20210228
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

2014 január 04, szombat

2014 Dózsa György éve / A DÓSA CSALÁD

Szerző: Márki Sándor

 V. DÓSA, A KERESZTESEK FŐVEZÉRE.

AZ UDVAR mindenesetre segélyt óhajtott a pápától, de azt elkésve kapta meg s oly alakban, mely meglephette. Lehetetlen, hogy Bakócz idején nem értesült a török-magyar béke meghosszabbításáról; s a curia valóban nem koczkáztat vele semmit, ha nem hirdetteti ki azt a búcsúlevelet, mely a mennyire kényelmes módja volt a tőle kért segély megadásának, épp oly kevéssé felelhetett meg a nemesség várakozásának.

A bevégzett ténynyel azonban számolni kellett.

Télvízidején[239] kelt útra Bakócz Rómából s egy tengeri zivatar kiállása után Dalmácziában, Zengben, lépett szárazföldre, honnan a befagyott Száván át kocsin ment a szabad Dráváig s hajón folytatta útját[240] A megérkezés után Esztergomban tartott fényes Te Deumra pár napi pihenés következett. Márczius 23-án (1514) Budára utazott[241], hol a maga előtt arany keresztet vitető követet mind az udvar, mind a nép nagy fénynyel és kitüntetéssel, Szakmáry György pécsi püspök pedig üdvözlő beszéddel fogadta,[242] sőt Lajos királyfi is kiment volt eléje.

Bakócz azonnal a király látogatására sietett, hogy római útjának eredményét közölje vele.

Másnap (24-én ?) összeült az országtanács, melyet egy valószínű, de nem hiteles adat szerént[243] rövid beszéd kíséretében maga a király nyitott meg, s azonnal átadta a szót a bíbornoknak.

Bakócz mindenelőtt a bullát olvastatta föl s fölszólítá az országtanácsot, hogy azt közhírré tétesse. Utalt arra, mit a pápa leveleiből úgyis tudhattak, hogy a curiától pénzsegélyt hosszú időre nem várhatnak,[244] mert a pénztár üres és adósságokkal van megterhelve. A fejedelmekre nincs mit számítani, mert azok egymás közt háborúskodnak. Azonban, úgymond, a törökök a nélkül is belháborúval lévén elfoglalva, hosszú idő óta először van remény, hogy sikeresen támadhassák meg őket. Igaz, hogy – az újabb törvények következtében – a seregnek szokott módon való fölfegyverzése oly költséggel járna, mit az ország pénzügye nem bírhatna meg; azonban a pápai búcsúlevél éppen erre nézve nyujtja a legjobb kisegítő módot. Az önkéntesek kétségkívül nagy számban gyűlnek össze s vezérről majd ő gondoskodik. Ez a vezér azután kellően felfegyverzi, begyakorolja és fegyelmezi a sereget s a királyi és az országtanács parancsára a kijelölt helyre vezeti. Ha hozzájok veszik a végváraknak harczban edzett őrségeit s a csekély számban mindenesetre gyűjtendő zsoldosokat – hiszi, hogy a most jobbára Ázsiában elfoglalt törököket visszaverhetik.

Bakócznak sajátságos fölfogására mutat, – ha ugyan szabad, legalább eszmemenetében, hitelesnek tartanunk a neki tulajdonított beszéd szövegét,[246] hogy ezt a «gyülevész» sereget a rendesbe akarta beosztani, holott ezúttal ez utóbbit kellett amannak keretébe illeszteni, mindenesetre pedig önálló hadtestként működtetni. A bíbornok nagyon is bízott abban, hogy erkölcsileg támogatják a Szapolyai-pártiak, kik a törökkel megújított béke miatt elégedetlenkedtek s nem féltek attól, hogy egy éppen most megkötött béke megtörése miatt útjok Szeged alól ismét Várna alá vezethet. A többségben levő harczias párttal szemben Telegedy István kincstartó s korábban lengyel követ képviselte a békés irányt.

Úgy veszi ugyan észre, – mondta, – hogy a többség a bulla kihirdetését kívánja s ő meg is engedi, hogy nagyszámú sereg jön össze; de milyen elemekből fog az alakulni? Hazulról elűzött, tekergő, csavargó, tolvaj, kinnálló-betyár népből, mely csak gonoszságra gondol. Igazi munkás földmíves nem megy oda; de mennek kaszakapakerülő, sérelmeikért boszút szomjazó, vagy a büntető igazságszolgáltatás elől bujdosó parasztok. S mi történik akkor, ha ezek a szolgálat terhe alól menekűlvén, szökevényeknek tekintik őket uraik, kik földeiket parlagos hevertetni nem akarják s kegyetlen szokásaik szerint járnak el velök szemben? Lehet-e ebben az esetben is fegyelmet tartani és ez emberek csakugyan a törökök ellen mennek-e majd akkor is, mint a bíbornok képzeli? Már pedig több mint valószínű, hogy a keresztesek sorában lengyel, morva s más országbeli csőcselék is lesz untig elég; s oly nehéz-e ürűgyet találni a boszúra? – Az ő nézete tehát az, hogy csak kettő közt van a választás: vagy ki nem adottnak tekintik a bullát, vagy módosítva, azaz úgy hirdetik ki, hogy bűnbocsánatban s örök boldogságban csak azok részesülhetnek, kik a török ellen való hadszerzésre aranyat, ezüstöt, vagy bármi más, pénzzé tehető értéket szolgáltatnak be az államkincstárnak. Mert az elkeseredett nép kezébe fegyvert adni annyi volna, mint tért nyitni a legféktelenebb boszúnak szabad és büntetlen gyakorlására. Különben is csak imént készült el az az oklevél, mely szerint a törökkel békét kötnek újabb három évre; s ő nem látja be, hogy a török ellen, ki szerződését megtartja s Ázsiában különben is eléggé le van kötve, éppen most mi szükség volna ily seregre? A pénzgyűjtésnek azonban mind békében, mind háborúban meglesz a maga haszna. Végűl hazafias hévvel fordult a tanács tagjaihoz, hogy fölhagyva az államügyekben tanusított közönyükkel, mint igaz honfiak sorakozzanak a király köré s önkéntes áldozatokkal járuljanak a hadiköltségek fedezéséhez, hogy ne kelljen rettegniök a békeszerződés lejáratától. Ki hazája megmaradását akarja, ne riadjon vissza áldozatoktól.[247]

Telegdy István (siremlékén).[245]Körülbelűl ez Telegdy szónoklatának eszmemenete, úgy a mint azt Istvánfi közli. Valónak csak annyit vehetünk, hogy Telegdy annak idejében nyomós okokból kétségtelenűl ellenezte a kereszteshadat. Beszédének részletei azonban nem hitelesek s Istvánfi alkalmasint csupán a lezajlott események hatása alatt rhetorikai díszűl tulajdonította azokat a jóhírű szónoknak. Nem annyira Telegdy éleslátását bizonyítja tehát, mint Istvánfi történeti ismereteit.

←Telegdy István (siremlékén).[245]

Telegdy nem vallásos közöny, vagy éppen vallástalanság miatt ellenezte a kereszteshadjáratot. Hiszen ősi birtokán, Mezőtelegden, a templom felirata ma is hirdeti, hogy azt pár év előtt, 1507-ben ő építtette. De politikai aggodalmak gyötörték. «Szemébe mert nézni a halálnak: ugyanazon egyházban elkészíttette kőkoporsóját is.»[248] Mégis hiában küzdött az áramlat ellen: a király s a tanács nagyobb része «végzetes makacssággal» a bíbornokot támogatta,[249] a ki most «azon párt (factio) segítségével, melynek tetszett a hadviselés, nem hajtva ama jobbaknak ellenzésére, kik ebből a magyarok biztos veszedelmét jósolták», elhatározta a bulla kihirdetését.[250] Valószínű ugyanis, hogy Telegdyn kivűl mások is felszólaltak. Hangoztatták, a mivel már a korábbi tanácskozásban[251] a harcziasok ellen fordultak, hogy a király meg nem sértheti az imént kötött békét. S erre adta Bakócz azt a sajátságos választ, melynek azonban történetünkben előzője van, hogy hiszen nem a király bontja föl a szerződést; ő neki mint pápai követnek szabadságában áll Magyarországban, mint minden más keresztény területen keresztes katonákat toborzania; azok nem a királynak, hanem Leó pápának katonái. [252]

Az országtanács tehát kívánat szerint szavazott. Hiszen, egy népies egykorú történetíró szerint,[253] az egész ország örvendett, hogy Bakócz a pogányság ellen a vörös keresztet kihozta. Mindenki készítgette a fegyvereket, hogy elfoglalja patriarchaságát, Konstantinápolyt.[254]

A nép így tudta s a nép felfogásában mindig van valami tanulság. Bakócz pedig már csak azért is nagy ember volt, mert a nép sorából emelkedett a bíbornokságig. «Engemet,[255] – mondá – ki gunyhóból és közrendű családból, alacsony, vagyis nem-nemes szüléktől származtam, a kegyes gondviselés egész a bíbornokságig magasztalt föl.»

Korai dolog volna azt állítani, hogy Bakócz azért volt olyan népszerű, mert udvari ember létére a király érdekében erélyes, de sajátságos eszközt választott nem a töröknek, hanem az oligarchiának megfékezésére. Mi igazolja ezt a szándékát s ha csakugyan kedve telt volna is egy kis palotaforradalomban, mi biztathatta volna őt sikerrel?

Kereszteshadjáratokat Magyarország ő előtte is látott s az ily vállalatoknak lelke máskor is az alsóbb néposztály volt; de emelkedett-e azért politikai tekintélyben, szerzett-e magának újabb jogokat, változott-e sorsa valamiben? – Bizonyosan nem.

Ha nem az Bakócz czélja, mint a mit nyiltan bevallott, kétségkivűl máskép fog a dologba. Ha tervei szerint folynak le az események, ha az ő akaratával lép Dósa a forradalom terére: nem veszti el a fejét és semmiesetre sem ejti ki kezéből a vezetés gyeplőjét. Bakócz ez alkalommal ismét azon történeti alakok közé kerűl, kiknek terveit – az utókor szövi. Már egykorúak oly czélzatokat tulajdonítottak neki, melyek eszébe sem juthattak.

