Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

1740 után Mária Terézia több gesztust tett a magyarok felé. Létrehozta a Tereziánumot (1747), felállította a bécsi magyar testőrséget, megalapította a Szent István Rendet, pártolta, hogy az országot Mária országának tekintsék (Regnum Marianum), nem ellenezte a magyar nyelv hétköznapi használatát, mivel jól tudta, hogy a fél ország kiürült, kihalt a török háborúk során, de azért kitartott a hivatalos latin nyelv mellett, amelyet már Európa nagyobb fele egyáltalán nem használt. Velejéig katolikus volt, de nem volt annyira elfogult és részrehajló, mint elődei. Kedvelte a jezsuitákat, így a rend feloszlatására soha sem tudta magát elszánni. Kedvencei közé tartozott a királyi történetírónak kinevezett jezsuita Pray György (1723-1801), a magyar Livius, aki még a bécsi Ringen álló hatalmas bronz szobrának mellékalakjai közé is bekerült.

Pray György is, sajnos, mint kortársai szinte kivétel nélkül, többek között az evangélikus Bél Mátyás (1684-1749) is, latinul írta meg műveit, noha 1750 táján Bod Péter már létre akart hozni egy tudós társaságot a magyar nyelv pallérozására.

Mind Bél Mátyás, mind Pray György, mind az ugyancsak jezsuita Katona István, hatalmas adattömeg felhasználásával, úgy írta meg a magyar történelmet (Katona 42 kötetben!), hogy hitet tett az ősi szkíta-hun-avar-magyar rokonság mellett, noha a Habsburg-házhoz való ragaszkodásuk mindenek felett állt. Ennek ellenére a bécsi udvar mellőzte őket, Katonát is, Prayt is, Schönwisnert is, Cornidest is. Csakis megbízható, noha egészen jelentéktelen embereket neveztek ki egyetemi tanároknak, olyanokat, akiknek a neve egyenlő volt a jelentéktelenséggel, mint Koppi, Trenka, etc. A latinul olvasni tudó magyar értelmiséget mégis felajzotta az ekkoriban (1746) közzétett új magyar történeti forrás: Anonymus Gesta Hungaroruma. Felpezsdült a magyar múlt búvárlása.

Ám Európában a XVIII. század végére erőteljesen felvirágzott az ún. összehasonlító nyelvtudomány, (Leibnitz) amely a maga korában kétségtelenül korszerű volt. A világ nyelveit nyelvcsaládokba rendezték (Schleier), keresték a rokonságokat, a közös eredeteket. Különösen kiemelkedő szerepe volt ezen kutatásokban az 1737-ben alapított göttingai egyetemnek, ahol 1848-ig közel félezer magyar diák is tanult, többek között Kőrösi Csoma Sándor is.

A német nyelvészek és történészek, akiket a magyarok iránti rokonszenvvel senki sem gyanúsíthat meg, hamarosan rájöttek arra a triviális tényre, hogy a ragozó magyar nyelv élesen különbözik az indoeurópai vagy árja népek hajlító nyelveitől s ezért a figyelmük azon adatok felé fordult, amelyeket már a XV. század óta feljegyezgettek utazók és diplomaták, s amelyek szerint a napkeleti magyar nyelv mégsem rokontalan, hanem testvérnyelve a primitív körülmények között élő szibériai vogul és osztyák, az Ural hegység nyugati oldalán lakó permi népek nyelve, a mordvin, a votják, a zürjén (komi és mari), az udmurt, sőt az észak-európai finn, észt, lív és lapp is.

Johann Eberhard Fischer, Szibéria története c. műve 1768-ban jelent meg s ebben a szerző már kinyilatkoztatja, hogy a finnek, az észtek, a lappok, a permiek, a vótok, a cseremiszek, a mordvinok, a vogulok és az osztyákok mind-mind rokonai a magyaroknak. Az indítás tehát kétségtelenül idegen eredetű. Súlyos torzítás és kemény csúsztatás tehát, hogy még a közelmúltban napvilágot látott nyelvtudományi könyvekben is azt olvashatni (például a nyelvész Fodor István, Mire jó a nyelvtudomány? c. legújabb könyvében és a Millenniumi Magyar Történetben is), hogy a magyar nyelv „finnugor” voltát legelőször Sajnovics János ismerte fel és úgymond: bizonyította be. Sajnovics egy évvel Fischer könyvének megjelenése után indult csak el a Lappföldre s a lapp és a magyar nyelv összevetésével éppen a göttingai professzor, a magyargyűlölő August Ludwig Schlözer és a szász Hell Miksa bíztatására kezdett foglalkozni, a Demonstratio c. műve pedig csak 1770-ben jelent meg. Sajnovics matematikus és csillagász volt, egyáltalán nem értett a nyelvészethez, primitív szóhasonlításait tudatosan felfújták, hasonlóképpen Gyarmathi Sámuel orvos működéséhez, aki a finn nyelvet tanulmányozta. Gyarmathit is Schlö­zer vette rá, hogy mentse meg a magyar tudományosság jó hírnevét, mert a magyar őstörténészek javíthatatlan rajongók.

A finnugor rokonság és származás-elmélet kidolgozása és hangoztatása vitathatatlanul politikai tartalmú is volt. Nem csak az, természetesen, de le nem tagadható, hogy a magyarok nemzeti önbecsülését, nemzeti büszkeségét kívánták ezzel is sárba tiporni. Már az olasz Bonfini észrevette ezt II. Pius pápával kapcsolatosan, amikor így írt: „A pápa nem vette jónéven, hogy a magyaroknak valamiféle nemes eredet jusson! Ez a szentséges atya nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat és a németeket súlyos vereséggel és csapással sújtották, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak!”

A Berlint megsarcoló Hadik-huszárok is bőszítették a németeket, akik szerint a magyarok csak a lóhoz és a kardforgatáshoz értenek, a tudományhoz és az irodalomhoz semmi közük sincs, boldogan közlik hát, hogy az 1730-ban kiadott Philip Johan Strahlenberg-könyv újabb perdöntő bizonyítékokat mutat be arra, hogy az Atilla hun királlyal dicsekvő magyarok valójában a primitív, barbár és buta mongoloid szibériai obi-ugorok testvérei. Az osztyákok Szibéria leghülyébb népe – írta Strahlenberg. S ezt a könyvet a szegedi őstörténeti műhely 1975-ben újra kiadta!

Az 1945 előtti művelt magyarság legnépszerűbb kézikönyve volt a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar történet, amelynek korai részét a közelmúltban újratemetett nagy magyar tudós, Hóman Bálint írta. Hóman ebben a művében elfogadta a finnugor nyelvrokonság tételét, bár a magyar-hun hagyományok eredetisége és valódisága mellett is hitet tett. Sőt, neki köszönhető az a primitív és hiteltelen kép, amely olykor még ma is felbukkan: „Nyilvánvaló, hogy az ogurság egyik ága valamikor az I-IV. század folyamán(!) prémvadászat közben behatolt a szomszédos erdővidékre és uralma alá vetette a Tobol-vidéki(!?) előmagyarokat. Az V. és IX. század közt(!) a volgavidéki finnugor népek egy része is ogur (bolgár) fennhatóság alá került, de itt a hatás felületesebb, rövid tartamú volt. A vogulok, osztyákok, mordvinok legfeljebb adófizetői lehettek az oguroknak. Az előmagyarok azonban teljes életközösségben éltek a tájuk telepedő ogur néppel. Az érintkezések kezdetén vadak űzése közben családjuktól, talán évekig is távol, erdei vadásztelepeken(!) élő ogur vadászok – fajrokonaiktól elszakadva – idegennyelvű szolgáik kőrében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. Később finnugor nyelvű(?!) előmagyar szolgák kerültek a távoli ogur telepekre... A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak a nyelvtanulásra kevéssé fogékony(!?) asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, emezek pedig uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre tőlük eltanult ogur /török/ szavakat használtak.”

Ez az 1935-ben is hivatalosnak tekintett álláspont mindenki számára nyilvánvalóvá teheti, milyen elképesztő állapotok jellemezték és jellemzik ma is a magyar őstörténet-kutatást. A Hóman-féle hipotézis lényege: a magyar nyelv lényegében nyelvcsere révén került a primitív gyűjtögető magyar szolganéptől a török vezető réteghez. Nyelvcsere, nyelvvesztés vagy akár nyelvhalál természetesen volt és lehetséges, ám ha őseink a honfoglalást megelőző időben is még gyűjtögető-vadászó erdei emberek lettek volna, hogyan következhetett be a honfoglalás és a magyar nagyhatalom kialakulása a X. században?

Hóman Bálint élete utolsó munkájában: az Ősemberek, ősmagyarokban azonban szembefordult korábbi nézeteivel, belátva azok képtelenségét és történelmietlenségét s határozottan leszögezte: az, hogy két nép nyelve hasonlít egymásra, egyáltalán nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy a két nép testvére vagy rokona is volna egymásnak! Példamutató módon gyakorolt önkritikát, kijelentvén: „az obi-ugorok és a szamojédok testi és lelki alkata merőben különbözik a magyarokétól, az ő életszínvonalukról induló magyarság hipotézisét végleg fel kell adnunk. Ki kell rekeszteni őket az ősmagyarok közeli rokonsága köréből. A régi magyar nemzedékek helyes ösztönnel riadtak vissza a lapp-vogul-osztyák-szamojéd rokonság nyelvtudományi alapon kikövetkeztetett gondolatától!”

A magyar történettudósok legjava egyébként mindig képes és hajlandó volt az önkritikára, a ma élők közül hadd említsem meg Harmatta János professzort, aki szembe mert fordulni például az ugyancsak dogmaként tanított, a magyar honalapítást kiváltó besenyő támadás hamis legendájával.

A magukat mérvadónak nevező akadémisták azonban ma is konokul kitartanak amellett, hogy annak idején a fejlett német tudomány igenis jogosan ostorozta a nacionalista rendi-nemesi avitt nemzettudatot és Schlözer nagyon is igazat állított, amikor helyretette az Európa művelt népeit gyilkoló magyar rabló hordákat, akiknek nincs is saját történelme és soha nem játszottak szerepet Európa színpadán. A Schlözer által festett képet a mai magyar nyelvtudomány nemcsak meggyőzőnek, de lenyűgözőnek is tartja, noha műveit nyilván senki sem olvasta el tisztességesen. Különben meglelték volna az ilyesfajta mondatait: „A magyarság pozíciója Európában igen szerény. A magyaroknak nincs helyük Európa fő népei között, tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem.”

I. Lipót magyar király egy ízben azt mondta: „az ereimet nyittatnám fel, ha tudnám, azokban egyetlen csepp vér találtatik, mely a magyaroknak kedvező.” Paul de Legarde szerint a magyar nép csak arra jó, hogy csontjaival kövezze ki a németség számára a történelem országútját. A magyarság és a magyar nyelv kihalását jósló Herder és társai szerint a Kárpát-medencei Magyarországot a németek és a szlávok varázsolták virágzó országgá, a magyar föld minden értékét a németeknek köszönhetjük, a magyarságnak nincs is egyéb történeti szerepe, mint előkészíteni a németek tömeges letelepedését a Kárpát-medencében.

Természetesen a magyar tudósok mind a XVIII. század végén, mind a XIX. század első felében élesen szembefordultak ezekkel a nézetekkel és elutasították a finnugor származás-elméletét. Jellemző példaként ragadjuk ki a magyar nyelvészet egyik nagy úttörőjét, Révai Miklóst, aki a Tsillag néző Sajnovics és Hell hibái tzáfoltatnak című költeményében büszkén kiáltja a világ felé: „Szkíta vagyok nem lappon!”

Barcsay Ábrahám (1742-1806) pedig így ír Bessenyei Györgyhöz verses levelében: „Sajnovics jármától ójjuk nemzetünket, Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket!...”

Budai Ézsaiás 1809-ben azt hangoztatta: „A magyar és a lapp nyelv ugyanazon voltát hozni ki, nagy hirtelenkedés... Sajnovics a Lappoknak a Magyarokkal való Atyafiságát elégséges fundamentum nélkül vette fel, melyel sok Európai Tudósokat tévejgésbe ejtett.”

Akkor hát, kérdezhetjük joggal, hogyan szilárdult vasbeton keménységűvé a finnugrizmus tanítása? Úgy, hogy az 1848/49-es szabadságharc vérbefojtása után idegenszívű embereket helyezett a bécsi udvar a magyar tudományos élet legfőbb posztjaira. Mindenekelőtt a kitűnő német és osztrák kapcsolatokkal rendelkező Schedel (Toldy) Ferencet, a szepesi szász Hunsdorfer (Hunfalvy) Pált, az egészen német Joseph Budenz-et és tanítványaikat, akik 1872-től egyetemi katedrát kaptak Pesten és egyeduralmukat máig is tartják. Jellemükre jó fényt vet, hogy a magyar nemzeti krónikák és szent hagyományaink szemétdombra vetését szorgalmazó Hunfalvy Pál egyszerűen ellopta a korán elhunyt Reguly Antal vogul anyagát és megfejtéseit a sajátjaként közölte! Ezek a tudósaink büszkén vallották barátaiknak azokat a német történészeket, akik azt javasolták, hogy a krónikáinkat el kellene égetni, mert haszontalanok s a magyarok a honfoglalás idején az emberi fejlődés legalacsonyabb fokán álltak (Büdinger). Nyilván innen merített Hóman Bálint is a 20-as években. Egy szlovák lap 1896-ban a következőket írta le: „Az un. magyar honfoglalás mese, nemcsak rendezett magyarországi államélet kezdetei nem mutatnak egy mákszemnyi magyar nemzeti jelleget, de az itt a mi hazánkban a magyarok vették át a nem-magyar nemzetek erkölcsét, szokásait, nyelvüknek fő bélyegeit s nyelvükben csak úgy hemzsegnek az idegen szavak.”

S most lássuk mit állítanak a finnugristák immáron két századév óta? Hogyan rekonstruálják a finnugor alapú magyar őstörténetet? Az állítják, hogy a magyar nyelv, amely a világ egyik leggazdagabb szókincsű ősnyelve, több százezer szóval, szóbokorral, eredetileg csak abból a 4-500 (maximum 660) szóból állt volna, amely – úgymond – minden finnugor nyelvben fellelhető. Az a szavunk, amelyik nincs meg egyik rokon­nyelvben sem, az eredetileg nem létezett.

A biztos vogul megfelelés száma: 319, az osztyáké 287, a zürjéné 221, a votjáké 199, a cseremiszé 153, a mordviné 156, a finné 212, az észté 160, a lapp megfelelés száma pedig 173 szó.

A Kr. sz. előtti VI-IV. évezredben, így szól az elmélet, vagyis az ún. uráli korban, amikor még valamennyi finnugor elő-ősnép együtt élt valahol Szibériában vagy az Ural nyugati oldalán vagy a kelet-európai hátságon (őshazalánc?!) vagy másutt, beszélték, képzetük szerint, az ún. uráli ősnyelvet. Ma is azt vallják a nyelvészek, hogy a rekonstruált alapnyelv a valóságban létezett, sőt az alapnyelvet beszélő népek nyelvszövetségeket (Sprachbund) hoztak létre, s ezek a nyelvek családfa-modellben felrajzolhatók (August Schleier találmánya a nyelvek családfája!). Hóman Bálint szavával élve: uráli ősnép természetesen nem volt, amint uráli ősnyelv sem létezett soha. Ma már sok nyelvész is idejétmúltnak nevezi a keletről nyugatra vándorló népek nyelvi migrációját. De alapjukat vesztették az ún. őshaza-meghatározások is. Azért kell a kitalált őshazát az Ural környékére és Szibéria tajgáira és tundrás vidékeire tenni, mivel a rokon kis népek ma is ezen a területen laknak, érvelnek vonalas és mérvadó tudósaink.

A finn őstörténészek azonban egyre határozottabban utasítják el a keletről bevándorlás dogmatikus hipotézisét és síkraszállnak amellett, hogy az ő eleik 8-9 ezer éve ugyanott laknak, azaz Skandináviában, mégpedig a lappokkal együtt! Ezzel halálos döfést kapott a finnugrizmus.

Amikor a szamojédok kiváltak, így szól a hivatalos elmélet, akkortól már az ún. finnugor alapnyelvet beszélők maradtak csak együtt. Ez Kr. sz. előtt 4000-3000 tájékán lehetett. Ezután ismét osztódott a nép: s lett finn-permi és ugor ág. Az ugor ágból 2500 körül vált ki az előmagyarság, de továbbra is gyűjtögetésből, halászatból, vadászatból éldegélt, majd egyszercsak a korábbi sztyeppe félsivataggá vált, amikor is a vogulok és az osztyákok északra a hideg és zord tajgára-tundrára költöztek rénszarvasaikkal és kutyaszánjaikkal, az előmagyarság azonban, valamilyen oknál fogva, helyben maradt, illetve délebbre vándorolt és áttért az állattenyésztésre. Majd valamikor Kr. sz. előtt 500 körül a magyarság a mai Baskíriába költözött, onnan pedig lesodródott a Fekete-tenger vidékére, innen tovább, megveretve és elüldözve, fejveszett meneküléssel bezúdultak a IX. században a Kárpát-medencébe. Annak pedig, hogy délen nem olvadtunk bele a török népek tengerébe, az az oka, egy másik jeles akadémikus (Róna-Tas András) szerint, hogy vészhelyzetben eleink egyszerűen visszaszaladtak a rejtekadó erdőkbe s ott vészelték át a nehéz időket. Majd a vész elmúltával újra elbújtak az erdőrengetegekből.

Íme, itt a nagy elmélet, pőrére vetkőztetve. S aki ezen teóriát nem fogadja el, amint ezt a közelmúltban elhunyt egyik mérvadó akadémikusunk (Engel Pál) nagy garral kijelentette: az kirekeszti magát a tudományból, mert a finnugor rokonság-elmélet tagadásánál véget ér a tudomány!

Nos, milyen új eredmények születtek az elmúlt évtizedekben s ezek az eredmények megerősítik a finnugor-elméletet avagy ellenkezőleg: megcáfolják?

Kezdjük a nyelvészettel. A több százezres magyar szókincs-állomány elemzése során a Magyar nyelv etimológiai szótárának készítői arra az „exakt eredményre” jutottak, hogy az alapszókincsen kívül (4-600 szó) a magyar szavak javarésze idegen nyelvekből átvett jövevényszó, közel fele azonban ismeretlen eredetű. Az tehát fel sem vethető, hogy a magyar átadó nyelv is lehetett, csakis és mindig kizárólag átvevő. Átvettünk mindent az iráni nyelvekből, a török nyelvekből, a szláv nyelvekből, a német és latin nyelvből, etc.

Azon tényt azonban, hogy ti. az ún. magyar-finn típusú nyelvek, nyelvtanilag is és csekély szókészleti egyezés révén is, közel állanak a magyarhoz, nem lehet kétségbe vonni. Mi hát a valós magyarázat? Nyilvánvalóan az, hogy ezredévekkel, vagy az obi ugorok esetében cca. másfélezer évvel ezelőtt a nagy lélekszámú magyarság szállásterületének közelében laktak ezek a kis, nyelvileg és gazdaságilag is fejletlen népcsoportok, akik a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok folytán átvették a magyar nyelv szerkezetét és bizonyos mennyiségű alapszavát. Ez a térség Közép-Ázsiában és Nyugat-Belső-Ázsiában volt, ahonnan eleink a VII. század végén nyugatabbra költöztek, mégpedig három irányban. A nép zöme a kazár birodalom része, létrehozója lett a Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékén, egy részük a kaukázusi szavárd magyarok ősei lettek, a harmadik csoport pedig a volgai bolgárokkal felhúzódott a Volga-Káma vidékére, ők Julianus barát baskíriai magyarjai.

Az obi-ugor vogul (manysi) és osztyák (hanti) nyelvben például megvan a magyar ló (lu) szó és több más lótartásra vonatkozó kifejezés, ám lovat sohasem tenyésztettek, nem hátálták, magyarán: nem voltak lovas nép. Vagyis: csak átvették a szavakat és elsősorban az isteneik történeteiben szerepeltették őket, mint „a déli tájak szárnyaslábú szép állatait” vagy az isteneik áldozati állatait, ami azt is jelzi, hogy a magyarok uralmuk alatt tartották ezeket a mongoloid és paleoszibirid népeket. A kengyel szó is megvan a vogulban, de bőrharisnyát jelent! A lovagló ostor alapszava pedig egyszerű vesszőt jelent. Nem arról van tehát szó, hogy az ősmagyarok, úgymond, kiszakadtak az uráli, majd a finnugor őshaza primitív népei közül és valamilyen csoda folytán, egyedül e csoportok közül, dél felé sodródva, a törökök vezetésével, megtanulták az állattartás fortélyait, hanem arról, hogy a magyar nyelvű nép a kultúrájával és az erejével hatott a peremterületeiken élő kis népek nyelvére, mint közlekedő nyelv (lingua franca). Az elmaradott peremterületek izolált nyelveit beszélők ugyanis mindig nyelvileg is és kulturálisan is átvették a fejlettebb szomszédaik nyelvét és műveltségének bizonyos elemeit. A magyar és a finnségi nyelvek keleti és permi csoportjának érintkezési területe azonban nem a szibériai tajga és tundra volt, hanem Közép-Ázsia térségének északi, északkeleti és északnyugati övezetei.

Ugyanakkor ma már az is világos, hogy a magyar nyelvhasonlítás eddig követett útja tökéletes zsákutca, hiszen minden nem finnugor típusú nyelvvel való egybevetés fő bűnnek és tudománytalan, galád tettnek minősül. Holott igenis szükséges és fontos a török, a mongol, a sumer, stb. nyelvvel való egybevetés, aminthogy továbbra is vizsgálni kell a finn, az észt, a lapp, a lív, etc. nyelvvel való rokonság történeti, régészeti és nyelvészeti hátterét. Annál is inkább, mert az elmúlt évtizedekben a finn kutatás alapjaiban döntötte össze a finnugor rokonság dogmáját, kimutatván, hogy a finnek ősei sehonnan sem vándoroltak mai hazájukba, hanem mindig (8-9000 éve!) ott élnek, ahol ma. Lehetséges, hogy az embertanilag a germánsághoz közeli nép nyelvcsere révén jutott a nyelvéhez valahol Közép-Európában vagy annak északkeleti térségében. Még azt sem helyénvaló kategorikusan kizárni, hogy az őskor idejében végbemehetett egy nyugat-keleti irányú népmozgás is, akár a Kárpát-medencéből kiindulóan is.

Amint a szkíta-szarmata népek nyelvi hovatartozását is szakadatlanul vizsgálni kell, hiszen hiteles bizonyítékunk máig sincs arra nézvést, hogy a szkíta és a szarmata nyelv iráni nyelv lett volna, ahogy a finnségi nyelvek közül sincs egyiknek sem nemhogy többezer éves archaikus nyelvemléke, de félezer esztendős is csak a finneknek.

Az elfogadott tudományos dogmák a tudomány fejlődésének legnagyobb kerékkötői. Ugyanis vitathatatlanul olvasható (tehát két vagy több nyelvű, mint például a világhírű rosette-i kő vagy az Orchon vidéki türk rovásfeliratok!) szkíta, szarmata, hun és avar nyelvemlékünk nincs! Tettek és tesznek ugyan kísérleteket, mint például a magyar nyelvben fellelhető avar szavak összegyűjtése (törő, terem, etc), ám ezek még nagyon a kezdeti stádiumban vannak. Ugyanakkor fellendültek az antropológiai kutatások, amelyek kimutatták, hogy a magyarság embertani alkata még ma is 46%-ban turanid és csak 4,6%-ban kelet-balti (Henkey Gyula adatai), sőt a történeti antrpológiai adatok szerint a IX-XI. századi magyar csontvázak legközelebbi rokonleletei a Kaszpi-tenger melléki szarmata sírokban lelhetők fel (Tóth Tibor).

Ma már egyértelműen bizonyított, hogy a finnugristák által az eddig fő érvekként felsorakoztatott adatok és forrásidézetek nem alkalmasak a magyar nyelv- és néprokonság ún. finnugor származtatására.

Kiderült, hogy a XV. századi adatok nem a vogulokra és az osztyákokra vonatkoznak, kiderült, hogy az ún. ugor őshazának vélt Jugriához az Ungariának és a magyarságnak semmi köze sem volt, Jugria nem Szibéria tartománya volt. Kiderült, hogy Sigismundus Herberstein, XVI. századi királyi követ megjegyzéseinek semmi alapja sincs, kiderült, hogy Philip Johann Strahlenberg 1730-ban kiadott műve nem tartalmaz perdöntő adatokat, csak megerősíti a finnségi nyelvek, kivált az obi ugor nyelvek és a magyar nyelv közötti felszínes nyelvi rokonság tényét. Kiderült, hogy nagyon is igaza volt azoknak a nyelvtudósoknak, akik a magyar nyelvet egy eredeti ősnyelvnek tekintették, így mindenek előtt Sir John Bowringnak, aki a következőket állapította meg: „A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.”

Beigazolódott, hogy a magyar nemzeti történetírás jelesei kezdettől elutasították a finnugor származás-elméletet: Beregszászi Nagy Pál, Kőrösi Csoma Sándor, Jászay Pál, Fessler Ignác, Wen­zel Gusztáv, Szabó Károly, Toldy Ferenc, Bartal György, Ribáry Ferenc, Vámbéry Ármin, Czuczor Gergely, Mátyás Flórián, Szilády Áron, etc.

A hivatalos és a bécsi udvar által elismert és támogatott történeti irányzat az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után mégis döntő fölénybe került, elsősorban Hunfalvy Pál, Budenz József, Pápay József, Munkácsi Bernát révén. A kiegyezés korában a kérdés másodrendűvé vált, a trianoni Magyarország pedig elfogadta a finnugor származás-elméletet, aminthogy teljesen vitathatatlanná és támadhatatlanná tették ezt az elméletet a marxista történettudósok 1945 után, akik és utódaik ma már odáig jutottak el, hogy kijelenthetik: aki a finnugor rokonság és származáselméletet nem fogadja el vagy kritikával illeti, egyszer és mindenkorra kizárja magát a történettudományból.

A finnugor-elmélet egyeduralma azonban a XX. század elmúlásával végetért. Új korszak kezdődött, új kutatási módszerekkel és új kutatási szemlélettel.

A finnugor származás-elmélet összeomlását előidéző a legnagyobb erejű bomba a legújabb DNS-vizsgálatok egyre bővülő sorozatai, amelyek természettudományos módszerekkel mutatták ki, hogy a magyaroknak semmi közük sincs sem a finnekhez, sem a permi, sem az obi-ugorokhoz. Maradtak persze nyitott kérdések, mint például a finn és a magyar nyelv rokonságának okai és kialakulásának helye és ideje, avagy a török-magyar nyelvi kapcsolatok kora és mélysége, de ezekre a kérdésekre is meg fogjuk találni a helyes és hiteles válaszokat.

Törődnünk kell a múltunkkal, mert az a sajátunk, az a mi ősi örökségünk. Hallgassunk Bél Mátyás intelmére: „Az a mi népünk legfőbb baja, hogy a saját dolgaival rút hanyagságig nem törődik és semmibe veszi a sajátját, csak az idegent magasztalja.” A magyar nyelvre pedig jobban kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére, mivel – ahogyan a német Eugen Kremserből lett magyar író, Rákosi Jenő mondotta volt – „a magyar nyelvnek rendkívüli ereje van. A magyarság fennmaradásának egyetlen biztosítéka és jövőjének záloga a nyelv. Ez a nyelv csodatévő hatású, titokzatos erő van benne s még fizikailag is átalakítja annak az agyvelejét, aki elsajátítja.”

Egynegyed évezred óta mozdultak meg hatalmas erők a magyar nyelv és ezen keresztül a magyar nép közvetett kiirtására, mindenek előtt múltjától való megfosztása révén, amelyet kiválóan jelez az, hogy a magyar nyelv használatát már a XV. században meg akarták tiltani, majd II. József, a kalapos király rendeletben tiltotta meg a magyar történelem tanítását az iskolákban! S hogy egy nép kiirtása lehetséges, ezt éppen egy finnségi nyelvű nép, a lív igazolja, akikből ma már csak húsz fő él a világon!