Kedves Unokaöcsém!

Örvendetes a politikai tisztánlátásunkat elősegítő eszmecserénk folytatása, illetve rajtad keresztül vidéki szerveződésetek eligazítása. A Netanjahu látogatása nyomán áttekinthetetlenebbé vált helyzetben tisztánlátásunk naprakészen tartására fokozottabb szükségünk lesz, mint gondolnánk. Értsétek jól, a belső egymásközti őszinte, a tisztánlátásunkat elősegítő eszmecserékről beszélek, nem pedig a velük a nem is rímelő kifelé irányuló sugalmazó-befolyásoló megnyilatkozásainkról. Akkor sem, ha az adott helyezettől függően mindkettő lehet sajátunk. Bár ez nem valami klasszikus megfogalmazás, értelmezzétek helyesen, mert a lényeget fejezi ki. Azaz változatlanul a céltudatos, közegorientált egyéni és szervezeti megnyilvánulásaink képezik a sikeres nyomulásunk alapfeltételét. Ennek tudatában olvassátok a jelen soros, mondhatnám Soros intelmeim, mert nem egyszerű az utóbbi hetek-hónapok szerteágazó és ellentmondásosnak tűnő eseményeit számunkra értelmezhető vonalba állítani, iránymutató választ adni az új helyzetben az ősi, mindenkor felteendő kérdésünkre: jó-e ez Izraelnek és a zsidó diaszpórának. Kis időszerű szójátékkal: Netanjahu, netán jó ez nekünk?

A leveledben felvetett legfontosabb témákat alcímnek használva válaszolok a kérdéseidre.

Soros intelmek

A téma közepébe vágva, igazad is van, meg nem is, akárcsak Lázár Jánosnak, amikor azt állítjátok, hogy nem Soros származásával van „a baj”. El is hinném mindkettőtöknek, de a származás megkerülhetetlen bökkenő. Ugyanis Soros beavatkozásainak önmaga által elismert irányultságát, hazai és nemzetközi követőinek összetételét látva, sokkal inkább az feltételezhető, hogy a származásával összhangban cselekszik. Azaz „a baj”, amiről beszéltek, nem választható el a származásától, ahogy másoknál is kimutatható a tett és a származás összefüggése. Nem közömbös tehát a származása az önmaga által is elismert lelkiismeretlen műveleteiben. E témakör kapcsán idézitek az általam nem szeretett, de valahogy mégis tisztelt Márai Sándor sokszor emlegetett gondolatát: „Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom. Csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó.” Valami ilyesmit a még kevésbé kedvelt Szabó Dezső is megfogalmazott. Vonakodva, de be kell ismernem, az igazság talán valahol tényleg e tájékon tanyázik. De mit érnek vele? Minket mindez hidegen hagy.

Soros tevékenysége az izraeli-amerikai céloktól meg pláne nem választható el. Merthogy – ezt sem győzöm ismételni – csak színleg, névleg cselekszik egyedül. Nehogy azt gondoljátok, hogy az USA és Izrael politikája, az amerikai főleg zsidó nagytőke, a szabadkőművesség, de a nemzetállamok megsemmisítésére törekvő más erők is nem állnak mögötte. Akkor is, ha nem nyilatkoznak, vagy az ellenkezőjét állítják. Egyedül pénzügyileg és politikailag – sajnos, lassan szellemileg is – képtelen lenne rá, hogy nyíltan és döntően befolyásolja az EU vezetőit, sőt segítségükkel hatásosan irányítson olyan világeseményt, mint a népvándoroltatás. Ám teheti, mert bár ma Európában a migráció a legnagyobb, sőt végzetesnek bizonyulható probléma, nem akad egyetlen EU-képviselő sem, lenne akár zsidó, akár gój, aki legalább megkérdezné, hogy ez az amerikai milliárdos milyen jogcímen tart kioktató előadásokat az Európai Parlamentben, folytat titkos tárgyalásokat az EU vezetőivel, és azok miért az ő téveszméit, nem pedig a tagállamok politikai akaratát követik. Tehát az a bizonyos „baj” nem csak Sorosnál mutatkozik.

Nekünk, ideértve általában a zsidóságot, Izraellel és Netanjahuval együtt, a felmerülő kérdésekben egyszerre kell pro és kontra álláspontra felkészülnünk. A pro és kontra veleje pedig a veled és ellened, a húzd meg és ereszd meg logikája. Mikor hogyan követelik meg az érdekeink. Ezért nemcsak káros, hanem önleleplező is a kormánynak a Soros elleni plakátkampányát zsigerből leszűkíteni antiszemitizmusra, ahogy a Mazsihisz elnöke, Heisler hittársunk tette. Netanjahuhoz fordulva a zsinagógai összejövetelen, kimondta, hidegzuhanyként ért minket, s cserbenhagyásnak tekintjük, hogy Izrael budapesti nagykövetének a Soros elleni magyar kampányt elítélő nyilatkozatát Netanjahu visszavonatta. Mindegy, antiszemita volt-e a plakátkampány vagy sem, a magyarországi zsidók elkezdtek félni – mondta, igyekezvén elhitetni, hogy ez cáfolhatatlan érv, ha a közvélemény másképpen látja is.

Pusztán formailag nézve a nagykövet leintése párját ritkító eset. De a pro és kontra szellemében el tudom képzelni, sőt remélem, hogy minden előre egyeztetve volt. Ha így történt – zseniális. Ugyanis a kétoldalú, sőt nemzetközi szempontból is fontos látogatás előtt ki is mondtuk, meg vissza is vontuk eddigi álláspontunkat; kemények is voltunk, meg rugalmasak is. Ugyanakkor a számunkra leglényegesebb cél is megvalósult, hiszen fenntartottuk a gójok előtt az általunk kialakított pszichológiai akadályt, miszerint egy zsidó sem a tetteiért, sem a hibáiért nem bírálható, mert az antiszemitizmus. A tárgyalások során e tételt sikerült 1919-ig visszamenőleg hatályosítani, s remélhetőleg lemondanak a számtalanszor beígért rendszerváltás utáni elszámoltatásról és a kettős állampolgárok nyugtalanításáról is. Soros pedig a mi kutyánk kölyke; nehogy már takargassuk, vagy szégyelljük! Sőt, emlékeztetek, hogy Sorost 2002-ben óvatlanságból, vagy hízelgésből, de Budapest díszpolgárává választották. A 18 karátos aranyérmét és viaszpecsétes díszoklevelet Demszky Gábor polgármestertől kapta. A kitüntetéssel ingyenes díszsírhely is jár, ezért akár az is előfordulhat, hogy a sorosozás után – amennyiben ez lenne a végakarata, vagy a család kívánsága – a főváros díszszertartással temeti el, mivel Sztálintól, Haynautól és másoktól eltérőn Sorostól nem vonták meg a Budapest díszpolgára címet. Így a végén mégiscsak ő nevethetne.

