20210802
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2021 július 04, vasárnap

Pozsony és Nándorfehérvár hősei

Szerző: Zetényi-Csukás Ferenc

Nekünk, magyaroknak leginkább a vesztes csatáinkat tanítják és kevésszer hozzák szóba a győzelmeinket. Tanítanak „kicsinek lenni.” Mondják és harsogják: nekünk Mohács kell!

Nándorfehérvár hősei

... Nekünk nem a vereségeinkre, hanem a győzelmeinkre és hőseinkre kell elsősorban emlékeznünk. Szerencsére ezekben is bővelkedünk.

Erre a példa a mai nap, amikor két jeles esemény évfordulójára is emlékezhetünk:

Az egyik a pozsonyi csata (907. július 4)  és a nándorfehérvári csata (1456 július 4) kezdete.

Az alábbi szerény írásom az utóbbi eseménynek kíván emléket állítani, vágyként megtartva egy közeljövőben megrendezésre kerülő film nagyszerű bemutatóját, amelyben nem cigány pattantyúsoké, héber tüzéreké, horvát huszároké a főszerep, hanem Hunyadi Jánosé, Szilágyi Mihályé és Kapisztrán Jánosé.

A MI MOZINK

Szemem előtt a képzeletbeli mozi kimerevített kameraképe, ahogyan Hunyadi János széles pallossal, Szilágyi Mihály hosszú lándzsával, míg Kapisztrán barát az egyik kezében feszülettel, a másikban karddal a vezeti rohamra csekély számú vitézeit. Egyetlen pillanatra minden szempár Hunyadi Jánosra tekint, mind a török, mind a magyar oldalon. Kísérteties és fontos pillanata ez a vár védelmének, avagy elveszejtésének…

Kihasználva ezt a katartisztikus pillanatot, magam is széjjel nézek a képzeletbeli, zsúfolásig megtelt moziteremben:

A többezer széksoros mozi utolsó sorában ülök, míg az elsőkben a magyar miniszterelnök, a köztársasági elnök, a Magyar Tudományos Akadémia teljes vezetősége, az országgyűlési képviselők mellett, a világi és egyházi vezetők sokasága foglal helyet. Kicsit feljebb a nézőtéren egy világszerte ismert filmrendező feje búbja látszik, válogatott szakmai stábja gyűrőjében, szinte itt van egész Hollywood.

A további díszhelyeken a külföldi országok delegációi kaptak helyet, külön kiemelve a vatikáni delegációt. Hirtelenjében négy európai államfőt fedezek fel a hatalmas arénában, de az Európai Unió vezetőségéből is számosan vannak itt a Hunyadi János, a kereszténység védőbástyája c. magyar film ünnepélyes bemutatóján…

Visszafojtott lélegzettel figyelek a félhomályban, körülöttem kucorgó, csillogószemű gyermekek.

Ők a jövő.

Magyarok, határon innen és határon túl; kiváló tanulók mindannyian. Jutalmuk ez az életre szóló élményt adó premierelőadás volt.

A tekintetek a vásznon – szinte kézzelfogható az izgalom -, ahogyan a filmben Szilágyi a hatalmas túlerőben lévő törökökre néz, majd Hunyaditól ordítva kérdezi:

-Képesek leszünk rá? Képesek leszünk rá, János?!

A fővezér Kapisztránra néz, aki bólintva keresztet vet:

-Ha ember képes megcselekedni, akkor mi megcselekedjük. Nem magunkért, hanem Magyarországért és Európáért. Isten velünk van, a kereszténység zászlaja a kezünkben. Mi kellene ennél több, Mihály?

A kamera Hunyadi János arcára közelít, akinek az arcán elsuhan egy félmosoly, mielőtt kiadja a parancsot:

-Előre magyarok, előre harcban társaim, előre békében barátaim! Mi együtt mindenre képesek vagyunk! Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!

Ez az a jelenet, amikor mindent elsöpör a lelkesedés, felállva őrjöng a publikum. A miniszterelnök őszinte elismeréssel gratulál az Emberi Erőforrások Minisztériuma vezetőjének, miközben a taps egyetlen másodpercre sem hagy alább…

A függöny legördült, a film véget ért, dobol a csend a halántékomon. Egyedül maradtam a nézőtéren és a képzeletbeli mozimban.

…két csöppnyi gyermek ébreszti meg mély révülésemet, akik az egyikőjük elhagyott filmplakátjáért tértek vissza. Kipirult arccal, lázas izgalommal és nagy vágyakozással keresik az elveszített papírt, miközben – olyan gyermek-módra – egymással pörölnek Engem meglátva talán kicsit meg is ijedhettek, de én szeretettel fordultam feléjük:

-Segíthetek nektek gyerekek?

Némi bizonytalansággal szólal meg a nagyobbik legényke:

-Igen, az öcsém elveszítette a film…

-Tudom! – szakítottam félbe az ifjút és eléjük térdeltem.

-Honnan jöttetek fiúk? – kérdeztem őket, bízva abban, hogy megnyerem őket egy felnőtt – gyerek beszélgetéshez.

-Romániából! – vágja rá a kisebbik, de a nagyobbik letorkolja:

-Erdélyből valók vagyunk, az öcsém rosszul mondta!

Elmosolyodom. Szívemig ér ez a kevély és dicséretes öntudat a 10 év körüli fiúcskától, miközben az öccse egyre ismételgeti:

-Erdély, Erdély, Erdély…és még van két testvérünk és apukánk és anyukánk is!

-Nagyszerű ez gyerekek, és tudjátok, hogy most otthonról hazajöttetek?

Jó volt nézni ezt a két pirospozsgás lurkót, ahogyan összenézve felcsillant a szemük:

-Persze! Nagyapa is úgy tanította, hogy magyarok vagyunk a székelységünkben az életünk utolsó percéig is.

Szíven ütött a mondata, sok felnőtt sincs közöttünk, aki ilyen bölcsen fogalmazná meg a hitvallását.

Felbátorodva nézett bele a szemembe a gyerek:

-A bácsi egyébként mit csinál itt egyedül?

Olyan direkt volt a kérdése, hogy hirtelenjében csak ennyit tudtam neki válaszolni:

– Tudod, én vagyok itt a jegyszedő. Elveszem a jegyeket, és amikor visszaadom, akkor hazaszeretetet, és nemzettudatot adok vele.

Lehajtotta a buksiját és mély, őszinte egyenességgel a szemembe nézett:

-Huh, az nagy munka! Az anyukám is pénztáros és mindig mondja, hogy nagyon oda kell figyelnie a boltban, hogy se ne többet, se ne kevesebbet ne adjon vissza a vevőknek.

-Hát, én meg olyan jegyszedő vagyok, aki mindig többet szeretne visszaadni!- mondtam, miközben belsőzsebemből a bemutatott film, nekem szánt sorszámozott plakátját és a féltucat részemre félretett VIP-jegyet nyomtam a markába:

Hozd el Erdélyből az édesapádat, anyukádat és a testvéreid a filmre! Tessék ez a névjegykártyám, apukád ezáltal keressen!

A legény kibetűzve az írást a kártyán, majd kicsit elcsodálkozott:

-Ide az van írva, hogy a bácsi igazgató!

-Elírták, fiú! Egyszer majd kijavítják.

Ahogyan kezet nyújtottam – amolyan „felnőttesen”- olyan keményen szorították meg mindketten a kezem. Hosszan néztem utánuk az aréna nézőtermének hosszú folyosóján, mikor a két legény a főbejárat előtt még megfordult és a kisebbik felém kiáltotta:

Erdély nem Románia! Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!

…integetve, csak magamnak suttogom:

-Igen, képesek leszünk rá…

Forrás: NIF
Beküldte: Antal Miklós

Megnyitva 150 alkalommal
A rovat további cikkei: « Jus murmurandi Petőfi ügyében

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások