Felkelt a Hold, és a fáradt útitársak, a reszkető állócsillagok már mind-mind a távolban ragyogtak. Örvénylett a fény a táj felett, puha párákba öltözött a Föld, amikor az űrhajó megérkezett.

Hosszú volt az űrutazás – Otthon, talán már el is feledték? És azt is tudja rég, hogy itt nem vár senki reá, nem köszöntik jöttét: Üdvözlégy idegen, sok szerencsét! Nem hívják: Légy nálunk vendég! Senki nem kíván majd neki jó estét, álmodó, holdfényes éjszakát. Ahogy besötétedett, megkerülte lassan a Föld fényudvarát, ellazultan sokáig lebegett a nyüzsgő, esti városok felett, a metropolisokkal, most még csak ismerkedett.

Tudta, holnap minden bonyolultabb, nehezebb lesz, de talán reggel a földiekkel megismerkedhet. Kíváncsian szemlélődött – közben a fáradhatatlan készülékek, komputerek mindent mértek, elemeztek –

Életében sok-sok lakott, vagy halott bolygót látott, de most kirándulásra jött, hogy megismerje a különös, földi világot.

Amint közeledett, a várakozás szinte észrevétlen, lassan rátelepedett. Fokozódott benne az izgalom, feltámadtak a kutató ösztönök. Most már észrevette a városok fölött lebegő ködöt, majd meglátta monitorán, amint az éji tenger egy, távoli pontján fényes sugárzás pulzál, - atomrobbanás? Baleset, vagy háború talán? Ám csendes volt a víz és néptelen az óceán. Behangolta a TV kereső csatornát – tucatnyi adót, és tv híradót talált. Micsoda hangzavar, erőszak kavalkád? Égen-földön mindenütt agresszív pusztulás.

Egy városban aknák robbantak az utcán. A tereken sebe-sültek és halottak hevertek, most ért találat egy mecsetet. Ilyenek hát az emberek? Lehajtotta fejét, kezébe temette arcát, szégyellte magát. Ilyen még nem történt vele, teste cserben-hagyta, és könnyezett.

Lehangolta, amit látott, most már emlékezett, útja előtt mire figyelmeztették űrutazó kapitányok, akik ismerték a földi világot: „Itt minden jóakarat csődöt mond." Túl sok a rossz, és alig orvosolhatók a bajok. Ezer év óta mindenki megbánta, aki beavatkozott a Föld bolygó dolgába. Pedig volt, aki megpró-bálta: Nimrud, Gilgames, Prométheusz, Jézus, Mani, Buddha, és sokan mások, de arról nem szólnak a híradások, hogy végül mind kudarcot vallott. Ezen a bolygón szenvedés, tévhitek formálták az életet: sebek, csalódások és kudarcok hagytak a génekben nyomot és blokkolták a javított humán programot.
Gondolatait, hirtelen vészjelzés törte szét, műszerei azt mutatták, hogy bemérték és tüzelnek rá, - már közelednek a föld-levegő rakéták!

Magasságos űrbéli ég! – ezek nem tudják, hogy csak egy gombnyomás, és nyom nélkül eltörölhetné ezt az ellenséges dühöt, - de nem ezért jött.
Bár tudta, hogy nem kap majd virágot, erre mégsem számított. Nem késlekedett tovább, ebből elég volt, felvonta az űrpajzsot, felkészült a riadóra és postázta a rakéta küldeményt vissza a feladóra. Figyelmeztetés nélkül megtámadták, és még azt sem tudják, honnan jött és mit akar, űrpajzsa kit takar? Éretlen ésszel, háborús tűzzel játszanak. Vitathatatlan! Tény, hogy ellenségesen elutasították, megtámadták az emberek.

Haragos volt és csalódott, a hosszú úton hiába fáradt, és hozott ajándékot az űri éjen át, megcsúfolták jóakaratát: „No way out", nincs kiút – suttogott – de nem szeghette meg az űr-szabályt: Ne árts!

Elindult, és lassan gyorsított, még egy ideig kedvetlenül nézte az egyre távolodó Földgolyót, szaporább lett lélegzete, nem ismerte eddig ezt az érzést, szomorú és tanácstalan volt, ahogy a fiaskóról gondolkodott –

Űri idegenként, már mind eljöttek a távoli rokonok, amint hírét vették, mint vajúdnak a földi humanoidok. Jöttek, hogy megsegítsék a forrongó, különös, kék bolygót. Később mind elmentek, mert itt nem működtek a más bolygókon bevált módszerek. Belátták – oly bonyolult káosz ez, amelyet a mohó önzés és a téboly fűszerez. Valami rossz szellem fátuma leng a Föld felett, nem akar már segíteni senki, ki is tudna, ily megrontott tömeget átnevelni? Az idegenek előtt, már csak egy cél lebegett: Megőrizni a törékeny életet, amíg lehet. Nem használt sugallat, látomás, átadott tudás, és annyi, óvatos beavatkozás. Szomorú volt látni a bennszülötteket, amint béklyóba veri őket a meghasonlás és a gyűlölet. Mindenek felett uralkodik rajtuk a téboly esztelen indulata.
Miért nem tud megtisztulni ez a világ? Miért nem leli útját az emberiség? Hol vesztette el a Földanya Ariadné fonalát?

Nincs segítség – kérdezték az Argonauták? Nincs az ember-nek reménye, csak robotol az elszánt sokadalom? Egyetlen célja van a túlélés, és ámokfutóként fut végzetes célja felé. LSD? – vadkender? Jól mondják, bünteti őket az Isten.

De ki mondja meg, véget ér-e egyszer ez a börtön –
az emberi szenvedés történelem a Földön?
Igen, ige kell, legyen: igen,
mert nagyon fáj a nem: Remény kell!
Így hát' igen-igen: Így legyen!
Legyen értelem, megértés, béke és kegyelem,
Megbocsátás és türelem a szíveken -
Bár legendák őrizték a látogatást,
s erről vallanak a próféciák,
túl sok a titok,
mégse keressünk varázslatot,
fogadjuk jósszívvel a dogon jóslatot –
szellemisége az ember javára lehet.
Igen, a szárnyaló képzelet,
mint világítótorony fénye,
új világképet vetít jövőnk egére.
Ki tudja? hová vezet az ember útja,
ha nem törli el létét egy, végzetes tragédia?
Lesz-e még ideje, ha eljön a záróvizsga,
az ítélet maga, vagy átveszi helyünket
egy, javított formula?
Látjuk-e végre a célt, lesz-e újjászületés?
vagy palackposta viszi el létünk rossz hírét?
Mennyi kérdés? És a válasz csak egy „lehet..."
Már alig halljuk a teremtés ütemét,
A kétely önző ámokfutása veri szét
a bölcsesség józan szellemét.
Még minden lehet, szól az üzenet:
Az ember arra született,
hogy benépesítse a Földet,
majd jó és rossz tapasztalással,
érett szívvel, ésszel és tudással,
a Kozmosz gyermekeként
A világegyetemben elfoglalja a helyét.
Tied lehet ember a csillagos ég,
ha majd felemel szellemed ereje?
ha majd nem gyötör többé pénz, hatalom, önzés,
de mondd, mivel töltöd időd ma még?

A többi versek:→