Az ő álláspontja következetesen az maradt, a mit már 1493-ban elfoglalt, az udbinai vereség hírére. – Ha a nemesség tovább is féktelenkedik, czivódik, a senkitől sem védett ország okvetetlenűl zsákmányúl esik a mind előbbre nyomuló töröknek. A föladat tehát az erők egyesítése s a törvényes alapra való helyezkedés. – Mindkettő arra vezetett volna, hogy a honvédelem a maga régi jeles voltában éledjen újra.

dozsagyorgy35Bakócznak sajátságos fölfogására mutat, – ha ugyan szabad, legalább eszmemenetében, hitelesnek tartanunk a neki tulajdonított beszéd szövegét,[246] hogy ezt a «gyülevész» sereget a rendesbe akarta beosztani, holott ezúttal ez utóbbit kellett amannak keretébe illeszteni, mindenesetre pedig önálló hadtestként működtetni. A bíbornok nagyon is bízott abban, hogy erkölcsileg támogatják a Szapolyai-pártiak, kik a törökkel megújított béke miatt elégedetlenkedtek s nem féltek attól, hogy egy éppen most megkötött béke megtörése miatt útjok Szeged alól ismét Várna alá vezethet. A többségben levő harczias párttal szemben Telegedy István kincstartó s korábban lengyel követ képviselte a békés irányt.

←Bakócz Tamás arczképe, érméről nagyítva.[256]

Úgy veszi ugyan észre, – mondta, – hogy a többség a bulla kihirdetését kívánja s ő meg is engedi, hogy nagyszámú sereg jön össze; de milyen elemekből fog az alakulni? Hazulról elűzött, tekergő, csavargó, tolvaj, kinnálló-betyár népből, mely csak gonoszságra gondol. Igazi munkás földmíves nem megy oda; de mennek kaszakapakerülő, sérelmeikért boszút szomjazó, vagy a büntető igazságszolgáltatás elől bujdosó parasztok. S mi történik akkor, ha ezek a szolgálat terhe alól menekűlvén, szökevényeknek tekintik őket uraik, kik földeiket parlagos hevertetni nem akarják s kegyetlen szokásaik szerint járnak el velök szemben? Lehet-e ebben az esetben is fegyelmet tartani és ez emberek csakugyan a törökök ellen mennek-e majd akkor is, mint a bíbornok képzeli? Már pedig több mint valószínű, hogy a keresztesek sorában lengyel, morva s más országbeli csőcselék is lesz untig elég; s oly nehéz-e ürűgyet találni a boszúra? – Az ő nézete tehát az, hogy csak kettő közt van a választás: vagy ki nem adottnak tekintik a bullát, vagy módosítva, azaz úgy hirdetik ki, hogy bűnbocsánatban s örök boldogságban csak azok részesülhetnek, kik a török ellen való hadszerzésre aranyat, ezüstöt, vagy bármi más, pénzzé tehető értéket szolgáltatnak be az államkincstárnak. Mert az elkeseredett nép kezébe fegyvert adni annyi volna, mint tért nyitni a legféktelenebb boszúnak szabad és büntetlen gyakorlására. Különben is csak imént készült el az az oklevél, mely szerint a törökkel békét kötnek újabb három évre; s ő nem látja be, hogy a török ellen, ki szerződését megtartja s Ázsiában különben is eléggé le van kötve, éppen most mi szükség volna ily seregre? A pénzgyűjtésnek azonban mind békében, mind háborúban meglesz a maga haszna. Végűl hazafias hévvel fordult a tanács tagjaihoz, hogy fölhagyva az államügyekben tanusított közönyükkel, mint igaz honfiak sorakozzanak a király köré s önkéntes áldozatokkal járuljanak a hadiköltségek fedezéséhez, hogy ne kelljen rettegniök a békeszerződés lejáratától. Ki hazája megmaradását akarja, ne riadjon vissza áldozatoktól.[247]

Körülbelűl ez Telegdy szónoklatának eszmemenete, úgy a mint azt Istvánfi közli. Valónak csak annyit vehetünk, hogy Telegdy annak idejében nyomós okokból kétségtelenűl ellenezte a kereszteshadat. Beszédének részletei azonban nem hitelesek s Istvánfi alkalmasint csupán a lezajlott események hatása alatt rhetorikai díszűl tulajdonította azokat a jóhírű szónoknak. Nem annyira Telegdy éleslátását bizonyítja tehát, mint Istvánfi történeti ismereteit.

Telegdy nem vallásos közöny, vagy éppen vallástalanság miatt ellenezte a kereszteshadjáratot. Hiszen ősi birtokán, Mezőtelegden, a templom felirata ma is hirdeti, hogy azt pár év előtt, 1507-ben ő építtette. De politikai aggodalmak gyötörték. «Szemébe mert nézni a halálnak: ugyanazon egyházban elkészíttette kőkoporsóját is.»[248] Mégis hiában küzdött az áramlat ellen: a király s a tanács nagyobb része «végzetes makacssággal» a bíbornokot támogatta,[249] a ki most «azon párt (factio) segítségével, melynek tetszett a hadviselés, nem hajtva ama jobbaknak ellenzésére, kik ebből a magyarok biztos veszedelmét jósolták», elhatározta a bulla kihirdetését.[250] Valószínű ugyanis, hogy Telegdyn kivűl mások is felszólaltak. Hangoztatták, a mivel már a korábbi tanácskozásban[251] a harcziasok ellen fordultak, hogy a király meg nem sértheti az imént kötött békét. S erre adta Bakócz azt a sajátságos választ, melynek azonban történetünkben előzője van, hogy hiszen nem a király bontja föl a szerződést; ő neki mint pápai követnek szabadságában áll Magyarországban, mint minden más keresztény területen keresztes katonákat toborzania; azok nem a királynak, hanem Leó pápának katonái. [252]

Az országtanács tehát kívánat szerint szavazott. Hiszen, egy népies egykorú történetíró szerint,[253] az egész ország örvendett, hogy Bakócz a pogányság ellen a vörös keresztet kihozta. Mindenki készítgette a fegyvereket, hogy elfoglalja patriarchaságát, Konstantinápolyt.[254]

A nép így tudta s a nép felfogásában mindig van valami tanulság. Bakócz pedig már csak azért is nagy ember volt, mert a nép sorából emelkedett a bíbornokságig. «Engemet,[255] – mondá – ki gunyhóból és közrendű családból, alacsony, vagyis nem-nemes szüléktől származtam, a kegyes gondviselés egész a bíbornokságig magasztalt föl.»

Korai dolog volna azt állítani, hogy Bakócz azért volt olyan népszerű, mert udvari ember létére a király érdekében erélyes, de sajátságos eszközt választott nem a töröknek, hanem az oligarchiának megfékezésére. Mi igazolja ezt a szándékát s ha csakugyan kedve telt volna is egy kis palotaforradalomban, mi biztathatta volna őt sikerrel?

Kereszteshadjáratokat Magyarország ő előtte is látott s az ily vállalatoknak lelke máskor is az alsóbb néposztály volt; de emelkedett-e azért politikai tekintélyben, szerzett-e magának újabb jogokat, változott-e sorsa valamiben? – Bizonyosan nem.

Ha nem az Bakócz czélja, mint a mit nyiltan bevallott, kétségkivűl máskép fog a dologba. Ha tervei szerint folynak le az események, ha az ő akaratával lép Dósa a forradalom terére: nem veszti el a fejét és semmiesetre sem ejti ki kezéből a vezetés gyeplőjét. Bakócz ez alkalommal ismét azon történeti alakok közé kerűl, kiknek terveit – az utókor szövi. Már egykorúak oly czélzatokat tulajdonítottak neki, melyek eszébe sem juthattak.

Az ő álláspontja következetesen az maradt, a mit már 1493-ban elfoglalt, az udbinai vereség hírére. – Ha a nemesség tovább is féktelenkedik, czivódik, a senkitől sem védett ország okvetetlenűl zsákmányúl esik a mind előbbre nyomuló töröknek. A föladat tehát az erők egyesítése s a törvényes alapra való helyezkedés. – Mindkettő arra vezetett volna, hogy a honvédelem a maga régi jeles voltában éledjen újra.

 S mi történt?

1498-ban meghozták a 15-22. törvényczikket, mely a honvédelmet a király nyakába akasztja s leszállítja a katonaállítás hányadát, 20 kapu helyett 36-tól adván egy jól fölfegyverzett lovast.

1500-ban megalkották a 21. törvényczikket, de egy kis idő mulva némi pénzváltsággal igyekeztek szabadulni a személyes fegyverfogás terheitől.

1504-ben a 24. czikk kötelezte a főpapokat, hogy csapataikat azonnal az első sorban mozgósítandó királyi zsoldosokhoz küldjék, míg a fő- és köznemesség csak akkor megy segítségűl, ha amazok az ellenséggel már egyáltalán nem bírnának meg.

Az 1507-iki 6. törvényczikk is eszébe juttatja a királynak, hogy az ország védelmére régi szokás szerint ezer lovast kell tartania; de megfeledkezik az urak kötelességeiről.

A Corpus Jurisban képviselt legutóbbi négy országgyűlés tehát nem intézkedett olyan erélylyel, a milyet az egyre fenyegetőbben alakuló körülmények közt kellett volna tanusítania. S mert az általános sülyedésnek ebben a korában a közszellem hathatós nyilvánulásától semmit sem lehetett várni, sokan abban a nézetben voltak, hogy egy törökellenes vállalatnak nem politikai, hanem vallásos színezetet kell adni; pedig tudták, hogy a XVI. század második tizedében a pápai tekintély többé nem oly erős, hogy egyedül csak az és úgy történjék, a mit és a mint Róma akarja. De Capistranonak sikerei még oly élénken foglalkoztatták az emberek emlékezetét, hogy Ursus de Ursinis pápai legatus már 1494-ben csak az ő példájának követésével remélt czélt érni. Ha nagyon népszerű tervét már akkor nem foganatosították, ennek az az oka, hogy az udvar első sorban az urakban találta legveszedelmesebb ellenségeit, a kikre azonban, mint az esztergomi érsek 1289-ben a király kúnjaira és tatáraira, már mégsem küldhetett kereszteseket.

dozsagyorgy36←II. Ulászló.[259]

Néhány év mulva mindamellett éppen azok egyengették egy ily vállalatnak útját, kik első ízben talán legnagyobb részesei voltak, hogy az egész dugába dőljön. Kérdezhették azután a tanácsban nem képviselt nemesek: ki adott fegyvert a parasztok kezébe, ki bátorította fel őket ennyire?[257] Ulászló lesütött szemekkel hallotta a határozatot. A magyar királynak nem volt szava a római pápa ellenében. A kardcsörtetők azt hitték, tágítanak az egyedül személy- és birtokjogra alapított honvédelem kötelékein, midőn a jobbágyságot, mely idáig az urak kötelezettségének révén katonáskodott, önálló katonai működésre próbálják fölhasználni.[258] – De polgárból, t. i. az államnak jogokkal felruházott tagjaiból lesz a jó katona s így a jobbágyból először polgárt kellett volna csinálni, hogy a nemesség bízhassék benne. Nem tették, de meg is keserűlték.