Tehát a gójok is pro és kontra helyzetben találják magukat. Akárcsak az egész világ. Legyen rasszizmusból, vagy érdekből, de Sorosban zsidóknak, gójoknak egyaránt a zsidót kell látniuk, legalábbis a zsidót is. Viszont tévedés lenne csak magánemberként kezelni, hiszen a feltérképezhetetlen állami és pénzügyi támogatás nélkül képtelen lenne eljátszani szerepét. Az is ténykérdés, hogy az összetűzést Magyarországgal az ő ténykedése váltotta ki, nem a magyarok kezdeményezték. Mindezt látnunk kell magunk között, hogy minél inkább beletanuljunk a pro és kontra gyakorlatába. Ezért is derülök jókat a vitán, hogy Soros palesztinbarát-e, vagy nem. A világosabban látók ezt félrevezetésnek is tartják, mert helyesen úgy ítélik meg, ez nem tőle, hanem az adott helyzettől függ. Pontosan, hiszen Soros is ismeri a pro és kontra egyenletet. Tudja, hogy e két szélső véglet ritkán jelenik meg, inkább a rugalmas átmeneti formái fordulnak elő. Ezzel azt akarom mondani, tudatában van, hogy a palesztinok a hozzánk legközelebb álló szemita fajtestvéreink, de annak is, hogy Izrael Állam létrejötte óta Káin-Ábel viszony uralkodik közöttünk.

A pro és kontra kényszer rendeltetésszerű volt Orbán és Netanjahu nem manapság kezdődött, de most látványos formát öltött, ám korántsem biztos, hogy hosszú életű összemelegedésében is. Minket nem zavar, ha valaki hol szövetségesünk, hol ellenségünk, akár országokról, szervezetekről, vagy személyekről van szó. Egy zavar, de az nagyon; ha valakik barátaink (testvérpárt, meg ilyesmi) akarnak lenni. Tapintatosan mi alig vagyunk képesek rá, de valahogy mégis csak megértetjük majd a magyarokkal, hogy a barátság és az érdek, akárcsak a tisztesség és a politika nem tűrik egymás társaságát. Ugyanis lemondással, elnézéssel, kompromisszumokkal, mások érdekeinek figyelembe vételével járnak, ami viszont nekünk soha nem volt és nem lehet sajátunk. Ugyanakkor, persze, megköveteljük, hogy ők barátságosak, sőt szolgálatkészek legyenek velünk szemben. Így is járt el minden rendszerváltás utáni, de lényegében a rendszervás előtti kormány is.

Ennek ismeretében ne tartsd hát véletlennek, hogy a Soros tevékenysége kapcsán kialakult helyzet láthatólag mindegyik felet kielégíti, akkor is, ha nem így nyilatkoznak. Ugyanis egyféle strapabíró egyensúlyi helyzetet tart fent. Orbánéknak megfelel, hiszen nem kell közvetlenül bírálniuk az „amerikai imperializmust”, főleg remélt barátjuk, Trump politikáját, de mégis elmondhatják róla a véleményüket a világnak. Az ellenzéknek is jó, mert akkor és annyiszor antiszemitázhatják le az Orbán-kormányt, amikor és ahányszor akarják. Teszik is, észre sem véve a lényegi változást, hogy Magyarországon (lassan más helyeken is) az antiszemita vád sokak szemében már-már dicséret, hiszen a világ egyre inkább szembefordul a nyomulásunkkal. Az antiszemita kártya azonban, bármennyire is réges-régi cinkelt lap, a névértéke még érvényesül. Az amerikai politikának is kedvező, mert mossa kezeit, mintha semmi köze nem lenne az egészhez, hiszen mindezt Soros műveli. Izraelnek ugyanezért felel meg, és a Soros-hálózat kiképzett felforgató ügynököket szállít részére. Végül nekünk (mondhatnám a hazai háttérhatalomnak) is kielégítő, mert bennünket nem emlegetnek, s ekképpen még hatékonyabban ügyködhetünk. Magának Sorosnak is elfogadható, mert ezáltal még befolyásosabbnak hatalmasabbnak tűnhet mind szövetségesei, mind ellenfelei szemében. És utóvégre, kifelé mindegyik fél úgy viselkedhet, mintha kellemetlen lenne neki ez az egész ügy, ugyanakkor érvként használhatják, sőt egyéb céljaik elérésére is alkalmazhatják. Mivel azonban időnként nyilvánosan állást kell foglalniuk, vagy dicsérik, vagy bírálják, de különösebben nem törekednek a helyzet megváltoztatására. Mi magunk sem, de a lassú módosulásokat is éberen figyeljük, és ha szükséges, reagálunk.

Része vagyunk-e a magyar nemzetnek?

Nem csodálkozom, hogy nem tudjátok megnyugtatóan megválaszolni a Netanjahu látogatása során ismét, s ezúttal különös hangsúllyal felmerült kérdést. Mivel azonban a köznapi gyakorlatban a helyes válasz és az annak megfelelő magatartás döntő jelentőségű, járjuk körbe a témát.

Az antiszemita jelenségek elleni kitartó harcunk eredménye, hogy a vezető magyar politikusok védekezésképpen, átgondolatlanul, egymással versengve állítják, a Magyarországon élő egyik legnagyobb európai zsidóközösség „a magyar nemzet részét képezi”. Netanjahu látogatása során ezt számtalanszor, már-már kényelmetlen átéléssel hangoztatták. Azonban, bármennyire is hízelgő számunkra, állításuk nem más, mint logikai és politikai baklövés! Ők maguk rögvest hozzáteszik ugyanis, hogy Magyarországon „a zsidó nemzet reneszánsza” folyik. Netanjahu pedig ugyanezt azzal erősítette meg, hogy a magyarországi zsidó közösségek érdekeit szolgáló megbeszéléseket folytatott Budapesten, s hangsúlyozta, „Izrael kötelességének tartja a világ zsidóságának védelmét, s gondoskodik róla, hogy a világ állandóan halljon a zsidó sorstragédiáról, mindenütt zsidóként élhessenek, s zsidó mivoltuk miatt senki ne sérthesse meg a jogaikat.” Ha tehát itt mind az izraeli, mind a magyar fél szerint két világosan elkülönülő nemzet létezik, az egyik semmiképpen sem képezheti a másik részét. Ugyanúgy, mint ahogy ugyanazon magyar vezetők álláspontja szerint a székelyek, az erdélyi magyarság sem képezi a román nemzet részét. De állításaik ellentmondanak a saját közigazgatási rendelkezéseiknek is. Hiszen nagyszámú és egyre aktívabb zsidó szervezet (az öt vallási mellett kulturális és számos egyéb jellegű) létezik, s egyesek még az állami költségvetésben is külön tételként szerepelnek, de a többiek is bőkezű anyagi támogatást kapnak (nem beszélve a kártérítési és egyéb igényeinkről), ünnepeink alkalmából minket külön hivatalosan üdvözöl a kormány, velünk külön tárgyal, stb. Ha a nemzet részét képeznénk, minderre értelemszerűen nem kerülhetne sor. De arra sem, hogy ezt a gój közvéleményt igencsak irritáló állítást felelőtlenül ismételgessék. Ám ez is pro-kontra helyzet ugyan, hisz e botorságot mi magunk kényszerítettük ki, és taktikából fent is fogjuk tartani.

