Hadd kezdjem egy személyes vallomással. A magyarok Istene különös kegyelméből abban az áldásban részesültem, hogy eddigi életem folyamán sohasem kényszerültem megalkuvásra. Fiatal koromtól, szellemi eszmélésem kezdetétől fogva, a legsötétebb bolsi diktatúra idején is mindig élesen szemben álltam az uralkodó széliránnyal, vagy legalábbis nem simultam bele a szennyes áradatba. Nem szolgáltam egy abszurd, embertelen rendszert, gátlástalan lakájainak nem szorongattam izzadt pracliját, nem ültem soha komcsik asztalához, nem vettem részt vérgőzös tivornyáikon. Nem kértem tőlük előléptetést, nem fogadtam el semmilyen jogtalan előnyt, vagy meghasonlással járó pozíciót. Árulásra, besúgásra, fenéknyalásra még a politikai börtönben („izgatásért” kerültem oda 8 hónapra!) sem tudtak rávenni, noha ott is és később is mindent elkövettek e végett; hízelgéssel, fenyegetéssel, pályafutásom kerékbe törésével, a legalattomosabb módszereket bevetve. Szerencsére a hatalom-, pénz-, karrier-, dicsőségvágy távol állnak tőlem, s ha az ördög effélékkel próbál megkísérteni, bizony beletörik a bicskája. Nem is vittem sokra, mert a napfényen sütkérezés helyett tudatosan vállaltam az árnyékos oldalt, s inkább eltűrtem a rám zúdított csapásokat, minthogy bezsebeljem a gerinctelen hajbókolásért járó simogatást. Magatartásom a gengszterváltás nemzetrontó folyamata során sem változott, új gazdáinkat éppúgy megvetem, mint hasonszőrű elődeiket. Nem félemlít meg sem a vörös, sem a liberális vasököl; persze ha képen vágnak, nem tartom oda nekik a másik orcámat is. Nem keresem a bajt, de ha megdobnak kővel, igyekszem mennykővel válaszolni.

Nem azért mondtam el mindezt, hogy dicsekvésnek tűnjön – ámbár sorsomra, nyílegyenes életutamra akár büszke is lehetnék! –, hanem mert bizonyítani kívántam, hogy a legzordabb időkben se volt mindenki sehonnai bitang, vagy alávaló kapcarongy. A nemzeti oldalon nem volt mindenki szem a láncban (lásd Illyés: Egy mondat a zsarnokságról), ellenkezőleg, sokan a legnagyobb áldozatok árán is megőrizték becsületüket, szellemi függetlenségüket. Hazudnak tehát a túlsó part zsiványai, vagy a patkányból hazaffyvá nemesített csatornatöltelékek, amikor mindenkit egy kalap alá gyömöszölnek, mikor összes honfitársunkat megkísérlik benyálazni, s a maguk ingoványos, lidérces, büdös mocsarába szippantani. Teljes erőnket latba vetve küzdenünk kell, hogy ezt a jellemtelen emberszemetet és gyalázatos művét végleg eltakarítsuk a magyar jövendő, a magyar igazság és szabadság újjászületése útjából! Mert minden gaztett, eltévelyedés megbocsátható, ha az elkövető belátja, megbánja és kiküszöböli vétkeit, ám aki tudatosan hazája és népe tönkretételén, elárulásán, fölszámolásán serénykedik, annak számára nincs föloldozás sem földön, sem égen! Mi kifacsart, megalázott, legázolt magyarok hiszünk abban, hogy Isten birodalmában a szenvedők és a jók elnyerik örök jutalmukat, viszont a gonoszok méltó büntetésüket. Persze nem árt, ha a magunk törvényei és erkölcse szerint már evilágban megoldjuk az igazságtételt, s a felelősségre vonás hálójából egyetlen „nagy halat” sem engedünk kisiklani.

