Az avar birodalom valószínűleg 822-ig állt fenn. Végül egy vitatott időtartamú interregnum után 896-tól az országot a magyarok vették birtokba. Heribert Illig kitalált középkorról szóló elméletét alátámasztandó, évek óta dolgozom a középkori Magyarország valódi történelmének helyreállításán.

Tervezett Pannonia cikkemet (első változata kelet-európai kéziratomban található) a magyar kérdés miatt nem fejeztem még be. Alapjában osztom Manfred Zeller felfogását, aki szerint a magyar honfoglalás a VI. század végén következett be. E feltevést azonban, mint mindig, sokoldalúan kell bizonyítani. Ez természetesen megköveteli a régészeti leletek határozott elemzését (ezt teszem Pannonia cikkemben), de a rendelkezésre álló korabeli források elemzését is Illig kitalált középkori elméletének szempontjából. Jelenlegi problémám a legkorábbi magyar írásos források megértésében áll.

Anonymus: Gesta Hungarorum (Országos Széchenyi Könyvtár. Nagyítható) [Szerkesztő megjegyzése: Az OSZK új honlapján ember legyen a talpán, aki megtalál bármit is - vagy éppen ez volt a cél? A cikk eredetije még a Gesta Hungarórumra mutató hivatkozást tartalmazott]

Általánosan elfogadott, hogy a kései XI. és a korai XII. századi krónikák a „magyarok cselekedeteiről" („Gesta Hungarurum") szólnak, amelyek eredeti formájukban nem maradtak fenn. Tudományos elemzések azonban kimutatták, hogy azok tartalma későbbi történeti művekben fennmaradt, mindenekelőtt három krónikában, amelyeket itt rövidített néven Anonymus, Kézai és Descriptio nevekkel jelölök. A magyar kutatás egy (elveszett)[ii] ősgesztából indul ki, amelyet Budai Krónika névvel illetnek, de tudomásom szerint még sohasem írták újra. Nézetem szerint több korabeli krónikát is találhattak, amelyek bizonyos kérdésekben különbözőek. A tisztázást nehezíti, hogy szemmel láthatóan nagyon korán átdolgozták ezeket.

Anonymus

Itt egy ismeretlen szerző művéről van szó, aki Magyarországon nagy tiszteletnek örvend. Esztétikailag megragadó emlékműve a budapesti Városligetben, a Hősök tere mögött áll. Magát csak mint Magister P., pontosabban „P. dictus magister, notarius belae regis" nevezte. Így valamelyik Béla király nótáriusa volt. Négy magyar király uralkodott e néven: I. Béla (1060-1063), II. Béla (1131-1141), III. Béla (1172-1196) és IV. Béla (1235-1270). A legtöbb történész III. vagy IV. Bélára gondol.

Pohl írja: Anonymus „több idősíkot összekever". Jelenleg e műnek csak részletei és összefoglalásai állnak rendelkezésemre, ezek között egy magyar nyelvű 38 oldalas Internet-kiadás (Anonymus 1998), amely nyilvánvalóan csak a mű összefoglalását mutatja be és ezekből Pohl ítéletére vonatkozóan semmilyen támpontot nem vélek felfedezni. Úgy tűnik, hogy ez az Internet-szöveg egy szerkesztett változat lehetett. Emiatt továbbra is azon fáradozok, hogy a Gesta Hungarorum egyik eddig megjelent teljes, eredeti latin nyelvű kiadásába betekinthessek.

Kézai Simon

IV. László magyar király (1272-1296) udvari papja volt és szintén Gesta Hungarorum címmel írt krónikát. Azon fáradozom, hogy az 1999-ben megjelent teljes kiadásba betekinthessek. E mű tartalma a legkorábbi magyar krónikákhoz képest részben különbözik az Anonymus művében leírtaktól.

Descriptio

A Descriptio Europae Orientalis (Kelet-Európa leírása) c. művet egy ismeretlen francia pap írta 1308 körül, amelyben korábbi krónikákra támaszkodva a magyar őstörténettel is foglalkozott. Tudomásom szerint e mű a magyar történetkutatásban eddig semmilyen szerepet nem játszott. Létezéséről Schneider (1986, 32 ff.) diplomamunkája révén szereztem tudomást, a Descriptio 1916-os krakkói kiadásába mindeddig nem tekinthettem bele.

E mű tanulmányozása során elcsodálkoztam. A szerző a magyar honfoglalás időpontját – amely a szokványos történetírás szerint 896-ban ment volna végbe, gond nélkül a VI. és VII. század köré keltezi!

Krónikája bevezetőjében Kálti Márk hangsúlyozta (Kap. 1, 65), hogy értesüléseit „különböző régi krónikákból" válogatta, amelyek számára „szent"-ek voltak. Így magyarázható meg az is, hogy több olyan adatot adott meg, amelyek egymásnak ellentmondani látszanak. Becsületére legyen mondva, hogy a több helyről származó hagyományokat egymás mellé állította, és így ezeket kimentette a feledésből. Amint bemutatom, e hagyományok történeti alapokon nyugszanak.

E meglepetés után arra számítok, hogy a felsorolt korábbi források is ilyen „eretnek" adatokat tartalmaznak. A másodrendű tudományos irodalom kevéssé megbízható. Mindamellett a kiterjedt irodalmi hivatkozások ellenére egyetlen „tudományos" műben sem találtam utalást a magyar őstörténet keltezésekor a Kálti féle Képes Krónikára!

Szeretnék már most, Pannonia cikkem befejezése előtt (a második fejezet néhány alapvető megjegyzése után) az időrendileg érdekes érintkezési pontokat a magyar Képes Krónikából a Zeitensprünge olvasóival megismertetni.

A magyarok és elődeik

A mai Magyarország lakói magukat magyarnak nevezik. Korábbi krónikáikban (Kálti is) a magyarok magukat hunoknak, ezzel turkoknak nevezték. Erről a szomszédoknak sem volt más véleményük. A sok példa közül most Bíborbanszületett VII. Konstantin császár titkos írására, a De administrando imperio-ra utalok. A 38-40. fejezetekben részletesen kitért egy népre, amelyet ő kifejezetten mint turkokat illetett. Hogy ő rajtuk csak a magyarokat érthette, abból derül ki, hogy Álmos herceg (Almutzis) és Árpád (Arpades) nevét említette (170, 176) és a „honfoglalás" leírása meglehetősen hasonló a korai magyar krónikákban foglaltakhoz.

Az írott források a magyarokat az elkövetkező hét évszázad során is turk népnek nevezik. A XVIII. század során e felfogásban változás állott be. A magyarok – Habsburg vezetés alatt – hosszas küzdelemben felszabadultak az Oszmán birodalom uralma alól. Nem akartak ezek után a Habsburg birodalomban turk-ként élni. Ebben a szellemben mutatott rá Sajnovics János jezsuita páter a magyar és a finn nyelv hasonlóságaira. Ügybuzgó nyelvészek e gondolatból fejlesztették ki a finnugor nyelvcsalád elméletét, amely alapvetően különbözik az indogermán (indoeurópai), török és szemita-hamita nyelvcsaládoktól. A magyarok nyelvét a finnugor nyelvcsalád ugor ágába sorolták be, amelyet egyébként az Észak-nyugat – Szibériában élő chantik (osztjákok) és manysik (vogulok) rokonának tekintettek. E nyelvészeti besorolást általánosan elterjesztették, ennek ellenére ellentmondásokat tartalmaz.

Csuday Jenő (38 ff.) magyar történész még 1897-ben – éppen a nemzeti millenniumi ünnepségek idején (Magyarország 1000 éves) – beható nyelvi- és forráselemzéssel megkockáztatta a mai magyar nyelvben törökös alapvonások hangsúlyozását. 30 oldalas, tárgyszerű és számomra meggyőző érvelését mégsem nem tárhatom egyenként elő itt. Végkövetkeztetése azonban így hangzik:

„Mindezzel azon álláspontunkat fejezzük ki, amely szerint a magyar nép nemzetiségét illetően elfoglalunk. Annak elfogadása, hogy a magyar nép a török-tatár népcsoporthoz tartozik, az arab, görög és szülőhazai krónikák egyértelmű bizonyítékai kényszerítenek." (Csuday 40).

A nyelvészek többsége természetesen ellentmondott; Csuday szakmai érveit viszont nem tudták visszautasítani. Ezután a kérdést a nyilvánosság előtt leginkább agyonhallgatták és csak a nyelvészeti szakirodalomban foglalkoztak vele (v.ö. Stinyi 1910, Wendt 99 ff.).

A magyar nyelvben „ugor" eredetűek a számok egytől hatig, néhány szó, mint tél, ház, szív, vér, hal és háló és állítólag még egynémely igető. Ezek bizonyítják, hogy a magyarok elődei valójában az eredetileg ugor urali területről jöttek.

A magyar szókincs nagy része azonban török eredetű. Nemcsak jövevényszavakról van szó, hanem mindenekelőtt nagyon sok, az alapszókincsbe tartozó szóról, továbbá igegyökökről és ragokról is, amelyek a magyar nyelvben különös jelentőséggel bírnak. A magyar nyelv szerkezete jobban hasonlít a török, mint a finn nyelvekhez. Mind a magyar, mind a török nyelvet a magánhangzó-harmónia szabálya jellemzi, mely szerint egy szóban vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzók fordulhatnak elő. A finn nyelvben mindez nagyon korlátozottan érvényesül. E nyelv 15 névszóragozási esetet ismer, amelyet ragokkal fejez ki. A magyarban és a törökben a mi fogalmaink szerint semmilyen ragozás nincs. A tárgyat követő ragok voltaképpen a mi elöljáróinknak felelnek meg.[iii]

Az általam nagyrabecsült polihisztor, Josef Marquart (1903, 46 ff.) részletesen foglalkozott a kérdéssel és Csuday szakmai érveit jelentősen megerősítette. Kihangsúlyozta viszont a magyar nyelv „finnugor alaprétegét," amelyet nem vethetünk el, és végül Vámbéry Ármin álláspontjára helyezkedett, aki szerint a magyar nyelv „vegyes jellegű." A tovább nem bizonyított felfogása szerint a magyarok nyelve jelentősen különbözhetett a „hunokétól" (bulgárok, kazárok, avarok) /ebd., 50/.

Nem szeretném említés nélkül hagyni, hogy a magyar nyelv nagyon sok román, germán és mindenekelőtt szláv jövevényszót tartalmaz, amelyeknek már nagyon korai időkben be kellett nyomulniuk a nyelvbe.[iv] Mint minden magyar krónika hangsúlyozza, a Kárpát-medencét a magyar honfoglalás előtt „morva fejedelemség" uralta. Ez mind régészetileg, mind bizánci (VII. Konstantin), ószláv (Metód) és keletfrank (Annalen) forrásokkal jól lefedett.[v] ( Mindenesetre e Nagy-Morva birodalom időben nem a kései IX. századba, hanem a kései VI. századba sorolandó be (v.ö. Weissgerber 2000, 4. 5). E kérdéssel szintén a készülő Pannonia cikkemben foglalkozom.)

Nem elérhető eredeti képhivatkozás: Az iniciáléban a szarvast üldöző Hunor és Magor vadászata (Képes Krónika, 5. oldal)

A magyar krónikák (amint Kálti is) népüket a Magor és Hunor testvérpártól, a magyarok és hunok ősapjaitól származtatják. A magyarok és a hunok között tehát különbséget tesznek. A „hun" önelnevezést mindenekelőtt az Árpádok uralkodóházának származása kapcsán kötik Atilla hun királyhoz. A magyar nép etnogenezise során azonban a számszerűen nyilvánvalóan számosabb magyarok kerültek fölénybe.

VII. Konstantin szerint (174 ff.) Árpád vezetésével hét magyar és három további törzs vonult be, akiket kabaroknak nevezett. Utóbbiak ezt megelőzően kazár fennhatóság alatt álltak, de a magyar („turk") honfoglalás előtt csatlakoztak hozzájuk. A császár így ír:

„Az úgynevezett kabarok kazár törzsbeliek (görög: „genos") voltak. Történt pedig, hogy felkeltek uraik ellen, amint harcra került sor ezek kerekedtek felül. A felkelők közül egyesek legyőzettek, mások megszöktek a turkokhoz (=magyarokhoz) és velük együtt vonultak le a besenyők országába. Barátságot kötöttek egymással és kabaroknak neveztettek. Így tanulták meg a turkok a kazárok nyelvét, és máig használják ezt; de használják a turkok másik nyelvét is (De adm. imp. 39. fej.; közvetlen fordítás görögből, v.ö. (1967) 174 f., (1995) 192 f.).

A kabarok tehát török nyelvet beszéltek, amely különbözött a magyartól, és valószínűleg azonos volt a kazárral. Theophylaktos Simokattes (1, 5) arról beszélt, hogy a várkunok (nála a német fordításban: „warchonitischen") - (vagyis vitatott elgondolása szerint az avarokkal rokon) - törzsek, mint a Tarniach, Kotzagir és Zabender, a Kárpát-medencébe települt avarokkal kapcsolatban álltak 598-ban (vö. Pohl 80 f., 222). Haussig számításai szerint (379 ff.) ez már 583/584-ben megtörténhetett.

Manfred Zeller (1996, 186 ff.) feltételezte, hogy mindkét előbb említett törzs a VII. Konstantin által említett Tarján (Tarianoi) és Kürt-Gyarmat (Kurtugematoi) törzsekkel azonos volt. Habár e feltételezés ellentmond a VII. Konstantin által lejegyzetteknek, a hét magyar törzset egyértelműen megkülönbözteti a kazár nyelvű kabaroktól.

Mindenesetre a magyarokkal turk nyelvű törzsek („hunok") nyomulnak a Kárpát-medencébe. Magam osztom Zeller feltevését, hogy ezek eredetileg az onogurokhoz (Unogunduren) tartoztak, akiket bizánci és örmény források alapján a bulgárokkal azonosítottam (vö. Weissgerber 2001, 80). Majd minden történész egyetért a felfogással, hogy a X. századi német forrásokban megjelenő „Ungari" (=magyarok) név az onogurból vezethető le. A mai magyar országnév „Magyarország" sok más nyelvben hasonló kapcsolatoknak felel meg.

