Sorozatunk azért viseli a Tudatunk védelme általános főcímet, merthogy ma a világban, a látszólag elkülönülő csatákban, a szereplők tudatának megnyeréséért folyik a legátfogóbb, esetenként döntő tényezőnek bizonyulható küzdelem. Ennek okán maradunk meg e főcím mellett, s a konkrét mondanivalónkra az alcím utal. Nem riadunk vissza a létfontosságú témakörök és minősítések ismétlésétől sem. A magyar tudatnak, s hordozójának, a magyar nemzetnek a védelméről lesz szó továbbra is, soha nem elkülönítve az emberiség veszélybe sodródó lététől. Abban a meggyőződésben, hogy amikor a gondolatokat megformáló tudat valós, helyes, időszerű összefüggő eszmévé válik, s történelmileg beérik és elterjed, rohamosan ember-, társadalom- és világformáló anyagi erővé válik. Világunkban még nem tudatosult eléggé, hogy e kevéssé átlátható folyamat átfogja az emberiség sorsára önmagukban is akár végzetes következményekkel járható fegyveres, valamint a nem kevésbé fontos pénzügyi, gazdasági, politikai, szellemi, tájékoztatási és minden más harcot. Sőt, jelent, jövőt egybeforrasztó meghatározó mivolta azok kimenetelére perdöntően kihathat, a közelmúlt akkori érthetetlenségeit pedig elhelyezi a történelmi és logikai sorrendiségében. Ebben az értelemben Oroszországnak az Ukrajnában, a szükségesnél nagyobb türelemmel halasztgatott különleges hadművelete világtörténelmi jelentőségűnek bizonyulhat. Naponta láthatjuk, milyen könnyű elhamarkodottan elítélgetni, amit remélhetőleg nem győznek majd jóvátenni. A katonai-geopolitikai céljai mellett, a háttérhatalom fegyveres élcsapata, a NATO által közvetett világháborúvá növelt összecsapás egyben az emberiség tudatának megnyeréséért is folyik.

A tudatért folyó harc zajlik az egész világon, a nap minden órájában, minden kérdésben, egyre kiterjedtebben és mélyrehatóbban. Nehezen átláthatóan, mivel a tájékoztatás, a világközvélemény irányított formálásává, iparággá vált, elidegenedett az emberiségtől, s a hatalom megszerzésének, megtartásának a legfontosabb eszközévé lépett elő. Idegen szóval kommunikációnak nevezik. Legfőbb módszere, hogy érzelmi és áltudományos fogalmazásokkal a hazugságot állítják be igazságnak, és fordítva. Az igazság azonban akkor is igazság, ha hazugságnak állítják be. Akik a hazugságot ismételgetik, végül önmaguk is elhiszik. A hazai „kommunikáció” például azonnal felkapja és méltatja Zelenszkij szavait, vagy tetteit, s vaskalaposan kitart mellettük, ám Putyint lehetőleg elhallgatja, vagy kételyeket kelt iránta. Holott a történeti igazsághoz ragaszkodás történelempolitikai követelmény, nem Zelenszkij, vagy Putyin melletti kiállás. A kettejükről szóló hírközlésünk így fordítottan arányos a jelentőségükkel. Az illetékes szervek hogy engedik ezt meg, hiszen így válik az igazság hazugsággá, és fordítva? Rém egyszerű, rém hatásos és rém kártékony! Ezért az eddiginél nagyságrendekkel tudatosabban, történelempolitikai értelmezéssel, nem pedig a szövetségi rendszerek s az álbaloldali ellenzék elfogult csőlátásával kell viszonyulnunk hozzá. Érzékelhető erre törekvés, de kellő tájékozottság hiányában, növekvő szövetségi-rendszerbeli nyomás alatt sokszor nem vagyunk, nem lehetünk tárgyilagosak, így a megkívánt módon sikeresek sem. Helyes a politikai jelszavunk, hogy itt az ideje a békének, de amíg a világ előtt nem címezzük egyértelműen a háborút okozók ellen, nem elég hatékony. Ehhez mindenekelőtt látnunk és hirdetnünk kell, kik harcolnak az emberiség létérdekeiért, s ha a szövetségi kötelékek miatt nem is tudunk közéjük állni, a létfontosságú kérdésekben akár közvetve is, rugalmasan és óvatosan, ám támogatnunk kell őket, ahogy eddig is meg-megtettük.

A tudatért folyó küzdelem önmaga felmérhetetlen jelentősége mellett döntő csatatérré vált, átfogja a harc többi formáját azért is, mert a globális háttérhatalom az emberiség sorsát akarja gyökeresen megváltoztatni, beleérve milliárdok kiirtását, zombivá nyomorítását. Az előző fejezetekben a politikai irodalom elemzéseit, minősítéseit összegezve, úgy írtuk körül a háttérhatalmat, mint a nemzetektől elidegenedett szabadkőműves, zsidó-bankár, emberellenes összeesküvés. Céljai eléréséhez mindenekelőtt az emberi tudat feletti irányítást kellene elérnie. Sajnos, nem teljesen alaptalan a számítása, miszerint ahogy telik az idő, egyre kevesebben fognak emlékezni a történésekre, azaz mintegy törlődnek a történelemből. Ennek érdekében be is vet minden eszközt, és sajnos nem sikertelen, mert az emberiség általános tudata nincs a helyzet magaslatán. Kifinomult és durva módszerek tucatjait gátlástalanul, célirányosan alkalmazva, tényeket meghamisítva és eltúlozva, el akarja érni, hogy az emberiség e harcnak öntudatlan tárgya legyen, ne alanya, pláne ne öntudatos harcosa. Ám az elhúzódó fegyveres harc egyik előnye éppen az, hogy a világtudat ebben az irányban fejlődik. A harc mindkét résztvevője tisztában van ezzel, másképpen is reagálnak rá. Ezt kell tudatosítani az emberiségben. Számolva Szijjártó Péter figyelmeztetésével, miszerint „világszerte hajtóvadászat zajlik a nemzetközi liberális mainstreammel felvállaltan szembehelyezkedő, a nemzeti érdekeket bátran képviselő politikusokkal szemben.” A belügyekbe beavatkozás is szinte mindennapossá, majdhogynem legálissá vált. A háttérhatalommal szembefordult Oroszország, Kína, az országok kéttucatnyi növekvő sora, a BRICS keretében egyre tudatosabban emberi és békés célokért vívja harcát. Napokkal azelőtt pedig, hogy Oroszország beindította Ukrajnában a különleges hadműveletet, Putyin és Hszi Csin-Ping kínai elnök "határok nélküli" partnerséget hirdetett meg, amelynek célja az USA befolyásának ellensúlyozása. Az orosz kormány megkezdte az egyoldalú kilépés folyamatát a háttérhatalom képviselői által eluralt nemzetközi szervezetekből is, a Kereskedelmi Világszervezetből (WTO) és az Egészségügyi Világszervezetből (WHO).

E fejleményeknek tudatában lévő személy, párt, kormány, ország, nemzet dönthet úgy, hogy kimarad e küzdelemből. Ám a harc globális következményei alól semmiképpen nem mentesülhet. Nem állítható, gyakorlatilag bizonyíthatatlan is, hogy minden küzdelemben a tudat a döntő, s minden más csak eszköz. Ugyanakkor, e fejleményeket észlelve, tudva, hogy annak a félnek nagyobb az esélye a győzelemre, amely uralja az emberiség tudatát, a kormányoknak biztosítani kell, hogy mindenki intézményesen hozzájárulhasson az emberiség számára győztes kimenetelhez. Jelenleg ennek a tudatosítása világfeladat. Elérni, hogy az emberbaráti és békeszerető erők összefogva más országokkal önmaguk győzelmét segítsék elő ingadozás és megtorpanás nélkül. Ahogy a BRICS, Latin-Amerika és Afrika egy része elindult ezen az úton, erre Európának is rá kell lépnie, ha Európa akar maradni. A fejlemények azt mutatják, hogy a Nyugat-Európánál tudatosabban fellépő Közép-Európánk, amiben nem mellékszereplők vagyunk, élcsapatként vehet részt e küzdelemben.

Biztosra lehet venni, hogy fontos nemzetközi szereplőknél nem született döntés a kimaradásról a tudat uralásáért folyó harcból. Akkor sem, ha erről nem jelent meg egyetlen egyoldalú, vagy közös közlemény sem. Mi sem térhetünk ki előle. Szerencsére nem is tesszük. Sőt, néhány egymással összefüggő kérdésben akarva, másokban talán akaratlanul, az emberbaráti és békepárti oldalon, a frontvonalban küzdünk. Döbbenetes, de a szövetségi rendszerünk ezért tekint bennünket egyre inkább ellenségnek, kikényszerítve, hogy mi is ellenségnek kényszerüljünk tekinteni a jelenlegi vezetőit. Miféle célok szolgálatában állhat ilyen szövetségi rendszer? Orbán Viktor erről is nyíltan beszél: „Magyarország az USA szövetségese és NATO-tag, Amerika mégis rosszabbul bánik Magyarországgal, mint Oroszországgal.” (Pressman nagykövetük, aki már otthoni felkészülése alatt is fennhéjázóan bírálta országunkat, ideérkezését követően hetente követ el olyasmit, ami miatt a nagyköveteket ki szokták utasítani. – Csodálniuk kell a türelmünket. Ám lehet, mégis meg kellene tenni, mert Pressman jelezte, be fog avatkozni a jövő évi választásokba is!) Eleve ellenségként járnak el egy tagállammal szemben, s ez nem is esik különösebben a nehezünkre. A pillanatnyi kedvezőtlen erőviszonyok ellenére sem maradtunk azonban egyedül sohasem, s kitartásunk okán újabb szövetségesek is akadnak. Értünk drukkoló és csendben biztató partner annál több, aminek megvan a maga jelentősége, de ők e háttér-eljárásukkal csak kis lépésekkel viszik előbbre a közös ügyet. De viszik, s jól tesszük, hogy nem riasztjuk el őket, hanem együttműködésre törekszünk velük. Visszatérve választott, de többségükben kényszerűvé vált ingadozó szövetségeseinkre, ők eközben buzgón, történelmi tapasztalataikat feledve, sőt szenvedést okozó jelenlegi tapasztalataiknak meleg és egyéb fonák büszkeséggel elébe menve, nemzeti érdekeiket feladva, menetelnek a valamennyi nemzetektől elidegenült háttérhatalom által felállított nyaktiló és sírgödör felé.

Az orosz-ukrán fegyveres konfliktus kapcsán még azzal is érvelnek, hogy az amerikai atomfegyver bevetése nem volt háborús bűn, mert minél előbb be kellett fejezni a második világháborút. Hasonló „érveléssel” mentik az USA-t a lakosságra még nagyobb fenyegetést jelentő kazettás bombáknak, szegényített urántartalmú lőszernek az ukrajnai kormány rendelkezésére bocsátása kapcsán. Azzal is védekeznek, kifogytak már az egyéb munícióból, kénytelenek kazettás bombát adni szövetségeseiknek. Közben a tömegtájékoztatásban folyamatosan szörnyülködnek csecsemők és gyermekek, civilek halálán, lakóházak lerombolásán, holott elveket, jogot, szerződéseket félresöpörve, ők adtak még hatékonyabban gyilkoló fegyvereket az ukrajnai kormányuknak a kezébe. Az ukrajnaiak gyilkos és fajgyűlölő jelszavát, hogy a cél minél több oroszt megölni, elhallgatják. Ahogy a törvénytipró cenzúrát, a kényszersorozást, halállista vezetését (rajta magyar és más ismert vezetők) és azt is, hogy statáriálisan ítélkező halálbrigádok járják a vidéket, s kivégzik az oroszbarátsággal gyanúsíthatókat. Hangoztattatják ügynökeikkel, hogy nincs más lehetőség, mint a céljukat szolgáló törvénysértő tevékenységeket végrehajtani. Ezzel ismét bizonyítják, hogy a NATO nem volt és nem is lesz védelmi szervezet. 1949-ben észak-atlanti védelmi szervezetként jött létre, amikor sem az USA-t, sem Európát semmi veszély nem fenyegette. Azóta már számtalanszor véresen beavatkozott a Balkánon, Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában, Közel-Keleten. Ahogy a hírhedt Pax Americana meg a demokrácia exportja sem béke, vagy demokrácia volt sohasem, hanem vér, szenvedés, gyilkosságok, népirtások jelezték az útját. A most zajló bővítésével kapcsolatban D. Medvegyev a viccével találóan jellemezte a NATO-n és az EU-n belüli jelenlegi okviszonyokat:

- Miért csatlakozott hazánk a NATO-hoz? - kérdezi az egyik finn a másiktól.

- Mert szembe kell néznünk az orosz fenyegetéssel. - érkezik a válasz.

- De miért kell szembenéznünk az orosz fenyegetéssel? - érkezik ismét a kérdés.

- Azért, mert csatlakoztunk a NATO-hoz!

Háborúról és békéről lévén szó, tegyük fel mi is a kérdést: az EU és a NATO illetékesei, milyen alapon és jogon várják el tőlünk, hogy barátságos, vagy barátságtalan lépéseket tegyünk a háborúzó harmadik országok irányába, sőt avatkozzunk be a háborúba, s pont a velünk szemben ellenséges ország oldalán? Sem az EU, sem a NATO alapokmányai nem kényszerítenek erre egyetlen tagállamot sem. Így is folyamatosan erőn felül, népünk terhére nyújtunk humanitárius, politikai, pénzügyi, tájékoztatási, sőt nem nyilvános katonai és egyéb segítséget. Lehet, ez többet is ér, mintha fegyvereket küldenénk. Ez, bizony, tisztázandó kérdés. Megtévesztetten és megtévesztésül világraszólón skandálják, fontosabb a sokszínűség, mint a rátermettség, a kitapasztalatlan modernség, mint a kipróbált hagyomány, s minél agresszívabb, sőt egyre inkább gyilkos is ez a sokszínűség és modernség, annál inkább ajnározzák. Minket pedig zaklatnak, bírálnak, büntetnek, amiért nem tartunk velük. Hiába magyarázzuk nekik, fogják fel, hogy nem miattuk, érettük nem tartunk velük. Mi azt vártuk, „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot”, látta és várta a mottóban idézett neves földim. Jó nagyot tévedett, mondaná rá a felületesen ítélő. Ám nem tévedett. A civilizált ember, legyen európai, amerikai, ázsiai, afrikai, ha immár megfélemlítve is, de valóban ezt várja tőlünk ma is, egyre többen jelét is adják, ezért továbbra is bizonyítsuk, hogy ezt akarjuk nyújtani. Akik ezt nemcsak nem értik meg, hanem kizárólag a tanulékonyságot, a botladozásaikra felnézést követelik tőlünk, azok nem civilizált, emberbaráti és békepárti európaiak, nem is európai, hanem háttérhatalmi fejjel gondolkodnak. Régen úgy tartották, „a szót pénzen nem veszik”, ám sajnos világunkban egyre inkább áruvá válik a szó is. A legjobb szemléltető példa rá maga az EU, amelyet homályos érdekeltségű rendszerszintre emelt korrupció jellemez. A legfelső vezetői szintet is átfogó korrupció és háttérhatalmi érdekek miatt intézményként is egyre nyíltabban a tagállamok érdekei ellen politizál. Nemcsak nem beszélnek a békéről, hanem azzal büszkélkednek, hogy a világ nem került közelebb a békéhez. Mi viszont, igazunk tudatában a kialakult helyzetben, EU- és NATO-tagságunk mellett (de ellenére is) nemzeti érdekből tartsunk ki álláspontunk mellett. Amellett is, hogy Oroszország nem ellenségünk, még ha ezt néha kissé olyan faragatlan módon fogalmazzuk is meg, hogy „tisztességtelen dolog oroszbarátsággal vádolni Magyarországot”. Helyesen nem titkoljuk ugyanakkor, hogy a háttérhatalmi téveszméknek felülők egyre inkább ellenségeinkké válnak, akár szövetségeseink formálisan, akár nem. Ennek okán törődjünk csak továbbra is azzal, hogy mentsük, ami, és aki menthető, hiszen mindezt előbb-utóbb személy szerint mindenkinek nemcsak meg kell értenie, hanem ki kell vennie a részét az emberiségért folyó harcból, ha életben akar maradni és méltó emberi életet akar élni.