Idegen saruk, bocskorok és csizmák taposták földünket, barbár nyilak, kardok, ágyúk és tankok ontották vérünket. De jöttek ide „békés” bevándorlók, messzi vidékekről elűzött menekültek is. Akiket mi válogatás és minden hátrányos nemzetiségi, faji, vallási megkülönböztetés nélkül befogadtunk, s akik akadálytalanul fejlődtek, növekedtek a mi rovásunkra. Akik csak otthont kerestek nálunk, de hazájuknak ritkán vallották ezt a tündöklő országot. Akik 1848-ban is föllázadtak ellenünk, 1918-20-ban pedig éhes fenevadként haraptak a testünkbe. Étvágyuk azóta is csillapíthatatlan: ha tehetnék, teljesen fölosztanának bennünket, de elszakított testvéreinket mindenképpen meg szeretnék semmisíteni. Tragikus, hogy a nyugati államok is inkább ellenünk vannak. A „keresztény” világnak tett jószolgálatainkat gyalázkodással, háborúkkal, hideg közönnyel viszonozták. Elképzeléseikbe sehogy sem illik egy erős Magyarország. Ezért most is a pusztulásunkra törőket támogatják, külső ellenségeinket és belső árulóinkat pártfogolják. Aligha sírnának, ha hazánk örökre eltűnne a térképről, s a magyarság totális fölégetése hamarosan befejeződne.

Ez a példátlan genocídium, ez a fizikai és kulturális népirtás az ezredfordulós „egységes” Európa s az egész globalizálódó világ legnagyobb szégyene. Trianon csak végromlásunk kezdete volt. Azóta határainkon kívül és belül gyilkolnak bennünket fegyverrel, gazdasági, politikai, szellemi és morális eszközökkel. Marxizmussal, internacionalizmussal, ateista álliberalizmussal és kozmopolitizmussal, adósságcsapdával, nyelvtörvénnyel, történelemhamisítással, prostituálódott sajtóval és oktatással, rasszistázással, nihilista szektákkal, kultúrszeméttel és abortusszal. Nem válogatnak különösebben: minden jó, amivel a vesztünket okozhatják. Egyedül vagyunk, ellenséges országok szűkebb és tágabb gyűrűjében. Rohamosan fogyunk, sorvadunk, mérgeződünk. Fél lábbal a sírban, a pokolban élünk. És még tudomást sem veszünk, vehetünk róla, mert esetleg mások „kifinomult érzékenységét” sértené. A mi érdekünk persze senkinek sem fontos. Sajnos a tönkretett, hentesbárddal földarabolt, reményt vesztett magyarság zömének is egyre kevésbé.

Kötelességünk tehát, hogy föltárjuk a kendőzetlen valóságot, és megállítsuk e szörnyű kór terjedését, amíg még nem késő, amíg még lehet. Vagy visszafordíthatatlanul az indiánok sorsára jutunk. Föl kell ráznunk a fásult, kómában fetrengő nemzetet! Meg kell lelnünk a kiutat ebből a kilátástalan helyzetből. Pártharcok helyett a szétforgácsolt magyarságot a döntő sorskérdésekben szilárdan összetartó, cselekvőképes, feddhetetlen hazafiakat kell keresnünk. Korszerű, vonzó programot kell adnunk, ki kell aknáznunk fölemelkedésünk esélyeit és lehetőségeit. Ki kell zárnunk a magyarság köréből mindazokat, akik bizonyíthatóan a nemzet leépítésén fáradoznak! Környezetünkkel szemben lehetőleg barátságos, de a magyarságnak határozottan elkötelezett politikát kell folytatnunk. A gazdaság, a pénz- és hitelrendszer s a szociális problémák rendbetétele igen lényeges, de sokkal előbbre való a puszta életünk megmentése, a magyar kultúrfölény s a nemzeti erkölcs megőrzése a mindent letaroló, mohó sáskarajok áradatában.

Közel 500 éves hódoltság után egy valóban szabad, emberi légkört kell teremtenünk. Vissza kell szereznünk önbecsülésünket, eltiport jogainkat az egész Kárpát-medencében. Ehhez viszont egy éber, fegyelmezett, egészséges és aktív magyarság szükséges; olyan hivatástudattal, bölcsességgel és hősiességgel megáldott vezérekkel az élen, amilyen Atilla király és Árpád nagyfejedelem volt. A magyar megújuláshoz, sérelmeink kiküszöböléséhez csak lángoló hittel s reménykedéssel, lebírhatatlan történelmi és nemzettudattal láthatunk hozzá.

Sok évezredes hagyományaink, elvitathatatlanul ősi eredetünk, a Vérszerződés s a dicsőséges államalapítás szellemétől fölvérteződve és megtisztulva, a Szent Korona védő-integráló hatalmában s Boldogasszony Anyánk segítő szeretetében bizakodva készüljünk föl a roppant energiát, halálos elszántságot, számtalan áldozatot követelő nemzetmentésre és országépítésre. Üres hőzöngés és jelszópuffogtatás helyett álljunk ki végre a harcok mezejére, ahol – a költővel szólva – „a legkülönb, aki bátor, s csak egy különb van, aki bátrabb”!

E szívből jövő gondolatokkal kívánok boldog(abb) új esztendőt minden tisztességes honfitársamnak, bárhol is éljen a nagyvilágban. Ürítsük poharunkat Magyarország föltámadására! Isten óvja minden lépésünket!

Siklósi András versei