IV. DÓSA GYÖRGY VITÉZSÉGE ÉS KITÜNTETÉSE.

MIALATT Rómában X. Leó pápa és Bakócz Tamás primás a keresztesháború gondolatával foglalkoztak, itthon a végeken már megindult a küzdelem a törökök ellen. Szapolyai János erdélyi vajda 1513 nyarán Erdélyből egy sereggel Oláhország felé a törökökre rontott, a szörényi bánság felé került s onnan becsapott Szerbországba is. Szendrőt ugyan hiában ostromolta, de sok fogolylyal, nagy zsákmánynyal, valóságos diadalmenetben tért haza.^[198] Valószínű, hogy ebben a hadjáratban vele járt Dósa György lovas kapitány is, a ki, mint előkelő rangja bizonyítja, a végeken már azelőtt is szolgált, most pedig a nándorfehérvári őrségben maradt.

Kevéssel azután, sőt körűlbelűl ezzel egyidőben, Beriszló Péter veszprémi püspök – a horvát bánságban Both András és Missenovics Márk utódja – Dubicánál fényesen megverte a Száva és Una folyókon keresztűl betört törököket, közülük kétezernél többet megölt, a többit pedig beleugrasztotta a Szávába, úgy, hogy csak kevesen menekülhettek meg.^[199] A boszniai basa ezt a vereséget Szokol, Cottori, Szrebernik stb. elfoglalásával torolta meg. Ulászló király attól tartott, hogy ezek a támadások nyakára hozzák az egész török sereget. Gyűlésbe hítta tehát az urakat s egy egykorú röpírat szerint^[200] elösmervén, hogy a keresztesháború kihirdetése nélkül az ország saját erejével semmit sem tehet, levelet küldött Tamás bíbornok után, hogy «a vörös keresztet a pápától kihozza».

És a mikor az érsek – másik egykorú tudósítás szerint^[201] – csakugyan az ország határára érkezett, az egész Magyarország tapsolt az ő megérkezésének és annak, hogy hozza már a vörös keresztet a pogányok ellen. Mindjárt erősen készítették hadiszerszámaikat, hogy bevezessék őt patriarchai javadalmába, Konstantinápoly városába. Mindjárt erősen készítették hadiszerszámaikat, hogy bevezessék őt patriarchai javadalmába, Konstantinápoly városába. Mindezeknek hallatára az agarénusok (törökök) nemzetsége a tengeren túl menekült és Szendrő várának a kulcsát beküldték a nándorfehérvári bánnak, Török Imrének.

Nándorfehérvár.^[202]

Csakhogy ez a tolvaj – ahogy Szerémi nevezi^[203] – semmit sem törődött az igen nevezetes várral; nem építtette meg falait, nem látta el eleséggel, puskákról sem gondoskodott, mintha szántszándékkal akarná elveszteni. Pedig évenkint öt vármegyétől beszedte a várépítés adóját, melyből azonban magának vett várakat és birtokokat; Nándorfehérvárba és Sabáczba pedig félpogányokat fogadott be, a kik hópénz nélkül szolgáltak neki. Mindegyik egy hónapra való eleséget vitt be magával a várba, azután pedig a másik hónapra mások jöttek a helyökbe.

Szendrő vára őrségének eszeágában sem volt, hogy meghódoljon Nándorfehérvár gondatlan parancsnokának. A két vár őrsége folytonosan farkasszemet nézett egymással s azon versengett, melyik árthat többet a másiknak.

Szendrő szomszédsága elég alkalmat szolgáltatott a magyar vitézeknek, hogy személyes bátorságukat kitüntessék s egy kis zsákmányt szerezzenek maguknak. A szendrei lovas spáhik vezére, az epeirosi Ali, ^[204] gyakran kikötött a magyarokkal. Sokat ejthetett már el közülök, mert nem igen akadt, a ki vele összetűzni merjen. 1514 februárius 28-án, – vagyis húshagyó kedden – azonban,^[205] mint már eleve meghatározott napon, egy magyar lovas százados:^[206] Dósa György szállt vele szembe. György, a családi hagyomány szerint, nagy, erős, barna, göndörhajú ember volt, homloka közepén csigahajjal, ami a Dósákat mostan is eléggé jellemző vonás. György irtózatos erejére emlékeztette az utódokat egy későbbi Dósa, aki vállával egymaga felnyomott egy faistállót, melyet hat székely legény feszítővassal sem tudott fölemelni. Alinak hasonló athlétával kellett megküzdenie.