Elkülönülésünk e szellemiségét erősítette meg szenvedélyes élességgel a zsinagógában Heisler András is, amikor a szónoki emelvényről a két miniszterelnökhöz fordulva kifejtette, a Mazsihisz nem a kormány, nem az antiszemitizmus, hanem „az asszimiláció ellen folytat iszonyatos küzdelmet”. Hivatkozhatunk ismét a szomszédos országok magyar kisebbségeire, hiszen az ő fennmaradásuknak is ez a titka, s a Fidesz-KDNP kormány is igyekszik kiküszöbölni az asszimilálódásukat. Vagy vegyétek az iszlám betolakodókat; soha nem fognak asszimilálódni, meg is mondják, hogy nem ezért szállják meg Európát. Mi viszont ilyen világosan ezt még nem mondtuk ki, bár a gyakorlatban hagyományosan, gátlásosság nélkül mindig érvényesítettük. Nem tagadható, hogy a zsidó-magyar együttélés során bőven akadtak zsidó írók, költők, tudósok, zeneszerzők, művészek és más értelmiségiek, akik zsidóságukat csendben megtartva, magyar nyelven folyó tevékenységük révén hallgatólagosan átlényegültek magyarrá. De egyénekről van szó, nem a zsidóságról, mint olyanról, és főleg akkor történt, amikor Izrael Állam még nem létezett, s nem volt kihez igazodniuk. A mostani tárgyalásokon éppen ezért további ígéretet csikartunk ki a zsidó kultúra fokozottabb külön terjesztésére és felsőbbrendűként bemutatására is. Ismételgethetik hát, ahányszor akarják, soha nem voltunk, nem vagyunk és nem is leszünk a magyar nemzet része. Legfeljebb, ahogy Heisler mondta, „büszke és felelős magyar állampolgárként akarunk élni”. Mind a büszkéhez, mind a felelőshöz lenne egy-két ostorozó szavam, de hagyjuk ezt most. Ugyanis pontosan a tudatos és következetes elkülönülésünk okán, az általunk kikényszerített sűrű bocsánatkéréseikre és említett állításaikra sem adtunk és adunk választ. Budapesten ezúttal is bő és harsány volt e termés, mégsem tettük meg. Úgymond hivatalosan egyszer sem bocsátottunk meg, s egyetlenegyszer sem igazoltuk vissza – sem Izrael, sem a diaszpóra – hogy a magyar nemzet részét képezzük! Ellenkezőleg, a bölcsőtől a temetőig elkülönülünk. A számtalan példa közül csak a legutóbbiakra emlékeztetlek. A mieink, a gójokat vérig sértve, a közelmúltban a Kozma utcai zsidó temetőben talált keresztény sír kapcsán leszögezték: „Egyetlen gój eltemetése a már régebben eltemetett százezer zsidó közé, mind a százezer zsidó halottat sérti”. Ha ez fordított szereposztásban nekünk tették volna szóvá, világméretű antiszemitázásba kezdtünk volna, ám a magyar illetékesek meg sem szólaltak. Minket meg nem érdekel, hogy a gój temetőknek nincs felekezeti jellege. Rákosi Mátyást a Farkasréti temetőben, más zsidókat a Fiumei úti Sírkertben temették el, de mi a halálban is el kívánunk különülni. Most meg azt követeljük, hogy tereljék el a Ferihegyre vezető egyik légifolyosót, mivel a zsidó temető felett halad el, zsidóknak pedig tilos zsidó halottak fölött tartózkodni. És ezt is el fogjuk érni, akármennyire is ízléstelennek tűnik. Szerencsére a zsidó temetők felújítása „a magyar adófizetők pénzéből” (Igen, az övékből!) rendben folyik. (Olyannyira, hogy még a Szerbiában lévőinket is a magyar hatóságok újítják fel!) Így aztán a mi sírjaink egyre szebben domborulnak, a gójokéi meg nyomorulnak. Mert ők is, hatóságaik is hagyják. Nekünk egyre több ősi zsidó jelenlétet igazoló emlékhely kell, mert a jövő így lesz a miénk. Nemrég valahol olvastam, hogy naponta száz fővel fogy a magyar lakosság (halál és kivándorlás okán), mi meg, sajnos nem ekkora napi tempóban, de szaporodunk. Úgy tudom, a tárgyalásokon központi téma volt a további zsidó betelepülés állami elősegítése, ezért jó szemmel nézzük, hogy a rendszerváltás óta egymilliónyi magyar hagyta el az országot, és ezt továbbra is ösztönözzük, mert helyet teremtenek a mi egymilliónknak. Emlékeztetlek benneteket egyik előző levelemre, amelyben kifejtettem, hogy Magyarországot a volt galíciai térséggel együtt gyakorlatilag második Izraellé akarjuk tenni. Ez vitathatatlanul történelmi esemény lesz. Most nagy lépést tettünk irányába.

Tapasztalataink szerint mi mindig számíthatunk a mindenkori magyar kormány védelmére, ám ez, ahogy az eddigiekből is láthatjátok, nem jelenti, hogy a magyar kormányok is számíthatnak a mi támogatásunkra. El sem várják, bár legutóbb – talán a kapcsolatainkban először – Orbán célzott rá, hogy jól jönne a kormánynak. Ők úri becsületből, magyar tisztességből teszik, amit tesznek, akkor is, ha nem élvezik elismerésünket, sőt szembefordulunk velük. Ahogy én, vagy te nem tehetünk róla, hogy zsidónak születtünk, úgy a gójok sem tehetnek róla, hogy annak születtek. Ez az egyetlen közös bennünk. Viszont, ahogy én zsidóként akarok érvényesülni, a zsidó érdekeket akarom szolgálni, úgy ők magyarként akarnak érvényesülni és élni. E törekvéseikben néha elmennek a falig, ahogy ők mondják, de vigyázva, hogy ne lépjék át a határt. S itt jelentkezik a leglényegesebb különbség, mert mi zsidók meg nem is ismerünk semmiféle határt.

A fentiek kapcsán, a jövőbe tekintve, s miheztartásotok rugalmas alakítása végett kitérek még valamire. El kell ismerni, Orbán Tusnádon hatásosan érvelt: ha 2018-ban a Fidesz-KDNP elveszítené a választást (amit, persze, Orbán sem gondol komolyan, bár az EU és Soros megnehezítheti a helyzetét) a balliberális oldal kiüríti az elért szociális vívmányok többségét, lebontja a migránsok előtti határzárat, összességében, a saját szavaik alapján ítélve, rosszabb helyzetet teremt a jelenleginél. Én ugyan nem vagyok híve annak az opportunista álláspontnak, hogy azért kell valakire szavazni, mert nincs jobb, de belátom, ez a való helyzet. Lehet, hogy nekünk, no meg a buta és önmutogató magyaroknak, akikre az ellenzék számít, formailag jobb lenne, ha az ellenzék kerülne hatalomra, de összességében, a migrációs válság kellős közepén, félelmetesen lerontaná és bizonytalanná tenné az ország helyzetét. Bármennyire is szemben állunk a néha magyarkodó kormánnyal, látnunk kell a tényleges helyzetet. Borzasztó könnyű nagy hangon kifogásolni, hiányolni, javasolni bármit is ellenzéki oldalról, vagy a források megnevezését mellőzve, vég nélkül sorolni, hogy mit kellene tenni. A pro és kontrát tehát úgy kell érvényesítenünk, hogy változatlanul ellene vagyunk ugyan a jelenlegi hatalomnak, akadályozzuk a nemzeti érzésű politikusok kinövését, de nem látunk számunkra jobbat. Ezért bíráljuk, amennyire csak lehet, próbáljuk kisebbíteni a sikereit, segédkezünk Izrael-barát politikusok kinevelésében, de már nem akadályozzuk újraválasztását, aminek fizetségeként viszont még erőteljesebb lesz a további nyomulásunk.

Egyébként örömmel látjuk Andy Vajna és a gój oligarchák, a Makaóba külön géppel pókerezni járók, no meg a hozzájuk felzárkózni serénykedő Farkas Flóriánnak minket is megszégyenítő nyomulását. Ugyanis valamelyest elvonják rólunk azon milliók gyűlöletét, akik egész életükben nem keresnek annyit, mint ők egy év alatt, s akik keresetének több mint felét még mindig az adók és a járulékok viszik el, míg az előbbiek talán e fogalmakkal nem is találkoznak.

Térjünk azonban vissza az eredeti kérdésre. Mi akkor mégis kik vagyunk, kérdezhetitek vissza. Magyar állampolgár zsidók vagyunk. A gójok szerint méltatlan állampolgárok. Ezt viszont vegyük dicséretnek, mert más szavakkal azt jelenti, hogy jó zsidók vagyunk. Magunk között el is ismerhetjük, soha nem a magyar nemzet, vagy Magyarország érdekeit tesszük az első helyre – a kormánnyal is ebben a szellemben tárgyalunk – hanem a saját elkülönülő gazdasági, pénzügyi, vallási, vagy akár faji érdekeinket, beleértve Izrael Állam érdekeit. Ahogy Heisler szavaiból kiderül, közöttünk is vannak azonban, akik mindezzel nem értenek egyet; főleg azok, akiket Orbán a barátainak tart. Ám akik ezen változtatni akarnak – eltávolítandóak. Nem keletkezhet törésvonal közöttünk. Fel sem vetődhet, hogy az eddigi identitásunkat elveszítsük, vagy akár módosítsuk. Szent könyveink parancsolatai megváltoztathatatlanok és megkérdőjelezhetetlenek. Az önfeladás nem a mi műfajunk, akármennyit is szenvednek a gójok, migránsok, palesztinok, arabok, nemzetállamok, avagy bárki más. Ebben az országban pedig mára olyan tárgyalási előnybe verekedtük magunkat, hogy lényegében állam vagyunk az államban, s ezt a luxust, a pro és a kontra szellemében, megengedhetjük magunknak. Megnyugtatlak, hogy ezt tudja és támogatja Netanjahu is, akkor is, ha Budapesten nem így beszélt. De azt sem igazolta vissza, hogy mi a magyar nemzet részét képezzük! Ha ezt elismerné, nem állhatna ki többé a diaszpóránk külön érdekei mellett, nem antiszemitázhatna, elvesztené az egyik legfontosabb nyomásgyakorlási lehetőséget, de a posztját is.

Mindebből kiérezhetitek, mi tudjuk, mit cselekszünk. A gójok láthatólag és remélhetőleg nem egészen! Ez így volt, így van és így lesz rendjén a jövőben is! Pro és kontra!

Történelmi jelentőségű?

Jót nevettem a talán nem is alaptalan feltételezéseden, miszerint Netanjahu látogatása sajátos előkészítésének véled, hogy Jeruzsálemben a Beitar-Vasas Európa Liga selejtező focimérkőzésen lefújás előtt két perccel 3:1-re vezetett a Vasas, a végeredmény mégis 3:4 lett a Beitár javára. Ennyi idő alatt három gól rúgni tényleg nem akármi. Bekapni azonban lehet, ha valaki ráhajt. Ezért aztán a Vasasnak a saját pályáján, saját közönsége előtt is bizonyítania kellett, hogy erős csapat a Beitar és 3:0-ra alul is maradt vele szemben. A sportvezetők, persze, kimagyarázták magukat és bemagyarázták a közönségnek, hogy minden szabályosan történt. A Vasas-szurkolók mégis azt dalolták, hogy „Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.” Kérdezhetitek, hogy egy közel-keleti, vagy kisázsiai ország milyen jogon szerepel az EL-ben. Nos, ez is a kivívott kivételezésünk eredménye, ami azt célozza, hogy ne kerüljünk össze arab csapatokkal. Mi az ilyen érzékelhető megalázkodásoknak csak örülünk, a sportban is, a politikában is, de főleg a pénzügyekben. Ám tartunk tőle, a lényegét illetően olyasmi ez, mint amikor a magyar aranycsapat érthetetlen módon 3:2-re elvesztette 1954-ben Bernben a világbajnoki döntőt azzal a nyugatnémet csapattal szemben, amelyen a selejtező során 8:3-al játszva túllépett. Az effélékkel, ahogy akkor, ma is csak a gyúanyag gyűlik, s egyszer csak felrobban.

A Netanjahu látogatás kapcsán is felfedezni vélek hasonló detonátort. Tudniillik, ha valaki azt állítja, hogy Magyarországon a rendszerváltás, vagy akár a belépés a NATO-ba és az EU-ba történelmi esemény volt, egyet tudok érteni akkor is, ha a magyarok egyre inkább és jogosan úgy érzik, hogy negatív előjellel volt az. Egyébként valóban történelmi eseménnyé csak az válik, ami beíródik a történelembe. Kormányfők hetente találkoznak egymással a világban, de általában önmaguk nem nevezik történelmi jelentőségűnek a saját lépéseiket, tudják, hogy a történelem nem őriz meg elhanyagolható részleteket. Jól érzed, Netanjahu látogatása során magyar részről kimódoltan visszaéltek e jelzővel. Csodálkozásomra még az Echo TV is használgatta. Nem lehet egyértelműen eldönteni, mi indokolta a túlzást, akkor sem, ha jelenleg mindkét félnek fontos volt a találkozó. A kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének igénye és időszerű világpolitikai meggondolások hozták tető alá. Talán ez utóbbi a fontosabb, ugyanis úgy érzem, hogy pillanatnyilag mindkét fél szövetségeseket keres, s ennek érdekében akár gesztusokat is tesznek, míg a kétoldalú kapcsolatok, mint mindig, most is Izrael akarata szerint alakulnak. A tárgyalások és a beszédek során többször elhangzott, hogy a két országot a külső fenyegetés elleni védelem köti össze. Érvnek ez sem rossz, de ha megvizsgáljuk e fenyegetés irányait, okait és történetét, közös elemre nem, de irdatlanul eltérő tartalomra bukkanunk. Hiszen a bibliai Izrael irtott és pusztított, s e szellem uralja a mai Izraelt is, ami Magyarországról nem mondható el. Mégis, a jövőben sem lesz másként. Nem hiszem, hogy ezt bővebben ki kellene neked fejtenem.

