20210228
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

2014 január 04, szombat

2014 Dózsa György éve / A DÓSA CSALÁD

Szerző: Márki Sándor

 II. DÓSA GYÖRGY IFJUSÁGA.

DÓSA GYÖRGY dálnoki születésű lófő-nemes volt.[87]

Még csak megközelítőleg elfogadható adatunk sincs György születésének évére. A források azonban halála esztendejében mint dicsvágyó, erős emberről szólnak róla s így föltehetjük, hogy legszebb férfikorában, életének körülbelül 40-ik évében halt meg. E szerint 1474-ben született, éppen abban az esztendőben, mikor Magyar Balázs erdélyi vajda és a székelyek ispánja Mátyás király parancsa[88] értelmében hadiszemlét tartott, hogy jegyzékbe vegye a székely nemzet három rendjét. Összeírta a lovasokat, akiket mostantól fogva a király akaratából lófőknek (Primipilusoknak) neveztek, valamint a gyalogosokat (a pixidariusokat); s kihirdette, hogy ezen a felosztáson egyetlenegy primor (székely főrendi) sem változtathat. De a lófő a primorok sorába emelkedhetik, ha három székely örökségre tesz szert és a gyalogos is bejuthat a lófők közé. A székelyeket tehát egyenként is megillető nemességet Mátyás mostan, Dósa születésének vélt esztendejében szabályozta.

György ifjúságáról alig mondhatunk valamit. Atyja a vitézi rendhez tartozván, nem sokat törődött fiának tudományos neveltetésével s beérte annyival, hogy vele is megkedveltesse saját életpályáját. György, úgy látszik, olvasni nem tudott.[89] Életének verses leirója[90] ily szavakat ad szájába:

«Jártas nem vagyok a tudományokban; nem is értek
(Már születésemnél fogvást sem) a czifra beszédhez;
Elmondom mégis, ha reám hallgattok, a mikre
Ifjúságomban tanitottak szerzetesek, kik
Csuklyákat fölhúzva beszéltek a templomi székről.»

György együtt nevekedett testvéreivel, a kik közűl Gergelyt vagy Geczőt szerethette a leggyöngédebben. Öcscsének komoly, óvatos, de azért nem bátortalan természete mintegy teremtve volt arra, hogy őt szilajabb, merészebb vállalataiban s indulatosságában ellensúlyozza, mérsékelje. Testvéri szeretetöket egészen a sírig megőrízték. Az a nemes hév, a melylyel – hagyomány szerint – legyőzője előtt a kurucz vezér mindent magára vállal, csakhogy öcscsét megszabadítsa a kínos haláltól, ennek a testvéri szeretetnek igazi apotheosisa.

Időközben, alkalmasint atyjának halála után, György a Székelyföld másik végére, Makfalvára került.[91]

Ott, a makfalvi határban a Tóköz, Gedőtelke, Szilaspataka, Árok köze, Nagyszegfenék, Fűpatak, Szarkatövis, Füzespatak, Kövesoldal-alja, Hidegszeg, Szemling, Nádszegfeje, Oláh Simon hídja, Borozdás többnyire a Dósa-ősöktől maradt örökség volt,[92] a mely a lófőséget biztosította s módot adott a primipilusságra, vitézeknek harczba vezetésére. A lófőséghez tartozó szántóföldjeik és rétjeik voltak ott az Apoldiaknak, Orbánoknak, Nagyoknak, Balóknak, Szilvesztereknek, Péterfieknek, Miklósiaknak és Balásiaknak is.[93] Főkép az Ábrán- és az Örlőcz-nem ágbirtokosai osztoztak az elég szűk határon, mely nem a gazdagságot, hanem csak a szerény megélhetést biztosította.

Dálnok.[94]

Dálnok.[94]

A Dósák udvarháza alkalmasint akkor is ottan állt, a hol mostan áll, a templom közelében. Mai alakját az 1815-1817 esztendő táján nyerte, mikor Dósa Dániel restauráltatta, vagy inkább tövéből újraépíttette.[95]

Az illyefalvi várkerítés főbejárata belülről.[96]

Az illyefalvi várkerítés főbejárata belülről.[96]

Tündéreket említ a makfalvai székely, has Várhegyesről szól. Ez a Várhegyes ott van a faluval szemben, a Kis-Küküllőnek fő- s a belenyíló Szolokna-csermely keresztező völgyének baloldalán, egy meredek erdős bércz legmagasabb ormán. Ha a székely nem tudja is megmondani, ki vitte el onnan 1836-ban az utolsó koczkakövet, megmondja, ki tette oda az elsőt. Maka székely «rabonbán» emelte a várat. Valamikor az ő halála után az őrség leszállt a völgybe, hogy Makafalvát alapítván, békésebb foglalkozást keressen; s a falu negyedfélszáz házában a mintegy 1600 főnyi lakosság ma is földművelésből s némi kereskedésből él. A várat magát aranyhajú tündérek szállották meg s dal és zeneszó mellett mulatoztak, tánczoltak ott a hajdani sasfészeknek begyöpesűlt udvarán. – Odább a Halj-meg-bércz felsíkján már szintén csak sánczolatokat mutogatnak az idegennek; a vár tövében azonban, hol egykoron talán az őrség falva állott, cseréptörmelékekre figyelmeztetik. A régi vitézségnek nincs egyéb emléke, mint ez a sok lom s a bércznek önfeláldozásra serkentő neve.

A makfalvi ősi udvarházból Dósa keletfelé könnyen elláthatott a regényes táj két pontjáig: a Várhegyesig s a Haljmegig. Régóta áll már úgy a két bércztető: megfosztva a természetnek ez izmos alkotásaira védelműl rakott, nyűgűl maradt emberi építményektől s tanulságot adva annak, ki tanulni kész. Állottak a falak, míg Maka honvédő katonái őrzék; lehullottak, elporlodtak, mikor a tündérek fényűzését kellett volna fedezniök.