 Szendrő vára a dunai oldalról.^[207]

Párviadaluk a Nándorfehérvár alatt elterülő mezőn folyt le. Ez a mező – az egymástól 20.000 lépésnyi távolságra levő Nándorfehérvár és Szendrő közt elterülő műveletlen síkság.^[208] Hír szerint a fehérvári magyarok egy alkalommal megpillantván a törököket, azonnal ellenök indultak; de mikor már-már megmérkőzésre került a dolog, előugratott pompás lován a törökök vezére s előkiáltotta a magyarok parancsnokát. «Számbavehető haszon reménye nélkül – mondá – minek czivakodnánk mi egymással? Hiszen mi zsákmányt ejthetnénk mi a ti síkságotokon, melyet a folytonos háború úgyis elpusztított? A sarczolás úgy hiábavaló; nem volna-e jobb, ha inkább a harczi dicsőségért verekednénk? Ha tehát, magyarok, valamelyikőtök szeretne kitenni magáért s van egy kis bátorsága: álljon a középre s vívjon meg egymagammal!»

Felforrt erre a Dósa vére, mert magyar ember nem egykönnyen tűri az idegennek henczegését, de meg^[209] különben is szemet vetett a töröknek szép lovára és menten sarkantyúba kapta a magáét. Egyoldalt magyarok, másoldalt törökök nézték a bajvívást. A két vitéz lándsával rohant egymásra, majd kardra kaptak. A küzdelem hevében Dósa oly roppant csapást mért Alira, hogy annak pánczélos jobb karját egyben levágta s az elbizakodott törököt megölte.^[210] Míg Dósa őt fosztogatta, Alinak lova Fehérvár felé iramodott; ott azonban elfogták s a parancsnokhoz vezették. Dósa hazatérve, szerette volna megtartani a török lovát, mert nagyon illett az övéhez; 300 aranyért azonban a parancsnok javára mégis csak lemondott róla.

Így beszéli ezt a hagyomány.^[211]

Valóban egyszerű párviadal volt-e az, vagy több annál, olyas fegyvertény, mely a fontos végházat nem csupán egy katona legénykedésétől, hanem egyúttal egy veszélyes szomszédságnak zaklatásaitól is megszabadította, azt, mint Dósa életének annyi más mozzanatát, bajos volna földeríteni. Jelentősége abban állott, hogy a szendreiek portyázó kedvét egyelőre lelohasztotta.

Különben alig magyarázhatnók meg magunknak azt a kitüntetést, melyet az udvar ennek a rossz hírű embernek készített. A becsületén azelőtt esett csorbát már eléggé kiköszörülte, mert személyes bátorságának nemcsak épp most említett példájára, hanem más hasonló esetekre is hivatkozhatott, a hol a törököt szintén meggyőzte.^[212]

A kormány, mint mindig, most is adósa volt a nándorfehérvári őrségnek; ezt tehát azzal a dicsőséggel kárpótolta, hogy legvitézebb tagjának, Dósának, nagyobb tekintélyt adott. Némelyek^[213] szerint egyenesen Dósa követelt magának jutalmat s ő maga kért ajánlólevelet a fehérvári parancsnoktól, hogy a királynál jelentkezhessék.^[214] Nagyobb igazság kedvéért Alinak levágott karját is magával vitte Budára.^[215] A poetica licentia^[216] azt mondja erre, hogy

«– Látván Székely a sokszor ohajtott és valahára
Föltetszett napot: elvetemült lelkét a kegyesség
Mázával födi és Budavárba siet veszedelmes
Szárnyain, a mikkel betakarjon mindeneket majd.»

Buda és Pest a XVI. században.^[217]

Egy más forrás^[218] nándorfehérvári tette és megjutalmazása közé még egy eseményt helyez, mely ismét foltot ejtene a székely vitéz emlékén. E szerint ugyanis ő nagy kegybe jutott a királynál, ki azonnal jelentékeny összeget utalványozott neki. A kincstartó azonban, Telegdy István, halogatta vagy éppen meg is tagadta a fizetést. Az utóbbinak kellett történnie, mert a türelmét vesztett és csalódott Dósa boszújában nemsokára megölt egy királyi adószedőt (regius exactor) s attól 3000 darab aranyat elrabolván, azzal fenyegetőzött, hogy a törökhöz szegődik.^[219] Ez az udvart nagy aggodalomba ejtette. Attól tarthatott, hogy Dósa Nándorfehérvárat, az ország legfontosabb határvárát, az ellenségnek megnyitja. Megajándékozta tehát őt 200 darab aranynyal^[220] és két aranyos-ezüstös szerszámú lóval.^[221]

←Telegdi István czímere (síremlékén.)^[222]

Azonban ha csakugyan tudják Budán, hogy Dósa egyszerű székely, kinek összes nemessége székelységében áll: mire való lett volna az a sok czikornya? «Erdélyországnak nyilvánságos rablója» újabb rablógyilkosságot követett el: miért nem végeztek vele, mint különben is katonával, rövid úton, – miért kímélték annyira életét? Vagy oly előkelő helyet foglalt tehát el az őrségben, hogy bántani nem volt tanácsos; vagy – nem követte el a gonoszságot, melyről vádolják. Ha magas állása volt, azt – a kor szellemében – már csak mint nemesember foglalhatta el s így nem volt rá szüksége, hogy kegyes életirói homo novust, modern Mariust csináljanak belőle s ennek oly nagy fontosságot tulajdonítsanak; ha pedig nem követte el a szóban forgó tettet – akkor mi természetesebb, mint hogy ne terheljünk új gyanúval egy amúgy is megvádolt embert.

Szinte szerencse, hogy Bartholinus Riccardus abban a 84 sorban, a mit az 1514. évi kereszteshadjáratról s annak vezéréről írt, más mendemondát is a történeti igazságnak fényes öltözetébe bújtatott s ekként – mások nem támogatván állítását – fölment attól, hogy a görzi bíbornok páterének epizódjánál tovább időzzünk.

S ezt annál nyugodtabb lélekkel tehetjük, mert Dósa, a törökkel való párbaja után, – hivatva, vagy saját jószántából, fölmenvén Budára, önérzetes voltának igen érthető jelét adta. A csanádi püspök, Csáky Miklós, ugyanis a nála jelentkező vitézt erősen megdorgálta; mire ő – az emlékíró szerint – «nagyon felindult, mert ilyen katonához méltatlan szavakkal még senki sem támadta meg»^[223] – s keservesen panaszkodott Bakócz Tamás bíbornoknak a püspök eljárása ellen. A főpap pedig azzal felelt, hogy – kezébe adta a keresztes sereg parancsnokságát.

Dósa Mihály pecsétje.^[224] →

Az ellenmondás itt ismét szembeszökő.

Dósa önérzete nem lázadhatott volna föl, ha a püspök olyan gonosztettről vádolja, melyet éppen feljövetele előtt követett el; sőt több, mint valószínű, hogy ez esetben el sem mert volna menni a fővárosba. De fájhatott neki, hogy akkor is régibb botlásait emlegetik, mikor elég új érdemet szerzett már a mult tévedéseinek felejtetésére; s mikor annyian voltak az országos nevű férfiak között, kik nem vették maguknak az a fáradságot, hogy a becsületökön valaha hasonlóképpen ejtett csorbát, mint ő, kiköszörüljék.

S ha még oly nagy lett volna is a kornak romlottsága: állítólag ily nyilvánosak, ennyire szembeszökők lévén Dósa előéletének árnyoldalai, – ha csakugyan közszájon forog a szebeni kereskedőn s a királyi adószedőn, de főleg ez utóbbin elkövetett rablógyilkossága, – már mégis csak képzelhetetlen dolog, hogy a király s rá nyomban a bíbornok annyira kitüntessen egy férfiút, ki tegnap még gazember, paraszt s alsóbbrendű katonatiszt volt; ma pedig hírneves, nemes és egy, az ország védelmére az imént kötött béke ellenére összetoborzott nagy sereg fővezére.

A kitüntetés különben abban állott, hogy a király – a bíbornok közbenjárására – kétszeres zsoldot, aranylánczot, aranynyal gazdagon kivarrott bibor ruhát, sarkantyút ^[225] és kardot adott neki; tehát a lovagrendbe emelte^[226] s mindezen tárgyakat – szokás szerint – saját maga nyujtotta át neki. Azonkivűl egy faluval adományozta meg, mely valahol Nándorfehérvár és Temesvár közt feküdt és tekintélyes lehetett, mert 40 kapuból állott. Végre megújította és kiegészítette családjának előbbi – idáig ösmeretlen – czímerét, a mennyiben nádorfehérvári hőstettének örök emlékezetére megengedte, hogy abban egy karddal levágott vérző kart viseljen.^[227] Ezenkivűl, vagy talán zsoldjába betudva, kétszáz aranyat utalványozott neki.^[228]

A Dósa-család genealógiája.^[229]

A család még két-három emberöltővel ezelőtt is használta a Dósa Györgynek adott egyszerű címert;^[230] idők folytán azonban a czímer lényeges módosításokon ment át, a miben legjellemzőbb a koronának lefelé való fordítása.^[231]

Dósa Ferencz pecsétje.^[232]

Mikor Dósa Tamás 1633 május 30-án bárói méltóságot nyert, II. Ferdinánd megengedte neki, hogy korábbi nemzetségi czímerét, a melyet idáig használt és élvezett, ezentúl is használja és megtartsa. Ez a czímer fennálló, kékszínű katonai paizs, a melyben a királyi korona lefelé van fordítva; abból pirosas ábrázatú fiatal katonának vörös ruhás mellképe emelkedik ki, fején sisakkal, homloka közepén átszúrt éleshegyű karddal. A paizson rostélyos nyilt katonai sisak nyugszik, a melyet királyi korona fed, a melyből fekete sasszárny emelkedik ki, közepe táján pirosfényű arany csillaggal. A sisak búbjáról vagy tarajáról pedig itt vörös-fehér, ott pedig sárga és sötétkék foszladékok simulnak a pajzsra s azt illendően díszesítik.^[233]

Később 1671 márczius 20-án Dósa Gergely, Bercsényi Miklós vitéz kapitánya, I. Lipót királytól czímerűl kékre festett katonai pajzsot kapott, melynek alsó zöld sík mezején magasra nyúló ezüst óriásalak emelkedik ki, s mellette egymással szemben aranykoronás két kígyó tekerőzik föl a keresztre. A pajzsot fedő rostélyos vagyis nyilt katonai sisakot királyi korona ékesíti, melyből pánczélos emberi kar egy török fején átszúrt lándsát tart. A sisak tarajáról egyik oldalon sárga és sötétkék, a másikon pedig vörös-fehér foszladék látható.^[234]

A Dósa-czímer fordított koronával.^[235]

Ösmeretes a czímer Dósa Tamásnak egy 1666. évi pecsétjéről is, a mely némiképen különbözik a bárói czímertől, a mennyiben ott a felfordított vaskoronából egy törzsnélküli fej emelkedik ki.^[236] Lehet, hogy ez a vaskorona Dósa Györgynek borzasztó megkoronáztatására emlékeztet s azért a heraldikában azt a megbélyegzett czímerek közé szokták sorolni.^[237]

A czímer négyszáz esztendőn át megmaradt a család tulajdonában, a jószág azonban, mely valahol Torontál vármegye keleti, vagy Temes vármegye nyugati részében feküdhetett, mindmaig ösmeretlen fekvésű. De ott valahol, Versecz környékén «a temesközi csodaszép mezőkön, azokon a tájakon, hol valamikor a vitéz Dósa György életének utolsó akkordjai lejátszottak, a tavasz oly virágot fakaszt ezentúl, melyet – a búzavirágnak egy új keverékfaját – a füvek ismerője az ő életirójáról nevez el.»^[238]

A Dósa György kitüntetéséről szőlő tudósításban különben az aranyláncz és a bíborruha olyan elsőrendű megkülönböztetés, mely koránsem lehet azonos a lovaggá-ütés egyszerű tényével. Dósának, szerencsésebb körülmények közt, mindenesetre útat nyithatott volna a legkiválóbb méltóságokra, hogy tehetségeit a közjónak szentelje. Annál ragyogóbb színben tűnt volna föl, mert egyelőre alig tarthatott attól, hogy valaki versenyre kél vele az érdemszerzés tág mezején. A jók elösmerésére mindenesetre számíthatott.

 Jegyzetek

• 239. 1513 november 7-én. Tedallini, Diario Romano. Muratori, XXIII. 348.^[VISSZA]
• 240. Steph. Taurini Stauromachia. (Engel, Monum. Ung. 124. l.)^[VISSZA]
• 241. Ez tünnék ki Giuanne (Zuanne) Miklósnak Morechini Kristófhoz Budáról aug. 11-ről írt leveléből. Közli Marino Sanuto, II. 277.^[VISSZA]
• 242. Taurinus (125-129. l.) és Szerémi (57. l.) részletesen leírja a fogadtatást.^[VISSZA]
• 243. Taurinus, 129. l. Brutus (I. 254-277. l.) a háborúpárt részéről már ezt megelőzőleg tartott tanácsülésről is hosszasan referál.^[VISSZA]
• 244. Csak Ricaut (106. l.) említi, hogy Bakócz a búcsúlevelen kívül pénzt is hozott Rómából.^[VISSZA]
• 245. Bunyitai Vincze fentebb említett művéből való.^[VISSZA]
• 246. Istvánfinál (40. l.), kit e gyűlés részleteire nézve minden történetírónk követ. Figyelembe kell venni Fraknóinak (Bakócz, 145.) éppen erre a beszédre tett azt a megjegyzését, hogy a «klasszikai mintákat követő történetírók előszeretettel foglalkoznak beszédek komponálásával». De a beszéd lényege elfogadható.^[VISSZA]
• 247. Istvánfi, 40-41. Lényegében, de még az előtanácskozások idejéből, megvan e beszéd Brutusnál is (255. l.): «Magyarországnak jelenlegi helyzete – mondja egyebek közt – úgy alakult, hogy a mostani nemesség képtelen levén megküzdeni az ellenséggel, ha a köznép fölkelne, alig kétséges, hogy a pórok a folytonos bajok miatt nekikeseredve, polgárháborút indítanának, melynek vége, akár ők győznének, akár őket győznék le, egyképpen szomorú volna a hazára nézve. S ki kételkednék, hogy ebben az esetben az ellenség annál akadálytalanabbúl használhatná fegyverét?»^[VISSZA]
• 248. Bunyitay, Váradi püspökség, I. 368. (Rajza könyvem 62. és 69. lapján.)^[VISSZA]
• 249. Istvánfi, 41.^[VISSZA]
• 250. Brutus, 277.^[VISSZA]
• 251. U. o. 254-277.^[VISSZA]
• 252. U. o. 278.^[VISSZA]
• 253. Szerémi, 55.^[VISSZA]
• 254. Bakócz 1507 októberben lett konstantinápolyi patriarcha.^[VISSZA]
• 255. Kandra Kabos közlése az egri káptalanból. Századok, 1875. 136.^[VISSZA]
• 256. A M. N. Múzeumban őrzött érméről (háromszoros nagyítás után) Cserna Károly festőművész rajzolta.^[VISSZA]
• 257. Tubero, 330.^[VISSZA]
• 258. Terv szerint ennek a seregnek a rendes, de jóval kisebb számú kir. katonasággal kapcsolatosan kellett volna működnie; a háborút tehát nem kizárólag a parasztok viselték volna, mint Horváth véli. (Kisebb Tört. Munkái, I. 193.)^[VISSZA]
• 259. A Dietrichstein lakodalmát ábrázoló festménynek a gráczi történeti múzeumban őrzött egykorú másolata után közöljük.^[VISSZA]
• 260. Giuanne L. Marino San., II. 277.^[VISSZA]
• 261. Brandenburgi György őrgróf.^[VISSZA]
• 262. 1504-1519. Perényi Imre.^[VISSZA]
• 263. Ujlaky Lőrincz szerémi herczeg, nándorfehérvári és macsói bán.^[VISSZA]
• 264. Dr. Suriano Antal velenczei követnek tudósítását Bakócz megérkezéséről csak május 1. olvasták föl a velenczei tanácsban (Marino San. II. 249.). Május 12. pedig ugyanannak április 7. kelt levelét mutatták be, mely már szintén a hadjárat tervét illeti, tehát kétségkivűl kevéssel az említett magyar tanácsülés, illetőleg határozat után kelt. (U. o. 249.)^[VISSZA]
• 265. Betinus gróf Sforza herczeghez 1514 junius 15. A milanoi kir. levéltárból közli Mircse János. Tört. Tár, XIII. 250.^[VISSZA]
• 266. Ezt az új és minden eddiginél határozottabb dátumot a cs. és kir. udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata állapítja meg. Közli Kluch János, Tört. Tár, 1905., 273.^[VISSZA]
• 267. Istvánfi, 25.^[VISSZA]
• 268. Fraknói Magyarország és a szentszék, II. 320.^[VISSZA]
• 269. Kluch közlése. Tört. Tár, 1905., 273.^[VISSZA]
• 270. Gorzó János eredetijéről közli Jászay, Tudomány-Tár, 1842. IV. 255.^[VISSZA]
• 271. Bartholinus, id. h. D2 levél, 9. sor és Szerémi, 59. Istvánfi ellenkező s jóformán csak a vidékre vonatkozó tudósításáról később.^[VISSZA]
• 272. Taurinus Stauromachiája Engelnél, 159. és Bélnél, Notitia Hung. 52. A fordítás Salamonnál, Budapest tört. II. 609.^[VISSZA]
• 273. A király kertje, Salamon szerint (id. h. II. 611.) a mai városligeti fasornak jobbra-balra elterülő kertjeinek helyén volt, mögötte jókora tóval, melynek maradványa a mostani városligeti tó. Ezt a meghatározást egy névtelen czikkiró («Mátyás király pesti kertje». Magyar Ujság, 1899 április 26.) nagyon helytelennek tartja s Mátyás király kertjét – Istvánfi előadásához ragaszkodva – a Kerepesi- (most Rákóczi-)útnak baloldalára teszi, t. i. arra a területre, melynek elején a keleti pályaudvar van, vége felé pedig Rákosfalva fekszik.^[VISSZA]
• 274. Vásárhelyi 1508-ban írta versét.^[VISSZA]
• 275. A 14.527. sz. bécsi kézirat. Tört. Tár, 1905. 274.^[VISSZA]
• 276. Salamon (Budapesti Szemle, XXVII. 44.) vizsgálat tárgyává tette, miért nem lehetett a népet utóbb úgy rendben tartani, mint ha egy Hunyadi-féle ember áll a mozgalom élén?^[VISSZA]
• 277. Háry Gyula rajza a Történelmi Képcsarnok gyüjteményében.^[VISSZA]
• 278. Mesics, Banovanja Petra Berislavića. Rad, III. Ismerteti Margalics, Horváth tört. repertorium, I. 195.^[VISSZA]
• 279. Szilády, Cantio Petri Berizlo, 1515. Századok, 1879. 336-344. és Régi magyar költők tára, II. 365-367, 482-487.^[VISSZA]
• 280. Id. h. 257.^[VISSZA]
• 281. Ugyanezt állítja Orbán Balázs, id. h., III. 184. – Talán ebből a «Banus de Croatia» czímből keletkezett a német «Wunderzaichen» (1514) mysthicus Banckwr, vagyis bánk-ur neve, mely a kereszteseknek Melchior Banckwr nevű, Székely Györgytől különböző (de vele egy-testvér) vezérére vonatkoznék. Egy ilyen Bánkurat azonban a magyar történelem épp oly kevéssé ösmer, mint egy Melchior Banssert; (Die Auffrur stb. 5. l.) s így az egészet egyelőre helyesírási hibának, vagy rosszúlértesültségnek kell tulajdonítanunk. Épp ily tarthatatlan a Szt.-István-Társulat Encyclopaediájában (VII. 496.) a Dósáról szóló fejezetben V. J. következő állítása: «Az 1514-i mozgalmakban a kuruczhadak élére állíttatott éppen azon ember, a ki előbb kir. biztos minőségében a végből küldetett a királytól az erdélyi részekre, hogy azoknak állapotát rendezze.» S hivatkozik Fejér Codex Diplomaticusa (mely amúgy is csak 1439-ig megy) IV. kötetének II. füzetére lapszám nélkül. Ott a többi kötetben azonban szó sincs Dósa vagy Székely Györgyről, kit a czikkíró talán Davsa mesterrel zavart össze. Adata különben rendkívűli fontosságú volna és csak azon kellene csodálkoznunk, hogy – állítólag Fejér gyűjteményében oly sok éven át forogván közkézen – végkép elkerülte volna más kutatók figyelmét.^[VISSZA]
• 282. Az Egy. Phil. Közlöny XII. évfolyama 531. lapján megjelent hasonmás után közöljük. Olv. Cantio Petri Berizlo. / Mÿnd tÿ nepek bankogÿatok pifpek vezedelmen. / mert twg˙atok mÿgh Iften zegele az ew ÿo / zerencheÿet, nem Vralkodek Terek Chazar / foha az ew feÿen. / Im lattyatok ellenfegÿth fok helen megh / gÿeozte, Terekeknek fokafegÿt rolatok el Izte, mellettetek emgh holtat ÿngÿen ew / nem nezte.^[VISSZA]
• 283. Istvánfi három szava, 41. l.^[VISSZA]
• 284. Brutus szerint (302. l.) már a keresztes hadjárat előtt munkára buzdítá őt a népnél. Ellenben az egykorú bécsi röpirat szerint az érsek éppen ő tőle tagadta meg a keresztet. Esztergomban, mire Dósa Budára jött s ott a nép előtt ráfogta, hogy a mellén levő vörös keresztet a bíbornoktól kapta, s ekkor a jobbágyok nagy örömmel fogadták el vezéröknek. (Tört. Tár, 1905. 274.). Ez azonban inkább a május 15.-i eseményekre vonatkozhatik.^[VISSZA]
• 285. Istvánfi, 41.^[VISSZA]
• 286. Szerémi, 57. l. Némileg megerősíti ezt az udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata (Tört. Tár, 1605. 274.), mely azonban Bakócz és Dósa találkozását Esztergomba teszi; és Tubero (Schwandtnernél, II. 330), hol azonban Dósa inkább a nemesség hozzájárulásának szükségét hangoztatja.^[VISSZA]
• 287. Alkalmasint mindszent-utczai házában, melylyel szemben volt néhai Korvinus Jánosnak (most Brandenburgi Györgynek) a háza. (A Hédervári-család oklevéltára, I. 499.)^[VISSZA]
• 288. Verancsics, II. 5. Szerémi 58. l. Fessler szerint (V. 898.) csak misericordia vasárnapján, tehát ápr. 30. történt az ünnepély. Egyébiránt Verancsics is csupán úgy említi, hogy «Tamás érsek szent Gyergy nap táján kihozá az keresztet».^[VISSZA]
• 289. Verancsics szerint (II. 13.) 1515-ben is «Szent Gyergy napra kelvén, az magyari urak egy nagy hadat indítának király akaratjából az terekek ellen».^[VISSZA]
• 290. A somsdorfi templomban (Dresda mellett) őrzött 1 méter 82 cm. magas műemlékről vett rajz után.^[VISSZA]
• 291. Istvánfi, 41. l. Szerémi szerint (58. l.) Szent György kápolnájában.^[VISSZA]
• 292. Legalább egy kútfő sem említi.^[VISSZA]
• 293. Szerémi, 58.^[VISSZA]
• 294. Alkalmasint legatusi auditora Pavia Bernát gróf, pápai főjegyző (Fraknói, Magyarország és a Szentszék. II.320.).^[VISSZA]
• 295. Tört. Tár, 1905. 273.^[VISSZA]
• 296. Hogy nem Bakócz, hanem maga a nép tette meg fővezérnek (U. o. 272.), az csak a május 15.-i fölkelésre érthető.^[VISSZA]
• 297. U. o. 273.^[VISSZA]
• 298. Mint Horváth írja, Tud. Tár, 221. l. és Kisebb Tört. Munkái, I. 259.^[VISSZA]
• 299. Brutus, 285. l., ha nem mondja is, hogy ez a mise után következett; sőt Dósa nevét, de már előre haladott események kapcsán, egyáltalán csak később említi; azonban Bakócz voltakép csupán ekkor szólhatott a néphez, mit Szeréminek (59. l.) a brandiumról való emlékezése is valószínüvé tesz. Ez eseményeket azonban, a chronologikus rendnek nála gyakran történő megzavarásával, csak a 302-4. lapon írja le, a hol mondja, hogy Bakócz kezébe adja Dósának a pápa azon levelét, mely a fővezért feljogosítja, hogy a keresztes hadjáratra jelentkező katonákat összeírja.^[VISSZA]
• 300. II. Bajazidet 1512-ben letette és megmérgeztette.^[VISSZA]
• 301. Ezt Brutus a 285-295. lapon latinul közli, de a hallgatóság kedvéért Bakócz kétségkivűl magyarúl s klasszikus dolgokkal kevésbé kiékesítve mondotta el.^[VISSZA]
• 302. Szerémi, 58.^[VISSZA]
• 303. Szerémi, 59.^[VISSZA]
• 304. Verancsics, II. 5.^[VISSZA]
• 305. Istvánfi, 41.^[VISSZA]
• 306. A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 274.^[VISSZA]

  ---

  V. DÓSA, A KERESZTESEK FŐVEZÉRE. → 5. rész