A határzárért nem bíráltuk a magyarokat, hiszen azzal minket is védenek, mivel, ahogy Orbán ki is kimondta, az EU az iszlám migrációval az antiszemitizmust importálja Európába. Ebben mi is látunk kockázatot, de ahogy a múltkor írtam, szemita, pénzügyi, vagy más alapon majd megtaláljuk a módját a „békés együttélésünknek”. Nekünk végül is jó, ha egy társadalom minél sokszínűbb. Csak nehogy egységes nemzeti legyen. E meggondolásból szánalmasnak tartom „szövetségeseinket”, köztük Bokros Lajost, aki „fasisztának”, vagy Szanyi Tibort, aki pedig „alkalmi fasisztának” nevezte Orbánt. De általában mind a régi, mind a tojásból alig kikelt ellenzék egyre inkább kifejezetten ellenséggé válik, nemcsak politikailag, hanem a szó legszorosabb értelmében. Semmit nem ér az önmagukat lejáratott Heller Ágnes, Konrád György, vagy Tamás Gáspár Miklós társadalmi legitimnációt nélkülöző kisszerű erőlködése sem. Nevetséges, hogy többek között az ő uszításukra, az EU kötelezettségszegési eljárást indít Magyarország ellen a migráns kvóta elutasítása miatt, holott jól tudja, a migránsok ide nem is nagyon akarnak jönni. Ha meg jönni akarnának, azt mi is elleneznénk és megtennénk a szükséges intézkedést, mint ahogy a déli országhatáron a fizikai és jogi határzár felhúzása is, nem mondom, hogy kizárólag, de a mi érdekünkben is állt. Másik „szövetségesünk”, Botka intelligenciája sem tündöklő, mert ő meg mintha észre sem venné, hogy a kerítés beígért lebontásával a mi védettségünket gyengíti.

Az EU-val kapcsolatban, belső értékelésként, ki kell térnem rá, hogy megkérdőjelezhetőnek tartom azokat a Budapesten elhangzott állításokat, miszerint az európai biztonság érdekében áll, amit Izrael tesz, s meg kell köszönni, hogy hozzájárul az európai biztonsághoz. De felszalad a szemöldököm azon is, hogy bírálat helyett az EU nyissa ki a kaput Izrael előtt, mikor olyan Izrael-diktálta társulási szerződést és egyéb fontos megállapodásokat fogadott el, amelyek szélesebb lehetőségeket biztosítanak Izraelnek az EU-ban, mint a később felvett tagállamoknak. Talán az iszlám behatolás máris érzékelhető következményéről lehet szó, meg a V4-nek állított csapdáról (erre majd visszatérek), ami miatt az EU valamelyest tartózkodóbb lett Izraellel szemben, de ez nem kontrázza az előbbieket.

Ugyanakkor Brüsszel migráns antipolitikája kétségtelenül óriási segítség, mert elvonja a figyelmet a zsidók csendes betelepüléséről és élettér hódításairól egész Európában. Ne félj az élettér szótól, ha rólunk van szó. Látod, a nemrég megalakult Identitisz is nyíltan hirdeti! Magunk között igazat is adhatunk nekik, végre egy gój mozgalom nevén nevezi a dolgokat. Ettől nem szélsőjobboldali, hanem nemzeti, de szélsőjobboldalinak kell neveznünk, sőt minél hamarabb meg kell találnunk rá az indokot, hogy leantiszemitázzuk.

Az iszlám migráció beözönlésének, s az elhallgatott zsidó betelepülésnek a következményei már nem visszacsinálhatóak sem az EU-ban, sem a V4-ben. Ezt az is bizonyítja, hogy továbbra sem hallunk egyetlen szót sem a migráció igazi okairól, illetve okozóiról. Tipikus tüneti kezelés folyik. Magyarországon a betelepítést a lakosság 87%-a ellenzi – mondják. Tehát 13% már mellettünk áll. Biztosan észrevetted, mi semmit nem szólunk, amikor azt halljuk a kormányszervektől, hogy a magyarok önmaguk akarják meghatározni, kikkel éljenek együtt, hiszen tény, hogy azok mi vagyunk. Csak ezt elővigyázatosan elhallgatják még önmaguk, de – és ez a másik detonátor, amitől tartok – a választóik előtt is. De a magyarokban egyre inkább tudatosodik, hogy a fogaskerekek itt egyáltalán nem illeszkednek egymáshoz, s erre előbb-utóbb valamelyik érintett fél nagyon ráfizethet. De azok nem mi leszünk. Egyelőre együtt élünk; aztán majd meglátjuk. Ma még túl nagy veszélyt jelentene, ha kitennénk magunkat a muszlimok megjelenésének. A magyarok már így is kifizettek háromszázmilliárd forintot a migráció elleni védekezésre, el kell tartaniuk a cigányság jó részét, na és itt vagyunk mi is. Ha most megjelenne még egy harmadik ingyenélő csoport, lázadás törne ki. Így is egyre többen és hangosabban tiltakoznak már a „nemzetidegenek” ellen.

A következtetésünk tehát az, hogy az izraeli-magyar közeledés nem annyira bilaterális, mint nemzetközi szempontból tekinthető fontosabbnak, mert csökkentette a két országra nehezedő nyomást. De igazad van, ezt sem kell túlértékelnünk. Már csak azért sem, mert jelentős átütő megállapodás nem született (a színfalak mögött viszont nagyon is lényeges témák kerültek napirendre), s nemzetközi visszhangja igen vegyes. Az arab világ egyáltalán nem nézte jó szemmel a feltűnően nagy – van, aki azt állítja, hogy megjátszott – politikai közeledést. A magyar közvélemény sem volt odáig érte, az izraelit is eléggé felkavarta. A világ zsidó diaszpóráiban szintén keletkeztek kételyek. A Mazsihisz és az itteni diaszpóránk sem, vagy nem eléggé értette meg. Ezért ezúttal a magyarországi zsidóság agresszívebb is volt a magyar kormánnyal szemben, mint maga Netanjahu, aki, mi tagadás, az adott helyzetben nagyvonalúbbnak látszott. A mi hangsúlyunk a szokás szerint a saját helyzetünk további javítására, belső pozíciószerzésünk elősegítésére esett, Netanjahu pedig inkább nagypolitikai célokat követett, de ezek érdekében azért ráhangolódott a pro és kontránkra is. Ezzel kapcsolatos húzásai miatt alakultak ki körünkben ellentmondásos értékelések már a találkozó létrejötte előtt, sőt Netanjahu gesztusait és azt látva, hogy leintette a saját nagykövetét, olyan benyomás keletkezett, hogy a Mazsihisz egy része és a vele rokonszenvező ellenzéki pártocskák hirtelenjében nem tartják Netanjahut jó zsidónak. Formálódnak bennünk olyan lappangó érzések, hogy az izraeli vezetők, akik „zsidó zsidónak” tartják magukat, valamelyest távolodnak a világ zsidó diaszpóráitól, akiket „nem zsidó zsidónak” tartanak. Heisler ezért tette fel a szónoki kérdést Netanjahunak a zsinagógában: "Mi ne volnánk igazi zsidók? Akik Izraellel álmodunk?" E két új kategória engem is mellbe vágott. A „zsidó zsidót” még csak érteni vélem, bár badarságnak tartom, de „nem zsidó zsidó” szerintem képtelenség. Nem is megyek ebbe bele, csak jelzem nektek, mert ez a ma még csak szójáték esetleg része lehet annak a lopakodó törésvonalnak, amit az előbb említettem. Netanjahu nem használta e kifejezéseket, de az újszerű magatartásából, bár Budapesten is a diaszpórák mellett beszélt, nem tűnnek kizártnak.

Máig tartó értetlenséget szült azonban, amikor Netanjahu kifejtette, az Izrael-ellenesség sem más, mint bújtatott zsidóellenesség, talányosan hozzátette, hogy "Semmi bajom az amerikaiakkal, csak azt akarom, hogy ne létezzen az Egyesült Államok." Az igazat megvallva, ezzel nem tudunk mit kezdeni a mai napig, ő pedig nem tért vissza a témára, de amerikai reagálás sem jutott el hozzám. Fura módon az egész hajcihő csökkentette a Magyarország elleni antiszemita vádaskodást, s enyhítette Izrael átmeneti elszigetelődését. A vita ilyen és hasonló részletkérdéseiben azonban még mindezt látva is nehéz igazságot tenni, de a pro és kontra elemzés segít ebben is.

Egyébként nem teljesen kizárt, hogy Netanjahu politikája valamelyest változik, legalábbis átmenetileg, mivel rákényszerül a V4-ek részére kedvezőbbnek tűnő eljárásokra, de főleg kijelentésekre. Maga Izrael és a zsidók azonban nem változnak, mint ahogy a világ sem felejti el Izrael tetteit. Netanjahunak ezért nagy eredmény, hogy az Izrael által évtizedeken át elkövetett, annak idején megbocsáthatatlannak minősített agressziókra fátylat borítottak. Számtalanszor Izrael szemére vetették az ENSZ BT megannyi határozatának semmibevételét, az agressziókat a szomszédos államok ellen, a palesztin vezetők célzott likvidálását, az amerikai kémhajó bombázását, a gázai vérengzéseket, de egy MALÉV gép lelövését is, amelyről tévesen azt hitték, hogy Magyarországon kiképzett palesztin katonákat szállít, stb. Elismerik, nem ismerik, de a V4 részéről most megtörtént mindennek a hallgatólagos belenyugvó elfogadása.

Elhangzott olyan értékelés is, hogy Izrael utoljára akkor állt ki Magyarország mellett, amikor szembefordult Sorossal. A meglepő „utoljára” kifejezés azt akarja érzékeltetni, mintha már más esetekben is kiállt volna, ami puszta ábránd. Nem utoljára állt ki, hanem – a pro és a kontra szellemében – először, de könnyen lehet, hogy tényleg ez lesz az utolsó. A magyar politikusok nagy részét viszont ez nem zavarja, ők mindvégig ki fognak tartani mellettünk.

A világ azonban halad, s ahogy az ellenzék, de főleg a mostanában feltűnt ifjonc, ám önmagukat máris kiemelkedő politikusnak tartó titánok bátor demagógiával hajtogatják, fel kell nőnünk a XXI. századhoz. Sem ők, sem a pártok vezető politikusai kísérletet sem tesznek e kedvenc jelszó tartalmának a megfogalmazására. Előlegezzük meg a bizalmat, s mondjuk ki, talán a V4, illetve Orbán és Netanjahu tett most ebbe az irányba mutató figyelemre méltó, tudatosnak tűnő, de nagyrészt feltételezhetőleg ellentétes célokra irányuló gyakorlati lépéseket, amelyekből, kellő kivárás után, majd le lehet vonni bizonyos elméleti következtetéseket. Úgy tűnt, törekedtek rá, hogy túllépjenek a múlton, a mában éljenek. E feladat megoldása valóban történelmi lehetne, de előbb lássuk, milyen irányba viszi őket a történelem.

V4 – Oszd meg és uralkodj?

Kissé elhamarkodottnak tartom a meglátásodat, miszerint a V4 Macron és Netanjahu meglepő majdhogynem kooptálásával az első lépést tette meg a saját felszámolása irányába. Tényleg ámulatba ejtő, hogy a V4 naivnak tűnő együttműködési készségét ügyesen kihasználva, mindketten, főleg Netanjahu, beépülhettek, s igazad lehet, hogy ezt követően a V4 már nem az lesz, ami eddig volt. Mind az EU, mind Izrael és ezzel más erők is nagyobb nyomást tudnak gyakorolni rájuk, könnyebben be tudnak avatkozni a belügyeikbe, esetleg meg is oszthatják őket. Nekem nincs kétségem afelől, hogy Netanjahu és Macron a V4-en belül a legelső lépéseiktől kezdve az EU-t fogják képviselni, valamint a saját országaik érdekeit követik. Ennek látványos megnyilvánulása, hogy Netanjahu javaslatára közös munkacsoportot hoztak létre a terrorizmus elleni harcra. Politikai fintor, hogy a terrorizmust nyíltan érdekérvényesítési eszközének valló országgal, Izraellel hoztak létre munkacsoportot a terrorizmus elleni harcra. Vajon milyen meggondolásokból ment ebbe bele a V4? Netanjahu még azt is elérte, hogy a következő ülésüket Izraelben, ráadásul jövendő fővárosunkban, Jeruzsálemben tartsák. Ezek után már nehéznek bizonyulhat szabadulniuk Netanjahutól és Macrontól, mert az együttműködési készség hiányával fogják vádolni őket. Könnyen lehet, hogy az EU-nak közvetett módon, a rafinált látszólagos és cseles Izrael-ellenességgel sikerült a megoldással kecsegtető útra terelni az egyik igazán súlyos problémáját, a V4 ellenállását. Nehéz feladat elé állítanátok, ha megkérdeznétek, az EU és Izrael közül ki kinek az ügynöke a V4 elleni játszmában. Az viszont biztos, hogy a kialakult helyzetből az esetleges legkisebb magyar, vagy V4 visszakozást is antiszemitizmusnak fogjuk minősíteni! Úgy, hogy szerintem is remélhetőleg végzetes meggondolatlanságnak bizonyul a jóhiszemű együttműködésre törekvésük.

