A MAGYAR ŐSVALLAS ISTENASSZONYA

A múlt század második felében járta a szegedkörnyéki tanyavilágot Kálmány Lajos katholikus plébános. Észrevette volt, hogy hívei a szentek tiszteletéhez nemkeresztény eleme¬ket vegyítenek és feltette, hogy ezek a kereszténység előtti ősvallás maradványai. Kálmány adatgyűjtésének eredménye mitológiairodalmunk egyik legértékesebb tanulmánya: „Boldogasszony, ősvallásunk Istenasszonya". Ebben elmondja Kálmány, hogy népünk kifejezetten „hét" Boldogasszonyt tisztel, akik között a legnagyobbnak tartja a Nagyboldogasszonyt. Ennek leányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, gyertya-szentelő, sarlós, segítő, havi), akik közül legfiatalabb a szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Máriával, míg a Nagy-boldogasszonynak Szent Annát tudják. Jóllehet a keresztény hittan erről nem szól, a nép keddet tartja Nagyboldogasszony napjának. Meddő asszonyok kilenc keddet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk.

Aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra szerencsés a kedd, pl. tyúkültetésre.
Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője.
Kálmány rámutatott kódexirodalmunk adatára, amely szerint Szt. Gellért „tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnák."

Rövid szemelvények Út a trianoni békeparancshoz c. könyvemből.

Az oláhok XVIII. század előtti törekvése, hogy népüket Erdélyben, a székelyek, magyarok és szászok után, mint a negyedik nemzetiségi csoportot elismertessék, lehetetlennek bizonyult. A francia forradalom előtt, 1789, a vlachok nem érhettek el ilyen szociális állapotot, mivel a magyar nemesség és székelység kötelessége volt az ország védelme, ezért ők élvezték a politikai döntő jogot. Magának a magyar jobbágyságnak sem voltak ilyen jogai. Ezért a magyar kormányok nem adhatták meg az oláhoknak, akik ugyancsak jobbágyok voltak, azt, amit saját jobbágyaiktól megtagadtak.
Az oláh nemesség viszont, mint a magyar nemesi osztály tagja, politikai tényező volt az ország ügyeinek intézésében. Az oláh jobbágynak pedig ugyanaz volt a sorsa, mint a magyar jobbágynak. Ezen a téren nem volt megkülönböztetés. A Habsburg uralom alatt a jobbágyoknak nem volt joguk politikai határozathoz. Ahhoz, hogy a magyarok elismerhessék az oláhok követelését, meg kellett volna szüntetniük a kor hűbéri társadalmát, de ez a fennálló Habsburg elnyomás miatt lehetetlen volt. Ugyanez ellen az elnyomás ellen lázadoztunk és harcoltunk évszázadokon át mi magyarok is. (Út. . . 40.)

* * *

1020-ban II. Baziliosz császár elrendelte, hogy a vlachok, kik a bolgárok területén élnek, az ochridai püspök fennhatósága alá kerüljenek. Ochrida, Macedónia és Albánia határa mentén létezett. A rumánok egyházi nyelve 1715-ig a bolgár-szláv nyelv volt. Ez egy cáfolhatatlan bizonyíték a dákó-román folytatólagos ottlét ellen. (Út... 52.)

* * *

A magyar hazatérés előtti évszázadban, őseink több esetben meglátogatták a Kárpát-medencét. 839-ben kisebb csoportokban itt jártak a bolgárokkal együtt, 862-ben segítséget nyújtottak a morváknak, Pribina ellen. Etelközben rendszeres értesüléseik voltak e területről. Álmos szervezte, és előkészítette a hazatérést, Árpád pedig véghez vitte. Külföldi és magyar történészek egyaránt bebizonyították, hogy a Kárpát-medencét több esetben magyar fajú népek újra és újra megszállták, vagy visszafoglalták, ha erre szükség volt. A szittyák Kr. e. 500 - 400-ig, a szarmaták Kr. e. 400-tól Kr. u. 500-ig, a jászok K.u. 359, a hunok V. század első felében, az avarok a VI. században és végül a magyarok 896-ban. E népek szájhagyománya kihangsúlyozta, hogy „ők e föld örökösei". (Út. . . 82.)

* * *

Burghardt így nyilatkozik: „Magyarország ellentétben Ausztriával, valószínű, hogy túl türelmes volt, és épp az volt a politikájának a hibája, hogy az erőltetett beolvasztást túl későn alkalmazta." Pozsony és annak környéke eltótosodott, a mi türelmességünk következtében. Ugyanakkor 24 magyar falu a Bécsi-medencében teljesen elnémetesedett, egy évszázad alatt, míg 56 horvát község, a Lajtán túl, magyar uralom alatt, három évszázadon át, Trianon előtt, megmaradhatott horvátnak. Ez csak a mi rendkívüli türelmességünk következtében maradhatott fenn: mindennek ellenére, Burghardt szerint: „Mondhatjuk, hogy Magyarország türelmesebb volt a kisebbségeihez, mint Ausztria, és hogy ma itt élnek horvátok, és létezik egy protestáns kisebbség, ez egyszerűen azért van így, mert ez a terület Magyarországhoz tartozott." (Út... 94-95)

* * *

„Még beszélni sem lehet a béke megvalósításáról, hacsak ki nem küszöbölünk minden olyan tételt, elvet, engedélyt az egész nemzetközi és magánélet területéről, amely ellenkezik az alapvető emberi jogegyenlőséggel. Az ENSZ erre ismételten felhívta a tagállamokat, és ezen alapul az ENSZ közgyűlése által 1968. november 26-án elfogadott nemzetközi egyezmény is a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság alapelveinek egyetemes érvényességéről, és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények elévülhetetlenségéről. (vö.: 1971. évi 1.tvr. Magyar Közlöny 1971. /6) Ezek szerint büntetendő minden háborús bűntett és emberiség elleni bűntett az egész világon, bárki követi is el azt, még ha olyanok is, akik azelőtt üldözöttek voltak." (Út... 97)

* * *

1907-ben az iskolák 76%-a egyházközségi iskola, ez is bizonyítja, hogy az „elmagyarosítás" vádja ellenünk csak egy elferdített propaganda szüleménye volt. (Út... 99.)

* * *

1850-ben beköszöntött a bécsi Bach korszak. A Történelmi Magyarországot öt részre osztották: Kronland Ungarn, Vojvodina, Erdély a Partiummal, Horvátország-Szlavónia, és a határterületek. A tiszta magyar részeket megint csak öt részre osztották: Pest, Pozsony (Bratisláva) Sopron, Kassa (Kosice, Szlovákia) és Nagyvárad (Oradea, Rumánia). E részeket tiszta magyar területnek tartották a magyarellenes osztrákok, akkor viszont mi jogon adták Pozsonyt Csehszlovákiának? (Út...108)

* * *

1868. november 24-én a Magyar Nemzeti Gyűlés megvitatta a kisebbségi törvényjavaslatokat. Ezen alkalommal, az első felszólaló Deák Ferenc volt, aki politikai nemzeteszméjével meghatározta a törvény sorsát. Beszédét a magyar alkotmányra építette fel.
„Az idő rövid – mondta Deák – hosszas szónoklattal nem fogom az időt pazarolni, egyszerűen azt mondom, hogy az én meggyőződésem a fennforgó kérdésben az, hogy Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes magyar nemzet, amely oszthatatlan, amelynek a hon minden polgára bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. A másik, amit tartok, és hiszek, hogy ezen egyenjogúságot csak az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, s erre nézve is csak annyiban lehet külön szabályok alá vonni, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége s az igazság pontos kiszolgálása szükségessé teszi. Ezen két alapelvből kiindulva nem új dolgot mondok, mert eddig is az alkotmány alapelve szerint úgy állott, mint említem. Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek, ez a magyar nemzet, s ezen politikai nemzetnek minden honpolgára egyenjogú tagja. Kimondom továbbá, hogy a nemzet említett polgárai politikai egységénél fogva, ami az állam nevében történik, nem történhetik más nyelven, főleg nem többféle nyelven: ennek az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie. Ennélfogva valamint eddig, úgy ezen túl is, Magyarországon a törvényhozás nyelvének, a törvényhozási tanácskozásokban és minden működésekben a magyar nyelvnek kell lennie: magyar nyelven kell alkotni a törvényeket, melyek hiteles fordításban más nyelveken kiadandók. A kormány nyelve pedig a kormányzás minden ágában szintén magyar."
Bejelentése után Deák minden idejét és igyekezetét a kisebbségek megnyugtatására, és politikájának megmagyarázására fordította. Előadása során, nem gondolt arra, hogy ez a kifejezés „politikai nemzet" lesz az okozója a nagy mérvű magyarellenesség fellobbanásának a monarchia kisebbségei részéről. Beszédéből elfelejtették észrevenni azt a kijelentést, hogy „Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek". (Út... 111-112.)

* * *

Török Sándor kimutatása szerint, a Partium lakosságának 62.2% magyar volt. Ezért nyugodtan kijelenthetjük azt, hogy ez magyar terület, és ezen az alapon jogosan követelhetjük vissza, mert az oláh, a második számbeli etnik csoport, csak 32.8%. (Út... 114)

* * *

Marx Károly: „A pánszlávizmus nem csupán a szláv népek függetlenségi törekvése, hanem egy ezeréves történelem lerombolása is. Ennek a célnak érdekében Törökországot és Németország felét le kell törölni Európa térképéről. Amikor ezt a pánszlávizmus elérte, hozzáfog majd Európa leigázásához. Európa számára csak két választás van: elfogadni a pánszlávizmust vagy meghódítani Oroszországot és kiirtani az oroszországi pánszláv központot." (Út...127.)

* * *

1917-ben, az amerikai kongresszus előtt, Woodrow Wilson nyilatkozta: „Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát nem kívánjuk se gyengíteni, se átalakítani. Semmi közünk ahhoz, hogyan akar politikailag vagy gazdaságilag élni. Nem kívánunk és nincsen szándékunkban neki bármit is diktálni. Csupán azt kívánjuk, hogy népeinek ügyei nagy és kis vonatkozásban ezeknek a népeknek a kezében maradjanak." (Út... 130.)

* * *

1919. szeptember 10-én Benes St. Germain en Laye-ben aláírásával elismerte a kisebbségek jogainak messzemenő tiszteletben tartását. (Út... 131.)

