1.3. Atilla halála

1.3.1. Priszkosz rétor

Gordon (1960), 109. o. Priskos, 23-as számú töredék. „Atilla egy nagyon szép lányt vett el, akinek Ildikó volt a neve – sok más feleség után, ami szokásban volt ennél a fajnál. Megviselve az esküvői mulatozás túlságba vivésétől, eltompulva az alvástól és a bortól a hátán feküdt. Ebben a helyzetben az orrvérzés, amely szokásosan az orrából folyt volna, mivel szokásos csatornáit nem tudta elérni, lefolyt a torkába egy halálos átmenetben és megölte őt. Így részegség vetett szégyenteljes véget egy királynak, aki háborúzásban szerzett hírnevet.”

Gordon (1960, 110) hozzáteszi: „Római körökben forgó romantikusabb rémhírek szerint egy asszony döfte le egy késsel (ld. Marcellinus Comes: Chronicon, 454 év).” Majd folytatja Priszkosz közlését:

„Másnap későn a királyi személyzet, valami balszerencsét gyanítva, hangos kiáltások után betörték az ajtókat. Attilát vérfolyástól holtan találták, sebek nélkül, és a lány lesütött szemmel sírt a fátyla mögött. Ekkor, ahogy az e fajnál szokásos, levágták a hajuk egy részét, és borzalmasan eltorzították arcukat mély sebekkel, hogy a kiemelkedő harcost kellően meggyászolják, nem női siránkozással és sírással, hanem férfi-módra, vérrel. Ezzel összefüggésben, csodamód az történt Marciánnal, a Keleti császárral, akit zavart ez a bősz ellenség, hogy egy istenség állt közel hozzá álmában mutatva Atilla íját eltörve ugyanezen az éjjel, mintha a hunok sokat köszönhetnének ennek a fegyvernek. Priszkosz, a történész, azt mondja, ő elfogadja ezt igaz bizonyítéknak. Attilát félelmetesnek tekintették a császárok, mégpedig olyan mértékben, hogy adományként természetfeletti jelek mutatták a halálát a kormányzóknak.”

1.3.2. Jordanes

„Fegyverkeznek tehát a kölcsönös végveszedelemre és csatára kelnek Pannoniában a folyó mellett, amelynek neve Nedao. Itt csődültek össze a különféle népek, amelyeken Atilla fennhatóságot gyakorolt. A népekkel együtt megoszlanak a királyságok is és egy testből külön tagokká lesznek, amelyek nem vesznek részt egyikük szenvedésében, hanem A FEJ LEMETSZÉSE UTÁN EGYMÁS ELLEN DÜHÖNGENEK.” (kiemelés: G. K. E.)

1.3.3. Marcellinus Comes

929. (A. C. 454) Ind. vii, Actio et Studio coss. (a megadott év, 454, hibás, lehet, hogy elírás a helyes 453 helyett).

„Attilát, a hunok királyát, Európa árvává tevőjét, tartományában az éjjel asszonyi kéz késsel ledöfte. Az erős vérhányás miatt úgy tartották, hogy az a nő gyilkolta meg. Aetius patríciust, aki a nyugati köztársaság nagy üdvét jelentette, és akit Atilla is rettegett, Valentinianus császár barátjával, Boetióval együtt a palotában lemészároltatta : és vele (Aetius-szal) együtt a nyugati ország is elbukott, s mind a mai napig nem is volt ereje felemelkedni.”

1.3.4. Az idézett dokumentumok összevetése:

Mind a mai napig nem ismeretes olyan magyar őskrónika, amely Atilla haláláról megtervezett gyilkosságként számolna be. Ennek oka lehet, hogy a magyar fél (a hunok) nem voltak beavatva a gyilkosság tervébe. További ok lehet az a vallási türelmetlenség és elfogultság, ami a Szent István korától kezdve eluralkodott hazánkban. Tény, hogy legrégibb őskódexünk, a Tarih-i-Üngürüsz (az Üngürüsz története) egy latinra fordított magyar ősgesztából fordítódott törökre (Grandpierre K. E., 1979, 1990). Ami pedig azt jelenti, hogy a hun-magyar ősgesztát először latinra fordították át, vagyis átesett egy olyan beavatkozáson, ami létének megmaradásához szükséges volt: hogy ne magyar nyelven íródjon. Szent István idejétől kezdve ugyanis a vallási „türelmetlenség” nem tűrt meg sem magyar nyelvű, sem az ősvallásról beszámoló, sem rovásírásos szövegeket. Ilyen mértékű „türelmetlenség” (talán pontosabb a terror kifejezés) idején az Üngürüsz történetét latinra fordító krónikás számára világos volt, hogy kulcsfontosságú tabu-témák átmentése a latin változatba a geszta megsemmisüléséhez vezethet. Tudjuk, hogy bár István király is az Árpád-házból származott, korától kezdve Árpád neve is tabunak számított (lásd az „Árpád neve bűnös név, tilos kiejteni” c. fejezetet, GKE, 1993, 34)! Ezért feltehető, hogy Atilla meggyilkolásának puszta feljegyzése is főbenjáró bűnnek minősült, és esetleg ezért fordult, öncenzúrát alkalmazva, az Üngürüsz történetének latinra fordítója a nyugati forrásokhoz Atilla halálának leírásakor. Ha így volt, akkor amíg esetleg eredeti hun vagy magyar nyelvű őskrónika vagy ennek nyoma fel nem bukkan, addig az idegen, külföldi kútfők beszámolóira tudunk csak támaszkodni. Figyelemre méltó, hogy éppen a legbeavatottabb, legérintettebb személyek - köztük Marcián, az új bizánci császár volt az, akikről a fentebb idézett nyugati beszámolók megírják, hogy előre tudott a gyilkosság megtörténtéről, még annak napjáról is pontosan tájékozott volt. Marcellinus Comes, a magas rangú, beavatott római hivatalnok szintén tudott a gyilkosságról, és szövege arra utal, hogy köreiben ez volt az általános nézet. A Jordanes-idézetben pedig Jordanes is akaratlanul és közvetetten kifecsegi Atilla meggyilkolásának tényét. A „FEJ LEMETSZÉSE” kifejezés ugyanis kétségbevonhatatlanul szándékosságra utal, Atilla meggyilkolásának tényére.

Irodalom:

Gordon, C. D. 1960, The Age of Atilla. Fifth-Century Byzantium and the Barbarians. 1960, The Univ. Of Michigan Press. Ann Arbor.
Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs XXIII. Évfolyam, 1979. december, 12 szám, 1952-1969.
Grandpierre K. Endre, 1990, Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tarih-i Üngürüsz tükrében. Népszava, Budapest.
Grandpierre K. Endre, 1993, A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, Budapest.
Hambis, Louis (Professor au College de France), 1972, Atilla et les Huns, Presses Universitaires de France, Paris
Jordanes, VI. szd., A gótok eredete és tettei, latinból fordította Dr. Bokor János, Brassó, 1904, 90. o.
Kolozsvári Grandpierre Endre, 1998, Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Könyvek 1., 19. oldal.
Marcellinus Comes, V. szd. (kortárs), Patrologiae cursus completus...ad usque Innocentii III. Tempora Series Prima, tomus LI, Paris, 1846, 917-948, 929.
Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest.
Semino, Ornella, Passarino, Giuseppe, Oefner, Peter J. et al., 2000, The Genetic Legacy of Paleolithic Homo Sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective. Science, 290, 10. November 2000, 1155-1159.
Szabó István Mihály, 2003, A magyar őstörténetkutatás új távlatai? Szabó István Mihály: A magyar őstörténelem egy biológus szemével. História, 43-46.
Üngürüsz története, Iszkender legenda, 906/1526, ford. Blaskovics József, kézirat, 1978. Torzított kiadása: A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Madzsar tarihi. Ford. Blaskovics József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.

2. A tanulmányunkban felhasznált kordokumentumok értékeléséhez

2.1. Priszkosz töredékeinek felderítetlen rejtélyei

„Ismét eljött a skytha Edekon (Edekon a hunok között magas állást viselt), aki a háborúban (i.u. 440-447) kiváló szerepet játszott, és vele a római eredetű Orestes (Atilla titkára), aki a Saos folyó mellett a paionok (hibásan így nevezték a pannonokat) földjén lakott, mely a nyugatrómaiak hadvezérének, Aetiusnak ismert szerződése szerint a barbárnak hódolt. Ez az Edekon megérkezve a császári palotába, átadta Atilla levelét, melyben ez vádolta a rómaiakat a szökevények dolgában, fenyegetődzött, hogy fegyvert ragad, ha vissza nem kapja őket, s ha a rómaiak abba nem hagyják azon föld művelését, melyet ő tőlük elfoglalt volt…A levél fölolvasása után távozott Edekon Vigilasszal együtt, ki a barbár szavai után tolmácsolta volt Atilla szóbeli üzenetét. Majd más épületekbe ment, hogy Khrysaphiosszal, a császár főtestőrével (aki egyszemélyben a birodalom hadvezére és (hogy modern kifejezést használjunk) miniszterelnöke is volt) találkozzék, kinek nagy befolyása volt. Edekon bámulatát nyilvánította a királyi épületek nagyszerűségén; és mihelyt beszédbe fogott Khrysaphiosszal, a tolmácsoló Vigilas előadta, hogy Edekon dicséri a császári palotát s magasztalja a római udvar gazdagságát. Khrysaphios azt felelte, hogy Edekonnak is lehetne aranyos fedelű háza és vagyona, ha faképnél hagyná a skythákat és a rómaiakhoz pártolna. Azon válaszra, hogy szolgának nem szabad ilyet tennie gazdája beleegyezése nélkül, Khrysaphios tudakozódott, van-e Edekonnak szabad járása Attilához s valami hatalma a scytháknál. Edekon azt válaszolta, hogy közeli viszonyban van Attilával és ez a maga őrizetét éppen őreá bízza, más e célra kijelölt előkelőkkel együtt; ugyanis fölváltva, kiki a reá jutó napon, fegyveresen őrzik Attilát…Ekkor aztán emez (Khrysaphios) előadta Edekonnak, hogy boldog életre és óriási vagyonra tehetne szert, ha visszamenvén Skythaországba, megölné Attilát és a rómaiakhoz pártolna. Edekon vállalkozott erre, de azt mondta, hogy e vállalathoz pénzre van szükség, nem sokra, hanem csak ötven font aranyra, amit az alatta szolgáló katonák közt oszt ki, hogy kellőleg segítsék a dologban…A császár magához hivatta Martialost, ki a magistros (udvarmester) tisztét viselte, s közölte vele a barbárral létesült egyességet…

Tanácskoztak a dologról és abban állapodtak meg, hogy nem csak Vigilast, hanem Maximinost (aki nem volt ugyan még konzul, de magas rangú és közbecsülésben álló egyén volt. Azért küldték éppen őt, hogy akár siker, akár balsiker esetén az ő közismert becsületessége tanúskodjék a császár ártatlansága mellett.) is elküldik követül Attilához; és pedig Vigilas csak a tolmács szerepét játssza, de egyszersmind végrehajtja Edekon rendeleteit, Maximinos pedig semmit sem fog tudni a tervekről és csak a császár levelét adja át. …(Az előkelő scythák) Edekon nélkül visszatértek és az összes titkos közölni valónkat szemünkbe mondták és elrendelték, hogy tüstént távozzunk, ha nincsen más mondani valónk. Erre még nagyobb zavarba jöttünk. Nem értettük, hogyan juthatott a császár titkos üzenete nyilvánosságra.” (Szilágyi, 1904, 11-17).

Szemünk előtt a színfal, a szöveg másfél évezred óta ezerszer meg ezerszer idézett szöveg. Moravcsik Gyula azt írja „A magyar történet bizánci forrásai” (1934) c. művében, hogy Priszkosz "szavai úgy belevésődtek a történeti köztudatba, hogy amit Attiláról és a hunokról azóta régebbiek és modernek írtak, jórészt csak az ő szavainak ismétlése"! A szavak bevésődésének és ismétlődésének azonban másik oldala is van; a feljegyzés egyértelműen csak addig hasznos, míg nem megy a logika rovására. A szó különös eszköz, nemcsak világít, rejt is. Idézzük és ismételjük Priszkoszt. A szemtanú: az egyetlen tanú. A tanút azonban csak vallomása avatja tanúvá. A vallomás pedig nem ítélet, hanem olyasmi, ami vizsgálatra szorul, még akkor is ha a tanú nem érdekelt. Priszkosz azonban - az Atilla-gyilkosság ügyében utazó követség illusztris tagja - miként ezt kimutatjuk - nagyon is érdekelt.

Egy olyan esettel állunk szemben tehát, amelyről lényegében egyetlen szemtanú vallomása a lapján értesülünk, s ráadásul még ez a szemtanú is érdekelt. Különös jelenséggel találjuk magunkat így szemben: az egyetlen érdekelt szemtanú mintegy magába sűríti a lehetséges tanúk összességét. Ő az, aki feltárja az eseményeket és elmondja, mi történt, s ő az, aki elemzi azt, ami történt; együtt és egyszerre képviseli hát a vád és védelem valamennyi lehetséges tanúját. Szavai részint akár a sötétben világító fáklyák; szavai részint napvilágnál sistergő füstontó fáklyák. S mivel a rejtetthez fűződik a nagyobb érdek s az ismeretlennel együtt jobbára itt lapul a lényeg is, azt szeretnénk tudni, mi lapul a füstkulisszák, szószínfalak mögött.

Priszkosz ránk maradt töredékeit elemezve s a követjárás céljával, tényeivel egybevetve, nem oszthatjuk azoknak a vélekedését, akik fenntartás nélkül, aggálytalanul elfogadhatónak tartják Priszkosz állításait. Még a Priszkosz beavatottságról és egyénisége tisztaságáról és nyíltságáról, egyenes tiszta jelleméről, "páratlan objektivitásáról” alkotott vélekedésekkel sem érthetünk egyet. Priszkosz szerepe ugyanis meglehetősen kétes és homályos, beszámolója pedig teli van elhallgatásokkal, rejtjeles jelzésekkel. Lépten-nyomon kitűnik, úgy fogalmaz, mintha titkok birtokában lévén minden szót hétszer megrágna, hogy csupán annyit mondjon, amennyit elkerülhetetlenül mondania kell, egy jottányival sem többet, még akkor sem, ha a szándékos, jól megfontolt elhallgatások folytán beszámolója nem egyszer zavarossá vagy éppen érthetetlenné válik.

Minden bizonnyal revízió alá kell venni azt a nézetet, hogy Priszkosz maga mit sem tudott arról, hogy a hunokhoz menesztett bizánci követség tulajdonképpeni célja az Atilla meggyilkolására a bizánci császári palotában, a császár főminisztere, Khrysaphios által szőtt terv végrehajtásának realizálása volt. Mi sem természetesebb, hogy Priszkosz maga megpróbálja elhárítani a gyilkossági tervben való részvétel gyanúját, és úgy ígyekszik beállítani a tényeket, mintha ő maga mit sem tudott volna mindenről. Mi több, barátját Maximonoszt, a küldöttség vezetőjét is menteni igyekszik minden efféle feltételezés alól. Dehát senki sem dicsekszik egy orgyilkos merényletben való részvétellel, kivált, ha ez óriási történelmi felelősséggel jár együtt. Józan felfogással jogosan mondhatjuk képtelenségnek, hogy Priszkosz minden további nélkül elismerje a történelem ítélőszéke előtt, hogy ő is meg Maximinosz is tudott az orgyilkosság tervéről, hiszen ennek beismerése annak az elismerését jelentette volna, hogy a bizánci diplomaták, ha kell orgyilkosságtól, orgyilkosság szervezésétől sem riadnak vissza. Ennek a hallatlan ténynek a bevallása nemcsak nemzetközi érintkezés szabályainak a legdurvább megsértése lett volna egyértelmű, s nem csupán a bizánci diplomácia veszélyes kompromittálását eredményezhette volna, Priszkoszt pedig mint történetírót is gyanússá tette volna, nemcsak mint külügyi diplomatát, de okot szolgáltathatott volna háborús konfliktusokra is. Priszkosznak tehát mindenképpen mentenie kellett magát és Maximinoszt is a küldöttség vezetőjét; Maximinosz egyébként a barátja is volt. Ha tehát beismeri, hogy Maximinosz tudott az orgyilkos tervről, úgy ő sem háríthatja el magáról a részvétel gyanúját.

Kérdés, nem teszi vajon bölcsebben Priszkosz, ha egyáltalán elhallgatja az egész históriát. Az ám, csakhogy erre nem volt lehetőség. Az orgyilkos terv kiderült, nyilvánosságra jutott; maga a hun király követelte a gyilkossági tervben részesek megbüntetését, kiszolgáltatását, köztük Khrysaphiost is, a császár főminiszterét. A gyilkossági terv tehát a lelepleződés folytán köztudottá vált - és éppen ez a körülmény tette lehetővé, hogy Priszkosz mint szemtanú, mint az ominózus küldöttség részese, beszámoljon a történtekről. Mondhatjuk, a terv felfedése adta Priszkosz kezébe a tollat, és így beszámolóját tulajdonképpen diplomáciai védőiratnak is tekinthetjük, melynek tulajdonképpeni, rejtett célja az eset elbagatellizálása, nagyon finom és rejtett eszközökkel annak bizonyítására, hogy maga a bizánci küldöttség teljesen ártatlan, s az orgyilkos merényletben való ügyködés minden ódiuma Khrysaphiosra vonatkozóan, akinek mentegetése az Atilla birtokában jutott adatok és Atilla nyílt követelése folytán szinte hiábavaló lett volna, egyedül Vigilasra hárul, akinek maga a hun király már amúgy is megbocsátott. Az orgyilkosság terve eszerint utólag tehát voltaképpen Vigilas személyére redukálódott és az ő egyéni akciójaként lett feltüntetve.

A reális, tárgyilagos megfontolás nem zárkózhat el annak felismerése elől, hogy Maximinosz-féle bizánci követség hallatlanul veszélyes utakra tért a Khrysaphios-Vigilas féle orgyilkos tervben való részvétellel. A követség minden egyes tagja a fejével, az életével játszott függetlenül attól, hogy tudott a tervről vagy sem. A küldöttség tagadhatatlan célja Atilla meggyilkoltatásának a végrehajtása volt, s egy pillanatig sem lehet vitás, hogy jog szerint mindenképpen és elsősorban a küldöttség vezetője, Maximinosz a felelős a megtervezett bűntényért - ha tudott arról, ha nem - míg az alá rendelt Vigilas csak másodrendű bűnös. De tovább menve: egy ilyen hallatlanul kényes ügyben, amely az egész küldöttséget érinti, s amelyben bármely pillanatban szükségessé válhat az egész küldöttség gyors, összehangolt reagálása az előre nem látható, váratlanul felbukkanó akadályok és veszedelmek kikerülésére, teljesen elképzelhetetlen, mert csaknem bizonyosan kereszülhúzná az akció sikerét, hogy a küldöttség vezetője és a munkája irányításában résztvevő más személyek ne tudják, miről van szó.

Priszkosz érintett félként Atilla ellenfelének oldalán vett részt a küldöttségben, az Atilla ellen titokban kitervelt gyilkosság végrehajtására szervezett küldöttség tagjaként látogatott Atilla udvarába. Szavait tehát – különösen beszámolója érdemi, hadászati, politikai szempontokat érintő részein – nem fogadhatjuk el névértéken.

2.2. Ki volt Marcellinus comes?

Marcellinus comes Illyriából származott, a nyugat-római Justiniánus császár kedvence lett. Hyeronymus krónikáját folytatta 513-ig, majd 534-ig. Pirchala Imre (1916, XXXVI) ismerteti a comes cím jelentését. „A comes czím onnan vette eredetét, hogy a provinciákba induló főtisztviselők, valamint a császárok is magukkal szoktak vinni a jogi kérdésekben kiválóan jártas kísérőt, hogy a felmerülő ügyek intézésénél tanácsával éljenek. A császár eme kísérői természetesen tagjai lettek a titkos tanácsnak.” Ami pedig azt jelenti, hogy Marcellinus comes Justinanus császár egyik, vagy éppen a legfőbb bizalmi embere volt, és feladatkörénél fogva tagja volt a császári titkos tanácsnak. Így tehát a titkos diplomácia egyik vagy legfőbb irányítójának tekinthetjük. Az ő értesülései egy olyan ügyben, mint Atilla halála, ahol a titkos erők cselszövésével is számolhatunk, perdöntőek. Különösen azok, ha egy titkos cselszövésről, amelyet a titkos tanács hivatalánál fogva takarni, elfedni igyekszik, hamis mesékkel leplezni szándékozik, éppen a titkos tanács magas rangú tagja rántja le a leplet. Nyilvánvaló, hogy ha Attilát a nászéjszakával járó evés-ivás-szeretkezés kiváltotta orrvérzés ölte volna meg, akkor Marcellinus comes nem állíthatta volna, hogy Attilát megölték. A megfogalmazás szakmaisága – az erős vérhányás miatt úgy tartották, hogy az a nő meggyilkolta – pedig talán arra utal, hogy Atilla meggyilkolásának halálnemét nem a nyugat-római Marcellinus comes, hanem inkább a gót és/vagy bizánci titkos tanács dolgozta ki.

Földalatti krónikáink különös története

Furcsa, és mindmáig kellőképpen fel nem tárt, mivel magyarázható krónikáink különös helyzete. Talán nincs még egy olyan nép, amelynek állami életében ennyire kis szerepet játszanának krónikái. A legtöbb nép krónikáit évszázadokon át nemzeti mivolta legfontosabb dokumentumai között tartotta, mint az alkotmányhoz hasonló súlyú, nemzetalkotó dokumentumokat. Nálunk valahogy másként van, különösen az utóbbi évszázadokban. Különös ez a tény, s annál különösebb, hogy számos egyéb eredetű könyvet valóban nagy becsben tartanak, mint például a Bibliát, hogy ne is említsük Marx és Engels sajnos „korszakalkotó” műveit, nem is említve hivatalos történetíróink idegen szemléletű, a magyarság érdekeivel ellentétes munkáit, amelyeket irányadónak tekintenek az oktatásban és a politikában is. Így jutottunk oda, hogy a mai közéletben is irányadó az a szempont, amit a magyarellenesség dühöngése alakított ki. Ennek következménye, hogy sokszor (szinte kötelezően) a mai közéleti szereplők is kitagadják Árpádot az Árpád-házból, amikor mindössze ezer éves Magyarországról beszélnek, akárcsak a „honfoglalás” hangoztatása, e történelmietlen, velejéig hamisított, magyarellenes koholmány sulykolása. Bármennyire is nyilvánvaló tény, hogy Árpáddal kezdődött az Árpád-ház, politikusaink pártállástól függetlenül ezer éves Magyarországról beszélnek, mintha Árpád nem Magyarországot, hanem egy másik országot hozott volna létre valahol a Föld túlsó oldalán. Vajon mikor veszik észre a közéletünk irányítására, a nemzet képviseletére felesküdött képviselők, államférfiak a magyar történelem legalapvetőbb tényeit? Vajon mikor fogja a Magyar Tudományos Akadémia tudományos vitára kitűzni a magyar történelem legalapvetőbb kérdéseit, például egy olyan konferencia keretében, amire meghívják a másik fél (a hun-magyar rokonság mellett érveket felvonultató kutatók) képviselőit is?

Visszakanyarodva krónikáink különös sorsához, kétféle életutat látunk magunk előtt. Az egyik a megtűrt, a másik a tiltási körzet közvetlen sávjában tengeti életét, a széles nyilvánosságtól mindkettő méltatlanul elzárva, afféle földalatti búvópatakként. Sokáig tiltott, majd kényszerűen megtűrt krónikáink közé tartozik Anonymus, hasonlóan a Képes Krónika, Heltai Krónikája, a Chronica Hungarorum, a még tovább tiltott, és még kevésbé megtűrtek közé Kézai Simon, a Tárih-i Üngürüsz, a kitagadáshoz-megtagadáshoz közeli sorsra kényszerült a Kassai Kódex és a Csíki Székely Krónika. Vajon mi a bűnük? A történelmi hitelesség nem lehet, hiszen az ő helyüket elfoglaló Biblia, Marx-Engels, Győrffy György, és a többi hasonló hivatalos, irányadónak tekintett történész munkái sem hibátlanok, sőt, többnyire jóval távolabb állnak a valóságtól, mint krónikáink. Sebestyén László (2000, 30) tárgyilagosságra, körültekintésre és alaposságra törekvő munkájában azt írja: máshonnan fúj a szél. Kézai műve, s vele együtt a huntörténet, sokkal inkább egy torzult nézetű, gyarmati szelleművé tett Magyarország tudós nemzedékétől kell elviselje a leszólást és a gúnyt.

Vessünk egy pillantást krónikáink különös élettörténetére

Anonymus

1203 körül írhatta krónikáját. Azt gondolhatnánk, hogy arra a célra készült, hogy felhasználják, s a megrendelő, a király éppúgy, mint a későbbi korok illetékesei építettek erre a krónikára, idézték, felhasználták. Nem így történt. Egészen 1746-ig nem látott napvilágot a krónika, amikor Schwandtner János György forrásgyűjtemény-kiadásában közzétette. De majdnemhogy vesztére: több mint kétszázötven év óta dúl a vita körülötte, mégis jószerivel felfedezetlen maradt, mert nem történt meg a tudományos követelményeket betartó, alapos, pártatlan vizsgálat (lásd GKE: Anonymus titkai nyomában, 1998).

Kézai Simon

1280-1285 között írhatta krónikáját. Bár a könyvkiadás az 1400-as évektől beindult, e krónikánk csak 1782-ben került elő a föld alól. De miféle világra? Azóta támadják, hiteltelenítik, teljes egészében elvetendőnek ítélik – nyilván nagy a bűne. Mi lehet az a bűn, ami ilyen sorsra ítélt egy nemzeti krónikát? Semmi más, mint a hun-magyar rokonság mellett sorakozó tények és érvek bemutatása (lásd Sebestyén László: Kézai Simon védelmében, 2000).

Tárih-i Üngürüsz

Magyar krónika volt a forrása, amit minden jel szerint 906-907-ben írtak (GKE, 1979, 1981). A krónikát először magyarról latinra fordították, hogy ne számítson tiltott könyvnek. I. István király ugyanis törvényt hozott, mely szerint „Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanítástól papi állásának vesztése és 20 aranypensasnak büntetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betükveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinval felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 denárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a „pogány” vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.” (Vitéz, 1816).

A székesfehérvári királyi könyvtár titkos részlegéből I. Szulejmán török szultán kérésére Terdzsüman Mahmud fordította törökre a magyarok történetét tartalmazó kódexekből a latin nyelvű krónikát is tartalmazó „Üngürüsz történetét”. A könyv kikerült Törökországba, ahol Vámbéry Ármin találta meg és 1860-ban beadta a Magyar Tudományos Akadémiára. Itt azonban Budenz befolyására az őskrónika ismét feledésbe merült, pontosabban: Budenz zároltatta. Azonban Zakar András kutatómunkája nyomán fény derült arra, hogy Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémián is található egy-egy példány a kéziratból. dr. Sárkány Kálmán kikölcsönözte a kézirat filmjét, s elküldték Prágába, dr. Blaskovics József turkológus tanszékvezetőnek, magyarra fordításra.

A Magyar Nemzetben ekkoriban jelent meg egy rövid hír a kézirat létéről. „Kitört az idegesség az Akadémián” – számol be az eseményekről Geönczeöl Gyula (1988, 8), aki barátaival átmenekítette a magyarra fordított szöveget 12 legépelt példányban (GKE, 1995, 28). „Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza”…Amikor Geönczeöl Gyula és Grandpierre K. Endre Ligeti Lajos támogatását kérték, az akadémikus felajánlotta, ha a Tarih-i Üngürüsz kiadásától elállnak, megígéri, hogy egy másik munkát segít kiadni. Mivel a Tarih-i Üngürüsz kiadásától nem álltak el, az akadémikus kiabálni kezdett: „akkor véres fejjel fognak visszavonulni!” (GKE, 1995, 29). Grandpierre K. Endre Pozsgay Imrével, az akkori kulturális miniszterrel is felvette a kapcsolatot a megjelenés elérésére. Erre előbb pozitív, majd visszavonó, negatív választ kapott. Azonban Grandpierre K. Endre két tanulmánya (1979, 1981) hatalmas érdeklődést váltott ki, amit már nem lehetett elaltatni. A könyv 1982-ben megjelent, torzítva, csonkítva. Jellemző, hogy az eredeti kéziratban ezt az Árpád-korral záruló őskrónikát bevezető „A regösök és a krónikások így írták meg” mondatot – a magyarság tudatlanításának úgy látszik, minden tudományos szempontnál fontosabb céljából - „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő”-re változtatták. Nyilván azért, nehogy megtudják a magyarok, hogy István király előtt is volt írásos kultúrájuk.

A Csíki Székely Krónikát (2000) 1533-ban írták. Eltemetődött, nem kedveztek neki a türelmetlenségi viszonyok, és csak 1796-ban látott napvilágot. Rögtön támadások érték, pedig Szabó Károly (1854, 1873), egyik legalaposabb, legnagyobb tudású történészünk 1854-ben bebizonyította, hogy alaptalanul, mert a Csíki Székely Krónika hiteles. „Ezen krónika latin szövegében több görög szó jön elő, melyek bár a többszöri értetlen másolás következtében eredeti alakjokból többé kevésbé ki vagynak vetkeztetve, nagyobb részben értelmökre visszavihetők, s mint részletes fejtegetésökből mindjárt meglátjuk, arról tesznek bizonyságot, hogy e krónika szerkesztői előtt az általok használt latin irományok közt görög kéziratok, egyenesen a székely földön írt görög kéziratok, vagy legalább ezek kivonatai feküdtek.” (Szabó, 1873, 33; Csíki Székely Krónika, 2000, 80). Azonban ez mindmáig nem volt elég arra, hogy a magyar hivatalos történetírás tudomást vegyen e krónika létéről és a benne foglaltakról.

A Kassai Kódexet

1227-ben kezdték vezetni, 1556-ban helyezték el a kassai városházán, ahol 1690-ben Hoffmann Tamás domonkos szerzetes előbányászta s lerövidítve lemásolta. 1852-ben P. Rassovszky kölcsönözte ki és vitte magával Miszlókára, a plébániára. Az akkori miszlókai plébános a régi kéziratot Fehér Mátyás Jenőnek ajándékozta (Bakay, 1999). A Kassai kódexről első ízben 1967-ben jelent meg publikáció az Egyesült Államokban. Itthon először „igen nagy jelentőségűnek” nevezte az anyagot Schramm Ferenc, aki illetékes volt, mert ő adta ki a magyarországi boszorkányperek iratait, és a Kassai Kódex egyik könyve, a Liber Inquisitorium, e boszorkányperek adatait tartalmazta. „Nyolcvanhárom per anyaga elegendő az egész ősmagyar hitvilág rekonstruálására” (Schramm, 1968, 281). A Kádár-rendszer viszonyai között is meglepő azonban, hogy ugyanez a szerző egy év múlva mégis alattomosan megtámadta a kódexet (Schramm, 1969, 420). Azóta sem vette a fáradságot az Akadémia a felbecsülhetetlen értékű kódex tudományos vizsgálatára, a magyar nemzeti köztudat számára ismertté tételére, elismerésére és elismertetésére. A széltében-hosszában sulykolt toleranciába, türelembe éppen a magyar krónikák tudomásul vétele nem fért bele. Minden, ami nem magyar, belefért ebbe a sajátos türelmességbe, csak mi magyarok, úgy, ahogy vagyunk, múltunkkal együtt nem fértünk bele az elmúlt évszázadok hivatalosan magyar történelemírásába.

Most álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el. Mi történik, ha egy másik országban kerülnek napvilágra ilyen őskódexek? Vajon a román, szlovák, cseh, vagy szerb állam is a magyarhoz hasonlóan állna hozzájuk? Képzeljük el, de ne csak egy pillanatra, hogy nem a mai, megromlott világban élünk, hanem egy olyan Magyarországon, amelyik valóban szabad és magyar. Képzeljük el, hogy ezen a magyar Magyarországon születésük óta ismertek ezek a kódexek, és nagy becsben tartják őket: a Nemzeti Múzeum, az Akadémia, az Országgyűlés, az oktatás, a művelődés, a tömegtájékoztatás kiemelten megbecsült díszhelyein. Az általános iskolai tankönyvektől kezdve a politikusok beszédéig átjárja a magyar életet a történelmi valóság. Képzeljük el, hogy egyszer csak egyik napról a másikra eltűnnek ezek a kódexek. Micsoda nemzeti tragédia lenne ez! Minden bizonnyal az Akadémia épületére és az Országházra fekete zászlót kellene kitűzni, és általános gyásznapot tartanának az ország iskoláiban. Kutatók százait mozgósítanák országszerte az egyetemek Szkíta Tanszékein, a Magyar Tudományos Akadémia Hun-Magyar Intézetében, hogy minden fellelhető tudást örökítsenek meg ezekről a kódexekről, és pótolják a keletkező űrt, amennyire lehet. Nemzetközi körözést rendelnének el a rablók kézre kerítésére, lázba jönne az egész ország, a tudósok tiszteletdíjaikat, vagyonukat ajánlanák fel az őskódexek kézre kerítőinek. Újság, tévé, rádió, minden ezzel az üggyel foglalkozna.

Úgy tűnik, a mai Magyarországon százszor indokoltabb, hogy foglalkozzunk ezekkel a kódexekkel, a magyar, a hun, a szkíta történelemmel.

Irodalom:

Bakay Kornél, 1999, Előszó Fehér Mátyás Jenő „Középkori magyar inkvizíció” c. könyvéhez, 3-8.

Csíki Székely Krónika. 2000. Szabó Károly, Balássy Ferenc, Ipolyi Arnold, Szádeczky Lajos és Szőcs István tanulmányával. Budapest, Magyar Ház Kiadó.

Fehér M. Jenő, 1999, Középkori magyar inkvizíció. Gede Testvérek, Budapest.

Geönczeöl Gyula, 1988, A magyarok története. Tárih-i Üngürüsz. Madzsar Tárihi. Fordította dr. Blaskovics József. Az előszór írta, valamint az amerikai kiadást szervezte és szerkesztette Geönczeöl Gyula. A II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása. Cleveland, U. S. A.

Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában, Kortárs, 1979/12, 1952-1969.

Grandpierre K. Endre, 1981, Előtörténetünk a Tárih-i-Üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében, Forrás 1981/11, 67-89.

Grandpierre K. Endre, 1995, Tárih-i Üngürüsz. Egy ezer éve bujdosó magyar ősgeszta titokzatos történetének peranyaga. Lásd: Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. Titokfejtő Könyvkiadó, 19-53.

Grandpierre K. Endre, 1998, Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.

Pirchala Imre, 1916, Bevezetés III, Ammianus Marcellinus reánk maradt történeti könyvei, I. kötet, Franklin Társulat, Budapest, XXXVI. oldal.

Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest.

Szabó Károly, 1854, Az 1533-diki székely krónika hitelességének védelme. Uj Magyar Muzeum, 1854, II. kötet.

Szabó Károly, 1873, Kisebb történelmi munkái. Második kötet. Budapest, kiadja Ráth Mór.

Szilágyi Sándor, 1904, Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. Fordította és magyarázta Szilágyi Sándor. Lampel R. Könyvkereskedése, Budapest.

Vitéz András, rozsnyói kanonok fordítása, 1816-ban, a Vatikán 1000-ben IX. Cal. Oct. Die festo Iac. Ap.