Dósa György a köznemességet szerető s a parasztságot pártfogó nemzeti király uralkodása alatt született[97] és a gyűlölt oligarcháknak tág terem nyitó Jagellók idejében serdült föl.

Zavart, elégületlenséget, mozgolódást, lázongást látott maga körűl szűkebb hazájában, a Székelyföldön mindenütt. Még bölcsőben ringatták, mikor Mátyás király szemére lobbantotta Fáncsy Mihálynak, hol halála hírét terjeszti a hű székelyek közt s ezzel akar újabb mozgalmakat és zavargásokat támasztani köztük.[98] Körűlbelűl egy esztendős volt, a mikor Magyar Balázs erdélyi vajda Tordára hítta a magyarokat és a szászokat, hogy tanácskozzanak, hogyan oltalmazhassák meg magukat a székelyek ellen, kik Segesvár és Kőhalom közt néhány nemest és szászt kiraboltak és megkárosítottak.[99] De az ötesztendős gyermeknek már némi sejtelme lehetett arról a dicsőségről is, mely a kenyérmezei csatából hazatért törökevő székelyek szivét töltötte el. Élénkebben hathatott a gyermekre, mikor 1484-ben az erdélyi oláh jobbágyok nemes uraik és a szászok ellen fordúltak, a nemeseket gyilkolták s birtokaikat pusztították. Mátyás király akkor[100] János szentgyörgyi és bazini grófot bízta meg, mint erdélyi vajdát és székelyispánt, hogy lecsöndesítse az oláhokat, kik nincsenek hivatva és nem is születtek szabadságra; ha pedig tovább lázonganának, irtsa ki s fejeztesse le a főbbeket. Maga is 15-16 esztendős fiú volt már, mikor – Mátyás halála után – 1490-ben Ulászlónak és Albertnek a koronáért való versengése a Székelyföld nyugalmát is fölzavarta.

A székelyek II. Ulászló mellé álltak, a ki minden jogukra megesküdött,[101] de ezeknek nagyobb védelmére a székelyek a szászokkal a sárdi mezőn külön is szövetkeztek s megfogadták, hogy elnyomóik ellen közösen fölkelnek.[102] Föl is keltek 1492 deczemberében, mikor vajdájuknak, Báthory Istvánnak kormányát tűrhetetlennek találták s a szászokat is megfenyegették, ha velök nem tartanának.[103] Pár nap mulva a hét székely szék hosszú emlékíratot intézett II. Ulászlóhoz,[104] hogy felsorolja Báthory vajda kegyetlenségeit és zsarolásait. Legfőbb panaszuk volt, hogy – idáig hallatlan módon – a székelyek közt (Székely-udvarhelyen) várat építtetett, annak építésére az embereket elhajtotta s a vár ellátására minden székelytől egy köböl búzát, egy köböl zabot, egy tehenet, egy csirkét, egy kenyeret, – minden plébániától két ökröt, két hordó sört, két szekér szénát s minden falutól egy oldal szalonnát szedett. A ki a csirkét, vagy kenyeret a határidőre be nem szállította, ötven vagy még több dénárban marasztaltatta el. Egy asszonyt karóhoz kötözve égettetett el, néhány nemesnek a házát fölgyujtatta, egy nemest megveretett, leányát hajánál fogva csúfosan meghurczoltatta. Veress Endre nemes székelyt, a ki a királyhoz a sérelmekkel küldött követségnek tagja volt, ezer arany forintnál nagyobb összeg erejéig megkárosította, feleségét alávaló szavakkal gyaláztatta. Egy háromesztendős gyermeket anyja szemeláttára karóhoz köttetett, hogy megsüttesse s a szegény asszonytól ezzel a rémítéssel csikart ki fejváltságot. A zúgolódókat azzal hallgattatta el, hogy ő Erdélyben király is, vajda is; azért a ki ellene panaszra megy a királyhoz, két feje legyen, hogy az az egyiket elveszti, a másikat tegye a helyére. Így sokan inkább átszöktek Moldvába és Oláhországba, ott szántottak, vetettek s inkább a vajdák jobbágyai lettek, hogy Báthory zsarnokságától meneküljenek. Ő azonban egész falvakat és székely örökségeket jogtalanúl a maga részére foglalt le s a még gyöngekorú székely fiúleányokat a maga belsőembereihez adatta férjhez, hogy örökségüket megkaparítsa. A király eddigi rövid uralkodása alatt tízezer ökör és valami százezer forint fizetésére szorította a székelyeket, a kik mindig államsegély nélkűl védelmezték határaikat s messze-földeken is patakban folyt vérök a királyért. A vajda kezdettől fogva azon volt, hogy kiirtsa a főbb székelyeket, a szegényebbeket pedig minden szabadságuktól megfoszsza és a nemesek jobbágyaivá tegye. Kérték tehát a királyt, hogy mozdítsa el Báthoryt, mert ők nem maradnak meg alatta, nem bízzák reá a fejöket, hanem feleségeikkel, gyermekeikkel együtt kimennek az országból más földre. Hiszen a vajda a székelyudvarhelyi várba négy mérföldnyi távolságból is berendeli őket búzát rostálni s ha vonakodnak, leányaikat és szolgáikat hajtják el a munkába. Annak a várnak építésekor pedig a szegény székelyeket ökrök módjára fogták be a járomba s igazán barmok módjára hordatták velök a fát s a többi szükséges dolgot.

Az udvarhelyi vár romjai.[105]

Ilyen dolgok láttára és hallatára a fiatal Dósa György valóban olyanformán gondolkozhatott, ahogy poéta kortársa, a humanista Taurinus írja róla:[106]

«Mily nagy bűnösök a nemesek, tudjátok. Az ősök
Érdemivel takaróznak; azonban örökbe kapott kard
Nem nemesít: csak igaz bátorság tesz nemesekké.
Önhittség, meg erény nem jár egyszerre. Igaz, hogy
A ki magasra tör, a paloták fényét ne keresse
És a szegényt tisztelje, mivel nincs benne irígység
S mert egyedűl ez emelheti azt föl a csillagos égig,
A ki fejét fenhordja az élet ezernyi bajában.»