* * *

Szibériában a kommunisták fölött a győzelem már majdnem megvalósult 1919-ben, amikor a csehek árulókká lettek, és ezzel halálos döfést mértek az orosz szabadságra. Tették ezt azok a csehek, akik még ekkor is Oroszországot anyaföldnek, népét pedig testvérüknek hívták. Sakharov a fenti kijelentéseket mint Koltcsak tengernagy legközelebbi bajtársa, a hadsereg egyik parancsnoka írta le. Sakharov látta a borzasztó tetteket, melyeket a csehek követtek el Szibériában. Elárulták a szövetséget és annak vezetőjét. Összebarátkoztak a vörösökkel, és mint gyáva horda menekültek kelet felé. Útközben mindent, amihez hozzáfértek kiraboltak, a nőket megbecstelenítették, és passzióból öltek. Megszámlálhatatlan kincset gyűjtöttek össze, és vittek magukkal. Az orosz nép azt kérdezi a cseh és tót néptől, hogyan tudták e kegyetlenségeket elkövetni, és hogyan, miként fogják mindezt jóvátenni? Nemcsak hogy tudatni kell a világgal ezeket a szégyenletes tényeket és eseményeket, hanem egyenesen kötelessége ez minden jóérzésű, becsületes embernek, aki az igazságot őszintén kívánja. Az egész világ érdeke, hogy a cseheket, tótokat tetteik miatt a világ népei elítéljék. Ha ez nem történik meg, akkor az európai nemzetek egy olyan bűnös nemzetet tűrnek meg maguk között, mely becstelenítette, ölte, rabolta, és megcsalta őt; s mi több: ráadásul még hősként ünneplik őket. (Út... 135.)

* * *

A legelszomorítóbb, hogy a cseh légió körül kialakult nimbusznak sikerült befolyásolnia a Szövetséges Hatalmakat. A csehek, mint egyenrangú tárgyalófelek vehettek részt a háború utáni Békeparancs kialakításában. ((Út... 139)

* * *

1918. november 3-án a tűzszünetet aláírta Weber tábornok a Monarchia, és Diaz tábornok a Szövetségesek oldaláról, s ez Magyarország részéről a háború befejezését jelentette. Mialatt Károlyi Mihály és küldöttsége Belgrádba utazott további megbeszélésre Franchet d'Esperey tábornokkal, a szerb hadsereg megszállta a magyar Szerémséget; november 8-án pedig a cseh katonaság számos felvidéki magyar várost foglalt el. Ez annak ellenére történt, hogy mindkét fél, a cseh és a szerb is aláírta a tűzszünetet. (Út... 142)

* * *

Berinkey 1918. október 12-i, november 9-i és december 1-i keltezésű jegyzékei kihangsúlyozzák, hogy Magyarország nem saját akaratából adta fel Erdélyt Rumániának. Kormányunk nem ismerte el a gyulafehérvári nemzetgyűlést, mivel ott csak a rumánok szavazhattak. A leglényegesebb ok, amiért nem fogadhatjuk el a rumán határozatot, mivel 26 vármegyében az oláhok csak 43%-ban voltak jelen. Mindez bőségesen elég ahhoz, hogy visszautasítsuk, és követeljük a revíziót, az egyezmény felülvizsgálását. Van még egy nyomós ok, amiért a revízió esedékes. Ez pedig az utód-államok nemtörődömsége, a Kárpátokból lefolyó vizek állandó szennyezettsége, amely mint lassú méreg öli népünket. Az erdők nagyméretű kiirtása, és a visszaerdősítés elhanyagolása szintén környezetvédelmi krízishez vezetett, ugyanis így nincs, ami a hóolvadás és az esőzés csapadékát feltartaná, minden az alantabb elterülő medencére zúdulva a talajvíz megemelkedését okozza, ezzel Magyarország életterét leszűkíti, és veszélyezteti. Amíg a fenti területek magyar tulajdonban álltak, ilyen, vagy ehhez hasonló méretű belvízemelkedés vagy áradás soha sem fordult elő. Mivel az utód-államok felelőtlenül csak a profit szerzést veszik figyelembe, nem törődve a szomszéd állam, Magyarország életlehetőségével, követeljük a revízió alkalmazását. (Út...143.)

* * *

A rumánok még katonai beavatkozással is próbálkoztak Erdély megszerzésére. A páduai 1918. november 3-i fegyverszünet után a francia hadsereg küldöttje november 6-án Rumániába utazott. A rumán király azonnal lemondatta Alexandru Morghilon-t, mert német szimpatizáns volt, és utódjául Ezemia Rigorescu tábornokot nevezte ki, aki azonnal mozgósította a haderőt, és 18-tól 38 évesig minden épkézláb férfit besorozott. Ne feledjük, mindez a háború befejezése után történt. Miért volt ez lehetséges? Mert Franciaország mindenáron azt akarta elérni, hogy a rumánok mint aktív katonai haderő vehessenek részt az értekezlet tárgyalásain, az Antant oldalán. Egy jelentős akadálya volt annak, hogy Rumánia katonai szövetségese lehessen Franciaországnak, ugyanis hat hónappal a háború befejezése előtt Rumánia egy békeegyezményt írt alá a Központi Hatalmakkal Bukarestben, eszerint német szövetséges lett. Így Rumánia érvénytelenítette az 1916-ban Bukarestben titkos egyezmény formájában aláírt, s az Antant által jóváhagyott követeléseit. (Út...144)

* * *

A második világháború után, Sztálin „jóvoltából", a Csallóközt Csehszlovákiának rendelték oda, hogy a csehek a Duna mind két oldalát birtokolhassák. Ez Esztergomot lőtávolba hozta a csehszlovákok részére. A Bécsi Döntést érvénytelenítették, mondván, hogy azt a tömeggyilkos Hitler hozta létre. Ennek alapján a még nagyobb tömeggyilkos, Sztálin rendeletét is érvényteleníteni kell! (Út...144-45)

* * *

Gondrecourt tábornok megnyilvánulása az igazságtalan határral kapcsolatban: „ . . . a békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, hogy semmiféle adattal nem rendelkeztünk erről az országról, s ha azt hittük, hogy ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Ráadásul, miközben ezt írom önnek, még nem is mondtam el legmélyebb gondolatomat, mert túlságosan új jövevénynek éreztem magam, de meggyőződésem azóta túlságosan is beigazolódott. Románia és – mondjuk ki nyíltan – Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsék túlzott ambícióit; és megkockáztattuk, hogy újfent gyászos kalandoknak tegyük ki magunkat, ismét kirobbantva a háborút a bolsevizmus alakjában." Gondrecourt véleménye, hogy a magyar nép félelemből vagy nacionalizmusból lett kommunista, de ha a bosevista magyar csőcselék szerzi meg a hatalmat, akkor Nyugatnak semmi esélye nem lesz ennek megállításában.
„Jelenleg a gazdaság esztelen pazarlása folyik. Ezek a banditák most éppen azzal vannak elfoglalva, hogy tönkretegyenek egy országot, amely olyan bőkezűen megfizethette volna a háborús költségek egy részét. Ha a jelenlegi forrongásnak nincs más következménye, csak ez, már akkor is elég komoly ahhoz, hogy mélységesen sajnáljuk a Kongresszus döntését." A franciák szerepéről mondja: „ . . . mi franciák játsszuk Magyarországon a hálátlan szerepet. Nemrég még olyan jól fogadtak bennünket. Franciaországnak itt néhány hónapig olyan tekintélye volt, hogy ennek sok gyümölcsét élvezhette volna. Ennek most vége!" (Út... 146.)

* * *

A békeértekezlet 1919. augusztus 2-i döntése szerint, Rumánia nem szállhatta volna meg Budapestet, de mivel augusztus 4-én mégis megszállták a fővárost, az értekezlet engedélyezte ottmaradásukat. (Út...147.)

* * *

December 9-én Coanda, rumán tábornok írta alá a kisebbségi jogi egyezményt, de nem írták alá az osztrák békeszerződést. Az aláírás napján az Antant felszólította Rumániát Magyarország elhagyására, amit ők megtagadtak. Az Antant végre rádöbbent a valóságra, hogy alig tudják saját szövetségesük imperialista követelését fékezni. (Út...148.)

* * *

1920. július 1-én Bratianu a rumán képviselőházban a következőképp szónokolt: „Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük." (Út...148.)

* * *

Lloyd George véleménye szerint gróf Apponyinak határozottabban kellett volna követelnie a népszavazást.
„Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határmenti területekre, amelyeket – azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak – a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésre, amely képessé tette volna őt erőteljes és – bizonyos területekre vonatkozóan – ellenállhatatlan felhívásra, az orvoslásra honfitársai javára." (Út... 150.)

1935. január 11-én az Est napilapban Millerand letagadta e levél írását. Elfelejtette, hogy írott dokumentum maradt hátra, amely bizonyítja a levél létezését és a hazugságot is! Pozzi idézi Millerand-levél egy részét Lloyd George-nak. „Mi mind határozottan elismerjük a békeszerződések esetleges revíziójának lehetőségét." Amikor Millerand megmutatta levelét Clemenceaunak, ő így szólt: „Annyi kegyetlenséget követtünk el, hogy egyet jóvátehetünk."
„Millerand nyilatkozata az Est-ben annál megdöbbentőbb volt, mert 1920. június 24-én Paleologue, a francia külügyminisztérium akkori főtitkára hivatalos jegyzéket intézett Magyarországhoz, amelyben Millerand kísérő levelének szellemében megerősítette a revíziós kijelentéseket. Nem érdektelen, hogy ebben az időben Millerand volt a francia kormány miniszterelnöke – és külügyminisztere." (Pozzi, 293) Bízva e hivatalos francia ígéretben, kormányunk 1920. június 4-én aláírta e szégyenletes szerződést. (Út. 150-151.)