Minden valamirevaló náció szereti a hazáját, és ragaszkodik ősei földjéhez. Mennyivel inkább kötelessége ez a mi fajtánknak, aki különleges életterét egyenesen a Teremtőtől kapta. Nemcsak azért, hogy gondosan megőrizze, belakja és felvirágoztassa, hanem azért is, hogy sajátos képességei, egyedülálló lelkisége révén példát mutasson a világ népeinek a békében, szeretetben, magas kulturáltságban élés lehetséges és egyedül üdvözítő voltára, hogy isteni erejének és tudásának fényét önzetlenül kisugározza egész bolygónkra; s ha tanításaiban, vándorlásaiban megfáradt, megroggyant, mindig örömmel térhessen meg a hívogató Kárpát-haza szentséges ölébe. Mert mi bármely égtájon csupán adakozni, soványodni tudunk; csordultig feltöltődni, azaz energiát, hitet, bátorságot, műveltséget meríteni azonban kizárólag a Kárpát-medence ölelő karjaiban. Ez a terület nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség egyik bölcsője is. Nyugodtan állíthatjuk, hogy innen indult a világtörténelem, itt született meg sártekénk legelső írása s mindmáig legfejlettebb nyelve is! (Nekünk fölösleges idegen nyelveket tanulni, aligha gazdagodunk általuk; viszont mások bölcsen tennék, ha elsajátítanák a miénket, legalább azért, hogy rádöbbenjenek a titokra: a mai magyar nyelv a világ ősnyelvének egyetlen utódja, az összes többi ennek többé-kevésbé elfajult, rontott változata. Nem akarok senkit megbántani, de az oly divatos angol, francia, német, spanyol stb. „világnyelvek” fényévekkel elmaradnak a mi „finnugor” nyelvünk szépségétől és tökéletességétől. Persze vigyáznunk kell rá, mert könnyen elgazosodhat, ha nem ápoljuk kellő gondossággal, s ha megtűrjük vadhajtásait.)

350 ezer éve itt élt a vértesszőlősi előember, aki már a mai homo sapienssel lényegében megegyezett (szemben például a fejlődésképtelen, kihalt neandervölgyivel és cromagnonival), s szinte bizonyos, hogy belőle alakult ki a Kárpát-Duna-medence ősnépe, vagyis a magyarság. 5-10 ezer évnél korábbi elvándorlásairól nincs megbízható adatunk, ekkortól viszont nyomon követhető elterjedése az egész földgömbön. Gondoljunk csak a sumérok, szabirok, kaldeusok, pártusok, ujgurok, türkök, onogurok, szkíták, hunok, avarok, óegyiptomiak, ősgörögök, kelták, etruszkok, tibetiek, japánok, koreaiak, kazahok, maják, kecsuák és más indián népek genetikai, régészeti, embertani, nyelvi és kulturális azonosságaira, melyek rokonságunk, szoros összetartozásunk tagadhatatlan mozaikdarabjai. Természetesen a kutatás még alig kezdődött meg, s roppant feladatok állnak a társtudományok előtt, hogy a fehér foltokat eltüntessék, s a lehető legteljesebb igazságot felszínre hozzák. A magyarság tehát a turáni népek milliárdos nagy családjába tartozik, s barátait, szövetségeseit inkább köztük kellene keresnie, mint egyéb eurázsiai vagy amerikai, tőlünk idegen származású és mentalitású nemzetek körében. Nincs most módom őstörténetünket tovább részletezni, de azt leszögezhetem, hogy csodálatos, ésszel már-már fölfoghatatlan tárgyi és szellemi örökséget, páratlan hagyományvilágot és lelki gazdagságot hordoz a magyar nemzet, s e kultúrfölényénél fogva ma is a legközelebb áll az isteni, transzcendens, természetfölötti valósághoz, a világ összes népe és nemzete között. (Sokak szerint ez azt is jelenti, hogy Isten ténylegesen kiválasztott népe a magyar, nem pedig bizonyos „felsőbbrendű” szemita faj, mely fönnállása óta a Sátán legmegbízhatóbb szekértolója.)