A tanácsűlésnek idejét egész határozottan nem tudjuk. Egy, már érintett levél,[260] azt állítja, hogy a bíbornok márczius 23. érkezett meg s hogy csak azután, napról napra jöttek a többi urak, mint a bán, a vajda, a «marchexe Marcholaba»,[261] a nádor,[262] Lőrincz herczeg[263] stb., hogy tanácskozzanak, miként járjanak el a bulla dolgában. A gyülekezés tehát elég lassan történt s márczius végénél előbb az urak alig jöhettek össze.[264] Április végén a gyülekezők számára a bíbornok már fővezérről gondoskodhatott. Különben ha még oly tartózkodó állást foglalt is el a nemesség a vállalattal szemben, a tanácshatározattól a bulla ünnepies kihirdetéséig s a legszükségesebb intézkedések megtételéig csak kellett egy kis időt hagyni. Annak idejében példáúl Capistrano János 1456 februárius 14-én nyert engedelmet a kereszt hirdetésére, de csak július 2-án (vagyis ötödfél hónap mulva) vezette az első kereszteseket Hunyadi Jánoshoz. Nem lehet tehát szószerint venni egy egykorú tudósítónak[265] azt az állítását, hogy Bakócz mindjárt szentszéki követté (legatus de latere) történt kineveztetése után hirdette ki a keresztet.

Ez csak virágvasárnapján, április 9-én, Budán, a Szent György terén következett be.[266] Ez a tér, mely a vár előtt feküdt, s Istvánfi szerint[267] bármily nagy tömeg befogadására is alkalmas, máskor is valóságos népgyűlés helye volt; pl. 1491-ben Ulászló király ide hítta össze a nemességet és a népet, hogy vele a pozsonyi béke föltételeit tudassa; a gyülekezet azonban akkor megugrasztotta Bakócz Tamás és Báthory István biztosokat s fegyverét csörtetve, lelkesen fogadkozott szabadsága megvédésére. Most azonban a tömeg hallgatott, mikor egy olyan püspök – alkalmasint Bakócz legatusi auditora, Paviai Bernát gróf, pápai főjegyző[268] – felolvasta a pápa bulláját. Magyar nyelven ezt Balázs szentferenczrendi szerzetes tolmácsolta, a ki a szabad ég alatt álló tömegnek elmagyarázta, hogy a mindenható Isten haragját vonja magára s örök átok alá esik még az apa is, ha fiát s a fiú, ha apját visszatartja ettől az üdvösséges vállalattól.[269]

A következő héten a papok és barátok mindenfelé kihirdették a búcsúlevelet, melyből a jobbágyokat az érdekelhette legjobban, hogy egy darabig nem lesznek kitéve földesuraik szeszélyeinek és hatalmaskodásainak.

Úgy látszik, a bíbornok egyelőre figyelmen kivűl hagyta Erdélyt, a melyet mindenütt külön tartománynak nevez abban a levelében, melylyel Várday Ferencz erdélyi püspököt Erdélyben s «a körülötte levő helyeken» a maga helyettesévé teszi.[270] Levele csak április 25-én kelt.

A bulla kihirdetése után, legalább a főváros körűl, a keresztesek egyelőre igen lassan gyülekeztek. Oly lassan, hogy április 24-én még mindössze csak 300 ember volt táborban.[271] «Pest kisebb része – egy egykorú költő szerint[272] – alacsony dombon, nagyobb része magas halmokon fekszik. Körülötte itt verőfényes nyílt mezőn virít a mákvirág; amott gazdag gyümölcsös kertek; odább a királyi vadaskert s más művészi kertek égni látszanak a gyöngéd liliomoktól és a tulipánoktól. A parasztok itt ütöttek tábort.[273]» Most még bizonyára szívből énekelték Vásárhelyi András pesti ferenczrendi barátnak akkor elterjedt Mária-hymnusát:[274]

«Sirodalmas nekünk születetünk,
Fügelmes sok hivalkodásunk,
Rettenetes nekünk bajvívásunk,
Ha te nem lész nekünk kegyes táplálónk:
Halottaknak megszabadítója,
Törököknek megnyomorítója,
Királyoknak jó tanácsadója,
Magyaroknak megoltalmazója!»

A nép tartózkodásának egyik oka az lehetett, hogy nem tudta, ki lesz a fővezér? Egykorú följegyzés szerint[275] Dósa György rendkivűl felindultan jelent meg Bakócz primás előtt s oly szín alatt kérte tőle a vörös keresztet, hogy ő legyen a keresztesek kapitánya, mert máskép nem akadályozhatja meg, hogy a királyi tisztviselők a jobbágyokat meg ne károsítsák. «Azonban – folytatja a krónikás – más volt a nyelvén, mint a szívében; máskép beszélt, mint ahogy érezett. Inkább a főuraktól szenvedett sérelme, a kétszáz arany forint kifizetésének visszatartása miatt akart rajta boszút állani a parasztokkal. Az esztergomi érsektől azonban nem kaphatta meg a keresztet.» Most valószínűleg azért nem, mert – ha csakugyan járt is Esztergomban – az érsek a kereszteket ünnepiesen Budán akarta feltűzni s a vezért is akkor akarta megnevezni.

Igazi hadvezér az akkori urak közt nem akadt s a kik szóba jöhettek is, nem állottak egy Hunyadi János katonai és hazafiúi erényeinek magaslatán; mert akkor is megvetették a népet, mikor az ország megmentéséről volt szó.[276] De nemcsak a nép fitymálása miatt vonultak vissza. Népfölkelésről lévén szó, népszerű vezér kellett. Azonban – talán Beriszló Pétert kivéve – Perényi, Báthory, Szapolyai, Bornemisza, Bebek vagy Szentgyörgyi neve inkább nyomasztó, mint lelkesítő volt a nép előtt. Tizenkét esztendő mulva, a mohácsi veszedelem küszöbén is alig lehetett vezért kapni; hogy lehetett volna most, mikor azt akarták megkísérteni, a csatatéren a paraszt hogyan végzi el ura feladatát?

Az esztergomi vár déli foka.[277]

A leghivatottabb keresztesvezér az érdekelt vidék, Horvátország bánja, Beriszló Péter püspök lett volna.[278] Pap és győztes hadiember létére egyház és állam egyaránt bízhatott benne. Szent György napján 1515-ben Szabadkai Mihály megénekelte[279] a «haragos pap-bánt», mert legyőzte és most is fogságban tartja a szendrői szandsákbasát, a ki Horvátországot hitetlenűl dúlta és rabolta.

«Mind ti népek bánkódjatok püspök veszedelmén,
Mert tudjátok, míg Isten segélé az ő jó szerencséjét,
Nem uralkodott török császár soha az ő fején.
Im, látjátok, ellenségit sok helyen meggyőzte,
Törököknek sokaságát rólatok elűzte,
Mellettetek megholtat ingyen ő nem nézte.»

Katonái magyarok, a kik bátran, nagy nyereséggel, tisztességgel, vitézséggel, hűséggel harczolnak oldalán. A hol huszárai vívnak, ott vígan, veszekedés nélkül osztoznak meg a zsákmányon, mely miatt senkinek sem történik bántódása. Gyakorta vígan lakomáznak és «mind magyarúl szólnak».

A «pap-bán» ott volt a márcziusi tanácskozáson s ha magának követeli a vezetést, azt senki sem tagadhatja meg tőle. Még a velenczeiek és németek is természetesnek tartották, hogy a horvát bán álljon a mozgalom élén.

Egy történetíró sem emlékezik meg róla, de Marino Sanuto világkrónikájában[280] van Moro Jánosnak egy 1514 július 10. kelt levele, a mely Dósát, midőn a kereszteshadak vezetését átvette, horvát bánnak (Ban di Croatia) mondja.[281] Ebben az elszigetelt adatban még csak valószínűség sincs. Akkor és II. Lajos idejében Beriszló Péter püspök volt a horvát bán s báni hivatalát és életét is mint hős fejezte be Jajczánál, 1520 május 26-án. Dósa csakis nándorfehérvári kitüntetése után nyerhette volna méltóságát; s lehetne úgy okoskodni, hogy a kereszteshadakat, melyeknek kapitányáúl jelölték ki, csakugyan a délnyugati részeken, Dalmácziában akarták alkalmazni. Valóban nem lehetett volna közönyös körülmény, ha Horvátország oly politikai és katonai főnöknek engedelmeskedik, ki ezt a területet, mint egy fölkelő sereg vezére, a hadműködésnek mintegy alapjáúl használja. S a kétkedésre való némi hajlandóság mellett esetleg még az a körülmény is gondolkodóba ejthetne, hogy Ulászló – a mozgalmaknak más irányba tereltetése után – a valkaiaknak azt parancsolta, hogy ne a bán, hanem a nádor mellett keljenek föl. Ez azonban természetes, mert Valkó akkor még Magyarországnak közvetetlen része volt.

Részlet Beriszlói Péter énekéből.[282]

Részlet Beriszlói Péter énekéből.[282]

Az események Dósának sarkantyús-vitézzé lett üttetése óta oly rohamosan fejlődtek s Dósa személyes viszonyai oly meglepő gyorsasággal alakultak át, hogy a kortanúk, kik az eseményekről nem naplószerűen, hanem csak azoknak lezajlása után egyszerre írtak, még igen fontos adatokról is megfeledkezhettek. Mégis feltünő volna, ha éppen Dósa bánságáról hallgatnának. Ekként Moro tudósításában a Dósa méltóságára vonatkozó rész olyan tévedés, a milyen a hírek özönében egykorúaknál is mindig és mindenütt előfordulhat.

Dósa különben azon az úton járt, a melyen előtte már sokan czélhoz jutottak. A telivér oligarchák talán prüszköltek volna egy kicsit, de hagyták volna őt fokról-fokra fellebbhágni a czímeknek és kitüntetéseknek lépcsőjén. Rájuk nézve ez nem nagyon dicsőséges, de annál kényelmesebb lett volna. S ha a Mátyás korabeli homo novusok Ulászló korában már meggyökeresedett, büszke arisztokraták lehettek, miért ne tűrték volna maguk közt Dósát, kinek családja úgy sem tegnap kezdődött, csakhogy nem szerepelt még eléggé? Szinte örültek dicsvágyának. Előléptetését senki sem akadályozta.

«Sors, végzet, vagy vakeset?!»[283]

Történelmi nevezetességű lett Dósa személyes vitézsége, a divatja mult katonai érdemeknek ebben a gyászos idejében. De nem félt tőle senki most, mikor vezérnek olyan ember kellett, a ki nemesi származásánál fogva mintegy fönntartsa a nemességnek a vezérlethez való régi jogát. Ne legyen elég hatalmas ahhoz, hogy ebben féltékenységet keltsen; a jobbágyok ne tudjanak ellene semmit sem felhozni s ő neki magának katonai neve legyen, a mely a vállalat sorsa iránt némi biztosítékot nyujtson.

Szent György szobra 1514-ből a somsdorfi egyházban.[290]Ezt a férfiút Bakócz az éppen akkortájt Budán tartózkodó Dósa Györgyben találta fel, ki haditette s megjutalmaztatása következtében hírnévnek örvendett. Vele bocsátkozott tehát alkudozásokba[284] és csakhamar rábízta, hogy a kereszténységnek s különösen Magyarországnak sülyedő ügyét munkásságával s igyekezetével fölemelje.[285] A tárgyalások részleteit nem ösmerjük. Egy népies tudósítás szerint[286] úgy történt az egész, hogy mikor a jutalmat kérő Dósát Csáky Miklós csanádi püspök, Csáky Benedek és Rozgonyi Appollónia fia,[287] összeszidta, a vitéz (április 23-án) Bakóczhoz ment panaszra, mert «ily, katonához illetlen, szavakkal még senki sem támadta őt meg». Az érsek úgy vígasztalta meg, hogy kezébe adta a szent keresztet. «Veled megyünk az izmaeliták ellen az ország báróival, nemeseivel és nemteleneivel mind, a kik csak magyarok vagyunk s fegyvert foghatunk». «Adja Isten, szent atyám, – szólt az elérzékenyedett vitéz, – hogy ha már egyebet nem tehetek, legalább a pogányok ellen hősiesen küzdve essem el. Most azután egyenest Görögországba mehetünk, hogy fölszabadítsuk a keresztény lelkeket s elfoglaljuk Konstantinápoly városát, a patriarchák uradalmát». «Jere hát holnap – válaszolt a követ, – hogy a szent vörös keresztet skarlát posztódra tüzzem és fölszenteljem.»

←Szent György szobra 1514-ből a somsdorfi egyházban.[290]

Másnap április 24-e, Szent György napja volt,[288] a vitézek napja; kétszeres ünnep a vezérjelöltre nézve. Bakócz azonban a napot nem a vezérre való tekintetből választotta. Szent György és Szent Mihály napja a magyar kalendáriumnak mindenha «vörös betűs» időpontja volt s ma is az. Bér, szolgálat, elszegődés stb. tekintetében ehhez kötötte magát. Azért választotta Szent György ünnepét Bakócz a hadszervezésnek megindítására.[289]

Reggel a primás Szent Zsigmond[291] templomában misét mondott, melyen főurak is megjelentek, azonban a királyi udvar, úgy látszik, nem vett részt.[292] Dósa tíz társával egyetemben[293] jelent meg. Egy olasz püspök[294] olvasta fel a pápa bulláját, melyet magyar nyelven megint Balázs szentferenczrendi szerzetes tolmácsolt s elmagyarázta, hogy ha az apa a fiát, a fiú pedig az apját visszatartaná, ettől az üdvös vállalattól, a mindenható Isten haragját vonná magára s örök átok alá esnék. A primás Dósát az oltárhoz szólította s kezébe adott egy nagy vörös kereszttel ékesített fehér zászlót, melyet Rómában maga a pápa áldott meg; köpenyére s többi tíz társának és a báróknak mellére[295] pedig az oltár előtt saját szabójával varratta föl a vörös keresztet[296] s a parasztokat és hajdúkat is ellátta a szent jelvénynyel.[297] Azután megáldoztatta őket, imádkozott a hadjárat szerencsés lefolyásáért s Isten nevében táborbaszállásra intette őket, hogy végrehajtsák a király akaratát.

«Székely» György tehát, ha nem is teljes hatalommal[298] mindenesetre vezére lett egy önálló feladatú hadseregnek.

Az egyházi ünnepélyt nagy tanácskozás követte, a melyen a nép tömegesen vett részt.[299] Mennyire emelhette ennek önérzetét, hogy politikai és hadi ügyekben végre az ő véleményét is akarják hallani! Bakócz hosszabb beszédet tartott, melyben a törökök ellen buzdította őket, kivált pedig a szultán ellen kelt ki, a ki atyját meggyilkoltatta[300] s félrevetett minden isteni és emberi jogot, hogy trónra léphessen. Nincs nála veszedelmesebb ellensége a szabadságnak, mert minden népet és nemzetet üldöz. S íme, X. Leó pápa ezt a szörnyet a magyarságnak engedi át megbüntetés végett. Nem Ulászló királynak, hanem Krisztusnak katonái most. Nem halandó ember vezeti őket, hanem maga Krisztus. Mozdulataikról, arczaikról, szemeikről és fölháborodottságukról mindjárt beszédének elején észrevette, látta, mit várnak ettől a hadjárattól. S hogy is ne lelkesednének! Mert volt-e már emlékezetesebb háború, mint a milyennek ez kínálkozik, a hol győzni és elgyőzetni egyképpen érdem és erény? Előttük nemcsak a szent czél, hanem őseiknek vitézsége is buzdító példaként lebeg. Akárhova tekintenek, mindenütt a török barbárságnak jeleit látják. Mi most Athén, mi Spárta? Mi Corinthus, Mycenae, Asrgos, Peloponnesus, Euboea s az Aegeai- és Jóniai-tengernek valamennyi szigete, melyekről nagy emlékek és nagy tudósok beszéltek? – Puszták, műveletlenek, elhagyatottak; kunyhóik inkább vadállatok odúihoz, mint emberek lakásaihoz hasonlítanak. Ha beszélni tudnának, mind boszúért kiáltanának. A magyaroknak meg kell érteniök azt az igazságot, hogy jobb mások példáján kerülni a fenyegető bajokat, mint hogy mások okuljanak az ő példáikon. A nép legyen rajta, hogy idegen nemzetek tőle lessék el a török megtámadásának módját; tőle lássák, hogyan becsülik többre a tisztességes halált a gyalázatos szolgaságnál; tőle vegyenek példát, hogy inkább a csatatéren essenek el, mint hogy megszaladjanak; inkább a harczmezőn, honért küzdve haljanak meg, mint a kocsmában, részeg fővel.

A beszéd[301] nagyon hatott a tömegre és sok áldomás hangoztatott azon a lakomán, a melylyel Dósa megünnepelte kineveztetését.[302] A nép föllelkesedve tódult a keresztes zászló alá. «És legottan igen kiváló férfiak jövének össze»,[303] tehát kezdetben nem csupán a csőcseléknek csúfolt nép sorakozott melléje; már 300 lovas is volt a táborban. Itt újra kihirdette a bullát, mely szerint «valaki az keresztet felvenné, az hadban meghalna, – kintól, bűntől megoldoztatnék».[304] Megparancsolta, hogy mellökre vörös keresztet varrjanak; s lelkükre kötötte, hogy minden parancsát szentűl teljesítsék. Ha engedelmeskednek és hódolnak a fegyelemnek biztosítja őket, hogy nemcsak nem bánják meg vallásos lelkesültségüket, melylyel a török ellen fegyvert fogtak, de méltó jutalmat is nyernek érte.[305]

Dósa ebben a pillanatban a vallás és nemzet katonája volt.

Azoknak a nagy eszméknek szolgálatában állt, a melyek az utolsó száz esztendő alatt Ország Mihályt, Hunyadi Jánost, Kinizsi Pált úgyszólván a semmiségből emelték a sereg, sőt az ország élére. S az ő kardja is vasból volt, mint amazoké. Bizalommal indúlt a pesti táborba. A sereg nagy örömmel fogadta.[306]

AZT AZ ESZTENDŐT, a melyben Dósa György politikai tekintetben született s történelmi feladatát teljesítette, az 1514. évet korának egyik poétája[307] egy kis idillel vezeti be:

«A rózsás nap ezerre menő évig ragyogott már
És ötszázada múlt, hogy Mi-Urunk született
S kétszeresen hétszer járúlt a deczember ezekhez,
A hogy az erdőség lombja sötétleni kezd;
Kinn a mezőkön enyelgve fuvallnak a déli szelek már,
Harmat csillog a rét szép, puha zöld füvein…»

Hanem 1514 kora tavaszán sok olyan történt, a mi roppant kritikus színben tüntette föl melegedni kezdő esztendőt.

Béke a törökkel. Ennek a békének fölbontása. Kereszteshad a török ellen. A nemesség ellenszenve ez iránt. A kereszteshad a pórság szolgálatában. Belső háború. Törökbarátság pártérdekből. A nemesség győzelme. Bosszú az egyéneken. Bosszú a néposztályon. A köznemesség a királyi tekintély romjain.

Pedig mikor az erdőségeknek lombjai zöldűlni, a napok enyhűlni s a rétek, mezők virányai fejlődni indúltak, az 1514. év tavaszán mindenki más programmot várt az esztendőtől. Azt hitték, megköthetik, vagy inkább megújíthatják a békét a törökkel s azután élnek tovább a megszokott, egyforma, megúnt, de meg nem másítható elégedetlen hangulatban.

A békét megkötötték, de föl is bontották. Az 1444. évi békebontókat aránylag csekély büntetés érte: Várna s egy kis interregnum. – A hetven évvel későbbi békerontókat sokkal óriásibb végzet sujtotta s oly égető sebet ejtett a hazán, melyre ír századokon át nem kínálkozott. Politikailag semmivé lett egy néposztály, mely bukásában magával rántotta a nemzeti önállást. S nemzeti önállását a magyarság részben igazán csak akkor nyerte vissza, mikor az 1514-ben elejtett néposztályt ismét megnyerte a maga ügyének azzal, hogy a nemességgel és a polgársággal egyenlő jogot adott neki.

Dósa neve borong a korszak kezdetén, – Kossuth neve ragyog a korszak végén. Különböző eszközű, czélú és sikerű férfiak mindketten; de milyen más módon élnek a nép történeti tudatában!

Ez a nép semmit sem tud arról az emberről, kinek bukása az ő rabszolgasága lett. De minden magyar államférfiú közt legjobban ösmeri az 1848-iki törvények írójának a nevét.

A magyar nép sohasem követett tömegesebben egy forradalmi vezért sem, mint Dósát, midőn jogok nyeréséről – s mint Kossuthot, midőn nyert jogok meghálásáról volt szó.

Vajjon, ha Dósa a válság után életben marad, olyan válságos körülményeket, mint pl. a mohácsi veszedelem, dinasztiaváltozás stb. nem ügyekezett volna-e fölhasználni, hogy elveit diadalra juttassa?[308] S oly mostohán bánt volna-e vele a közvélemény akkor is, mint az adott viszonyok közt, midőn a mily gyorsan feltűnt, oly gyorsan kellett buknia is, úgy, hogy nem növelhetett magának nemzedéket?

Időre van szükség, hogy egy név jelszóvá izmosodjék. Más nevek túlélték a küzdelmeket s még a dinasztikus világban sem veszték el nimbusukat. Dósa (milyen szentségtörés ez a párhuzam!) nem láthatá higgadni a kedélyeket, a melyek legalább a csöndes elmélkedések idején latolgatták volna azokat az eszméket, a miket az események viharában hirdetett. A dolgok fordulata őt magát is elsodorta.

Dósa György.[309]

Dósa György.[309]

«Oh boldog Magyarország, ha magát többé nem hagyja csábútakra vezettetni!» Széchenyi egy alkalommal Dantenak ezen szavait idézte[310] s hajlandó volt Kossuthot Dósával összehasonlítani. «És ha Dósa, ezen egyetlenegy lázongó magyar népvezér nem lett volna – válaszolta Kossuthnak egyik híve,[311] – kétségkívül az újvilág népvezérére, a nagy Washingtonra kell vala hivatkoznia… Igen, igen. Ugyan Dósán kívül a magyarok történetéből kire tudna, mint néplázítóra, a nép ellen hivatkozni?»

Egygyel több ok, hogy forradalmával foglalkozzunk.

Esztergomban Tamás bíbornok április 16-ikán hirdette ki a keresztet s kétségkívül ugyanazon napon hirdette ki Frangepani György érsek Kalocsán, Perényi Ferencz püspök Nagyváradon,[312] Szakmáry György Pécsett, Beriszló Péter Veszprémben, Gosztonyi János Győrben, a csizmadia fiából püspökké lett Zalkán László Váczott, Podmaniczky István Nyitrán[313] s a többiek az ország hat székesegyházában, 24 káptalanában és társasegyházában,[314] tehát Egerben, Pécsváradon, Péterváradon, Szekszárdon, Szentmártonban, Lövöldön, Zoborban, Bácsban és Titelben;[315] Csáky Miklós alkalmasint halogatta, vagy éppen meg is tagadta a bulla kihirdetését, a miért a nép csakhamar rettenetes bosszút állott rajta. Erdélyre, Horvát- és Tótországokra s Boszniára nézve a keresztes hadjáratot a prímás csak április 25-én rendelte el[316] s ott Várday Ferencz erdélyi, Erdődy János zágrábi, Guti Országh János szeremi, Gibárti Keserű Mihály boszniai s az elsősorban érdekelt Simon modrusi és Egervári Bereck kníni (tinnini) püspökökre várt a keresztesek gyüjtésének nagy feladata.

Azonban nem mindenütt tanusítottak buzgóságot a bulla kihirdetésében s nem különösen a felső vármegyékben. Illés tolcsvai (zemplénmegyei) plébános, mint Tamás érsek megbízottja, a hozzátartozó összes parochiákhoz, világi bírákhoz és esküdtekhez intézett köriratában,[317] Szűr (Zyur) Lőrincz saczai (abaúji) polgárt[318] megbízta, hogy Kassán kereszteseket gyűjtsön a hitetlen törökök ellen. Azért kiközösítés büntetésének terhe alatt parancsolta, hogy őt és kiséretét a város becsülettel fogadja, a csapatot minden szükséges élelemmel ellássa s egészen a határig szent énekeket zengedezve körmenetben vonuljon eléjök. A levelet, a melynek keltéről nincs tudomásunk, – János mester plébános és Henrik mester prédikátor, mint kassai papok jelenlétében, Péter sebesi (sárosmegyei) és Benedek gecsei (abaúji) plébánosok csak május 19-én reggel 7 órakor adták át,[319] mikor a kormány a keresztesek számának növelését már ismételve is megtiltotta. Erdélyben pedig a szebeniek még júniusban sem kapták meg a bullát. Magyarországi menekülő nemesek utólag azt beszélték Thuróczy Mihály alvajdának, hogy esztelenűl leküldte ugyan a váradi guardián, de azt az alvajda sem látta, s vajha sohasem is kerülne napvilágra. Erdélybe a bullát bízaknai kamarai tisztek kezdték terjeszteni, kik azt egy «esztelen» szászvárosi guardiántól kapták. Az alvajda azonnal fejvesztés büntetésének terhe alatt tiltotta meg nekik a terjesztést.[320]

Esztergom a XVI. században.[321]

Esztergom a XVI. században.[321]

Az ország más vidékein azonban a keresztesek rövid időn nagy tömegekben sereglettek össze; legtöbben a Rákoson és Pest külvárosaiban, továbbá Várad, Kalocsa, Bács és Fehérvár környékén.[323] Ezek a Hajdú.[322]középpontok a mellett látszanak tanúskodni, hogy kiváltkép a magyarok,[324] nevezetesen a tőrökkel és más fegyverekkel rendesen ellátott pásztorok, vagy köznyelven hajdúk, [325] egyes községek pedig bíráikkal és esküdteikkel együtt[326] gyülekeztek táborba.[327] Elég jelentékeny számúak lehettek az idegen földről jövő keresztesek is.[328] A nemesek közül mindjárt kezdetben felvették a keresztet[329] a máramarosiak,[330] Szatmárból a gencsiek,[331] a tiszavidékiek közűl számosan,[332] Békés megyéből Varsányi Gergely és Kamuti Nagy Demeter[333] és mások.[334] Különösen az egytelkes nemesek jelentkeztek, a kiknek nem voltak jobbágyaik, és ezektől nem annyira gazdasági helyzet, mint személyes szabadság tekintetében különböztek. De jobbmódú birtokos nemesek is fölvették a keresztet. Egészben véve a sereg most is ugyanazon elemekből alakúlt, mint Capistrano idejében, 1456-ban, mikor «csupa gyülevész népből, papokból, barátokból, remetékből, tanulókból állott.»[335] Papok, barátok, tanítók, deákok most is nagy számmal csatlakoztak a földmívesekhez és jobbágyokhoz,[336] sőt az iparosok sem vonták ki magukat, mint ezt a vargákról, csizmadiákról névszerént tudjuk.[337]

←Hajdú.[322]

Ezek képviselték az értelmiséget a keresztesek táborában. Abban az időben a javadalom nélküli papok és tanulók is fegyveresen, tarsolyosan jártak,[338] s így nem csupán eszökkel és ismeretökkel, hanem karjukkal is kiváló hasznára lehettek a tábornak. Ott a papok naponkint miséztek s kétségkívűl buzdító beszédeket is tartottak. Főkép a tanulóifjúság mily lelkesűltséggel karolta föl a vállalat sorsát, abból is megérthetjük, hogy a krakói egyetemen, melyet a múlt 1513. évben a már korábban beírottakon kívűl 25 magyar ifjú látogatott, 1514-ben egyetlenegy magyar tanuló sem jelent meg.[339] Ambrus ványai papról tudjuk, hogy ő ki utóbb Dósa íródeákja lett, 1493-ban valóban a krakói egyetem hallgatója volt.[340] Földieit és tanulótársait, mint Váriból Andrást, Túrról Gergelyt, Békésről «Lachus Lwanti»-t, Gyuláról Lászlót és Dávidot, kik később többnyire papi hivatalba léptek, alkalmasint példájának követésére birta, mikor Dósának ügye Békés vármegyében különben is nagy előmenetelt tett volt. Bécs egyetemén 1514-ben még mindig 28 nem-nemes magyar ifjú tanúlt a különböző karokon;[341] s ilyen külföldi egyetemről kerülhetett ki Balog deák is, a kereszteseknek egyik «főhadnagya».[342] A mellett még mindig igen tekintélyes lehetett a magyar főiskolák tanulóinak száma, ha nem is oly nagy, a milyet némely egyetemeknél, így hazánkban is, szerepeltetnek.[343]

A papok, a kiknek neveit alig ösmerjük, otthon a népet a kereszt fölvételére buzdították, majd a táborba vezették s ott mellettök maradtak. Más plébánosok világit bíztak meg a nép összegyűjtésével, mint a hogy megbízta volt a már említett Illés tolcsvai pap Szűr (Zyur) Lőrincz saczai polgárt.[344]

Az egyháziak buzgósága következtében csakhamar tekintélyes sereg jött össze, melynek számára nézve azonban íróink rendkívűl eltérnek. Vannak, kik csak 3000[345] vagy 10.000 dozsagyorgy44főre becsülik,[346] mások még július 10-én is csupán 30.000-et említnek,[347] ismét mások egészben 40.000-ről,[348] 50.000-ről,[349] 60.000-ről,[350] 70.000-ről,[351] 80.000-ről,[352] sőt 100.000-ről[353] beszélnek. Többségben vannak azok, kik csak a Pest körűl egy hónap alatt összegyűlteknek számát 40.000-re teszik,[354] miből viszont az következik, hogy az ország más helyein összegyűltekkel együtt a sereg, ha meg nem haladta, megközelítette a 100.000-et. Nem hihetetlen szám; 1510 márcziusában a főurak esztergomi tanácskozásán többen hangoztatták, hogy ha a pápa elegendő pénzt ad, Magyarország a török ellen könnyen kiállíthat 200.000 embert.[355] «Oly önkéntes hadsereg ez, mondja egy történetíró, melyhez hasonló erősségüt a magyarok régideje nem állítottak már föl, – mely Ulászlónak minden kérelme és fenyegetése nélkűl jött össze s melyet a jámbor Capistrano hősivé lelkesített Mátyásnak teremtő lelke katonasággá képezett s a rettentő Kinisy Pál győzelemről győzelemre vezetett volna.»

Dósa állítólagos kardja.[356]

A kereszteseket egykorú oklevelek cruciatusoknak[357] vagy cruciferoknak[358] nevezték s némelyek szerint[359] a kereszt crux nevéről (a cruce) magyaros ejtéssel mondták őket kuruczoknak. Egy állítás szerint[360] az I. Béla-korabeli kuruzsolók (javasok, táltosok) kuruzs pártneve lappangana a szóban. A török nyelvben[361] a Khurudzs különben is fölkelőt jelent. Újabb kutatások azonban bebizonyították,[362] hogy Dósa vitézeit csak későbbi korban nevezhették szintén kuruczoknak, mert ezt az elnevezést csak a Wesselényi-féle támadás idejében, 1673-ban használták először.[363]

A keresztes had fegyverzete eleinte nagyon kezdetleges és tökéletlen volt.

Capistrano keresztesi «fegyverforgatáshoz nem szokva, igen rosszúl és szegényesen, csak botokkal, rúdakkal, csépekkel, kaszákkal és vasvillákkal, igen kevesen dsidával, karddal vagy puskával voltak fölfegyverkezve;»[364] s ez a leírás nagyjából Dósa kereszteseire is illik. A hogy Taurinus[365] írja, ki különben ezer esztendős dolgokat saját korának eseményeivel vegyít:

«Ennél csak kasza, annál kard van; gnosusi nyíllal
Telt puzdrát ragad ez s eleget láthatni, ki szöszből
Készít a baleári parittyának fonalas-szált.
Ennek emitt ásója, – kapája van ottan amannak.
Rozsdás csákányát fényesre csiszolja egyik, mig
Ottan a másik ekéből szablyákat kalapálván,
Tisztítgatja ügyes kézzel. Csaknem valamennyi
Mégis a sarlóban, s ekevasban bízik erősen.
Többen a renyhe göröngyöt szertetörő boronának
Vasfogait kötözik védelműl a fakarókhoz.»

Vagy, a hogy a korszaknak egy másik verselője, Nagyszombati Márton, mondja:[366]

«Ekkortájban a nép uralomra sovárga csupáncsak:
Zsákmányolni, kemény harczba sietni akart.
Pajzsot, rettenetes bárdot, sisakot viselének,
Háromnyüstű bőrvértezetet, rudakat,
Szép ragyogó szablyát és rozsdás harczi szekerczét
S mindent, a mivel a népeket ölni szokás.»

Kezdetben a fegyverzet mindenesetre igen hiányos volt. Hogy ezt elképzeljük, alig szükséges a Dósa-korabeli verselőkre hivatkozni; elég, ha ösmerjük a keresztes hadjáratot hazánkban utoljára hirdető kormánynak 1849 június 27. kiadott kiáltványát. «Kaszával, baltával, bottal, kővel s a mivel lehet, keljen föl a nép – mondja az az okirat – s megvédheti magát.»

A sereg mindjárt kezdetben maga választotta magának a tizedeseket, zászlótartókat, kapitányokat, hadnagyokat a többi kisebbrangú parancsnokokkal együtt,[367] a mi azonban[368] csak akkor történt, mikor «a nemes népek otthon kezdének maradni és ezt kívánják vala, hogy a szegény község hadakoznék érettök és megoltalmazná őket.» Többen azt állítják, hogy a vezért is maga a nép választotta; ez azonban, mint az előrebocsátott adatokból eléggé kitűnhetett, nem történt. De való, a min egyébiránt ilyen népfölkelésnél nincs mit csodálkozni, hogy táborkarát Dósa önállóan szervezte és főbb tisztjeinek kinevezése körűl is teljesen belátása és szabadakarata szerint járt el. Nevezetesen testvérét, Gergelyt, azonnal alvezérré tette.[369] A többi tisztség betöltése kétségkivűl csak fokozatosan, az egyes vidékeken alakúlt hadcsapatok beérkezése szerint következett be; de tekintetbe vették, hogy ezek a csapatok korábban milyen tiszteket választottak. A parancsnokságot rendesen azok tartották meg, kik az illető vidéken összegyűlt kereszteseket a középponti (rákosi) táborba vezették.[370]7

Nagyszombati Márton művének czímlapja.[371]

Nagyszombati Márton művének czímlapja.[371]

Dósának legközelebbi tennivalója, a hadszervezésen kívűl, a puskával való bánásnak s egyéb szokatlanabb fegyvereknek begyakorlása volt. A seregnek «katonai formát adott» s azt, az idő rövidségéhez képest, mindenféleképen begyakorolta. Azokat, kik már értettek a fegyverforgatáshoz, puskával, lándsával s minden szükségessel fölszerelte.[372] Kétségkívűl ezek lettek a többieknek oktatói s közülök kerültek ki az altisztek. Egyúttal trombitásokat és dobosokat is rendelvén,[373] valószínű, hogy a szabályszerű menetekben is gyakoroltatta népét. Mint gyakorlott ember, a legegyszerűbb eszközökkel fogott a kiképzéshez. Az a biztosság, melylyel a rosszabb fegyverzetű parasztok utóbb egyes fényes lovaghadosztályokat megszalasztottak, legjobban bizonyítja, hogy csapatának egyöntetűségére nagy súlyt helyezett. Legalább a saját vezetése alatt álló hadak mozdulatai és haditettei korántsem mutatják azt a szánalmas látványt, melyet a csak rabolni vágyó, rendetlen csoportok szoktak szolgáltatni. Ezt, katonai tapasztalatain kívűl, Dósa annak köszönhette, hogy értett a fegyelemtartáshoz; mert szemtanú hagyta írva,[374] hogy parancsainak «körömszakadtig» engedelmeskedtek. Később is csak öntudatosan és saját czéljaihoz képest tágított a fegyelem kötelékein.

Hadserege kezdetben csupán két fegyvernemet mutatott fel: gyalogságot és lovasságot; de még mielőtt kiért Pest vármegye határából, megszerezte a harmadikat, a tűzérséget is; sőt, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, végűl műszaki csapatai, vagy legalább műszaki felügyelői sem hiányozhattak, mint ez különösen Lippának, Solymosnak, Temesvárnak sok technikai ügyességet feltételező ostrománál kitűnik.

A nép végre-valahára önálló hatáskörhöz jutván, a népies hadsereggel meg akarta mutatni a nemeseknek, hogy igazolni tudja a hozzá kötött várakozásokat. A hadvezér személyének közkedveltsége[375] pedig mind a két félnek munkáját megkönnyítette.

Ugy látszik, Dósának csak a szervezés jutott osztályrészeűl, míg a táborában levő papok, míg a táborában levő papok, kik egy kortársuknak vádja szerint[376] a vallást gyűlölték és útálták, folytonosan a nép toborzásával foglalkoztak. Így pl. fennmaradt Aszalai Kecskés Tamásnak és Medgyaszai Mészáros Lőrincz czeglédi lelkipásztornak, vagy – a hogy büszkén nevezték magukat – a «keresztesek fejedelmeinek» Kassa városához valamikor május derekán intézett sajátságos levele.[377] Ebben ők valami háromságot alkotnak Leó pápából, Ulászló királyból és Tamás esztergomi érsekből s nem az ő nevökben, hanem határozottan a magukéban tudatják, hogy a ki részt vesz a keresztes hadjáratban, feloldozást nyer minden bűntől és büntetéstől. Még annak is biztosítják ezt az előnyt, ki nem személyesen jelenik meg a török ellen vívandó ütközetekben, hanem csak helyettest küld, ki szintén bűneinek bocsánatát nyeri. A kik szekeret, lovat, pénzt vagy fegyvereket ajánlanak föl, az esztergomi érsektől szintén kapnak bűnbocsátó levelet, a melynek érvénye még fiaikra, unokáikra s minden ivadékukra is kiterjed. Azonban kiközösítik azt, a ki valakit áldozó készségében akadályozna; s az apát, anyát, feleséget vagy rokont, ki egy ily vállalkozót kegyes szándékáról lebeszélni akarna, mint az ördögnek tagját, számkivetik az egyházból. Az ilyet a pápán kívűl senkisem oldozhatja fel. A szegény is részesűl ezekben a kecsegtető javakban, ha erejéhez képest járúl a czél eléréséhez. Senki se engedje meg, hogy a háború szent czéljaira begyűlt pénzösszeget az adószedők elkobozzák. A kik továbbá a keresztesek után élelmi szereket s más szükségeseket szállítanak, sehol se legyenek kötelesek vámot fizetni; egyúttal azonban erőszakkal senki még csak egy tojást se vegyen el, hanem illendően fizessen meg mindenért. Becsületes asszonyok, Isten nevében, követhetik a kereszteseket, hogy ruháikat kimossák, süssenek, főzzenek s a sebesülteket ápolják; azonban mindezt ingyen kell tenniök.

Táborozás a XVI. században.[378]

Táborozás a XVI. században.[378]

A kassaiak mindamellett nem hajtottak a szép szóra; akár azért, mert a pápa, király és bíbornok nevében írogató kuruczokat nem akarták elösmerni «princeps»-eknek; akár azért, mert többnyire mesteremberek és kereskedők lévén, nem akarták fölcserélni békés nyugalmukat a hadi élettel. Mindez nem változtat azon a jellemző valóságon, hogy a keresztes tábornak alsóbb rendű tisztjei magáról a főhadiszállásról, tehát egyenesen a fővezér környezetéből, mint három hatalomnak állítólagos megbízottai írnak egy szabad kir. város közönségéhez. Látszik, hogy a kormány rájuk hagyta a had szervezését; a fővezérlet pedig inkább gondolt a sereg rendbeszedésével és fegyelmezésével, mint az izgatás nélkül meg nem eshető toborzással.

A kormány a kereszteseket és Dósát arra akarta fölhasználni, hogy azonnal megkezdje a háborút a törökök ellen, kik a békeszegésről kivételképen korán értesültek s ily körülmények közt a támadást bevárni nem akarták. Míg május első fele a keresztesek összegyűjtésével telt el, a törökök egyenesen a dalmácziai Tinint vagyis Knint (Cenát), a hasonló nevű vármegyének és egy püspökségnek erős székhelyét vették ostrom alá. A hely, a melynek fontosságát III. Béla óta minden magyar király eléggé méltatta,[379] Sebenicotól északkeletre a Dinári-Alpok nyugati lejtőségén a Kerka jobbpartján fekszik. Rajta a hegyen épűlt vár emelkedik, mely az 1154-1214 méter magas hegyeken s az azokat kísérő vagy megszakító völgyeken uralkodik. Knin azoknak az útaknak góczpontja, melyek, mint pl. a Butisnica mentén vezető, a török területek felől kalauzolnak befelé, vagy pedig a Zermanya, Kerka és Cetina mentén különböző irányokban ágaznak el s délről északfelé s a kerka egyik partjáról a másikra közvetítik a közlekedést. A Knintől nem messze fakadó Kerka számbavehető természeti akadály minden délről jövő támadás ellenében. Ha annak balpartját az ellenség már csakugyan elfoglalta, nem volt szabad megengedni, hogy a jobbpartot is elvegye, mert úgy igen tekintélyes hadműveleti alapot szerzett volna magának délnyugati Magyarország ellen.

Csata a törökökkel Horvátországban.[380]

Csata a törökökkel Horvátországban.[380]

Éppen azért Bakócz bíbornok már a vállalat kezdetén kereste a szomszédos velenczeiek barátságát. Még márczius végén vagy április elején biztosította dr. Suriano Antal velenczei követet, hogy jó érzelmei a signoria iránt nem változtak; azért Dalmácziába is akar küldeni kereszteseket, mire nézve már írt is a dogenak.[381] Kétségtelen, hogy a bíbornoknak ez a lappangó levele a hadjárat miatt szükségessé vált kölcsön ügyére is kiterjeszkedett.[382] Suriano Budáról április 7-én már azt tudathatta, hogy a király hasonlóan vélekedik. Nagy baj, hogy Suriano nincs fölhatalmazva egyenes alkudozásra, mire nézve megbízó levelének gyorsan való elküldését kéri. Egyébiránt a király is ír Loredano dogenak.[383]

A tanács május 12-én minden tekintetben elutasító választ adott. Nem bocsáthatja földjére a kereszteseket, mert 1513 október 17-én[384] tartós békét kötött a szultánnal. A signoria minden másban szívesen egyetért a magyar fölséggel; a török ellen azonban nem harczolhat. Velencze tehát komolyabban vette a békét, mint Magyarország a fegyverszünetet; csakhogy őt erre a nagy állhatatosságra kereskedelmi érdekei ösztönözték. A kért kölcsönre nézve a tanács azzal mentegetőzött, hogy öt év óta őmaga is sokat és folytonosan háborúskodott[385] s így pénztára minduntalan igénybe van véve; ellenkezőleg ő kéri a királyt, hogy legyen szószólója a német-római császárnál, ki nem akarhatja Velence romlását.[386]

Suriano később, de már mindenesetre április második felében,[387] még egyszer fölvetette ezt a kérdést. Előre bocsátotta, hogy az esztergomi bíbornok, mint pápai követ, a Buda körűl összegyűlt kereszteseket a velenczei Dalmácziába szeretné küldeni, ha ez ellen a köztársaságnak nincs megjegyzése. Azután kiemelte a bíbornokoknak azt a kívánságát, hogy Velencze A maga követének teljes hatalmat adjon egyenes tárgyalásokra. A király ugyanis és a magyaroknak egy része nem ellensége, sőt barátja a köztársaságnak.

Ezeket az alkudozásokat nemsokára tárgytalanokká tették azok a váratlan események, a melyek a magyar kormánynak gondoskodását egészen más irányba terelték.

Időközben ugyanis a keresztesek száma meglepően növekedett. Egy hónap alatt, tehát körülbelűl május derekáig, csak Pest alatt 40.000 ember állt fegyverben s a nép még egyre tódult a szent zászlók alá.

A ki gyakorlatból nem tudná, gazdasági íróink könyveiből, vagy úgynevezett havi utasításaiból is megtudhatja, a mezei munkák mily sürgősek áprilisban és májusban. Szántás, vetés, első kaszálás, szőlőnyitás és karózás stb. tekintetében nagyon érezhető lett a munkáskéz hiánya, nem is említve azokat a nagy károkat, miket a munka szünetelése következtében a földesurak szenvedtek. Ezek tehát, saját érdekeiknek védelmére, megtorló rendszabályokhoz fordúltak.

Otthon jobbára csak öregek, nők, gyermekek és betegek maradtak. A dologra, robotra kötelezett jobbágyok tömegesen siettek a táborba. A nemesség tehát a még talán otthon levő, már útnak dindúlt, vagy éppen rövid időre a táborhelyekről látogatóba visszatérő parasztokat erőszakkal is otthon tartotta, vagy útjokból visszaterelte.[388] Ez többhelyütt elhamarkodott, meggondolatlan és oktalan kegyetlenkedéssel, vagy legalább is kíméletlenséggel ment vége. «A főurak – egy egykorú röpirat szerint[389] – jobbágyaikat elfogatni kezdték, őket a legsúlyosabb büntetésekkel sújtották, a kereszttel megjelölteket megölték, a hajdúkat pedig férfiasságuktól megfosztották.» Még embertelenebbek, még megfontolatlanabbak voltak azok, kik a jobbágy kedvét a katonáskodástól azzal akarták elvenni, hogy családjával igazságtalanúl bántak. Ennek következtében a keresztesek mindsűrűbben fordultak panaszaikkal Dósához,[390] ki viszont aligha késett megkérni a bíbornokot, hogy a nemeseket más eljárásra bírja. Valószínű, hogy az ország nagyjaitól ezzel egyidőben követelte a megígért segítséget.[391]

Nem tudjuk, milyen alakban történt ez a fölszólítás.[392] Annyi áll, hogy a kormány válasza nem volt kedvező. A helyett, hogy a bulla értelmében összesereglett jobbágyoknak elégtételt adott volna, hétfőn, május 15-én meghagyta Dósának, hogy több keresztest ne vegyen föl táborába, hanem a meglevőkkel haladéktalanúl induljon Dalmácziába, a török ellen.[393] Tamás érsek pedig ugyancsak előszámlálván a keresztesek kihágásait és bűneit, kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy saját kiküldött megbízottjain kívűl más is hirdetni merje a keresztes háborút elrendelő bullát. Sőt a megbízottaktól is elvette azt a jogot, hogy a toborzást folytassák.[394] Ezt annyival inkább kellett tennie, mert a keresztesek vezérei a pápa, a király és az érsek nevében hamis pápai bullát terjesztettek,[395] mi ellen az esztergomi érsek erélyesen felszólalt.[396]


Jegyzetek

  • 307. Martinus Thyrnavinus: Opusculum ad Regni Hungariae Proceres. D4 levél, 23-28. sor.[VISSZA]
  • 308. Cserni Jován fel is használta, de kicsiny volt ekkora feladatra.[VISSZA]
  • 309. (Madarász V. olajfestménye a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeum-Társulat Temesvári múzeumában. A Szépművészeti Múzeum 2542. lelt. számú letéte. Róna temesvári fényképész fényképét dr. Gálos Rezső felsőkeresk. iskolai h.-igazgató úr volt szíves számunkra megküldeni.)[VISSZA]
  • 310. Pesti Hirlap, 1843. 226. sz., 138. l. Könyvem első megjelenésekor Torma Miklós a Századokban (1883., 884.) szememre vetette, hogy a legigazságtalanabb dolog Dósa nevét a Kossuthéval együtt csak emlegetni is. Azonban ezt az én könyvem megjelenése előtt Széchenyi, kit éppen Kossuth nevezett el a legnagyobb magyarnak, már negyven esztendővel azelőtt megtette, még pedig éppen Kossuth lekicsinylése czéljából, a mivel engem csakugyan nem lehet vádolni.[VISSZA]
  • 311. Záborszky Alajos a Pesti Hírlap idézett helyén.[VISSZA]
  • 312. Gánóczy, Episc. Varadinenses. II. 7.[VISSZA]
  • 313. Neveik többnyire Verbőczy Hármaskönyvének záradékában.[VISSZA]
  • 314. Istvánfi, 41. és Diarium Joannis Cuspiniani (Bel, Adparatus, 281.).[VISSZA]
  • 315. Ezeket sorolja fel az 1498:20. tvczikk.[VISSZA]
  • 316. Tud. Tár., 1842. 254.[VISSZA]
  • 317. Eredetije Kassa város levéltárában. Wagner Dipl. 319., helyesebben Fraknói a Századokban, 1872. 439.[VISSZA]
  • 318. Concivis de Saccza Fraknóinál, id. h.; Wagnernél hibásan, concivis de Cassa. Sacza abaúji helység a kassai járásban.[VISSZA]
  • 319. Az okirat hátlapján olvasható megjegyzés.[VISSZA]
  • 320. Az alvajda levele június 7-ről, Székely-Okl. v. 48.[VISSZA]
  • 321. Hufnagel metszete Brawn «Urbium praecipuarum mundi theatrum (Köln. 1573)» cz. művéből.[VISSZA]
  • 322. Beich és Amigoni festménye a schleissheimi bajor kir. kastélyban. Onnan közölte Szendrei J. «Adatok a magyar viselet történetéhez. Budapest, 1908.» cz. művében.[VISSZA]
  • 323. Istvánfi, 41.[VISSZA]
  • 324. V. ö. Hunfalvy Pál czikkét a Századokban. 1879. 740.[VISSZA]
  • 325. 1514:60. tvczikk 2. §. V. ö. u. o. 61. tvczikk, a bevezetéssel.[VISSZA]
  • 326. 1514:39. tvczikk.[VISSZA]
  • 327. «A parasztok és népek ezen királyságnak különböző tartományaiban és részeiben fölkeltek» írja Betinus. Tört. Tár. XIII. 251.[VISSZA]
  • 328. «Ex variis gentibus» mondja Sigler (Chronologia. Bel, Adpar. 65.) A palermói Janus Vitalis, ki Piso számára egyidejűleg írta le ezeket az eseményeket (Mar. San. II. 295.), csaknem egészen Ptolemaeus nyomán sorolja fel a keresztes hadjáratban résztvevők neveit.[VISSZA]
  • 329. 1514:33. tvczikk, mely azonban rájuk nézve két kategóriát állít fel, a szerint, a mint önként vagy félelemből csatlakoztak.[VISSZA]
  • 330. 1514:34.tvczikk.[VISSZA]
  • 331. Szirmay: Szatmár, I. 46 – II. 39., 127.[VISSZA]
  • 332. Horvát István: Verbőczy István emléke II. 166-172.[VISSZA]
  • 333. Haan, Diplomatarium, 125-6.[VISSZA]
  • 334. Nem igaz tehát, a mit Heltai (Magyarok Krónikája – Kolozsvár, 1575. 204. l.) mond, hogy a nemesek közől senki sem jött melléjök. A nemesek csatlakozásáról könyvemnek külön fejezetek csatlakozásáról könyvemnek különös fejezete szól.[VISSZA]
  • 335. Teleki: Hunyadiak kora. II. 418.[VISSZA]
  • 336. Istvánfi, 41. Heltai, id. h., 204.[VISSZA]
  • 337. Heltai, u. o.[VISSZA]
  • 338. 1514:60. tvczikk.[VISSZA]
  • 339. Regestrum bursae Cracoviensis Hungarorum (Buda, 1821.) 29. l. Csak Sarlói Miklós mesterről van írva, hogy 1514-ben senior lett. U. o. 21. l.[VISSZA]
  • 340. U. o. 17. l., hol mint Ambrosius de Thwrkewy van bejegyezve.[VISSZA]
  • 341. Schrauf, A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve. 170-I.[VISSZA]
  • 342. Borsos Sebestyén Krónikája: Mikó, Erdélyi Tört. Adatok, I. 11. [VISSZA]
  • 343. Ezt a mesét kellő értékére szállítatta le Paulsen. (L. Sybel: Histor. Zeitschrift, 1881. – IX. 299.)[VISSZA]
  • 344. Wagner, Dipl. 419. és Szirmay, Zemplén, 154.[VISSZA]
  • 345. Giuanne 1514 aug. 11-ről (Mar. San. II. 277.), de csak az első napokra nézve.[VISSZA]
  • 346. Histor. Bilder-Saal, IV. 318.[VISSZA]
  • 347. Marino Sanuto, II. 257.[VISSZA]
  • 348. Marino Sanuto, II. 289. l., 1515 jan. 31-ről.[VISSZA]
  • 349. Feil, Oesterr. Blätter, 1844., mell. és «Ain gross Wunderzaichen», I. lap. «Seynd doch nit all bey ainander» teszi hozzá (május végén).[VISSZA]
  • 350. A velenczeiekhez július 1-én a németek útján jutott tudósítások szerint (Marino San. II. 256.)[VISSZA]
  • 351. «Csak Pest körűl.» L. Positiones ex hist. pragm. (Nagyvárad, 1818.) 149. l. Kétségkívűl sajtóhiba 40,000 helyett ép úgy, mint a hogy 1504-re teszi a fölkelés idejét (a 148. lapon) 1514. helyett.[VISSZA]
  • 352. Tubero (Schwandtnernél, II. 330.), még pedig «néhány nap alatt». Utána Benkő: Transilv. I. 185.[VISSZA]
  • 353. Fessler, v. 898.[VISSZA]
  • 354. Ricaut, id. h., 106. Pray, Ann. IV. 352. – Horváth, Tud. Tár., 1841. 221. l. s más műveiben; Krones, Gesch. Oesterr., II. 565. s általán Istvánfi átírói.[VISSZA]
  • 355. Guidoto velenczei követ jelentése 1510 márczius 27. Századok, 1882. 194.[VISSZA]
  • 356. A marosnémeti kastélyban őrzött eredetiről vett fénykép után. Bele van karczolva: ISTEN VELUNK.[VISSZA]
  • 357. Pl. Szapolyai 1514 június 19. Archiv des Vereines für Siebenb. Landeskunde. Új folyam. IV. 3. 76.[VISSZA]
  • 358. Ulászló kegyelemlevele a jászói 78. sz. kézirat 43/b. lapján.[VISSZA]
  • 359. Pl. Bél Mátyás, Notitia Hungariae, IV. 595., jegyzet.[VISSZA]
  • 360. Ipolyi, Magyar Mythologia.[VISSZA]
  • 361. Bianchi, Dictionnaire français-turcque, II. 201.[VISSZA]
  • 362. Ballagi A. a Pallas Lexikonában, XI. 117.[VISSZA]
  • 363. Babocsai Izsák, Fata Tarcaliensia. (Rumy, Monumenta Hungarica, I. 32.)[VISSZA]
  • 364. Teleki, Hunyadiak kora, II. 418.[VISSZA]
  • 365. Stauromachia, 144. l. 243-252. v.[VISSZA]
  • 366. Opusculum, D4 levél, 35-40. vers.[VISSZA]
  • 367. Istvánfi, 41. Fessler szerint (v. 896.) ez némi czivakodás és viszály után történt, mi nagyon valószínű ugyan, de más adatok híjján bajosan állítható.[VISSZA]
  • 368. Heltai, id. h., a 204. lap 2. oldalán.[VISSZA]
  • 369. Istvánfi, 41. –, ki szerint bátyja őt magához hivatta.[VISSZA]
  • 370. Eljárására példákkal alantabb találkozunk.[VISSZA]
  • 371. dr. Erdélyi László egy. r. tanár kollégának szíves közvetítésével dr. Sörös Pongrácz volt szíves számunkra kölcsönadni.[VISSZA]
  • 372. Istvánfi, 41.[VISSZA]
  • 373. Szerémi, 59. Ez azonban már Túron történt s lehet, hogy éppen a Pesttől odáig tartott meneteknél szerzett tapasztalatok, vagy a mozgásnak és létszám szaporodásával mindinkább jelentkező nehézségei birták rá, hogy dobosokat és trombitásokat rendeljen.[VISSZA]
  • 374. Betinus, Tört. Tár., XIII. 251. Brutus (I. 311.) ezt s egyáltalán katonai dolgokban való jártasságát tagadja. Birálóim is kétségbe vonták a fegyvergyakorlatokat.[VISSZA]
  • 375. Istvánfi s minden egykorú.[VISSZA]
  • 376. A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár., 1905. 273.[VISSZA]
  • 377. Dátum nélkűl. Kassa város levéltárából közli Fraknói. – L. Századok, 1872. 440. lap. V. ö. Kaprinay-kézíratok, XXVII. kötet, 187. l. A legjellemzőbb okiratok közé tartozik.[VISSZA]
  • 378. Beham H. S. (1500-1550) modorában készült fametszet után.[VISSZA]
  • 379. Pesty Fr. Az eltűnt régi vármegyék. II. 471. Barbaro Storia Venetája szerint (Archivo Storico Italiano, VII. 1053.) szerint a törökök már 1513. bevették és fölégették Tinnét (Knint), a tartomány legerősebb várát, mely egyetlen akadálya volt, hogy a tartomány többi részét is meghódítsák.[VISSZA]
  • 380. Beck Leonhardnak Miksa császár «Weiszkunig»-jához készített rajza után.[VISSZA]
  • 381. 1514 május 1. Velenczében felolvasott levele. Marino Sanuto, II. 249.[VISSZA]
  • 382. Erre vonatkozhatott a velenczei tanácsnak május 12. hozott határozata.[VISSZA]
  • 383. Marino Sanuto, II. 249.[VISSZA]
  • 384. Hammer, Gesch. des Osm. Reiches, I. 701. Giustiniani Miklós ugyanakkor érte el ezt az eredményt, mikor magyar részről Czobor Márton is Drinápolyban járt.[VISSZA]
  • 385. Az 1508. évi cambrayi ligának meg alakúlása óta.[VISSZA]
  • 386. Marino Sanuto, II. 49.[VISSZA]
  • 387. A levél kelet nélkűl, u. o., 250. l.[VISSZA]
  • 388. Istvánfi, 42.[VISSZA]
  • 389. Tört. Tár., 1905. 273.[VISSZA]
  • 390. Istvánfi, 42.[VISSZA]
  • 391. Janus Vitalis, 1514. (Marino San. II. 296.) S hozzáteszi, hogy «mindezt az urak megtagadván, a kereszteseket mintegy gúny tárgyaiúl tekintették».[VISSZA]
  • 392. Szerémi szerint (60. l.) Ambrus pappal leveleket íratott a királyhoz és bíbornokhoz. «Már a mennyire lehet, a sereggel induljon utánam szentatyaságod, mert van már tízezer lovasom és – – – ezer gyalogom; s én azt patriarchaságába, Konstantinápoly városába akarom vezetni.» Abban az időben – folytatja – a világi urak már nem kívánkoztak a pogányokra menni, mert ilyesmitől elszoktak. Látta s hallotta László király, hogy az érsek merészen adott ily nagy tekintélyt ennek a latornak. A király udvari emberei feddették a követet, hogy belháborút csinál. «Nem ti kértetek-e, hogy a szent keresztet az izmaeliták ellen vezessem? Most már indúljunk s menjünk vezérem, Székely György után.» De azok vonakodtak, mert elszoktak a harczoktól. A követ látván azoknak könnyelmű és késedelmes voltát, maga is hallgatott és levelet írt Székely Györgynek, hogy ő is engedjen, mivel a főurak a háború ügyét el akarják ejteni. Székely György a levél miatt haragra gyúlt. « Nem vagyok sem gyermek, sem lázbeteg, hogy kijátszhassatok. Istenemre s a szent keresztre fogadom, megrontalak benneteket».[VISSZA]
  • 393. Horváth, Tudomány-Tár, 1841. – 221. l.[VISSZA]
  • 394. Kaprinay-kéziratok, XXVII. köt., 188. l.[VISSZA]
  • 395. Pray kéziratai a budapesti egyet. könyvtárban, XXV. 17.[VISSZA]
  • 396. U. o. XXV. 18. A pápa 1514 április 13-ikán különben is kiátkozással fenyegette mindazokat, kik hamis pápai bullákat és leveleket készítenek és terjesztenek. Hergenröther, Leonis X. regesta, 503. l., 7940. sz.[VISSZA]

  • Forrás: http://mek.oszk.hu/05800/05803/html/01.htm#28

A további részletek bővebben itt találhatók:


« Prev Next

Megnyitva 25439 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások