Nincs aki felemelje nem csak a szavát mert az már nem is elég hanem a karját is értük. Nem teszi ezt sem az ottani kisebbségi képviseletek sem a csonka anyaországunk vezetősége, senki, de senki. Mi rosszat tett e három magyar fiú? Azt amit a talán még 300 000-nek tennie kellet volna. Ők nem bűnözök, csupán az ősi önvédelmi ösztönüknek engedve csaptak vissza a támadóra. Nem tudhatták, hogy az akkori teljhatalmú önkényes VMSZ "vezér" nevezetesen Kasza Jóska még mielőtt a magyarság fel sem ébredt, elsőnek bosszút kiáltott az "elkövetőkre". Elsőként kérte a temerini elkövetők példás megbüntetését. Viszont nagyokat hallgatott minden magyar-verésnél előtte is de akkor is amikor nemsokára utána Moravicán is a Horvátországból odamenekült magyarokat verő szerbek kijelentették, hogy onnan ki kel űzni a magyarokat, akkor semmi hangot nem adott ugyan az a a VMSZ, de még a csonka magyar kormány sem. Ami borzasztó még azóta sem.

Mi marad az elszakított területen elő magyarságnak? Vagy megvédi önmagát családját annak árán is hogy bezárhassák, vagy elmenekül onnan, vagy elhagyja nemzetét és átáll, "eladja" saját bőrét és családját. Tűr.

 >Zoli< http://magyarmegmaradasert.hu/

 Amire egyelőre nincs válasz:

A temerini fiúkra – nagy valószínuséggel a leckeértés céljából -- elrettentésül kiszabott hatvanegy évnyi börtönbüntetés híre messzire eljutott az elmúlt nyolc év alatt. Példa nélküli (vagy éppen nagyon is példaértéku) esetük igen sok embert megmozgatott és segítségnyújtásra indított. A szóbeli támogatásra, a lelki támaszra (a szavak pedig nem is kerülnek pénzbe) ugyanúgy szüksége volt és van ma is mind az öt raboskodó fiatalember családjának, mint az összegyujtött, kapott élelmiszerre, a ruhanemure vagy éppen a pénzadományra. Mindemellett a szerbverésként emlegetett esetükkel érdemben csak nagyon keveset sikerült foglalkozni. Most is ugyanúgy megbélyegzett elítéltnek és fogolynak számítanak, és bár már fejenként nyolc-nyolc évet letöltöttek, ma sincs igazán sok reményük a gyors, mielobbi szabadulásra. Mindig csak várni, várakozni, hónapról hónapra meg évrol évre – kiváltképpen remények meg illúziók nélkül – pokolian nehéz. Minden este úgy merülni álomba, hogy ez a nap is véget ért, és ez a nap sem hozta el az annyira várt szabadulást. Hitvány a képzeloerom ahhoz, hogy kitaláljam, milyen túlélési praktikákat lehet kiötleni és alkalmazni ilyen esetekben. Mi lehet akár csak az az egyetlen ok is arra, hogy reggelente mindig azt érezzék: érdemes az ágyból felkelni. (Édesapám azt mesélte, hogy szibériai hadifogsága idején a barakk ajtaja fölé felírták egy papírosra: HOLNAP MEGYÜNK HAZA. És ez tartotta bennük a lelket éveken át.)

Horváthék családjában már szinte szállóigeként emlegetik és idézik, hogy Árpád fiukra kétszeri ütésért és egyetlenegy rúgásért kereken tíz év börtönbüntetést róttak ki rá. Az eddig eltelt nyolc évnyi elzárás alatt pedig ki tudja, ki a megmondhatója, hogy a hányszorosát kaphatta vissza annak, amit azon az emlékezetes éjszakán o adott. Mert az akkor még mindössze 19 esztendos fiú esetében is sorozatos fizikai bántalmazás és vég nélküli megaláztatás követte meg váltotta egymást. Annyi bizonyos, hogy a börtönbeli fogadtatás az o számára is felejthetetlen marad. Az akkor még hosszú hajánál fogva húzták végig a folyosón és vagy heten-nyolcan rugdalták. Megsérült a gerince, feldagadt az arca, a szemére nem látott, a veséjét fájlalta, késobb pedig tüdobajával csak fél év elteltével került át a börtönkórházba. És ahogy az már ilyen esetekben lenni szokott: a kegyetlenkedés, az embertelen bánásmód miatt tett késobbi feljelentése az valahol útközben „elkallódott, eltunt”.
Árpád csak több mint hat év eltelte után, 2010. szeptember 24-én mehetett eloször haza a szüleihez. Most viszont már havonta kap eltávozást.
Amikor telefonon beszéltem vele, elsosorban az foglalkoztatott, hogy honnan meríti az erot a túléléshez, mi az, amiben meg tud megkapaszkodni. A következöket mondta:
-- Én valamiben nagyon hiszek. Ne kérdezd meg, hogy mi az, mert én magam sem tudom. De nagyon nagy a hitem és ez minden bajon átsegít… Hogy hogy megy sorom? Az az igazság, hogy a mostani helyzetemet – szerencsére – már össze sem lehet hasonlítani azzal, amilyenben a kezdeti idoszakban voltam. Most már úgy érzem, és talán nem kiabálom el, hogy végre sikerült a kedvezményezettek kategóriájába kerülnöm. Ennek örülök. Április 20-a óta már egy félig nyitott helyiségben tartózkodom napközben, ahol csak egyetlen or van. Tisztában vagyok vele: ennél jobb körülmények itt már nem várnak rám. Ez a maximum, amit a börtönfalak mögött el lehet érni, ki lehet érdemelni. Jó magaviselettel és példás munkával. A 2700 fogvatartott közül csak 30-an részesülünk ebben a kedvezményben. Szeretném, ha ez az elkövetkezo két évben is így maradna. Mert ahogy közeledik a büntetés vége, egyre nehezebb ezt a benti életet elviselni. Minél többször látogatok haza, annál rosszabb érzés ide mindig visszatérni. Jó lenne most már végleg otthon maradni.
Az öt temerini fiatalembert egy máig tisztázatlan történés miatt ez év februárjában elválasztották egymástól. A két, enyhébb büntetést kapott fiú maradt továbbra is a Sremska Mitrovica-i börtönben, a másik hármat pedig a Belgrád közelében lévo Padinska Skelába szállították. Ennek az intézkedésnek a nyomán pedig sok minden megváltozott…
Máriás István édesanya, Ilona véleménye szerint:
-- Ez az intézmény hiába számít vadonatújnak és korszerunek, a mi gyerekeink ebbol az égvilágon semmit nem érzékelnek. Havonta kétszer lehet oket meglátogatni. Az az egy órácska pedig nagyon gyorsan elszalad. Három hónaponként van úgynevezett családi látogatás, ami azt jelenti, hogy akkor normális körülmények között le lehet ülni és el lehet beszélgetni. Ugyancsak havonta kétszer kaphatnak egy tíz kilós csomagot. Az eloírás szerint mindent szigorúan lemérnek. Ha küldünk be nekik könyveket, még azokat is. Ott már nincsen rabruha. Az öltözéket és minden egyebet is, amire csak szükségük van, itthonról szállítjuk nekik. Csupán az ágynemu számít kivételnek. Tányért, poharat, evoeszközt, szappant, sampont, toalettpapírt. A szobájukban fejenként csak két alsónemu, két pár zokni, nadrág meg felsorész, egy pár papucs, egy pár tornacipo és egy törölközo lehet.

A temerini fiúk számára lassacskán a nyolcadik börtönév is lejár. Június 26-a, a gyászos évforduló közeledtével mintha egy kicsit megint erosödött volna a velük, az ügyükkel szembeni szolidaritásvállalás. MINTHA. Az idoközben el-elcsüggedo, elszegényedett és betegeskedo szülok/hozzátartozók nemrégiben ismét a nyilvánossághoz fordultak támogatást, segítséget kérvén a gyerekeik számára. Aztán most megint a felszínre kerültek olyan vélemények is, hogy esetleg újra kéne próbálkozni kegyelmi kérelemmel az új köztársasági elnöknél. Vagy inkább talán a kiszabott abnormális börtönbüntetés lefaragását (esetleges elengedését) lenne jó követelni. De minél elobb. Mert már így is rengeteg ido eltelt. Már így is legfeljebb csak a büntetésük ötödölését lehetne kiharcolni. Már ha lenne, aki ezt kiharcolná a magyar fiataloknak. Ezt is tegyük hozzá…

Szabó Angéla

Forrás: http://bozokiantal.blogspot.se/2012/06/amire-egyelore-nincs-valasz.html

Máriás István szülei cáfolják az államfőt

Megdöbbenve vettük tudomásul Tomislav Nikolić szerbiai köztársasági elnöknek a 2012. november 13-án az MTV1 Este című műsorában tett kijelentését, amelyet az MTI összefoglalója alapján a Vajdaság Ma internetes hírportál is átvett. Abban az áll, hogy a magyarországi látogatáson tartózkodó politikus a hivatalba lépése óta még egyáltalán nem foglalkozott az öt temerini fiú kegyelmi kérelmének az elbírálásával. Noha mindegyik ott van az asztalán.

Fiunk, Máriás István a drákói szigorral meghozott bírósági ítélet nyomán 15 évre fegyházba került. Az ő kegyelmi kérelmét ez év március 22-én nyújtották be. Nikolić úr majd hét hónapi várakozás után, október 4-én el is bírálta: elutasította. Fiunkat egy hónappal később, november elsején a börtönben tájékoztatták arról, hogy az államelnök elvetette a beadványát. Ügyvédjét erről egy héttel később, november 7-én kézhez kapott levelében értesítették. Minket, szülőket pedig a napokban. Dacára mindennek a tévéműsorban olyan kijelentést tett, hogy a sajtóban téves információk jelentek meg ezzel kapcsolatban, ugyanis Máriás István kegyelmi kérelmét nem is bírálta el. Márpedig a birtokunkban van az elutasított beadvány a szerbiai államelnök saját kezű aláírásával. Ebből viszont kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy a magas rangú politikus nem kezeli kellő komolysággal, az ügy fajsúlyának megfelelően ezt a kérdést. Komolytalan a hozzáállása, márpedig itt nem kevesebbről, mint a fiunk sorsáról van szó. Felháborodásunkat teljes mértékben megalapozottnak és jogosnak tartjuk. Egy államelnöknek igenis tudnia kellene, hogy mikor milyen dokumentumot látott el a kézjegyével.

Mellékletben megküldjük a szóban forgó elutasított kegyelmi kérvény másolatát.

Az elkeseredett Máriás szülők: Ilona és István
Temerin, 2012. november 14.

Forrás: VajdaságMa