MM. szerkesztő:  Hogy élvezhetőbb legyen az olvasás ajánlanám az eredeti szöveget olvasni a PDF formában mert tudásomat meghaladta eme komoly tanulmány minden apró de nagyon fontos részleteinek beszerkesztése. Kattints ide!

Nekünk, jóakaratú embereknek kell hinnünk az isteni Igazság végső győzelmében: ideig-óráig, a Sátán fondorlat hamis ígérettel, olcsó emberi múló élvezetekkel, mint Trianon-kor is, az Antant által mozgósított, mindent a „szent" cél érdekében, szép lányok felvonultatásával, a lefizetett világsajtó propaganda híresztelésével, a szalonok gyönyörök keltésével megtéveszthette, félrevezethette, a lelkiismeretét, az isteni szikrát elhallgathatta. Így megtörténhetett a Sátán látszólagos, ideiglenes győzelme. De ez nem lehet végleges. A becsületesség, ami belénk oltódott, az győzni fog. Elsöpri útjából az álnok Sátáni emberellenes csaló határozat hozatalok fenntartását. A végső győzelem a miénk lesz, mert velünk az Isten.
Azok, akik a bűnlista olvasata után még mindig kitartanak a megtévesztett, az igazságot, emberiességet megtagadó közlések fenntartásában, azok a Sátán megvallói, és egyénenként fognak felelni a megmérettetés idején. A jóakaratú, becsületességet óhajtó embermilliók be fogják látni, és eltöröltetik az íróasztalon, minden helyi ismeret nélkül meghúzott országhatárokat: és visszaadja az emberiség részére az őt megillető békés lelkiismeret életét, vagy legalább is az újratárgyalás (revízió) lehetőségét, olyan magyar csoportok bevonásával, akik nem csak magyarul beszélnek, hanem magyarul is éreznek. Nem fog kelleni napi rendszerességgel újabb és újabb hazugságok gyártását koholni. A lelkiismerete megszabadul a félelemtől, hogy a hazugság kitudódik. Majd ekkor szabadon nézhetünk egymás szemébe. Mindezt elérhetjük isteni sugallat békés tárgyalásával.

E nyilatkozatot megküldjük minden Trianon diktátum (1920) és a Párizsi béke (1947) aláíróinak.

Mivel Ausztria volt az egyik legmegrázóbb, és örökfájdalmat okozó követelmény, amikor Ausztria is terület követeléssel állt elő, mikor éppen a Habsburgi Ausztria politika nyomán kerültünk a háborúba, és volt bőr a képükön e követeléssel előállni: ezért ővelük kezdem a bűnlista felsorolását és a valós történelem megírását. Kezdem ezt ezenkívül azért is, mert dr. Nagy Sándor A magyar nép kialakulásának története c. könyvének 283 oldalán ezeket közli:

A MAGYAR NÉP HARCA A LÉTÉÉRT ÉS A FÜGGETLENSÉGÉÉRT AZ ÚJ HAZÁBAN

Szent István valósággal fanatikusa volt annak az el-gondolásának, hogy népe fennmaradásának biztosítéká¬t csak abban látja, ha a szomszéd Németországgal végleg kitud egyezni a békés egymás mellett élés tekintetében s népét a nyugati kereszténység nagy családjába sikerül felvétetni. Az így kialakuló baráti légkör fogja megszüntetni a fegyveres mérkőzéseket a németekkel.

Ezért a magyarság még területi áldozatot is hozott, amennyiben a Lajta és az Enns folyók közti területről a németek javára lemondott. Melk osztrák városkában az ősi apátság kolostorába vezető úton egy kőoszlopra szerelt táblán egy felírat olvasható, amely magyarul ezt jelenti: „Melk, a középkorban Mölknek hívták, a magyarok határvára volt 906-984. Hohenstaufi Henrik herceg foglalta el tőlük, aki később császár lett".
Az igazság az, hogy a németek nem fegyverrel vették a magyaroktól, hanem őseink a béke és barátság reményében önként ürítették ki ezt a területet. Hohenstaufi Henrik pedig azonos Szent István sógorával, Gizella királyné fitestvérével, aki II. Henrik néven tényleg császár lett. Ugyanakkor a Fischa és a Lajta közti területet Gizella királyné hozományul kapta.

Ezért fontos és elmaradhatatlan a rólunk, magyarokról mások által írt történelmünk újbóli átdolgozása. Az írottakból láthattuk, hogy a németek feljegyzései, népük önbizalmának fenntartására írottak: ugyanakkor a valótlan közlések népünk elbizonytalanítását, és őseink önkéntes béke és együttélés feladásának elhallgatása tűnik ki.

A magyar területen, amit Ausztriához csatolták Trianonban, kormány rendeletre, ugyanúgy mint a többi utód államok kormányai is, megszűntették, nem engedélyezték a magyar nyelv iskolai tanítását. Csak már az utóbbi időben, amikor a magyar nép oly nagy mértékben megfogyatkozott, átvette a német nyelv használatát, és beolvadt a német közösségbe, és csak ezután engedélyezik a magyar nyelv használatát és tanítását, amikor már az iskola osztályait nem tudják megtölteni magyar gyermekekkel.

Pedig 1921-ben, a Prónay Pál által szervezett Lajta Bánság bizonysága alapján volt kellő akarat és erő, hogy e területet visszafoglalhassuk. A magyar területekről való kivonulás időszakában szabad katonai csoportok létesültek a magyar kormány tudta nélkül, azzal a szándékkal, hogy felbátorítsák a népet az Őrség, Ausztriához való csatolása ellen. Prónayt leváltották e szabad hadak vezetéséről és zászlóalját ő nélküle 1921 augusztusában Burgenlandba helyezték. Az, hogy Horthy hatalomra juthatott, kormányt alapíthatott, kizárólag e zászlóalj erejének és egységének köszönhető. E hadsereg vezetői Rosenbergerrel felkérték a kormányt, hogy helyezzék vissza Prónayt posztjára, különben megtagadják a burgenlandi szolgálatot a kiürítések idején. Horthy meggyőződve arról, hogy a zászlóalj Prónay nélkül nem képes ellátni feladatát, 1921 szeptemberében visszahelyezte őt a hadosztály élére. 1921. szeptember 6-án Prónay megérkezett Sopronba, ahol kapcsolatba került Felsőőr (Oberwart) és Pinkafő (Pinkafeld) helyi vezetőivel, akik úgyszintén ellenezték az elszakadást. E helyi vezetők ugyanazon véleményen voltak, mint Prónay is, hogy Burgenland legyen egy autonóm terület. Ezt találták az egyetlen kivezető útnak az elcsatolás ellen. Bárdoss Béla javaslatára Lajta Bánságnak keresztelték e térséget. Ideiglenesen Prónayt választották bánná az elkövetkezendő választásokig. Az újonnan alakult autonóm Lajta Bánság megalakulását magyar, német és horvát nyelven hirdették meg. Postabélyeget és hivatalos pecsétet is adtak ki. A bélyegeken láthatók a környék várai és az egyiken Prónay portréja. Ideiglenesen Prónay töltötte be a bán tisztségét, mert a helyiek féltek elvállalni az osztrákok esetleges megtorlása miatt. A többi ügykezelési hivatalosokat is a független hadsereg kötelékeiből választották meg. Mindent pontosan megvitattak és megterveztek. A Prónay által alakított Lajta Bánság nem azonos terület a most Burgenlandnak nevezett területtel. A Lajta Bánság Moson, Sopron, Vas megyékből és a Rábától keletre eső területekből alakult.

A független Lajta Bánságot 1921. október 4-én hirdették meg. Ez egy nappal később történt, hogy a magyar kormány kiürítette e területet az egyezség szerint. A függetlenségi kiáltványt Felsőőrön (Oberwart), Németújvár, Felsőpulya, és Nezsideren hirdették meg. Minden falu képviselete megjelent e helyeken, a falvak pecsétjével és szavatolásával. Mind elfogadták a nyilatkozatot és felesküdtek Prónayra. Délután folyamán sürgönyök érkeztek egész Burgenland területéről, értesítve Prónayt, hogy a nép egyhangúan elfogadta a független bánság megalakulását. Dr. Lévai Ferenc sürgönyileg értesítette Ausztriát, a magyar kormányt, az Antant hatalmakat, hogy népakarattal ez a terület függetlenné vált. E népakarat döntésének valódiságát a Bánság tanácsadói testülete igazolta, mely 400 falu önkéntes csatlakozását jegyezte fel. A Bánság hivatalos álláspontja volt: független államként élni, és alkalom adtán visszakapcsolódni Magyarországhoz.

A Prónay által előidézett helyzetet a magyar kormány saját előnyére használhatta volna föl. A 400 falu egyesülése, amely kinyilvánította függetlenségi óhaját, sokkal hivatalosabbnak tűnik, mint a Túrócszentmártoni, Clevelandi, Gyulafehérvári Nyilatkozatok, amikor a tótok és oláhok szavaztak a hovatartozás felől, na, és ne feledkezzünk meg a korfui jugoszláviai nyilatkozatról sem. Sajnálatos, hogy a Bethlen-kormány visszautasította a nyilatkozatot, és hazaárulásnak minősítette azt, mivel az Antant tárgyalásokat ígért Velencében, ahol állítólag Magyarország javára fognak dönteni. Ez meg is történt, de a döntés nem kedvezett nekünk. Egy biztos, szabályos előnyhelyzetet feladni egy bizonytalanért nagyfokú politikai naivitás, hinni a beígért szóban a helyett, hogy tények, helyzetek előidézésével kierőszakolnánk érdekeinket. Ez majdnem hazaárulás volt. Gömbös Gyula tanácsára kormányunk elrendelte Budapesttől a Lajta Bánság felé vezető utak lezárását, hogy a nép ne mehessen a revizionisták segítségére. Nádassy Imre „E.K Sz." országos főkapitány nyilatkozata: . . . „a Nyugatra iparkodó felkelőket már Budapesten kell lefogni, internálni vagy visszatoloncolni illetőségi helyükre." (Prónay, 280) Horthy írja Prónaynak: „ . . . Rögtön a távirat vétele után el fogom rendelni azt, hogy a felkelő csapatok Nyugat-Magyarország területét elhagyják." (Prónay, 285) A velencei tárgyaláson, amikor Bethlennek az Antant megígérte a soproni népszavazást, a liberális magyar kormány ezt kedvező magyar helyzetnek nyilvánította, és ezt nem akarta megzavarni a Lajta Bánság „áldatlan" helyzetével.

A modernkor tragédiája IV. Béla királyunk idejében (1235–1270) kezdődött. Friedrich Babenberg, Ausztria hercege és egynéhány lefizetett magyar főnemes úgy intézték a fejleményeket, hogy a velünk rokon kun nép, akik segítségünkre lehettek volna a tatárok elleni küzdelemben, nem kaptak bebocsájtási engedélyt hazánkba, az oknál fogva, hogy nem keresztények. Így IV. Béla magára maradt a tatárok elleni küzdelemben. A mohi csata elvesztése után (1241) Béla királyunk Ausztriába, Friedrich Babenberg-hez menekült, aki a magyar királynak minden kincsét elkobozta, és három vármegyénket elcsatolt, Moson, Sopron és Vas.

Az elorozott területen tíz várat talált. Megerősítette azokat, ezért a német történelemben úgy hívták, mint a Nyugat védelmezőjét a tatárokkal szemben. A várak megerősítésének célja igazán nem a tatárok visszatartása volt, hanem megakadályozása a kizsarolt területek visszafoglalásának. Friedrich felajánlotta segítségét, azzal a feltétellel, hogy az egész ország az ő kormányzata alá kerül abban az esetben, ha a tatárokat legyőzi, megfutamítja; s ha Béla nem vállalja el a feltételét, akkor kiadja a tatároknak. A király kénytelen volt elfogadni az ajánlatot, de kis csapatával sikerült megszöknie. Visszatértekor megtámadta Friedrichet, aki a harcban életét vesztette.

1871-ben a franko-porosz háború után, Bismarck létrehozta Elzász-Lotaringiát francia területek egybekapcsolásával. 1919-ig, az I világháború végéig német-fennhatósági terület. 1919-ben elveszti és a terület Francia uralom alá kerül. 1940-ben a németek megszállták Franciaországot, beleértve Elzász-Lotaringiát. 1945-ben, a II. világháború végén, fel kellett adniuk és azóta Francia államrésze.

Az eddig közöltekből meggyőződhet a nem elfogult olvasó, hogy magyar érdek a német szolgálatban nem volt, és nem lehetett egyöntetű a velük való menetelés, különösen nem az akkori valóban nemcsak magyarul beszélő, de magyarul érző és a hazáért tenni akaró magyar kormány részéről. Az állásfoglalást, hogy melyik oldalon legyünk nagyban befolyásolta a közel múlt története, amelynek hatása végig söpört és felkorbácsolta az idegeket. Történelmünkből jól tudtuk a német imperialista évszázados törekvéseit. Hisz számtalan nagyméretű csatákat, honvédő háborúkat kellett vívnunk ellenük, majd jött az úgynevezett pán-germán időszak, amely ugyancsak nagy figyelmeztetés volt részünkre a jövőt illetően. Nem akartuk a német hódoltságot. John F. Montgomery, amerikai nagykövet ezért tette könyve címéül: „The Unwilling Satellite". Bár vallásilag, európai civilizációnk, közép-európai földrajzi elhelyezkedésünk inkább ezt várta volna el, de a döntést nagyban nehezítette a német keletre terjeszkedés után ránk köszöntött orosz cároktól indíttatott pán-szláv terjeszkedés veszélye, amelyet az osztrák-magyar, de főleg Magyarországon élő szláv népek, biztatva Masaryk Tamás és Benes Edvard nagyon jól beállított és megszervezett politikája által népszerűsített.

A Habsburgok több évszázados célja Magyarország meghódítása volt. A számtalan, szinte évről évre ismétlődő védekező harcaink következtében, csak lassan tudtak erőt nyerni rajtunk. Megunva tehetetlenségüket, elővették az ismert „oszt meg és uralkodj" politikát. Leigázásunkra felbuzdították az évszázadokon át békében és megelégedésben élő, török ellen hozzánk menekült szláv eredetű népeket. Ez a kétoldali biztatás a csehek és az oroszok részéről nagyon megfogta szívüket, és az 1789-es francia eszmét együttes lelkesedésével vetették be magukat a magyarok üldözésébe.

Idegen népek betelepíttetése

Ezért jutottunk ide. Mi az oka, hogy ellenségeink felülkerekedtek, és már a végveszély fenyeget? Az okok megválaszolása szétágazó tényfelsorolást kíván. Először is a magyar nép lelki alkata. A magyar ember önmagából indul ki. Feltételezi ember társától a hasonló megnyilatkozást. Mivel békés, emberbarát, segítőkész, elvárja a hasonló emberbarát cselekedeteket. Jó hiszemű, segítő szándékánál fogva engedékeny. Ez történt 1690. április 6-án, amikor Lipót császár kéréssel fordult Balkán népeihez, adjanak neki katonai segítséget, és ennek fejében adómentességet és vajdaválasztást ígért, abban az esetben, ha sikerül a török megfékezése. A szerb pátriárka, III. Arzén, 37-47 000 szerb családdal, az osztrákok által Temes bánságnak nevezett területre menekült. Ez a terület, amely a Duna, Tisza és a Maros között fekszik.

1690. augusztus 21-én a császár leiratban biztosította a szerbek katonailag való megvédését, a görög katolikus vallásuk és ez szerinti naptár, a nyelvük szabad használatát, papi tized alól való felmentést és katonai szolgálat alóli mentességet. 1690. december 11-én
tudatta határozatát a magyar kormánnyal, mely kimondta, ha a szerb terület felszabadul a török megszállás alól, a Temes bánságban menedéket kapott szerbek visszamennek felszabadult földjükre. A fenti kedvezményekből láthatjuk, csak az Arzén pátriárkával ide menekült szerbekre vonatkozott, és csak ideiglenes letelepedésről volt szó. Az élet itt biztonságosabb volt, a félnomád szerbek élvezték a magasabb kultúra előnyeit, ezért ittmaradtak földjük felszabadulása után is.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának ideje alatt (1703-1711) ezek a szerb menekült telepesek, mint partizán alakulatok, a Habsburgok oldalán pusztították Nagy-Alföld és Dunántúl népét, akadályozva a szabadságharc sikerét, amely pedig a Szent Korona alá tartozó minden nép szabadságáért küzdött. A császártól kapott engedmény a törvény fölé emelte őket.
Az ősi magyar vármegyék Bács, Bodrog, Csongrád, Csanád, Arad, Torontál, Krassó-Szörény, amelyet a Habsburgok Temesi bánságnak neveztek, a Passarovic-i Béke 1718 következtében felszabadultak a török megszállás alól. III. Károly figyelmen kívül hagyva a magyar Alkotmányt, ahelyett, hogy visszaadta volna e területeket magyar tulajdonosainak, szerb néppel töltötte fel. E területen osztrák típusú ügyintézést, statáriumot hoztak létre, katonai kerületekre osztva fel.

1737 és 1739 között IV. Arzén szerb pátriárka ismét népes csoporttal menekült e területre. Megérkezése után még nagyobb szerb betelepülés következett. 1790-ben a szerbek követeléssel álltak elő, hogy véglegesen adjanak nekik egy területet. II. Lipót császár (1790-1792) magáévá tette követelésüket. Ez volt az első nagyon komoly jel számunkra, hogy veszélyeztetni fogják a magyar létérdeket.

A magyar nép az 1790 évi országgyűlésen örök igazságként kinyilatkozta, hogy „valamely országba vagy tartományba bevándorló s itt székhelyet kereső, nem fegyverekkel szerző nép vagy kevesebb államjogokat, vagy annyit nyer, mennyivel a bennlakók bírnak, tehát az ilyen bevándorló nép sohasem fogadtatható be az országba, vagy tartományba, oly formán, hogy itt külön államot képezzen, mert ez nem volna befogadás, hanem új államnak, az ország területrészének elszakasztásával eszközölt alapítása, már pedig e világon azoknak egysége, melyek természetüknél fogva összekapcsoltatnak, szilárdságot, azok felosztása ellenben, amelyeknek természetüknél fogva egységet kellene képezniök, végveszélyt eredményeznek." (Csobánczi, 23)

Az 1791 évi 21 törvénycikk megszüntette a szerbek oklevelekkel biztosított különállóságát, amely sértette a magyar állam jogait, kimondva, hogy az ellentmondó törvények megszűntek, s a szerbek egyenjogúak a többi országlakókkal: tehát olyan polgárjogokat nyertek amelyek feljogosítják őket jószágszerzésre, birtoklásra és bármilyen hivatal viselésére.

„Ezzel a törvénycikkel a magyarság, annak ellenére, hogy államjogi felfogása a nemzetállam szemléletben alakult ki, az életforma, a polgári jogok egyenlősége, tehát az államon belül az egyetlen polgári közösség létjogának elismerésével minden nemzetet megelőzött a földön." (Csobánczi, 24)

A fontos dunai kereskedelmi úton a szerbek egészen Győrig telepedtek meg, réveket létesítettek a Dunán, legelőket adtak ki magas bérért. Ezen az ősi magyar földön a szlávok sokkal magasabb életszínvonalat értek el, mint a határon kívül élő testvéreik. A 146-éves török megszállás megpróbáltatásait a Habsburgok magyart elnyomó további politikája követte, amely 1686 után, azaz Budának a török megszállás alóli felszabadulása után csak fokozódott. E nehéz időszakban a nemzeti öntudat, a megmaradás, a túlélés reménységének és hitének hirdetői – közéleti és katonai szolgálatuk mellett – főként bátor költőink voltak. Mint például Tinódi Lantos Sebestyén (1505-1556), Balassa Bálint (1554-1594) és Zrinyi Miklós (1620-1664). Miért kell különleges hangsúllyal említenünk honmentő érdemeiket? Azért, mert megint csak nagy, népes, idegen csoportok jöttek, és telepedtek le. A hatalmon levők nem engedték meg népünk visszatelepedését eredeti lakóhelyükre. A Habsburgok törvényeikben nyíltan kimutatták magyarellenességüket. Az idegenek idetelepítése nem volt egyéb, mint egy kitervelt, lassú népirtás.

A magyar nemesség – mely ez időben legnagyobb részében idegen volt –, teljesen elszakadt a magyarságtól. A magyar születésű nemesség is a német nyelvet beszélte, és Bécs befolyása alatt állt. Néhányuk szívesebben vallotta magát osztráknak, mint magyarnak.

Mária Terézia burkolt magyarellenessége 1774-ben került felszínre, amikor meghirdette kívánságát, hogy a magyar fiatalok tanulják meg a német nyelvet. Fia, II. József, 1787-ben e „kívánságot" törvénnyé tette, amikor a német nyelvet az ország hivatalos nyelvévé emelte. A magyar nép részéről e törvény erős ellenállásba ütközött. Ezért kénytelenek voltak e rendelet bevezetésétől elállni.

Mária Terézia önkényesen Horvátországhoz csatolta Szerém, Pozsega és Valkó vármegyéket. Ez volt az a terület, amely eredetileg az Árpád-kori Botond birtokát képezte.

II. Lipót császár (1790-1792) és magyar király, a szerbeket használta fel Ausztria-Magyarország erőviszonyának egyensúlyozására. Ezt állandó magyarellenes uszítással érte el. A módszert átvette a görög-katolikus papság is, kik orosz-pártiak voltak, mert bennük látták a török hatalom megdöntésének lehetőségét és később a szerb-szláv nép egyesítését egy egységes birodalomban.

Sem a felvilágosult magyar írók, sem az egyház nem vette figyelembe az egyre növekvő szerb veszélyt. Sőt, az ellenkezője történt. Magyar pénzen szerb iskolákat, papneveldéket létesítettek. 1797-ben Károlyvárosban, 1810-ben Újvidéken, és egy néhány évvel később Pesten és Bécsben egyetemen tanulhatott a szerb ifjúság. 1826-ban Pesten alakult egy szervezet, amely a szerb nyelvet és szokásokat tanulmányozta. Ekkor terjedt el a szerb hitrege, az ősiségben való hit, amely támaszul szolgált a nemzeti érzés felkeltésére, de rövidesen rájöttek, hogy ez irányú lelkesedésük hiábavaló, nem egyéb, mint álom. Safarzsik, az egyik mítosz készítő egy levélben írta a cseh történész Palackynak: „Nem veszett el minden. . . s ha mind ez csak egy álom, csak egy idea, mit tesz ez? Ha mi is meghalunk, mint atyáink, anélkül, hogy valamit tettünk volna, úgy ideákért halunk meg. . . de félelmünk alaptalan, a szláv népek felébrednek . . . az új nemzedékkel mindenütt új erők ébrednek minden mozgásba jő, ami halott volt. Vége az alvásnak, az életnek kell következnie, de hogy ez milyen lesz, ki láthatja előre? . . . " (Csobánczi, 25) A szerb népek egyesítésére egy tervet dolgoztak ki, és papjaik is mindent elkövettek ennek érdekében. Karadzsik Vuk (1787-1864) volt az első, aki meghirdette a szerb szellemi mozgalmat. Szerb nyelvtant írt, melyet németül is kiadott. Kopitár 1847-ben szerbül kiadta az Új Testamentumot. Karadzsik és Kopitár a hercegovinai tájszólást határozták meg irodalmi nyelvként.

Rajics, görög katolikus pátriárka megírta a különböző szerb népek történetét, de ezt a régi szláv nyelv alkalmazásával írta. Itt kijelenti, hogy mindaz a terület, ahol szerbek éltek Ipek pátriárka alatt, szerb terület. E munkája teljesen hamis történelmi és földrajzi dokumentum, amely később kútfője lett az utána következő történészeknek.

Egyszerre két helyről indult ki a szerb nemzeti eszme, Pestről és Budáról. Az egyik fenn akarta tartani a szerb magyar kapcsolatokat, a másik a magyarellenességet hangoztatta. Ez utóbbi kiáltványt küldött a lázadó horvát, szlavón, dalmát és tót népekhez, a magyarellenesség szítása érdekében. Amikor 1848-ban kitört az osztrákok elleni magyar szabadságharc, a szerbek 10-12 ezer fegyverest küldtek ellenünk. Több vezetőjüket osztrák tisztek adták. Ez a magyarellenes szláv megmozdulás olyan erős volt, hogy csak 1849-ben sikerült levernünk. Mind ez ideig rabolták, rombolták azt a népet, amely befogadta és menedéket adott nekik.

Az első szerb szabadság-megmozdulás 1804-ben ment végbe, Kara György vezette e lázadást, melyet a törökök levertek, 38 vezetőt karóba húztak, 114-et felakasztottak. A második ilyen török elleni megmozdulás egynéhány évvel később következett be, egy Milos nev¬ű sertéskereskedő volt a vezetőjük. A szultán e lázadást is leverte, és Milost, mint hűbérest tette meg vezetővé. 1817-ben Milos elrendelte Kara György kivégzését.

I. Ferenc József császár és Sándor orosz cár Reichstadtban szerződést kötöttek, mely szerint együttesen vigyáznak Szerbia függetlenségére. 1878. június 13-án, a Berlini Konferencián döntöttek Európa sorsa fölött. A török-orosz háborút és Törökország felosztását tárgyalták. E konferencián Szerbiának megszavazták a teljes függetlenségét.

Bizánc uralma alól I. Imre (1196-1204) királyunk szabadította fel a szerbeket, és Szerbia királyává koronáztatta magát. Ez a cím magyar királyi cím volt egészen a török magyarországi megszállásáig. A szerbek vazallus népként éltek a magyar királyok alatt.

Karagyorgyevics Péter (1903-1923) és a szerb szellemi vezetők vakon követték a titkos szervezetek programját, és így nagyban hozzájárultak Nagy-Szerbia eszméjének népük közötti elterjedéséhez. 1908-ban megalakult a Narodna Obrana mozgalom, amelynek egyik ága volt a „Fekete Kéz" szervezet, ennek jelmondata volt „Ujedinjenje ili Smrt" (Egyesülés vagy halál). Ez időben Szerbia orosz és francia befolyás alatt állt.

1914. június 29-én a Fekete Kéz elrendelte Ferenc Ferdinánd és felesége megöletését. E döntésre az ok az volt, hogy ha Ferenc Ferdinánd örökli a trónt, a kettős monarchiából hármas monarchiát alakít. A herceg tervei szerint Krajna, Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina és Magyarország ugyanolyan hatalommal rendelkeztek volna, mint Ausztria. Ha ez megvalósul, akkor a szerbeknek fel kellett volna adniuk a nagy-szláv birodalom megalapításának tervét. A trónörökös gyűlölt bennünket, részese volt annak az összeesküvésnek, amely kivégeztette a magyarbarát Rudolfot, a soron következő valódi trónörököst. Ferdinánd a szerbekre építette volna fel a monarchia erejét, mindennek dacára, az ő kedves szerbjei gyilkolták meg, nem mi magyarok, pedig azt hiszem több okunk lett volna rá. (Csobánczi, 33-34)

A XIII. században egy lassú vlach betelepülés indult el hazánkba a Kárpátokon át, a Balkán térség felől. Mint pásztornépek érkeztek, és települtek a Havasok oldalaira. Itt a magyar adózási rendszer nem igen érte el őket, így gyarapodhattak évszázadokon át számban és javakban. Buda felszabadulása (1686) és a török megszállás után a Habsburgok nem engedték meg népünk visszatelepülését eredeti lakóhelyeikre. Helyettük Európa minden nemzetiségéből telepítettek be, legfőképpen rác , szláv és német csoportokat.

Amikor 1848-49-es szabadságharcunk időszakában élet-halál harcunkat vívtuk a saját és minden nép szabadságáért, ekkor minden szláv kisnép ellenünk szállt ki propaganda írásaikkal, és a szerbek, akiket befogadtunk ezek az otthont lelt szerbek Jelasic vezérletével hátba támadtak, és csak nagy nehezen tudtuk leverni őket. Vadul pusztították Délvidék egyedül, minden katonai védelem nélkül maradt magyar népet, akik őket befogadta és velük barátságban éltek. Erre a becstelen cselekedetre, hogy leigázhassanak a habsburgi magyar királyok biztatták fel őket. Végül is a győzelmünk után, amikor már levertük a Habsburg hadsereget, Ferenc József császár kikönyörögte az orosz cártól, hogy segítse ki őt. A behívott friss 200 ezer orosz kozák előtt Görgey Artur a magyar honvédelem főparancsnoka a reménytelen további vérontás elkerülésére letette a fegyvert: és ezt követte a kegyetlen Haynau-i megtorlás. Dicső 13 tábornokainkat orosz ígéret ellenére is Aradon, 1849. október 6-án, végezték ki. Ismét megismételve a lechfeldi fegyverletételt, ahol a kor két legkiválóbb hadvezéreit az egyezség ellenére Régensburgi katedrális tornyán a fegyverletétel után Vérbulcsut és Lehel vezért felakasztották.

* * * * * *

A IX. században a szerbek felvették a kereszténységet, főzsupát választottak, aki Ráskában székelt, melynek jelenlegi neve Novi Pazar, szerbiai terület. Ebből a „Ráska" névből alakítottuk ki a szerbek magyar nevét, így „rác".

Rudolf Kučera, cseh politológus, 2008-ban kiadott: Közép-Európa története egy cseh politológus szemével c. könyvében egy elismert cseh történész, František Palacký érvelését idézi (70-71 o.)

František Palacký Az osztrák állameszme című dolgozatában így értékelte a magyar alkotmányt: „A magyar országos intézmények magva magában véve oly egész-séges és áldásos, hogy véleményem szerint érdemes volna más or¬szágokban is alkalmazni; megvan benne az igazi országos autonó¬mia eleven csírája, amely nélkül a polgári és politikai szabadság sehol sokáig és tartósan meg nem maradhat; jelen van benne a re¬form és a határtalan tökéletesíthetőség elve is, amely nélkül min¬den emberi intézménynek pusztulnia és elpusztulnia kell. Eb¬ből lehet megérteni és magyarázni a hungarusoknak (nem csupán a magyaroknak) a maguk ősi alkotmánya iránti közös szeretetét s a rendkívüli energiát, amelyet annak fenntartására és védelmére fordítanak; a hungarusnak bürokrá¬cia alatt élnie és boldogulnia nem lehet..."34 Milyen volt hát ez az alkotmány, és mi volt a történelmi jelentősége? Először is állapít¬suk meg, hogy a hungarusok ezeréves alkotmányos folytonossá¬gukhoz való ragaszkodása alkotta a történelmi magyar állam lét¬alapját. Ennek az alkotmánynak a fő előnye a hatalommegosztás volt az uralkodó és a rendek közt, miközben a tulajdonképpeni „demokratikusság" a széles körű decentralizáción, az autonóm or¬szágos intézményeken nyugodott. Első helyen említsük meg az országgyűlést, amely minden királyi javaslatot megvitatott, és saját kebeléből választotta a nádort (palatínust), a király helyettesét, s az a Helytartótanács segítségé¬vel végrehajtotta a király és a rendek által közösen elfogadott ter¬veket. A decentra¬lizált országos hatalom voltaképpeni alapjai a vármegyék voltak, a királyság egyes területein illetékes közigazgatási egységek, me¬lyeknek élén a comes (főispán), az alispán és a több¬nyire alulról választott helybeli tisztviselők álltak. Minden várme¬gye két követet küldött az országgyűlésbe. A vármegyegyűlések, melyeken részt vett az egész szabad lakosság, választották a vár¬megye ügyeit intéző tisztikart. „Az országgyűlésen elfogadott és a király által szentesített törvényeket ki kellett hirdetni a vár¬megyegyűlésen, hogy aztán a vármegyei hatóságok végrehajtsák azokat. A legmagasabb állami szervek intézkedéseit szintén ki kellett hirdetni a vármegyei hivatalok útján, és a vármegyegyűlés¬nek jogában állt, hogy az olyan rendeletek ellen, amelyeket sérel-mesnek tartottak, »tiltakozásokat« nyújtsanak be, és végrehajtásukat a tiltakozások elintézé¬séig leállítsák. Ha valamilyen népszerűtlen rendeletről volt szó, az egyes megyék közölték egymással tiltakozásuk tartalmát; ez volt az az eszköz, mellyel a történelmi Magyarországon tömegesen fel lehetett lépni a nem tetsző rendeletek ellen, ezek végrehajtását a megyék ellenállása akár meg is akadályozhatta. Ez a széles körű vármegyei önkormányzat volt az a legyőzhetetlen pajzs, amellyel a magyarok megvédték állami önállóságukat, és amellyel győztek az uralkodók egységesítő törekvéseivel szemben."35 A magyarok harca a magyar alkotmányért hosszú és véres volt, mint minden harc, amelyet a politikai szabadságért vívnak. Ez a harc a közép-európai történelem legfényesebb lapjaira tartozik, s a jövőben min¬den Közép-Európa történetével foglalkozó tankönyv részének kel¬lene lennie. Az emberi és polgári jogokért folytatott mai küzdel¬münk számára ez olyan hagyományt jelent, amit vállalni kellene, a közép-európai nemzetállamok megalakulásának megalapozat¬lan dicsőítése helyett. A nemzetállamok ugyan ideiglenesen meg-valósítottak számos nemzeti törekvést, meghozták némely nemzet¬nek a nemzeti szabadságot, másoktól viszont elvették azt, s ami a legfontosabb, nem biztosították tartósan a politikai szabadsá¬got, sem a békét nem hozták meg Közép-Európában.

* * * * * *

Fazakas Ferenc, Haláltusa Erdélyben, a fennmaradásért c. könyvben (Miskolc. 2003) írja: (31-39 old.)

Bíró Sándor arra is felhívja a figyelmet, hogy a földreform vég¬rehajtása alkalmával „voltak olyan esetek, amikor a magyar pa¬rasztság kárára elkövetett igazságtalanságokat a román hatóságok is elismerték. Mikor azonban a jóvátételt kimondó bírói határozat végrehajtására került sor, a román hatóságok megtagadták a hatá¬rozat végrehajtásának a biztosítását." Példának a Haró községben történteket hozza fel24 : „A község 126 katasztrális hold legelőjét, mely dévai csángóké volt, a járási kisajátítási bizottság a kisajátítás alól mentesítette. A megyei bizottság azonban ellenkező értelmű döntést hozott, és a legelőt kisajátítva, felosztotta a harói romá-noknak, a dévai és harói görögkeleti egyházaknak, valamint más intézményeknek." A magyar parasztok tovább fellebbeztek, még¬pedig sikerrel. De a megyei agrárbizottság „hetekig húzta a végre¬hajtást", majd hosszú huzavona következett. A dévai polgármester rendeletben semmizte ki a harói magyarokat, de a temesvári ítélő¬tábla a magyarok fellebbezést tartotta jogosnak.

Ám az ítélőtáblai döntés után a földméréssel foglalkozó hét dévai csángót egy 100-120 főnyi felfegyverzett harói román föld¬műves körülfogta, agyba-főbe verte, s a sebesült Molnár Pétert a Marosba taszították, ahol megfulladt. Mindezek után „a földművelődésügyi minisztérium az erőszakos románoknak a fellépését jóváhagyta."

Hasonló eset történt Kolozs megyében, ahol Szentkirály magyar közbirtokosságának legelőjére Székelyjó románjai szemet vetettek, s ezért azt kisajátították. Az ügy hét évig vándorolt egészen a Sem¬mitőszékig, de ekkor a román földművelésügyi miniszter utasította a csendőrséget a legfelsőbb bírói határozat végrehajtásának meg¬akadályozására."25
Ehhez hasonló esetek máshol is voltak!

A Magyarország felé eső határsávban „gondoskodtak arról", hogy egyetlen magyar se kaphasson földet, így 111 román telepet létesítettek, 4973 családdal, családonként 13,9 holdas átlagos bir¬tokkal, összesen 69 223 katasztrális holdon.26

Hivatalosan soha nem közölték a kisajátítással kárt szenvedettek és a földhöz juttatottak nemzetiségi megoszlását. Észak-Erdély visszatérése után viszont a magyar hatóságok összeállítottak a do¬kumentumok alapján egy összegezést, amelyből tudjuk, hogy 46 069 magyar nincstelen jutott pár hold földhöz, ezzel szemben több mint ötször annyi román (242 540) jutott a megélhetéshez szüksé¬ges jelentős birtokhoz, azaz 5-20 holdhoz.

A magyar földművesnek földvásárlási lehetősége sem volt, hisz a földreform-törvény 47.§-a és más hasonló rendeletek szerint az 50 hektáron felüli eladásra kerülő birtokokra a román államnak elővételi joga volt. Később a magyar lakta vidékeken minden in¬gatlanra érvényesítették a román állam elővételi jogát.27

Bíró Sándor a „Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940." Bern. 1989. 324-325.
Bíró: 325.
Bíró: 324.
Bíró: 333.

Tehát a magyar földművelő rétegnek gazdasági téren minimális lehetőségei voltak (háziipar, bérmunkásság, méztermelés), az erdé¬lyi román parasztságnak a Trianon előtti, ehhez képest kitűnő lehe¬tőségeivel szemben.

A Székelyföldön olyan kíméletlenül gyötörték a lakosságot a Regatból oda kinevezett községi, városi és megyei tisztségviselők, hogy a székelyek tömegesen költöztek Bukarestbe, Ploesli-be és más városokba, ahol „mint ezermesterek" boldogulni tudtak. „Ugyanakkor pedig a régi királyság román területeiről egy ellenke¬ző irányú vándorlás kezdődött meg: tisztviselők, tanítók, jegyzők és más román állami közegek nagy számban lepték el a székely falvakat és városokat. Az ő számukra létesítettek azokat a román templomokat, melyeket a székelyeknek kellett felépíteniük."28

De a székelyek nemcsak a régi Romániába vándoroltak ki. 1936-ban csupán Háromszék megyéből 109 székely vándorolt ki Amerikába.29

A román hivatalos adatok szerint 1924-ben a Regátbói 811, Besszarábiából 1425, Bukovinából 2361, Erdélyből pedig 18 015 lakos vándorolt ki Amerikába.30

A székelyföldi hallatlan elszegényedésnek másik következménye a születések csökkenése volt. De a székelyföldi népszaporulatot nemcsak az elszegényedés csökkentette. A 30-as években a román állam bevezette a „surori de ocrotire", vagyis a gondozó-védő nő¬vérek hálózatát. Ennek tagjai sajátos kiképzést kaptak a székely népszaporult csökkentésére.31 Nem tűnik meglepőnek mindezek ismeretében, hogy Udvarhely megye átlagos szaporodása 1930-ban 8,1 ezrelék volt, 1938-ra viszont már 6,9-re csökkent.

A tervszerűen elszegényített, tönkre tett székely megyékben csak az értékesítő szövetkezeteknek köszönhetően mutatható ki némi javulás. Miért? Az igazságügyi minisztériumnak egy 1922. évi rendelete megengedte, hogy a magyar szövetkezetek a régi ma¬gyar törvények alapján tovább működjenek, tehát önkormányzatuk megmaradt, de a román szövetkezeteknek nyújtott kedvezmé¬nyekben (pl. kedvezményes hitelben) nem részesültek. Az 1929-es szövetkezeti törvény az állami ellenőrzést bevezette, de a régi ön¬kormányzatot 1938. szeptember l-ig meghosszabbította.

Így jöhetett létre például a Maros megyei Földmíves Szövetség és a Transsylvania tejfeldolgozó telep.

Utóbbit a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége alapította 1936-ban Marosvásárhelyen. „A tejfeldolgozó telep — írja Bíró Sándor — a dániai módszerrel dolgozott. Eleinte 17 község szállí¬totta a tejet. Később már 72 szövetkezet kapcsolódott bele a tej¬szállítás munkájába, melynek eredményeképpen Vásárhelyen kitű¬nő vajat tudtak gyártani. A Szövetkezet működése következtében a tej ára is megjavult, a gazdák jövedelme megnövekedett, és az 1934-es árakhoz képest a beszállított mennyiségért 2 év múlva már 2 065 062 lejjel többet kaptak."32 27 képviseletükből 6 a Regátban volt, s kivitelük Angliát és Palesztinát is elérte. „Kötelékébe kap¬csolta a szomszédos Kisküküllő megyei, sőt Kolozs megyei szö-vetkezeteket is. Az Udvarhely megyei tejszövetkezetek számára 1937-ben Székelykeresztúron külön tejközpontot szervezett, amely a marosvásárhelyi minta szerint kezdte meg munkásságát."33

Bíró: 330.
Bíró: 330.
Bíró: 334.
Domokos Pál Péter: A rendületlenül . . . Márton Áron, Erdély püspöke. Budapest, 1989. 78.
Bíró: 331

De a kedvező körülmények mihamar megszűntek. Az 1938. jú¬nius 23-án megjelent új szövetkezeti törvény már felállította a Nemzeti Szövetkezeti Intézetet, és minden szövetkezetet ennek rendelt alá, így a magyar szövetkezetek fejlődése megtört. A nem¬zetgazdasági miniszter bármely szövetkezet igazgatóságát indoklás nélkül feloszlathatta, és helyükbe 7 tagból álló igazgatóságot ne¬vezhetett ki. S a magyar szövetkezetek régi jelentősége meg is szűnt, mert a magyar szövetkezeti központok csak úgy maradhattak meg, ha az igazgatóság tagjainak felét és a központi igazgatót a nemzetgazdasági miniszter nevezi ki. Ez teljes románosítás volt, így a magyar szövetkezetek magyar gazdasági érdekvédelmi tevé¬kenységet többé nem fejthettek ki.34

Mindezekhez tegyük hozzá, hogy a Trianon előtti Magyar Ki¬rályságban a román lakosság ellen semmiféle hasonló, a gazdasági életből való kiszorításukat elérni akaró intézkedést nem hoztak.

Az adópolitikával foglalkozzunk a továbbiakban. Látni fogjuk, hogy az adópolitika egy nemzeti kisebbség állandó kizsákmá¬nyolását is lehetővé teszi. 1924-től 1926-ig Erdélyben az egyenesadó 205 millió lejjel több volt, mint Óromániában, melynek pedig vagy 3 millióval több lakosa volt. Ugyanezen időben a glo¬bális adó Erdélyben 72 %-kal emelkedett. Oromániában csak 31,3 %-kal, de például Csík megyében 76 %-kal, Udvarhely megyében 86,5 %-kal, Háromszéken pedig 110 %-kal.

Az országos adóbehajtás átlaga az 1934-35 esztendőben a kive¬tett összeg 72,9 %-a volt, de a Regátban 25 és 60 % között ingado¬zott, a székely megyékben pedig 60 és 120 % között mozgott.35 (Csíkban 121,65 % volt.) Mindezt pedig egy tervszerűen elszegé¬nyített székely-magyar kisebbséggel tették! 1925 és 35 között a Székelyföld szarvasmarha- és sertésállománya jelentősen csökkent. „Udvarhely vármegyében 1925-ben még 55 907 szarvasmarha volt, 1935-ben pedig csak 40 470, ami 23%-os csökkenést mutat Há¬romszék megyében ez idő alatt a szarvasmarha-állomány 54 638 darabról 38 074-re, tehát 30%-al esett vissza. A tejelő tehenek száma ugyanekkor 22 959-ről 17 470-re zuhant,"36

A magyar munkásság helyzete az 1930-as világgazdasági válságig tűrhető volt, ámbár a munkásvédelmi intézkedések végrehajtásánál csak a román nemzetiségű munkás érdekeit védték. 1930 után azonban a magyar munkásság kiszoritása megkezdődött. A magyar vasutasokat a nyelvvizsgák ürügyével nagy számban bocsátották el. Ők nyomorúságba kerültek családjukkal együtt, mert nyugdijat csak 57 éves koruk betöltése után kaptak. „Akik a nyelvvizsgát sikerrel letették, azok is állandó bizonytalanságban éltek, mert a Semmitőszék elvi döntése szerint a nyelvtudást bármikor felül lehetett vizsgálni."37

1934-ben megszavazták a hírhedt nemzeti munkavédelmi tör¬vényt, mely a gazdasági, ipari, kereskedelmi és egyéb magánjogi társaságokat arra kötelezte, hogy a törvényben meghatározott cso¬portok mindenikében (főtisztviselők, műszaki vezető személyzet, képesített munkások, napszámosok) legalább 80 %-ig román ál¬lampolgárt alkalmazzanak; az igazgatóság, végrehajtó- és felügye¬lő bizottságokban pedig 50 %-ig. Román állampolgárt? Miért ne ragaszkodhattak volna ehhez, kérdezhetnénk. A végrehajtásnál de¬rült ki, hogy egészen másról van szó: hogy az állampolgár alatt fajrománt kell érteni. Hogy mennyire vették komolyan a fasiszta értelmezést? A törvény végrehajtását ellenőrző bizottság 298 vál¬lalatot összesen 24 millió lej büntetéssel sújtott, s az első négy év alatt 261 vállalatot kizárt a közszállításokból.

U.o.
Bíró: 332.
Bíró: 327.
Bíró: 328.
Bíró: 336

A magyar munkásságnak az állami intézményekből való kizárá¬sának, majd a magánvállalatokból való kiszorításának előzményei az Alexandru Vaida-Voevod által indított „numerus valachieus" mozgalomhoz fűződnek. „Vajda valószerűtlen adatokat közölt a kisebbségnek a gazdasági életben elfoglalt szerepéről, és követelte, hogy a gazdasági élet minden területén az „őslakó románok" meg¬felelő arányban foglalják el helyüket."38

Bármennyire hihetetlenül hangzik, az erdélyi nagyvállalatok, gyárak és üzemek tulajdonosai már Trianon előtt sem magyarok, hanem nagyrészt németek és zsidók voltak. „A magyar uralom alatt a zsidók magyaroknak vallották magukat. A román népszámlálás és gyakorlat azonban következetesen mindig külön nemzetiségnek tekintette őket, s mindent megtett, hogy e megkülönböztetés kö¬vetkezményeit maguk a zsidók is levonják."39 Sokan valóban elszakadtak a magyarságtól, de voltak szép számmal olyanok is, akik kitartottak, és inkább megfizették a büntetéseket, de nem bocsátot¬ták el magyar munkásaikat.

Az igen jelentős magyar kisiparosság még a földműveseknél is fojtogatóbb adóprésbe került.40 „1924-26-ig az iparosok és keres¬kedők adója a régi román királyság területén 11 %-kal csökkent, Erdélyben azonban 24,6 %-kal emelkedett." (Csíkban 31 %-kal, Háromszéken 42 %-kal.) Az 1929. december 25-én közzétett új adótörvény alapján a forgalmi adót 5-szörösére, de például a szászrégeni magyar iparosoknak az adóját az előző évhez viszo¬nyítva 4-, 5-szörösére, sőt 10-szeresére emelték. Sok kisiparos visszaadta iparengedélyét, s elköltözött Óromániába vagy kivándo¬rolt Amerikába.

Az adóbehajtási átlag ugyanúgy alakult, mint a földművesek¬nél. Az inasok és segédek száma is jelentősen csökkent. A hitellel való megsegítés csak fajrománoknak járt;41 1936-ban a magyar ipartestületeket feloszlatták, s azok vagyona a munkakamarák kisipari osztályáé, tehát román kisiparosoké lett.

Az erdélyi kereskedelem nagy része magát magyarnak valló zsidók kezében volt, így az iparnál ismertetett fojtogatóan magas adót kellett fizessék. A magyarellenes hátrányos megkülönbözte¬tésre példa, hogy a cégtábláért városban 500, falun pedig 200 lejt kellett fizetni, de a magyar nyelven írott cégtáblák után 8000 lej községi adót róttak ki. (1937-ben a magyar nyelven írott cégtáblá¬kat mégis betiltották.)

A kereskedelmi vállalatok alkalmazottaink a románosítása már nagyon korán megkezdődött." A nagyszebeni Kormányzó Tanács már 1919-ben rendelettel kötelezte a magyar pénzintézeteket, az ipari és kereskedelmi vállalatokat, hogy igazgatóságaikba román tagokat is válasszanak be, s azoknak bizonyos számú részvényt adjanak, persze ingyen.

A kereskedelem számára, tudjuk, a hitel létkérdés. A magyar bankok 1919-ig természetszerűleg Budapesthez kapcsolódtak. „A legnagyobb részük úgy is szerepelt, mint a budapesti bankok fiók¬vállalata. A hatalomváltozással a budapesti kapcsolat lehetetlenné vált. Így a bankok átszervezése után saját lábukra állottak, és pró¬bálták üzletmenetüket a megváltozott viszonyokhoz alkalmazni."42 Miképpen? Megkísérelték, hogy „a magyar nemzetiségű bankokat egy szövetségbe tömörítsék. A szövetség Erdélyi Bankszindikátus néven meg is alakult. A román kormány azonban nem engedte meg működését, s ezért megalakulása után csakhamar megszűnt. 1923. december 13-án végre sikerült Kolozsváron a nagy nehezen meg¬szerzett engedély birtokában újjáalakulnia. Az újjáalakulás pillana¬tában 98 tagintézetet foglalt magában, amelyek összesen 228 000 000 lej saját tőkével rendelkeztek." De a Román Nemzeti Banktól visszleszámítolásra kapott hitelük a 228 millió alaptőke ellenére csak másfélmillió, 1925-ben pedig 322 millió saját tőke ellenére 19 millió lej volt (tehát az alaptőke 1/16 része), amikor a román ban¬kok alaptőkéjük kétszeresét, sőt háromszorosát is megkapták. Mit tehettek ilyen helyzetben a magyar bankok? Természetesen „csak magas kamatláb mellett voltak képesek hitelt nyújtani, s így a ma¬gyar kereskedelmi élet alapjában véve az egész román uralom alatt nélkülözte a hitel nagy jelentőségű támogatását." 1935-ig sok bank megbukott. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy utána a magyar bankok külföldi hitelt kaptak, s így a további bukásokat sikerült el-kerülniük.43

Az erdélyi értelmiségi osztály különféle rétegei sorsáról (a ma¬gyar politikai és közművelődési élet vezetői és szellemi foglalko¬zásúak: ügyvédek, orvosok stb.) nehéz szólani, hiszen megsemmi¬sítésükről van szó. „A magyar értelmiségi osztály rétegei közül gazdasági téren leghamarabb a magyar közép- és nagybirtokos osztály ment tönkre. A földreform velük szemben könyörtelenül járt el."44

Az állami tisztviselők sorsa hogyan alakult'?

„A román megszállás kezdetétől a trianoni békeszerződés aláírásáig a magyar tisztviselők nagy része már elveszítette állását és megélhetését. Ugyanis amint a román katonai hatóságok a terüle¬teket megszállották, azonnal követelni kezdték az ott lévő tisztviselőktől a román államnak járó hűségeskü letevését. A magyar tisztviselők nagy többsége, a Hágai Konvenció 45. szakaszára hivat¬kozva, a követelés teljesítését megtagadta. A Konvenció szóban forgó szakasza szerint ugyanis tilos az ellenséges hatalomnak »a megszállott terület népességét hűségeskü letételére kötelezni«. A román hatóságok erre kijelentették, hogy azok a tisztviselők, akik az esküt megtagadják, állásukat és nyugdíjigényüket elvesztik, az ügyvédek és közjegyzők pedig működésüket nem folytathatják." Az elbocsátott tisztviselők közül sokan áttelepültek Magyarország¬ra. Az Erdélyben maradtak nyomorban éltek.45

1923 elején az elbocsátott tisztviselők segélyezésére gyűjtést akartak indítani, de a hatóságok ezt nem engedélyezték. A békekötés előtt hűségesküt tett köztisztviselők 1-2 évenként újabb és újabb román nyelvű vizsgát kellett tegyenek, s a „nem megfelelőket" azonnal az iskolákból kikerülő románokkal helyette¬sítették. A román nyelvet jól ismerő, tehát magabiztos magyarok hiába fordultak a bíróságokhoz, mert azok a nyelvtudást soha nem engedték bizonyítni. Így 1930-ban csak 1700 körüli volt a magyar köztisztviselők száma:46

A Trianon előtti Magyarországon a bíróságok -- beleértve a Ma¬gyar Királyi Kúriát, a Királyi ítélőtáblát — bírói közt románok mindig voltak, ugyanúgy, mint a minisztériumok felső rangsorában is, az alsóbb hivatalokról nem is beszélve. Ilyesmiről Nagy-Romá¬niában még álmodni sem lehetett.

1938-ban az ügyvédek megtagadták a nyelvvizsgára jelentkezést, mire az ügyvédszövetség bosszúból a fiatal magyar ügyvédeknek az ügyvédi kamarákba való felvételét megtiltotta.
A szabadpályán működőket sem kímélték! Például egy nagyon szerényen vegetáló kolozsvári ismert magyar orvos adója tízszer annyi volt, mint az igen jól kereső országos hírű tüdőspecialistá¬nak, dr. Pop Liviusnak.

Az orvosi egyetemre jelentkező magyar fiatalokat a felvételi vizsgán kíméletlenül kibuktatták. De a kolozsvári egyetem román orvostanhallgatóinak legnagyobb része „1935-től kezdve már a vasgárda szervezetébe tartozott, amely nagy tevékenységet fejtett ki a kisebbségi jelölteknek az orvosi pályáról való elriasztásáért".47

Idézzük e fejezet befejezéseképpen a Bíró Sándor szavait, aki azt mondja ki, hogy „eljött egy időpont, amikor úgy látszott, hogy magyar értelmiségiek további életfenntartása lehetetlen."48 Igen, nem csodálkozhatunk azon, hogy a 30-as években Kolozsváron a magyar öngyilkosok száma háromszorosa volt a románokénak.

Makkai Sándor erdélyi református püspök 1935-ben azt mondta, hogy ilyen körülmények között nem lehet elviselni a kisebbségi sorsot. Es mégis elviselték!

(95-98)
ÖSSZEGEZÉS

A regáti Nicolae Bálcescu, akivel Kossuth Lajos is tárgyalt 1849 júliusában Debrecenben egy közös magyar-román védekezésről az osztrák-orosz közös veszéllyel szemben, így irt később:
„Hallottam Abrudbánya romjai között egy ifjú, magas termetű, szép havasi lányt édes és fájó dalt énekelni. Egy ifjú, boldog ro¬mán lányról énekelt, kit Flórának hívtak, s aki azért volt boldog és szerencsés, mert román lány és itáliai eredetű.

Boldog volt, mert nem tudott magyarul. Anyja sem tudott egy szót sem. Boldog volt, mert csak azt szerette, ami román, és esküt tett, hogy sohasem fog magyart szeretni, amíg csak a földön egy román lesz."194

Teljesen érthetetlen előttem, hogy ha valaki így gyűlöli a ma¬gyarokat, miért akart velük szövetkezni olyan két nagyhatalommal szemben, mint az orosz és az osztrák? Vagy talán nem volt őszinte Kossuthhoz? Bizony nem volt őszinte. Nicolae Bálcescu, aki 1849 nyarán Kossuth Lajossal megkötötte az egyezséget, titokban irre-denta volt. Nyilatkozott erről már 1847-ben. De Bálcescu 1849 utáni írásaiban még nyíltabban kifejti álláspontját. 1850. március 4-én írja Párizsból Alexandru Golescunak: „Az egyesülés kérdése nagyot haladt és tetemesen egyszerűvé lett. Havaselve és Moldva egyesülése az egész világtól elfogadott tény. Tény még az oroszok szemében is, és megvalósulása nem késhetik. Ausztria (értsd: Új-Ausztria,1849 előtt: Habsburg Birodalom,) románjai a március 4-i alkotmány alapján együttesen és nagy hévvel követelik, hogy egy három és fél milliónyi nemzettestbe egyesíttessenek, s előbb-utóbb el is fogják ezt érni. Amidőn tehát egy négymilliónyi és egy ne¬gyedfél milliónyi románságból álló két nagy csoport lesz majd egymás mellett, ki akadályozhatná meg, hogy ne egyesüljenek."

Domokos: 81.
Bíró: 356.
Bíró: 357.
Domokos: 53.

Az egyik legnagyobb magyargyűlölő, Gheorghe Baritiu 1839-ban Brassóban jelentette meg Gazeta Transilvaniei c. folyóiratát.

Az 1848-as szabadságharc idején menekülnie kellett, de 1849 végén újból megjelentette lapját, mely a román középosztálynak a 10 parancsolat mintájára 12 parancsot kötött a lelké:195

„I. Minden román kizárólag román nyelven dicsérje az Istent!
2. Minden román csak román nőt vegyen feleségül!
3. Minden román csak románul beszéljen gyermekeivel!
4. Minden román császárhűségben nevelje gyermekeit igazi románokká!
5. Vésse minden román atya gyermekei szívébe, hogy csak ro¬mán lehet a románnak igazi testvére!
6. Meg kell értetni minden román gyermekkel, hogy csak ez a
Föld adhat nekik boldogulást, és éppen ezért tántoríthatatlanul ra¬gaszkodjanak ősi földjükhöz!
7. Világosítsd föl gyermekeidet, hogy ne forgolódjanak idegen
urak között, mert ezek csak addig jók, amíg saját céljaikra fölhasz¬nálhatják a románokat.
8. Törekedjék minden román gyarapítani földbirtokát!
9. Ha fölösleges pénzed van, kizárólag román bankba vidd!
10. Tiltsd meg gyermekeidnek zsidó kocsmák látogatását! Ma¬gad is kerüld őket, mint a gyehenna tüzét!
11. Bármi kevéssel, de erődhöz képest, támogasd a román egy¬házakat és iskolákat!
12. Istent kivéve senkitől se félj, és vakon kövesd vezetőidet!
Ma már lehetetlen szicíliai vecsernye vagy Szent Bertalan-éj ren¬dezése."
Ebből bizony egynémely diktátor tanulhatott volna faji felsőbb¬rendűséget. Az Isten-dicsérés ennyi gyűlölet mellett farizeusság, s különben is görögkeleti vallásuk különös egy kereszténység volt mindig! Kereszténység nemzeti alapon! A román nemzeti egyház feje a királyság alatt az uralkodó volt, azelőtt a konstantinápolyi pátriárka, egy időben pedig az orosz cár.
Egy bizonyos Sabin Opreanu Nagy-Románia részére 4 követel¬ményt állított fel:
„1. Egyházi téren a Székelyföld minden helységében legyenek román plébániák.
2. Minden lakóhelyen legyen román kisdedóvó és elemi iskola, városokban román középiskola és szakiskola, amelynek tanszemélyzete csak román lehet, tekintet nélkül arra, hogy mennyi a gyermekek száma.
3. Gazdasági téren az ASTRA csak erkölcsi és kezdeményező segítséget nyújthat.
4. Társadalmi, politikai téren, a közigazgatásban csak a román nyelv használható; a pártokat egységes nemzeti tömbben kell irányítani; a román vallásfelekezeteket is."
Amint láttuk, az „elmagyarosított" székelyek „visszarománosítása" pontosan ennek megfelelően kezdődött.
Mindezek után csak annyit állapíthatunk meg, hogy a magyarok fejlődése Nagy-Romániában a két évtized alatt megrekedt, s a ma¬gyarság többsége nagyon leszegényedett, mert a „román állami beavatkozás türelmetlen, a végrehajtás brutális és a hatásfok ijesz¬tő volt". Ezzel szemben a történelmi Magyarországon, a dualizmus 5 évtizede alatt a románok gazdaságilag, társadalmilag és kulturáli¬san nagy előrehaladást értek el. Egy dologban a két helyzet meg¬egyezett: miképpen Trianon előtt a román nemzeti öntudat nem gyengült, azonképpen a magyar nemzeti öntudat sem a Trianon utáni két évtizedben.
A Nagyszebenben megjelenő Tribuna, melynek Slavici volt a szerkesztője, így írt ezelőtt egy évszázaddal: „Különösen akkor kell a román közösségnek fellépnie erőteljesen, mikor valaki ma¬gyarokkal barátkozik. Jogunk van gyűlölni, lenézni és rendszere¬sen üldözni közülünk mindazokat, akik akár nyíltan, akár titokban egyesülnek a magyarokkal. Ez a gyűlölet, lenézés és rendszeres üldözés olyan biztos, mint a világosság a napkelet idején".
A Trianon utáni időszakban az erdélyi magyarság felszámolására törekvő román vezetők egy dologra nem számítottak, s ez az erdélyi magyarság, különösen a székelység erős magyar öntudata és önmagában való hite volt, melyet ősi éltető hagyományok táp¬láltak. Megtört ezen az elvakult hódítói buzgalom és az uralkodni akarás.
Meg kell állapítanom azt is, hogy a hazudozások, a dokumentumok meghamisítása, a hamis ígérgetések, a külföld meg¬tévesztésére hozott törvények, mindezek és a közigazgatási anar¬chia, amelyben egy senki a törvényt és a miniszter rendeletét is felrúghatta, mindez éreztette rettenetes hatását a II. világháború után is: ezeknek köszönhetően volt könnyű bevezetni Romániában a sajátos román nemzeti kommunizmust (fasiszta kommunizmust), amelynek idején a liberális privát rablást felváltotta a fasiszta kommunizmus közösségi rablása. Mindkét rablás áldozatául a ma-gyarságot szemelték ki.

1. ROMÁNIA A II. VILÁGHÁBORÚ ELŐTT ÉS UTÁN →