Német-Római Birodalomban a magyarokat mind ungarus, mind a pártus néven ismerték.

Szembetűnő hasonlatosság - Pártus herceg (bronzszobor részlet, Sami, Khuzisztán)^[2] – Szent László győri hermája^[3]

Orseolo Péter („aki német vala"^[4]) XI. századi életrajzírója Pannónia lakóit pártusnak nevezi: „A pártusok lakják Pannonia javarészét."^[5]
Hazánkban máig tartja magát az a vélemény, hogy a magyaroknak nincs közük a pártusokhoz, mivel az elnevezésük egyetlen magyar nyelvemlékben, történetírónál nem fordul elő. Ezt megcáfolja az Országos Széchenyi Könyvtár őrizetében levő I. András király korabeli imádságok szövegében (1365. Fol. Hung. I) a pártus őseink „bardus" változatban előforduló neve: „...szent jeles harcosok, németvágók, BARDUS ősöltők erős szent jeleseik..."^[6]

I.András király korabeli imák (1046, fóliáns, OSZK)^[7],

Zsámboki János^[8] „A magyarok dolgairól" c. művében pártusnak nevezi a magyarokat.
Stephanus Byzantinus szerint „A pártusok hajdanán szkítiai atyafiság volt."^[9]
Suidas, a X. századi lexikografus kijelenti, „a pártusok ugyanazok, mint a szkíták"^[10], és eszerint a magyarság is.
„A hun-magyarok hajdan az örményektől, a perzsáktól és Aria többi népétől általában chus, chusan és chusita néven neveztettek, kiket a görög és római írókból saca, daha, massageta, scytha neveken ismerünk, laktak pedig a Kaszpi-tenger dél-keleti partjain az Óxosz és a Jaxartesz folyóktól öntözött tájékokon, délszakról a Paropamisus hegységig és Indiáig terjedtek, keletről a nagy sivatag válaszotta őket Chínától, az Áltai hegység pedig a mongol-tatár fajtól. A Chus néptörzsnek egyes ágai átköltöztek az Óxoszon inneni vidékre, és az ...ariai vagy irani népek közt foglaltak helyet, közülök legmélyebben ékelték bé magukat ezek közé a Párthusok, kik utóbb a daha felekezetbeliek segítségével Arszak vezénylete alatt a syro-macedonok uralmát Bactriában megdöntvén a honszerző Arszak családjából királyokat adtak a Perzsáknak, Örményeknek, Medusoknak, Indo-scytáknak és a chusoknak vagy Hun-magyaroknak, és ekképp a tág értelemben vett ariai faj összes népeit egy nagy világbirodalomban egyesítették."^[11] Eszerint a magyarság, sokkal inkább árja, mint bármelyik, magát árjának tartó (indo)európai nép!
Az ókorban a magyarság elődeit különféleképpen nevezték: Ptolemaiosz mazorani^[12], Plinius mazacar^[13] néven utalt rájuk. A Kr. u. IV. századi perszepoliszi feliratokon unnuk.^[14] E „nép" hazája az Óxosz és a Jaxartész vidéke, Parthava és Aria tartomány volt. Atyafiságan laktak együtt itt a dahák, a daha-párnik/avarok, a szakák, a massageták/királyi szkíták, a hunok. Mindnek volt saját neve, függetlenül attól, hogy az ókori források hogyan nevezték őket. Csakúgy, mint a Felvidéken a palócsághoz tartozó barkókat, a matyókat, gányókat és a tahókat, akik a magyar krónikák említette 108 hun-magyar nemzetséghez tartoztak.
Az ókori szerzők „a közép-ázsiai hun-magyar népeket..., az 5. sz. előtt Kr. u. a görögök chus, hun, mazar és egyéb nemzeti nevükön nem ismerték, hanem általában szkítáknak, név szerint daha-, szaka-, massageta szkítáknak nevezték"^[15] Az örmények, a perzsák és a kínaiak chusnak, chusannak chusitának hívták őket.^[16] A dahákhoz sorolták az aparnikat^[17], vagyis az avarokat. A kusokat a Biblia Chám fia Chustól származtatja; utódaik afrikai és az ázsiai etiópok, vagyis a kusok. Hazájukat, az Kusita Birodalmat^[18] a Vízözön szétválasztotta, így maradtak a kusok Ázsiában, India határvidékén.^[19] Thuróczy^[20] a magyarok elődeiről szólva az ázsiai etiópok (kusok) hazáját egyenesen Kis-Indiába teszi.
Az ókori írók a különféle szkítafajú népeknek jobbára nem a saját népnevét, hanem a velük kapcsolatban álló szomszédos népek görög, római, bizánci névadásait őrizték meg. A görögök a Kr. u. V. századig a kusokat általában szkítának nevezték. Később a szkíta név egyre ritkábban fordul elő, majd megszakad. A helyébe a szasszanida perzsákkal szintén örök háborúságban álló hun lép.