A székelyek különben megszabadultak Báthorytól s az új vajda, Bélteki Drágffy Bertalan, egy kézdiszéki székely esetében mindjárt 1493-ban megvédelmezte a székelyek személyes szabadságának a jogát;[107] de éppen a kézdiszékieket nem védelmezhette meg az egy esztendő mulva bekövetkezett inség és drágaság ellen.[108]

Marosszékben, a hol Dósa György növekedett, csakhamar oly nagy egyenetlenség támadt a székelyek közt, hogy a székely nemzeti gyűlés Szentgyörgyi Györgyöt, Baldóczi Csányi Lőrinczet és Lázárt, Szentkirályi Tamási Ferenczet és Bernátot, valamint Szentbenedeki Márton Jánost a Székelyföldről száműzte, házaikat és malmaikat pedig lerontatta. László erdélyi püspök és Geréb Péter országbíró azután, hogy a székelyek hazáját hasonló zavargások ne háborgassák, arra ítélte ezeket a székely főembereket, hogy kövessék meg a székely nemzetet s kérjenek bocsánatot a marosszéki közszékelyektől.[109] Egy esztendő mulva a király megerősítette a régi székely szokásokat és szabadságokat.[110] Ezek szerint (17. §.), ha valamely nemes székely hűtlenségbe esett, de ezt a bűnt csupán a székelyek közt követte el, akkor csupán székelységét veszítse el. Ha pedig az ország és a király ellen követte el, a székelységgel együtt nemességét s minden ingó és ingatlan vagyonát is elveszítse. Vagyona a kincstárra száll, de a király ezt megint csak székelyeknek, vagy a köztük lakóknak adja, hogy a székelység ne károsodjék. Egy másik pont pedig (a 20. §.) a székelyek igaz szokásai és törvényei ellen izgatókat, az új és rossz törvényekre törekvőket fej- és jószágvesztéssel fenyegette. Mindezeket a szabadságokat pedig a király – úgymond – azért erősítette meg, mert a székelyek őt nemcsak a törökök, hanem a lázadók és fölkelők ellen is mindig segítették.

A makfalvi Dósa-ház.[111]

A makfalvi Dósa-ház.[111]

Azonban 1503 januárius 22-én a székelyek három rendjének és hét székének székelyudvarhelyi közgyűlésén már kénytelenek voltak tiltakozni Drágffy Bertalan vajdának azon vádja ellen, mintha ők fellázadtak volna a király ellen; holott csupán jogaikat és szabadságaikat védelmezik az őket elnyomó és zaklató vajda ellen, a mint ezt a három nemzet tordai országgyűlésén bővebben is kifejteni kívánták.[112] Az új vajdával, Szentgyörgyi és Bazini Péter gróffal különösen a nemesi jószágok székely tulajdonosainak volt bajuk, mire a király külön biztost küldött be, a ki a vajdától hozzá felebbezett ügyeket eligazítsa.[113] Ezzel függ össze a székely nemzeti gyűlésnek Székelyudvarhelyen 1505 november 23-án hozott végzése, melynek eredetije csak most került elő.[114] Ez a nevezetes határozat, melynek hozatalánál már Dósa György is jelen lehetett, a székely bírákat és törvénytevőket azzal vádolta meg, hogy szeretet, harag, gyűlölség és önzés következtében gyakran nem hoznak igazságos ítéletet. Most tehát Udvarhely- és Keresztúr-székekből négy főembert és 13 lófőt, összesen 17 székelyt választottak meg és eskettek föl, hogy mint bírák az egész Székelyföldön igazságot szolgáltassanak. Ezt a bíróságot, mint első felebbezési fórumot, mint egészen új intézményt, Székelyudvarhelyen állították fel, de a nemzeti gyűlés maga volt a felebbezési bíróság.[115] Az igazságszolgáltatás ügyével 1506 februárius 10-én a három nemzet tordai országgyűlése is foglalkozott.[116] Úgy találta, hogy mivel egyideig nem volt vajdájok, az igazságszolgáltatás megakadt, a mi sok gyűlölködést, viszályt, igazságtalanságot, kár okozott. Intézkedett tehát addig is, míg a király új vajdát nevezne ki, mert Erdély török, tatár s más ellenséges népek közt feküdvén, a gyujtogatók már sok helységet elhamvasztottak s elszaporodtak a rablások, tolvajságok, fosztogatások, emberölések, pénzhamisítások. A három nemzet közt is annyi az egyenetlenség, gyűlölködés, gyanusítás, hogy most is, mikor az országgyűlésen a haza védelméről egy szívvel-lélekkel kellene intézkedniök, az ellenségről megfeledkezve, egyik nemzet a másikra akar támadni, mert egyikkel szemben sem gondoskodtak még az igazság kiszolgáltatásáról. Hogy tehát a bajokat megszüntessék és gyökeresen kiirtsák s ezek a bajok a három nemzet egységét és egyetértését meg ne bontsák, a gyulafehérvári káptalanból egy s minden nemzetből 14, összesen 43 bírát választottak, a kik évenkint kétszer gyűljenek össze ítélet-hozatalra. A három nemzet pedig, ahogy hű földiekhez illik, egymást személyök és költségök kímélése nélkűl támogassák s ha a vajda és a székelyek ispánja őket elnyomná, ezek elmozdítására a királyt közösen kérjék.