* * *

Lloyd-George maga is bevallotta 1928-ban, hogy mi volt az értéke azoknak az „okiratoknak", amelyek alapján Trianonban a határokat megállapították. „Minden érv, amelyet bizonyos szövetségeseink meggyőzésünkre felhoztak hazug és meghamisított volt."
1920. június 22-én a körlevél ellenére a határmeghatározó bizottság Muraközt Magyarországnak ítélte a magyar többség figyelembevételével, amelyet a népszövetség el is fogadott, de mivel hogy e területet a rácok már előbb elfoglalták, ezért szerb kézen hagyták. Az Antant azóta is úgy viselkedett, mintha a Millerand-levél nem is létezett volna, pedig az Antant nevében íródott. Kormányunk május 10-én válaszolt a Millerand levélre. Részlet a levélből: „ . . . mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor számunkra népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert ellentétek minden lehetőségét kerülni akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában páratlanul működő elvnek alapul vételével; mert azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának, mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás útján nyerne kifejezést. Evvel egyszersmind végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, akiket állítólag elnyomtunk. Mi indítványoztunk, mi követeltünk, mi most is követeljük ezt a bíróságot, mely legjobban tájékozott, a leglelkiismeretesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utasították azt vissza, és ez által az egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik."
A Szövetséges Hatalmak velünk szemben nem alkalmazták a népakaratra támaszkodó döntés jogát, amelyet meghirdettek a háború beindításakor, csak Sopron városánál. A francia politikus Charles Danielou, észrevette ezt, és a Daily Mail, 1927. június 21-i számában szóvá is tette. „Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor, amikor kirekesztettek az országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az országban maradt 8 millióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődtek abba, hogy testvéreiktől örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re előre tolták Budapest felé." (Út. 151)

* * *

Végül is a magyar delegáció rákényszerült a döntés elfogadására. A kormánynak pénzügyi segélyért kellett folyamodnia, hogy megkezdhesse az ország újjáépítését. A kérvényt azzal a feltétellel fogadtatták el, ha aláírják az egyezményt, mely kihangsúlyozza, hogy a döntés elfogadásakor erőszak nem volt, és önszántukból írták alá. (Út. 152)

* * *

A Felvidéken 1.7 millió tót élt, 1.87 millió egyéb nemzetiségű. Erdélyben 2.8 millió oláh és 2.46 millió egyéb nemzetiségű. A szerb, horvát, szlavón államban 1 millió rác, 1.7 millió horvát, és 1.36 millió egyéb nemzetiségű. 232 000 német és 126 000 egyéb nemzetiségű volt osztrák fennhatóság alatt. Sem a tótokat, sem a horvátokat nem kérdezték meg, hogy óhajtanak-e élni cseh vagy rác uralom alatt. Láthatjuk, az önrendelkezési jog meghirdetése csak egy ürügy volt Magyarország szétdarabolásához. (Út.152.)

* * *

Érdekes megemlíteni, hogy az 55, 58 és 59 cikkelyek részletesen kihangsúlyozzák Magyarország kötelezettségeit. Miért volt erre szükség? Hisz a magyar vezérelv ezer éven át ezen nyugodott, megadni a kisebbségeknek minden megillető jogot, amit ebben a cikkelyben is meghatároztak. Pontosan ez a szabadság, amit a kisebbségeknek nyújtottunk, segítette a kisebbségeket 1920-ban ahhoz, hogy függetlenségüket követelhessék. Láthatjuk, csak hamis elnyomási vádaskodás által tudták megszerezni a követelt területeket. Az utód-államoktól miért nem követelték meg a magyarokkal szembeni emberségesebb bánásmódot, amit mi megadtunk nekik? A népszövetség miért csak nekünk szabta ki és nem az utód-államoknak a kisebbséggel való bánásmódot? Az 1975-ös Helsinki Egyezmény elfogadása után még mindig miért alkalmazhatják a kulturális elnyomást és népirtást? (Út. 153.)

* * *

Az imperialisták háborúba kényszerítettek, megcsonkítottak, több mint hárommillió magyar testvérünket elszakították tőlünk; kiraboltak, megaláztak, kis híján megtörték életösztönünket, és ráadásul velünk fizettették meg háborús költségeiket. A kölcsön, amit kaptunk, nem volt elegendő az újjáépítéshez és a kölcsön, valamint a kamatok törlesztésére. Hogy ekkor revíziós követeléssel lépjünk fel, titokban kellett építeni honvédelmünket. Az olvasó láthatja milyen borzasztó nehéz helyzetből kellett felemelkednünk, ami azért sikerült, mert volt magyar akarat, elszántság, nemzeti érzés. (Út.154.)

* * *

Henri Pozzi (1879-1946) Clemenceau és a francia kormány szolgálatában dolgozott 25 éven át a párizsi rumán követségen. Két éven keresztül minden jegyzék, okirat, tanácskozás az ő jelenlétében történt. Tíz éven át az Agence des Balkans híradási ügynökség minden anyaga az ő kezén ment át. Francia politikus és diplomata, akinek minden titkos határozatról tudomása volt. Tanulmányozta Oroszország szerepét az első világháború előkészítésében. Munkája, mondanivalója hiteles, mert Pozzi, kormánya képviseletében személyesen is részt vett a trianoni tárgyalásokon. Rövidesen rájött a csalásra, és volt bátorsága kinyilvánítani, hogy az „Egyesülés vagy Halál" pánszláv (szerb) titkos szervezet, – amely a szarajevói merényletet elrendelte – célkitűzéseit a belgrádi orosz nagykövet, Báró Hartwig támogatta. Az igazságnak igaz szószólója volt, még akkor is, amikor a rácok vérdíjat tűztek a fejére. Pozzit nem lehet német, osztrák vagy magyar szimpatizánsnak kijelenteni, mert írásának minden mondata elárulja francia hazafiságát és elfogulatlanságát. (Út. 155.)

* * *

Az orosz kormány vakmerő hazugságokkal próbálta takargatni Monarchia-ellenes politikáját, a Rumániával kapcsolatos tárgyalásokat és a titkos pánszlávista mozgolódást. Amikor Franciaország megpróbált külön békeegyezményt kötni a Monarchiával 1914-ben, Sazonov közbelépett: „Nem! – mondotta. – Szó sem lehet különbékéről! Semmi áron sem. . . . Soha! Ausztria- Magyarországot fel kell darabolni, és meg kell semmisíteni. . ." (Út. 156.)

* * *

1917. januárjában „Az orosz kormány arról értesítette a francia kormányt, hogy a minden fronton győzedelmes Németország különbékeajánlatot terjesztett eléje, amelyben olyan előnyöket biztosított Oroszországnak Közép-Európában, a Balkánon és a Keleten, hogy a cár, valamint polgári és katonai tanácsadói azt mindenképpen elfogadni kénytelenek." Amikor Clemenceau tudomást szerzett a titkos távirat szövegéről, és így meggyőződött arról, hogy Oroszország átállt az ellenség oldalára, így kiáltott fel: „Csapdába kerültünk! Senkinek sem szabad róla beszélni. Az országnak mit sem szabad a dologról megtudnia!" (Pozzi, 18) Az országban valóban senki sem tudott meg semmit. . . . „Sazonov a német ajánlat ismertetésével egyidejűleg tudatta az alku feltételeit Franciaországgal. Kijelentette, hogy Oroszország hajlandó a szövetségesek oldalán tovább folytatni a háborút – sőt győzelem esetén beleegyezik Elzász-Lotaringia visszacsatolásába és a Rajna balpartjának megszállásába, beleértve Koblenzet, Mainzot és a Pfalzvidéket – kiköti azonban az alábbi feltételeket: Franciaország kötelezi magát arra, hogy a béketárgyalásokon – még az angol és olasz szövetségesek akarata ellenére is – biztosítja Oroszországnak a Magyarországhoz tartozó Ruténföldet, az osztrák Galíciát, Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, Örményországot, Kisázsiát és a Szentföldet.
„E feltételek elfogadása – a többi szövetségessel szemben – az árulással volt egyértelmű, és az orosz egyeduralmat szabadította rá Európára. Bizonyosra volt vehető, hogy ha majd Oroszország – Franciaországgal együttesen – bejelenti ezeket a feltételeket a békekonferenciának elkerülhetetlenné teszi újabb európai háború kirobbanását." (Út...156.)

* * *

Éles vita után a franciák elfogadták az orosz javaslatot. A választ Philippe Berthelot szövegezte meg. Ugyanekkor Paleologue, az oroszországi francia követ ellenezte a válaszadást: „Franciaország – sürgönyözte Paleologue – nem hódító háborút visel, hanem felszabadító háborút, amely a jog és az igazság nevében fogott fegyvert. . . (Út...157.)

* * *

A Monarchia felosztásának orosz tervét titokban kellett tartani, mivel tudták, ha ez kitudódik, a francia segítség elmarad. Az orosz és francia szövetség csak akkor jön életre, ha Németország megtámadja Oroszországot. Az orosz politikusok jól palástolták tervüket, és csak egy utat találtak ahhoz, hogy Franciaországot saját oldalukon vonják be a háborúba, az egyetlen út volt a franciák tudta nélküli titkos mozgósítás. Abban biztosak voltak, amikor ők mozgósítanak, Németország hasonlóképpen cselekszik. A francia történészek szerint Oroszország csak július 30-a után, a Monarchia mozgósítása után rendelte el mozgósítását. A valóság az, hogy az oroszok már július 24-én elrendelték a balti és a fekete tengeri flotta mozgósítását. Ez azt jelenti, hogy Oroszország kiprovokálta Németország mozgósítását, amely a franciákat hozta mozgásba. Egyes történészek megpróbálták tisztára mosni az oroszokat, mondva, hogy azért tették ezt, hogy megelőzzenek egy esetleges osztrák támadást. Ez a „magyarázat" nagyon következetlen: egy hajó flotta hogyan tudna ellensúlyozni egy Kárpát-medencei, tehát szárazföldi osztrák támadást? Nagyon is nyilvánvaló, hogy a balti flotta fenyegetés volt a németek ellen. Az oroszok július 28-át ismerik el a mozgósítás hivatalos dátumaként, azonban ez már 24-én megtörtént. E tényt eltitkolták a francia nép és a történészek elől.
Láthatjuk, az orosz mozgósítás négy nappal előzte meg az osztrák hadüzenetet és öt nappal az osztrák mozgósítást. Németország július 25-én már tudott az orosz mozgósításról. Az orosz mozgósítás valóságos ideje még most sem ismert a népek előtt, mert így, az oroszok könnyűszerrel Németországra foghatták a háború beindításának vádját. Nem vitás a július 24-i mozgósítás, a Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása Szarajevóban a rác bandita Gavrilo Princip által, a szerbek monarchia-ellenes mozgósítása orosz uszításra történt, ezért a háború beindításának vádja csakis Oroszországot terheli. Oknyomozó történészek előtt ismert és tudott tény, hogy a pánszlávista cári Oroszország felelős a háború előkészítéséért és beindításáért.
1916-ban, a szerbek Ausztriát és Németországot okolták, hogy azok minden áron háborút akartak előidézni. Benes, kiáltványában: „Detruiséz Autriche et la Hongrie", melyet Párizsban adott ki, Tisza Istvánt hibáztatja azért, hogy Ausztria a háborúba keveredett. E kiáltványban említi, hogy a szerbek csak a cseh szövetséges megsegítése végett léptek a háborúba. Továbbá még azt is állítja, hogy Tisza tudott a szarajevói merénylet előkészítéséről, és azt ő segítette elő. E hazugságot a párizsi szerb nagykövet, Veznicss híresztelte el a Le Temps hasábjain. Sajnos a tankönyvek, történészek, még annak dacára sem javították ki helytelen adataikat, tanításukat, miután már tudjuk a valóságot. A rumán párizsi nagykövet, Lahóváry bizonyította, hogy nem a németek, hanem a francia külügyminiszter Berthelot volt az, aki visszautasította az osztrák békejavaslatot.
Angol javaslatra a németek is elfogadták egy nemzetközi értekezlet összehívását, de ez orosz ellenzés miatt nem valósult meg.
Németország 1909 óta tudott a pánszláv mozgalom nyugat felé való terjeszkedési terveiről, és ez a tény Ausztriát is aggasztotta. Németország felismerte, hogy Ausztria rövidesen belekényszerül egy pánszláv-ellenes élet-halált jelentő háborúba. Ezért Németországnak nem volt más megoldása, mint Ausztria mellé állni. Ugyanakkor Franciaország az orosz oldalon helyezkedett el. Pozzi mondja: nem vitás, hogy a szarajevói merénylet nagyon jó alkalom volt a németnek véglegesen leszámolni ellenségével, Oroszországgal. Ezért javasolták az osztrákoknak Ferenc Ferdinánd megölése miatt a szerbek elleni megtorlást. (Út...157-158.)

* * *

A felületes figyelő azt a következtetést vonhatja le, hogy Németország kezdte a háborút, csak azért, mert ő támadott először. Nem várta be az orosz támadást, de tanulmányozva a történteket, ma már tudjuk a július 24-i titkos mozgósítás idejét, amely elindította az egész láncreakciót. Mivel Németország támadott elsőnek, a felelősséget a németekre hárították.
Pozzi szerint, Franciaország mozgósított Németország előtt. A francia mozgósítás hivatalos ideje 1914. augusztus 1, négy óra előtt 15 perc, a németeké délután 5. (Pozzi, 33) Közép-Európában és a Balkánon, a szlávok és németek évszázadok óta ellenségesen tekintettek egymásra.
Pozzi magyarázata szerint a francia vezetők 1914. augusztus elseje óta tudták, hogy nem Németország, hanem saját szövetségesük, Oroszország és Szerbia felelős a háború kirobbantásáért, míg a félrevezetett francia nép még mindig úgy tudja, hogy a németek voltak az okozói. Nyugat többi népe ugyanígy vélekedik. Oroszország, Franciaország szövetségese nyilvánvaló, hogy felelős a háború kitöréséért, de ezt a francia sajtó elhallgatta, mivel a bűn, a felelősség oly nagy volt. Franciaország hadbalépésének okát saját sajtója elhallgatta! Ez a magyarázat arra, hogy az úgynevezett francia Sárga Könyvből hiányzik e ténymegállapítás, bár ekkor már tudtak az orosz titkos mozgósításról. Arra nem számítottak, hogy Sazonov maga fogja felfedni a valóságot. (Út...158.)

„Nem lett volna háború, ha Németország nem akarta volna! Egyedül a németek akarták a háborút!" kiáltotta Ernest Lavisse professzor 1915. november 15-én. Ez a téves megnyilatkozás széles körben elterjedt. „Franciaország még ma is abban a hitben él, hogy Németország tudatosan idézte elő a háborút." (Pozzi, 65) Az az érvelésük, hogy „ha Németország nem határozta el előre az 1914. augusztus elsejei támadást, mi oka lett volna olyan őrületes iramban fejleszteni katonai hatalmát?" „Miért fegyverkezett olyan lázasan már 1911-ben, amikor még egyetlen más állam sem tette ezt?" (Út...159)

* * *

„Szerbia valóban mozgósított 1914. július 10-től augusztus 7-ig, 675 ezer katonát, 550 tábori ágyúval, 75 nehéz-ágyúval, 350 géppuskával, és augusztustól novemberig az osztrákoktól 240 tábori, 30 nehéz ágyút, 220 géppuskát zsákmányolt. (Mindezt a párizsi szerb nagykövet, Veznicss adta az Agence des Balkans-nak, 1914 novemberében.)" Az itt felsorolt adatok megdöntenek minden olyan célzatos híresztelést, hogy a háború a Szövetségeseket felkészületlenül érte. Hogy mi késztette Németországot a fegyverkezésre? Meggyőződött arról, hogy diplomáciailag elszigetelődött, és politikailag körbefogták. Ezt az elszigetelést VII. Edward, Delcassé, Sazonov és Poincaré idézték elő. Orosz sugallatra létrehoztak egy német- és osztrákellenes szövetkezést Oroszország, Rumánia, Szerbia, Montenegró és a Monarchia szláv nacionalistáinak egyesülésével. (Út...160-161)

* * *

Németország fegyverkezett, de nem Franciaország ellen vagy a világhatalom megszerzése érdekében, mint ahogy ezt állandóan hangoztatták, és hangoztatják még ma is, hanem azért, hogy visszaverhesse a közelgő pánszláv veszélyt. (Út...161.)

* * *

1913-ban írták alá a Belgrád–Bukarest–Szt. Pétervár Egyezményt, amely érthetően nagy félelmet váltott ki Ausztriában. Az volt a kérdés, hogy háború legyen, vagy engedjék a nagy szláv állam kialakulását, közvetlenül a határok mellett. Európai politikai körökben az a nézet terjedt el, hogy a Monarchia által javasolt békeajánlat „veszélyes". Nem említették a pánszláv, osztrákellenes cselekedeteket és követeléseket.
A szlávok a sajtóban kifejlesztettek egy nagyon élénk osztrákellenes propagandát, melynek szervezője Izwolszky, francia-orosz nagykövet volt, kinek sikerült a franciákat az osztrákok ellen hangolnia. „Azon igyekszem, hogy személyesen is befolyásoljam naponta a legfontosabb újságokat: a Temps-t, a Journal de Débats-t, a Matin-t, az Écho de Paris-t" írta Izwolszky Sazonovnak 1912. december 5-én. „Ebben az időben, különösen a Temps „új" álláspontját kell kiemelnem. Négy évvel az események előtt még osztrákbarát tendenciájával tűnt ki. Most már Tardieu harcol hasábjain az osztrák politika ellen."
A sajtó támadta az osztrák intézkedéseket, melyeket kénytelen volt saját védelmében beiktatni. Az intézkedésekre a belső rend megtartása érdekéven volt szükség. Az orosz-szerb támogatást viszont úgy tálalták, mint igazságos cselekményt.
1913. február 26-án Izwolszky jelentette, hogy a pénzt, melyet kapott, a Le Temps, L'Éclair, L'Echo de Paris újságok szolgálataira fordította. (Út...161)

* * *

A bécsi és berlini titkos levéltárból megtudtuk, hogy egyes francia politikusok milyen elkötelezetten támogatták a szerb és orosz ügynököket. „Amilyen mértékben erősödik Románia ellenséges hangulata Ausztria-Magyarországgal szemben, annál világosabban látjuk, hogy ez az ellenszenv az orosz ügynökök tevékenységének tulajdonítható. Ezeket az ügynököket az orosz követ és Blondel francia követ is lelkesen támogatják. Ez utóbbi különösen nagyon tevékeny, és sikere van . . . Ha az oroszok még nem is rokonszenvesek a románok előtt: azt már minden esetre elfelejtették Oroszországnak, hogy megfosztotta Romániát Besszarábiától. Most mindenki várakozással tekint Erdély felé."
A franciák osztrák nagykövete, Dumaine, aki nagy pánszláv-szimpatizáns volt, lehűtötte az alakuló német francia közeledést. E tevékenységet megint csak elhallgatták a nép elől, és az események tovább sodródhattak a háború felé. Pozzi mondja: „Izwolszky, Sazonov, Raffalovic, Hartwig, Chebeko és Witte egy húron pendültek Veznics, Bratianu, Take Ionescu, Pasics, Avarescu és Jovanovics kollégájukkal, akik Párizsban szolgálták a szláv érdekeket."
„Ma már tudjuk, hogy ennek a diplomata társaságnak a szövetkezése vezetett a háborúhoz." A francia kormány nem tudatta a néppel az orosz követelést, az orosz háborús felkészülést és az ultimátumot, amit Franciaországnak adtak, amely szerint, ha nem fogadják el az orosz javaslatot, akkor német szövetségessé válnak. (. . .) A franciáknak nem volt annyi becsületük sem, hogy amikor rájöttek, hogy rászedték őket, megálljt kiáltottak volna, megpróbálni javítani a helyzeten, ehelyett folytatták hazug harcukat, vádolva Ausztriát, Németországot és Magyarországot. Beismerik-e valaha bűnösségüket, kijelentve aTrianoni Békeparancs igazságtalanságát és szükségtelenségét? Fogják-e valaha is hirdetni a trianoni határok kiigazításának igényét? (Út...162-163.)

* * *

Kell beszélnünk a megvesztegetett sajtóról is. A sajtó formálja a közösség véleményét, és tényező a nemzet politikai nézetének kialakításában is. Kezdetben a francia hivatalosok féltek a nagy kockázat miatt, melyet az orosz cár vakmerő mesterkedése idézett elő. Az oroszoknak nagy szükségük volt a francia szövetségre, ezért elhatározták, hogy a francia népet saját oldalukra állítják, ha esetleg a francia kormány, amely a kezdetben bizonytalan volt a hováállásban nem fogadná el a szövetségesi együttműködést, és esetleg megint megakadályoznák céljuk elérését, mint azt tették 1909, 1912 és 1913-ban. Izwolszky, a francia orosz nagykövet a sajtón keresztül befolyásolta a francia minisztereket. Pozzi szerint, Izwolszky öt éven át dolgozott ezen. Legyűrve sok nehézséget, sikerült neki. „Tardieu készséggel ajánlotta fel, hogy tollát szolgálatomba állítsa."
Az 1918-as bolsevik forradalom következtében megismertük a lefizetettek névsorát, akik árulókká váltak. Ezek: Gaston Calmette, Le Figaro; Auguste Gauvin, Radical;, Henri Letellier, Le Journal des Débats; Charles Humbert, Le Journal, La République Francaise, Le Matin, L'Echo de Paris, L'Éclair; André Tardieu, Le Temps. (Pozzi, 135)
Poincaré tudatta Oroszország gazdasági minisztere képviselőjével, Davidov-val, hogy egyes francia miniszterek segédkeztek Izwolszkynak szétosztani az orosz rubelt azok között, akik írásukkal jó szolgálatot tettek Oroszországnak.
Pozzi így ír: „A legnagyobb újságok . . . merész álhíreket közöltek, és felháborító hazugságokat terjesztettek. Ez azért volt baj, mert Franciaország legolvasottabb és legmértékadóbb körei éppen ezeket a kitűnően szerkesztett lapokat olvasták. Eszükbe sem jutott, hogy megbízhatóságukban kételkedjenek. Híranyagukat az összes vidéki lapok is átvették s így a lelkiismeretlenül terjesztett álhírek az egész ország közvéleményét átitatták. Így váltak a hazugságok a jóhiszemű polgárok, nyugdíjasok, munkások és parasztok tömegeinek úgyszólván evangéliumává." (Pozzi, 136) Ezért írta Izwolszky Sazonovnak, „Hála Istennek – írja – nem kell többé küzdenem a francia közvélemény azon meggyőződése ellen, hogy idegen érdekek sodorják a háborúba. . . " (Út...163-164)