Különlegességünknek, üdvtörténeti küldetésünknek sajnos egyre kevésbé vagyunk tudatában. Bezzeg ellenségeink jól ismernek, s mérhetetlenül irigyelnek, gyűlölnek bennünket, már a puszta létünk is szálka a szemükben. Nem véletlenül akarják hazánkat szétszabdalni, meghódítani, nemzetünket pedig elsorvasztani, szétszórni, kiirtani, s egész dicsőséges múltunkat kiradírozni a históriából. Nem valószínű, hogy sikerülhet nekik, mert Boldogasszony Anyánk (sumérul: Bau-Dug-Asan!) s Jézus Urunk eddig is minden vészen átsegítették elődeinket, s a sűrű megpróbáltatások dacára megtartó szeretetük nem lehet kétséges. Bárhogy alakul azonban a sorsunk, büszke öntudattal kijelentem kőbe véshető tételemet, mely szerint: A MAGYARSÁG VAGY LESZ, VAGY A VILÁG SEM LESZ! Bárki cáfolhatná azzal, hogy számtalan nép és birodalom elpusztult már, de a Föld tovább forog a tengelye körül, s zökkenőmentesen járja kozmikus pályáját a csillagok között. Nos, azt nem vitatom, hogy nélkülünk is lenne valamilyen élet bizonyos ideig, ám az emberiség totálisan lezüllene és elállatiasodna, mert hiányzana belőle az összetartó kovász, az a mélységesen szakrális titok, az a szívós társadalomalkotó képesség, amely csak a magyarok sajátja. Reméljük, a világ sötétebbik fele is megvilágosodik annyira, hogy nem öli meg önnön tanítómestereit. Azért mi legyünk éberek, de ne csüggedjünk, és ne rettegjünk semmitől, hiszen ha az Isten velünk tart, ki tehet bármit ellenünk?! Kövessük mindig az Ő parancsait, figyeljük iránymutató jelzéseit, s akkor nem tévedhetünk el a ránk boruló pokoli éjszakában.

A zsidóság több mint 3000 éve élősködik az emberiség nyakán. Egy tudatlan, barbár, dologtalan pásztornépből, elképesztő nagyravágyással, a világ vezető hatalma kíván lenni. Mások vérét, verejtékét szipolyozva uralkodni szeretne az egész glóbuszon, s e rémálma megvalósítása érdekében hajlandó eltiporni, tönkretenni mindent és mindenkit. Csak ölni, rombolni tud, csalni, lopni és hazudozni, fertőben dagonyázni és másokat is bemocskolni; de értékalkotásra, tisztességes építkezésre, önerőből boldogulásra, önzetlen segítségnyújtásra a legcsekélyebb hajlandósága sincs. Ahová csak beteszi a lábát, mindenütt viszályokat szít, gyűlöletet kelt, s léha életmódjával, amorális, talmudista filozófiájával sorra megfertőzi a kiszemelt anyanemzeteket. Kiváltképp a fehér fajban s a keresztények között okozott hatalmas károkat, de a legbrutálisabb, szinte gyógyíthatatlan mérgezéseket éppen a legjámborabb, leglovagiasabb nemzettel, a magyarsággal szemben követte el. Féktelen tombolása a 20. században jutott csúcspontjára, amikor két világháborút robbantott ki önző céljai érdekében, ugyanakkor párhuzamosan létrehozta az egy tőről fakadó monopolkapitalizmust és kommunizmust, majd utóbbi látszólagos megbuktatása után az immár egypólusú neoliberális globalizmust. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvében lefektetett programjának kivitelezése mostanra célegyenesbe fordult, de a beteljesedésig sohasem juthat el.

Egyelőre pár száz zsidó vagy zsidóbérenc maffiacsoport birtokolja a világgazdaság zömét, a fontosabb pénzintézeteket, a fegyvergyártást, a kereskedelmet s a személyszállítást, a politikát, a tömegtájékoztatást, a tudományt, az oktatást és a kultúrát; vagyis mindent busásan lefölöznek, ami az egyetemes emberiség munkájának gyümölcse. A kisebb vagy elmaradottabb országokat egyszerűen gyarmatosítják, de a legfejlettebb nagyhatalmakat (pl. USA, Nyugat-Európa) is körmönfontan behálózzák és ellenőrzik. Semmi sem történhet nélkülük, vagy ellenükre. Régen rájöttek arra, hogy erős, egészséges, virágzó nemzetekkel szemben nincs esélyük. Ezért a globalizmussal elmossák a határokat, kifosztják és kiéheztetik a színeseket, majd a fajok mesterséges összekeverésével, a médiumokból záporozó agymosással legyengítik a nemzetek öntudatát, történelmi immunrendszerét, s végül kitenyésztenek egy hitetlen, erkölcstelen, műveletlen, elkorcsosult fogyasztói embercsordát, mely képtelen a kitartó ellenállásra, ill. az értelmes gondolkodásra s önérdekei felismerésére. Ezt a kasztrálást hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal végzik, ugyanakkor irtóztató agresszivitással is, ha a finomabb módszerek nem vezetnek a várt eredményre. Mózes fiai szerint a világ összes javai és humán forrásai csupán az ő jólétüket hivatottak szolgálni, ezért bármilyen alantas eszköz megengedhető a vonakodók s a protestálók letörésére, akár fizikai likvidálásuk is. Szerencsére Kínával, Indiával, az arabokkal és egyéb muszlim népekkel alig boldogulnak, s ez magában hordozza biztos bukásukat. Valószínűleg Izraelből is kiverik őket, ám ennek csöppet sem örülhetünk, mert a menekülő kaftánosok alig titkolt célpontja éppen Magyarország. Ha a mostani 3-400 ezer zsidó ilyen szellemi és egzisztenciális terror alatt tarthat bennünket, akkor itt kő kövön nem marad, ha még 2-3 millió „honfoglaló” hittestvérük elárasztja hazánkat. A bibliai sáskajárás, a tatárdúlás, törökvész, a Habsburg és szovjet megszállás, a himnuszi balsors ehhez képest paradicsomi idillnek tekinthető.

A világ rossz irányba, végső pusztulása felé száguld, s minden eresztékében recseg-ropog. Bajai, válságai erőszakkal megoldhatatlanok, kizárólag a jézusi szelídséggel és türelemmel könnyíthetünk rajta. Ezt a magasztos lelkületet – mint már említettem – valamennyi nemzet közül a magyarság képviseli leghatékonyabban. Az emberiség tehát vagy felismeri és elfogadja, sőt támogatja a magyar nemzet küldetését, vagy maholnap megszűnik létezni. Egyelőre e „megvilágosodásnak” semmi jele sincs, hiszen a helyi etnikai háborúk, a „terrorizmus” megelőzéséért, fölszámolásáért indított katonai beavatkozások lángba borították a szárazföldek jelentős részét. Az USA (melyet szintén egy zsidó banda kormányoz) ma még a legerősebb szuperhatalom, de tekintélyét jócskán megtépázta a koreai, vietnámi, majd afganisztáni és iraki veresége (ez most már nyilvánvaló!), s katasztrofális összeomlásáig alig pár éve lehet hátra. A másik mesterséges szuperállam, a Szovjetunió már korábban széthullott (bár katonai ereje és nyersanyagokban, energiában való bővelkedése miatt még ma sem írható le), ellenben Kína és India egyre följebb emelkedik, s a világ gazdasági súlypontja is átbillent a Távol-Keletre. Az ivóvízkészletek, a művelhető területek, az ásványkincsek és energiaforrások vészesen fogynak, a környezet s a légkör rohamosan szennyeződik, a gyorsan szaporodó emberiségnek szűkül az élettere. A születésszabályozás eddigi kudarca, a hatalmi átrendeződés s az anyagi javak megszerzésének szüksége, másfelől az elszegényedés, az elburjánzó járványok, a megfelelő szabadság és szuverenitás hiánya, a faji, vallási és szociális feszültségek mind arra mutatnak, hogy reményeink ellenére az újabb világháborúk elkerülhetetlenek. Nem kizárt persze a békésebb megoldás sem, ehhez azonban sokkal megfontoltabban, előrelátóbban és önzetlenebbül kellene politizálni, a természeti és az isteni törvények megszegése nélkül.

Bármi történjen a világban, nekünk az az elsődleges kötelességünk, hogy megmaradjunk, kivergődjünk a szörnyű romlásból és nyomorúságból, valamint visszanyerjük életkedvünket és életerőnket, mert csak így tölthetjük be ránk szabott hivatásunkat. Ahhoz, hogy másokon is segíthessünk, először magunkat kell megmentenünk; azaz vissza kell térnünk ősi gyökereinkhez, vissza kell szereznünk eltékozolt örökségünket, meg kell tisztítanunk az idegen mételytől anyanyelvünket, történelmünket és hagyományainkat. Bármi áron meg kell ragadnunk a hatalmat, hogy az alapos rendszerváltás és öntisztulás után helyes irányba fordíthassuk az ország szekerét. Szükségtelen másokhoz törleszkednünk, értelmetlen kívülről várni az orvosságot; egyedül magunkban bízhatunk, ezért föltétlenül ki kell vívnunk a függetlenséget, a szabadságot s az össznemzeti önrendelkezést, azaz sorsdöntő ügyeinket csak kipróbált hazafiak intézhetik. Meggyőződésem, hogyha a magyarság külső befolyásolása, dróton rángatása megszűnik, akkor önerejéből már rövidtávon is csodákra lehet képes. Az olyan elbizonytalanító fogalmakat, mint „lehetetlen, fölösleges, kilátástalan, túl sok áldozattal és kockázattal jár” stb. egyelőre töröljük a szótárunkból. Merészen, eltökélten, hideg fejjel és forró szívvel, olykor a visszahúzó valóságtól is elrugaszkodva kell a cselekvéshez fognunk. Az eredmények mindig a győzteseket igazolják, s elsöprik a gyáva, pragmatikus megalkuvókat. Ahhoz azonban, hogy sikerrel operáljunk, először a helyes diagnózist kell fölállítanunk. Aki teljes lelkéből, összes idegszálával szereti népét, nem hízeleghet neki, hanem hibáit, vétkeit és mulasztásait szigorúan rá kell olvasnia; viszont a túlzott önmarcangolás nem vezet sehova.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy sok ezer éves küzdelmei során a magyarság még sohasem zuhant ekkora mélységbe, s még sose volt ennyire közönyös és megosztott. Nem hisz már semmiben, csüggedten ücsörög hazája romjain, s bamba révületben várja a megváltó halált. Mintha alvajáró volna, mintha kicserélték volna, mintha nem lenne többé önmaga. Úgy múlik ki végelgyengülésben, mint egy leláncolt fogoly, még hóhérainak véres munkáját is megspórolja. Nem bír már üvölteni, tiltakozni, lázadni, sem káromkodni vagy imádkozni, s ellenségei, gyilkosai helyett a saját fajtáját gyűlöli. Muhi után, Mohács után, Nagymajtény és Világos, majd Trianon után, a világháborúk pokla, a Gulág haláltáborai s az ÁVH pincéi után, a legmostohább helyzetekből is mindig talpra álltunk; érthetetlen, hogy a gulyáskommunizmus s az elszabotált rendszerváltás zárta ránk a koporsófedelet. Nem vitás, hogy több száz éve egy tervszerű népirtás folyik ellenünk, mely a 20. században hágott tetőfokára, s alighanem most ért el odáig, hogy szétzúzta identitásunkat, felmorzsolta elemi összetartásunkat és szolidaritásunkat. Talán már nemzetünk sincs, csak klikkek, kasztok és szekták, esetleg pártos acsargók vagy elhülyült ivócimborák. Pedig a porba sújtott szerves műveltség és társadalom újjáépítéséhez mindnyájunknak hozzá kell járulnunk, s egyben el is kell köteleznünk magunkat mellette. (A kettő messze nem ugyanaz, hiszen tréfásabban fogalmazva: a szalonnás rántottához a tyúk hozzájárult, a disznó pedig elkötelezte magát iránta.)

Közéletünk rákfenéje kétségkívül a hamis parlamentáris demokrácia s a jogállamiság blöffje. Itt, ahol még az alkotmány s a törvény is törvénytelen, ahol az igazságtétel helyett legföljebb jogszolgáltatás folyik, a democsokrácia vagy demokratúra nem más, mint a szalonképes gonosztevők rémuralma a leigázott, kizsigerelt embermasszák fölött. A pártokat, szakszervezeteket és egyéb tömörüléseket indulásuk óta ügynökök, besúgók, kereszténnyé és neoko(h)nzervatívvá vagy neoliberálissá vedlett marxista ámokfutók vezénylik, a mezei tagságnak esélye sincs a tehetség szerinti érvényesülésre. A hivatásos kerékkötők szétbomlasztanak minden összefogást, megtorpedóznak minden valamirevaló cselekvést, a háttérerők paktumai és forgatókönyvei szerint. Hordószónoklatokban, üres frázispuffogtatásban, önérdekű lobbizásban, az „üvegzsebek” degeszre tömésében, gátlástalan korrupcióban, csalásban és rágalmazásban, felelőtlen ígérgetésben és hazudozásban, majd a színfalak mögötti kollaborációban merül ki a mindenkori kormányoldal s hasonszőrű ellenzékének „hazamentő” tevékenysége. MSZP vagy FIDESZ, SZDSZ vagy MDF – mind egykutya, mert érdemi különbség alig akad köztük; valamennyi a nemzetvesztő idegen finánctőke szervilis kiszolgálója. Fölösleges bármelyikre szavazni, úgysem változik semmi. Lényegében a pártok is döntetlenre játszanak, mert így csekélyke differencia esetén még elhihető impotenciájuk, míg egyébként valamit mégiscsak lépniük kellene. Az egyes pártkorifeusok jól elvannak egymás közt, fütyülnek rá, hogy a nép éhezik és fázik, szellemileg és erkölcsileg satnyul, állását, lakását és/vagy földjét veszti. A rendőrség, az ügyészség s a bíróság a bűnözőket védi; annál erélyesebben jár el az ártatlan tüntetőkkel, a rendszert kritizálókkal s persze a „rasszistákkal, antiszemitákkal” szemben.

Nincs itt se szólás-, se sajtó-, se gyülekezési-, se másféle jelzőtlen szabadság; egy feneketlen dögbugyor az ország, mely valóságshow-któl, buzifesztiváloktól, hanuka-ünnepektől és kábítószeres orgiáktól bűzlik. Lenin, Sztálin, Kun Béla, Rákosi, Kádár, Aczél s más derék elvtársak elégedetten röhögnek a sírjukban. De Atilla, Árpád, Szent László, Mátyás, Zrínyi, Rákóczi, Kossuth, Horthy, Teleki és a többi hősünk holtukban is megőrülneka bánattól! Emlékezzünk a néhai KALOT mozgalom vezetőjének, Kerkai Jenő páternek négyes jelmondatára: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” Hol vagyunk már ettől? Itt már semmi sincs nemzeti kézben, kitehetjük a táblát: Magyarország áron alul elkelt, sőt azt is, hogy Magyarország adósság miatt zárolva! Most még elprivatizálgatják a meglévő közműveket, vasútvonalakat, középületeket, műemlékeket, kórházakat, bezárják a kiüresedett iskolákat és óvodákat, a működésképtelen kultúrházakat, kihúzzák alólunk a dúsan termő földet, s végül a „bennszülötteket” kiforgatják személyes vagyonából. Kell a hely a lúdtalpas, kaftános bevándorlóknak, hiszen a gettószerű lakóparkok tucatjai is nekik épülnek, mi pedig hontalanná válunk a tulajdon hazánkban, s mehetünk krajcárokért zabot hegyezni Európa tágas mezőire, vagy zsúfolt metropoliszaiba. „A jövő elkezdődött.” – harsogták Orbánék; „Múlik a jövőnk.” – figyelmeztetett Nagy Gáspár; „A jövőnket elrabolták!” – kiáltanám világgá én, ha lenne, aki meghallgatna; s nyomban hozzátehetném azt is, hogy „Múltunkat pedig meghamisították!”

Nem mindegy, hogy unokáink kegyelettel leborulnak-e majd sírhalmunkon, avagy leköpik fejfánkat; mert nem méltó a tiszteletre az, aki eltékozolta ősei mesés kincsét: nemcsak az országot, annak anyagi és természeti javait, hanem mindazt a szellemi-lelki értéket, amit hosszú évezredek küszködésével felhalmoztak, s ingyen szeretettel továbbadtak nekünk, hogy egyszer mi is átörökítsük utódainkra. Bizony mások a lehulló morzsákkal is elboldogulnának, mi viszont könnyedén lemondanánk az egész terített asztalról? Hitemre mondom, nem vagyunk igazi szittya-magyarok, ha mindezt veszni hagyjuk! Embereljük meg magunkat, ugorjunk lóra valahányan, s foglaljunk, szerezzünk vissza mindent, amit külső és belső ellenségeink elsíboltak tőlünk! A Kárpát-medence a magyarok hazája, itt minden minket illet, idegennek legföljebb vendégjoga lehet! Kapaszkodjunk össze, söpörjük le testünkről a vérszopó piócákat, s egyesítsük a hentesbárddal szétdarabolt nemzetet! Ne tűrjük tovább a zsarnoki terrort, a megszállók és haszonélvezők takarodjanak innen! Elég volt a cionbolsevizmusból, a judeokapitalizmusból és mindenféle országhódításból!

Szabad magyarként, büszke nemzetként, igazságban akarunk élni és halni! Mi nem bántunk senkit, nem törünk mások hazájára, de azt sem engedjük, ami ősi jusson a miénk! A saját utunkat akarjuk járni, s harcba szállunk bárkivel, ha ebben meggátol, vagy ostorral terelget bennünket! Nemzeti létünk, magyarként való fennmaradásunk immár végveszélybe jutott. Tovább nem hátrálhatunk, már nincs mit vesztenünk! Csapdába szorultunk, ahonnan azonnal ki kell törnünk. Tekintsünk a Szent Koronára, vessünk egy pillantást címereinkre, harci és egyházi jelvényeinkre! Lobogtassuk meg az Árpád-sávos s a háromszínű zászlót, és hordozzuk körbe a véres kardot! Hazánk és nemzetünk szolgálatánál semmi sem lehet fontosabb! Csak ezért érdemes élnünk, s meghalnunk is, ha kell! Térjünk a hadi ösvényre, ragadjunk íjat, pajzsot, s meg se pihenjünk a végső győzelemig! Védjük meg értékeinket és érdekeinket a jöttment hordáktól, hiszen az egész világért harcolunk! Isten nevében: Magyarországért előre!!

Siklósi András

Beküldte: SZUFI