Egyébiránt Kálti Márk is hangsúlyozta, hogy a magyarokkal más „szkíták" is Pannoniába költöztek (Kálti 36, S. 105)[vi].

Nem sokkal ezelőtt e folyóirat[vii] Volker Friedrich hozzászólását hozta nyilvánosságra. Több szerző véleménye szerint a régészeti leletek egyértelműen mutatnak abba az irányba, hogy Pannóniában is számolnunk kell egy hozzávetőleg 300 éves kitalált történelemmel, és hogy az „Avar Birodalom" nem 568-tól 822-ig állhatott fenn, amint azt általánosan feltételezik. Nagy Károly különös hadjáratai szemmel láthatóan kitaláltak.

Ki kell nyilvánítanom, hogy Friedrich nem minden feltételezésével értek egyet. Miután a magyarokról van szó, a hozzászólásának 6. cikkében említett Bulcsú - Vérbulcsú körüli feltételezését vizsgálom. Hozzászólásában Friedrich azonban a magyarok elődei kérdéskörbe hatol be. „Történelmi körképében" forráselemzés nélkül állította azt, hogy Atilla halála után a hunok egy része Ellák vezetésével Dobrudzsába vonult volna vissza, ahol bizánci szövetségessé lettek volna. Ott ők elkeveredtek „Nyugat-Ázsiából odavándorolt avarokkal", szlávokkal és „bulgár névadókkal", akikből azután megszülettek volna a „bulgárok", akikkel Friedrich a történelmi „avarokat" azonosítja (ebd., 64 ff.). Ezeknek kellett „a Kárpát-medence déli részén 567-től Gepidiát hódoltatniuk" és „később a Duna-Tisza környékéről a langobardokat elűzniük."

Sok más forrásra támaszkodva (amelyeket még ki is tudok egészíteni), Bulgária-körképemet teljesen más alapokra építve szerkesztettem meg. Már Atilla idejében telepedtek meg bulgárok Pannóniában, akiket ott mindössze 568-ig lehet kimutatni. Az Ellákkal 454-ben kiköltöző hunok semmiképpen sem költözhettek Dobrudzsába és nem is lehettek Bizánc részeivé. Ehelyett megalapították a „Nagybolgár Birodalmat" a Fekete-tengertől északra. E bolgárok egy része 528-ban átkelt az Al-Dunán és Möziában új Bolgár Birodalmat alapított. Az Iszperich vezette bolgároknak a Pannóniában maradt bolgárokhoz semmi közük sincs (csak 568 után, valószínűleg Krums vezetése alatt ütközhettek össze velük). A keletről előrenyomuló avarok a „Nagybolgár Birodalom" más, egyéb töredékeivel kötöttek szövetséget. Ezek nem délről (Dobrudzsa felől), hanem északról érkeztek Pannóniába.

Amint azt a források egybehangzóan állítják, az avarok az Elba és a Saale környékén frankokkal és thüringekkel harcoltak. A gepidákat nem az avarok vagy a bolgárok győzték le,[viii] hanem a langobardok, akiket az avarok támogattak. Az avarok sohasem győzték le a langobardokat. Úgy tűnik, inkább szabad akaratukból ürítették ki a Kárpát-medencét, hogy Itáliát meghódíthassák[ix]. Az „uralkodó nélkül" - magyarul gazdátlanul maradt föld (valójában, mint azt megelőzően is romanizált pannóniaiak és dákok által éppúgy, mint szlávok által lakott) volt. (vö. Weissgerber 1999, 502; 2001, 75 ff.).

Mindemellett a gepidák felszámolásáról szó sem lehet. Létezésük legalább 599-ig bizonyított és régészetileg követhető a Kárpát-medencében (vö. Bóna 1976, Pohl 229 ff.).

Friedrich határozottan különbséget tesz hunok, bulgárok (=avarok) és magyarok között. Mindezzel szemben magam a bolgárokat a hunok részének tekintem, akik nem azonosak az avarokkal. (E feltételezésemet már Bulgária-cikkemben megalapoztam). Itt most csak mindenekelőtt írásos forrásokra támaszkodva szeretnék az avarok és a magyarok közötti viszony tárgyalásában elmélyedni.

Minden érdekelt kutató zavaros és ellentmondásos forrásokból indul ki. Ezt azzal magyarázzák - nem minden alap nélkül, - hogy a kortárs szerzők tisztázatlan vagy kétséges értesülésekre támaszkodtak volna. Mindenesetre egyetlen (középkorra) szakosodott történész sem sejthetett meg kitalált történelmet csak amiatt, mert a források ellentmondásosak. Amint magam megállapítottam, sok kérdés megoldódik, ha Illig alaptételeiből indulunk ki.

A X. századi német forrásokban az avarokat és a magyarokat szemmel láthatóan azonos népként kezelik. A X. század első felében lezajlott magyar portyázásokról[x] szóló híradások váltakozva avarokról és magyarokról beszélnek anélkül, hogy közöttük különbség lenne felismerhető. A Fuldai Évkönyvben említik: „Avari, qui dicuntur Ungari" (avarok, akiket magyarnak neveznek /Székely 9/). Widukind /16/ Szászországi történetek c. munkájában írta: „avarok, akiket most magyarnak nevezünk". Ezen túlmenően időben is elválasztotta egymástól az avarokat és a magyarokat.

VII. Konstantin ezzel szemben a De administrando imperio c. titkos írásában hangsúlyozta:

„Azután az avarok a Dunán túl tartózkodtak, ahol most a magyarok találhatók, akik lovas életmódot folytatnak." /Közvetlen fordítás a 30. fejezetből; vö. De adm. imp. (1967) 140 f., (1995) 159/.

A magyarok eszerint ott telepedtek meg, ahol korábban az avarok laktak; így nem voltak azonosak. Különösen hangsúlyosan jelenik ez meg a 29. fejezetben /122 f./, amelyben háromszor is hangsúlyozta, hogy az avarok a „szolgákhoz[xi]", vagyis a szláv népekhez tartoznak.

E felfogás természetesen minden más írott forrással ellentétben áll, amelyekben az avarokat türk népként nevezték meg. Konstantin „tévedése" mégis érthető. Minden kortárs bizánci forrás arról adott tájékoztatást, hogy az ellenséges avar haderő nagyrészt szlávokból állt. Ditten /90/ írta:

„Akkoriban a Pannóniában megtelepült szláv törzseknek el kellett ismerniük az avar fennhatóságot és ezután tevékenyen részt vettek az avarok Bizánc elleni támadásaiban. /.../ A szlávok valószínűen az avar haderő legjelentősebb etnikai csoportja lehettek."

Ditten itt többek között Theophylaktos Simokattesnek a hadifoglyok etnikai összetételéről szóló passzusaira hivatkozott /II., 3. 15/, ahogyan Moravcsik /I, 71/ is tette:

„Amint arról forrásunk tájékoztat, a nagyszámú hadifogoly alig ötöde volt avar; közel felük szláv és a maradék egyéb barbár."

Theophylaktos Simokattes híradása alapján pontosan 8000 szláv, 4000 gepida, 3000 avar és 2200 'egyéb barbár' esett fogságba. Az avarok nyilvánvalóan csak kisebbséget alkottak saját „államuk"-ban, amelyet minden elemzésnek figyelembe kell vennie. A tulajdonképpeni avarok nyelvéről csak töredékek maradtak fenn, amelyek arra utalnak, hogy ők egy török nyelvű nép voltak /Pohl 223 ff./. Moravcsik is így ítélte meg /1, 72/:

„A kevés nyelvi töredék, amely az avaroktól ránk maradt, arra utal, hogy az uralkodó réteg nyelve törökös jellegű volt."

A - később betoldott évszámokig bezárólag - megbízhatónak tekinthető óorosz Nesztor Krónika /1986, 25/ szerint:

„Amikor a szláv nép- amint azt már mondtuk - még a Dunánál élt, a szkíták országából, tehát Kazáriából jött, ezek az úgynevezett bulgárok a Duna mentén leereszkedve a szlávok elnyomói lettek. Ezután jöttek a fehér magyarok /„bjelye ugry"/ és birtokba vették a szláv földet, miután elűzték a volochokat, akik a szláv földet korábban birtokolták."

Ezek a magyarok először Herakleios császár korában tűntek fel, aki (pontosabban: mint ezek) hadjáratot vezetett a perzsa II. Khoszró Anusirván király ellen. Ezzel egyidőben léptek fel az avarok is, akik Herakleios ellen vonultak és őt majdnem elfogták. Ezek az avarok legyőzték a szlávokat is.[xii]

Ez a szövegrész több szempontból is nagy jelentőséggel bír. Mindenekelőtt a krónikás határozottan megkülönböztette egymástól a bulgárokat, avarokat és magyarokat. E forrás alapján szó sem lehet fentiek azonosságáról. Egy másik idézetben szintén jelentős adatot találunk:

„Az oroszoknak mind a mai napig van egy közmondásuk: 'Úgy buktak meg, mint az avarok'. Nincs már több törzsük és utóduk." /ebd., 26/

A magyarok etnikailag tehát nem lehettek az avarok utódai. Az időrend szempontjából viszont érdekes a megjegyzés, miszerint Herakleios bizánci császár idejében (610-641) jelentek meg a magyarok először a Dunánál, vagyis majd 300 évvel hagyományos időszámításunknál korábban. Fontosnak tartom azt a megjegyzést is, hogy a bulgárok az avarok és a magyarok előtt jelentek volna meg, miközben utóbbiak egyidőben szállták volna meg a Duna környékét. Mivelhogy az avarok 568-tól kétségtelenül megszállták Pannóniát, a magyaroknak is ugyanakkor kellett megjelenniük. (A Herakleiosra való utalás feltehetően tévedés lehet, amint az más korabeli forrásokban is megtalálható.)