* * *

1914. június közepe felé, öt nappal a szarajevói gyilkosság előtt, már tudott volt, hogy Rumánia belép az oroszok által izgatott magyarellenes Antant szövetségbe. Ezt már 1913-ban megszervezték, de csak akkor szentesítették, amikor II. Miklós orosz cár, Sazonov kíséretében, meglátogatta a rumán királyi családot. Ez a szövetség Károly király távollétében jött létre, mert ő, mint tudjuk, német származású volt. Sazonov kérdezte Bratianu-tól, hogy milyen feltétellel üzenne hadat Ausztria-Magyarországnak. "Egész Erdély és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Romania területének sértetlenségét és a háborús felkészülés költségeinek fedezését". Június 24-én Take Ionescu titkos sürgönyben tudatta a „sikeres" egyezséget Tardieu és Edgar Roels-szel: „Teljes megegyezés Sazonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés alkalmával megkötötték a közös érdekeknek legjobban megfelelő szerződést. Elismerve Románia jogos követelése Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetőleg. Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy." Pozzi szerint a történészek megpróbálták bizonyítani, hogy az oláhok nyelvrokonsági okból és szimpátiából álltak a franciák oldalára, de a másféle szándékosság megvilágosodott.
1918. május 8-án Rumánia a Monarchia oldalára állt, mert ekkor még úgy látta, hogy a Szövetséges Hatalmak lesznek a vesztesek. Pár nappal később, amikor meggyőződtek a háború kimeneteléről, azonnal faképnél hagyták szövetségeseiket. „Eleve elhatároztuk Ferdinánd királlyal . . . , hogy a központi hatalmakkal 1918. május 8-án Bukarestben megkötött békét csak addig fogjuk tiszteletben tartani, ameddig érdekeink úgy kívánják." (Út... 167.)

* * *

Számos történész és politikus el akarja titkolni, hogy az oláhok orosz szövetségben mentek háborúba. Inkább azt hangoztatják, hogy saját elhatározásból. Ha elfogadnák a valóságot, hogy az Ausztria-Magyarország ellenes szövetség Oroszország és Rumánia között már megvolt jóval a háború előtt, akkor kiderülne, hogy Oroszország egy jól kidolgozott terv szerint készült fel és okozta a háború kitörését. Ez azt eredményezné, hogy a háború előkészítésének vádja Oroszországra esne. Ha az előfeltételek köztudottakká válnának, hogy Rumánia azzal a feltétellel lépett a háborúba az oroszok oldalán, hogy szolgálataiért megkapja Erdélyt és az összes oláhlakta területeket, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy amit magyar területek „visszacsatolásának" és az ún. „igaz háborúnak" neveztek, nem más, mint egy erőszakos megszervezett honfoglalás. Ezt mindenképpen el kellett hallgatni. A háború kezdetén, amikor a németek Párizs felé vonultak, az oláhok nem teljesítették szövetségesi ígéretüket. 1918. május 18-án, amikor az oláhok aláírták a németekkel a békeszerződést, akkor a franciák megismerhették az oláhok igazi jellemét. Az orosz lembergi győzelem és Edgar Roels sürgönye késztette az oláhokat visszatáncolni az Antant oldalára. Edgar Roels táviratának szövege: „Ha Románia meg akarja kapni azt, amit neki megígértünk, rögtön el kell magát határoznia. A béke két hónap alatt létrejön és Bratianunak meg kell értenie, hogy a neki tett ígéreteket csak az esetben tartják majd be, ha Románia közreműködik a győzelem kivívásában. Itt csodálkoznak azon, miért habozik oly soká, hogy ígéreteit betartsa." (Út...168.)

* * *

Gróf Andrássy Gyula terve a Monarchia megmentésére füstbe ment Károlyi uralomralépése miatt. Károlyi, a szociális demokrata zsidó csoport hatalomátvétele után, menesztette Andrássyt posztjáról, ezért az osztrák-magyar diplomácia nem lehetett tényező. Helyette a Károlyi-kormány egy diplomata testületet küldött ki, melynek a vezetője Bédy Schwimmer Rózsa, egy „pacifista-anarchista" volt. (. . . ) Károlyi 1918-ban Svájcba utazott Diener Dénes József társaságában béketárgyalásra. Onnan levelet küldött a francia kommunista vezérhez, Guilebaux-hoz, melyben segítségét kérte a kommunista világlázadás sikere érdekében. (. . .)
A sors szeszélye, hogy Andrássy Gyula, aki nagy tudással, ismerettel, és politikai előrelátással rendelkezett, az utolsó pillanatban nem segíthetett nemzetén, mert egy osztályát és népét eláruló gróf miatt elvesztette megbízatását.
Trianonban sok alkalom adódott a meggazdagodásra, megvesztegetés által. A csábító alkalom Párizsba csalogatta a parazitákat, a becsteleneket és kalandorokat. Párizsban ekkor az értelem, becsület, emberiesség és igazság arculcsapása történt. Tudatlanság, büszkeség és kapzsiság uralt mindent. Trianonban ezeréves határokat szakítottak szét és embermilliók sorsa fölött határoztak. Városok, egyetemek, ősi templomok, történelmi helyek, királyi temetkezési helyek, egy kikötőváros került idegen kézre. Számtalan vár, amely évszázadokon át magyar vérrel védte Nyugatot, mesterséges államok prédája lett. Ezek az államok a múltban sohasem léteztek, népeik, kik Magyarországon leltek menedéket, szabadon, adómentességgel éltek, most ezek lettek megjutalmazva, azért, mert Clemenceau nem ismerte a valóságot és gyors, meggondolatlan határozatot hozott. (Út...170)

* * *

A szerb diplomaták amerikai feleségei és barátnői szintén hozzájárultak a határozat-hozók megnyugtatásához. Egész Párizs csodálta a szerb követ, Veznics feleségét. Az estéken ez az elragadó szépség komoly, szenvedélyes barátokat szerzett, és kötelezett el a szerb ügynek. Szalonját állandóan látogatták államfők, diplomaták és gazdag egyének. (Pozzi, 215) Úgy néz ki, hogy a rumán Mária királynő is hozzájárult országa területének növeléséhez, mert Mabel Potter Daggett, a királynő udvarhölgye, könyvében így ír: „Egy kézcsók és az államügy folyamatban van. Eljön egy nap, amikor az ügy teljesül. A szenátor, vagy miniszterelnök, király, királyi konzul, vagy talán egy egész férfi parlament abban a hiszemben van, hogy a saját elképzelését valósította meg. Ily módon, ebben a ragyogó, öntelt tudatban hagyja őket érezni, és ezért még gratulál is nekik. Neveiket beírták a kormányjelentésbe. Az ő nevét (a királynőét) a történelem fogja feljegyezni, habár Románia politikai színpadán a hölgy egyáltalán nem mutatkozott. Mégis rá kell figyelni! Néha (a kastély) szárnyából egy piros skót szoknya zizegése és egy asszony lágy nevetése visszhangzik." Ilyen emberi gyarlóság többet ártott az igazságnak, mint bármi más. (171-172)

* * *

Veznics és Trumbics igyekezett a szerbek részéről megakadályozni egy független horvát, szlovén állam létrejöttét. Meglátásuk szerint, egy független katolikus dél-szláv állam a pánszláv álmok megvalósításának halálát jelentené. Az oláhok attól tartottak, hogy a beígért területeket nem kapják meg, mert 1918-ban a német oldalra pártoltak. Benes és Masaryk állandóan látogatták Wilson-t, újabb és újabb követelést támasztva a csehek részére. Tardieu felelőssége volt a békeegyezmény elérése, ezért rajta keresztül Franciaország is felelős az igazságtalan döntésért. Ki kell jelentenünk, hogy egyetlen szakemberi jelentést sem tanulmányoztak át, amikor a határozatokat hozták, 1919. május 8-án. Pozzi jelenti: „Olyan nagy horderejű részletjelentés, mint amilyen például: a Bánát felosztásának – az önálló horvát-szlovén katolikus Jugoszláviának kérdése, vagy a szerb-olasz konfliktus volt, egyszerűen kimaradt a főjelentésből, amennyiben az ilyen részletjelentések Tardieu céljait akadályozták."
(Út...172.)

* * *
A határozati bizottság jelentése olyan hosszú volt, hogy heteket vagy még hosszabb időt is igénybe vett volna áttanulmányozása, akkor, amikor a delegáció csak pár órát kapott az átolvasásra. Lansinget ez a körülmény nagyon felháborította. Hogy lehetséges ez, amikor egy közönséges bűnügyi tárgyalás hónapokat vesz igénybe, ugyanakkor itt, amikor milliók sorsa, boldogulása, élete, egy ezeréves keresztény, jól szervezett, békés ország sorsa fölött döntenek, csak órákat adnak a benyújtott „bizonyítékok" tanulmányozására, majd döntésére? Hogyan lehet új műállamokat nem természetes határokkal, ilyen rövid időn belül létrehozni? Hogyan lehet az ilyen határok biztosítását ennyi idő alatt kitárgyalni? Hogy lehet az e területek kevert lakosságát érintő emberi alapjogok kérdéseit elrendezni ennyi idő alatt? Ez mindenképpen meggondolatlan és éppen ezért helytelen határozat volt. Magyarországot megilleti a határok felülvizsgálása. (Út...172.)

* * *

Lansing szerint a viták csak formaságok voltak. „Minden csak szemfényvesztés volt." A tárgyalások jegyzőkönyvei nem mondanak semmit, mert a fontos dolgokat kihagyták belőle. A valóságot az egynéhány tárgyilagos képviselőtől tudhatjuk meg. Egyszer majd eljön az idő, hogy az angol, belga, amerikai, olasz és japán gyorsírók jegyzeteit elolvassák, majd ezek feltárják a valóságot, és akkor a világ majd eltűnődik, hogyan volt lehetséges az igazságot ilyen mértékben figyelmen kívül hagyni. Akkor majd a világ népei megtudják, hogy azok, akik nyíltan meghirdették a békés vagy akár fegyveres határkiigazítást is, nem háborús bűnösök. Azok a háborús bűnösök, akik az első világháború után megalkották a Békeszerződést, mondja Pozzi. (Út...173.)

* * *
A Csehszlovák műállam megszűnt, mert hazugságra épült. Mivel a népszavazás elmaradását Tardieu írott bizonyítékával igazoljuk: Csehszlovákia létesítése érdekében halasztották el a népszavazást, amely biztos magyar sikert eredményezett volna, ezért most jogosan követelhetünk egy igazságos határkiigazítást, a Trianon előtti állapotokat véve alapul. (. . .)
„Magyarország számára nincs könyörület!" – jelentette ki Tardieu azon a napon, amelyen elfoglalta a bizottság elnöki székét. „Izwolszky és Sazonov barátja – akiknek megbocsájtották, hogy egykor osztrák érdekeket szolgáltak – megtartotta szavát azután is, hogy Beneshez és a szerbekhez pártolt. Nemhiába állott évek óta a szláv érdekek és a szlávsággal szövetséges Románia zsoldjában. Vak gyűlölete jóvátehetetlen következményekkel járt. Ezek a következmények mázsás súlyként nehezednek Európára és Franciaország biztonságára."
Pozzi majd erről így ír: „Nitti szavai szerint: 'Az egyoldalú felvilágosítások' tették lehetővé a konferencia zárt ajtói mögött meghúzódó különféle gyanús érdekcsoportok történelemhamisításait." Továbbfolytatva mondja: „Az elmúlt tizenhét keserves esztendő folyamán a legyőzöttek meggyőződtek arról, hogy a szerződések – amelyeknek aláírására kényszerítették őket – nem jóhiszemüleg kötött egyezmények voltak, hanem erőszakos diktátumok, s így jogilag és erkölcsileg hamisak." (Út...174.)

* * *

Itt az igazság! Nem mi mondjuk, hanem idegenek állítják. Álljunk elő és ne az „egyesült európai" mézes madzag után rohanjunk, melyet sohasem tudunk elérni, mert csak felvásárló- és védőterületnek szánnak bennünket. Az igazságok kinyilvánításával, mivel Csehszlovákia, mint elképzelt államforma nem vált be, követelhetjük a másik lehetőséget, amelyet Tardieu megnevezett, amikor azt nyilatkozta, hogy választaniuk kellett Csehszlovákia és a nép akaraton való döntés között. Szó szerint ez már talán túl késő, de egy méltányos határkiigazítás elrendelhető! (Út...175.)

* * *

1917. március 24-én I. Károly császár, Sixtus herceg közbenjárásával tudatta Franciaországgal és Angliával, hogy hajlandó Elzász-Lotaringia visszaadására, kivonul Belgiumból és megfizeti a károkat. E terv szerint Szerbia is megkapná szuverenitását, és kijáratot kapna az Adriai-tengerre. Nagymérvű gazdasági segélyben is részesítené. Az 1917. május 9-i levelében Károly kihangsúlyozta, hogy az olaszok feladják a szláv-lakta adriai térséget, egyedül az olaszok által lakott Tirolt óhajtják megtartani. Az olasz király, Viktor Emmanuel, és miniszterelnöke, Gioletti, tudatták a Monarchia svájci követével Olaszország békefeltételeit. A francia miniszterelnök Ribot Franciaország ellen nagy bűnt követett el, amikor visszautasította az olasz és a Monarchia javaslatát. Az embermilliók ellen követte el e bűncselekményt, azok ellen, akik a háború utolsó szakaszában meghaltak és megaláztattak. A javaslat elfogadása egy évvel megrövidítette volna a háborút, 500 000 francia életét mentette volna meg, mondja Pozzi. (245-246) (Út...176-177.)

* * *

A pánszlávisták folytatták önkényes követelésüket, egyik nemzetet a másik ellen uszították. Bíztattak, megvesztegettek és végül elérték céljukat, a háború kirobbantását. A háború végeztével mindazok, akik bíztak Istenben, békés igazságosságban, azt hitték, az orosz kommunista forradalom kiirtotta az ármány fészkét és ezzel a pánszlávista törekvések is megszűntek.
A Párizs környéki békék a második világháború után bebizonyították, hogy ez csak álom volt, mert a sok kedvezmény, amit a Szovjetnek juttattak, azt igazolta, hogy a kommunizmus, a nemzetköziség jelszava alatt tovább él a pánszláv törekvés a Balkánon és Közép-Európában, még akkor is, ha egyes államok vagy politikusok a demokrácia leple alá próbálják bújtatni. Mindazok a politikusok, akik támogatták az I. és a második világháború békekötésekor a cseh, oláh és rác érdekeket, támogatták ezeket a rejtett törekvéseket.
Hogy volt ez lehetséges? Tardieu egyszerűen a pánszlávok oldalára állt. Wilson tájékozatlanságában, elfogadta javaslatait. Pozzi elmondja, hogy amikor a Monarchia sorsát tárgyalták a Kis Trianon kastélyban, minden előre el volt határozva már négy évvel azelőtt, nem a Nagy Hatalmak által, hanem olyan személyiségek által, akik az árnyékban dolgoztak. Pozzi meg is nevez egynéhány ilyen személyt: Masaryk, Wickham Steed, Seton- Watson, Ernest Denis, Vivogradov, Eisenmann és Kovalevsky. Egynéhány ezek közül saját bevallása szerint szabadkőműves volt. Munkájuk könnyen ment, mert jó viszonyban voltak a Nyugat politikusaival és a sajtóval. Aztán egy másik csoport is csatlakozott hozzájuk: Benes, Trumbics, Kramar és Osusky. Ezek a csoportok titokban dolgoztak a „kulisszák" mögött. Ezek voltak azok, akik létrehozták az új Európát, nem Clemenceau, Lloyd George és Orlando. Ők csak elfogadták az előbbiek javaslatait. (Út...178-179.)

* * *

1918. november 3-án Seton-Watson a csehek nevében előterjesztett egy jegyzéket a Foreign Office-hoz, mely szerint igényt tartott a teljes Felvidék területére, de Masaryk ekkor még mindig habozott, félt, nem hitte, hogy ez lehetséges. Benes azonban élt a lehetőséggel, és november 4-én a Times-ban és 5-én a Le Matin-ban „bizonyította Seton Watson igazát". Az itt megjelent cikkekben a cseheket Nyugat kommunizmus elleni védőinek mutatta be, így meggyőzte az Antant hatalmakat Felvidék elcsatolására.
Pozzi írja, hogy húsz nap múlva e cikk megjelenése után, a „kommunizmus elleni bástya" – a csehek – nem engedték a magyar fegyverszállítmányt Lengyelország részére átmenni Csehszlovákián. Lengyelország a kommunizmus ellen volt harcban. De még ezen is túlmenően, a csehek értesítették az oroszokat, hogy a szlovák határok nyitva vannak részükre, hogy Európa felé vonulhassanak, amikor már leverték a lengyeleket.
A cseh képviselők Pozsonyt követelték, mondván, hogy a várost évszázadokon át csehek lakták. Masaryk lapjában (Új Európa) írja Seton Watson, hogy semmi kétség, Pozsony magyar és német város volt és a szlávok száma a Felvidéken csak 1 900 000 volt. 1918. december 6-án Masaryk követelte Felvidék elcsatolását, kijelentve, hogy a szláv lélekszám 1 900 000, ugyanannyi, mint amit Seton-Watson ismertetett az Új Európában. 1919. február 18-án azonban meggyőződött, hogy mindent lehet – André Tardieu-val és House ezredessel, Wilson tanácsadójával tárgyalva megváltoztatta előző kijelentését, és a Felvidék szláv lakosságát 2.900 000-nek jelentette ki. Tudott dolog volt, hogy legalább 1 000 000 ebből magyar volt. (...) Lloyd George később őszintén bevallotta: „Voltak egyes szövetségeseink, akiknek minden bizonyítéka hazug és meghamisított volt. Hamis alapokon döntöttünk." (Út...179-180.)

* * *

Pozzi írja, hogy a franciák elmulasztottak egy jó alkalmat, közel kerülni egy becsületes országhoz. A magyarok alkalmat kerestek kilépni a háborúból, majd a forradalomból is, de a franciák rideg, tájékozatlan külpolitikája lehetetlenné tette közeledésüket. E külpolitika folytán a magyarok, akik kénytelenek voltak harcolni a roppant nagy szláv nyomás ellen, rákényszerültek a német táborba menni. A franciák a Kisantant Szövetség gyengítése nélkül is segíthettek volna, mert maguk a magyarok sem várták el, hogy Franciaország minden magyar követelést teljesítsen. A franciák kötelessége lett volna kijavítani a nyilvánvaló magyarellenes igazságtalanságokat. Mindazok a kormányok, amelyek 1920 óta követik egymást a Quai d'Orsay-ban, elkövették azt a megbocsájthatatlan hibát, hogy szolidaritást vállaltak a trianoni döntés élvezőivel. Pozzi mondja: „Európa érdeke: a magyar revíziós mozgalom által felvetett problémák megoldása!" (Út...181)

* * *

A francia külügyminiszter, Delcassé, mondta: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás." (Út...188.)

* * *

Még volt egy másik lényeges hiányossága a nyugati politikusoknak Trianonban, az, hogy sokan közülük nem vettek részt rendszeresen a tárgyalásokon, mert csak az élvezetekért és saját erszényük megtöltése végett jöttek.
Így aztán „néhány (cseh) szakértő céltudatos együttműködése olyan dolgokat valósított meg a békekötéskor, amire a rosszul értesült államférfiak sohasem lettek volna képesek," nyilatkozta Seton Watson.
„Trianonban téves adatok és hamis bizonyítékok alapján határoztak." Ennek bizonyítására Pozzi két példával szolgál. „Benes indítványára a csehek 1919. február 5-én bejelentették igényüket a tiszta magyar lakosságú Kassára, azzal az indokolással, hogy az cseh város.
„Lord Balfour, akit magyar barátai idejekorán tájékoztattak a helyzetről, szót emelt a magyarok érdekében és meggyőző érveivel nagy hatást gyakorolt a meghatalmazottakra, sőt magára Clemenceau-ra is.
„Elhatározták, hogy semleges szakértő bizottságot küldenek Kassára Benes bizonyítékainak felülvizsgálására. Benes ügyes játékoshoz méltón azonnal csatlakozott e határozathoz. Kijelölték a szakértőket. House ezredes újabb cselfogása következtében két amerikait választottak: Kamev Róbertet és Karmezin Eduárdot. A cseh megszállás alatt álló Kassán Sekác megyefőnők fogadta őket. Kíséretüket Hanzalik cseh rendőr látta el.
„A két amerikai tulajdonképpen cseh volt. Egyik két évvel korábban, másik nyolc hónappal azelőtt szerezte meg az amerikai állampolgárságát! De természetesen erről senki sem beszélt Trianonban! Mindkét szakértő Benes gyerekkori barátja volt!
„Kassai küldetésük történetét maga Hanzalik adta elő a pozsonyi törvényszéken, 1929. októberében a Tuka-féle hazaárulási per tárgyalása alkalmával, amelyen terhelő tanúként szerepelt."
„A hallgatóság hangos nevetése közben Hanzalik terjengősen részletezte, miként indultak tüntetően a 'szakértők' ellenőrző útjukra, hogy a legelső korcsmába betérve egy hétig mulassanak ott a konferencia költségére.
„A jegyzőkönyvet, amelyben igazolták Benes állításainak helyességét, Hanzalik közreműködésével szerkesztették a Schalk-szálloda egyik szobájában. E jegyzőkönyv alapján – amelyet komoly bizonyítékként őriznek a békekongresszus levéltárában, – több mint százezer magyar sorsa felett döntöttek és minden további vizsgálat mellőzésével Csehszlovákiához csatolták őket. A népszavazás elrendelésétől pedig elállottak." (Út...173.)

* * *

A békekonferencián, 1919. május elsején megalakult az Új Államok Bizottsága (Committee of New States) amely kimondta, hogy az új államokat csak abben az esetben ismerik el, ha elfogadják a kisebbségek jogait. 1919. december 9-én Párizsban, a Szövetséges Hatalmak és Rumánia által kiadott egyezmény bevezető előszava kimondja, hogy szükséges volt ez egyezményt létrehozni, mert Rumánia nagy területet kapott, és „saját akaratából a szabadság és az igazság határozott biztosítékait óhajtja megadni" minden lakójának. (Út...188-189)

* * *

A Párizs-környéki békék és a kisebbségi egyezmények, a Népszövetség létrehozása megteremtette az alapot, hogy az utód-államok az elkövetkezendő időkben éppen úgy, mint az egykori „elnyomó" magyar királyságban, biztosíthassák a nemzeti kisebbségek jogait, a nemzetközi béke érdekében. Ha az utód-államok az itt kihangsúlyozott követelményeket nem hajlandók biztosítani, ez feljogosít bennünket egy meg nem alkuvó határkiigazításra. (Út...189.) (. . .) Mi magyarok követeljük a sztálini, Párizs-környéki béke megváltoztatását és a Duna visszaterelését eredeti medrébe. (Út...191.)

* * *

Dr. Raffay Ernő tárgyalja az igazságtalan magyarellenes trianoni döntést, amikor a Szövetséges Hatalmak engedték az utód-államoknak elfoglalniuk hazánk legnagyobb részét és a megszálló hadak rögtönítélő bíróságot alkalmaztak a magyar nép ellen. Bottal vertek bennünket, kizavartak házainkból, kényszermunkára osztottak be, szabadon raboltak, mindent a demokrácia nevében. A következő ismertetéseket Dr. Raffay könyvéből merítem – Magyar Tragédia 75 éve, Budapest 1996. 8. old.
A megszállók minden elfoglalt területet, és amit ott találtak magukénak nyilvánítottak. Magyarország 35 000 katonai erejét, amely alig volt elégséges a rend fenntartására, a környező államok a lehető legnagyobb létszámra emelve vették körül (Jugoszlávia 185 000, Rumánia 278 000, Csehszlovákia 162 000). E hadseregek a kor legújabb francia fegyvereivel voltak felszerelve. Magyarországnak nem engedélyezték a repülő használatát, sem gyártását. Rumániának ekkor 773 repülője volt. A cseheknek 546. Raffay tanár úr szerint látható, hogy ki volt a támadó. Az utód-államok nemcsak, hogy bebiztosították magukat a sok lopott dologból, hanem emellett létrehozták a kisantantot is, Rumánia Szerbia és Csehszlovákia részvételével. Úgy irányították cselekedeteiket, politikai döntésüket ellenünk, hogy teljesen elszigeteljenek. A tudatos hatalmi helyzetben sem tudtak megnyugodni, mert tudták, hogy népünk sohasem fog belenyugodni megszégyenítésünkbe, igazságtalan megcsonkíttatásunkba, s előbb-utóbb jogosan követelni fogja a határ kiigazítását. (Út....193.)

* * *

1920-ban az utód-államok megkezdték egyneműsíteni az elvett területeket, mert úgy gondolták, ez az egyetlen mód arra, hogy az elcsatolt területek véglegesen tulajdonukban maradhassanak. Erőn felüli vállalkozás volt, mert a kulturális, gazdasági, műveltségi szint nagyon különbözött e területeken. Raffay említi, hogy a cseh és ruszin gazdasági szint szinte áthidalhatatlan. Rumániai Bánság gazdaságilag messze Besszarábia előtt van. Jugoszláviában a helyzet ugyanez volt. A magyar Bácska és Horvátország messze elhagyta Dél-Szerbiát és Koszovót. Kultura és civilizáció tekintetében a csehek messze fölötte álltak a tótoknak és rumánoknak. Az erdélyi székelyek, magyarok, németek és oláhok sokkal műveltebbek voltak, mint a Regát-hoz tartozó oláhok. Vallásilag ugyancsak nagyon megosztódtak. Rumániában az uralkodó vallás a görög katolikus egyház volt. Az elcsatolt területeken pedig a római katolikus, evangélikus, református és unitáriánus. 1920-tól kezdve, a görög katolikus került előtérbe, nemzeti támogatás segítségével. Az egységes pénz megteremtése is nagy nehézségbe ütközött, mert Besszarábiában a rubel, Rumániában a leu és magyar területen a korona volt használatban. Ezen pénznemeket egységesíteni kellet leu-ra, ami meg is történt a leu előnyére. Jugoszláviában a vallási helyzet hasonló volt. Itt a különböző világvallások érintkeztek, mint az Iszlám, Római és Görög katolikus. Sok nehézség és akadály jelentkezett egy homogén állam kialakítási kísérlete során. Ennek következtében a lakosság nagyfokú üldözést szenvedett és sok új törvény elfogadásába kellett beletörődnie. Ez az oka a napjainkban is végbemenő népirtásnak. (...) A szenvedésért, megalázásért, elkobzott javakért, ez ideig még mindig nem kaptak e családok leszármazottai semminemű kártérítést. Petrichevich így nyilatkozik e menekült csoportról: „Számbelileg jelentékeny nemzetcsoport, melynek különös jelentősége van amiatt, hogy tagjai nagy részben az értelmiségi középosztályhoz tartozók, kik államhűségből lettek bujdosókká, továbbá hadifogságból visszatért rokkantak, katonák, diákok. Valamennyien elkeseredett emberek, kiknek eddigi életük, számításuk, takarékosságuk, társadalmi pozíciójuk veszett kárba. Egzisztencia és otthon helyett vagonlakás, tömegszállások nyomorúsága fogadta őket. Vesztenivalójuk alig maradt más, mint hazafias érzésük." (Raffay, 16) A megszálló kormányok célja a magyarság kiirtása lett. A magyar békedelegáció román és cseh visszaélések című XII. számú jegyzékének 10 mellékletében idézték Iuliu Maniu szavait: „Erdélynek elrománosítása a legsürgetőbb és legközelebbi cél, amely nem ismer sem demokratikus, sem önkormányzati, sőt még kiváltsági akadályokat sem." (Út...193-194.)

* * *

Jugoszláviában államosították az elemi iskolákat és így majdnem minden magyar elemi iskolát beszüntettek. Csehszlovákiában a kultuszminiszter rendeletével, röviddel az 1921-es iskolaév befejezése előtt Pozsonyban betiltatta a magyar nyelv iskolai használatát, és május 15-étől kezdve a cseh nyelvet kellett alkalmazni. Ez időszakot ismétlő tanfolyamnak nevezték el. A tanulók legtöbbje távol maradt az „oktatástól", mert nem értették a cseh tanítók nyelvét. A lakosság felháborodása következtében a hivatalosak ígéretet tettek a német és magyar nyelv használatára. Ne feledjük, hogy ekkor Pozsonyban a lakosság nyelve nem tót, hanem német és magyar volt. Gróf Apponyi Albert írja, hogy magyar tanárok és nagy tudással bíró értelmiségiek kényszerültek legalacsonyabb fizikai munkára. Az egyház segíteni akart, de ebben megakadályozták. Így aztán a magyar egyetemi hallgatók, diákok, és tanárjaik másodrangú polgárokká alacsonyodtak. Csak Kolozsvárról több, mint kétezer tanítónak kellett elhagynia a várost. Jugoszláviában a rác nyelvet tették meg a tanítás nyelvévé. A magyar nyelvet csak az elemi iskola első négy osztályában engedélyezték. 1924-ben Rumániát kulturális zónákra osztották. Ez azt jelentette, hogy mindazon megyék területén, ahol magyarok és székelyek éltek nagy tömegben, az oláh nyelvet, mint az oktatás hivatalos nyelvét vezették be. Az oláh tanítók, akik elfogadtak egy állást e helyeken, 50%-kal magasabb fizetést kaptak, mint bárhol másutt, plusz három hónapi fizetést az ideköltözés költségére, kedvezményt az előléptetésre és tíz hektár földet. Ezzel tették kedvezővé az oláhok betelepítését magyar községekbe, hogy megtörhessék a magyar egységet. (195)
(...)Nem kellett minden magyar iskolát megszüntetni, megtalálták a módját, hogyan lehet a magyar előremenetelt megállítani. Az itt sorolt magyarellenes tények felidézése után, ugye nem véletlen az, hogy emlékezeteink még most is Trianonba visznek és minden bajunk okozóját Trianonban látjuk? (. . .) A sajtónak ugyanaz lett a sorsa, mint az oktatásé. 1923-ban az alkotmány még kimondta, hogy: „Sem cenzúra, sem pedig a közlemények megjelenésére, eladására vagy szétosztására vonatkozó semmiféle más előzetes intézkedés nem állapítható meg." (Út...195.)

