20241222
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2010 február 07, vasárnap

Vérbosszú Bácskában

Szerző: Cseres Tibor

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia megalakulása óta törvényeiben, rendelkezéseiben kezdettől fogva megkülönböztette a területén élő, maradó magyarságot, mondhatjuk, természetesen: hátrányára. Ha nem is úgy, hogy mindig a hatalmába került magyarok életére tört volna. A partizánhadsereg fővezére, Tito marsall nem adott írásbeli parancsot a bácskai magyarok irtására, de eltűrte s nyilván szóbeli utasításokkal elrendelte, hogy a visszafoglalt Jugoszlávia egész területén, így Bácskában is, bosszuljanak meg partizánjai minden sérelmet, ami a háború négy esztendejében a partizánokat s a szerbséget érték. Valahogy úgy: ahol vérpatak folyt, ott vérfolyónak kell hömpölyögni!

ELŐSZÓ HELYETT

Az emberölés módjairól a hajdankortól napjainkig rengeteg tapasztalat gyűlt, s a bűnözők, a nyilvánvaló mindennapi gyilkosok szemünk láttára élnek a sokféle s egyre szaporodó eszközökkel, a tudományok fejlődésének jó vagy rossz voltából.

Napjaink magános (vagy éppen társas) gyilkosainak cselekvési indítéka és eljárási módja, bárhol hajtódjék is végre a nagyvilágban, nem tartozik mondanivalónk, megörökítenivalónk körébe.

Emlékezetünkben Bácska területére szorítkozunk, s a huszadik század negyvenes éveinek első felére. S e hely- és időkorlátozás után pusztán azokat a véres cselekedeteket vesszük szerre, amelyeket egyfelől a magyar állam nevében, másfelől a szerb partizánok országos megbízásából követtek el.

E rettenetes bűnhalmazoknak eszmei alapját, gyatra és gyötrő filozófiáját keresve a kezdetleges gondolkodás rákos daganatára, az előítéletes vélekedésére tapinthatunk. S meggyőződhetünk róla újra és újra, hogy az ember nem pusztán értelmes lény - bármely józan törekvései ellenére -, nem tud csak az lenni, s gondolkodásában, viselkedésében minduntalan helyet nyit a vak gyűlöletnek.

S a vak gyűlölet anyja az előítélet.

A tőlünk különböző nemzetiségű, fajtájú, viselkedésű emberekkel, embercsoportokkal szemben szerzett vagy öröklött ellenszenv.

Ez ellenszenv következménye a támadó hajlandóság, az agresszív indulat, amely akkor válik igazán élessé, ha saját kudarcélmény táplálja.

Valamely etnikai csoport akkor válhat legkönnyebben a tettleges ellenszenv célpontjává, áldozatává, amikor olyan tulajdonságokat vagy törekvéseket képvisel, amelyeket az előítéletre hajlamos emberek a saját közegükben nem ismernek vagy nem fogadnak el. Ez a magatartás odáig fajulhat, hogy az idegen csoport tagjainak elütő vagy éppen kedvezőtlen tulajdonságait óriásivá duzzasztják, s egyidejűleg a saját hasonló jellemvonásait kicsinyítik, vagy éppen rokonszenvesnek minősítik.

Az ellenszenv kifejezése és érvényre juttatása rendszerint általánosító jellegű.

S ezzel egyértelmű: ha valamily módon kárt akarunk okozni egy embercsoportnak, törekvéseink igazolása végett mindenekelőtt lekicsinyeljük őket. Ha elhisszük, mert meggyőztük magunkat, hogy a velünk szembeállított csoport tagjai értéktelenek, buták, erkölcstelenek, s számunkra mindezeken túl kártékonyak lehetnek - akkor megfoszthatjuk őket jogaiktól, még az élethez való joguktól is, akár meg is gyilkolhatjuk őket, s fölösleges azt fontolgatnunk, hogy emiatt mi erkölcstelenek lennénk.

Az előítélettel terhes szemlélet lényegéhez tartozik, hogy a más etnikum ellen irányuló megvetést s a hozzá kapcsolódó haragot helyénvalónak, sőt igazságosnak tartja, s ehhez pedig feltétlenül szüksége van arra a meggyőződésre, hogy a megvetés és harag célpontjaként szemben álló idegen csoportnak saját rossz, "utálatos" tulajdonságai miatt kell szenvednie, elszenvednie, amit rámér a sors, hogy az áldozat maga az oka balsorsának.

Azt a hajlandóságunkat, hogy áldozatunkat hibáztassuk, amiért magatartásával kivívta pusztulandóságát, az a kétes értékű örömteljesülés öregbíti, hogy cselekedetünkkel helyreállítjuk a megbolygatott erkölcsi világrendet.

A magyar törvényalkotás, a Tanácsköztársaság bukása után, annak megismételhetőségét megakadályozandó, létrehozta az 1921:3 törvénycikket "az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről", ennek alapján valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának létesítésére irányuló mozgalom kezdeményezőire és vezetőire halálbüntetést is ki lehetett szabni. A magyar törvényhozás ezzel az úgynevezett "rendtörvénnyel" a kommunisták másságát fogalmazta meg, s hogy őket e különbözőségük miatt mindenképp megkülönböztető módon kell kezelni, s számukra hátrányosan kell elbírálni tevékenységüket, s politikai törekvéseikért akár életüktől is meg lehet fosztani őket.

A rendtörvényt egy évvel megelőzte az 1920:XXV törvénycikk, amely a nem magyar származásúnak minősített magyar állampolgárok hátrányos megkülönböztetését írta elő: a Numerus Clausus = a zárt szám. Ez a kifejezés arra vonatkozott, hogy bizonyos jogosítványok elnyerésére, valamely testületbe vagy tanintézetbe való bejutásra származás szerinti százalékos arányszámokat szabott meg a törvény.

Ez a "szabályozás" gyakorlatilag és kimondatlanul az izraelita vallású diákok egyetemekre való "özönlését" volt hivatva meggátolni azzal, hogy felvételüket az országos arányszámuk szerint 6 százalékra korlátozta.

A későbbi, 1939-ben s a következő években hozott ún. zsidótörvények rendelkezései a gazdasági és társadalmi élet minden területére általánosították az 1920-as év egyetemi zárt számát. A háborús esztendőkben a törvényeket meghaladóan, de nem azok szelleme ellenében, még az élettől való megfosztásra is okot formált a hátrányos megkülönböztetés azok szemében, akik ölő fegyvereik mellett vérengző, szadista lelket is viseltek.

Bácskáról beszélve ezekről a téteményekről is meg kell emlékeznünk.

A háború alatt a kommunisták ellen szervezett büntetőeljárások a szerb partizánmozgalom résztvevőire is kiterjedtek, sőt mindazokra is, akik a partizánok tevékenységét támogatták, s azokra is, akik annak gyanújába kerültek, hogy rokonszenveznek ezekkel a Bánátból Bácskába átcsapó szerb fegyveresekkel.

A honvéd vezérkar főnöke katonai felügyelete és hatáskörébe tartozó különbíróság által harcolt Bácskában az említett törvények rendelkezéseinek, lehetőségeinek megvalósítása érdekében - a háborús körülmények között a másként viselkedők életét s a gyanúba vonható kommunista- és partizánszimpatizáns személyeket üldözve.

Ítélettel és ítélet nélkül hány életet oltottak ki 1941 és 1944 tavaszai között? [Erről még később, lehető pontossággal.]

És hogyan? A katonai bíráskodás életkioltó ítéletei: az akasztás és a főbelövés. Ezekről a módokról nem sok újat mondhatunk, ez a két kivégzési mód réges-régi civilizációnk történetében, az első az ókor óta ismeretes, a második a lőfegyverek elterjedése után vált szinte megszokott eszközévé a mindenkori büntetőhatalomnak.

A törvényes tárgyalás mellőzésével, tehát ítélet nélkül meggyilkolt "ellenség" sorsa abban különbözött az ítélettel megbecsült holtakkal szemben, hogy míg ezek személyes, azonosítható sírba kerültek rendszerint, mert a hatalom névvel vállalta pusztulásukat, amazok a rögtönzött megtorlás áldozataiként többnyire jeltelen tömegsírba hulltak, még inkább a folyók mentén a vizek sodrába.

Különbséget kell tennünk a fegyveres harcban megölt partizánok sorsáért felelős csendőrök és katonák fegyverhasználata és azoknak a csendőröknek, katonáknak és tisztjeiknek "bátorsága" között, akik a védtelenné vált polgári lakossággal számoltak le.

Gyakorlattá vált, hogy a golyó által holtak sírjául még a téli fagyban is a meglékelt folyót választották a kivégzőosztagok.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia megalakulása óta törvényeiben, rendelkezéseiben kezdettől fogva megkülönböztette a területén élő, maradó magyarságot, mondhatjuk, természetesen: hátrányára. Ha nem is úgy, hogy mindig a hatalmába került magyarok életére tört volna.

A partizánhadsereg fővezére, Tito marsall nem adott írásbeli parancsot a bácskai magyarok irtására, de eltűrte s nyilván szóbeli utasításokkal elrendelte, hogy a visszafoglalt Jugoszlávia egész területén, így Bácskában is, bosszuljanak meg partizánjai minden sérelmet, ami a háború négy esztendejében a partizánokat s a szerbséget érték. Valahogy úgy: ahol vérpatak folyt, ott vérfolyónak kell hömpölyögni!

Lehet, hogy e vérbosszúra ingerlő parancsokat Joszip Broz Tito abban a hiszemben terjesztette ki Bácskára, hogy itt a magyarság fegyveresen fog ragaszkodni szülőföldjéhez. Csakhogy a magyar közigazgatás és a magyar fegyveres alakulatok vissza- és elvonulása után nem dördült el puska, s a magyar lakosság ellenállás nélküli beletörődéssel fogadta, viselte az új hatalomváltást.

A partizánok hároméves önvédelmi harcában felelevenedtek a középkor óta hamu alatt parázsló emberpusztító hagyományok, melyek a mindenkori ellenség megsemmisítésére megőrződtek. De kiegészültek a géppuskás, géppisztolyos kor kínálta lehetőségekkel s mindazokkal a vízparti emberirtó módokkal, amelyekkel a magyar katonai megtorlás is élt. Azonban számos véres és kegyetlen vívmánnyal dúsítják a halálformákat. Míg a magyar fegyveresek egyenkint végeztek áldozataikkal, a szerb partizánok - nyilván mert megtöbbszörözték számukra a véres feladatot - tízesével, tizenötösével összedrótozták a kivégzendőket, s így az előre megásatott sírárok elé sorakoztatva tűzgépsorozataikkal hátulról lőtték agyon őket, a maguk számára könnyebbségként úgy, hogy halálos találatokkal tarkójukon, hátukban nyomban végső nyughelyükbe bukjanak, hogy aztán csak rájuk kaparják vagy kapartassák gyilkosaik a kiásott földet.

Acélhuzalnak úgy látszik bővében lehettek, mert lőszerüket kímélve úgy hurkoltak néhol tíz vagy tizenöt férfit, hogy holmi szalma-, szénakazal köré karikába állították őket, a két szárny végembereit is keményen összedrótozva. S amikor a gyűrű szilárdan állt, csóvával meggyújtották a kazlat. A rabbá kötözöttek egymást akadályozták a lángok taszításában, a menekülésben. Ott égtek halálra valamennyien.

Máskor és máshelyt az elfogottak kivégzés előtti gyötréséhez a többméteres parázsszőnyegen való mezítlábas átsétáltatás tartozott.

Ahol idejük engedte s a kegyetlenségnek türelmes gazdája került, ott a kiszemelt áldozatokat harapófogóval megfosztották mind a húsz körmüktől. Fokozták látványuk élvezetét, ha a közeli kovácsműhelyben megizzították a tépő harapófogókat.

Épp egy ilyen kovácsműhely közelében - talán munkára kényszerített kovácslegények segítségével - megpatkoltak némelyeket.

Ahol izzítható szenet találtak, éltek azzal a lehetőséggel, hogy rostélyokon elevenen megsütötték a kivégzendőket.

Nem minden partizán tudott megbirkózni a szörnyűséges kínzások látványával, némelyek elokádták magukat a kényszerű parancsteljesítések közben.

Ha elevenen nyúztak valamely kiváltságosan büntetendő személyt, holmi módos falusi bírót vagy otthon rekedt ügyvédet, orvost - bizony a partizánnők némelyikét ájulás környékezte. Merthogy nők is nagy számban vettek részt ezekben a kegyetlenkedésekben.

A markukba került papokkal, szerzetesekkel megkülönböztető módon bántak, bántak el. Legtöbbször levetkőztették őket, s hátukból kereszt alakú szíjat vágtak bemelegítésként. Az edzettebb partizánnők kedvéért a sokszor nem is egészen fiatal lelkészek nemi szervét vették gondozásba. Leginkább megint csak harapófogóval tépték heréjüket, aprították makkjukkal kezdve hímvesszőjüket.

Ugyancsak a kovácsműhelyek szomszédságában s még mindig papi emberek péniszét égették izzó vassal, a kínzást folytatólagosan ismételve több napon át. Akadt ezekben a partizánegységekben olyan asszony, aki ezeket a mezítlenül tartott tisztelendő katolikus férfiakat megtiporta, előbb ágyékukat zúzva, majd mellkasukat roppantva meg.

Egyik faluban a sportpályára terelt férfiakat meg is motozták, fegyver után kutatva. Egy tizenegy éves fiúcska nadrágzsebében töltényhüvelyt találtak. Efféle talált tárgyakhoz való időleges ragaszkodás cseperedő fiúknál elég általános. Ezúttal azonban a fegyveres ellenállásra való készülődésnek vagy éppen készségnek minősült a gyermeki kedvtelés. A bűnös fiút kiállították a pálya üresen hagyott közepére, ott lábára érintő aknákat vagy kézigránátköteget erősítettek. A szemtanúktól származó, de harmadlagosan közvetett elbeszélés nem tud különbséget tenni a kétféle robbanógyártmány között. Az emlékezés lényege mindenképp az, hogy a gyermeklábakra kötözött eszközöket veszélytelen távolból addig lövöldözték, amíg a robbanás be nem következett, és széttépte a lábak s az ártatlan töltényhüvely ifjú gazdáját.