A krónikás szemmel láthatóan két magyar megtelepedési hullámból indul ki. Másutt /35 f./ arról tudósít, hogy

„a 6406. évben a magyarok /„ugry"/ Kiev mellett vonultak el és a 'magyar hegyek'-en /nyilvánvalóan a Kárpátokon/ való átkeléssel bevonultak az országba, amelyet azóta 'Magyarországnak' neveznek." [xiii]

Esetünkben szemmel láthatóan az Álmos és később Árpád vezette magyarokról van szó. A 6406-os évet általában a 898. évnek tekintik. Véleményem szerint - amint azt egy későbbi utalással bemutatom - a Nesztor Krónika korábbi évszámait később igazították ki. Maga a 898-as évszán sem egyezik a nyugati tudósításokkal, miközben a magyarok már 896-ban Pannóniában itáliai fenyegetést kaptak volna.

Itt szeretnék utalni László Gyula magyar történész munkáira /itt 1970; 1995/, aki nemcsak írott forrásokra (Káltit nem említette), hanem régészeti és néprajzi leletekre hivatkozva képviseli azt a nézetet, hogy a magyar honfoglalás több egymást követő hullámban valósult meg. Az első hullám magyarjait a Nesztor Krónikával egyezően „fehér magyaroknak" nevezi. E felvetéssel szemben mindenekelőtt időrendi megfontolások kerültek terítékre /pl. Avenarius 187, és Anm. 46/. Ha azonban a kitalált középkor feltételezéséből indulunk ki, e megfontolások ingataggá válnak. László elgondolása segít a Kárpát-medence tényleges magyarrá válását megértenünk. (László néhány érvéről még szólok később.)

Magam is képviselem azt a munkahipotézist, hogy 568-ban (esetleg már korábban) az avarokkal magyarok is bevonultak a Kárpát-medencébe, tehát sokkal korábban, mint a tulajdonképpeni, Árpád vezette honfoglalás, amely Kálti adatainak megfelelően 600-ban következett be. (Közelebbit erről a 3. és 4. fejezetben).

Használhatónak látszik itt Georgios Monachos művének egy részletéről szó ejteni X. századi forrásként, amely VI. századi utalásokat, adatokat tartalmaz, és amely a konstantini iskola műveiben nem maradt fenn. Ezután menekültek a bulgár nagyfejedelem, Malamir (itt: Waldimer) idejében a bulgároktól Mihály vezetése alatt „makedónok" a magyarokhoz, akik a segítségükre voltak és visszatérésüket segítették. Marquart /494/ e visszatérést a 835-ös évre tette, vagyis hat évtizeddel a hagyományos magyar honfoglalás elé. Moravcsik a 837-es év mellett tette le voksát, véleményem szerint azt az abszurd nézetet képviselte, hogy ezek a magyarok a Don vidékéről érkeztek volna, ennek azonban már Monachos pontos tudósítása ellentmond.

Bulgáriáról szóló értekezésemben Malamirt 602-606-ra keltezem, ami azt jelenti, hogy rendhagyó időszámításom szerint a makedónok Árpád Magyarországára menekültek, amely követhetőbbnek látszik az eddigi felvetéseknél.

Ezúttal óvnék attól, hogy Moravcsik Gyula művének (Byzantinoturcica)[xiv] összefoglaló megjegyzéseit kritika nélkül támogassuk, amint azt pl. Friedrich tette. Moravcsik érdeme, hogy a bizánci forrásokban fellelhető adatokat a türk népekre vonatkozóan összegyűjtötte. Felismerte, hogy sok írott forrás adatai ellentmondásban vannak a hagyományos történetírással, amelyhez mindezek ellenére ragaszkodott. Hogy ennek megfelelhessen, olyan tarthatatlan feltételezéseket fogalmazott meg bevezető megjegyzéseiben, miszerint pl. a hunok, bolgárok és avarok etnikai rokonság híján lettek volna, majd ezt önkényesen és váltogatva különböző lovas társadalmakra vonatkoztatta. (Sok törzsszövetség vegyes jellegét magam nem vitatom. Megnevezésük mindig a többségi etnikai csoport után történt.)

A magyar krónikákban - legalábbis a Káltiban - szó sem esik az avarokról. Az Árpád vezérletével bevonuló magyarok alkalmasint szlávokkal („morvákkal") és „volochokkal" harcoltak /Kálti 18, 91 o.; 27, 97 o./ - László szerint a második magyar bevonulók, Kálti szerint a „Pannóniába való második bevonulás" /25, 95. o./. E forrásunk szerint az Árpád által legyőzött Szvatopluk morva fejedelem közvetlenül „Atilla után" kormányozta az országot, habár a szokványos időrend szerint Szvatopluk teljes 350 évvel Atilla után kellett éljen.

A Képes Krónika időrendi keltezései felette tanulságosak, ezekre a 4. fejezetben kitérek. Ezek egyike szerint az (első) magyar honfoglalás 104 évvel Atilla halála után következett be, tehát 557-ben. Nagyjából ebben az időben támadták meg az avarok a frankok keleti határait.

A magyar őstörténet feltárásában az iszlám források is kivételes jelentőséggel bírnak. Most csak röviden említem, Ibn Rusta 930 körül és Gardizi 1050 körül egybehangzóan abból indultak ki, hogy a magyarok a turk népekkel rokonságban állnak /László 1995, világszőttes forrás 1 ff./.

Josef Marquart /68 ff./ részletekbe menően elemezte olyan iszlám szerzők műveit, mint Muslim ben Abu Muslim, Mas'udi, Istachri, Ibn Ishaq, Ibn Fadlan és Ibn Hauq.[xv] Ők a X. században a magyarokat „baľyar" névvel illették. Emiatt nem gondolhatjuk őket az Isperich féle bulgároknak, mert például amint az Itália és Németország elleni portyáknál szóba került, hogy abban a bulgárok nem vettek részt. Arab felfogás szerint a „baľyar"-ok turk nép voltak. A „türk nyelvű" baskírokat egyébként ugyanezzel a fogalommal illették. Néhány történész azt az álláspontot képviseli, hogy a Volga menti Baskíria a magyarok őshazája lenne:

„A tatárjárást megelőző években (XIII. szd.) magyar dominikánus szerzetesek keleti pogány testvéreiket akarták felkutatni és olyan törzsek maradványaira bukkantak, akiket testvéreiktől évszázadokkal azelőtt választottak el, és velük magyarul meg tudták értetni magukat." /Dienes 7/

Theophylaktos Simokattes, aki feltehetően 600 körül írhatott, Historiae c. művében szkíta illetve/vagy avar „kivonulásról" értekezett, amely történészek között „legalább annyira részletgazdag, mint tisztázatlan és emiatt vitatott" forrásként kezelt. /Pohl 29/. Haussig /1953/ és Pohl /29 ff./ e kivonulást részletekbe menően elemezték anélkül, hogy megnyugtató eredményre jutottak volna. E kivonulás után az avarok két nemből álltak, ezek eredetileg a „var" és a „chuni." /Th. S. VII, 7/. Ennek megfelelően az uralkodó nemzetet „várkun"-nak nevezték. A „var"-ok Ázsiából származhattak, akiket egyébként a kínai forrásokból ismert zsuan-zsuan néppel azonosítottak. Theophylaktos szerint azonban az avarok egyáltalán nem vonultak be Pannóniába. Feltehetően egy másik (európai) törzs vehette fel a félelmetes nevet, hogy így más népekkel szemben tekintélyt szerezzen magának. E „szellemi tolvajlás" által (a kifejezés tőlem - Weissgerber) az európai forrásokból ismert avarokat helyesen „ál-avaroknak" kellene nevezzük.[xvi]

E kivonulás természetesen minden találgatásnak tág teret biztosít. Lehetséges lenne, hogy az „ál-avarok" azonosak lennének a magyarokkal, és a magyar krónikák Magorja és Hunorja nem más, mint a Theophylaktos Simokattes által említette „var"-ok és „kun"-ok?

Ennek azonban sok idézett forrásunk ellentmond. Így a Nesztor Krónika egyértelműen megkülönböztette egymástól az avarokat és magyarokat. Theophylaktos kizárólag egy meg nem nevezett török Csagánra támaszkodott. Meglátásom szerint ezzel együtt lehetséges, hogy egyszerűen kitalálták őket.

