A Pártus Birodalom bukása után a hun-magyarokhoz csatlakozott népcsoportok
Jellegzetes szkíta hun-magyar férfifej (III. Artabán pártus uralkodó aranyérméje – antikforever.com )
Kr. u. 228-ban a A 475 évig fennálló soknemzetiségű Pártus Birodalom bukását nem a külső ellenség, a cselszövő Róma, hanem a dél-pártiai perzsa tartományok satrapáinak, perzsa tartományfőnökeinek felkelésbe torkolló összeesküvése okozta. Azzal kezdődött, hogy Ardasir, a becsvágyó perzsa Perzisz tartományban levő családi birtokát megnövelte, hogy a szomszédos pártus satrapákat megölette, földjeiket elfoglalta.
Ahuramazda a szalagos gyűrüvel (koronával?) avatja királlyá a szászánida perzsa Ardasírt (sziklavéset, Ardasír/I. Artaxerxész Naqsi-i Rustam–i síremléke – slideshare.net)
A perzsákat életben hagyta. A hatalom és a vagyon megcsillogtatásával a saját pártjára állította és az uralkodójuk elleni fegyveres lázadásra ösztökélte őket. Holott a perzsák és más nem pártus, nem szkítafajú hatalmasok az elnéző és kegyes pártus királyok alatt növelhették a vagyonukat, gyarapodhattak, szaporodhattak, mívelhették a nyelvüket, szabadon gyakorolhatták a vallásukat.[1]
A Pártus Birodalom romjain megalakult szászánida Perzsa Birodalom királyáról Ardasír/I.Artaxerxészről (224-239) ezt nem lehet elmondani. A pártusokat és a nagykirály híveit családostul száműzte a kijelölt internáló-tartomány perzsa felügyeletű táboraiba. Addig kellett ottmaradniuk, míg híthű perzsákká és Zoroaszter-hívőkké nem váltak.[2]
Ismerős eljárás! Ugyanezt tették a magyarság kebelén megerősödött nemzetiségek, hogy a trianoni diktátum után Nagy-Magyarország romjain létrehozzák országaikat. Kis Magyarország rovására ugyanígy 
cselekednek a megerősödött, meggazdagodott idegenszívűek és kiszolgálóik, sőt összeharácsolt vagyonuk bástyái mögül még le is nézik a magyarságot.
← V.Artaban, pártus nagykirály (érme, uralk.: 216-224 - gw.geneanet.org)
Midőn Ardasír Artaduktától, V. Artabán pártus nagykirály feleségének perzsa udvarhölgyétől megtudta a király álmát, miszerint az életét és a birodalmát lázadásban veszti el, összehívta a perzsa hatalmasokat, és fegyveres harcra bujtotta őket. A perzsák két nagy csatát veszítettek, és egy álló esztendeig csetepatéztak a pártus nagykirály seregével.[3]
Az ekkor már Artaxerxésznek nevezett Ardasír követelte V. Artabántól, hagyjon fel a kilátástalan harccal, és ne áldozzon fel több pártus és perzsa vért, mert Irán népei már nem engedelmeskednek neki, egyébként is tudja, hogy megálmodta az Arszakidák bukását. V. Artabán felháborodásában, hogy a királynéja Artaduktának elárulta az álmát, elrendelte, végezzék ki. Artaxerxésznek meg azt válaszolta, inkább meghal, semmint a birodalmát egy rabszolga kezére juttassa.[4] (A Pártus Birodalom fennállása idején ez volt a második eset, hogy királyi vért ontottak. Mindkettő hazaárulás miatt történt !)
A döntő harmadik csatában V. Artabánt ellenséges perzsa íjász hátulról lelőtte.
A király és vezér nélkül maradt pártus nép szétszéledt. Az otmaradottak beolvadtak a szászánida Perzsa Birodalomba. Sokan a Római Birodalom perzsa határvidékén húzták meg magukat. Némely ókori történetíró gudamacarok/guda magaroknak nevezte őket.[5] Javarészük átköltözött a Kaukázuson túlra, a Kuma folyó vidékére és csatlakoztak a hunokhoz, majd a magyarokhoz.
A Pártus Birodalomban a hivatalos nyelv az északnyugati arszakida/pártus nyelvjárás volt. Számos személy, földrajzi és méltóságnév magyarul is jól érthető kifejezés, beszélő név.