Szkíta vérszerződés (arany, Kul-Oba kurgan – enciclopediaofukraine.com)

Valójában az történt, hogy ismert lett e nép saját neve. A források felhagytak a görögök szkíta elnevezésével, és helyette a saját vagy más népek adományozta népnevüket, a hunt használták. Attila hunjaitól való megkülönböztetéstül ephtalita- és cidarita hunoknak, esetleg keleti hunoknak nevezték őket.
Az ókori írók egyivásúnak tartották a közép-ázsiai szkítafajú népeket:
- A szkítákhoz tartozó sok népnek a pártusokkal egyenlő [hatalmi] állása volt.^[21]
- „A massageták, kik Balkhban laknak, a chusok".^[22]
- A kínai írók daháknak hívták a pártusokat, a baktrokat és a szakákat..^[23]
- A szaka szó a chus név elferdítéséből származik.^[24]
- Az örmény forrásokban a hun nép hol chus, hol ephtalita. A görögben viszont hun, annak félreismerhetetlen jeléül, hogy a „chus és hun... egy nép."^[25]
- Az Európába, a Kárpát medencébe vándorolt avarok a szolgáik voltak a Perzsia határszéleinél lakott valóságos avaroknak; megkülönböztetés végett ál-avaroknak (pseudo-avares) hívták őket.^[26]
- A Perzsia melléki avarokat a bizánc írók hun meg turk néven illették:. „A Kr. u. VI. század végén a keleti avar birodalomnak a törökök által történt felforgatása után a keleti-avarok közül egész csapatok vonultak be Európába, és egyesültek az európai avarokkal."^[27]

Ismeretlen szkíta/pártus király terrakotta mellszobra (Pergamon Museum, Berlin, dailyhistory.org)

- Az ókori írók a szaka/saca-, daha-, massageta-szkítáktól származtatják a pártusokat, kiket az örményeknél kusoknak, és azonosak a hun-magyarokkal.^[28]
- „A szogdok, a dahák, a massageták, a szakák ugyanazon nép."^[29]
Dio Cassius^[30] a pártus nép történetének kivonatában hasonlóan vélekedik: „A pártusok elpártolván a szkítáktól Médiában és azzal határos lakatlan tájékokon telepedtek meg. Kezdetben jelentéktelen nép voltak, és majd a medusoknak, majd a pezsáknak, majd a Bactriában uralkodó syro-macedonoknak hódoltak. A II. században Kr. e. Arszak vezérlése alatt a seleucidák ellen fellázadt görög tisztviselőket, egyiket a másik után megtámadták, tartományaikat elfoglalták, végre magát Seleucust megverték, és ekkép urai lettek fél Ázsiának."
Arszak, az első pártus király a Parthava tartománybeli szkíták támogatásával verte le a makedónokat. Ezért hálából és tisztességből az országát Párthiának, Párthus Birodalomnak nevezte el. Ezt tette a méd-perzsa származású II. Kürosz, kit a médek ellenében a perzsák támogattak, ezért országának a Perzsia nevet adta
Byzantinus szerint a „szkíta" kifejezés jelentése „vas"^[31]; eszerint a „szkíta" merő fordítása a „vas" szónak. Ennek bizonysága a magyarországi Vas-megye neve.
A logika szerint a földrajzi név általában a vonatkozó terület legjellemzőbb tulajdonságát, esetleg az ottani népek illetőségét tükrözi. Csakhogy Vas-megyében sehol nincs vas, és vasércbányászat sem volt soha. Tehát marad a lakosok régi „vas" neve. A megyét a honfoglalás korában a besenyők lakták. A besenyő összetett szó, az első rész a „bes" nem más, mint a vas szónak a régiségben szokásos b-vel ejtett változata.
Magyarország megszállását, a magyarság tönkretételét szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkoásának eredménye, hogy ezekről mitsem tudunk, ezen ismeretek hiányoznak a tankönyvekből.

