A kivégzett bezdániak a bejegyzés sorrendje és életkoruk szerint:

Az összesítésben kiderül, hogy a halottkönyvbe nem került bele minden megtalált, kiásott halott. A felismerhetetlenné foszlott vagy az azonosíthatatlanságig megcsonkított áldozatok holttestét a közös sírokba adataik számbavétele nélkül temették.

A 102 számon tartott katolikus áldozat közül 20 éven aluli: 25; 21-30 éves: 24; 31-40 éves: 22; 41-50 éves: 19; ismeretlen korú: 3.

Foglalkozás szerint meggyilkoltak 10 tanulót, 2 tisztviselőt, 1 tanítót, 7 kereskedőt, 11 iparost, 10 munkást, 17 földmívest, 12 napszámost, 5 vendéglőst, 2 hajóst, 1 kupecet, 1 gyepmestert, akit dögésznek is mondtak, 3 ismeretlent.

A felsorolásból megtudjuk, hogy a jugoszláv hadseregben viselt főhadnagyi egyenruháját magára öltő Bosnyákot Jánosnak hívták, s mindössze 35 évesen érte a partizánok géppisztolysorozata. Gyanítható, hogy a Vígszínház előtti könyvsátornál hozzám közeledő bezdáni ember apját Flesz Ferencnek hívták, odahalt öccse nyilván a 17 évesnek bejegyzett Flesz József volt. A gyepmester, dögész, akihez fiacskája oly tragikusan ragaszkodott, Mári Ferencként került a halottak fekete könyvébe.

A mészárlásokat a jugoszláv politikusok és államvédelmi szervek mindenáron igyekeztek eltitkolni, elhallgatni, s csírájában igyekeztek elfojtani minden emlékeztető vallomást és adatgyűjtést. Ha ilyesmit észleltek, a megtorlás nem maradt el.

Hála a két boldog emlékezetű plébánosnak, akik helységről helységre haladva, egyházi tevékenység leple alatt a legnagyobb titokban végezték adatgyűjtő munkájukat.

*

Különböző értesülések alapján a Bezdánban történt mészárlás előzményei, az embergyűjtés, emberterelés körül bizonytalanságok keletkeztek az egyes emlékező leírásokban. Magam is bizonytalankodtam ama napok s annak a nevezetes november harmadikának részletezésében. Íme: a magyar katonaság október közepén vonult ki Bezdánból. Néhány napig, ugyancsak visszavonulóban, 30-40 csendőr tartózkodott Bezdánban, de mikor híre terjedt, hogy az oroszok már Zomborban vannak, szombaton, 21-én ők is felkerekedtek.

Másnap, vasárnap, csetnikek érkeztek szedett-vedett fegyverzettel hadonászva, többen monostorszegi sokácokat véltek felismerni közöttük. Riogató lövöldözésekkel félemlítgették a lakosságot, derekasan rabolgattak, pénzt, ékszert kerestek, s vedlett gönceiket takarosabb ruhákra cserélték, sapkájuk által valami katonás külsőt azért mindnyájan megőriztek.

Amikor neszét vették a Vörös Hadsereg közeledésének, odébbálltak.

Az orosz csapatok rengeteg fogatolt és motoros járművel, harckocsikkal, vasárnap, 29-én foglalták el minden ünnepélyeskedés nélkül Bezdánt.