Ugyancsak az 1506. esztendő nyarán a székelyek föltámadtak, mert Lajos királyfi születése (1506 július 1.) után az adószedők lelkiösmeretlenűl hajtották be tőlük az ökörsütés terhes adóját.[117] Ezt az adót, vagy inkább – a hogy még Mátyás király nevezte – «önként és szívesen adott ajándékot» rendesen kérni kellett a székely nemzetgyűléstől, s ha az megszavazta, az egytelkes, közrendű székelyektől szedték be. A primorok és a lófők nem fizették, de a fölkelők közt most ők is ott voltak; s valószínű, hogy a Dósa-testvérek sem hiányzottak közülök, mert a forrongás Marosszékben volt a legnagyobb. Tomori Pál, mint királyi biztos, 500 lovassal és némi gyalogsággal jött Budáról a székelyek lecsillapítására; azonban Székelyvásárhely közelében csatát vesztett, lovasságának nagy része elesett és húsz sebével maga is csak alig menekülhetett meg. Itt tanulta meg igazán, hogy a székelyek nem félnek sem Istentől, sem embertől. «A szászokat – úgymond[118] – meghajlíthattam; de ezek a székelyek azt hiszik, hogy a kit megölnek, szolgájuk lesz a más világon.» Csak egy újabb csatában győzhette le őket, mire az ökörsütést végrehajtotta.[119]

A székelyek lecsillapítása végett az agyagfalvi székely nemzetgyűlés az év vége felé elhatározta, hogy ezentúl főrendű, lófő vagy közszékely ne híjjon össze pártütés czéljából gyűlést, eszeveszett embereket maga mellé ne vegyen és ne szerezzen magának oly hatalmat és méltóságot, a mely meg nem illeti. Mert Székelyországban ennek következtében történnek a tolvajságok, emberölések, veszedések, pusztítások, boszúállások, égetések, házak feldúlásai, hadakozások, üstökvonások s egyéb veszedelmek, a mik az elmult időkben néhányszor megestek. Azt akarták, hogy országukban a hűtlenség vagy pártütés taplója és kovásza teljességgel elszáradjon és elhervadjon. A király tisztviselőinek pártütő módon még akkor se álljanak ellen, ha azok egyesek vagy az ország szabadságát megsértenék, hanem gyűljenek össze egy helyen, közönségesen tanácskozzanak s forduljanak egyenesen a királyhoz és Magyarországhoz, a melynek ők is tagjai, «hogy így az igen-igen nagy Scythiából rájok maradt tökéletes hűségnek dicsérete, a mely még eddig minden pártütéstől, árulástól makula nélkül köztük megmaradt, köztük ezután is győzhetetlenűl maradhasson meg». Ha pedig valamely főrendi, lófő vagy tisztviselő pártütés czéljából mégis gyűlést tartana, az olyan, mint nemzetének árulója, minden tisztességét és becsületét veszítse, Székelyországban többé sohase lakjék, örök számkivetésbe menjen, vagyona örököseire szálljon és csak a király adhasson neki kegyelmet. Közszékelynek a nemzet is megkegyelmezhet.[120]

Más nagyok, lófők és közrendűek közt talán Dósa is fölemelte jobb kezét, hogy megesküdjék erre a törvényre, a király hűségére, az egyesség megtartására s megjelent abban a «számtalan sokaságban, mely kész volt Székelyország javáért meghalni és a szent koronához is hűséget tartani».[121] Az egész székely nemzet határozata mindenesetre kötelezte; de férfiúvá olyan körülmények közt izmosodott, a melyek állhatatosságra alig növeltek valakit. Még Mátyás király is csak rövid időre s nem is mindenütt biztosíthatta a jog, törvény és az igazság uralmát; Ulászló ideje pedig már közel állott hozzá, hogy visszaessék az ököljog korába. Báthory Istvánt, az erőszakos erdélyi vajdát és székelyispánt, erről olyanok is vádolták, kik a dicsőséges kenyérmezei csatában lelkesülten harczoltak oldalán. Ennek a kornak Erdélyben sok tekintetben ő adott irányt; s ha Dósát utóbb nemcsak vitézsége miatt dicsérték, hanem hallatlan kegyetlenkedését és nagyravágyását is szemére lobbantották, meg kell gondolni, hogy abban az időben lépett legénysorba, mikor erre Erdélyben nemzetének egyik hőse és egyik leghatalmasabb dinasztája adott példát.

A történelem színe előtt Dósa György, ki addig ösmeretlen módon vett részt a székely nemzet ügyeiben és bajaiban, mint az ököljog embere jelent meg. Héderfáji Barlabásy Lénárt erdélyi vajda és a székelyek alispánja, 1507 július 19-én a szebeni tanácshoz intézett levelében a marosszéki Makfalván lakó nemes (agilis) székelynek,[122] de egyúttal az egész Erdélyország nyilvánságos rablójának nevezte.[123] Valószínű tehát, hogy Dósa már előbb is követett el rablást, mert a szebeni tanács másra gondolni sem tudott, mint reá, mikor panaszt tett, hogy a legközelebbi medgyesi vásár alkalmával Szeben város néhány lakosát Medgyes város közelében kifosztották és megölték.[124] Barlabásy azt tanácsolta nekik, hogy a város nevében írjanak ez iránt Lázár Andrásnak és az előkelőbb székelyeknek és szólítsák fel őket, hogy egész Erdélyországnak ilyen nyilvánságos rablóját ne tűrjék meg maguk között, hanem az ilyen módon elkövetett rablás miatt haladéktalanúl úgy büntessék meg, hogy a székelyek és az ország többi jó lakosa (regnicola) közt kötött szövetségi egység és egyetértés inkább megerősödni és megizmosodni, mint felbomolni látszassék.[125]

 

Medgyes főtere.[126]

Medgyes főtere.[126]

Gyergyai és Szárhegyaljai Lázár András annak a Bálintnak fia volt, a ki Zsigmond királynak egy okirata alapján a Medgyesen tartózkodó Mátyás királynál 1462 deczember 9-én kieszközölte, hogy Csikszéktől elválaszsza Kászont s ez külön bírót, hadnagyot stb. tehessen. Halála után a hálás kászoniak elhatározták, hogy maradékai három évenkint fölváltva egyszer bírák, másszor hadnagyok legyenek a székben.[127] Lázár Andrásnak akkora tekintélye volt, hogy a mult (1506) évi agyagfalvi székely nemzeti gyűlésnek ő volt az elnöke; s névszerint ösmerjük azokat az előkelő székelyeket is,[128] a kiktől az alvajda most Dósa György megbüntetését várta. Hozzájok intézett levele csakugyan egyenesen őt mondta rablógyilkosnak, de vádja mégis csak a szebeniek közhitén alapult s bizonyításra várt. Különben az alvajda aligha nevezte volna őt épp úgy agilisnak, mint bíráját, Lázár Andrást, a nagytekintélyű primort. Nyilvánságos rablónak is tulajdonképen csak ebben az adott esetben írhatta; de a puszta föltevés és a valószínűség látszata már maga is foltot ejt Dósának máskülönben ismeretlen eddigi életén.[129]

Mi lett a vizsgálatból, idáig senki sem tudja. Valószínű, hogy a szebeniek nem hagyták annyiban a dolgot. A székelyek azonban máskor sem buzgólkodtak valami túlságosan, hogy elégtételt adjanak a szászoknak. A közhangulat sem kedvezett alvajdájuk kívánsága teljesítésének, de vajdájuk, Szentgyörgyi és Bazini Péter országbíró iránt sem lelkesedtek. Szentgyörgyi Tóth Miklós két faluját egyebek közt azért foglalták le s őt magát a székelyek közűl azért rekesztették ki, mert fia, János, a nemzetgyűlés tilalmával nem törődve, a vajda szolgálatába állt.[130] Megtagadták a II. Lajos megkoronázásakor (1508 június 4.) tőlük követelt ökörsütést is, a mit a király 1511-ig el is halasztott, pedig Somi Józsa temesi ispán szomszédságukban, a Barczaságon táborozott, az oláhországi bonyodalmakat figyelemmel kísérje. Erre annál nagyobb szükség volt, mert Mihnye oláh vajda érdekében a bojárok Fogaras vidékén is lázadást is ügyekeztek támasztani.[131] Ugyanakkor a király[132] megparancsolta az erdélyi vajdának, hogy míg az erdélyi nemesek és székelyek a hadjáratra meg nem indulnak, a szászokat ne szorítsa fölkelésre és táborozásra. Amúgy is elég bajuk volt szomszédaik miatt. Kőhalomszékben «a gonosztevők» 1509-ben egy falut felégettek s a székelyek közt az oláhok és a nemesek jobbágyai közt «a gonosz és kártevő emberek» annyira elszaporodtak, hogy a szászok a nádortól kértek védelmet, mert ha mielőbb ki nem irtatja őket, még nagyobb veszedelemtől tarthatnak. Perényi Imre nádor tehát 1509 október 23-án[133] meghagyta Szentgyörgyi és Bazini Péter erdélyi vajdának, hogy üldöztesse és büntesse a gonosztevőket, mert különben a szegény szászok a király nagy kárával máshová menekülnek vagy végső nyomorúságba jutnak. A határszélieket a török egyre fenyegette, a pestis pedig az egész országot iszonyúan pusztította.[134] 1510-ben az Oláhország és Moldva felől várható török háború miatt újabb fölkelést hirdettek,[135] a király pedig erősebb kezekre bízta a határok védelmét: 1510 november 10-én Szapolyai János szepesi herczeget nevezte ki vajdának és a székelyek ispánjának.[136]

Szapolyai a nemzeti párt feje volt, az 1505. évi rákosi országgyűlés óta ennek a pártnak királyjelöltje. Újból, de ismét hiában, éppen mostanában kérte meg a király leányát, Annát, az ő húgát pedig, Borbálát, Zsigmond lengyel király most jegyezte el. Az új vajda érdekében hozott rákosi végzés azokat, a kik a nemzeti király választásának elvét el nem ösmernék, az ország iránt hűtleneknek nyilvánította s őket az örök szolgaság és parasztság járma alá kívánta vetni, hogy bűnük büntetését mindörökké viseljék. Olyan fenyegetés, a miről a magyar törvények semmit sem tudtak;[137] s olyan fenyegetés, a melyet Szapolyai éppen négy esztendő múlva más okból valósított meg ama szegény néppel szemben, a mely Dósa György vezetése alatt kereste jogait. De ki gondolt az egyszerű lófő-székelyre, a mikor a székelyek ispánja és Erdély vajdája Magyarország leghatalmasabb ura s talán jövendő királya lett?

 A Szentgyörgyi grófok pecsétje.[138]

A Szentgyörgyi grófok pecsétje.[138]

Csak egy XVII. századbeli szász történetíró állította,[139] hogy Székely György, szerinte a tiszántúli részek főkapitánya, közbenjárt Szapolyainak a vajdaságra történt kineveztetésében. Még az időben is tévedve,[140] azt a különös adatot jegyezte föl, hogy «Zápolya János, ez a derék, vitéz katona és jókedvű fiatal úr, Székely György alsómagyarországi, vagyis tiszáninneni[141] kapitánynak segítségével, majdnem erőszakosan kapta meg Ulászló királytól az erdélyi vajdaságot, bár jobban szerette a hivalkodást, mint az ellenállást».

Az új vajdának egyik parancsolata az volt,[142] hogy a szászok a csik- és gyergyószéki előkelő székelyeket, a kiknek házait a község lerontatta, mint menekülőket szívesen fogadják és mindenben segítségökre legyenek.

Szapolyai János erdélyi vajda pecsétje.[143]

Tisztjét különben itt is arra használta, hogy a köznemességet megnyerje és biztosítsa a maga részére. 1513 május 1-én az erdélyi országgyűlés küldöttei: Erdélyi János, Désy Péter, Bethlen Miklós, Barrabásy János, Sombory Péter és Bolyay Gáspár megjelentek II. Ulászló és a magyar rendek előtt, hogy bizonyos zaklatások ellen oltalmat kérjenek. II. Ulászló meg is erősítette az erdélyi országgyűlés törvényczikkeit, melyek szerint ama részek nemeseinek jobbágyai, földmívesei és parasztjai ezentúl a földesúr jóváhagyása és engedelme nélkül a király vagy más nemesek birtokaira, a szabad királyi városokba, vagy a sókincstár helységeibe s bármely más helyre s viszont onnan emide átköltözni ne merjenek. Ha titkon, alattomban vagy más-más módon mégis átmennének, vagy őket erőszakosan és hatalmaskodva áttelepítenék, az ilyen jobbágyokat ama lakosok ősi szokásaihoz képest a vajda vagy annak tisztjei korábbi lakásukra visszavezessék és uraiknak visszaadják. A vajdaság részéről ez ügyben szokásos és rövid úton való megidézések megszünjenek. A vajda a Vízkereszt és Jakab apostol ünnepének nyolczadán kívűl ilyen ügyekben többé ne bíráskodhassék, kivéve az új falvak, puszták és földek elfoglalása eseteit. Hasonlóképen a nemesi házak és kuriák megtámadása dolgában. Épp úgy a szokott bírósági nyolczadokon kivűl is tárgyalhatók a testvérek és rokonok közt való vérontások s a nemesek meggyilkolásának ügyei; de ha a vajda előtt egy esztendő leforgása alatt ilyesmik miatt panaszt nem emelnek, ezek is a rendes törvénynapokra maradjanak.[144]

A király nem sietett a czikkelyek megerősítésével, mert előbb a szászok nyugtalanságát akarta lecsillapítani. Ezt a nyugtalanságot Székely János szította, a ki sok valószínűség szerint testvére volt Dósa Györgynek. II. Ulászló már 1513 augusztus 18-án megparancsolta a szebeni és szebenszéki szászoknak, hogy ne csatlakozzanak az igen hitetlen Székely Jánoshoz, a ki néhány szász székben az elüljáróságot az elüljárók ellen lázította s törvényes bíráik helyébe másokat állított. Rájok parancsolt, hogy ezt a nagyon gonosz embert, mint a király iránt hűtelen férfiút, a ki az ő szabadságukat zavarja, kergessék el maguk közűl.[145] A nagyon veszedelmes fölkelések és egyenetlenségek indítója ellen, ki károkat és elnyomatásokat okozott, október 2-án Bornemisza János budai várnagyot küldte;[146] s mikor Székely magában Szeben városában újabb szörnyű nagy lázadást indított, királyi biztosokat rendelt ki ügyöknek megvizsgálására.[147] Mivel pedig a leggonoszabb Székely János tanácsai, lázításai és veszedelmes rábeszélései következtében a hadi segítség fejében kivetett 25.000 forintot nem fizették meg, büntetésképen október 30-án ezt a hadisegítséget 40.000 forintra emelte, s megbízta Bornemisza Jánost, hogy azt, ha kell, a vajda fegyveres segítségével hajtsa be a szászoktól.[148] November elsején újból értesítette a szász egyetemet, hogy a szászok közt kitört zavarok lecsöndesítésére Szapolyai vajdát s Bornemisza budai várnagyot küldvén ki, ezek parancsainak mindenben engedelmeskedjenek.[149]

A király 1513 deczember 21-én hálásan ösmerte el,[150] hogy mikor a szászok, hamis hitegetések következtében, ekként legutóbb az ő hűségéről eltévelyedtek, a nemesek a szászokat körűlfogták s neve és méltósága iránt hódolatra kényszerítették. Neki és az országnak győzedelmet vívtak ki, de közőlük sokan elestek, fogságba jutottak vagy súlyosan megsebesültek. A király tehát megerősítette mindazon kívánságokat, a miket május elsején eléje terjesztettek, s egyúttal – a mi a vajdának sehogy sem tetszhetett – örökre elrendelte, hogy a nemesek s népeik és jobbágyaik az erdélyi vajdának vagy tisztjeinek többé sem együtt, sem külön ne tartozzanak szállást adni, szolgálatokat teljesíteni, fertó- vagy félfertó-járulékokat vagy bármi más kirovást fizetni.

Bornemisza János névaláírása.[151]

Bornemisza János névaláírása.[151]

Ilyen nyugtalanságok közt élt Erdély népe; és Székely János még le sem tette fegyverét, mikor már közeledett az idő, hogy a pápa követe és a irály maga adjon fegyvert Székely György kezébe s őt keresztesek élén küldje a törökök ellen.


 Jegyzetek

  • 87. Önként elesik ekként Horváth Mihálynak még az 1841. évi Tudománytárban (IX. 220.) tett s nagy történetében (III. 311.) csak részben kiigazított azon állítása, mintha Székely «nemtelen származású székely» lett volna. Nagyon kétes Verancsicsnak (Munkái, II. ll.) azon kifejezése, hogy «Pálfi Balázs (a szegedi fejbíró) hites atyja vala nekie.» Ez valami örökbefogadásra vonatkozhatik. Betinus gróf, ki közvetetlenűl az események hatása alatt (1514 jún.) írt, Dósát határozottan «nemes családból eredőnek» mondja. (Tört. Tár, XIII. 252.) Istvánfi előadásából okvetetlenűl a Dósák nemességét kell kiolvasni; nála Dósa György 1514-ben a lovagi rend jelvényeit és családi czímerébe a levágott kezet nyer; öcscse Gergely pedig (42. lap) rokonainak és barátainak nevezi a nemeseket, kik ellen György indulni akart. A legtöbben mégis éppen Istvánfi nyomán tették meg Dósát parasztnak, vagy Taurinust követve, ki szerint nemcsak Dósa vallotta magát szegénynek, hanem egyszer a haragvó Jupiter is így kiáltott rá:

    «Gyáva te és balgább Gryllusnál, a ki a kellő
    Tiszteletet mihamar feledéd Plútó felesége
    És úrnője iránt, – te, ki még az imént csak ekével
    Tudtál bánni s a rút ekevas vala még egyedüli
    Czímered…»

    (Engelnél, 135. l. 512-516. v.) Ez a kritikával történetforrásúl is használható Taurinusnál csupán poëtica licentia, mert a katona Dósát nem nézhette földművesnek, annál kevésbé parasztnak.[VISSZA]

  • 88. Kelt 1473 deczember 9. Székely-Okl. I. 219-221.[VISSZA]
  • 89. «Mikor már az urak levelet küldtek Székely Györgyhöz és azt kézbesítették neki, elolvastatta jegyzője által.» (Szerémi, 61. l.)[VISSZA]
  • 90. Taurinus, 139. l. 83-87. v.[VISSZA]
  • 91. Makfalva legbővebb leírása Benkő Károlynál, Marosszék ismertetése, 231-238. l. Főrésze az 1577-1731. évi határjárások ismertetése. Makfalva környéke Kőváry szerint (Székelyhonról, 1842., 43. l.) «azon érdekesek közé tartozik, melyeket az alkotó erő derültebb perceiben szült, melyre a természet is mosolyogva néz s hol a vándor hazaérkezettnek érzi magát. Az oldalra dülő falu, az előtte elterülő térség átsusogva a Küküllő habjaitól s a térnek határt vető bájvonalú erdős hegylánczolat kedves idylli képet ad… Eszébe jut ezen a földön a teremtés ötödik napja (47. l.), a nemzeti fejedelmek kora, mely «halakúl teremté a népet, hogy lenne alább a föld porán, úszkálva zavart vízkörében…» De eljön a nap (48. l.), mely «a letapodott népet erkölcsi méltóságába, az állatot Isten érző teremtményivé teremtendi, hogy munkája után gyönyört is élvezhessen.»»[VISSZA]
  • 92. Fogott bírák levele 1607 deczember 17., 1794. évi átiratban. Dósa-lt.[VISSZA]
  • 93. 1571 januárius 20. tanúkihallgatás Székely-Okl. II., 311.[VISSZA]
  • 94. (Baranski E. László festőművész rajza.)[VISSZA]
  • 95. Dózsa Endre alispán szíves közlése. A szöveghez csatolt kép 1860 táján készült. Az 1901 márczius 29. Makfalván 775. sz. a. kelt községi bizonyítvány szerint a Dósa-család ősi curiális telkén jelenleg is meglevő kőépűlet keletre néző szögletszobájának falában kőtábla van, ily felirattal:

    AZ ISTEN SEGEDELMIVEL
    ÉPITETTE EZEN KŐHÁZAT
    M. TK. NEMES NÉHAI DOSA GERGELY
    ÖZV. T. MADARAS ÁGNES
    AZ ELSŐ SZÜ. FIA M. TKS. NS.
    DOSA DÁNIEL A MAGA
    KÖLTSÉGÉN.[VISSZA]