_[1] Ebert, Friedrich Adolf: Ueberlieferungen zur Geschicht, Literatur und Kunst der Vor- und Mitvelt, Band I., Waltherschen Buchhandlung, Dresden 1826. 81-82. pp.

_[2] Régészeti Múzeum, Teherán, Irán, colledge: The Parthians, Thames and Hudson, London, 1967, 12.

_[3] A szent László Herma 400 éve Győrött, Győri Egyházmegyei Könyvtár és Kincstár, Győr, 2007.

_[4] Petthő Gergely: Rövid magyar Krónika, Cassán, 1729. 22. p.

_[5] Mabillon, Jean: Acta Sanctorum Ordinis S. Benedicti in saeculorum classes, 9 Bde., Vita S. Petri Urseoli, Venedig 1733-1738., Tom VII. p. 851., In: Jerney János' keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett, Parthia, II. k. Pesten, a' szerző' tulajdona, M.DCCCLI II. köt., 165. p.

_[6] Marton Veronika: I. András korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 153. p.

_[7] L.m.f.

_[8] Samboki (Sambucus/Zsámboki) János: Rerum Ungaricarum Appendix, In: Bonfinii Historia Pannoniae – Caloniae Agripp. [Köln], 1680, 556. p.

_[9] Byzantinus, Stephanus: [Ethnica oder] de Urbibus, Lipsiae in Libraria Kuehniana, MDCCCXXV (1825/1494), in voce Parthiaei, 675. p.

_[10] Suidae Historica, Basileae Heruag. Per Eusebium Episcop. (1581), parthi címszó, 733. 19.

_[11] Lukácsi Kristóf: A magyarok őselei és hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők alapján, I-II., A Szamosújvári Árvaház tulajdona, Kolozsvár, 1870. I. 35-36. pp.

_[12] Ptolemaiosz, Klaudiosz: Cosmographiae. Incunable, 1478., faximile: Carthographia-Cosmographia, Amsterdam, 1966. = Theatrum orbis terrarum, Bd. 2. Vol. VI.

_[13] Plinius, Caius Secundus: Die Naturgesichte des Caius Plinius Secundus, Übersetzt G. C. Wittstein, Band I-II. , Buch I-VI. Druck u. Verlag von Gressner – Schramm, Lepzig, 1881., Buch XII-XXI. Ueberseßt und erläutert Dr. Ph. H. Külb, Verl. Harduini, Stuttgart, 1853. Buch VI. 7., 421. p.

_[14] Fejér, Georgius (Fejér György): Aborigines et incunabula Magyarorum, In: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Budae, 1829-1844.

_[15] Lukácsi i. m. I. 35. p.

_[16] Lukácsi i. m. II.277. p.

_[17] Strabón: Geógraphika, Gondolat, Bp. 1977. XI. VIII. 2., 543. p

_[18] Marton Veronika: Nimród, a hun-magyarok őse, Matrona, Győr, 2017. 21- pp.

_[19] Lukácsi i.m. II. 278-279. pp.

_[20] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk. 1980., 24. p.

_[21] Plinius i.m. Buch VI. Kap. 29. 456. p.

^[22] Asolich: Örmények története 2. kv. 3. fej. In: Lukácsi i. m. II. 290. p.

_[23] De Guignes, Joseph (Deguignes): Histoire generale des huns, des Mongoles, des Turcs el des autres Tartres occidentaux, 3 vols. Desaint & Saillant, Paris. 1757.

_[24] Calmet: Commentaire littéral, historique et moral sur la Règle de S. Benoît, Paris, 1734. 10. p.

_[25] Lukácsi i. m. I. 36. p.

_[26] L.m.f.

_[27] Theophylactus Simocattes: VII. 3., Lukácsi i. m. II. 64. p.

_[28] Lukácsi i.m. I. 286. p.

_[29] Christophori Cellarii supplementi - Q. Curtius de rebus gestis Alexandri Magni, Liber I-X., In: Quintus, Curtius Rufus: Alexandergeschichte : Die Geschichte Alexanders des Großen. Übers: Siebelis, Johannes, Phaidon, Essen/Stuttgart, 1987. B. VI. Abs.III/3

_[30] Dio Cassius: (Cassius, Dio Coccenianus): Römische Geschichte (Romanica Historia, Lib. I-LXXX.), 80 Büchern, Weidmann, Berlin, 1895-1901., XXXVI. (Pompeius)

_[31] Stephanus Byzantinus: De urbibus. In: Jerney i.m. 303-304. pp.

Forrás: martonveronika.blog.hu