Mindszentek napján megérkeztek a 12. partizánbrigád katonái, s a Drinóczi- és a Hermann-féle vendéglők helyiségeiben szállásolták el magukat. Igazából csak 3-án, pénteken fogtak hozzá, hogy megvalósítsák érkezésük célját.
"Körülbelül két hete már, hogy a kivonuló német csapatok átkeltek a Duna nyugati partjára. Kisebb-nagyobb partizánegységek folyamatosan érkeztek községünkbe. Egy hete érkezett hozzánk három orosz lovas felderítő, akik az elmaradt magyar katonáknak írást adtak, hogy mehetnek haza. Örültünk, hogy milyen jó emberek az oroszok. A német visszavonuláshoz képest szinte béke volt és nyugalom. Nem bántottak senkit, 3-4 nappal előbb érkeztek kb. 2-3 száz orosz, lovas kocsikon. Felkérték a község elöljárói a lakosságot, hogy tehetsége szerint élelmet juttasson a katonáknak, mert nincsenek megfelelően ellátva. A lakosság eleget tett a kérésnek. November 3-án reggel 7 órakor egy partizán jött be az udvarunkba, és közölte velem és a nővérem férjével, hogy robotba kell menni. Kérdeztük, hogy milyen szerszámot vigyünk. Azt mondta, hogy van ott minden, nem kell semmi. Kimentünk az utcára, akkor láttuk, hogy házról házra járva szedik össze az embereket. Csoportonkint 20-30 fős kísérettel indítottak bennünket a községünkből 2-3 km távolságra levő Isterbác nevű tanyacsoport felé. Csoportunkat egy nagyobb tanya zárt udvarára kísérték, ott már több ember lézengett, várakozott. Nem éreztük, hogy különösebben őriznének bennünket. Tíz órakor megváltozott a kép. Géppisztolyos, golyószórós partizánok vették körül az állítólag munkára begyűjtött embereket. Az udvaron felsorakoztatták őket. Megkezdődött a válogatás. Felszólították az ott lévőket, hogy álljanak ki a sorból a kubikosok, napszámosok. Ezeknek rövid beszédet mondtak, és elvezették őket. Illetve ezt megelőzve kiszólították a német anyanyelvűeket és a szállásiakat. Feltételezem, hogy a Szálasi-párt tagjait akarták kiszedni. Nálunk a tanyákat szállásnak nevezték, és onnét is begyűjtöttek kb. 15-20 embert. Ezek mind szegény bérlők és kisparasztok voltak. Utána felszólították, hogy álljanak ki a sorból az iparosok, kereskedők, értelmiségiek és az iskolázottak. A kiállítás után a még sorban állókat egyenként kikérdezték, hogy hozzátartozóik közül van-e olyan, aki a német vagy a magyar hadseregben katonai szolgálatot teljesít, aztán kinek mennyi földje, vagyona van. Akinek több háza vagy 20 holdnál több földje volt, vagy öltözékénél fogva intelligensnek tűnt, nem földművelőnek vagy kisiparosnak, azt a már kiállított csoportba küldték. Mi kevesen, akik a sorban maradtunk, kivezénylődtünk az udvaron kívüli kertbe, és nekünk is elmondták kb. ugyanazt, amit a kubikosoknak. Utána elengedtek bennünket. Akik ott maradtak, azokat a tanya zárható helyiségébe hajtották, majd kisebb, 10-es csoportonkint a tanya mögött lévő árok partján halomra lőtték. Amíg mi odavoltunk Isterbácon, nyolc óra tájban kihirdették a községben, hogy déli 12 órára mindenki, még az ágyban fekvő betegek is a futballpályán jelenjenek meg, mert házról házra járnak, és akit otthon találnak, azt a helyszínen agyonlövik. Az egyik tervük az volt, hogy a futballpályán fogják végrehajtani a mészárlást. Ez azonban nem következett be, mert megjelent egy fehér lovas partizán tiszt, aki beszélt valamit az ott lévő parancsnokkal. Mi ezt a lovas tisztet előzőleg, mielőtt minket elengedtek, ott láttuk Isterbácon. Így a futballpályán a továbbiakban az történt, hogy a férfiakat 16-60 évig összeszedték, és mintegy 5-600 embert Zomborba hajtottak, ott bezárták őket egy épületbe, és három napig géppuskákat kapura irányozva tartották őket. Sem enni, sem inni nem kaptak, sem a szükségleteiket nem volt módjuk elvégezni.

Az otthon maradt asszonyoknak, gyerekeknek, öregeknek két órán belül el kellett hagyni a községet.

Ebben az időben még több-kevesebb kivégzés történt. Én ekkoriban már 13 km-re egy tanyán a padláson, szénában rejtőzködtem többedmagammal.

Egy hónap eltelte után, miután némileg biztonságosabb lett a környezet, a helyi parancsnokság felszólította a lakosságot, hogy jelenjünk meg. Összegyűjtöttek bennünket, és közölték velünk, hogy jelentkezzünk önként a Petőfi brigádba. Aki nem jelentkezett, 99% azt munkaszolgálatra vitték. Engem is Zomborba, Sztapárra, majd januártól Monostorszegre, ahonnan 1945. május 8-án megszöktünk.

A nevemet, miután még most is hazajárok időnkint, és talán vannak olyanok, akik keresztbe tennének nekem, a nevemet ne közölje, hiszen ezt, amit leírtam, a község idősebb lakosai igazolják."

"Láng Péter bezdáni lakos ezen a pénteken reggel udvarán tevékenykedett, fát aprított vagy söprögetett, mikor a partizánok arra kísérték ismerőseit.

- Hová lesz a menetel? - kérdezte derűsen.

- Egy kis testedzésre - szólt a tréfás válasz.

- Rátok fér - legyintett Péter.

De a partizánok benyúltak érte az udvarra, s az Isterbácra induló menetbe sorolták őt is.

A halottak listáján 28 évesen ott van az ő neve is."

A csatorna hídját magyar utászok őrizték, a híd alá volt aknázva. Az volt a parancs, hogy visszavonulásuk percében maguk mögött robbantsák fel a hidat. Csakhogy az utászok átöltözni és maradni akartak.

Amikor a csetnikek megérkeztek, a magyar utászok a végleges hatalomnak vélték őket, s megalkudtak velük, ha menedéket kapnak, megkímélik a hidat s átadják fegyvereiket. A csetnikek ráálltak az alkura, s mikor a fegyverletétel megtörtént, az egész utászrajt lemészárolták, ott, az épen hagyott híd mellett.

"November 3-án reggel 5-kor keltem, és a villából mentem előre az első házba, csapódott a kisajtó, és ezt meghallotta Édesapám, aki a lovakat tisztította, csutakolta, meg két tehén is volt. A visszafoglalás előtt kapta még Édesapám a magyaroktól a behívólevelét. Édesanyámmal úgy döntöttek, hogy kibujdosik a tanyánkra, a Szigetre, ott nem fogja senki keresni, és a két borjút is vitte magával. Nagy volt a boldogság, mert a magyar bevonulást is Édesanyámmal ott vészelte át a három gyerek.

1944. november 2-án este már sötétedett, mikor jött haza Édesapám a két borjúval. Este, amikor lefeküdtünk, azt mondta Édesapám, vége a háborúnak, most fogunk boldogan élni. És reggel az utolsó szava az volt hozzám: imádkozz értem is, gyermekem. Első péntek volt, kilencedet tartottam. A szent mise végén körülvettek bennünket, a gránátokkal az övükben és géppisztollyal felénk fordulva álltak a partizánok, és a férfiakat, akik szintén kilencedet tartottak, mindjárt külön terelték lökdösve, és onnét vitték őket Isterbácra. Az igaz, aki az első pénteket megtartja, nem hal meg szentség nélkül. Nem tudom, hányan voltak, de mind áldoztak. Mire hazaértem, már mondta Édesanyám, hogy Édesapát elvitték a partizánok, mert a tankokat kell kiásni, mert nem tudnak továbbmenni. Édesanyám kérdezte, nem kell-e lapát, azt mondták, ott minden van, nem kell semmi. Délelőtt folyamán ment a kisbíró dobbal, és felolvasta, aki csak mozogni tud 12-re a futballpályára kell menni, mert akit otthon megtalálnak, azt lelövik. Két óra körül kezdtek bennünket összeterelni ránk irányított gépfegyverekkel, három óra tájban félreverték a harangokat, és akkor kezdték őket lelövöldözni. Édesapám is az elsők között lehetett. Este el kellett hagyni otthonunkat, és Édesapám már nem jött haza. Édesanyám fogta be a lovakat, és ennivalót meg pár ruhát tettünk a szekérre. Készültünk, hogy kimegyünk a tanyára, erre bejött az udvarunkba két orosz, és kifogták a lovakat és elvitték, már ahogy meg tudtuk értetni velük, hogy adjanak másik két lovat. Hoztak is másik két póniszerű lovat, de minden szerszám nagy volt. Mikor Édesanyám kisebbre vette a szerszámokat, Édesanyámmal és Édesapám Édesanyjával elindultunk, jóformán úgy toltuk a kocsit meg a két kihajszolt lovat. Későn értünk ki. Másnap már hallatszott, hogy akiket összeszedtek, azokat háromkor lelőtték. Nekik megmondták, hogy az egész falu a futballpályán van, és ha ellenállnak, akkor az egész falut lelövik. Reggeltől délután 3-ig kínozták őket állítólag a pincében, aztán a pajtában. Egy partizánnő lóháton ült, az asztalon szólt a lemezjátszó, és tízesével hajtották be őket a vízbe, de előtte, aki jól fel volt öltözve, levetkőztették. Volt, aki csak alsónadrágban maradt. Édesapámnak a bakancsait vetették le, meg a télikabátját és az óráját is elvették.

Édesanyám is elment keresni Édesapámat, de nem találta. A kivégzés közben német repülőgép fényképezett, és akkor hárman átszöktek a vízen és megmenekültek.

Mikor Édesanyám visszajött, hogy nem találta Édesapámat, egy kicsit bizakodtunk; mert a víz után az erdő volt, és az erdő másik oldalán az Édesanyám tanyája, azt hiszem, 3 hold földdel. Bujdostunk a tanyán, amikor láttuk, hogy katonák közelednek. Egy kis idő múltán jött lóháton egy nemzetőr. Édesanyámat kereste, és megmondta, hogy az Édesapám is ott van lelőve. A hozzátartozók is mentek, és egy ásónyomra beföldelték, mert fagyott volt a föld.

A nemzetőr megmondta, hogy volt még két Hangyás-üzletes fiú, ők hercegszántóiak voltak, meg akik alul voltak, eltakarta őket a víz és nem tudták eltemetni. Egy sírt ástak, ahová 24-et befektettek, és az egyik nemzetőr még azt mondta, nézzük még át a vizet, és kézenfogva mentek a vízbe, egyszer az egyik megbotlott, mindjárt mind odament és érezték, ez még egy ember. Próbálták kihúzni, de nem tudták, bementek a tanyára Isterbácra, nem tudom már két vagy négy lovat fogtak be, és láncon kampóval a nyakánál a kabátjába beakasztották, és a lovak tudták csak kihúzni, és 25-iknek befektették a sírba. Édesapám volt az.

Édesanyám nővére férjhez ment, és ott volt egy 20 éves fiú, a padláson bujdosott, Zezula Sanyinak hívták. Oda is bementek, férfit kerestek. Mondja nagynéném: itt van az uram! A válasz az volt: ez már öreg! Fiatalabb nincs? Mondja nagynéném: a fiam bujdosik a padláson. Ez kell nekünk! Hívja le!... Őt is ott lőtték le. A két nagymama, akik egy ajtót emeltek le és talicskára rátették és azon tolták haza, befektették az ágyba. De a két nagymamát kizavarták, az ágyban megtalálták a fiút, és azt hitték, hogy ez egy partizán, és ki akarták végezni a falut, és jött egy nemzetőr, aki megnyugtatta őket, hogy a fiút ott lőtték le Isterbácon, a két nagymama megmenekült és mi mindnyájan.

Az új megszálló csapat a bulgárok voltak, őket kértük, hogy segítsenek eltemetni őket a temetőbe, és 45. március 25-én megkezdődött az exhumálás. A falu bejáratánál meszes hordót és cipőfertőtlenítőt tettek. Senki se ki, se be nem jöhetett a faluba, és azt mondták, ha hullamérgezés áll fenn, akkor mindnyájan meghalunk. Három sort megástak a temetőben és kocsi kocsit ért, két koporsó volt egy kocsin, a kocsik után a hozzátartozók. Az eleje a temetőben volt, mi még akkor indultunk. Édesapám belső zsebében volt a húgom és az én fényképem, egy 10 pengős volt az arcrészen, ez világosabb maradt, de a többi a vérével van itatva. Ez a fénykép megvan nekem. Mikor bent voltunk a temetőben, két partizán Édesanyámat és engemet bevittek a Községházára, ledobtak minket a pincébe, a plébános úr keresett bennünket és nem talált, és azt mondta, hogy addig nem temet, míg mi ott nem vagyunk. Így kiengedtek bennünket. A plébános úr együtt járt a nagyapával iskolába.

Be merészkedtünk menni az otthonunkba, 60 db fehér angóranyúl volt egy szobában, 40 db birka, 2 tehén, 2 borjú, talán 100 vagy annál több tyúk, libák, kacsák. Anyadisznó, süldők, minden ki volt rabolva és az üzlet (Édesapámék kereskedők voltak) minden üres volt. Édesanyám meg az öcsém a kendergyárba jártak dolgozni. A kendergyárból miénk volt egy rész. Engemet meg minden 24 órában fegyveres partizánok kísértek a Dr. úr házába a sérült partizánokat kiszolgálni. Rettenetes volt. A plébános úr jött esténként, megkopogtatta a botjával a kaput és könyörgött Édesanyámnak, Rózsikám menekülj a gyermekeiddel, mert életedre törnek. Egy bulgár teherautóval éjjel Hercegszántónál átmentünk a határon és ott egy árokba lepakolt minket. Mikor kivirradt, mentünk a rendőrségre jelentkezni. Rettenetes volt mindenhová elmenni, minden követ megmozgatni, hogy legyen egy kis pénzünk. Annyi pénzünk volt, hogy Bajáig felköltöztünk.

Én Amrein Márta Anna vagyok, a húgom Mária Barbara, az öcsém Róbert, az anyám Amrein Istvánné született Horn Rozika volt, Édesapám Amrein Istvánt 45 éves korában gyilkolták meg."
"Bácskából származó Zarubszky Gyula 1941-ben mindenét pénzzé tette Budapesten és visszament szülővárosába, Zomborba. Az ottani Elefánt szállodát és vendéglőt bérelte és vezette, 1944 őszéig. Soha nem foglalkozott politikával, de magyar emberként élt a városban családjával. Gyermekként több nyarat töltöttünk náluk, így 1944-ben augusztusig mi is ott éltünk Zomborban, budapesti rokonok.

Gyula bátyám Édesanyám hívására sajnos későn, csak október valamelyik napján indult volna vissza Magyarországra lovas kocsin feleségével és anyósával. A Duna-hídon azonban már nem engedték át őket a német katonai visszavonulás miatt. Így tértek be egy parasztházba Bezdánban, hogy ott megvárják, míg átjuthatnak a Dunán. Néhány nap múlva a közben megérkezett partizánok kidobolták, hogy minden férfi jelentkezzék. Őt egy szál ingben vitték el az udvarról. A gyülekezőhelyen, ahogy később nagynéném elmondta, különválasztották az iparosokat és az egyéb foglalkozásúakat. Egy közeli pincébe vitték őket. Itt maradt fenn nagybátyám utolsó üzenete a pince falába róva: »Zarubszky Gyula, Zombor, agyonlőnek!« 35 éves volt. Hogy mért, azt soha nem tudtuk meg, csak gondoljuk, hogy Tito partizánjai meg akartak szabadulni a magyar férfiaktól.

Nagynéném visszatért Zomborba, kerestette férjét. Majd hónapokkal később a kibontott tömegsírból, fogorvosa segítségével azonosította férje tetemét, így névvel ellátott kőtábla őrzi emlékét a bezdáni temetőben. Nagynéném pedig idős édesanyjával 1945 nyarán hivatalos engedéllyel visszajöhetett Magyarországra, mindenét otthagyva."

E néhány hét alatt a Vörös Hadsereg alakulatai, egészen december elejéig, amíg a német utóvédek által felrobbantott híd helyén megépített pontonhídon át nem vonultak Baranyába, megszállva tartották Bezdánt. Heteken át verették tüzérségükkel a batinai (Kiskőszegi) hegyet, s többször megkísérelték a pontonhíd összeállítását, de azt meg a túloldali magyar meg német tüzérség akadályozta célzott tűzcsapásokkal.

A szállásokra, tanyákra kiüldözött lakosságot néhány nap múlva visszaengedték. Addigra a bosszúálló partizánok is továbbálltak, más falvakban is eleget tenni vérszomjas parancsaiknak.

A papok, a plébánosok által készített összeírás 183 Bezdánban előkerült holttestet számolt össze. Ebben az összegzésben nincsenek benne a Zomborban elpusztultak. Némely makacs emlékezők szerint 1944 ősze 350 bezdáni áldozatot szedett.

SZENTTAMÁS - FÖLDVÁR

Szenttamásnak már az 1848-1849-es Szabadságharc hónapjaiból véres emlékei öröklődtek. A szerb határőr-alakulatok az erődsáncokkal megerősített községbe fészkelték be magukat, nyíltan szembehelyezkedve a magyar kormánnyal. E lázadónak minősített szerb fegyveresek ellen a kormánycsapatok 1848 folyamán háromszor indítottak sikertelen támadást.

Az első ostromot július 14-én a kormánycsapatok akkori főparancsnoka, báró Berchtold Fülöp cs. kir. altábornagy kedvetlenül, lanyhán kezdeményezte, noha számszerű túlerővel; tapasztalva az elszánt szerb felkelők kemény ellenállását, hamarosan visszavonulót fúvatott.

Szenttamás ostroma után, még aznap éjjel, az elért sikerükön vérszemet kapva, a római sáncok szerb parancsnoka a közeli Földvárt támadta meg, de csak harmadnap vonulhatott be a községbe, mialatt a szerb és magyar lakosok egymás házait gyújtogatták fel.

A magyar-osztrák csapatok 18-án délig ismét visszafoglalták a falut. Ekkor a katolikus templomban 37 levágott gyermekfejet találtak. Ezek nyilván a szerbiai önkéntesek áldozatai voltak.

Az akkor még a magyar kormány oldalán harcoló császáriak - lengyelek, csehek, németek - ennek láttán a falu szerb részére rontottak, s akit értek, lekaszaboltak, s a szerb templom berendezéseit is elpusztították, a szerbiai betyárokat, akik a török-balkáni borzalmakat elkövették, már nem érhetvén utol. Erről az esetről s hogy mennyire hiteles, gróf Kolowrat Lipót osztrák ezredes emlékirataiból is értesültem. Mint írja, maga a szerb főparancsnok is megborzadt.

Augusztus 19-én a tetemesen megerősödött bácskai sereg Mészáros hadügyminiszter utasítására ismét ostrom alá vette Szenttamást. Az egyidejűleg három irányból, Kisbér, Verbász és Óbecse felől intézett támadás, bár a 2. gyalogezred rohamoszlopai Bakonyi ezredes és Aulich alezredes vezetésével már a sáncrendszerbe is betörtek, a szerbek szívós ellenállása következtében ismét eredménytelenül végződött.

A szenttamásiak sikeres harcának egyik s fő oka, hogy a felkelők csapata hadviselt s tapasztalt határőrökből meg kiképzett szerbiai önkéntesekből állt, a honvédcsapatok pedig jórészt kiképzetlen újoncokból rekrutálódtak.

A harmadik, szeptember 21-én Mészáros Lázár vezetésével szervezett ostrom a fenti ok miatt ismét eredménytelen maradt. A honvédek újabb kudarca nagyon megnövelte a felkelők önbizalmát és harci büszkeségét.

Perczel Mór 7000 főnyi hadosztályával 1849. április elején vette ostrom alá Szenttamást, melyet négyezernyi határőr szerb védett.

Perczel Mór erői április 3-án hajnalban két oszlopban, kelet, illetve Kisbér irányából, dél felől közelítették meg a Ferenc-csatorna két partján elterülő helységet.

Az egyik oszlopot Gál Miklós ezredes vezette Verbászról, a másikat pedig Perczel Miklós Kisbérről.

A csapatok körében fekete legendaként terjedt harcba indulásuk előtt a tavalyi földvári kegyetlenség, a katolikus oltár elé halmozott 37 levágott gyermekfej. Noha közülük Földvár visszavételében kevesen vehettek részt, képzeletüket felgyújtva vonultak Szenttamás felé.

A csata reggel hétkor tüzérségi előkészítéssel kezdődött. A határőrök a magyar gyalogság három rohamát visszaverték. A többórás ágyúzás és a sorozatos szuronyrohamok eredménytelenek maradtak. Perczel Miklósnak mindazonáltal sikerült elfoglalnia a hídfőt. Kihasználván ezt az előnyt, szegedi önkéntes nemzetőrök élén a zászlót lobogtató Földváry Sándor őrnagy betört a sáncokba.

Iszonyatos kézitusa következett. A szerbek a hídon át akartak menekülni, a magyarok azonban elszántan üldözték és nagyrészt lehajították a mellvédről őket.

Egy másik ponton Gál hadoszlopa hosszú ideig képtelen volt legyűrni a vele szemben megnyilvánuló roppant makacs ellenállást, de mikor Perczel Miklós betört a helységbe, ez Gálnak is sikerült.

A szegediek sikere után a sáncok jobb, majd bal parti részét is elfoglalták a honvédek. A községbe menekülő határőrök ellen újult erővel folytatott harc teljes győzelemmel végződött. A minden oldalról rohamozott szerbeket kíméletlenül lekaszabolták, mert egyik fél sem ismert irgalmat. A magyar honvédek iszonyú dühvel harcoltak, amikor ismét lenyakazott fejeket találtak a főtéren.

A véres ütközet után kétezernyi határőr maradt a küzdelem helyén. A honvédek vesztesége 200 fő volt
A szerb virtus azt követelte, hogy Srbobranból immár 1941-ben ismét Szenttamássá vedlő híres község lakói ne adják meg magukat ellenállás nélkül a bevonuló magyar honvédeknek.

Utcai és padlás-lövész harcok kezdődtek, a magyar katonák visszalőttek, hihetőleg nem is mindig talán oda találva, ahonnan az orvlövészek céloztak.

Az 1941-es magyar bevonulás napjaiban kilencvenkét szenttamási szerb férfi veszítette életét.

A következő hónapokban tizenkét személyt internáltak valamiféle szervezkedés gyanúja miatt, és huszonegy gyanúsítottat vittek a kémelhárítók fogságába a faluból.

Elképzelhető és vizsgálat nélkül is hihető, hogy a halottak, az internáltak s a kémkedéssel gyanúsítottak között teljesen ártatlanul is szenvedtek némelyek. (1946-os jugoszláv összesítések.
Nem tudni, vajon az 1849-es vagy az 1941-es vérveszteség emléke élt-e elevenebben a szenttamásiak emlékezetében. Nyilván az utóbbi, a közvetlenebb izzott főként az érintett családok, rokonok körében 1944 őszén.

A visszacsapás a "népfelszabadító" csapatok között kialakult hadierkölcsök szerint nem maradhatott el.

A megtorlás tanúi közül Süge Pál ama ritka kevesek közé tartozik, aki vallomását nevével merte igazolni. Nyilván azért, mert Nyugatra távozván, nem tartott az utána nyúló bosszúálló kezektől, hogy ki merte beszélni a szerb nemzeti titkot. Süge Pál akkor, 1944-ben huszonegy évesen, a legveszélyeztetettebb korban tudott elrejtőzni a gyilkos fegyverek elől szülőfalujában.

"1944 októberében, amikor a magyar és német csapatok feladták Szenttamást, nyomban orosz csapatok és Tito partizánjai érkeztek a faluba. Akkor 18 ezer lakosú falu volt, ma már csak 15 ezres. Háromezer magyart részben megöltek, részben elhurcoltak. Az elfogottakat a partizánok csoportonkint kivitték a régi szerb temetőbe, ott saját sírjaikat kellett megásniok. Amikor készen voltak, a sírjukba állítva lőtték agyon őket. Ezek tömegsírok voltak, s a következő csoportok földelték el a holtakat, majd újabb sírgödröt ástak maguknak. Ezek a kivégzések négy-öt napon át folytak. Éjjelente két-három csoporttal végeztek. Egy-egy csoportban 150-200 fő. A sírok hossza 15-20 méter, szélessége 7 méter lehetett. Ilyen tömegsír 4-5 van. Kisebb sírok is vannak 10-15 holttest számára. Hogy ezeket miért ölték meg, egy példával tudom illusztrálni. Unokatestvéremnek a feleségét, aki hét hónapos állapotos volt, szintén éjjel hurcolták el, megverték, majd a temetőben a többiekkel együtt agyonlőtték.

Az volt a bűne, hogy a férje magyar katona és a nyilas párt tagja volt, bár semmilyen tisztséget nem viselt. Egy 40-45 éves asszony kivégzésekor súlyos sebével kimászott a tömegsírból, de onnan vagy 100 méternyire elvérzett. Másnapra éhes kóbor kutyák szétmarcangolták a testét. Akinek szerb haragosa volt, azt mind megölték, családostul. S mindazok is bosszút álltak, akiknek csetnik fiát a magyar hatóságok elítélték."

Nem lehet szomorú számításunk végeredménye, hiszen az elvándorlókat s a természetes halállal elhunytakat teljes joggal nem nevezhetjük áldozatoknak, bár valamennyien szenvedtek szenttamási magyarok a terror rémülete idején.

A legszűkösebb becslés szerint is jóval ezren felül van a kivégzettek száma, legvalószínűbb, ha kétezerre tesszük az áldozatokat.

A kivégzések zöme és a szabad gyilkolás két napig tartott. Ezután csak szórványosan öltek magyart Szenttamáson.

A temetőben három helyen ástak tömegsírokat, de voltak tömegsírok a fűrésztelepen is, meg a zárda mellett is.

Egy nyolcéves kislány véletlenül és észrevétlenül szemtanúja volt a mészárlásnak, odahaza elmesélte, mit látott. A szomszédok is meghallották a gyermek elbeszélését. Híre ment az ártatlan lányka "ártó" tapasztalatának. Másnap a partizánok elvitték a tanú kislányt, és kivégezték.

Bácsföldváron 1941-ben lövöldözés miatt hét szerb vesztette életét, a kémelhárítók kezére másik hét került a következő években.

Backo Gradistén 1944-ben hetven ártatlan magyar férfit hurcoltak a Tisza partjára, s Gyöngy-sziget táján lövöldözték őket a folyóba.

Gyermekek lenyakazására Földváron nem emlékezik senki a maradék magyarok közül.