Hogy aztán a nézőket, a sportpályára csődített férfinemen való lakosságot egyenkint vagy összedrótozva géppisztolylövéseikkel tiltsák ki az életből.

Amint a kovácsműhelyek közelsége ősi égetéssel történő gyötrésekre ihlette a képzeletgazdag partizán kivégzőosztagokat, egy-egy modern fűrésztelep is adott ötletet holmi újféle gyilkolási lehetőségekre. Fűrészgéppel ejtett kéz- vagy lábcsonkolások a heves és hosszú fájdalommal megtoldott emberölés változatai voltak.

De a gatteren közvetlenül is volt mód gyors halált előidézni: a szálfákat deszkává szeletelő, hasító fűrészpad példaértékű lehetett az ádáz képzelet számára. Legfeljebb azon kellett töprengenie a kivégzőosztag parancsnokának, hogy fejtől vagy lábtól iktassa-e a fogaskorong elé áldozatát.

Volt rá példa, hogy a fatörzsek hasábra aprítása ragadta magával a kegyetlen képzeletet. Esett úgy, hogy egész család, történetesen a magát bűntelennek tudó fűrésztelep tulajdonosa maradt otthon. Az ítélet nélkül büntető csapat a bűnösnek ítélt embert családostul odakötözte a fűrészpadra, s a megindított fűrészgép derékban szelte kettőbe az asszonyt s a gyermekeket is.

Itt pihenőt kellene tartanunk képzeletünknek a felsorolásban, de már csupán egy gyilkossági módszerről, a karóba húzás középkori, de talán még régebbi szokásáról kell számot adjunk.

Tájainkon a negyvenes éveket megelőzően 1907-ből maradt hírünk a megtorlásnak erről a módjáról: Havasalföldön és Moldvában büntette így a román királyi törvénykezés a parasztfelkelés vezető résztvevőit.

A történeti előidőkben a gyermekgyilkos asszonyok büntetése volt Európa-szerte a karóba húzás, később ezt a vétket zsákba varrott vízbe fojtással enyhítve torolták meg. A férfiak köréből a rablógyilkosokra szállt ez a kemény büntetés.

A felkarózás, nyársba vonás (palo inponere) sokáig túlélte az idők múlását, a 16-17. sz. büntetőjogi gyakorlatában még érvényesült rablók, rablógyilkos útonállók rendszerinti büntetéseként, amit azonban egyéb súlyosnak minősített esetekben s a hadifogságban is gyakran alkalmaztak. A feudális kori, általánosan elterjedt kivégzési módok között a karóba húzás volt az egyik legkegyetlenebb. Minthogy az elítélt kínját, aszerint, hogy testén a karót hogyan vezették keresztül, arra mily módon tűzték fel, az eljáró hatóság tetszése szerint s igen hosszúra lehetett nyújtani. A karóba húzás a megtorláson túl az általános elrettentést is szolgálta.

A felvidéki zborói úriszék még 1692-ben a lázadó jobbágyokat így büntette, de még 1762 körül is a nagykárolyi úriszék felnyársaltatott egy lótolvajt.

Gróf Esterházy Antal kuruc generális büntetőintézkedése így maradt fenn az érsekújvári commendánsuram őkegyelme Ebeczky Imre dandárnok számára adott instrukciójában 1707. május 11-éről: "Nem különben való vigyázásért observáljon azokra, úgy mint hazánk mostohafiaira, valakik étczakának idején a bástyán lebocsátkozni és desertálni praesummálnának; az olyanokat megragadtatván, pro statuendo exemplo, publice felkaróztassa."

Hogy ennek a parancsnak, a "kuruc generális" rendelkezésének érvényt szereztek-e, s ha igen, vajon hányszor, arról nem szól a fáma.

A maradék polgári ismeretek hiányosak a nyársba, karóba húzás végrehajtása tekintetében, noha a délszláv ítélkezés még századunk negyvenes éveinek elején, derekán talált a maga körében "szakembereket", karózó hóhérokat, akik megőrizték a legnagyobb elképzelhető szenvedést okozó kivégzés módját.

Nem mellőzhetjük közreadni ezt a "hagyományt" szakértő elbeszélők beszámolói alapján. Íme:

A három métert meghaladó keményfa, lehetőleg tölgyfakaró kérgét a "művelethez" simára kell csupálni, kihegyezett végére, ha idő és alkalom nyílik, éles vassapkát kell húzni, s a csúcsától jó méter hosszan olajjal teendő síkossá.

Jó előre szűk szájú, lyukszerű gödröt ás a végrehajtó vagy segédje, amelybe majd beleillesztik a "felszerelt" karót. A gondos előkészülethez tartozik egy rövid nyelű, kézhez álló, nagy fejű fabunkó.

A nézőközönség csak ezután gyülekezik a helyszín köré, előre élvezve a hátrakötött kezű áldozat várható iszonyatos riadalmát, akinek ebben a véghelyzetében csak annyi kívánsága lehet hóhérai iránt, vezessék majd a karót szívén, tüdején keresztül, minél több életfontosságú szerven át, a rövid szenvedés érdekében.

A művelet első mozzanataként hasra fektetik, ha másként nem megy, hasra teperik az "embert", s vállára, farára lépnek, hogy ne mozduljon. Ezután mindkét bokájára hurkot vetnek, s két segítő hóhér a hurkolt lábakat kétfelé húzza. Maga a hóhér éles késsel az ember lába közé guggol, s éles késével a nadrág posztóját s a gatya vásznát combközépen kimetszi, utat biztosítva a karónak. Ilyenkor már az eleven hússal sem kíméletes. Ezután a szétvont talpak előtt két-három kerek dorongot tesznek keresztbe, s hogy jól gördüljön, azokra illesztik, célozva, az olajozott végű karót.

A hóhér most óvatos kézzel az ember végbelébe illeszti a megvasalt karó csúcsát, ez a vigyázat nem a biztos fájdalom elkerülését jelenti, hanem azt a gonoszságot, hogy a nyárs a gerinc mentén induljon a tüdőlebenyek mögött s a vesék között, a szívet is illendően elkerülve, a megrendelők óhaja szerint, a hosszú, tartós szenvedés érdekében. Az első döféskor óhatatlan, hogy az érintett tompor a hátrafeszített csuklók alatt rándulva fel ne emelkedjék. A hóhér ezután marokra fogja a beavatkozásra kész bunkót - előbb gyöngéd ütésekkel, majd egyre bátrabban kalapálva a karót vastagabb végén a becélzott irányba. Az eredményesebb s a rendüléstelen munkálkodás érdekében int segédeinek, hogy pányvázott bokáinál fogva lassan, szétfeszítve húzzák rá a meg-megránduló testet a lassú karóra.

Az ember kezdeti üvöltése csikorgássá fajul, amint a nyárs belül a lapockák magasságába érkezik. Az éknek most kissé jobb felé kell elcsúsznia - ezt a főhóhérnak tudnia kell, s azt is az olajozott csuszamló farész eltűnése után, a jobb váll s a kulcscsont bőre fölött, mikor kezd púposodni a vaskúp. Éles késével ekkor utat nyit a hóhér, s alul a bunkó két-három ütésével még befejezi az előírt műveletet.

Ekkor a karó vastag alját a lyukszerű gödör felé irányozzák együttes igyekezettel, majd ketten vállban megragadják az "embert", s inkább lefelé húzva, mint emelve a harmadik segítségével a földrésbe állítják az emberrel felékesített karót, s földdel és fadarabokkal kiékelik, nehogy megdőljön a tehetetlen súly lengésében.

A hóhér s az élvezkedő nézősereg diadala, ha az ember még órák hosszat sóhajtozik, csikorog s mellkasán láthatók a szív kétségbeesett ütései, míg a kiásott föld beissza a szivárgó vér alvadt feketéjét.

AZ ÖRÖK BÉKE HÍVEI - ELŐZMÉNYEK ÉS BAJCSY-ZSILINSZKY

A második világháború angol miniszterelnöke, Winston Churchill két üzenetet küldött a magyar népnek az angol nép és szövetségesei nevében. Az ígéretek közül csak az egyiket vették figyelembe utódai s volt fegyvertársai.

Teleki Pál magyar miniszterelnök öngyilkossága után, 1941. április első hetében világgá röpült az a fogadkozás, hogy a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés megszegését megtagadó s a hitlerista német csapatok támadó hadműveletei ellen tiltakozó magyar államférfi emlékének azzal kell adózni, hogy a béketárgyalások idején egy széket üresen hagynak a győztes hatalmak.

Churchill második ígéretét 1943. február tizenegyedikén adták át a lisszaboni magyar követnek: az újvidéki események mély csorbát ejtettek a magyar nemzet becsületén. Emiatt a szerbekkel valószínűleg még sok nehézségük lesz a magyaroknak.

A jóslatszerű ígéret a következő év novemberében várakozáson felül teljesült.

Teleki Pál emlékének megbecsüléséről nemcsak a politikai győztes utódok feledkeztek el, hanem maga az ígérettevő Nobel-díjra jutott kolosszális emlékiratában meg sem említi ezt a magyarokat sorsuk gyökerében érintő lehetőséget.

A béketárgyalásokon csak az újvidéki eseményeket tették szóvá, Magyarország nagy hátrányára. A magyar békedelegációnak azt a felterjesztését, mely szerint a szerb partizánok 1944 novemberében tízszeresen vettek elégtételt Bácskában, Újvidéken kapott sérelmeikért, veszteségeikért, minthogy negyvenezernél több ártatlan magyar férfit gyilkoltak meg vérbosszúra szomjas kegyetlenséggel - nem vették figyelembe, úgyszólván hallatlanná tették. Pedig az még égbekiáltóbb volt, mint az újvidéki úgynevezett magyar katonai "razzia".

A háború után - a jugoszláv állammal kialakult "szocialista" barátság miatt - nem illett, sőt tilalmas volt emlékezni mindarra, ami 1944 őszén történt Bácskában. S a "bűntudat" meg a szégyenkezés miatt hallgatni kellett az 1942-es újvidéki eseményekről is. Ebben a hallgatásban, elhallgatásban szerepe volt annak a maradék katonai, katonatiszti önbecsülésnek, amely a háború alatt és a háború után is úgy vélekedett, hogy mindaz, ami 1941 végén és 1942 januárjában Újvidéken s a sajkáskörzetben történt, szükségszerű megtorlás volt, amellyel minden szuverén állam védereje jogosan s hasonló eréllyel köteles lett volna visszaverni, fegyveresen elhárítani függetlensége ellen törő minden fegyveres támadási kísérletet.

Ennek a hatalmi elvnek hitében s a birtokonbelüliség úri meggyőződésében tiltakozott a magyar királyi honvédtisztikar már Bajcsy-Zsilinszky Endre felháborodása ellen, még akkor is, amikor a parancsnokokat törvény elé állították. Ezért történhetett, hogy maguk a bírák is jogosnak ítélvén a "partizánakciók" ellen foganatosított replesszáliákat, elébb felmentették a vádlott tiszteket.

De a következő évben, 1943-ban, Bajcsy-Zsilinszkyék megújuló követelései és az angol miniszterelnök februárban Lisszabonban tolmácsolt vészjósló üzenete miatt, annak majdani következményeit elhárítandó, új eljárást indítottak a megszeppent kormányzó utasítására. Ám azok, akik akkor s később is és mindmáig elkerülhetetlenül jogosnak és nem becsületébe vágónak tartották s (talán még utódaikban) tartják ma is az újvidéki vérengzést, közvetlenül az ítélet elől kimentették, megszöktették a fővádlottakat.

Ami a következő év őszén történt Bácskában, a magyar férfiak tömeges lemészárlása, a vérbosszúra emlékeztető visszatorlás jegyében, annak az igazságszolgáltatás, az illetékes jugoszláv bíróság által való el- és megítélése iránt - tudtommal - arról mindmáig semmi szó nem esett. Következésképp a jugoszláv hatóságok s maga a szerb nép a magyarok elleni, ártatlan férfiak tízezreit sújtó hatalmas megtorlást igazságosnak, a szocialista erkölccsel megegyezőnek tartotta, tartja. S változatlanul nem táplál bűntudatot még azután sem, hogy magyar részről a harmadik nekifutásként 1946-ban a Magyar Népbíróság súlyos, helyenkint és személyre szólóan olykor legsúlyosabb ítéleteket hozta az Újvidéken történt kegyetlenségek megparancsolói és elkövetői ellen.

Mindezeket tudva, az isteni és földi igazságszolgáltatás részrehajló mozdíthatatlanságának megmozdítása végett íródott 1960-ban a Hideg napok. Feltárandó a túlzó jugoszláv propagandairatok ellenében az újvidéki razzia méreteit, azzal a többször kimondott igénnyel, hogy a két és fél esztendő múlva bekövetkezett, minden képzeletet felülmúló megtorlást egy szerb írónak lenne hivatása és kötelessége összefoglalni, megírni.

S mert a méltán kívánt válasz nem következett el, a Hideg napok magyar szerzőjének kellett vállalkoznia arra, hogy a meddő várakozás után maga adjon hírt 1969-ben egy községre szűkítve s csak jelezve a szerb vérbosszú módszeres kegyetlenségéről.

A Bezdáni ember címen közreadott beszámolóból megjelenése után diplomáciai ügy lett, nemcsak a jugoszláv külügyminisztérium, de a jugoszláv partizánszövetség is sérelmesnek érezte az elkövetett szörnyűségek töredékének feltárását is.

A történtek: a kölcsönös felelősség rögzítése és emlékezetbe idézése végett - a Hideg napok írójára vár, várt az a kényszerű feladat, hogy a rendelkezésére jutott s felgyűlt adatok, eseményrészletek összefoglalása által megossza a két nemzet között az égbekiáltó kiontott vér mennyiségét.

Nem kezdhetem mással, mint a mártírhalált szenvedett Bajcsy-Zsilinszky Endre szavainak felsorakoztatásával. Ő a magyar állam jövendő stabilitását a délszláv néppel leendő szoros baráti együttműködéssel képzelte el, s e reményét az 1940-ben megkötött magyar jugoszláv örök barátsági szerződéssel a megvalósulás boldog kezdetének vélte.

Az újvidéki razziát álmai széttiprásának minősítette. De szóljon ő reményeiről s várakozásairól s küzdelméről, hogy ne hiúsuljon meg a két nép békéje:

"Nem titkolom őszinte rokonszenvemet a délszláv népek - szerbek, horvátok, szlovének - iránt. Egyéni viszonzása ez csupán annak az alig rejtegethető kollektív rokonszenvnek, melyet a délszlávok minden törzse, talán leginkább a szerbek, a magyar szellem megnyilatkozásai, elsősorban népi zenénk iránt minden más idegen népnél elemibb erejű természetességgel tanúsítanak. Elképzelhető-e, hogy sorsszerű ellenségünk lehessen egy nép, amely ennyire szívébe fogadja a magyar egyéniség legösztönösebb szellemi megnyilatkozását, népdalunkat?

Sokat tűnődtem, füstölögtem magamban a délszláv-magyar kérdésen. Nem mai konjunktúra ez az én délszláv tájékozódásom. 1930-ban megjelent Nemzeti Radikalizmus című politikai programkönyvemben már a magyar külpolitika egyik legfőbb feladatának hangoztattam a magyar-szerb-horvát kiegyezés és együttműködés megvalósítását...

Azóta is szüntelenül érdekel, foglalkoztat, izgat a délszláv-magyar kérdés.

Volt idő, amikor látván szerb szomszédjaink nagyhatalmi ábrándjait, igényeit, nyilvánvaló nagyzolásait Csonkamagyarországgal és az elszakított magyar kisebbségekkel szemben tanúsított rideg, sőt ellenséges magatartását, ugyanakkor érthetetlen alkalmazkodásukat a prágai kisantantvezénylethez, azt gondoltam: olyan nép ez, amelyet a maga természetes medrébe visszaszorítani csak erőszakkal lehet. Ki kell hát lesni a jó alkalmat, és meg kell őket verni mindenáron, a magyar-délszláv kérdést csak ez döntheti el. Utóbb rájöttem - nagyon számottevő délszláv vélemények is ebbe az irányba tereltek -, hogy egy magyar-délszláv mérkőzés hasonlítana egy eldöntetlen bajvíváshoz, az egymást legyőzni nem tudó hősöknek idejében kellene megtámadniok egymást. Magyarország belátható időn belül nem lehet többé nagyhatalom önmagában, Jugoszlávia még kevésbé... Mindkét oldalon elemi erejű szükség tehát a kölcsönös kiegyensúlyozás, megértés, összefogás. Magyarok és délszlávok együtt a maguk hatalmas és szinte hasonlíthatatlan katonai értékük révén eldönthetnék egész Délkeleteurópasorsát.

Semmi kétség nem lehet afelől, hogy a magyarok és délszlávok együtt szilárd és diadalmas dunai nagyhatalom, politikailag és katonailag egyaránt. Olyan erejű, amilyen az osztrák-magyar monarchia sosem volt.

Talán még mindmáig nem késő kölcsönösen levonni a tévedések következtetéseit..."

Helyünk és sorsunk Európában című könyvének nyitányában ezekkel a reménykedő sorokkal tekint a jövőbe Bajcsy-Zsilinszky Endre 1941 tavaszán. Könyvét az 1940 decemberében megkötött magyar jugoszláv örök baráti szerződés ideje táján fejezte be, s a szerződés ratifikálása idején végezte rajta a nyomdai simításokat.

Április 2-án német csapatok vonulnak Magyarországon Jugoszlávia ellen. Teleki Pál miniszterelnök az örök barátsági szerződés nevében öngyilkossággal tiltakozik a nácikhoz csatlakozó magyar uralkodó körök döntése ellen.

A magyar katonai csatlakozás jogosságát igazolandó az új miniszterelnök, Bárdossy László az április 10-i minisztertanácson így menti fel a kormányt a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződésből reá háramló erkölcsi felelősség alól: "A helyzet alakulása lehetővé tette, hogy oly módon és akkor vegyünk részt a katonai akcióban, amikor Jugoszlávia mint államalakulat megszűnt, s ennek folytán teljes akciószabadságunkat visszanyerjük."

A magyar katonaság április 11-én átlépte a magyar-jugoszláv határt.

A Helyünk és sorsunk Európában-t még aznap betiltják, a fellelhető példányokat elkobozzák és bezúzzák.

De Bajcsy-Zsilinszky Endre éberen figyeli, mi történik a magyar csapatok által megszállt-visszafoglalt Bácskában. 1941. december 5-én a képviselőházban heves beszédben kéri Bárdossy segítségét a meggyötört bácskai nép védelmében.

"A magyar alkotmányosságot csak a mi holttesteinken át lehet megsemmisíteni" - mondja többek között. - "Szeretném megkérni a miniszterelnök urat, hogy nagy gondot és nagy szeretetet áldozzon a magyar-délszláv kérdésre. Kérem őt, hogy tegyen félre minden más munkát és feladatot, amikor Bácskából panaszok vagy panaszkodók érkeznek, fogadja a régi nagy államférfiak módján a mi államunkhoz visszatért délszlávokat, elsősorban a legjobban megpróbált szerbségnek szószólóit, és igyekezzék gyógyítani azokat a sebeket, amelyeket jórészt akaratlanul és kényszerűségből ütünk. Higgye el a miniszterelnök úr nekem, aki voltam lent Bácskában és tájékozódtam a dolgokról, hogy igenis történtek megokolatlan és igen káros kilengések is. Ezeket a tapasztalataimat majd más úton fogom a miniszterelnök úr elé juttatni. Ami történt, megtörtént, azon már nem változtathatunk. De annál nagyobb gonddal és lelkiismeretességgel kell kormánynak és közigazgatásnak mindent megtennie, hogy minden téren és minden vonatkozásban az emberséges szellem és igazságosztás érvényesüljön."

Zsilinszky 1942. január 21-én levelet küldött Bárdossynak a délvidéki újabb törvénytelenségek, kegyetlenkedések, a nemzetiségi lakosság üldöztetése miatt. Meghallgatást kért, s nagy meglepetésére a miniszterelnök már másnapra fogadta, nyilván azért, hogy biztosítsa vendégét: "a hírek általában túlzottak, a helyzet nem nyugtalanító", történhettek kilengések, ő azonban intézkedik. S előadja a sajkáskerületbentörtént "tisztogatás" néhány mozzanatát: tudni kell, hogy a partizánmozgalom Bácskába is átcsapott. Csendőreink és katonai járőreink ismételten puskatűzbe kerültek, gyakori, hogy katonai autóinkra lőnek. Ezért volt szükséges a környék átfésülése. A bandák nagy részét megsemmisítették, tizenegy saját halott is áldozatul esett. A belügy-, a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök engedélyt adott a tisztogató műveletek kiterjesztésére, és így Újvidéken is razzia kezdődött. S mert érti az aggodalmat, ígéri, azonnal intézkedik, telefonál, hogy ne legyen semmiféle kegyetlenkedés.

Bárdossy azt gondolhatta, Zsilinszky már tud az újvidéki mészárlás első napjáról. De ő csak másnap érti meg, miért fogadta őt a miniszterelnök oly hirtelen, s hogy tőle olyasmiről értesült, amiről sejtelme sem volt. Amikor megtudta, mi történt ama három napon Újvidéken, sürgős beavatkozást kér a hadügyminisztertől s a vezérkar főnökétől, mert a hírek valósággal kétségbeejtik.

Egy fiatal újvidéki ügyész hozza fel az első összefoglaló jelentést, de nem az illetékes miniszterhez fordul, hanem Zsilinszkyhez, aki Fóris László miniszteri tanácsossal együtt nyomban Bárdossyhoz siet. A miniszterelnök keményen rendreutasítva küldi el őket.

Zsilinszky már január 29-én feltárja a szörnyűségeket a parlament külügyi bizottságában. Ott megrendült felháborodással, de némelyek kétkedéssel fogadják a közlést.

Zsilinszky nem lát más lehetőséget, február negyedikén emlékiratban kéri a kormányzót, avatkozzék be, hogy ne folytatódjanak az akasztási és agyonlövési módszerek: "Bírói ítélet nélkül tömegmészárlás történt Magyarországon, katonák és csendőrök, tehát honvédtisztek és csendőrtisztek felelőssége mellett. Életem végéig fájlalni fogom, hogy már novemberben nem vittem ezt a súlyos baljóslatú ügyet főméltóságod színe elé, főleg azért, hogy rámutassak a módszerek irtózatos veszedelmére...

Csak jóval utóbb, az újvidéki pogromról kapott értesüléseim során ébredtem rá, hogy mikor én a miniszterelnök úrnál jártam, emlékezetem szerint január 21-én, akkor már javában folyt az újvidéki hivatalos katonai pogrom. Vagyis én még január 21-én délután 2 és 3 óra között figyelmeztettem a miniszterelnök urat a zsablyai vérfürdőről, és ő még ezen a napon telefonált Újvidékre, vagyis az újvidéki pogrom első napján. A miniszterelnöki utasításnak a világon semmi hatása nem volt, mert a háromnapos újvidéki pogrom a maga módján, a maga sínein, a maga árja becstelenségével bonyolódott le... Megállapítom Bárdossy súlyos politikai felelősségét: nem mondhatja, hogy senki nem figyelmeztette idejében.

Elismerem, Zsablya és Újvidék között lényeges különbség van. Zsablyán fegyveres támadás előzte a megtorlást. Újvidéken azonban semmi ilyesmi nem történt. Aljasul kiszámították, előre kitervelték a pogromot.

Mérhetetlen gyalázat, hogy magasabb katonai parancsnokság nyilvánvaló tudomásával, felelősségével történt ez az undorító, embertelen mészárlás, aljas, alattomos árja és nem magyar szellemben, a módszerek mellett gyáván és névtelenül a magyar állam, a magyar honvédség nevében, a magyar kormányra hivatkozva...

Vagy ez a belső katonai zendülés győz, vagy a becsületes magyarok.

Mi az közelebbről, ami súlyosabbá teszi az újvidéki pogromot a sajkás kerületnél?

Először az a körülmény, hogy már egy megelőző kéthetes pogrom után következett; másodszor e szerb fegyveres összeesküvők támadásának hiánya, hiszen Újvidéken nem fegyveres támadás indította el a tragikus események lavináját, mint ahogyan ez Zsablyán történt; harmadszor, a szegedi hadtestparancsnok és a városi állomásparancsnok - egy személy v. két személy? - jelenléte és felelőssége az eseményekért; negyedszer, az egész pogrom aljasul kiszámított, előre kitervelt volta, aminek számtalan bizonyítéka van; ötödször, az alábbi plakát, melyet szinte hihetetlenül gyalázatos, magyartalan fogalmazásban itt szóról szóra közlök, szellemében is, nyelvében is iszonyú dokumentuma a mai korszaknak.

Egyetlen percig sem lehet kétséges, hogy ezt a plakátot magyar ember nem fogalmazhatta meg, úgy hangzik, mintha idegen anyanyelvű s magyarul csak igen gyarlón tudó valaki idegen nyelvből fordította volna.

A katonai hatóság mindenkit otthonába szegezett, sőt még a redőnyöket és függönyöket is le kellett húzni minden lakásban, hogy senki se tekinthessen le az utcára... az első napon, január 21-én állítólag listák szerint, kerületenkint járták csendőrök és katonák altiszti vezetés mellett a házakat és igazoltatták a szerbeket, zsidókat. Aztán tömegesen, katonai teherautókon elvitték őket a Duna partjára, ott turnusonkint meztelenre vetkőztettek férfiakat, nőket, gyermekeket együtt, agyonlőtték őket, és a Duna jegébe dobták. Éjszakának idején aztán állítólag ágyúval lőtték szét a jeget, hogy a hullákat a víz elhordja. A Duna-parton tömegesen agyonlőtt emberek száma enyhén számítva is több százra tehető. De nem csak ilyen sablonosan történt a pogrom, egy újvidéki barátom, kiváló magyar ember mondotta budapesti ismerősei előtt, hogy a református temetőben a maga szemével látott vagy 80 hullát temetetlenül. A második napon már egyszerűsítették a dolgot: »lakásaikban ölték meg az embereket, családokat irtottak ki, gyerekestül, kirabolták a házakat, pénzszekrényeket törtek fel...«

Polgárháborúszerű jelenségek zsarátnokának eltaposásáról van szó. Magyarország felelős vezetői nem hunyhatnak szemet ama valószínűség felett, hogy ezt a polgárháborúszerű felelőtlenséget és az elvadultságokat külső erők mozgatják, összefogva a hazai felforgató elemekkel."

A kormányzó sem teljesítette Zsilinszky kérését, a bűnösök felelősségre vonása akkor elmaradt.

Zsilinszky 1942. december másodikán ismét parlament elé vitte az ügyet interpelláció formájában: a jóvátétel halogatása miatt. A jobboldali képviselők tomboló tiltakozása miatt a parlamenti jegyzőkönyv töredékes: "Ha a megtorlásnak akadályai vannak, a miniszterelnök úr hárítsa el azokat, hogy a közelgő válságos időkben... ...Én a magyar lelkiismeretet szólaltatom meg... a magyar lelkiismeretet."