Emellett is el kell ismernünk, a V4 merészen és nagyot alkotott Európa javára, a nemzetállamok érdekében, ám ugyanezzel a merészséggel lépett rá az olyanokkal való átgondolatlan együttműködés útjára, amely a bukás lehetőségét is magába foglalja. Elszigetelődniük persze nem lehet, tárgyalni is kell, de most nem ez történt, hanem két jelentős ellenfelüket engedték be maguk közé. Most már kimondhatom, mert már bent vannak és eltávolításuk gyakorlatilag lehetetlen. A V4 abban a formában, ahogy eddig sikeres volt, megszűnőben van. Nyugaton máris pedzegetik, hogy átalakulóban van V2+2-vé. (A Németország felé vonzódó Csehország és Szlovákia, szemben az EU-t bíráló Lengyelországgal és Magyarországgal). Merkel, Macron, Van der Bellen, Juncker, Schultz és mások is erőteljesen munkálkodnak a V4 megosztásán. Láthatólag nem teljesen eredménytelenül. Mindezek fényében mondom, bár pillanatnyilag még túl kategorikusan hangzik az említett állításod, tagadhatatlan, hogy tartalmilag benne van a pakliban. Ugyanaz a kényszerű logika érvényesülhet, mint a migráció kérdésében: a betolakodott muszlimokat sem lehet már Európából eltávolítani, sőt elébe kell menni az igényeiknek. Annak ellenére sem, hogy a Lisszaboni szerződésben, vagy más közösen elfogadott EU-normában nincs olyan szabály, hogy a tagállamok kötelesek migránsokat befogadni. Nem vagyunk közvetlenül érdekeltek, de be kell látnunk, néhány EU vezető sorozatos és önkényes politikai döntéséből, s a szolidaritásra hivatkozva, utólag szeretnének jogi alapot fabrikálni. Rövid idővel ezelőtt még az egekbe emelték a szubszidiaritás elvét, miszerint a felsőbb szint nem veheti át azokat a szerepeket, amelyeket egy alacsonyabban elhelyezkedő szint is képes kielégítő módon betölteni. Most meg kézi vezérléssel a legmélyebben akarnak beavatkozni a tagállamok belpolitikájába. A V4-nek, bár ő is „elfelejt” a szubszidiaritásra hivatkozni, tökéletesen igaza van, mikor elutasítja az elvek semmibe vételét. Az EU-vezetők pedig, mivel sem érvelni, sem cáfolni nem képesek, szánalmasan fals érvekkel utasítják vissza a megalapozott jogi kifogásaikat.

Álláspontodat azzal egészítem még ki, hogy az újdonsült együtt-működés közös alapját úgy határozták meg, hogy mind a V4, mind Izrael a saját országát és népét védi. Mindenki tudja azonban, hogy mennyire eltérnek a történelmi körülményeik, és hogy Izrael ezt milyen tragikus ellentmondásokon és áldozatokon keresztül érvényesíti. Ezért a V4-eknek még formálisan sincs igazuk nagylelkűségi rohamukban, miszerint példát vehetnek Izraelről, hogyan kell védelmezni a nemzeti érdeket. Egyrészt mert Izrael ezt tűzzel-vassal teszi, másrészt mi csak ne ösztönözzük őket ugyanerre, mert akkor mindenekelőtt velünk kerülnek szembe. Még olyan állítás is elhangzott, hogy Izrael védi Európát és a V4-t a migráns invázió ellen. Ám nagy bajban lennének, ha idézniük kellene legalább egyetlen ilyen konkrét esetet. Ez soha nem volt és nem is lesz Izrael célja. Csak emlékeztetek az „arab tavaszban” és az Iszlám Állam létrehozásában játszott, sikertelenül álcázni próbált izraeli és amerikai szerepre.

Történelminek nevezték a V4 és Izrael együttműködésének beindulását is. Lehet, nem is sejtik, de ebben lehet egy fonák igazság. Nem várt értelemben bizonyulhat ugyanis történelminek, de ezt majd csak Netanjahu és Macron mondja ki, amikor elvégezték a küldetésüket, azaz, amikor a V4-nek már későn lesz az ébredése. Az a végeredmény főleg Magyarországnak lesz köszönhető, csak nem látszik előre, hogy az érintettek érdemének tekintik, vagy bűnéül róják majd fel. Ne bízzuk el azonban magunkat. Itt sem barátságról van szó, s ez a játszma is kétoldalú. Ma még mindez inkább óhaj és feltételezés, az egyetlen szilárd kiindulópont, hogy Izrael beépülése a V4-be egyértelműen valaminek a kezdete. Esélyeket teremt, hiszen nem egy pillanatnyi politikai szeszély, hanem a stratégiánkba és az EU jelenlegi vezetőinek politikájába illeszkedő remélhetőleg körültekintő számítással kidolgozott leplezett terv része, amely komoly célokat tűz maga elé. Ennek sikeres kezdőlépését érezteti a Má’áriv izraeli napilap híre, amely szerint sajnálatos technikai hiba miatt történt egy botrányos kiszivárogtatás, amit a Kuruc.info kihasznált, így biztosan ti is olvastátok, de azért idézem. Kifigurázza ugyan őket, de a lényeget tükrözi. „Netanjáhu izraeli miniszterelnök budapesti találkozójának első napján az izraeli kormányfő zárt ülésen okította a magyar, cseh, szlovák és a lengyel miniszterelnököt a többi között arra, hogy Európának, s azon belül az említett négy országnak miként kellene viselkednie Izraellel, illetve a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának hazájával. Csakhogy valamelyik, feltehetően súlyos mértékben antiszemita nyitva hagyta a mikrofonokat, s ezért Bibi hegyi beszéde és a négy megalázkodó kormányfő ámenjei egyenesen a szomszédos teremben várakozó újságírók fejhallgatóiban landoltak.” Egyébként az újságíróknak a nyilvános rendezvényeken nem volt lehetőségük kérdések feltevésére, így legalább megkapták a leglényegesebb információt.

Hozzáteszem azonban, ti is tudjátok, milyenek a politikusok; egyet mondanak, s mást gondolnak. Kifejtik a hivatalos álláspontot, de mögötte húzódik igazi szándékuk. Csakhogy ha a hátsó szándék nem is, a hivatalos álláspont számon kérhető. Természetesen ez Netanjahura is vonatkozik. Ámde az előny mégis nála van, legalábbis remélem, mert én őt dörzsöltebbnek, gátlástalanabbnak tartom, mint a Visegrádi Négyeket együtt.

A zéró tolerancia visszaszól

Intelmeim befejezéseként kitértek az általad felvetett lelkiismereti kérdésre. Nem csodálkozom, hogy megalapozatlan követeléseink szolgai teljesítése és érdemtelen sikereink láttán, néha felébred bennetek a lelkiismeret, s szeretnétek odakiáltani a gójoknak: Nyissátok már ki a szemeiteket! Örülök neki, hogy önmagatok belátjátok, nem tehetitek, mert veszélybe sodornátok távlati céljainkat.

Ámde magunk között elismerhetjük, önkéntelenül is az igazság tör fel a lelkiismeretetek háborgásában. Talán nem sejtitek, milyen mélyről, a tudatalattitokból ered, ezért fel is vázolom. Ha a zsidó problematikánk bármelyik részletében elmélyülünk, rájövünk, hogy szinte semmi nem úgy van, ahogy bebeszéljük magunknak és láttatjuk másokkal. Gátlástalanságban, ügyeskedésben, mesterkedésben, jobb anyagi körülmények elérésében otthonosabban mozgunk, de nem vagyunk felsőbbrendűek, csak ennek belénk nevelt hamis tudatában élünk, és képmutatóan próbáljuk elhitetni a gójokkal. Netanjahu látogatása során például mindkét fél a menybe menesztette Herzl Tivadart, mint aki magyar zsidóként 1896-ban kidolgozta a cionizmus, Izrael Állam megteremtésének eszméjét. Ám Magyarországon jóval előtte, 1875-ben Istóczy Győző főszolgabíró, az Országos Antiszemita Párt alapítója és parlamenti képviselője vetette fel és dolgozta ki először. Hivatalosan a magyar parlamentben, sőt nemzetközi fórumon is.

Ezzel kapcsolatban engedjetek meg egy kis kitérőt. Ugye milyen groteszk: az akkori demokrácia elfogadhatónak vélte antiszemita párt létezését, amely be is került a parlamentbe, a mostani demokrácia pedig zéró toleranciát hirdet még a gondolati antiszemitizmus ellen is. Ám mondjátok meg, mi jobb nekünk. Ha pontosan tudjuk, kik fordulnak szembe velünk, vagy pedig ha mindenkit burkolt antiszemitának tartunk, amiből rengeteg kellemetlenség adódhat? Magyar szemmel nézve pedig, mi a tisztességesebb? Ha őszintén megnyilvánulhatnak, vagy ha a „Zéró tolerancia az antiszemitizmusnak!”-szájkosárban csak moroghatnak és vicsoroghatnak? A gójokat jogosan felháborította, hogy a tárgyalások alatt a fideszes Magyar Idők napilap első oldalán, magyar győzelemnek feltüntetve, féloldalt betöltő öles betűkkel írva azt látták, hogy „ZÉRÓ TOLERANCIA AZ ANTISZEMITIZMUSNAK!” Holott ők réges-rég azt követelik, hogy az ő győzelmükként végre a „ZÉRÓ TOLERANCIA A MAGYARELLENESSÉGNEK!” jelszó jelenjen meg és érvényesüljön. Mivel azonban ahhoz nekünk is van néhány szavunk, azt hiszem, várhatják. (Örülünk viszont annak, hogy a hagyományosan mélymagyar Magyar Nemzet megszűnt magyarnak is és nemzetinek is lenni). Ez a pro, de keressük csak meg e helyzetben is a kontrát.

Nem kedveltem Kádár Jánost, de odafigyeltem mikor ki-kimondott dolgokat. Az a nevezetes kiszólása jut most eszembe, amin inkább nevetgélnek, pedig, ha belegondolunk, meghúzódik benne valamifajta bölcsesség: „A krumplileves legyen krumplileves!” Azaz, ide vonatkoztatva, a fennen hirdetett szólásszabadság legyen szólásszabadság, a véleményszabadság pedig véleményszabadság. Így mindannyiunk helyzete és ezzel maga „a helyzet” is javulna. Egyébként is ma Magyarországon akárki nyíltan lehet oroszellenes, amerikaiellenes, németellenes, törökellenes, sőt kihívóan magyarellenes is (Emlékezzetek csak Kertész Imre és Kertész Ákos, Spiró György íróinkra, Landeszman György budapesti főrabbinkra, és sorolhatnám vég nélkül), miért kizárólag csak zsidóellenes nem lehet? Kíváncsi vagyok, akik elrendelték, meg tudnák-e magyarázni elfogadhatóan ezt a szemet szúró, sőt – mondjuk ki – a magyar társadalmat sértő kivételezést. Ugyanakkor látják-e, hogy rendelkezésük joggal szüli az antiszemitizmust, ezért – Hüledezzenek csak! – végső soron nem más, mint a legkifinomultabb, s ennek okán a leghatékonyabb burkolt antiszemitizmus. Az őshonos nép hátrányára, azaz a betelepültek javára korlátozni a véleményszabadságot gyakorlatilag ugyanaz – tehát detonátor – mint a betolakodó muszlimok kedvére lerombolni a kereszténység ősi jelképeit. Szerintem ezt Netanjahu is tudja, de nem tette szóvá, mert úgy vélheti, akik nem gondolják végig a dolgokat, felelőtlenül mellőzik a másodlagos, harmadlagos hatások vizsgálatát, rá fognak fizetni, de ez az ő dolguk.

Visszatérve a cionizmusra, Herzl tehát az Istóczy által kifejtett és kidolgozott eszmét vette át, csak módosította a saját beállítottságának megfelelően. Úgy is felfoghatjuk, hogy Istóczy, ahogy a magyarok többsége is, cionistább, mint mi magunk, hiszen tiszta szívből kívánják, hogy alijázzunk Izraelbe. Mi meg inkább itt szeretnénk maradni, azaz rossz cionisták vagyunk. De láthatjátok, a legkegyetlenebb antiszemiták sem a magyarok, vagy más gójok, hanem maguk az izraeliek, hiszen félévszázada a saját fajtestvéreiket, az ugyancsak szemita palesztinokat és az arabokat irtják. (A miniszterelnököktől nem követelhető meg, hogy a számtalan sürgető napi feladataik mellett ilyesmiben elmélyüljenek. Ám az apparátusaiktól, a beszédíróiktól megkövetelendő, hogy a valóban történelmi jelentőségű dolgokra, s ne csak a közvetlen okokra, okozatokra hívják fel a figyelmüket, hanem a hatékonyabb közvetettekre is, hogy minél pontosabban, tényleg történelmi felelősséggel tudjanak állást foglalni).

No, ha adódik rá alkalom, élek a meghívásotokkal, leutazom hozzátok és cinikus cionizmus címmel kiselőadást rögtönözök nektek minderről. Bár tartok tőle, hogy ha kiokosítalak benneteket, kitértek a hitetekből, ezért, amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan le is mondok róla.

Legyetek nyugodtak, hiszen kimosdat bennünket, hogy nem csinálunk titkot a nyomulásunkból. Persze, fékezni kellene magunkat, ám e magatartás oly idegen tőlünk, hogy fel sem merem vetni. Egyébként is, a magyarok miért hagyják? Miért nem működik a szellemi, biológiai, nemzeti önvédelmi ösztönük? Szemléltetésként elmondok még valamit. Nemrég, mivel már nehéz indokot találni újabb zsidó emlékhelyek építésére, hiszen az ország, különösen a főváros tele van velük, elhatároztuk, hogy botlatóköveket rakatunk le a járdákon minden egyes elhurcolt, vagy eltűnt zsidó volt lakhelye előtt. Folyik is az egész országban, és egy sor váratlan gondot okoz a járókelőknek. Ám ezúttal sem akadt egyetlen magyar önkormányzat, vagy hatóság, amely felemelte volna a szavát e már szerintem is zabolátlan nyomulásunk ellen. Akkor miért ne csinálnánk? Ez az a beidegződött különbség közöttünk, amely szinte már gépiesen javunkra fordítja a dolgok menetét!

Bár a jelen helyzetet még nem az jellemzi, hogy mi vagyunk erősebbek, hanem hogy szerencsénkre ők ügyködnek gyengén és rászedhetően. Nem akarom elkiabálni, de olyan kedvező helyzetbe mesterkedtük magunkat, hogy már szinte csak mi magunk okozhatjuk a vesztünket. Nem ok nélkül nyilatkoztok hát lesújtóan a gójokról, de látnunk kell, ők is tudják, mi az a pro és kontra, s nehogy óvatlanul ráébresszétek őket, hogy ma még képesek lennének rekontrázni. Ezért legyetek roppantul körültekintőek, szemfülesek, kétkedők és agyafúrtak. Pro és kontra!

Jahve áldjon!

Nagybátyád

---

* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.

- - -

(Megjelent a KAPU 2017/8 számában)