A honfoglalás időpontja

Magyarország 1896-ban ünnepelte a „Millennium"-ot, a magyar törzsek Árpád nagyfejedelem vezette „honfoglalásának" 1000. évfordulóját a Kárpát-medencében. Ez a helyzet azonban még a hagyományos történetírás szerint sem ilyen egyértelmű. Legfontosabb és szavahihető forrásunk, VII. Konstantin ezzel kapcsolatban semmilyen néven nevezett évszámot nem jelölt meg. Amikor a különböző történeti munkákban azt olvassuk, hogy a magyarok levédiai szállásukat a Donnál 889-ben az előnyomuló besenyők miatt feladták, hogy a Dnyeper és a Dnyeszter vidéki „Etelközt" néhány évvel később megszállták, azután hogy 895-ben a besenyők által újólag elűzettek, nos ezek mind csak számított időpontok. Keleti frank források másrészről viszont arról tudósítanak, hogy Arnulf császár 894-ben velük a „nagymorva birodalom" ellen szövetségre lépett, és 899-ben az itáliai Berengár (rész)-királyt („császárt") a Brenta partján tönkreverték /Dienes 81/. Etelközi elűzetésük után néhány évet „Erdelw"-ben (Erdélyben) kellett eltölteniük - miközben már elfoglalták a Kárpát-medencét, - éppígy néhány történész a honfoglalás kezdetét 897-re keltezte. A Nesztor Krónika szerint /1986, 35f./ csak 898-ban vonultak volna csak el Kijev mellett, hogy a Kárpát-medencébe jussanak.

Az óvatos történészek /pl. Dienes 86/ emiatt a magyar honfoglalást folyamatként kezelik, amely 895 és 902 (a morva fejedelemség felszámolása) között zajlott volna le.

Ismertek nyugat-európai források is, amelyekben a magyar honfoglalást már 895 előtt említik, így Hinkmar reimsi érsek, aki 862-re teszi /Dienes 81/. Folytatva Regino prümi apát évkönyvével, aki 889-től folyamatosan magyar hadmozdulatokról számol be, miközben a „szkíta" eredet kérdésébe is belemegy. Habár ez utóbbi az Illig-féle kitalált középkor legutolsó forrása, magam mégsem tartom hamisítványnak. Meglehet, hogy későbbi másolók keltezték volna át, és ténylegesen már a késői VI. században keletkezhetett.

A Klaus Weissgerber által idézett részek kiemelve. A "D" iniciáléban Előd, az "A" iniciáléban Álmos vezér ábrázolása látható (Képes Krónika 21. és 22.oldal)

A magyar Képes Krónika a honfoglalás idejére pontos adatokkal szolgál:

„Az Úr megtestesülésének 677. és Atilla, a magyarok királya halálának 104. évében, III. Konstantin császár és Zakariás pápa idejében a magyarok - amint azt a Rómaiak Krónikája is írja - másodszor is kijöttek Szkítiából.[xvii]" /Kálti 25, S. 95/

„Az Úr megtestesülésének 600. vagy 677. évében és Atilla halálának 100.évében az általánosan magyarnak nevezett hunok tehát - III. Konstantin és Zakariás pápa idejében - ismét visszajöttek Pannóniába. Átkeltek a besenyők, a fehér kunok és a szuzdáliak földjén és érintették Kijev városát. Majd átkeltek az Alpokon (=Kárpátokon) és megérkeztek egy tartományba, ahol számtalan sast láttak. (...) Ezután három hónapig vándoroltak a hegyeken át és végül Erdelw (Erdélyország, Transilvania, Siebenbürgen) határára értek." / Kálti 25, S. 96/

A Krónika ezzel három évszámot jelöl meg a honfoglalás idejére:

* 100 illetve 104 évvel Atilla halála után,

* a 600. év,

* a 677. év.

Mindhárom keltezés a 6/7. századra esik! A Krónikában sehol sem tesznek említést arról, hogy a honfoglalás a 9/10. századra esne. Eszerint a Kálti által tekintetbe vett krónikák még olyan adatokat tartalmaztak, amelyek a mai szokványos történelmi időrendnek kirívóan ellentmondanak!

Nemcsak amiatt tekintem a Krónika adatait kérdésesnek, mert írója három olyan különböző évszámot közöl, amelyek egymásnak is láthatóan ellentmondanak. (Kálti) minden adatát a számára ismert krónikákból vette át, amelyek azonban véleményem szerint három különböző és egymást követő honfoglalásról tesznek említést. Amint magam is utaltam rá, László ezt már korábban felismerte. Azt is észrevette, hogy a magyarok a bevonulásaik során három különböző útvonalon közelítették meg a Kárpát-medencét:

* a Vereckei-szoroson át,

* a későbbi Erdélyen keresztül és az

* Al-Dunán át /László 1995, világszőttes-cikk S. 6/.

Ebből arra következtetett, hogy minden bevonulási hullám más útvonalon történt. László ugyanakkor nem kockáztatta meg, hogy az egyébként általa is ismert (de nem említett) Kálti időrendi adataira alapozza a három bevonulás elgondolását.

"Primus ingressus Hungarorum in Pannoniam". Nagyméretű miniatúrában: "A magyarok bejövetele Pannóniába" (Képes Krónika, 7. oldal)