  • 96. Gere István szepsiszentgyörgyi fényképész eredeti felvétele után.[VISSZA]
  • 97. Szárazajtai székely népmonda szerint Mátyás azoktól, kiknek nagyon sokjuk volt, elvette fölösleges vagyonukat s azoknak adta, kiknek semmijök sem volt; a ki azonban ezek közől ajándékát elpazarolta, azt felakasztotta. A mellett kérlelhetetlenűl büntette a szegény nép elnyomóit. Telegdi István erdélyi vajda Sepsiszék bíráinak és királybírájának 1484-ben valóban megparancsolta, hogy a Szárazajtán pörölt székely örökségeket annak adják, kit a nép vallomása szerint megillet. (Székely-Okl. i. 253.)[VISSZA]
  • 98. Mátyás parancsa 1474-ből. Székely-Okl. I. 221-2.[VISSZA]
  • 99. 1475 januárius 13. U. o. III. 97.[VISSZA]
  • 100. 1484 november 17. U. o. I. 249-250. Szilágyi Sándor (Erdély Tört. I. 163-4.) hibásan teszi a lázadás idejét 1486-ra s az oklevél keltét 1486 november 15-re.[VISSZA]
  • 101. Székely. Okl. I. 273.[VISSZA]
  • 102. U. o. III. 122.[VISSZA]
  • 103. 1492 deczember 2. U. o. v. 122-3.[VISSZA]
  • 104. Egész terjedelmében u. o. I. 272-280.[VISSZA]
  • 105. Jókai Mór rajza a Kubinyi-Vahot-féle «Magyarország és Erdély képekben» (Pest, 1853.) cz. mű II. kötetében.[VISSZA]
  • 106. Taurinus, Stauromachia, 189. l., 88-96. vers.[VISSZA]
  • 107. 1493 június 4. Székely-Okl., V. 32-3.[VISSZA]
  • 108. 1494 szeptember 8. U. o. I. 281-2.[VISSZA]
  • 109. 1498 szeptember 13. Székely-Oklev. III. 133-5.[VISSZA]
  • 110. 1499 július 13. U. o. 138-145.[VISSZA]
  • 111. Baranski E. László rajza Dósa Endre kolozsmegyei alispán birtokában lévő régi fénykép után.[VISSZA]
  • 112. Székely-Okl. v. 34-35.[VISSZA]
  • 113. 1504 szept. 18. U. o. III. 158-160. [VISSZA]
  • 114. A marosvásárhelyi Teleki-levéltárból, honnan – ifj. Biás István levéltárnok szíves közreműködésével – hasonmását is közlöm, mivel a Székely-Oklevéltár is (I. 306-309.) csak egy XVII. századbeli magyar fordításának 1769. évi átírását ismeri.[VISSZA]
  • 115. Connert, A székelyek intézményei 30-31.[VISSZA]
  • 116. Közli a Székely-Okl. I. 309-313.[VISSZA]
  • 117. Connert, A székelyek intézményei, 94-98.[VISSZA]
  • 118. Fraknói, Tomori Pál. (Századok, 1881. 293.)[VISSZA]
  • 119. U. o. 293-5. Istvánfi, 67. Kőváry, Erdélyi tört. II. 134-6. Szilágyi, Erdély tört. I. 175. Teutsch, Gesch. d. Sachsen I. 136.[VISSZA]
  • 120. Az oklevél XVII. századbeli magyar fordítása 1777. és 1815. évi átíratban: Székely-Okl. I. 313-7.[VISSZA]
  • 121. U. o. I. 315-6.[VISSZA]
  • 122. Az agilis czím Erdélyben akkor a szék- és megyei bíráknak, királybíráknak járt ki (1484-ből Székely-Okl. I. 252.), de – pl. 1504-7-ben – a székelyeket a király egyetemlegesen is agilisoknak nevezte. (U. o. III. 159., 163. stb.)[VISSZA]
  • 123. Szabó Károly közlése a Századokban, 1876. 20. és Székely-Okl. I. 164-5.[VISSZA]
  • 124. A családi hagyomány másképen tudja a dolgot. Nemzedékről nemzedékre leadva beszélték, hogy Dósa György Kibéden készűlt lőcsös szekerével ment Medgyes felé a vásárra. A medgyesi vásárról nagy tömeg vergődött haza felé ki erre, ki arra. Egy jobb kocsiban szembejött a kőhalmi szász királybíró és jókedvében ostorával jobbra-balra csípkedte a járókelőket. «Félre, paraszt!» kiáltott mindenikre. Dósa György szekerével is összeakadt, ostorával reá is csapott egyet-kettőt, s neki is odaszólt, hogy «Félre, paraszt!» «Paraszt az apád!» kiáltott Dósa György, előkapta a szekér lőcsét, főbe kollintotta vele a királybírót és széthasította a fejét; de rablásról szó sem volt. (Dózsa Endre alispán szíves közlése.)[VISSZA]
  • 125. Századok, 1876. 20-21. Székely-Okl. I. 164-5. Eredetije papiroson, a szász nemz. levéltárban, 67. sz. a.[VISSZA]
  • 126. Cserna Károly festőművész eredeti rajza.[VISSZA]
  • 127. Székely-Okl. I. 297-302.[VISSZA]
  • 128. Felsorolva u. o. I. 316.[VISSZA]
  • 129. Szabó Károly szerint (Századok, 1876. 21.) erre és rovott előéletére vonatkozhatik Szeréminek az az adata, hogy 1514 tavaszán Csáky csanádi püspök, ki előtt hibái titokban nem maradhattak, erősen megdorgálta.[VISSZA]
  • 130. II. Ulászló 1508 július 16. Székely-Okl. I. 317-318.[VISSZA]
  • 131. Kőváry, II. 137. Szilágyi, I. 176-177. Puşcariu, Două documente privitoare la revolta Boierilor din ţara Făgăraşului in favoarea lui Mihnea Vodă numit cel rău 1508-1510. Analele Acad. Rom. XXXIII. köt. Memor. sect. iştor 61-71.[VISSZA]
  • 132. 1508 június 29. Székely-Okl. I. 319.[VISSZA]
  • 133. A szász egyetem levéltárából közli Hurmuzachi-Jorga, Documente, XV. 195-196.[VISSZA]
  • 134. Váradon 1582-ben Oláh Lukácsné úgy vallott, hogy ő «a kereszteshad előtt való nagy halálba hat esztendős volt». Bunyitay, Váradi püspökség, I. 363.[VISSZA]
  • 135. Kőváry, II. 137.[VISSZA]
  • 136. Székely-Okl. I. 175-176.[VISSZA]
  • 137. Fraknói, Werbőczi István, 42., 45.[VISSZA]
  • 138. Az Orsz. Levéltár 24551. sz. okleveléről való. Körírata: S.[IGILLUM] SIGISMVNDI . COMITIS . A. SANCTO GEORGIO . ET . BOZIN.[VISSZA]
  • 139. Miles Mátyás, Siebenbürgischer Würg-Engel, Nagyszeben, 1670., 6. l. (Miles Medgyesen született s ott is halt meg.)[VISSZA]
  • 140. Szapolyai vajdaságának kezdetét 1510 helyett 1506-ra teszi.[VISSZA]
  • 141. Disseit der Theyss, de erdélyi szempontból mondva.[VISSZA]
  • 142. Az ő nevében kelt Barlabási Lénárt alvajdának 1511 januárius 12-i rendelete. Székely-Okl. III. 176-177.[VISSZA]
  • 143. Már előbb megjelent Fraknói Werbőczi életrajza 47. lapján; onnan vettük át.[VISSZA]
  • 144. II. Ulászló oklevele 1513 deczember 21. (12. Kal. Jan. 1514.) Koppi Károlynak rongált példányról való másolata után Kemény, Appendix diplomatarii Transylvanici D/8. 178. sz. (Kézirat az Erdélyi N. Múzeumban.)[VISSZA]
  • 145. Székely-Okl. III. 185.[VISSZA]
  • 146. U. o. v. 43-45.[VISSZA]
  • 147. U. o. v. 45-46.[VISSZA]
  • 148. U. o. v. 46-47.[VISSZA]
  • 149. Berger, Urkunden-Regesten, 90. l., 570. sz.[VISSZA]
  • 150. 1514. 12. Kal. Jan. Kemény, Appendix diplomatarii Transylv. D/8. 178. sz. (Erdélyi N. Múzeum.)[VISSZA]
  • 151. 1503. aug. 11-én kelt oklevélről az Orsz. levéltár Dl. 21199. jelzetű okleveléről. Olv. Johannes Bornemißa Regius Thezaur[arius] Manu p[ro]p[ri]a.[VISSZA]

    III. A KERESZTESHÁBORÚ TERVE. → 3. rész


Megnyitva 25444 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások