Hát mégis - mondotta -, hát mégis...

Csak a nemzetes asszony állott komolyan és szigorúan az asztal mellett.

Osztrák huncfutság fog ebbűl is kisülni. Hanem te, Gábor, miért hagytad ott az univerzitást?

Néhány pillanatig fagyott csönd volt a váratlan kérdésre. Azután Gábor anyjára emelte a szemét és nyílt, kemény hangon mondta:

Hazajöttem. Hogy részt vegyek én is a munkában, ami itthon kezdődik. Nagy feladatok vannak!

A nemzetes asszony keményen, élesen felelte:

A te feladatod, hogy elvégezzed az oskolát! Még egy esztendőd van hátra. Ami pedig a munkát illeti, fiam, az nem mostan kezdődik. Az már elkezdődött régen. Ti legfeljebb csak folytatjátok, amit mi elkezdtünk.

Gábor összehúzta egy kicsit a homlokát s az arca olyan lett éppen, mint az anyjáé.

Hazajöttem - mondotta komolyan és nagyon határozottan -, és nem megyek többet vissza. Szükség lesz itthon reánk, fiatalokra.

Azzal megfordult s bement a szobába, hogy megtisztálkodjék. A szülők csodálkozva és megdöbbenve néztek utána, amint betette maga mögött az ajtót. Mintha akkor vették volna észre először, hogy felnőtt gyermekük van.

Aznap későn jött álom a szemükre. Az úr fel-alá járt a szobában s rágta, emésztette a hírt. Kiegyezett a császár. Mi lehet ebből? Kiegyezés... ő is engedett, mi is engedtünk... mit? mennyit? sokat?

Véres körmű, marcangoló kérdések voltak.

Mégis egyszer csak megállt az asszony előtt:

Minka! Nőnek már a fák...!

Hangja rekedtes volt s a szeme csillogott, mintha részeg lett volna.

A tanya fölött ideges lábakon szaladt át az öröm. És az öröm mögött feszülten lapult a várakozás. Mi lesz? Hogyan lesz? A falubeli magyarok, de még a dobojiak is seregestül tódultak híreket hallani. Igaz, hogy kibékült a császár? Igaz, hogy király lesz belőle?

Nem lehetett tudni, hogy a sok hírből mi volt az igaz. Mindössze annyi látszott, hogy a zsandárok eltűntek s néhány nap múlva pandúrok járták helyettük a falvakat. Kékesre új ember került, svábos neve volt ugyan annak is, de magyarul beszélt és királybírónak címeztette magát.

A románok összedugták a fejüket és esténként a kerítések mentén suvadva jártak a pópához, meg a dászkálhoz Dobojba. A pópa nagyokat köszönt az átrobogó úri fogatoknak, de otthon vezette tovább szorgalmasan a számadásokat, a földvásárlások, kölcsönpénzek számadásait, melyek időnként Balázsfalvára mentek.

Feszült várakozás lapult a falvak levegőjében s az apró kis házak szemei udvarházak és kastélyok tekintetét lesték. Mi lesz? Hogy lesz? Mi történik ezután?

Egyelőre nem történt semmi. Néhány négyesfogatot lehetett látni csupán, amint a várakozva meghúzódó falvakon keresztülrobogtak. Némelyiknek a bakján újra ott ült a hajdú, a tekintetes vármegye cifra gúnyájában. És ha egy-egy lassú mozgású szekér nem tért ki idejében, cifrán káromkodott a hajdú és magyarul. Ez volt az egész, amit a változásból egyelőre látni lehetett ott kint, a Mezőség dombjai között.

A tanya életében még annyi sem változott. Mihály továbbra is odaállt östénként a tornác elé födetlen, szürke fővel s átvette másnapra a parancsot. Az úr a lépcső tetejében állt, kopott, zsinóros ruhájában, lassú füstfelhőket eregetve a tajtékpipából s Burkus lomhán csóválta a farkát és csorba vén szájával néha belevakkantott az estébe. Apróra megtárgyaltak mindent, ami aznap a földeken történt s aminek másnap történnie kell. És úgy látszott, hogy a világon semmi egyéb nem fontos, csak az.

Ó, azért kívül a tanyán s túl a falvakon sok minden történt. A világ erősen szépülésnek indult. Először is nem jártak többé zsandárok. Azután összehívták újra a megyegyűlést. Mind összegyűltek Désen a régi urak. A dobojiak s a Bethlen­vidékiek és az ilondaiak is. S a Mezőségről néhányan, akik maradtak a régiek közül. S ezek a régi urak megkönnyesedett szemmel néztek körül, egymás kezét szorongatták és a meghatottságtól nem is vették észre azokat az idegen arcokat, akik ott jöttek-mentek a közelükben, sokkal otthonosabban, mint ők maguk s akik tulajdonképpen a gyűlést vezették és irányították, felszólaltak és egy-egy nevet megéljeneztek, mikor a császár főispánja beszélt.

Ó, azért sok minden megváltozott. Lovasbandériumok járták a falvakat, megindultak kurjongató kortesszekereken a választások és soha nem látott emberek rekedésig üvöltötték a szabadság új ígéreteit korcsmák előtt és piacok közepén.

Más volt bemenni Kolozsvárra is. A vámnál nem állították meg a szekeret goromba osztrák fináncok. Az utcák tömve voltak kalaplengető hazafiakkal és minden vendéglőben bor és cigány mellett hazafiak hajoltak az asztalok fölé s mesélték hangosan ország-világ előtt hőstetteiket s hogy miképpen bujkáltak a kopók elől, hogyan jártak túl zsandárok és Bezirkerek eszén. Csak éppen, hogy alig volt ismerős arc közöttük. És aki ismerős volt, az vagy nem volt hazafi, vagy elfeledte már a lelkesedést, mert komolyan és gondterhelten beszélt és nem szórakoztatta a hallgatóságot cifra kalandokkal. Aki pedig ismerős volt és ezt tette mégis, arról véletlenül mindig tudni lehetett valami kis piszkos dolgot. Az egyik besúgásból élt idáig, a másik kis szolgáltatásokat végzett a Bezirkereknek, véletlenül mindegyikről kisült valami ilyesmi. Azokról, akik ismerősök voltak.

De rengeteg sok volt az idegen hazafi. Hivatalokban, vendéglőkben, mindenütt. Emberek, akikről nem lehetett tudni, honnan kerültek elé és mit cselekedtek eddig. Hol voltak a nagy napokban s hol a nehéz napokban. De most ott voltak és rengeteg sokan voltak és egyszerre kiderült, hogy valamennyien rettenetesen nagy hazafiak voltak.

Hát így volt ez Kolozsvárt. Szép volt. Lelkesedett a sok új hazafi, napról napra új gúnydalokat énekelt a letűnt spicli-világról, utcán, vendéglőkben, mindenütt.

Lelkes lármájuktól megtelt a város és megtelt a vidék. Cigánybandával járták a falvakat és részeg örömükben minden kortesbeszéd előtt és minden kortesbeszéd után üvöltve éltették Kossuthot, meg a magyarok szabadságát, amely állítólag újra föltámadott.

Legalábbis azt hirdették a népnek. S ki ne hitte volna el, ha annyian mondták?

Képviselőnek jelölték Gábort is. Gábort néhány hét alatt messzire elragadta az élet zajlása a tanyától. Csak ritkán érkezett haza s akkor is pénzért jött többnyire és sietett.

Abban az időben kezdték szégyellni a gyermekek a tanyát. Nem lehetett csodálni: a feléledő kastélyos, négyesfogatos, ünnepségekkel megrakott élet elkápráztatta őket. Így kezdődött: ha vendégek jöttek a tanyára, cifra, kastélyos vendégek, a gyermekek egyszerre csak észrevették, hogy a tanyai ház milyen egyszerű. Milyen kicsi, szinte paraszti. Udvara az istállókra néz. Nincs erkélye, parkettás szalonja, mulatságok rendezésére alkalmas szálája. Környezetét nem ékesítik rondók, magas törzsű rózsák, címeres kőkapu. És már röstellték az idegen látogatóktól a tornác homokkő-lépcsőit, magát a tornácot is a ráfutó vadszőlővel együtt, a dísztelen ebédlőt, a kopott szobákat.

Mert a kastélyok levegője, ahova a magyar élet állítólag újra beköltözött, más volt egészen, mint a tanyáé. Pohlenberg báróék fényes ebédlőjében strimflis inasok hajladoztak, a főispán ajtaja előtt díszruhás hajdú állott s az újjá népesedett szalonokban könnyű és szellemes társalgás repdesett. S a tanyán csak nem akart megváltozni semmi, még a szabadsággal sem. Ebédkor továbbra is Juli hozta mezítláb a tálat s a beszélgetéseknek földízük volt és állatszaguk. Pedig már meglett volna hozzá a mód, hogy átváltozzon a tanya is. És mégis úgy maradt. Mintha önkéntes száműzetést vállaltak volna továbbra is a benne lakozók.

Pedig mondotta Gábor nem egyszer:

- Édesmama, igazán hozathatna már néhány új bútort. Szőnyegeket. Parkettet a szobába.

A nemzetes asszony ilyenkor csodálkozva nézett a fiára.

-Miért, te? Sze jók még ezek a bútorok, egy se dűl össze. A padló se korhadt,

mért cserélném ki?

-Mert más lett a világ, édesmama.

-Lett a fene, dehogy lett. Gond és vesződés most is.

Máskor Ilonka mondta:

Édesmama, ezt a veteményest legalább költöztesse el innen elölről s ültessen valami fákat, hogy ne legyünk éppen az istállók között.

Ezen már végképp megbotránkozott.

Hallj te oda! Tán nem tetszenek neked? Sze ha azok nem volnának, gúnyád se volna, cipellőd se! Nem szégyen az istálló, meg a veteményes, hogy dugdosni kelljen. Csak annak szégyen, akinél dűl össze és puszta. Többet ér, fiam egy kicsi ház és nagy istálló, mint cifra palota és puszta csűr.

Hiába, nem lehetett beszélni az öregekkel. Gábor is, Ilonka is meg kellett állapítsák magukban, hogy az öregeket elkoptatta már a sok nyomorúság és vesződés, nincs érzékük a felszabadult magyar élet iránt.

Mert szép, hogy valaki annakidején félre tudott húzódni az élet útjából, a romokból is életet tudott kaparni magának. De ez eltelt. S most itt az ideje, hogy visszatérjen az élet oda, ahol volt. Évszázados helyére. Előkelőségbe, címeres kastélyok termeibe.

Gábor képviselő lett. Megválasztásakor estélyt adott tiszteletére a derék német szomszéd. Sokan voltak ott. Sonkoly-Krausz báróék is eljöttek. Edgár abban az évben tért haza külországi utazásaiból és fennhéjázva beszélt kalandos útiélményeiről. Fölényes volt és nagyon szigorú, amikor hazai állapotok bírálatára került sor.

-Itt úgy élnek az emberek, mint más országokban az állatok - mondotta a szalon sarkában s Varjassyné véletlenül éppen ezt hallotta meg. -Hagyja csak, öcsémuram azokat a külországi állatokat - kezdte oskoláztatni a nyurga bárót -, mi is emberek lennénk, ha azok a külországi állatok nem taposták volna le a szabadságunkat, valahányszor emelkedni akartunk.

A fiatal báró felhúzta szemöldökét, pirosra borotvált arca megnyúlt ettől és még tudákosabb kifejezést öltött.

Minka néni nagyon elfogult bizonyos dolgokkal szemben - kezdte el, de Varjassyné nem várta be a végét.

Nénéd a keserűség - motyogta bosszúsan és otthagyta Edgár bárót a mondókájával.

A felszabadult magyar élet színültig megtöltötte a Pohlenberg-kastélyt. Zsivajgás és lárma hullámzott a termekben, széles mozdulatokkal gesztikuláltak Gábornak és a szüleinek, Sonkoly-Krausz is hosszasan rázta a fiatalember kezét és szerencsés pályafutást kívánt a megkezdett úton. A Pohlenberg-baronesszek körül fiatal urak legyeskedtek, tréfáltak és fecsegtek és dicsérték egymás gazdag ötleteit, amivel sikerült valakit alaposan megtréfálni.

Varjassy István ott állt zsinóros magyar ruhájában a zűrzavaros áradat közepén és valami egyre növekvő szomorúság lepte el. Néhányan jöttek hozzá és szerencsét kívántak a fiához, aztán beszélgetni próbáltak, de a mondanivalójuk olyan távoli volt, mintha idegen csillagról hozták volna magukkal.

Vadászatok, mulatságok, vigalmak, politikai beszédek, udvari bál, koronázás... mindez olyan borzasztó messze volt. Messze a földtől s a földi emberek életétől. A föld és a rajta élő nép sorsának kérdéseitől. Azoktól a régi kérdésektől, melyekért annak idején kardot kötni és verekedni kellett, melyekért életek, sorsok, családok és vagyonok pusztultak el... s melyek akkor úgy maradtak, csonkán és megoldhatatlanul... és most úgy látszik, már senki sem törődik velük.

Szomorúan húzódott a fal mellé s onnan nézte az embereket, Istenem, gondolta, Istenem. Hát ennyi az egész...? Ez a szabadság...? Hát hiszen... hiszen akkor nem is volt érdemes, annakidején... ma már senki se bánja...

Szomorúan állt ott zsinóros ruhájában, egyedül. Hallgatta a léha fecsegést és eszébe jutott: harminc évvel ezelőtt ha összejöttek valahol fiatal és idősebb urak, milyen más volt az akkor. Kevesebb volt a kacagás, kevesebb volt a zaj, s a nemzet nagy kérdései komolyra szépítették az arcokat. Mind magyarok voltak és mind jó magyarok. Régi vágásúak, zsinóros ruhában. Kik nem csak üvölteni tudták a szabadságot, de tudtak gondokkal vívódva dolgozni is érte. Vérezni is érte. Hova lettek ezek az emberek? Elpusztultak volna? Hát az egész nemzet elpusztult már...?

Most lám, Pohlenberg és Krausz. Ezek ketten vitáznak a magyarság kérdésein. S a fiatal magyarság csínyeken töri az eszét, meg vigalmakon. És zsinóros régi ruha senkin, csak rajta egyedül. Idegen gúnya, idegen szellem. Megszűntek, úgy látszik, a komoly estélyek s a komoly magyarok is, a ruhával együtt.

Rosszkedvű volt. Rosszkedvű volt a nemzetes asszony is.

Korán mentek haza. S végig a hosszú úton, míg a hintó az éjszakában döcögött velük, egyetlen szót sem szóltak.

A falu felszínét csakhamar nemzetiszínű párák lepték, mint ahogy a tavat is lepik ősszel pázsitzöld ködök, melyek alatt halálra készülődő ásításait rejtegeti a víz.

Az első ilyen pára, amelyik Varjas felszínén megjelent, Aufbauer úr volt, az iskolamester. Kis, köhögős, vézna emberke volt Aufbauer úr, csak úgy lötyögött rajta a német pantalló meg a szárnyas kabát. Ha beszélt, olyan volt nyaka a magas kemény gallérban, mintha ádámcsutka helyett egy bőr alá rejtőzködött mókus szaladgált volna fel s alá rajta, nyílást keresve a kiszabadulásra.

Aufbauer urat az állam küldte a maga iskolájához. Jöveteléről néhány nappal előbb hírt kapott Muresan Indrei, a pópa s szekeret is ő küldött utána, kvártélyt is ő adott. Otthon pedig nagy szeretettel fogadta a göthös kis emberkét, bevezette a szobába, sült csirkét s bort tett elébe, a papné pedig még a széket is megtörülte, ahova ülnie kellett.

Jó nép ez, békés nép - dicsérte Indrei pópa a faluját -, megcsinálnak ezek mindent, amit parancsol nekik az ember. Az iskola dolga se lesz nehéz, kedves iskolamester úr. Majd a feleségem, meg én elvégezzük. Elvégezzük. Eddig is mi tanítottuk őket. A mester úr úgysem tud beszélni velük, hiszen románok...

De Aufbauer úr lelkes hazafi volt s a nyaka ki is nyúlott mindjárt erre.

Meg kell tanuljanak magyarul. Himnuszt, Talpra magyart, Szózatot. Verseket kell szavaljanak, hazafias verseket...!

A pópa szelíden bólogatott.

Megtanulják, iskolamester úr, megtanulják. Megtanulnak ezek mindent, ha az parancs. Jóféle nép, engedelmes nép...

Hát meg is tanulták. Már az iskolanyitás ünnepélyén - mert hogyan is lehetett volna megnyitni egy iskolát ünnepély nélkül, hiszen felszabadult az ország - lelkes szavalatok kápráztatták el a falubeli hallgatóságot. A pópa és felesége igazán kitettek magukért. Nemcsak a magyar gyermekek lelkesedtek, de ugyancsak a románok is!

A Talpra magyart Bács Jancsi rikoltozta el, Bács Szándi dászkál okos Jonel fia. Úgy ugrott ki a térség közepére, mint egy kis kakas. Izzott a szeme feketén, csak úgy sütött. Nagyobbacska fiú volt már, nem iskolába való. Magától vállalta el a szavalatot.

-Talpra magyar! - rikkantotta el mindenki előtt a dászkál fia s bizony olyan szépen s annyi lelkesedéssel, hogy megkönnyezték az idősebb emberek, kivált az asszonynép.

-Jól van, Jancsi fiam - veregette meg Aufbauer úr a legényke vállát s a pópa mosolyogva bólogatott és elégedetten. Szándi, a dászkál pedig némán, izzó szemekkel nézte a fiát, mintha abban a percben állott volna be vértanúnak. Varjassyék ott ültek legelöl, két elnyűtt karosszékben, amit külön a tiszteletükre hordatott a pópa ki az iskola elé. A nemzetes asszony keskenyre préselte a száját, mikor a dászkál-fiú üvölteni kezdte Petőfi szavait.

Szégyen s gyalázat - sziszegte a fogai között -, szégyen s gyalázat...! Varjassy szótlanul és komoran nézte végig a lelkes műsort. Néhány magyar gyermek is szerepelt, de a legtöbb román volt mégis. Idegenül hangsúlyozták a szavakat, látszott rajtuk, hogy szót sem értenek az egészből, de mondták becsülettel, mert az volt a parancs. A pópa pedig szelíd mosollyal bólogatott s ravaszul hunyorgó szemekkel.

Engedelmes nép ez, jó nép ez. Megtesz mindent, amit parancsolnak.

Az ünnepség után Varjassy magához intette a göthös kis iskolamestert. Büszkeségtől kipirosodva jött s hajlongva készült átvenni a dicséretet. De a dicséret másképpen hangzott, mint ahogy várta volna.

-Nagy szégyent tett velünk az úr - mordult rá rosszkedvűen Varjassy István. Szegény Aufbauer úrnak a lélegzete is elakadt a megdöbbenéstől. -Hogyhogy, instállom? - hebegte - hogyhogy, könyörgöm...

Hogy a mi legnagyobb nemzeti költőnk szavainak elmondására nem talált a szavakhoz méltó magyar gyermeket, hanem elkiabáltatta egy olyannal, aki minden percben kész volna legyilkolni egy magyart...!

Szegény, jó, igyekvő Aufbauer úr egészen megrendült a beszédtől.

De méltóságos uram! Könyörgöm! Én a legjobb szándékkal tettem! Félre méltóztatott érteni! Hiszen nekem éppen az a célom, hogy az idegen nép gyermekeit megnyerjem a magyarság számára, jó magyarokat neveljek belőlük!

Kutyábul nem lesz szalonna! - csattant közbe a nemzetes asszony - okosabban tenné az állam is, ha azon igyekezne előbb, hogy megmentse azt a kevés magyart, ami van, nemhogy még újakat szerezzen hozzá. Ezekből. Na, jól néznénk ki, ha ezek kellene talpra szökjenek a magyar szabadságért.

Szegény Aufbauer úr valósággal megizzadt ezektől a kemény szavaktól. Hiszen ő jót akart, ő terjeszteni akarja a kultúrát, a magyar szellemet, a magyar hazafias érzéseket, terjeszteni minél szélesebb körökben. Szerette volna mindezt megmagyarázni, de nagy ijedelmében még a szavakat sem találta meg. Csak hebegett s nyakán szaladt fel-le nagy riadtan az ádámcsutka.

-Bocsánat... nem tudtam... méltóságod másképpen fogj a föl... én... én azért még most is azt hiszem... hogy szeretettel... és lelkes munkával... látni fogják, hogy a magyar haza gondoskodik róluk... belátják, hogy amit talán nagyapáik tettek, nem volt helyes... azt hiszem, nem foglalkoztak velük eleget... a Szent István-i birodalom minden polgára meg kell tanulja... Kárpátoktól az Adriáig...

Míg Varjassyt elhagyta a béketűrés és rámordult gorombán:

Hagyja az úr a Kárpátokat, meg az Adriát. Van elég munka itthon is, száz évre előre. Megmenteni a magyart!

A pópa ott állt mellettük és mosolyogva simogatta vörös szakállát. Csupa alázat volt a kicsi ember, csupa görnyedés.

-Szép volt ugye, méltóságos uram, szép ünnepély volt. Az embernek a lelke

fölemelkedik...

-Az embernek a lelke mindig magosan kell legyen - nézett rá Varjassy keményen -, nem csupán akkor, midőn az idők aszerint változnak.

Tisztelendő úrnak ezt tudni kellene.

A rókaarcú pópa szinte földig görnyedt az alázattól.

Méltóságos uramnak tudnia kell, hogy én mindig jó és igaz ember voltam. ..

Varjassy egy pillanatig némán nézett rá, aztán gúnyos mosoly szaladt keresztül az arcán.

Tudom, tisztelendő úr. Volt időm megtanulni. Négy év alatt, Kufstein várában. Gyere, Minka.

Azzal hátat fordított a megszeppent papnak s indult az út felé, ahol András állott, a szekérrel. Szegény iskolamester megnyúlt ábrázattal, hebegve topogott mögöttük.

Ahogy Varjassy a szekér felé haladt, telve szomorúsággal és bosszúsággal, az emberek között meglátta a dászkált. Megállt. Intett neki.

Szándi!

Kelletlenül bár, de odajött. Sovány volt és csontos, szemei mélyen ültek barlangjukban, de éppen úgy sütöttek elő, mint régen. Vadul és gyűlölettel.

-Szándi! Hát mit szól a fiához?

A dászkál vállat vont.

-Szépen mondta.

Varjassy megcsóválta a fejét.

-Én a maga helyében nem engedtem volna.

A dászkál lehajtotta a fejét és nem felelt mindjárt. Csak későbben, szinte suttogva. De akkor már újra fent volt a feje és bátran nézett.

Miért? Mi kára lesz belőle? Nem az a fontos, hogy mit mond az ember... amit érez...

Varjassy nézte a sovány, égőszemű embert. Azután vállára tette a kezét s mosolyogva mondta. Mosolya szelíd volt már.

Látja, Szándi, magát becsülöm. Kár magáért. Belebutult a gyűlöletbe. Ne haragudjon, amért így mondom. S látja, megtoldom a mondását is. Még csak nem is az a legfontosabb, sajnos, hogy mit érez az ember. Hanem, hogy mit cselekszik. A cselekedetek döntik el egy nemzet sorsát, nem az érzések.

Még nézte egy darabig, aztán a szekérre mutatott:

Látja ezt a két lovat? A Fecske csikója mind a kettő. Azé a kancáé, emlékszik... hát ezért mondom. Nem az érzés, hanem a cselekedet!...

Szegény Aufbauer úr csak állt ott és riadtan bámult. Értelmetlen távolságban állottak tőle a szavak, amik ott a két ember között estek. Varjassy ék pedig felültek a szekérbe, András indított s a falu gyermekeinek harsány éljenzése közepette elhagyták az iskolateret. Legjobban és leghangosabban Bács Jani ordított. A pópa megdörgölte a kezeit, vállára veregetett Aufbauer úrnak, néhány vigasztaló szót is mondott neki, aztán intett az egyik embernek s indult vele vissza a paplak felé, hogy megbeszéljék a földvásárlás dolgát.

Varjassy István nem is látogatta többé a szomszédokat. Járta a földeket, vagy ült a padon és a fákat nézte, melyek felnőttek bár, de valami mégis elmaradt. Olykor jött Berci pap s beszélték vizesbor mellett a falu dolgait, magyarok dolgait. S a Mezőség apró híreit, melyek úgy verődtek egyik völgyből a másikba, mint a tétova szél, mely tavak és erdők szagával járja a dombokat.

Hogy Pohlenberg báró sváb intézője csak oláh cselédeket fogadott föl, mert azok kezitcsókolommal köszönnek neki. Hogy Cegőn az uradalmi kertész fia oláh leányt vett el s az első gyermeket is annak keresztelték, pedig a földesúr volt a keresztapa...

Szomorúan itták a bort és hallgattak nagyokat.

Így telt az idő. És telt nagyon.

Egy idő óta valami furcsa fáradtságot is érzett. Pedig a mozdulatai még rugalmasak voltak, a vadászfegyver még engedelmesen pattant a vállához s a szíve, tüdeje bírta a hegyet. De... és erre egy tavaszi hajnalon jött rá: szakállában már nagyon sok volt az ősz szál. De... és ezt legelőször egy mócsi vásáron tapasztalta, a vendéglőben: fiatal urak felálltak, amikor az asztalukhoz lépett. De... és ez egyre gyakrabban történt: felnőtt leányok azt mondták: bácsi. István bácsi...

Egy idő óta sokat tűnődött ezen. Hogy mikor volt az a nap, mikor Istvánból István bácsi lett. Azon a tavaszi hajnalon, amikor törülközés közben a tükör előtt állva fölfedezte, hogy a szakálla már szinte-szinte ősz, döbbenve állt a tükör előtt sokáig és nézte az arcát. Öreg vagyok? Nézte a homlokát, mely megnőtt a ritkult haj alatt, s a haját, melyet bár rövidre vágva hordott, mégis olyan volt már, mintha lisztet vegyítettek volna közéje.

- Hát így kezdődik? - csodálkozott - így kezdődik az öregség? A halál?

A halál. Régen soha nem gondolt erre. Vagy ha ritkán mégis átsuhant a tudatán valami homályos sejtése a végnek, az olyan volt csak, mint amikor a gyermek ezt a szót hallja: jövő esztendőben. Hát igen, lesz olyan, azt mondják. Valahol a végtelen idő-erdő végén. De olyan messze van az, hogy mégcsak nem is biztos.

Mikor Ilonka férjhez ment, ott a lakodalmas asztalnál megint elfogta a szomorúság. Pedig emberi ésszel mérve nem volt oka reá. Szép, komoly, szívének tetsző lakodalmas nép ülte körül a hosszú asztalt, csupa jó barát, csupa régi bajtárs... és mégis. Ott ült szemközt vele Detre Balázs, a vőlegény apja, régi honvéd időkből kenyeres pajtás. Hosszú, fityegő bajusza szinte még a régi, várná az ember, hogy lóra kapjon s cifrát káromkodva kirántsa a kardját, mint akkor, Piskinél...

De a bajusz már fehér s fehérek a bozontos szemöldökök is és alattuk a kék szemek fáradtan néznek szembe vele s mikor bal kezét a pohárhoz emeli, hogy régi idők emlékezetében ráköszöntsön - mert jobb karja odamaradt -, reszket a keze és ráncos rajta a bőr.

S a kis Pepa, ott túl, az anyatárs... Istenem, milyen hamis, víg leány volt. Hányszor vitt cigányt az ablaka alá... még akkor, mielőtt Minkával összekerült volna... talán szerelmes is volt belé egy kicsit. Ma már Pepi tántnak hívják s komolyan ül gyöngyös főkötőjével s a szeme olykor könnyes szegénykének, mert Istenem, mégiscsak a fia esküvője ez.

Ilonka Kolozsváron ösmerkedett össze Detre Péterrel. Mint gyermek, már látták egymást olyankor, de a fiú öt évvel volt idősebb s így a megismerkedés csak későbben történt.

Együtt farsangoltak egy telet. A fiú sokat táncolt vele, éjjel zenét hordott a monostori ház ablakához s virágokat küldött. Nyáron Varjasra is kijöttek, apjával, anyjával. Ősszel is, vadászni. Télen is. Aztán megint farsangoltak egyet. És megint éjjeli zene, megint virág. Aztán tavasszal megkérte a kezét.

Egy évig hordták a mátkaságot, mert Minka mama kijelentette, hogy Ilonka fiatal még. - Hadd a nyavalyába, egyszer vagy csak leány, ráérsz még a főkötőt viselni! - s a stafírung sincs készen. - A mátkaság alatt hosszú leveleket küldözgettek egymásnak, olykor összevesztek, máskor kibékültek, aztán egy évre rá, március elején megvolt az esküvő.

A Farkas utcai templomból a Nagy Gáborba mentek, ott volt a lakoma. Nem voltak sokan, csak éppen a család. Alig hatvan ember. Az első pohárköszöntőt az esketőpap mondta. Fehér hajú, piros arcú, komoly öreg úr, régi barátja a családnak. Hosszú és szép beszédet mondott, az örömanyák sírtak és sírtak a tántok is mind.

Másodiknak Detre Balázs szólott. Komolyan, lassan, katonásan. Néha elhallgatott, mintha elfeledte volna, hogy mit akart mondani s a bajuszát rángatta olyankor. De tudta mindenki, hogy csak a meghatottság miatt van ez, mert nem akarja, hogy megremegjen a hangja.

Beszélt az apákról, kik egymás oldalán harcoltak a szabadság ügyében s kik egymás oldalán buktak el. S a fiakról és leányokról beszélt, akiknek folytatniok kell ezt a harcot, amely nem ér véget sohasem, ameddig csak egy magyar is él ezen a földön. A magyar nemzet élete küzdés, mondotta fél karú öreg Detre Balázs. Mi ebben a küzdésben neveltünk benneteket s most, hogy útatokra bocsájtunk, csak azt kívánhassuk nektek: legyetek jobb küzdők, mint amilyenek mi voltunk. Éljen a szabadság!

Némán itták ki a poharakat s felállva.

A második sült után úgy illett, hogy Varjassy is szóljon valamit. Minka mama már erősen nézte s intett is a szemével. Hát sóhajtott egyet s lassan fölállott. Nem kellett csengetni a pohárral, elállott a beszéd magától is. Nagy, feszült csend lett, tiszteletteljes csend, ahogy illik, ha idős úr beszél. Csak az ételhordók pusmogása hallatszott a terem sarkában.

-Édes Péter fiam, édes Ilonka leányom. Ti többiek, megengedjétek nekem, ha már ez alkalommal csupán őhozzájuk szólok. Idős ember vagyok, egy s más eltőtt fölöttem is s ezért zokon ne essék, ha e vigasság alkalmából komoly szót s komoly intelmet mondok.

-Ti, gyermekeim, az életet ma pompás, szép virágoskertnek látjátok s minden bizonnyal az is, virágoskert. Csakhogy az emberek többnyire azt a hibát követik el vele, hogy eleinte csak gyönyörködnek a virágokban s mikor már elnyílottak, nem törődnek többé velük.

-Kedves gyermekeim, a virágnak, a kertnek, az életnek gondozás kell, mert különben fölveri a burján, meg a tövis. Mi ezelőtt húsz esztendővel csak burjánt és gazat leltünk a kertek helyén és lassú munkával, meg Isten segedelmével, mi tudjuk csak hogyan, kertet csináltunk belőle újra, hogy legyen nektek virágos az élet, mire felnőttök.

-S most, hogy ebben a kertben elengedlek benneteket, semmi egyebet nem kérek tőletek, mint hogy gondozzátok szeretettel és munkával tovább azt a földet, mely virágot és kenyeret terem az ember életéhez. Tudom, nehezen érthető a beszédem, idős ember beszéde fiataloknak mindig nehezen érthető. De gondolkozzatok rajta. S jusson eszetekbe, hogy az a föld, amelyen ma csupa virágot láttok ifjúi hevülésetekben, még nem sok évvel ezelőtt vért és szomorúságot termett, gyászt és pusztulást s mennyi küzdelembe, megaláztatásba, meghurcoltatásba, mennyi fogcsikorgató tűrésbe került, ameddig sikerült a romok és burjánok helyén termő kertet nevelni.

-Szeressétek ezeket a kerteket, gyermekeim és folytassátok a béke munkáját, az építés munkáját, mely nehéz és fáradságos munka bizony s nem eredményez érdemrendeket, fényes kitüntetéseket: de eredményez tiszta és szép érzést, nyugodt lelkiismeretet családdal és nemzettel szemben.

-És még valamit mondanék nektek. A világ ma, látom, kapkodva szalad a fényes szerencse után s az országon végig idegen levegő árad, léha pompának és üres cifrálkodásnak levegője. Vigyázzatok, nehogy elvesszetek ennek a fényében, mely káprázatos ugyan, de üres és csaló fényesség s csak arra szolgál, hogy eltérítse szemeteket a földtől, a néptől s az emlékek tanulságaitól, amiket tőlünk kell örökölnötök. Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni. A mi nemzetünk sorsa nem a gyűlések fényes csarnokaiban s nem mulatozó kastélyok termeiben dől el, hanem a falvak népe között s a termőföldön, mely életet ad. Mi ezt már igen jól tudjuk, fiam, s szeretnők, hogy ti is tudjátok és el ne feledjétek. -Maradjatok a földhöz nőve s folytassátok békével a munkát, amit mi húsz esztendővel ezelőtt elkezdettünk. S a szerencse, a vagyon, ami ebből a munkából kinőtt, ne legyen számotokra lépcső, melyen keresztül fölemelkedni vágyjatok a bécsi Burgból áradó, idegen fényesség szemfényvesztő köreibe. Kulcs legyen csupán a szerencse és vagyon, egyszerű kulcs a kezetekben, magatok és népetek számára, az élet virágoskertjének kapujához...

Csöndesen mondotta ezeket. Aztán fölemelte a poharát. Mindenki fölállt. Ilonka odament hozzá, megcsókolta, aztán egy pillanatra vállára hajtotta a fejét. Mikor elment, az arca helyén könnyes volt a zsinóros atilla.

Így röpült ki a kisebbik madár is a varjasi tanyáról. Kedves és meghatott kis röpülés volt, szinte olyan, mint mikor a gerlék útra kelnek ősz elején s mielőtt fölemelkednének a felhők magasába, kereken szállják még egyszer azt a helyet, ahol fészkük állt.

Utolsó nap, mielőtt Kolozsvárra mentek volna, Ilonka még megjárta a tanyát. Búcsúzás volt ez. Tudta, hogy az élete ezentúl elkanyarodik onnan, Péter élete mellé kanyarodik s ezentúl úgy fog csak visszagondolni erre a régi életére, mint ahogy szelíd és szép emlékekre gondol vissza az ember.

A madarak etetője ott volt még az ablakpárkányon. Azon a tavaszon sokáig etette őket, akkor is, mikor már nem volt szükségük rá. És ez is búcsúzás volt. És sokszor gondolt arra, hogy következő télen már nem fogja ezeket a cinkéket látni, sem a fakuszokat, sem a kövér, szép tollú meggyvágót.

Többször is mondta azon a napon az apjának:

Aztán a madaraimról ne feledkezzék meg.

És tudta, hogy nem fog megfeledkezni róluk.

Kicsit szomorú volt ez a búcsúzkodás. Mert igaz, hogy az élet szép, ami előtte áll, szép és maga választotta. De ez is szép volt itten, az ismerős fák, a dombok s a tanya lassú, nyugalmas élete. Az öreg Burkus... Istenem, már olyan öreg, maholnap ő is elmegy a tanyáról s a tanya még jobban egyedül marad. Mert ez volt érzései között a legszomorúbb, hogy a tanya egyedül marad. Ő elmegy s itt minden így marad változatlanul, éppen csak valami roppant egyedüllét nehezedik reá, olyan súlyos egyedüllét, hogy könnyet facsar az ember szeméből.

Ott sírta ki magát a magányosan álló fenyő alatt. Az ágakon cinkék szökdöstek, vígan köszöntötték a szellő tavaszi illatait. Olvadt hó szaga érzett s a patak lent a réten zúgott megáradva s ez a messzi zúgás olyan volt, mintha a dombok mormoltak volna búcsúztató szavakat.

Az esti napban csillant az orgonák duzzadó rügye s a tó fölött vörös volt az ég, békésen és szelíden vörös. Kis bodros felhőcskék kalózkodtak az ég vörös vizében, nyelték a napsugarakat s az illatot, amit a lomha föld tavaszi nyújtózkodása okozott. Három vadruca szállt át magosan a ház fölött, vissza se néztek, csak szálltak egyenes vonalban s ez is olyan roppant szomorú volt.

Aztán, hogy a nap végleg behullt a tó dombjai közé s hűvösség kúszott elő a bokrok alól, még egyszer körülnézett és letörülte a könnyeit. Nyers, józan szaga lett az estének, az istállóknál itatásra terelt marha bődült s ettől eszébe jutott, hogy még sok a dolog. Csomagolni kell, készülni kell. Még egyszer körülhordozta szemét a kedves, ismerős, szomorú tájon, a mezőségi dombok egymásra hajló vonalán, aztán sóhajtott. De már nem mélyről jövő sóhajtás volt ez. Siető léptekkel bement a házba.

Reggel már csak a cselédektől kellett elbúcsúzni. Az asszonyok sírtak, kötényüket a szemükhöz emelték, szerencsét és boldogságot kívántak és siratták önmagukat, meg az időt, ami eltelt.

Jaj, drága, jaj, még az elébb itt futkosott né s kérte a málékenyeret s már megyen férjhez, jaj, Istenem, Istenem...

De akkor már ott állott befogva a hintó s mögötte málhával rakva a szekér. Az indulás gyors volt, a nemzetes asszony csak szólott: Na fiam, egy-kettő... s már mentek lefele a kőrisfák között, a cselédházak előtt, a veteményes előtt, melyek melegágyainál ott állt Feri s nézett... s már elmaradtak a tanya fehér istállói, öreg diófája, Feri a melegágyakkal, elmaradt a domb, a tó, a völgy, elmaradt az egész eddigi élet, mintha valaki gyorsan pontot tett volna a végibe.

Így repült el a kisebbik madár.

Mikor az esküvő után hazajöttek az öregek, kettesben és nagyon megcsöndesedve, olyan elhagyatottnak látták első napon a tanyát, mint még soha addig. Este is volt már szinte, amikor megérkeztek. Az ég kicsit borús volt s a ház, meg az istállók mélyen belesüppedtek a hallgatásba.

A tornácon álltak egy keveset. A patak alig-alig hallhatóan zúgott s egy csillag bátortalan fénye kinyílt a borongós fátylak között, mintha valaki sírva lenézett volna a világra. Aztán bementek a házba. A cseléd lámpát gyújtott, de valahogy nem tudták, mit kezdjenek ezzel az estével, üres volt és hosszúra nyúló. Soha még ilyen dologtalanul, ilyen céltalanul nem álltak szemközt az idővel, mint akkor.

Beszélgettek egy keveset Péterről s a szamosmarti birtokról, ahova Ilonka került. Megnyugodva vigasztalták egymást, hogy minden jól van, rendben van, szebben el sem igazíthatták volna a leány sorsát, mint így.

Aztán erről sem volt mit beszélni többet. A csönd lehullt a lámpa köré s ők ott ültek szótlanul az asztal két végében, mélyen a békességes megnyugvás alatt és mégis nagyon-nagyon szomorúan. Nem volt több feszültség a levegőben, mely gondolataikat lefoglalhatta volna, tervezgetés, fontolgatás, s hogy mindez hirtelen nem volt többé, úgy érezték, mintha valahol, valami hirtelen megszűnt volna. Talán az élet íze, a létezés értelme szűnt meg, vagy távozott el a felnövekedett gyermekek batyujában s ők ott maradtak a néma nagy estében egyedül.

Aztán kopogtak az ajtón s istállószagú bekecsében, földszínű csizmájával esetlenül topogva, bejött Mihály. A nemzetes asszony gyorsan megtörülte a szemét s az úr nagyot sóhajtott. Elővette a pipát s megkérdezte lassan:

- Na, Mihály! Halad a vetés... ?

Haladt a vetés. Kikelt, megbokrosodott, szárba indult. Jó szagú szellő lebbentette selymét. Pacsirta nótázott fölötte. A vércsék újra meggyűltek a fenyőkön, belevisongtak a tanya csöndjébe s a vén diófa előrehajló ágán sárgarigópár készített fészket magának.

Egyéb semmi nem történt abban az évben.

Csak megdöglött a Burkus. Egy reggel ott feküdt a kutyaólban és nem mozdult, mikor a cseléd elébe tette a tálat. Pattintott neki, arra se mozdult. Szólott hozzá: Burkus, ne! Mégsem mozdult. Megérintette. Már merev volt egészen.

Oda ásták el a diófa alá. Látni lehetett onnan a völgyön át a Torligetre is, ahol annyi disznót ugatott valamikor szegény.

Az úr sokáig nem akart új kutyát szerezni. Pedig Gábor egy nagy cseh vizslát ajánlott helyibe, Pohlenberg kopót, Sonkoly-Krausz agarat. De nem kellett. Egyik sem kellett, Burkus helyébe nem kellett más kutya.

Néha este, ha leült a diófa alatti rozoga padra s szeme megpihent a fekete földhányáson, mely alatt Burkus feküdt, vagy átszaladt a völgyön a Torliget fái közé, valami szomorúság fogta el. Tulajdonképpen mit is csináltam? - kérdezte magától. Mit is csináltam, hogy úgy eltelt az idő? Küzdöttem, kínlódtam, kapartam a földet. Verekedtem, börtönben ültem. Ültettem néhány fát, építettem két szobát a házhoz... istállókat, cselédházakat, csűrt, egyebet... és ennyi az egész. Jártam a tavon tavasszal és nyáron, ősszel és télen, jártam az erdőt, a dombokat... a földeket... és hát eltelt, na, eltelt az idő ezekkel.

Lehet, hogy mindez egészen felesleges volt. És nem is volt fontos. Lehet. Hiszen ezek az újak, ezek a fiatalok meg sem látják már azt a változást, mely ennek az időnek nyomán a dombon végbe ment. Gáborék... Más életet élnek. Lázasabbat, tele jövéssel-menéssel, szónoklatokkal, vitatkozásokkal, ünnepélyekkel és előkelő idegen szokásokkal. Lehet, hogy nekik van igazuk. S amit ők csinálnak, attól majd több lesz egyszer az ország.

Azért szomorú mégis. Hogy annyi minden, úgy látszik, hiába telt el. A nagy küzdelem. A rabság. A dacos, nehéz évek. Szomorú, hogy úgy elhagyja az embert az idő. Akár a Burkus.

Sokáig nem kellett új kutya. Aztán ősszel, éppen törökbúza-dézsmálásból jött haza, az úton egy elvert szürke kuvasz szegődött a nyomába. Sovány volt és tépett és úgy nézett rá, annyi szomorúsággal és aggodalommal, hogy nem űzte el. Feljött vele a tanyára. A konyhába ugyan nem akart bemenni, de az odalökött ételt ügyesen kifogta. Megette még a pityóka héját is. A kezéből csak a harmadik napon vette el az ételt. Akkor nyakába tette a Burkus régi láncát s a kutyaólnak ott a ház sarkában ismét lakója volt.

Gábor nevetett.

-Ennél mégis csak jobb lett volna egy vizsla.

-Hadd el. Kuvasz talál ide, nem úri kutya.

Gábor nem hagyta magát. Képviselő volt és álláspontját védeni megtanulta.

Elteltek, apám a kuvaszos idők - mondotta -, fejlődni kell, hogy lépést tarthassunk a világgal!

Az apa végignézett rajta, kicsit felhúzta a homlokát.

Fejlődni, ebben igazad van. De ez a domb, látod, többet fejlődött azokban a kuvaszos időkben, ahogy nevezed, mint a mai pantallósban az ország. Ez a domb is kopasz volt, mint a tenyerem. S a kuvaszos idők, látod, mit csináltak belőle? Innen telik most pantallóra s négyesfogatra. Ezt ha csinálnátok ti is az országgal, akkor fejlődés volna. De a parádé, az még nem fejlődés, fiam.

Gábor unta már ezt a beszédet. Hiszen egy idő óta egyébről nem is volt szó otthon, ha néha hazavetődött. Öregek, gondolta, sértődöttek. Elmaradtak a világtól s most úgy érzik, hogy visszaszorítják őket. De azért mondta:

Meg kell mutassuk a világnak, az idegen népeknek, hogy mi is vagyunk olyanok, mint ők!

Varjassy István hosszasan nézte a fiát, aztán nagyon komolyan szólott:

Látod, itt van a baj. Ti olyanok akartok lenni, mint mások. Mi ennél sokkal többet akartunk: különbek lenni! És meg is mutattuk!

Nézték egymást, nem értették egymást. Szomorú volt.

Néha, vacsora után, a két öreg beszélgetett erről. Mikor már csak maguk voltak a tornácon s a csönd és a tanya fölé szelíden és lassan ráereszkedett a barna éjszaka, mint puha tollú nagy tyúk, mely a holnap tojásain kotol. Ilyenek a fiatalok, mondották, ilyenek. Nem egyeznek az öregekkel eleinte, külön utakat próbálnak. Aztán rájönnek maguktól, hogy melyik út az igazi, rájönnek biztosan. Gábor is, mondották, majd megházasodik, megjön az esze. Úgy hírlik, jár a Garázda Péter leánya után s Erzsébet jó asszony lesz. Jó lány, gazdag lány. Becsületes úriemberek a szülei, apja is hat évig bírta Kufsteint s csak meghalni szabadult haza.

S ilyenkor már el is rendezték a beszéd fonalán a dolgot. Gábor megházasodik, otthagyja a haszontalan szószátyárkodást, a sok cifra idegent majmoló kastélyt és városi palotát s hazajön. Építenek még a házhoz egy szárnyat, már nézték is a helyét, oda a másik oldalra, abba betelepednek. Az udvar a tornác előtt ugyan megszűkül kissé ezáltal, de majd csinálnak a közepén egy nagy virágágyást s a fal mellé rózsákat ültetnek. Aztán Gábor átveszi majd a gazdaságot, mint ahogy azt rend és szokás kívánja minden földdel élő ember házában, ha a legényfiú megházasodik. Eleinte csinál majd néhány baklövést, itt-ott megüti az orrát amíg majd beletanul a rendbe. A rendbe, mely ősi és törvényszerű ezen a földön: mélyíteni a barázdát és szélesíteni, ügyelni az idők járását, kissé mindig igazodni hozzá és kissé mindig ellene szegülni. Gondozni a dombot s a népet, mely a domb alatt meghúzódva él. Ha pedig úgy rendeli a szükség: kiállani érte becsülettel.

Hát így lesz, mondogatták, így, előbb-utóbb. Forrja ki magát, aztán elveszi azt a leányt, vagy másikat és hazajön. Beáll a nyomba ő is, meg az asszony, a nyomba, amit nehéz idők alatt ők ketten tapostak, régi ősök nyomait keresve.

Így magukban elrendezték szépen, meg is beszélték sokszor. Majd a kert fái közt búvócskát játszanak az unokák s a fák emlékezni fognak arra az időre, amikor ültették őket s amit a visszaemlékezés közben éreznek, azt illatban, árnyékban, suhogásban tovább adják nekik.

Szép és megnyugtató gondolatok voltak ezek, megtöltötték a tanya árva estéit s elfeledtettek mindent, ami szomorú.

És telt az idő, köröztek a vércsék a ház fölött, fölnevelték fiaikat s egy napon búcsú nélkül elmentek. Annak az ősznek a vége felé, kietlen, sáros novemberi napon, egy nagyon szürke napon meghalt az öreg Mózsi.

Csak egyszerűen meghalt. Beteg se volt, nem is panaszkodott, hogy fájt volna valamije. Előtte való napon még fent járt az udvarban, hozott egy szép süllőt, megitta az érette járó pálinkát, tisztelettel jó éjszakát kívánt és elment. Másnap délelőtt a veje úgy találta meg a fekvőhelyén, mozdulatlanul.

Ott ásták meg a sírját egy nagy nyárfa tövénél, közel a kalibához. Az úr választotta meg a helyet, gondosan ügyelve rá, hogy látni lehessen onnan a tóra s a tó tükrén végig a vészák sárga sorára, melyeket annyi gonddal ügyelt egy életen keresztül. És látni lehessen onnan a kalibát is, melynek kopott küszöbe előtt naphosszat fonta a vészákat, kötözte a varsákat s olykor elnézett fölöttük messzire végig a völgyön, végig a nádason, végig a dombok szelíd és békés hajlásain s az ég változó színét figyelte és gondolt közben bizonyára ezerféle mindent, amit az ember gondolni szokott egy életen keresztül.

Ügyelt, hogy közel legyen a sír a nádashoz is. Nyáron hallani lehessen a susogását onnan és nádirigók cserregő énekét, melyet annyi estén keresztül hallgattak együtt. És ne legyen a nyárfához nagyon közel. Ne fedjék el ágai az eget, melynek gyöngyszínű selymén nyári szürkületkor suhogó szárnyú vadrucák húznak át alacsonyan és lassú evezéssel egy-egy gém is olykor. S kereken a békák zsongó muzsikája összecsapjon olyankor a sír fölött s ringassa még szebb, még melegebb és még otthonosabb álomban azt, aki alszik.

Azon a napon, amikor a temetés volt, váratlanul hazajött Gábor. Az úr s az asszony éppen készülődtek lefelé, ünnepélyesen és komolyan, talpig feketében, mikor a detrefalusi fogat felhajtott a kőrisfák között s a hintóban a fiú. A fiú akkor már huszonnyolc éves volt, magas, jótermetű. Barna bajusza férfiasan kunkorodott, anyjától örökölt hegyes állát csupaszra borotválta, keménygallért viselt és divatos, idegen szabású ruhát.

Leszállt a hintóból, odajött, kezet csókolt.

Öreg Mózsi meghalt - mondotta az anyja -, éppen temetjük.

-Úgy...

Az apja is mondta:

-Öreg Mózsi, tudod, aki kihúzott a vízből...

-Tudom, hogyne. Szegény öreg.

Várták, hogy talán jönni fog velük. Hiszen öreg Mózsi halt meg. De Gábor csak állt s így ők is álltak. Kicsit feszes volt a hangulat és zavart. Aztán Gábor megszólalt. Nyíltan és egyenesen mondta:

Apám. Házasodni akarok.

Az öregek meghökkentek. Valahonnan nagyon távolról érkezett ez a bejelentés, nem talált a naphoz, öreg Mózsihoz. Nagyon távolról, nagyon idegen távolságból jött. Egy pillanatig hallgattak utána. Aztán lassan elmosolyodtak.

Hiszen tudták, hogy jönni fog egyszer ezzel a mondással, ha nem is várták éppen mára. Ha nem is talál ide, ehhez a naphoz, ehhez a hangulathoz, mikor öreg Mózsit temetik. De ha már eljött s ma jött, hát jó így is. Jó, hogy eljött.

Mosolyogtak. Az apa bólintott, megrázta a fia kezét és szakállas, szürke arcán valami kis meghatott árnyékkal homlokon csókolta.

Adjon Isten boldogságot, fiam s hogy választásod szerencsés legyen, szívből kívánom.

Az anyának megkönnyesedett a szeme kissé s ő is megcsókolta a fiát.

Legyetek szorgalmasak, hogy boldoguljatok az életben.

Gábor kissé le kellett hajoljon, hogy csókjaikkal elérhessék s ebben a meghajlásban is volt valami szelíd és kisfiús.

-Erzsébetet veszem...

-Jó asszony lesz - mondották az öregek bólogatva és a csend, mely újra

köréjük települt, megtelt belenyugvással.

Aztán a nemzetes asszony fölemelte a fejét és megszigorodva mondta:

Persze az esküvővel még várni kell. Amíg a házat kibővítjük, hogy elférjetek benne. Már beszéltünk is apáddal...

Gábor elkomolyodott.

Nem úgy gondoltam...

Négy szem meredt rá meglepetten.

-Hát hogy gondoltad?

-Apám, ha adna nekem a birtokából egy részt... s mi Erzsébettel fölépítenők

magunknak ott a faluban, a dombon...

Dermedt volt a levegő egyszeribe. Fölegyenesedve állott a két öreg.

-A kastélyt?

-Azt.

Álltak és nézték egymást. És olyan volt a csönd, mintha valami dübörögve omlani kezdett volna benne. Nagyon magasról indult és egyre omlott és egyre közeledett és egyre rettenetesebb lett a moraj, ami kísérte. Mintha a tanya megmozdult volna s meg a földek is, süllyedni kezdtek s fölöttük nagy, hideg üresség keletkezett, mely olyan volt, mint egy sír.

Gábor csöndesen beszélt közben tovább. Nem is vette észre, hogy mi történt a világgal.

Mégis úgy lenne a legjobb. Apámék megszokták itt a tanyán és mi azt megértjük. De Erzsébet és én... a társadalmi helyzetünk... és ma más a világ, nem kell elássuk magunkat egy eldugott tanyára... nem is élhetünk így... mint egy ispán a családjával... apáméknak persze más volt akkor... de most megint más. Az idők megváltoztak és az ember a környezetét társadalmi rangjához kell idomítsa... hát ezért gondoltuk így. Apáméknak is jobb lesz. Mert két család egy házban, ugyebár...

Varjassy István lehajtotta a fejét, úgy nyomta valami, nyomta lefele. Az asszony mereven állt, szálfa-egyenesen, az arca keskeny volt és sápadt. Aztán Varjassy elfordult, mert valami úgy meggyűlt a szemében.

Gyere, Minka. Ne várassuk Mózsit. Majd azután...

Fáradt volt a hangja és öreg. Az asszony testén átvonaglott a hang, megrándult tőle, szája egy pillanatra kinyílt, valamit mondani akart a fiának, valami keményet, bántót, de aztán megfordult ő is és lehajtott fejjel indult engedelmesen.

Mentek lassan, lehajtott fejjel. Ünneplő fekete ruhában, gyászoló ruhában és Gábor nézett döbbenve utánuk.

Szótlanul ment a két öreg s a szívük színültig volt keserűséggel. Csizmájuk alatt szortyogott a sáros ösvény és kereken a mezők hideg hallgatásba húzódtak mélyen s a tó fölött köd ült, sötét és súlyos köd. Akár a világon, akár a jövendőben, akár az élet fölött, amely eltelt s melyről úgy érezték abban a percben, hogy hiába telt.

Nem szóltak egymáshoz. Csak néha egymásra néztek s a szemük úgy tele volt köddel, hogy el kellett forduljanak gyorsan, nehogy könny hulljon belőlük.

Így értek a kunyhóhoz. Az emberek utat nyitottak a koporsóig, a Berci pap belekezdett a beszédbe. Röviden beszélt.

Munkádat megmunkáltad - mondotta az egyszerű deszkakoporsónak -, harcodat megharcoltad, eridj a te atyádnak örömébe...

Ott állt az úr és ott állt az asszony a koporsó előtt, súlyosan meghajtott fejjel és azt gondolták mind a ketten, hogy bizony, munkánkat megmunkáltuk, harcunkat megharcoltuk... s íme eljött az élet és azt mondta: eridj az útból... eridj a te fiadnak öröméből... eridj a te atyádnak örömébe...

Aztán megfogták a koporsót, Jankó és néhányan a faluból és vitték. Kivitték a nyárfa mellé, ahonnan látni lehet a tóra s ahonnan hallani lehet a nádast és beengedték a földbe. Imádkozott a pap s az emberek álltak kereken és nézték a kihányt földet, melynek helyébe öreg Mózsi kerül. És nem látszott a tó, mert ködök borították és nem hallatszott a nádas, mert mozdulatlan volt, száraz és halott.

Eltemették az öreg Mózsit. Az úr fölemelte az első göröngy földet és bedobta a sírba. Mélyen és tompán dobbant a koporsón s utána szapora lapátok kezdték hányni a többi földet is és a föld dübörögve hullott az eltemetett élet fölé.

Csak álltak ott és nézték. Igen, gondolták, ilyen az élet. Küzd, lángol, tervez, járja a maga útjait s aztán bekerül a föld alá s fölötte új utak nyílnak, új küzdések, új lángolások, új tervek vívnak az élettel tovább.

Az asszony gondolatai a tanyánál jártak. Régi nyomorúságok jutottak eszébe, küzdelmek, akarások, tervek. Pityóka-ebédek, puliszka-vacsorák kínlódásai, vesződés kölcsön-tyúkkal, kölcsön-tojással, tolvaj parasztokkal, hogy lehessen menteni, építeni... hogy ha nekik nehéz is, de majd a gyermekeknek könnyebb legyen a küzdés tovább...

Az úr a fákra gondolt. Mennyi szeretettel ültették. Hogy árnyéka legyen a jövendőnek alattuk. Hogy gyökeret eresszenek a tanya dombjába s gyökerükkel ott tartsák a családot, unokákat és dédunokákat, az egyszerű sorsban, a békés, szép életben. Hiába volt. Úgy látszik, hiába volt.

Nézte a sírt, ahogy nőtt a fekete földből. Mózsira gondolt, az öregre. Látta a tó sima napos tükrét, langyos iszapszagát érezte, hallotta a nádirigók cserregéseit, ahogy esti húzások idején egymásnak feleseltek. Hát eltelt. Új idő jött. S ami eltelt, az olyan éppen, mint ami hiábavaló.

A temetés után szótlanul ballagtak haza. Nagyon szürkék voltak a dombok kereken és nagyon szomorúak. Az égen ködfelhők lógtak alacsonyan, kietlen, nyirkos szaguk már a közeledő tél gondolatát terítgette szét. Madár nem mozdult, semmi sem mozdult. Csak a falu felől hallatszott néha tompa károgás, ahogy az őszi varjak aludni tértek a kastélydomb kopott fenyőire.

Hát így lesz, gondolták mind a ketten. Így. Új ház épül majd ott fent, ahol a varjak kárognak. Bizonyosan cifra, hivalkodó ház. Amelyik majd lassan fölfalja a tanyát és a földeket és fölfalja az életet is, ami olyan szépen épült idáig.

S már látták a kicsi házukat jövendő évek távolában. Már látták elhagyatottan, pusztán. Valami béresbíró költözik belé, kivágja a fákat, a tornácot korhadni hagyja, néhány fal bedű l. hiszen annak az embernek elég lesz két szoba is. Látták a kertet gazdátlanul, ahogy benövi a gyom, juhok rágják a bokrait s akinek kell karó, tűzifa: kiüt egyet-egyet a kőrisekből, az akácokból, még a fenyőkből is talán. A fákból, melyeket annyi szeretettel ültetgettek unokák számára. Úgysem kell majd senkinek az árnyék, a rigódal, a fenyőillat, az orgonák virága s a nyírfalombok könnyű zöld színe, úgysem kell senkinek.

Szomorúan ballagtak fölfele a novemberi estébe, ketten. A cselédházak üres udvarocskái hidegen ásítottak, füst gőzölgött a nádfödelekből s keserű szagát a köd a földre nyomta.

A tanyaudvarról egy asszony jött lefele. Magányos asszony volt és idegen. Mezítláb, rongyos ruhában, kezében valami görbe ágat szorongatott. Sovány, beteg, idegen asszony.

Mikor összetalálkoztak, megállt. Mereven nézett rájuk, sovány, aszott arcából két fényes szem tüzelt. Szája megnyílt, ijedten és alázatosan.

Hozzád jöttem, uram... nem üzent valamit.?

Az úr megtorpant. Keze fölemelkedett, mintha látomás állana előtte. Aztán végigsimított a homlokán. Rekedten mondta az aszszonynak:

Várj csak... küldött neked... ezt küldte ni...

Zsebében kotorászott. Talált valami pénzt. Odanyújtotta a rongyos asszonynak.

Nesze... ezt küldte... és gyere el minden hónapban... mert küldeni fog mindig...

A rongyos asszony elvette a pénzt. De nem mozdult. Állt és nézett két zavaros szemével. Keze könyörögve nyúlott feléje.

Mást... mást nem üzent... ?

-Nem üzent...

Az asszony karja csüggedten lehullt. Feje lehajlott, aztán lépett egyet tétován lefele. Még visszanézett. De az úr csak állt mozdulatlanul. Erre motyogott valamit s elindult a cselédházak során, bele a lehulló estébe.

Ki volt ez, István?

Suttogott a kérdés. A felelet is úgy jött, mélyről nagyon.

-A bátonyi asszony...

-Szegény...

S a völgy fölé és a dombok fölé egyszerre föltornyosodott a régi barát óriás árnyéka. Hosszú, szomorú orrát féloldalra dőtve, mintha ott állt volna szokott gúnyos mosolyával a tanya fölött. S a szavai egyszerre ott izzottak mindenütt a levegőben.

Neked van igazad, István.. bizony neked van igazad.. csak csináld tovább, neked van igazad...

Szótlanul mentek az emlékek árnyéka alatt. A diófánál már dacosan emelte föl fejét az asszony. Hangja éles volt és támadó.

Hát ez itt fent nem elég szép? Nem elég előkelő? Mert higgye el nekem, István, az a leány az oka mindennek...

Az asszony már küzdött és viaskodott, már fölvette a harcot az idegen akarat ellen és vállalta a harcot, mint az életben annyiszor már. Pedig akkor, abban a percben, ott fent a tanyaudvaron, a diófa alatt, ahol egy percre megálltak, már eldőlt a sors, a jövendő sorsa. Abban a rövidke kis időben, amíg az úr nagyon szomorúan és nagyon komolyan a szürkületbe temetkező tanyaudvaron széjjelnézett. Magában valami ilyesfélét mondott akkor, de csak érzésekben azt is, csak úgy szavak nélkül:

Jól van, Péter. Csinálom hát tovább...

Mert ahogy bementek a házba s Gábort ott lelték a lámpa mellett, Varjassy István megállt előtte s szárazon, keményen ezeket mondta:

Rendben van, Gábor. Terveidet hallottam s beleszólni nem akarok. Igazítsd az életedet magad, ahogyan tudod. Neked adom a doboji földeket az áldomi taggal együtt s a varjasi dombot. Elvihetsz innen tizenkét ökröt, két lovat, két tehenet, hat kocát, negyven juhot. Én még ennyivel sem kezdtem. A többi itt marad és így marad, ahogyan van. Enyém marad. S majd azé az unokámé, amelyiket erre méltónak ítélek.

Az asszony haragtól pirosan közbe akart szólani, de az úr leintette. Hangja száraz volt és olyan szigorú, mint talán még soha az életben.

Hallgass, Minka. Menjen a maga útján. Építsen kastélyt, amit akar. Majmolja kedvére az idegeneket. Ha győzi, maga erejéből. Itt minden így marad.

Ebből az otthonból, a mi munkánkból nem lesz emeletes kastély, cifra élet. Mert nem arra való. Itt minden marad úgy, ahogyan terveztük és akartuk. Megértetted, Gábor?

A fiú mozdulatlan, kemény arccal állott az asztal mellett. Homloka kissé összeráncolódott.

- Értem, apám. És köszönöm, amit értem tett.

Azzal lehajolt és komoly, bajuszos szájával megcsókolta azt a kissé remegő, édes apai kezet.

Hogy Gábor másnap elment, néhány napig nem lehetett szavukat sem venni. Néhány napig mintha halálosan nehéz árnyakkal viaskodtak volna: csak jöttek- mentek a házban és a ház körül, de nem is nézték meg az istállókat, az újszülött borjúnak nem örvendeztek s nem számadoltatták Mihályt sem az elvégzett munkával. Néhány napig így ment. A nemzetes asszony kiadta a csűr kulcsát Mihálynak, hogy ügyelje ő a nyomtató cigányokat. Nem perlekedett a cseléddel, ha zörögtette a konyhában az edényt, nem szidta Ferit a kertben, hogy lassan megy az ásás, csak jött-ment feketén és kicsit meghajtott fejjel s meg se látta, ha a disznók rosszul ették a törökbúzát.

Az úr naphosszat a kertben üldögélt. A padon, ahonnan el lehetett látni az akácok megritkult ágain keresztül a rétre, a fenyők alatt, melyeknek sötét ágai között magányosan kóborló szelek suhatoltak, vagy lent az akácoknál, ahol a csönd kifeszített hálója alatt csak egy-egy ág zörrent meg olykor, lapulva bujkáló madarak lábai alatt. Nézte a fákat. Bizony megnőttek már. Nézte a bokrokat. Bizony megsűrűsödtek. A gyümölcsfák gallyait itt-ott moha lepi, azokat is takarítani kéne.

Hát igen, megnőttek a fák. Úgy éppen, ahogy elképzelte, ahogy annyiszor elgondolta. Megnőttek. Csak éppen a többi dolgok, az élet többi dolgai nem alakultak úgy. Hát igen, ezen nem lehet segíteni. A fák életének rendjét a föld törvényei szabják meg, az emberi életek rendjét magasabb, furcsább, bonyolultabb törvények. Nem lehet azokat kiszámítani. Ahány ember, annyiféle élet. Ahány élet, annyiféle törvény, annyiféle cél, annyiféle szándék, akarat. Nem lehet azt kiszámítani, hogy ki milyen utat választ. Csak a fánál lehet tudni. Ha ideültetem, itt nő. S fölfelé nő, ennyi az egész. A gyermek, az más. Az nő, amerre rendeli neki a maga különös élete. Nem baj. Fontos, hogy a fák megnőttek, nem okoztak csalódást. Csak nőjjenek tovább. Majd akad egy unoka, vagy valaki, akinek a lelke megérti ezt a rendet és ezt a törvényt, ami itt született ezen a dombon, nőtt, erősödött és életet bontott. Ketten csinálták, a semmiből. Ő és az asszony. Bizony csak ők ketten és bizony a semmiből. Mindketten adtak valamit magukból hozzá s bizony sokat adtak, húsz teljes évet. Húsz éven át formálták, alakították itt fent az életet, a házat, a kertet, a tanyaudvart, húsz éven át ők ketten, mindegyikük a maga természete szerint. Mind a ketten adtak magukból sokat, a házhoz, amíg így kinőtt a Szőke Gyuri kunyhójából, a dombhoz, amíg kertté alakult, a kopasz udvarhoz, amíg ilyen szépen megtelt istállókkal... adott az asszony a magáéból és adott ő is a magáéból és ez is ennek a rendje. Majd valakinek még hasznára válik mindaz, amit ők ketten itt magukból összeadtak.

Néhány napig így telt az idő, ilyenféle gondolatokkal. S ezalatt a néhány nap alatt olyan volt a tanya, mintha elveszett volna belőle az élet.

De aztán egyszerre, egy reggel - szép friss, dérrel köszöntő reggel volt, a tornác vadszőlője seregestül hullatta vérvörös leveleit - mosolyogva lépett ki az úr a tornácra. Beszívta mélyen a nyers-erős őszi levegőt s a nap ahogy az arcára világított, derűt és békességet látott rajta.

A nemzetes asszony pedig katonás, kemény léptekkel egyenesen a csűrhöz ment, leteremtette cifrán a cigányokat, aztán Andrást, hogy miért nem mosta le a szekeret, aztán Mihályt, hogy mit áll csak úgy, mint egy gazdátlan bitófa s a nyomtató cigányok lopják a napot.

S a pattogó hangra, mely néhány napig már annyira hiányzott, hogy szinte betegnek érezte mindenki magát, felderült öreg Mihály barázdás arca, a cigányok serényebben verték a hadarót, András fütyörészve állott neki a szekérnek s a konyhabeli cseléd jókedvében énekelni kezdett a mosogatásnál.

S azon a napon, tova déltájt, szekér zörgött fel a tanyaudvarra. Egylovas szekér volt, olyan régi időkre emlékeztető. Két úr szállott le róla. Egy öregebb, meg egy fiatal.

Az úr a tornácon pipázott a déli nap csalóka melegében s kíváncsian ment elébük a kopott lépcsőig. Ősz szakálla közé mosoly települt.

Isten hozta, Prosperjeck barátom!

Prosperjeck úr felszuszogott a lépcsőn, kicsit elhízva, kicsit megöregedve, barátságosan kezet rázott a házigazdával, aztán a mellette kullogó fiatalemberre mutatott.

A fiam, Herr Baron. Elhoztam bemutatni.

Sovány, erős csontú fiatalember volt, keményen összeütötte a sarkait, a kézfogásnál mélyen meghajolt és elmormolta a nevét:

-Prosperjeck János ügyvéd, szolgálatára... -Úgy, hát prókátort faragtak a fiából a tudós professzorok! Na hát ez jó dolog, ügyes dolog. Tessék befáradni, uraim. No, prókátor uram, én idehaza vagyok...

Ebéd után bor mellett ültek. Prosperjeck úr köhögött néha, hiába, az asztma utoléri az embert... dicsérte Kékest és a földeket s hogy a fiú Szamosújvárt irodát fog nyitni s ha majd szükség lesz valamilyen ügyben, hát tessék pártolni egy kicsit...

Hogyne, hogyne - mondták Varjassyék és Minka asszony is bólogatott -, szükség van néha prókátorra, persze...

Megelégedetten terpeszkedett Prosperjeck úr.

Bizony - mondotta -, régi ismerősök vagyunk mi már, Herr Baron, s ha nem is mindig a legkellemesebb körülmények között... de sok mindenen mentünk keresztül, ugyebár, sok mindenen...

Nézték egymást - bizony sok mindenen, Prosperjeck úr... -, s Minka asszony is bólogatott fekete főkötős fejével - bizony nehéz életünk volt -, mondta. S ahogy ott ültek s egy pohár bor mellett szóban s gondolatban vissza-visszanéztek arra az életre, szinte úgy látszott néha, hogy azért szép élet volt mégis.

Aztán, hogy a nap lefelé hajlott, előállott megint az egy lovas szekér s a vendégek búcsúzkodva felültek reá, alázatos szolgája, Herr Báron... viszontlátásra kedves Prosperjeck... aztán a fiamat, Herr Báron... gondunk lesz reá, hogyne, természetes...

S a szekér elindult döcögve lefele az úton, Prosperjeck úr fekete kaputjának kilógott a szárnya s olyan volt egy pillanatig éppen, mintha a múlt búcsúzkodott volna s a múlt távozott volna el rozoga szekéren.

Ott állt az úr és az asszony a tornác lépcsője alatt, néztek az eldöcögő szekér után s nyomában mintha régi emlékek döcögtek volna rozoga egylovas szekereken, a szemük előtt végig. Sokáig álltak. Aztán az asszony halkan mondta:

Bizony, István, nehéz életünk volt.

Sóhajtott. Az úr nem felelt, csak csöndesen az asszony vállára tette az egyik kezét s talán egészen csöndesen bólintott egy kicsit. Sokáig álltak úgy.

Nem baj, Minka... majd a fák tovább nőnek...

S arra gondoltak mind a ketten, hogy eltelt. Alig indult s már eltelt. Arra gondoltak mind a ketten, ahogy ott álltak az őszi délután sápadó fényében. Hogy eltelt. S hogy ott túl, a régi kastély helyén, ahol akkor a kolozsvári fuvaros megállott, azon a másik novemberi napon, ott a romok, üszkös gerendák, fölperzselt falak helyén, maholnap új ház épül. Új ház, új élet, új világ.

A széles völgy másik oldalán, ott túl, ahol a domb vonala a völgy fölé hajol, szemben a tanyával, de nagyon-nagyon messze tőle mégis.

És ennek az új életnek már semmi köze sem lesz a régihez. Ahhoz az első naphoz, amikor a kolozsvári szekér a zsellérház előtt megállt... s azokhoz a többiekhez... semmi, semmi köze. S az az új világ, ami ott a másik dombon épülni fog, már nem érti meg ezt a régit. Olyan lesz mellette ez a tanya és ez a ház, mint egy elsüllyedt világ. Velük kettőjükkel együtt s a döcögő vén Mihállyal együtt, a vén diófával s a kerttel, melynek öt magányos fenyőfáján vércsék fészkelnek nyáron, visítozva. A kiterebélyesedett gyümölcsfákkal, melyeknek ágait lassan moha lepi s a borzas orgonákkal, hova télen át rügyet rágcsálni bejárnak a mezőkről a nyulak.

Erre gondoltak mind a ketten. Hogy itt már nem marad egyéb, csak a cinkék a téli etetőnél s nyáron a vércsék, a sárgarigók. Meg a barnára fakult léckerítés, az alacsony régi ház, a vadszőlő, a csönd és a békesség.

Az élet, a maga küzdelmével, zajával, a maga céljaival, akarásaival, izgalmával és szép szabad gondjaival átköltözik lassan a völgy másik oldalára. Egészen lassan és észrevétlenül költözik át, olyan lassan, hogy nem is lehet meglátni majd, amikor elhagyja az udvart, amikor elmegy a kőrisfa-soron a kis cselédházak előtt, amikor elkanyarodik a nádas mentén. Nem is lehet meglátni majd, csak egyszer nem lesz már itt többé. Elillan csöndesen, mint az idő, mely mohával lepi a zsindely tetőt, meggörbíti a gyümölcsfák derekát s a küszöb fájába mély gödröt tapos.

Elillan csöndesen, mint az estéli szellő.

Az élet.

Vége