*

A magyar lelkiismeretet szólaltatta meg a Hideg napok írója, amikor regényében négy egykor volt, akkor ott volt magyar katonát, immár börtönben, visszaemlékeztet ama három újvidéki napra.

Utolsó emlékező börtönbeli mondataikban felmerül a gondolat, vajon mi lesz, ha fordul a hadiszerencse, s visszajönnek a szerbek, a partizánok? Lesz-e megtorlás? Ők ott a börtönben még nem értesülvén arról, ami már bekövetkezett, úgy vélik, a megtorlás, ha lesz is, nem múlja felül azt, ami akkor, 42 januárjában megesett.

Mi tudjuk, hogy nagyot tévedtek. S ez a mostani könyv igyekszik a tévedés végére járni, s elemezni mindazt, ami vérbosszúméretekben az ártatlan szerbek és zsidók ezrei ellenében az ártatlan magyarok tízezreit érte.

Amint a Hideg napok megírásának eszméje már 1942-ben megfogant, tehát tizennyolc évvel a könyv létrehozása és huszonkét évvel megjelenése előtt - úgy a Vérbosszú Bácskában fogantatása is 1944-re esik, az első kósza gyilkos hírek érkezésének idejére, de a véres 45 nap összefoglalására csak 46 esztendővel később nyílt mód és lehetőség, s a könyv formájú összefoglaló híradásomra is egy évvel később, a Tito-rendszer (-mítosz) végleges összeomlása után.

Amikor 1942 tavaszán-nyarán Újvidéken jártam, még frissek voltak a városon ejtett sebek. Rövid összefoglalóban lejegyeztem magamnak néhány elém kerülő családi tragédiát a három januári nap pokolbugyrából. Ezek a feljegyzések kaphattak levegőt 18 év múlva, amikor úgy éreztem, a magyar nemzeti becsületen esett vérmocsok letörlésének ideje elérkezett.

Az 1944-es még véresebb, még kegyetlenebb megtorlásról a Bácskába telepített székelyek egy részének lemészárlása híréből értesültem előbb, majd később a falvakról falvakra ismétlődő délvidéki bosszúhadjáratnak is híre jött. S mert számomra a borzalmak akkor tényszerűen megfoghatatlannak látszottak, kezdettől fogva azt reméltem, hogy az énáltalam szégyenkezve megírandó, megírt három kegyetlen nap felmutatása után akad lelkiismeretes szerb író is, aki az 1944-es bácskai 45 nap véres bűneit műalkotásban megbánja népe nevében.

Erre a bűnvallomásra azonban évtizedeken át hiába vártam, vártunk.

Egy belgrádi találkozón szerb írók körében szóvá is tettem 1965-ben ezt a várakozásomat, amelynek teljesülése felmentene engemet a Hideg napok miatt hazámban körém fonódó anatéma alól.

A jelen lévő szerb írók rövid tanácskozás után ezt a választ adták: "A második világháború táján Jugoszláviában háborús, polgárháborús körülmények között közel kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma csekélység - csepp a tengerben."

Hiába erősítgettem, hogy az ártatlanul lemészárolt bácskai tízezrek vére nem csepp a jugoszláviai emberirtás vértengerében, hanem vérfolyam, amely nem torkollik soha a közös délszláv tengerbe, hanem alvadt vérként a hátramaradott magyarok emlékezetében súlyosul emberöltőkre.

Tőlem hazám java értelmiségének egy része, írók is, azt kérte számon, miért nem róttam az újvidéki ezrek mellé a nyolcvan bácskai község kivérzett magyar tízezreit. Inkább egy mondatot sem az egészről! Nem vették tudomásul, hogy egyetlen bácskai község magyar veszteségeiről írott közleményem milyen jugoszláviai felhördülést támasztott, Tito éppen készülő látogatását is átmenetileg megakadályozva.

Meg kell mondanom végül, hogy értelmiségi társadalmunk józanabb része, különösen a történészek nem vettek részt a Hideg napok elleni tiltakozásban, tudván, hogy a véres múltat előbb-utóbb úgyis fel kell tárni, s helyesebb, ha a mi nevünkben elkövetett galádságokat mi juttatjuk napfényre.

Emlékeztetőül hadd idézzem még Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. február negyedikén Horthy Miklóshoz írott szavait:

"Főméltóságú Uram! Az ilyen méretű embertelenségek az égre kiáltanak, és nem maradnak bosszulatlanul, jóvátétel nélkül. Kérdés csak az, Magyarország, Magyarország kormányzója és kormánya torolják-e meg a bűnöket a magyar törvény erejével, vagy esetleg mások, sokszorosan - akár a vérbosszú szörnyű törvénye szerint, akár valami békét diktáló nemzetközi fórum zöld asztalánál - de akkor már nem az igazi bűnösökkel, hanem a mi szerencsétlen, drága nemzetünkkel szemben."

  KÖZÖS MÚLT - BEVÁNDORLÁSOK

Teleki Pál életével fizetett azért a véleményéért, hogy a szerbektől ne vegyük vissza Bácskát, s barátságunk felajánlásával tegyük boldoggá a szerbek s németek között megrekedt délvidéki magyarjaink életét.

Láttuk, tudjuk, Bajcsy-Zsilinszky Endre is a délszláv állammal barátságban, szövetségben képzelte el a kisantant államok szorításából szabadulást, akár a hitleri birodalom ellenében is.

Pedig mindketten tudták, tudhatták, hogy a trianoni nagy osztozkodásnál az újonnan alakított SHS-királyság a Magyarországgal szemben támasztott egyes területi követelések megokolására Bácska vonatkozásában - a fegyverek által teremtett befejezett tényeken kívül - a békekonferencia elé terjesztett emlékiratban "történelmi jogokra" hivatkozik. Az első ilyen jogcímül a szerbség őslakos voltát emlegették. S hogy ez a hiedelem mennyire tartós maradt, azt mutatja a Slobodna Vojvodina 1944. október 28-i cikke, amely mint kiirtandó gyomokról beszél a Bácskába települt nem szerb népekről: "Az idegen elemek tíz- és százezrei, akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket - még mindig lövöldöznek a sötétből embereinkre, ...arra készülve, hogy ebben a számunkra nehéz helyzetben ismét hátunkba döfjék a kést."

Nem, Teleki és Bajcsy-Zsilinszky ezt a második hazugsághalmazt már nem érhették meg, de ezek valótlanságát, azok lehetőségét előre jelezve is kinyújtva tartották békejobbjukat. Mert ismerték a hiteles történetírók és a szlavisztika legnevesebb művelői egyöntetű megállapítását, hogy a szerbek nem tartoznak hazánk őslakói közé. A nyelvtudomány és a néprajzkutatás megdönthetetlen eredménye szerint a honfoglalás kori időben a Duna-Tisza közén, a Marosközön és Tiszántúl, továbbá Erdélyben bolgár-török és délszláv, de bolgár és nem szerb népek laktak.

A szerbek beözönlése - az Árpád-kori királyok alatti egészen jelentéktelen beszivárgástól eltekintve - csak jóval később kezdődött. Az első nagyobb arányú szerb beköltözés Zsigmond és Mátyás királyok idejére esik.

Az Árpád-házban dúló dinasztikus harcokban szerb urak is részt vettek. A Kálmán és Álmos között támadt éles viszályban a szerbek Álmos pártjára álltak egy készülő csatában (1113). Ez az elhibázott harci terv Álmosra nézve szerencsétlenül végződött, s így a szerbek is vereséget szenvedtek. A győztes Kálmán megvakíttatta Álmost és Béla fiát, de Uros, Vukasin és Pavle szerb főurakat is.

A szerbek befolyása II. Béla uralkodása idején válik jelentőssé, az ő felesége Ilona, a rasciai Uros nagyzsupán leánya volt. Egyes szerb urak ekkortájt számos kiváltsághoz jutottak. II. Béla feleségének ajándékozta Csepel szigetét. Ilona idetelepítette a maga szolgáit, kíséretét. Az ide építtetett kápolna kolostorrá növekedett. II. Géza kiskorúsága idején az országot valójában nagybátyja, Belos kormányozta, Uros zsupán fia és Ilonának, Géza anyjának testvére. Belos először báni rangot viselt, később (1156) nádorrá választották. Nádorsága idején kolostort alapított, és különböző helyekre sok szerbet telepített. Érezhető volt a szerb befolyás IV. Béla uralkodása idején is. A szerb nagyurak nemcsak 1242-ben segítettek a tatárok ellen, hanem Ottokár ellen is támogatták 1260-ban a királyt.

A törökök egyre erősödő támadásai nyomán nehéz napok következtek a balkáni népekre. A szerbeket 1371-ben a Marica folyónál verték le először igazán, majd a Rigómezőn (Koszovo-poljén1389-ben. A magyar királyok és főurak csak jóval később fogták fel e vereségek rájuk vonatkozó veszedelmét. Zsigmond csak a nikápolyi (1396) vereség után látott hozzá az ország déli határainak megerősítéséhez. Szerződést kötött Stefan Lazarevics despotával, a kapcsolat hiteléül számos várost adományozott neki, többek között Zimonyt, Mitrovicát, Szalánkeményt, Szatmárt, Nagybányát, Felsőbányát, sőt Bihar és Szabolcs egyéb településein kívül Debrecent és Böszörményt is.

Zsigmond és Lazarevics között 1426-ban megkötött államjogi szerződés szerint Szerbia Magyarország hűbéres tartományává lett. E szerződés szerint a Lazarevics István után következő szerb despoták is Magyarország hűbéresei maradtak (Subditus vasallus regni Hungariae), s még újabb birtokokat kaptak, így Brankovics György a Pilis megyei Torbágyot, majd Tokajt, Munkácsot, Világost. A despoták szerb hivatalnokokat és jobbágyokat költöztettek kapott birtokaikra.

E védekező szervezkedések ellenére a török 1459-ben elfoglalta Szmederovót, Szendrőt, a szerb fejedelemség fővárosát a magyar határ közvetlen közelében.

A veszedelem hírére a határszél magyar lakossága északabbra húzódott. Helyükre menekülő szerbek szivárogtak. A vajdák - Stefan és Dimitrie - vezetésével további 1200 szerb harcos érkezett, őket Mátyás király Nagylak környékén telepítette le. A Jaksics családnak s kíséretének a Maros mentén ajándékozott birtokot. Milos Belimuzavics vajda 1470-ben egy harcosokból álló nagyobb csapattal vonult át a megszállt Szerbiából, ő s övéi Temes megyében kaptak telephelyet.

Ahányszor a magyar csapatok s velük a szerb harcosok betörtek a török által elfoglalt területre, mindig hoztak magukkal rokonokat, szomszédokat, hogy a lakatlanná vált déli részeken otthonra leljenek. E betörések alkalmával Kinizsi Pál vitézlett különösen, 1481-ben több szerb vajdával együtt egészen Krusevácig hatolt, s ez alkalommal állítólag 50 ezer szerbet hozott magával. Ezek Szeged és Temesvár között kaptak szállást.

Mátyásnak egy 1483. június 12-i levele szerint csupán négy év alatt, 1479-1483 között több mint 200 ezer szerbet telepítettek át Magyarországra. Az országgyűlés 1491-ben elrendelte, hogy az áttelepült szerbek mentesülnek a katolikus egyháznak fizetendő tized kötelezettsége alól.

A főurak előtt a következő évtizedben Tomori Pál járt betelepítő buzgóságával. Sikerült áthozni a legvagyonosabb törökországi szerb főurakat: Pavle Bakicsot és fivéreit, valamint Petar Ovcsarenicset és Radis Bozsicsot.

A mohácsi csatában vezéreik mögött ott voltak a szerbek is. Bakics és Bozsics azt tanácsolták a királynak, vonuljon vissza Buda irányában, s felkészültebben ott vegye fel a harcot. A csatavesztés katasztrofális volt a szerbségre is: le kellett mondaniuk arról, hogy a magyarok segítségével visszafoglalhatják elhagyott ősi területeiket.

A szerb főurak egyrészt Zápolya mellé szegődtek, de a tekintélyesebb többség a Bakics fivérek vezetésével Ferdinánd király mellé pártolt. Érdemeik elismeréséül Ferdinánd Pavle Bakicsnak, a Bakicsoknak adományozta Héderváry István jószágait, Lak, Győr, Szombathely, Pápa és Jánosháza városát, egyéb kisebb helységek mellett.

Az Ausztria és Törökország között 1592-ben kitört háborúban a Tisza és Maros menti szerbek fegyverre kaptak, 1594-ben már Versecet és környékét is elfoglalták, de hathatós segítség híján a belgrádi bég szétverte őket, a megtorlástól való féltőkben 15 ezernél több pravoszláv lélek Esztergomba és környékére költözött.

Az 1600-as évek elején, a tartós fegyverszünetek idején sok szerb harcost elbocsátott a király. Ezek egy része török zsoldba szegődött, de a többieket, akit még lehetett, az osztrák kincstár meggondolván elhamarkodott intézkedéseit, visszatartotta. Ekkor került 1200 szerb lovas katona a győri vár szolgálatába.

A háborúskodáson kívül a szerbek főként kereskedéssel foglalkoztak, csaknem minden nyugat-magyarországi városnak volt külön rác negyede. A szerb kereskedők és katonák központja ezért Buda és Komárom volt. Budán a szerb martalócok adták a török helyőrség zömét. Komáromban a magyar sajkások magvát is ők alkották. Az országrészek közötti kereskedelmet lebonyolító szerbek nagyobb tekintélyre jutottak a zsidó és görög kereskedőknél is. Talán azért is, mert az útonálló rablók és a városkapitányok között, akik gazdag zsákmány reményében egyformán megállították és fosztogatták az áruval utazókat - ezek között is sok szerb volt.

Törökök is telepítettek szerbeket Magyarországra: 1640-ben Alej bég Csanádba és a Maros mentére telepített.

Buda visszafoglalása, 1686, s az ország fokozatos felszabadítása után a szerbek számára is új korszak kezdődött: a fegyverfogható szerbek sorban beléptek az osztrák hadseregbe.

Az 1687-es év a bunyevácok - katolikus szerbek - Bácskába jövetelének éve. Nevüket a Buna folyótól kapták, melynek partjai mellől indultak az iszonyatos 1686-os éhínség elől a Bácskában már járatos ferences szerzetesek biztatására a fakéregből őrölt "kenyér" válságos esztendeje honából. Az éhhalál elől menekült katolikus szerbek vezetői Dujo Markovics, Juros Vidakovics, 1687. június 9-én jelentkeztek a bajor választófejedelemnél Sizar melletti főhadiszállásán, felajánlották 1500-ad magukkal szolgálataikat a Haditanácsnak a fegyveres harcra, cserébe engedélyt kértek, hogy letelepedhessenek Szegeden, Baján, Kalocsán, Szabadkán és környékükön. Emánuel herceg ajánlására elfogadta kérésüket. S szeptember hónapban már több mint 5000 bunyevác kereste helyét Bácskában. A bevándorlók vezetői küldöttséget vezettek Bécsbe azzal a kérelemmel, hogy osztrák tiszteket nevezzenek ki parancsnokaikul, s bocsássák rendelkezésükre az engedélyezett helységeket, amelyeket mellesleg már önkényüleg meg is szálltak, mire 1688 januárjában a dubrovniki származású Pietro Ricciardi átvette fölöttük a parancsnokságot, eddigi vezetőiket, Vidakovicsot és Markovicsot kapitányokként továbbra is csapataik fölött megtartva.

Látva a szerbek nagy lelkesedését és barátságát a felszabadító seregek iránt, Lipót császár 1690. április 6-án felhívást intézett Albánia, Szerbia, Macedónia, Rascia, Illyria és Bulgária népeihez, hogy használják ki a kedvező helyzetet, csatlakozzanak az osztrák seregekhez, és közösen rázzák le az évszázados török jármot. Ugyanakkor Lipót külön levelet is intézett Arsenije Csarnojevicshez, melyben felszólította, hogy "...azon tekintélyénél fogva, mellyel Ön az albánok és szerbek közt bír, működjék közre, hogy miután Isten olyan jó alkalmat nyújt hozzá, a török igát, mely alatt eddig nyomorúságosan nyögtek, kiüssék, és fegyvereikkel egyesülve, az ottománok vad zsarnokságának leküzdésére és elfojtására segítségül legyenek".

Ezek a népek meg is hallgatták a császár buzdító kiáltványát, ám szabadságvágyuk túlságosan korán, elhamarkodottan lobban fel. Lipót számításai nem váltak be: a törökök visszaszorították a keresztény szövetséges csapatokat, visszafoglalták Belgrádot. Azok a szerbek, akik fellázadtak a török ellen, arra kényszerültek, hogy a bosszúállás elől menekülve elhagyják otthonaikat, hátrahagyva minden ingatlan vagyonukat, s pátriárkájuk vezetésével új hazát keressenek.

A császárt elkoránlott kiáltványa miatt erkölcsi felelősség terhelte, ezért neki köszönhetjük, hogy 1690-ben a Délvidéken menedéket adott Csarnojevics III. Arzén (Arsenije) ipeki pátriárkának és mintegy 36 000 családból álló népének.

A szerb jövevényeket azonban nem állandó telepeseknek tekintették, hanem csupán ideiglenes vendégeknek, ezt I. Lipót 1690. április 6-án a pátriárkához írt levele bizonyítja, amely a szerb menekültek bizonyos kiváltságait, valamint a pátriárka jogkörét szabályozó "diploma" következő szavait tartalmazza: "Minden igyekezetünkkel és minden lehetőség szerint azon leszünk, hogy győzelmes fegyverünkkel és Isten segítségével az idehúzott rác nemzetséget minél előbb az azelőtt bírt földjére, illetve lakhelyére újra bevezethessük és az ellenséget onnan kiűzhessük."

Ezt az első diplomát nyomon követte az ugyanaz év augusztus 21-én kiadott "Privilegium Diploma", amelyben I. Lipót császár és király a pátriárka egyházi és egyes világi ügyekre vonatkozó fennhatóságát egész Magyar- és Horvátország, továbbá Szerbia, Görögország, Bulgária, Dalmácia, Bosznia és Hercegovina területén élő görögkeleti hívőkre is kiterjesztette. A menekült és ideiglenesen a magyar Délvidéken letelepített szerbeket pedig felmentette a hadiadó, kvártély és tized szolgáltatása alól. Ellenszolgáltatásul a szerbeknek viszont azt a kötelezettséget kellett vállalniok, hogy szükség esetén mindenkor hadba szállnak a császár ellenségei ellen. A pátriárka szerbjeinek állandó telephely iránti kérelmét azonban csak 1694-ben teljesítették. Azt a kívánságukat viszont, hogy az általuk lakott területeket a pátriárkának egyházi és világi ügyekre egyaránt kiterjedő joghatósága alatt álló nagy közigazgatási egységgé (megyévé) vonják össze, kereken visszautasították, a szerb vajda közjogi állását pedig egyszerűen megszüntették.

A bécsi hadilevéltár többszázados adatai között hemzsegnek azok az értesítések, amelyek a betelepülő s egyébként felszivárgó szerb lakosság katonai vonatkozásait tárgyalják. Ezeket az adatokat Takács Sándor, jeles történészünk elemezte Haramiák és martalócok címszavak alatt. Mindkét elnevezés a szerb nyelvből hatolt be a magyar szókincsbe, éppenséggel nem kedvező jelentésárnyalatban, holott a maga idejében mindkét kifejezés harcos gyalogkatonát is jelentett.

"A XVI. század első felében azokat a szerbiai hegyi pásztorokat mondották haramiának, akik a török hódítás miatt abbahagyván eredeti mesterségüket, lopásból és rablásból tengették életüket. Olyan szegénylegényféle emberek voltak ezek, akik rendesen a máséból éltek. A beköltözött haramiák félig vad és zabolátlan emberek voltak. Az idők folyamán azonban ők is engedtek vadságukból. Mint a magyar hajdúk, a haramiák is kétfélék voltak, királyi zsoldon élő haramiák és szabad haramiák. Ez utóbbiak zsákmányból éltek. Olykor-olykor a török is tartott haramiákat" - olvassuk Takácsnál.

"A martalóc szón éppúgy, mint a hajdúk és a haramia szókon a Balkán-félszigeten kóborló latrokat, zsiványokat és tolvajokat értettek. A martalócok igazi hazája Bosznia és részben Szerbia volt, legnagyobb részük az ottani hegyi pásztorokból került ki. A török hódítása elől ők is észak felé vándoroltak. Mivel fosztogatásból és emberrablásból éltek, csakhamar veszett hírük kerekedett. Egyébként bátor, erős és edzett emberek voltak, s habár fékezhetetlen vadságuk és rablásra hajló ösztönük miatt mindig tartani kellett tőlük, mint katonák jól beváltak. A fegyelmezettebb martalócokat az egykorú iratok nemegyszer dicsérik, mert az ellenséggel szemben derekasan harcoltak.

Általában háromféle martalóc nevű gyalogot ismertek. A legveszedelmesebbek az uratlan, gazdátlan (szabad) martalócok voltak. Ezek éppúgy kóboroltak, mint a szabad hajdúk és fizetetlen haramiák. Az árokszállási bíró jelentéséből olvashatjuk, mit jelentett egy-egy kóborló martalóccsapat megjelenése. A bíró szerint 1562. október nyolcadikán 125 rác martalóc meglepte Árokszállás falvát, s a templommal együtt kirabolta. A lakosokat gerendákra akasztották s fejszékkel vagdosták. Néhányat fáklyákkal meggyújtottak, másokra pedig tüzes szenet hánytak. A bíró anyjának lábait elvágták, s lapáttal izzó szenet hánytak rá. A kántort is tűzzel kínozták, majd beleit kivették.

A kóborló martalócok kiirtása nem sikerülvén, a bajon úgy segítettek, hogy a martalócok irtására martalócokat fogadtak zsoldba. Azazhogy a farkasokra reászabadították a farkasokat. Ez a mód nem került sokba, és mégis hathatós orvosságnak bizonyult. Aki ugyanis a bőrét szerette, a király zsoldjába állott. S akik a rabló élettől megválni nem tudtak, vagy nem akartak, azokat a fizetett martalócokkal kardra hányatták. Ilyen módon aztán a szabadon kóborló martalócok száma folyton fogyott.

A királyi zsoldon élő martalócokat királyi vagy zsoldos martalócoknak hívták. Ezek is félvad emberek voltak ugyan, de a végbeli törvény és a katonai fegyelem le-lecsiszolgatta róluk a barbárság kinövéseit. Szép szál legények, jó gyalogosok voltak, s az ellenség előtt nem vallottak velük szégyent."

A fizetetlen (szabad) és királyi zsoldos martalócokon kívül még voltak török martalócok is. Ezeken nem a kóborló martalócokat kell értenünk, akik rablásból éltek, hanem a török végházakban szolgáló és fizetett martalócokat.

A bécsi okiratok a ferences atyák által Bácskába vezetett bunyevácokat katolikus szerbeknek nevezik. A szegedi ferences rendház 1707. évi történetéből tudjuk, hogy a rácok és a dalmátok (bunyevácok), akik mindig hűek voltak királyukhoz, Rákóczi magyarjain Szeged és Kecskemét környékén szörnyű borzalmakat követtek el.

A nagy költözés után jelentősen megnőtt a magyarországi szerbség száma. Avégett, hogy a szerbek továbbra is mindig harcra készen maradjanak együtt, s hogy könnyebben lehessen őket mozgósítani, több katonai határőrvidéket hoztak létre a Maros, Tisza és Duna mentén. Ezeket ideiglenes jelleggel szervezték. Amikor megkezdődtek a békekötések s a törökök visszavonultak, a határőrvidékek fölöslegessé váltak s fokozatosan felszámolták őket, akkor tekintet nélkül addigi kiváltságaikra, a szerbeknek jobbágytelkeket kínáltak fel.

A béke kötése után nyilvánvaló lett, hogy régi hazájukba (Rigómezőre, Koszovó földjére) osztrák fegyverek segítségével visszatérni nincs reményük. A máris csalódott szerbek azon kezdtek töprengeni, vajon ne hagyják-e el új lakóhelyeiket is. Egyesek a török területre való visszatérésre gondoltak, mások Oroszország felé tekingettek. 1702-ben mintegy ezer szerb család tért vissza török területre. Pantelije Bizocsot, egyik vezetőjüket pedig azzal bízták meg, hogy Oroszországba menve készítse elő odaköltözésüket. Csarnojevics pátriárka 1705. október 23-án levelet intézett Golovin orosz kancellárhoz abban a reményben, hogy orosz fegyverekkel könnyebben visszatérhetnek régi otthonaikba. Egyidejűleg a szabad szerb harcosok elkezdtek átszivárogni orosz területre, ahol saját katonai egységeket hoztak létre számukra, szerb huszárezred elnevezés alatt. Oroszország szívesen fogadta a szerbeket, szüksége volt kemény katonákra.

A szerbség, de főként az elégedetlen határőrtisztek között lázadás tört ki. A megmozdulás vezére Szegedinác Pero (Péter) lett. Személyes jelentőségét növelte az a körülmény, hogy az ugyancsak fölkelt Békés megyei jobbágyok Rákóczi-fölkelésre emlékezvén, Pero Szegedinácot ezres kapitányi ranggal megtisztelve vezérükként ismerték el. Alig robbant ki a fegyveres harc, az ezres kapitányt Aradon elfogta a császári katonaság. S a vezéröket vesztett rác határőröket a magyar jobbágyok ellen lehetett fordítani. A határőrök martalóc módon rontottak a békési s velök határos megyékből a fölkeléshez csatlakozott jobbágyok ellen, de nem kímélték, rabolva, fosztogatva, gyilkolva a nemesi kúriákat, portákat sem.

A felső-bánáti-bácskai határőrvidék megszüntetésének hírére az oroszok ügynököket küldtek a szerbek verbuválása végett. Ezek vezetője 1749-ben a cári udvar parancsa szerint Visnyevszky Tódor vezérezredes lett, aki hivatalosan a tokaji borfelvásárló bizottság vezetőjeként dolgozott.

A tisza-marosi határőrkerület 1750-es végleges feloszlatása után a hivatásukat vesztett szerbeknek választaniok kellett, vagy délebbre költöznek az oláh-illyr határőrkerületbe, vagy jobbágytelket vállalnak a kamarától. Ekkor 3592 család költözött le Nagykikinda környékére, hogy új katonai egységbe szerveződjék. A katonai jövedelemforrások megszűnése s a megyék fennhatósága alá kényszerítés erősen sújtotta a szerbek addig élvezett vallási és törzsi jogát, s ezért Jovan Horvat vezetésével 1751-ben mintegy 100 ezer szerb települt át Oroszország déli részére, megalapítván Új-Szerbiát (Novo Srbija) és Szláv Szerbiát (Slavenc Srbija).

A Magyarországon maradt szerbek lecsendesítése végett az osztrák udvar új kiváltságokat adott a szerbeknek, s ismételten megerősítették régi kiváltságaikat is. Mária Terézia a Duna-Tisza-Maros háromszögben ismét létrehozta a sajkás határőrvidéket, noha az előbbinél jóval kisebb területen. A további szerb kívánságokat kielégítendő 1779-ben Mária Terézia kiadta a "Rescriptum declaratorium Illyricum"-ot, valamint a "Systema Consistiale" szabályrendeletét az egyházak, az iskolák és a kegyadományok kérdéseiről. Ám a szerbek ezekkel a "kedvezményekkel" sem voltak megelégedve, az 1790-ben Temesvárott megtartott ún. illyr kongresszusukon, melyet II. Lipót hívott össze, többek között teljesen külön politikai területet és igazgatást követeltek, s hogy Illyria elszakadjon Magyarországtól. Ezzel a nézettel Sava Thököly, a szerb nemesség képviselője nem értett egyet, azzal érvelt, hogy a szerbség soha nem menthető hálátlanságot követne el, ha nem venné figyelembe azokat, akiknek földje neki otthont nyújtott. Thököly szerint külön szerb terület kiszakítása megvalósíthatatlan, és nem szolgálná a szerbek érdekeit. Azt is hangsúlyozta, hogy a következtetéseket a magyar országgyűlés elé kell terjeszteni, nem pedig Béccsel tárgyalni ebben az ügyben. Az illyr kongresszus Thököly ellenében mégis úgy döntött, hogy követeléseit - a vajdaság létrehozását - a bécsi udvar elé terjeszti.

A király viszont megígérte, hogy császárrá koronáztatása után a hűséges szerbek kérését alaposan megvizsgálja, s addig is megígérte az illyr kancellária újbóli megszervezését.

Ezek a királyi ígéretek a magyar nemesi mozgalom letörése iránt szóltak, s a pozsonyi országgyűlés alkalmára voltak időzítve, s ezt tudva hangoztak el Thököly Sava megfontolt figyelmeztetései.

S valóban, a pozsonyi országgyűlés a legkeményebben tiltakozott a temesvári kongresszus követelései ellen.

  SZABADSÁGHARC, EGYMÁS ELLEN IS

Az örökké nyugtalankodó szerb telepesek nem nyugodtak bele, hogy az 1790-es temesvári illyr kongresszusuk követeléseit a pozsonyi nemesi diéta elutasította.

A magyarországi szerbség követeléseit a kis szerb fejedelemség későbbi minisztere, Garasanin 1844-ben a nagyszerb mozgalomról írott tervezetébe úgy foglalta, hogy Bácskát és mindazokat a magyar megyéket, ahol szerbek laknak, Horvát-Szlavónországgal együtt, kiragadva a Habsburg-monarchia keretéből, egy nagy délszláv állammá egyesítse.

Ám akkor ezt a tervet még legtöbben megvalósíthatatlannak tartották. Ezért történt, hogy az 1848-as márciusi magyar forradalmat a maguk részéről reménysugárként fogadták a bácskai szerbek. Március 27-én Újvidéken petíciót fogadtak el a diétához felterjesztendő, melyben egyszersmind biztosították a törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek a magyar forradalom iránti lelkesedéséről és bizalmáról.

A küldöttség szónoka díszmagyarban adta át petíciójukat az alsótáblának. Együttérző beszédét így fejezte be: "Méltóztassanak bennünket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni, mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi, szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk."

Kossuth Lajos válaszolt a magukat elkötelező barátságos szavakra: "A magyar nemzet - mondta - a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti. Tiszteli a külön nyelveknek tökéletes, szabad kifejlődését és maga körében használatát. Az államegység semmi egyebet nem követel meg, mint hogy a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen." Megígérik a küldötteknek, hogy minden olyan szerb sérelmet, amely eddig nem talált meghallgatásra, a legújabb törvényeiben a kormány s az összeülő népképviseleti országgyűlés által orvosoltatni fog.

Az újvidéki petíciónak a szerb nemzetnek önálló nemzetként való elismerését kérő pontját, amely az ő számára elfogadhatatlan volt, hallgatással mellőzte Kossuth Lajos.

A küldöttség tagjaként Stratimirovics a másnapi búcsúlátogatáson, nem engedvén süllyesztőbe jutni jövetelük számukra legfontosabb s már százados követelését, figyelmeztette Kossuthot, ne tegye hallatlanná a szerb önállóság ügyét.

A nyílt felszólításra adott nyílt elutasító válasz után a szépen induló barátkozás megszakadt. Kossuth a maga igazának bizonyításául hozzáfűzte, ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor ők külön kormányt is követelhetnének. A küldöttség egyik tagja példának hozta fel a német állapotokat, ahol több kormány létezik, azonképpen több azonos országban élő nemzet fölött is állhat egyetlen közös kormány. A házigazdát ez az érvelés éppenséggel nem győzte meg. Erre Stratimirovics fenyegetőleg kijelentette: ha Pozsonyban nem teljesítik követeléseiket, akkor a szerbek elismertetésüket máshol fogják keresni. Kossuth viszont ezt válaszolta: "Ez esetben dönt majd a kard!"

A küldöttség azzal a véleménnyel indult haza, hogy nemzeti törekvéseiknek csak a magyar forradalom ellenében szerezhetnek érvényt.

Ez a meggyőződés az ortodox egyház székhelyén, Karlócán április 4-én tartott gyűlésen jutott legközelebb felszínre, a lakosság már azt követelte, hogy Bácskából, Temesközből, Szerémségből és Baranyából alakuljon külön szerb vajdaság, amely Magyarországtól szeparáltassék el.

Kossuth Lajos óvatos tartózkodása tehát nem bizonyult rémlátásnak.

A szerb vezetők nyilván elégtelennek tartották azt az április 8-án Pozsonyban tett kossuthi ígéretet, hogy ha lesznek, akadnak a szerbek soraiban miniszteri munkakör betöltésére alkalmas személyek, akkor az illetők részesedni is fognak a miniszteri tárcákban.

Az 1848. május 13-15-én tartott karlócai "szerb nemzetgyűlés" nemcsak a lakosság április 8-i kívánságait ismerhette meg, hanem az 1790-es, II. Lipót sugallta temesvári illyr kongresszus követeléseit foglalta újra tíz pontba, tehát a külön politikai és területi igazgatást, azonfelül mindazon szerbek viszonyainak rendezését, akik a kongresszus követeléseinek teljesülése után "még kénytelenek továbbra is a magyar alkotmány uralma alatt megmaradni". Ennek a bécsi biztatásra szerkesztett, bővített követelésnek magyarellenes jellegét mutatja egyebek közt az is, hogy a szerb nemzetgyűlésen nemcsak a magyarországi, hanem a török vazallus szerb fejedelemség szerbjei is részt vettek, s Mayerhoffer vezérkari ezredes belgrádi osztrák császári konzul biztatására fegyveres önkéntesek is. De megjelent a bécsi vezérkari főnök bizalmi kiküldötte és a határőrvidéken szolgálatot teljesítő horvát és szerb nemzetiségű osztrák katonai főtisztek sokasága is, ami kétségtelen jele a bécsi körök és a felkelésre készülő magyarországi szerb nemzetiség közötti nyílt egyetértésnek.

Ez a "nemzetgyűlés" a tanácskozás harmadik napján, május 15-én, régi kiváltságokra hivatkozva Rajasics József érseket pátriárkává, Suplikac István osztrák ezredest pedig szerb vajdává választotta. A Szerémséget a határőrvidékkel és a sajkás zászlóaljjal, a Bánátot a határőrvidékkel és a kikindai kiváltságos területtel szerb vajdasággá nyilvánította.

A harcok, mint tudjuk, kevéssel később megkezdődtek a forradalmi magyar kormány csapatai, szerveződő hadserege ellen. Ám a harcok kölcsönös keserűségei annyira közismertek, hogy felidézésüktől, véres győzelmeiktől és véres vereségeiktől bízvást eltekinthetünk.

A délvidéki állapotok, magatartások, elvek jellemzésére, ha nem is elég, de említést érdemel Josif Rajasics karlócai metropolita "pátriárka" viselkedése. Ő, ki az autonóm Vajdaság létrehozása mellett kardoskodott, bár a polgári átalakulás ügyének esküdt ellensége volt, amikor azt tapasztalta, hogy fölkelt szerb parasztok az ortodox egyházi földbirtok felosztására törekszenek, tétovázás nélkül a magyar kormányszervek közbelépéséért és segítségéért folyamodott. S más, főként szerb földesurak birtokai ellen foglalni induló görögkeleti parasztokat visszakozásra, türelemre, alázatra intette. Arra a kérdésre azonban, vajon kitől várhatnak sérelmeikre orvoslást hívei, nemcsak azt nem válaszolta, hogy a bécsi kormánytól vagy a népképviseleti magyar országgyűléstől-e, de azt sem, hogy magától a császártól, hanem mindig azt felelte: egyedül az összehívandó szerb nemzetgyűléstől.

Miközben kérte és igénybe vette a magyar hatóságok segítségét birtokai védelmében, mint pátriárka és "caput nationis", tehát népe feje, megfenyegette Hrabovszky tábornokot, a magyar kormány péterváradi kormánybiztosát, hogy az oroszok és törökök karjaiba kénytelenek vetni magukat, ha a szerbek kiváltságait nem ismernék el, és a felséges udvarnál és az osztrák kormánynál sem találnak kellő védelemre. De megfenyegette Hrabovszkyt még azzal is, hogy "az olasz harctéren küzdő határőröket visszahívják, a szláv népeket a maguk segítségére szólítják, az olaszokkal szövetséget kötnek és Európához apellálnak".

Jellasics dunántúli veresége után, 1848 októberében a belgrádi orosz főkonzulhoz intézett levelében ezt írja: "Ebben a helyzetben nem látok mentőutat a szerb nép számára. Mit gondol rólunk a nagy Oroszország. Az asztaláról lehulló morzsákkal jóllakatnánk magunkat. Egy szava elegendő, és meg vagyunk mentve. Miért ne vehetne bennünket védelmébe, ha már az osztrák császár ezt nekünk nem nyújthatja... Számunkra még mindig jobb - hasonlóan, mint a szerb fejedelemség - Oroszország védelme alatt a török igát elviselni, mint a magyart!"

Írta ezt a pátriárka akkor, amikor az 1848-as XX. törvénycikkben a Mária Terézia által adott regulátumokon messze túlmenően olyan egyházi és iskolai önkormányzatot biztosított a szerb nép számára, amelyhez foghatóval akkortájt egyetlen európai állam nemzetisége sem dicsekedhetett.

A bécsi kamarilla nem látta át, hogy a pátriárka mesterkedései mögött a szerb fejedelemséggel való egyesülés lappang.

Trónra lépése után az ifjú Ferenc József császár 1848. december 15-én kiáltványt intézett a magyarországi szerb nemzethez, melyben a császár "a dinasztia iránti hűséget a karlócai pátriárkai cím elismerésével, a vajdaválasztás jóváhagyásával megjutalmazta, és egyben kijelentette, hogy a szerb nemzetnek nemzeti fejlődését biztosító belső szervezeteket engedélyez, és a háború befejezése után a monarchia népeinek egyenjogúsága alapján a nemzeti belső közigazgatást fogja adni".

A magyarországi szerbségnek külön tartomány alakítására irányuló törekvése csak az 1848-49-i magyar szabadságharc összeomlása után valósult meg, mikor a letiport magyarság féken tartására az összbirodalom egyik tartományaként felállították a Bácskát és a Bánátot magába foglaló, de Bécsből adminisztrált Vojvodinát, melyet azonban alig tízesztendei tengődés után már 1860-ban visszacsatoltak Magyarországhoz.

Mint az eddig elmondottakból is kitetszik, a magyarországi szerb település területe soha nem volt közjogi értelemben Corpus Separatum - külön test, hanem csupán olyan terület, mely a történelmi események alakulása szerint hol magyar, hol török fennhatóság alá tartozott, a török hódoltság megszűntével pedig sokáig a Bécsben székelő Hofkomission, Hofdeputation és az illyr kancellária, majd pedig a katonai határőrvidék parancsnoksága alatt állt, míg végül államjogilag és közigazgatásilag is megint visszakerült a magyar államhoz.

A szerbek és az összes délszlávok közös államban való egyesítésének politikai programját Ludovit Gaj és Stefanovics-Karadzsics Vuk hangoztatták ama harcok előtt és után. Gaj a maga nemzetét illetően Kossuth nyomdokain haladt, egy időben hódolójaként is. Vuk pedig a szerb irodalmi nyelv megújítója, két fölkelésben részes hazafi, a nagy tervezésben kissé fellengzősen vett részt, haláláig. A nagyszerb mozgalom határozott célkitűzését és tervét a már imént említett Ilia Garasanin alkotta meg és vetette fel 1844-ben. Karagyorgyevics Sándor és Obrenovics Milán fejedelemsége alatt. Az akkoriban még kis és tehetetlen szerb fejedelemségnek ez a kiváló politikusa hosszú évtizedekre szabta meg a szerb külügyi politika irányát. Nem volt csupán álmodozó s egyben fanatikus nacionalista, mert - mint terjedelmes, emlékiratszerű kéziratában írja - nagyon is jól tudta, hogy a délszlávoknak a nemzetiségi elv és Szerbia úgynevezett történelmi jogai alapján a szerb fejedelemség vezetésével tervezett egyesítése a Habsburg-monarchia birtokállományát is veszélyezteti, s hogy Ausztria ezért kénytelen lesz az egyesítési terv megvalósítása ellen a rendelkezésre álló összes hatalmi eszközökkel küzdeni. Garasanin ebből a szempontból már eleve politikai lehetetlenségnek tartotta a Szerbia és Ausztria közötti megegyezésre irányuló kísérletezést, mert ezzel Szerbia maga tenné saját nyakára a kötelet. Ennek a vélekedésnek következménye lehetett az, hogy szabadságharcunk idején az osztrák monarchiával lepaktált magyarországi szerbeket csak fél szívvel támogatta.

Hogy a magyarokkal együtt kellett volna inkább? Azt csak Stratimirovics György, a bácskai szerb harcosok főparancsnoka gondolta és mondta a Turinban remetéskedő Kossuth Lajosnak, amikor 1860 után rögtön rájött, hogy a bécsi udvar 48-49-ben csak eszközként használta a délvidéki szerbek nemzeti felbuzdulását. Utólag némileg igazat adva Kossuth Lajos ama április 9-i hajthatatlan magatartásának, amellyel holmi taktikai megalkuvások helyett csupán annyi kedvezést ígért Délvidék népének, amennyit bízvást és nyomban teljesíteni tudott.

Garasanin tervezetét Obrenovics Milán fejedelem a múlt század hatvanas éveiben uralkodói és kormányzati programjává tette. Átvette ezt a programot a Pasics-féle óradikális párt és az orosz befolyás felülkerekedésével és Obrenovics Sándor király 1903-ban történt meggyilkolása után a trónra került Karagyorgyevics Péter király is, egyelőre azonban csak pro foro interno, mintegy házi használatra, mivel a délszláv egyesülés nyílt hirdetése akkor még súlyos, az állam és az új dinasztia létét veszélyeztető következményekkel járt volna.

A szerb területi követeléseket és a délszláv nemzeti integrálódás jelszavát első ízben és a szerb sajtó erőteljes, mondhatni féktelen izgatása mellett Bosznia és Hercegovinának 1908 őszén bekövetkezett annexiója robbantotta ki, mert ezt a két tartományt a szerbek faji és vallási elvi alapon mindig a magukénak tekintették. A magyarországi szerbségre még ennek a nagy nemzeti fellángolásnak sem volt különösebb hatása.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet, amikor az 1912-13. évi balkán háborúból Szerbia győztesen, területben és tekintélyben jelentékenyen meggyarapodva került ki. Akkor a délvidéki szerbek már széltében terjesztették a Belgrádból kapott jelszót, hogy Európa egyik beteg, öreg emberének, a töröknek eltakarítása után rövidesen sor kerül a másik betegnek, a kettős monarchiának elintézésére.

A világháború kitörése aztán végleg felszabadította az addig is nehezen visszafojtott szenvedélyeket, és amikor Pasics a belgrádi szkupstinának 1914. december 7-én Niąben felolvasta, a nemzetgyűlés tomboló lelkesedéssel fogadta el a kormány nyilatkozatát, mely szerint "a kormány fő - és e sorsdöntő órában egyedüli - céljának tekinti, hogy a nagy háború sikeres befejezését biztosítsa, mely abban a pillanatban, amikor megkezdődött, egyúttal a mi összes nem szabad szerb, horvát és szlovén testvéreink felszabadításának és egyesítésének háborúja lett!"

Ezzel a parancsoló kinyilatkoztatással megindult a kettős monarchia területéről emigrált délszlávok aknamunkája, propagandája világszerte.

Elsőnek, már 1914 decemberében a horvát bizottság alakult meg, ám ez már 1915 elején beolvadt a horvát Trumbics Ante, a későbbi első jugoszláv külügyminiszter elnöklete alatt megszervezett jugoszláv bizottságba. Ez a bizottság az antantállamokban a Masaryk és Beneą vezetése alatt működő cseh bizottsággal karöltve aztán oly féktelen agitálásba, de egyszersmind olyan lelkes, leleményes, céltudatos, szívós és - az eredmények mutatják - olyan sikeres propagandamunkába fogott, mely valóban párját ritkítja a legújabb kor világtörténetében, és dicséretére válhat művelőinek, mestereinek.

A jugoszláv bizottság által a francia kormánynak 1915. május 6-án s az angol kormánynak május 15-én átadott első emlékirat "jugoszláv nemzeti területekül" minősíti-követeli a Drávától északra fekvő dél-magyarországi megyék: Vas, Zala, Somogy és Baranya déli részét, valamint a Vojvodinának elkeresztelt Bácskát és Bánátot. Azzal a valótlan állítással, hogy "ezen az egész területen a mi népünk kompakt tömegben és majdnem más fajok keveredése nélkül él. A szélső peremeken található keveredések a szomszédos népekkel való érintkezésből erednek, vagy mesterséges termékei az ellenséges politikának, ami azonban legkevésbé sem alterálja a terület nemzeti jellegét." Majd így: "Ez a legnagyobbrészt vagyonos és termékeny földek birtokában levő nép az erőszakos magyarosítás ellen csak a többi testvéreivel való egyesüléssel védekezik. Megvédve saját magát meg fogja tartani az összes többi jugoszláv területek számára a Bácska és a Bánát rónáit, a részükre nélkülözhetetlen naptárt is."

A tények értelmezéséül ide tartozik az 1911-es népszámlálás néhány bácskai adata. Bácska lakosságának azidőtt magyar volt 40,5%-a, a németajkúak aránya 29,7% volt, a délszlávok nem érték el a 20%-ot.

 MONARCHIÁBÓL AZ SHS-KIRÁLYSÁGBA

A világháború végén a felbomlott és többszörösen felbomlasztott magyar haderő nem védhette már a Délvidéket, a franciák által az antant nevében kijelölt demarkációs vonalig a francia gyarmati hadsereg árnyékában nyomultak Bácskába is dél-balkáni előkészületi, várakozási helyükről a szerb csapatok - harc nélkül.

Az 1917. július 20-án létrejött ún. korfui egyezmény a jugoszláv területi igény érvényesítésében lényegileg az önrendelkezési elvre támaszkodik (l. Wilson doktrínái).

"A mi háromnevű nemzetünk - mondja a deklaráció -, mely a legtöbbet szenvedett a nyers erőszaktól és az igazságtalanságtól, s mely a szabad önrendelkezés jogáért a legnagyobb áldozatokat hozta, általános lelkesedéssel fogadta ezt a magasztos elvet, mint ennek a borzalmas háborúnak legfőbb célját... A mi nemzetünk nem követel semmi idegent, csak a magáét követeli, és azt akarja, hogy teljes egészében felszabaduljon és egyesüljön. Éppen ezért tudatosan és határozottan elveti felszabadításának és egyesítésének minden részleges megoldását. A mi nemzetünk mint megbonthatatlan egészet állítja fel az Ausztria-Magyarország uralma alóli felszabadításának és Szerbiával és Montenegróval való egyesülésének problémáját. A népek szabad önrendelkezésének elve alapján ennek az egésznek egyetlenegy részét sem lehet jogszerűen elkülöníteni és valamely más államhoz csatolni magának a népnek hozzájárulása nélkül."

A Londonban székelő jugoszláv bizottság a jugoszláv állam megszervezésének irányelveiről az 1918. november 9-én létrejött megállapodást tartalmazó deklarációban is ezt olvashatjuk:

"Az országhatárokat a szomszédos államokkal szemben az önrendelkezési jog alapján kell megvonni."

E magasztos elvi nyilatkozatokkal ellentétben az Újvidékre 1918. november 25-ére összehívott, úgynevezett Nagy Nemzetgyűlésen a lakosság többségét kitevő magyar és német lakosság részvétele nélkül "önrendelkeztek", amikor Bácska hovatartozásáról, sorsáról döntöttek.

Az ilyen és ehhez hasonló jogfosztással egyidejűleg a legkevésbé sem feszélyezte a trianoni békediktátum felelős szerzőit, mikor a Millerand-féle kísérőlevélben a területi rendelkezések igazolására azt a morális és jogi alap nélküli indoklást kockáztatták meg, hogy: "a népszavazás elrendelése fölösleges volt, mert meggyőződésünk szerint ez a megkérdezés, még ha az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék is, nem vezetne más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti törekvéseinek tüzetes vizsgálata vezette a Hatalmakat. A népek akarata megnyilatkozott 1918. október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor, midőn a sokáig elnyomott nemzetiségek egyesültek fajtestvéreikkel."

E kenetes elveket azonban a trianoni békediktátum megvalósítása során Magyarország javára soha és sehol nem érvényesítették. (E tekintetben Sopronnak és környékének sorsa kivételesnek mondható.)

Volt rá eset azonban, s éppen Bácskában, hogy a magyarok hátrányára még a trianoni határvonalakat is megváltoztatták szerb tábornokok vezetésével.

Ezt a részleges határrevíziót a szabadkai határban 1921. augusztus 21-én, tehát 14 hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után, Dobanovaćki Paja, Szabadka akkori főispánjának kezdeményezésére szerb csapatok hajtották végre Damjanović Milosav szerb tábornok parancsnoksága alatt. Történetét maga Damjanović tábornok írta meg Protić Marko volt szabadkai szerb pravoszláv plébánoshoz intézett, 1930. október 24-én kelt levelében, aki aztán ezt a valóságos történelmi okmánynak tekinthető levelet némi jegyzetekkel kiegészítve Zlatni dani Subotice (Szabadka aranynapjai) címmel 1930 végén megjelent könyvében közölte.

A határrevízió, vagyis a békekonferencia és a trianoni békeszerződés rendelkezéseitől eltérő új határvonalnak a kitűzése és katonai biztosítása a következőképp folyt le.

A Duna-Tisza közén Bajától, továbbá Csávoly és Mélykút községektől északra megvont és Tompán, a tompai legelőkön és a Dobó-pusztán át Röszkéig húzódó demarkációs vonalat megszállva tartó szerb csapatok 1921. augusztus 19-én parancsot kaptak, hogy a trianoni békeszerződésben megállapított határvonalra vonuljanak vissza. Ennek a határvonalnak az a szakasza, amelynek Szabadkától északnyugatra, északra és Horgos irányában északkeletre fekvő részében a határmódosítást végrehajtották, a trianoni békeszerződés rendelkezése szerint (II. rész 27. cikkének 2. pontja) "a helyszínen megállapítandó vonal, mely Kunbajától délre halad, a szabadka-bácsalmási vasútvonalat Csikéria állomástól kb. 1500 méternyire keletre, a szabadka-kiskunhalasi vasútvonalat Kelebia állomástól kb. 3 km-re délre átvágja, Horgostól és a vasútállomástól északra, Röszkeszentmihálytelektől pedig délre halad".

Az így megállapított határvonalnak a helyszínen való részletes kitűzéséről a trianoni szerződés II. részének 29. cikke emígy rendelkezik: "A megjelölt határokat a helyszínén határrendező bizottságok fogják kitűzni... A bizottságok hatásköre teljes mértékben kiterjed nemcsak a helyszínén megállapítandó vonal révén megjelölt határvonalrészletek megállapítására, hanem ha valamely érdekelt állam kéri s a bizottság azt helyénvalónak találja, a közigazgatási határok útján megjelölt határvonalrészletek felülvizsgálatára is. A bizottságok mindkét esetben arra fognak törekedni, hogy szigorúan kövessék a szerződésekben foglalt meghatározásokat; lehetőség szerint figyelembe véve a közigazgatási határozatokat és a helyi gazdasági érdekeket. A bizottságok határozataikat szótöbbséggel hozzák, és ezek az érdekelt felekre kötelezők."

A trianoni szerződés fenti rendelkezése tehát módot és alkalmat nyújtott a SHS-államnak arra, hogy a szerződésben kijelölt határvonalnak kisebb mértékű kiigazítására irányuló esetleges kérelmét a határrendező bizottság elé terjessze. Ezt a siker reményében annál inkább megtehette volna, mert a "győztes" helyzeti előnyén kívül kellően indokolt kívánságának a figyelembevételét már a határrendező bizottság összeállítása is biztosította volna, melynek 7 tagja közül a szerződés 43. cikke szerint egyet a szerb-horvát-szlovén állam, egyet Magyarország, ötöt pedig a szövetséges és társult főhatalmak neveztek ki.

A szerbek azonban nem ezt a megoldást választották, hanem gyors elhatározással az erőszak útjára léptek és megelőzve a határrendező bizottság döntését, mely egyébként is csak 1922. április 7-én érkezett Szabadkára, a szabadkai határban egyoldalúan végrehajtott részleges határrevízióval befejezett tényt teremtettek.

Amint Dobanovaćki, Szabadka szerb főispánja 1921. augusztus 19-én megkapta a hivatalos értesítést, hogy a szerb csapatoknak a jóval északabbra megvont demarkacionális vonaltól a trianoni szerződésben kijelölt határvonalra kell visszavonulniok, azonnal elrendelte, hogy a kiürítendő területről az élő jószágot Szabadkára kell hajtani, a többi ingóságokat pedig: a kitermelt fát, az iskolák felszerelését, az erdészházak és erdőőri lakások bútorzatát stb. a Szabadkán és a közeli tanyacsoportokon rekvirált 2000 kocsin a határvonalon belüli területre kell szállítani. (Ugyanezt a nemzetközi jogba ütköző eljárást követték a szerbek a bajai háromszög kiürítésénél is, ahonnan szintén elvittek minden helyéből kimozdíthatót, 2,5-3 millió aranykoronára becsült és soha meg nem térült kárt okozva az ottani lakosságnak.) Ezen első intézkedés után Dobanovaćki felkereste Damjanović tábornokot, akinek elmondta, hogy a kiürítendő terület szerb lakossága "a magyarok bosszújától" (?!) való félelmében menekülni készül, és a szerb hatóságoktól vár védelmet és segítséget! Majd együtt kimentek a helyszínre, és ott elhatározták, hogy "magukra vállalva a békekonferencia szerepét, ők fogják kitűzni az új állam északi határát, s megmentik Szabadka hátvidékét és Kelebiát, ...melynek lakossága, mint népünk öntudatos része, századokon át megőrizte nevünket, és megóvta az északi területekhez való jogunkat".

A Szabadkától nyugatra és északnyugatra fekvő Kelebia és Felső-Kelebia néven ismert hatalmas tanyacsoport kb. 10 000 főnyi lakosságából 8000 volt a magyar nemzetiségű, 2000 pedig a bunyevácok, németek és szerbek száma. Az utóbbiak egységben, kb. 150-200 főnyi lélekszámmal, csak a Felső-Kelebiához tartozó ún. szerb soron laktak, s ez volt az az öntudatos népcsoport, melyet önkényes határmódosítással mindenáron meg kellett menteni "a magyar járomban való további raboskodástól"!

Ezen a területen a szerb lakosság segítségével még aznap kitűzték a Szabadka nyugodt álmát és zavartalan munkáját biztosító új határvonalat, mely egy 8 km hosszú és 1,7-3 km széles sávval, vagyis kb. 16-18 négyzetkilométerrel toldotta meg a trianoni szerződésben megállapított szabadkai határt, illetve az SHS-állam területállományát. Amikor dolguk végeztével este visszatértek a városba, Damjanović tábornok felkereste Pavlović Ivan altábornagyot, a szabadkai helyőrség parancsnokát, akinek a történtekről jelentést téve azt ajánlotta, hogy a kitűzött előnyösebb új határvonal hatályos biztosítása érdekében az e vonalra másnap (VIII. 20.) visszavonuló szerb katonai osztagokat a szabadkai helyőrségből vett csapatokkal kellene megerősíteni. "Mert tétlenül maradni egyértelmű lenne az »igazságtalanság« elfogadásával, Kelebia átengedése pedig azt jelentené, hogy Szabadka már amúgy is megcsonkított területéből még egy jelentékeny részt elszakítsanak, a várost még jobban elszegényítsék, és ami a legfontosabb: az ellenséggel szemben országunkat egy kitűnő előőrsállástól megfosszák."

Damjanović tábornok tehát maga is érezte a területi igény alátámasztására felhozott etnikai és gazdasági érvek elégtelenségét, s ezért azokat a katonai szempontok, a hadászati érdekek mindennél fontosabb érvével sietett kiegészíteni! Ennek a döntő érvnek a hatása alatt Pavlović altábornagy természetesen hozzájárult az előterjesztéshez, és azt az utasítást adta Damjanovićnak, hogy Okanović Dragutin tábornoktól, a lovashadosztály parancsnokától két lovasszázadot kérjen, egyszersmind azonban, személyes felelősség terhe mellett, azt is a lelkére kötötte, hogy a vérontást minden körülmények közt kerülni kell, mert az beláthatatlan diplomáciai bonyodalmakkal járna. De ez az óvatos kikötés egyúttal azt is mutatja, hogy az altábornagy úr teljesen tisztában volt azzal, hogy itt lényegileg egy merőben önkényes és a békeszerződés rendelkezésébe ütköző akcióról volt szó, melynek veszedelmes következményeit csak a szerződésben kijelölt határvonalat megszállni készülő magyar csapatokkal való összetűzés kikerülésére adott szigorú utasítással vélte elhárítani. De érezte ezt Okanović tábornok is, aki felelőssége tudatában a két lovasszázadot csak úgy volt hajlandó Damjanović rendelkezésére bocsátani, ha ezt szolgálati úton, írásban kéri tőle.

Ilyen előkészületek után fogtak hozzá másnap, augusztus 20-án az előző napon kitűzött új határvonalon belüli területnek katonai megszállásához és tényleges birtokbavételéhez.

A reggel 7 órakor Dobanovaćki főispánnal Kelebiára kocsizó Damjanović tábornokot a "Zorka" vegyigyárnál már várta a parancsnoksága alá helyezett két lovasszázad. Az egyiket az új határvonal mentén a szabadka-kelebiai vasúti vonaltól keletre irányította azzal az utasítással, hogy okvetlenül tartózkodjék az esetleg eléje kerülő magyar csapatokkal való fegyveres összeütközéstől, és igyekezzék a határvonalra visszahúzódó szerb osztagokkal felvenni az összeköttetést, a másiknak pedig megparancsolta, hogy bizonyos távolságban az ő kocsiját kövesse. Amint a kelebiai szerb sor északi szélére értek, az országúton már ott állt a trianoni határvonal megszállására kirendelt magyar csapatok egy hadiállományú szakasza, melynek parancsnoka egy Damjanović által név nélkül említett százados volt (Ary százados). Ezt a századost Damjanović magához hívatta, és a magyar nyelvben teljesen jártas Dobanovaćki főispán tolmácsolása mellett értésére adta, hogy a további előnyomulást be kell szüntetnie, lévén ez a területsáv annak a vonalnak egy része, melyet a szerb csapatoknak kell megszállniok. A százados tiltakozott a szerb tábornok fellépése ellen, és a nála lévő térképen megmutatván azt a pontosan berajzolt vonalat, melynek a trianoni szerződés értelmében való megszállására parancsot kapott, kijelentette, hogy ezt a parancsot végre is fogja hajtani. Damjanović erre azt ajánlotta a századosnak; hogy intézzék el ezt a kérdést barátságos megegyezéssel, mégpedig annál inkább, mert a határvonalat később úgyis a határrendező bizottság fogja véglegesen megállapítani.

A százados azonban nem hajlott a szép szóra, és rendületlenül kitartott parancsszabta elhatározása mellett. Közben a magyar osztag rajvonalba fejlődött, és megkezdte az előnyomulást, de alig néhány perc múlva vágtában megérkezett a szerb lovasszázad is, melynek láttára a magyar csapat azonnal beszüntette az előnyomulást. Ami aztán történt, azt Damjanović tábornok emlékezetes levelében kissé fennhéjázóan és a bátor ellenséggel szemben is kötelező lovagiasságot megtagadva a következőképpen írja meg: "A százados elhalványodott, és ezt mondta: »az erőszaknak kénytelen vagyok engedni, de majd tiltakozunk Párizsban!«... Erre mi kijelentettük, hogy ők csak tiltakozzanak Párizsban, de addig is, amíg onnan megjön a döntés, nekünk kell a határvonalat lojálisan [!] kitűzni; nehogy annak nem ismerése miatt a szemben álló csapatok között harcra kerüljön a sor. A százados végtére is belátta a lojális egyezkedés indokoltságát, főleg pedig azért, mert mi katonailag erősebbek voltunk, s ő nem tudhatta, mi van még a lovasszázad mögött. Mihelyt a százados engedékenysége folytán sikerült az összeütközés veszélyét kikerülnünk, mi feljogosítva éreztük magunkat érdekeinknek minél nagyobb mértékben való megvédelmezésére... Most azt javasoltuk a századosnak, hogy egyetértőleg végezzük el a határ pontos kitűzését, amihez ő hozzájárult."

A szerb részről megtévesztési szándékkal csupán ideiglenesnek jelzett határvonal kitűzését a szabadka-kelebiai vasúti vonaltól nyugatra egészen a szabadka-bajai vasútvonal melletti Csikériáig terjedő szakaszon még aznap elvégezték, mégpedig olyformán, hogy az előző napon egyoldalúan megjelölt határvonalat Damjanović szerint "a szerbek előnyére még kijjebb tolták".

Másnap, augusztus 21-én a szabadka-kelebiai vasúti vonaltól keletre fekvő és Horgosig terjedő szakaszon folytatódott a határkiigazítás, melyhez Damjanović, tekintettel arra, hogy ez a rész jóval hosszabb, s hogy a magyaroknak már teljes 24 órai idejük volt a trianoni szerződésben kijelölt vonal megszállására, a két lovasszázad megerősítésére még egy zászlóalj gyalogságot is kivezényelt. Ezen a szakaszon először az ún. Körös-vonalat szállták meg a szerb csapatok, melyről az előző napon bevált "tárgyalási módszer" alkalmazásával két gyenge magyar osztagot kényszerített visszavonulásra a szerb katonai túlerő. "Ennek a vonalnak az elfoglalásával - írja Damjanović - Szabadka részére biztosítottuk mindazt, amit egyáltalán el lehetett venni a magyaroktól." Aztán az ún. hajdújárási dűlőkre került a sor. Itt az 1:75 000 léptékű osztrák-magyar katonai térképen 102- és 112-vel jelölt pontot megszállva tartó két magyar osztagot azzal kényszerítenék a trianoni vonalon elfoglalt állásának kiürítésére, hogy a szerb gyalogzászlóalj Damjanović parancsára egyszerűen megkerülte a magyar osztagok állását, és ezek hátában hajtotta végre a tábornok által megjelölt új határvonal megszállását.

A visszavonulást ezúttal is "tárgyalás" előzte meg, mely azonban nem járt eredménnyel, mert a magyar főhadnagy parancsnok a kapott parancsra hivatkozással kereken megtagadta az állások kiürítésére szerb részről támasztott követelés teljesítését. A főhadnagy ellenkezése folytán már válságosra fordult helyzetet megint a szerb lovasszázadnak hirtelen megjelenése mentette meg, mert - írja Damjanović az ellenfél lovagiasnak legkevésbé sem nevezhető gúnyos lekicsinylésével - "amikor a főhadnagy meglátta a lovasszázadot, elhalványodott, és azonnal engedékennyé vált... Egyedül ennek az alaposan átgondolt eljárásnak köszönhettük a szabadkai határba jó mélyen benyomult utolsó magyar osztagnak összecsapás nélküli eltávolítását".

Az önkényes határmódosításnak utolsó jelenete a Csongrád megye szegedi határában levő Pap- vagy Fekete-szálláson - Damjanović nem emlékszik pontosan, hogy a két szállás közül melyiken történt az eset - folyt le, melyet a volt demarkacionális vonalon fekvő Dobó-szállásról egy főhadnagy parancsnoksága alatt előnyomult kisebb magyar osztag tartott megszállva. Itt is megkerülő mozdulattal és a lovasságnak meglepetésszerű fellépésével kényszerítették visszavonulásra a magyar osztag főhadnagy parancsnokát, akinek az olcsó fölényeskedésében tetszelgő Damjanović változatosság kedvéért azzal a csípős megjegyzéssel kedveskedik, hogy "a szerb lovasság láttára olyan lágy lett, mint a viasz".

A fenti utolsó hőstettel véget ért a Dobanovaćki főispán által kezdeményezett és három szerb tábornok által katonai erővel támogatott jog- és szerződésellenes egyoldalú határmódosító akció, melyet Protić, a könyv szerzője a siker feletti örömében és nyilvánvaló célzással D'Annunzio fiumei rajtaütésére "kelebiai Danunziadának" nevezett el.

A következő napon, augusztus 22-én Gosse angol ezredes tiltakozott Damjanovićék önkényes és a szerződés rendelkezéseibe ütköző eljárása ellen. A tiltakozást Pavlović altábornagy azzal intézte el, hogy az angol ezredest Vasić tábornok újvidéki hadtestparancsnokhoz utasította, ami valójában annyit jelentett, mintha őt a sóhivatalhoz küldte volna.

Gosse ezredes vétójának egyébként éppen olyan kevés eredménye volt, mint a magyar kormány tiltakozásának. A mindvégig bűnbakként kezelt Magyarországnak a legjogosultabb és legminimálisabb kívánságai is csak merev visszautasításban részesültek, amint azt a határrendező bizottságnak 1922. április 7-én Szabadkán és utána a helyszínen tartott tessék-lássék vizsgálata és tárgyalása, valamint későbbi döntése is megmutatta, mely ezt az erőszakosan végrehajtott egyoldalú határrevíziót az egész vonalon szentesítette, és ezzel Szabadkának, illetve az SHS-államnak több mint 10 000 katasztrális holdnyi, vagyis legalább 60 négyszögkilométernyi olyan területet ítélt meg, mely minden egyébtől eltekintve jog szerint és a trianoni szerződés területi rendelkezései értelmében Magyarországot illette meg.


Prev Next »

Hozzászólás  

#3 Ithaka 2012-02-18 21:38
Tudom nemtehetek sokat az ilyen gyilkos személyek ellen csak annyit, hogy kérem a megváltó JÓ-ISTENEM, büntessemeg öket érdemük szerint. Ismerek olyan idös nöt aki minden rosszat elkövetett a környezetével, most meg felvan háborodva mert kiült az arcán egy gyogyithatatlan gyönyörüséges furunkuluszha, még elsem tudja titkolni mert, ha kilápne az utcára mindenki látja, igy a rövid életét elbujva a világtól éli le. Nem-e? jobbletvolna emberségesen élni embertársainkal? :-?
#2 Ithaka 2012-02-18 21:17
Ujból és ujból olvasva a VÉRBOSSZU BÁCSKÁBAN, nagyon elvagyok keseredve, hogy ilyen gyilkolás is megtehetnek az emberiséggel, de az állitólagos hátrányos helyzetü , és a háttér hatalom emberei megteheti, fényes nap a 11-éses ártatlan kislány torkát elvágják, mert kellett a vallás rituáléhoz a vére, az idös embereket saját lakásukban agyonverik, az idös azonyokat megbecstelenitik, azzal nem is foglalkozik a törvényünk, hogy az áldozatoknak hány hozzátartozóját tették tönkre lelkileg örökéletre. Hólvagy magyat törvény, hól veszik figyelemben a magyarságot, még a saját szülöföldünkön sem, amiért az ösapáink vérüket ontották a csatamezön ezerévekkel ezelött. Európa szerte, északon, kelete, a vezérkarok csak habracsolnak a parlamentekben, de a néppel nem törödnek, kedvére gyilkolhatnak az elmezavarodott, testileg, lelkileg eldeformálódott ( mindenki érzelmére hagyom minek nevezi öket ). Tudom ezelött is voltak kivégzések, vallatások de azokal az emberekel tette a törvény akik az ilyen megtorlást megérdemelték, (szemet-szemért ,fogat-fogé ), de nem ártatlan emberekkel akiket megfélemlitésnek használnak fel a becstelenkezü hatalom. :eek:
#1 Ithaka 2012-02-12 20:55
1956.október 25 után is itt Magyarországon is voltak hasonló kinzások magyar a magyar embert kénsavas medencébe élve dobták a többi vallatott látára. Még most is él az a vallató aki a hátrakötözött letérdeltetett embet acéllal megerösötett csizmával ugy szájon rugta, hogy alsó, felsö fogsora az összes azáldozat torkára szorult. Nem áll meszire ma sem olyan emberek tipussa akik szemrebbenés nélkül megne tennének. A pénz a hatalom mindenre utat nyit ezeknél az embereknél. Aztgondolom ezek nem is emberek, senem vadálatok azoknál is rosszabak.

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások

Honlap ajánló