Ardasir szeretőjének a neve pontosan kifejezi a kapcsolatukat: Artadukta vagyis Arta dugta. (Azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélhetőek: k-g.)
Satrapa (tartományfőnök) : sátor-apa, sátorban lakó nagycsalád feje, atyja.
Gudarz, pártus nagykirály – minden terve, szándéka kudarcot vallott.
Kislak – perzsiai település, stb.
A Párthus Birodalom végóráiban Párthia hét északi tartományának lakossága a világ négy tájára szóródott. Jutott belőlük bőven a hunok és a honfoglaló magyarok közé.
A magyar nyelv mindmáig megőrizte a palócsághoz tartozó néhány pártiai eredetet sejtető népcsoport, a barkó, a matyó, a tahó és a való gányó nevét. Jobbára a Felvidéken, Borsod-, Gömör- és Heves-vármegyében éltek és élnek.
Nyelvük a délebbi magyar vidékek lakóinak a nyelvétől nyelvjárásban különbözött/különbözik. Ez okozhatta, 
hogy mára a tahó és a gányó gúnyoros csúfnév lett, mint volt valaha a barkó és a matyó is.
← Gömöri (barkó) népviselet[6]
Barkóknak nevezik a régi Gömör-vármegyében élő palócokat. E név esküvel való fogadkozásban is előfordul: Barkó úgy se![7] = Barkó úgy segéljen![8] A régiségben e név valamelyik istenségként tisztelt személy neve lehetett. A Pártus Birodalomban szokványos volt a különleges képességgel megáldott, az ország és a nép javát szolgáló emberek istenként való tisztelete.
A kalandos úton Magyarországra került barkók őseit, a baktrokat Hérodotosz az afrikai Lübiából származtatja: I. Dareiosz óperzsa király Barke városát vádolta hű embere, Aszkeszilaiosz meggyilkolásával. Kilenc hónapnyi hasztalan ostrom után Amasis[9], a perzsa gyalogság vezére a vár bevételére csalárd tervet eszelt ki: Éjjel árkot ásatott, fadeszkával, földdel álcázta. Másnap tanácskozni hívta a barkeieket. A titkos árok felett esküvének, míg a föld, ahol állnak úgy marad, ahogy van, az eskü fönnáll. A barkeiek beleegyeztek, hogy illő adót fizetnek, s ennek fejében a perzsa had nem okoz zavart. Bízván az esküben kivonultak Barkéból, megnyitották a kapukat, hogy az ellenség szabadon járjon-keljen.
(A szkíták legendás jóhiszeműsége és hiszékenysége sodorta őket bajba, mint annyiszor a magyarságot is!)
A perzsák, hogy az esküjük ne kösse őket, lerombolták az álcázott hidat, s iszonyú vérengzést vittek végbe. Dareiosz a város megmaradt lakosait rabszolgaként Perzsia keleti részén egy faluba telepítette,[10] amit a régi lakhelyük után Barkénak neveztek. Az új hazájukban megsokasodván Baktria tartomány névadói lettek. 
Az emléküket Balkh, Baktria fővárosának a neve őrzi.
A pártus nemzethez tartozó baktrok a Pártus Birodalom bukása után a királyi szkítákhoz csatlakoztak, és a honfoglaló magyarok népcsoportjaként a Kárpát-medencébe jöttek. A leszármazottjaik a felvidéki Gömörben, a mai Szlovákiában élnek.
← Matyó menyecske (1911, Mezőkövesd – hu.wikipedia.org)
Matyó a mátraaljai palócok neve. „Matieni" néven Hérodotosz is említi őket. A Halüsz/Halas folyó jobb partja és a Kis-Zab folyó közt, Kappadókia és Kilikia közt, a kurd hegyekben volt a hazájuk. A lakhelyük után kappadokiaiak vagy phrügiaiak lehettek, bár tőlük különböztek.[11]
Pliniusnál a matieni nép már a Kaszpi-tengernél, a massageták szomszédságában bukkan fel. A Párthus Birodalom bukása után innen vándoroltak más rokonfajú népcsoportokkal együtt a Kárpát-medencébe.
Matyó üstökös ház (Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben – tankönyvtár.hu)
A szótárakban, lexikonokban a tahó szó még népcsoport-névként sem fordul elő. A magyar nyelv gúnynévként viszont használja: Te tahó! S akire rásütik, az mafla, ostoba, ügyetlen ember. Valószínűleg a sajátos, a magyartól kissé eltérő palócos nyelvjárásuk miatt kapták csúfondáros a népnevüket. Jerney[12] szerint ők a közép-ázsiai daa, daha/daka nép utódai. A klasszikus írók sokszor említik őket. Európába szakadt népcsoportjuk a dák. A dák nem a románok őse, hanem a pártusokkal vérrokon szkíta nép volt. Kr. e. 108-ban az erdélyi Decebal, dák uralkodó a pártus rokonnép szövetségét kereste a nagy ellenfél, Róma ellen.[13] A pártusok sereget indítottak Dácia megmentésére. Útközben kapták a hírt, hogy Trajanus, római császár bekebelezte Dáciát (Erdélyt), Így a pártus had visszafordult. (A vérségi kapcsolatban valami lehetett, mert különben Decebal aligha kérte volna az Erdélytől távoli pártus segítséget!)
Dák aranyérme (daciangold.blogspot)
Az Óxosz/Amu-Darja és a Jaxartész/Szir-darja vidékén élő harcias, a lakhelyét gyakran változtató szkítafajú daha népcsoport mindig segítette a rokonvérű pártusokat és a királyaikat: „...az Arszakida vérből származó, a daháknál nevelkedő Artabanust [tőlük] hívták"[14] a pártus trónra.
A „daa, daha" kiejtve valóban hasonlít a „tahó"-hoz. (A magyarban az azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók felcserélődhetnek: d–t; így lett a daha = tahó.)
A gányó a dél-alföldi dohánykertész csúfneve. A dohányföldeket mindenféle ággal, giz-gazzal kerítették be, hogy az apróvadak ne tegyenek kárt bennük. Innen származik a magyar nyelv „összegányol, hebehurgyán összetákol" kifejezése.
Dohányszárító pajta (Újkígyós, sulinet.hu)
A szakirodalomban nincs nyoma, hogy a gányó valamely népcsoport neve lenne. Ennek ellenére Jerney János[15] említi a gányókat. A tahókkal együtt felvidéki magyar népcsoporthoz tartozhattak, akiket a hegyvidéki sovány föld nem tudott eltartni, ezért az Alföldre szegődtek dohánykertésznek. (A Békéscsaba környéki Újkígyós eredetileg gányófalu volt.[16])
(A pártusokról bővebben ld. Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai - A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. c. könyvet)
[1] Schneiderwirth, A. j. herman: Die Parther oder das neupersische Reich unter den Arsaciden, Verl. Dunkelber, Heiligenstadt, 1874, 176-179. pp.
[2] Tabari: Geschichte der Perser, Araber zur Zeit Sasaniden, E.J. Brill in Leyden, 1879. 8. p.
[3] Tabari i. m. 6-7. pp.
[4] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010. 114. p.
[5] Horváth István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, Trattner, Pest, 1825, 82. p.
[6] Istvánffy Gyula: Palócz néprajzi tanulmányok, Budapest, 1894.
[7] Teljességgel megegyezik a Dunántúlon használatos „istenuccse" mondással. Az „uccse" tehát az „úgy segéljen" szólás régies, tájnyelvi alakja lehet.
[8] Czuczor Gergely - Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862., I. köt., 439. p.
[9] „Amasis" beszélő név = a mázas. A magyar a negédes képmutatóra mondja: mézes-mázos.
[10] Hérodotosz/ Herodotos történeti könyvei, I-IX., A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, Budapest, 1893. IV. kv. 200-205., 137-139. pp.
[11] Hérodotosz i. m. V. kv. 49, 52., 173, 177. pp.
[12] Jerney János' keleti utazása a magyarok' őshelyeinek kinyomzása végett, I-II. Pest, M.DCCCLI, (1851), 225. p.
[13] Cantu, IV. köt. 200. p.
[14] Tacitus összes művei, I-II., Európa Kvk., Bp., 1980., II. köt., Évkönyvek, II. kv. 3.
[15] Jerney i. m. 300. p.
[16] A dohánykertész tudománya – sulinet.hu