* * *

A magyar művészeti és történelmi tárgyakat, alkotásokat eltüntették, hogy megszüntessenek mindennemű magyar múltat. Zilahon, Fadrusz János Wesselényi-szobrát összetörték. Szatmárnémetin, Szt. István és Szt. László szobrainak is ez lett a sorsa. Szt. István volt első a világon, aki hivatalosan befogadta az idegen menekülőket, védelmet, kultúrát, megélhetést, adómentességet, és földet adott, hogy fejlődhessenek. Petőfi és Kossuth szabdságharcosok szobrait is ledöntötték.
Raffay írja, hogy most a „visszafizetés idejében" élünk. Németország és már Magyarország is többszörösen megfizette a zsidó kártérítést. Már Amerikának is megfizettük a második világháborús költségeit. Mi mikor nyújtjuk be kártérítési kérvényeinket? Az 56 kincses vagont az amerikaiak mikor juttatják vissza? Az utód-államok mikor fizetnek a Trianonban elszenvedett fájdalmakért és az elrabolt felbecsülhetetlen kincsekért?
Oberding József György, 1930-ban, az elkobzott javakat 41 660 837 490 leu-re becsülte, amely 40 millió angol fontnak vagy több mint 200 millió dollárnak felel meg. Az 1937-1939-es gazdasági törvényekből származó magyar veszteség hozzávetőlegesen 15 milliárdnyi összeg. Csak a rumánok általi megkárosításunk, a különböző társadalmi rétegek veszteségeinek összesítése szerint 56 milliárdnyi leu, azaz, 56 milliónyi angol font, vagyis 300 millió dollár. Ez az összeg egyenlő az 1945-ben Magyarországra kirótt kártérítés kötelezettségével. Ez a veszteség, mint ahogy írtam, csak Rumánia felől ért bennünket, ebbe még nincsenek beleszámítva a többi elcsatolt területek veszteségei. Amikor e számokat nézzük, nyilvánvaló, hogy miért követeltük és követeljük a határkiigazítást. Ezt azért is követeljük, mert több darabbra tőrt össze a Trianonban létesített műállamok szorító gyűrűje, a kisantant megbukott, Csehszlovákia belső ellentét miatt szétesett, ugyanígy Jugoszlávia is. Az a vád, hogy 1938-1941-es területrendezés érvénytelenné vált, mivel Hitler segítségével és a mi kérésünkre jött létre, nem más, mint az igazság arcúl csapása. Tény az, hogy a nagy háborúban válságba jutott szomszédaink, maguk az utód-államok vezetői kérték a trianoni határok fölűlvizsgálását. Az új országhatár kijelölése német és olasz döntőbíráskodás folytán jött létre. A II. Bécsi Döntés határozatát a német külügyminiszter, Ribbentrop, kényszerítette rá a magyar küldöttségre, Teleki Pálra és Csáky Istvánra. Az erőnek hatására fogadtuk el a hadviselő hatalmak döntőbíráskodását. A kényszer elfogadása nem bűn, mert ez magában bizonyítja az ártatlanságot. Az idegen uralom alá kényszerített magyar nép nem hajlandó végleg beolvadni és szülőhazáját sem kívánja feladni. (Út...196.)

* * *

1918. november 8-án Kárpátalján nemzeti megmozdulás volt, amely követelte a népszavazás alkalmazását és a Magyarországtól való elszakadást. 1918. decemberében Magyarország autonómiát biztosított Kárpátaljának. „A Soym (Kárpátaljai ruszin parlament) Munkácson összegyűlt és kijelentette a Magyarországgal való egyesülést." (Út...198-199.)

* * *

Kárpátalja függetlenségének kérdése az 1919 szeptemberi St. Germain-i Béke Egyezmény-ben foglaltatott, de a csehek nem fogadták el, ezért Csehszlovákiának ítélték. (Út...199.)

* * *

Hazánk két fő okból kifolyólag követelte Kárpátalját. Az első, hogy 1919. május 9-én a második Központi Tanácskozáson kinyilvánították maradási szándékukat hazánk mellett. Másodszor, hogy történelmünk folyamán mindig hűek voltak hozzánk. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején (1703-1711) nyolc éven át a leglelkesebb támogatói voltak a felkelésnek. Tulajdonképpen Rákóczi az ő kérésükre és támogatásukkal indította el a szabadságharcát. A ruszinok meg is kapták az elismerést, „gens fidelissima" (a leghűségesebb nép).
Benes nagyon meglepődött, amikor megadták minden felnagyított követelését. „Szinte megrettenek, amikor látom, hogy mindent, amit kérek, odaadnak. Ez túl sok." 1919. szeptemberében a csehek megkapták Kárpátalját, de Masaryk 1920-ban már odaígérte a szovjetnek. Ebből látható, hogy a csehek mennyibe vették a népakaratot, akkor, amikor „az igazi demokráciáról és emberiességről" szónokoltak. (Út...199.)

* * *

Kárpátalján, az 1926-évi 17-es törvény értelme szerint, a cseh lett a hivatalos nyelv, pedig 1910-ben a csehek száma csak 234 volt. Vajon mire alapozták döntésüket a nagyhatalmak e terület csehszlovák elcsatolásánál? Népszavazás nem volt, Csehszlovákia teljesen figyelmen kívül hagyta a Békeparancs előírásait, és minden kisebbségi népnek megtagadta az alapvető emberi jogokat. (Út...200.)

* * *

Július 9-én a magyar kormány támogatta Tisza István álláspontját és felhatalmazta annak kivitelében. Július 14-én Bécsben, a Korona Tanács második összejövetelén, nagy propaganda megnyilvánulás indult Tisza ellen, különösképpen a franciák oldaláról, mert Tisza ekkor már elfogadta Gróf Berchtold Szerbiának nyújtandó ultimátumát.
A Vörös Könyv tanúsága szerint, a július 19-én Szerbiának küldött ultimátumban olvashatjuk Tisza feltételét. Ha Ausztria megnyeri a háborút, Magyarország nem fog területelcsatolást végrehajtani Szerbiával szemben. Az itt írottak a bizonyítékok arra, hogy Benes becsapta szövetségeseit, amikor Tiszát okolta a háború beindításáért. Benes, Masaryk propagandahadjárata azt állította, hogy Tisza és Magyarország felelős a háború kirobbantásáért. Sajnálatosképpen Tisza István (a királyi ház iránti hűsége miatt) a császárnak írt levelét nem publikálta. Tiszát meggyilkolták a kommunista felkelés alatt, háborús bűnösnek minősítve. Halála után, bebizonyosodott, hogy július 14-én miért fogadta el Berchtold javaslatát.
Pozzi írja: „Ma már tudjuk, hogy akkor már valóban megkezdődött. Tudjuk azt is, hogy Sasanov, II. Miklós cár nevében, körtáviratban értesítette az összes kormányokat, hogy: 'Oroszország előre is visszautasít minden mérséklési közbenjárást, amely Pétervárott megkíséreltetnék.' Most már a magyaroknak nem volt többé módjukban választani: A szükség kényszerítette őket, hogy együtt menjenek Ausztriával, – együtt Németországgal – együtt mindenkivel – aki segíthette őket területüknek megvédésében a fenyegető orosz betörés ellen. . . A Vörös Könyv-ben közzé tett jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy Tisza még így is csak azon feltétel alatt volt hajlandó hozzájárulni az ultimátumhoz, ha az összes hatalmakhoz egy jegyzéket küldenek azzal a kijelentéssel, hogy Ausztria-Magyarország még győzelem esetén sem vesz el semmiféle területet a legyőzőtt Szerbiától." (Út...205-206.)

* * *

1918. október 9-én a cseh képviselők kivonultak a bécsi Reichsrat-ból. Október 14-én Benes tudatta a Szövetségesekkel, hogy az ideiglenes csehszlovák kormány hivatalosan megalakult. Október 15-én a franciák elismerték az ideiglenes kormányt. Október 18-án Wilson visszautasította a Monarchia békejavaslatát, amely javasolta egy föderális cseh, szlovák, jugoszláv állam létesítését. Helyette elfogadta a csehszlovák műállam létrehozását. Október 28-án a Cseh Nemzeti Tanács és a négy párt vezetői kikiáltották a csehszlovák köztársaság megalakulását. Október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács túrócszentmártoni megbeszélésen 90 protestáns és 15 római-katolikus szlovák küldött kikiáltotta Felvidék (Slovensko) elcsatolását. Ezt a Függetlenségi Szlovák Nyilatkozatot 1920-ban elismerték, mint „népakarati döntést". Hogyan lehetet ezt népakarati döntésnek elfogadni, amikor csak a szlovákok szavazhattak, az ott élő magyarok nem? Ezért is szükséges egy új határkiigazítási tárgyalás. (Út...207.)

* * *

1918. október 14-én, amikor Csehszlovákia létrejött, az ország azonnal csatlakozott a Szövetséges hadakhoz. 270 képviselőt hívtak meg az első Csehszlovák Nemzetgyűlésre, de közülük egy sem volt német vagy magyar. (Út...211.)

* * *

A népek befolyásolása érdekében, meghamísították a statisztikai arányokat. Az 1910-es népszámlálás 1 069 978 magyart számlált a Felvidéken. Az 1921-es cseh népszámlálás már csupán 744 620 magyart említ. 1924-ben 106 840 magyart toloncoltak ki. Az 1930-as cseh népszámlálás pedig csak 719 569 magyart jegyzett. 1941-ben, amikor a Felvidéket visszacsatolták hazánkhoz, 896 677 magyar került vissza, pedig a Felvidéknek csak egy része lett visszacsatolva. 1918. szeptemberében a felvidéki elemi iskolák száma 3641 volt, ebből 3298 volt magyar nyelvű. A szlovák és német nyelvű iskolák száma 343 volt. Az 1937-38-as iskolaévben, a felvidéki magyar iskolák száma 754, Kárpátalján 121. Szlovákiában az eredeti 60 gimnáziumból csak 8-at hagytak meg. A csehszlovák egyetemen egyetlen magyar tanárt sem alkalmaztak, és egyáltalán nem volt magyar tanítás. (Út...211.)

* * *

1921. augusztus 29-én az Egyesült Államok különbékét kötött Magyarországgal és ebben kijelentette, hogy nem ért egyet az új határok megvonásával. Lloyd George 1927-ben így nyilatkozott: „Sohasem tulajdonítottak a trianoni békeszerződésnek olyan jelentőséget, hogy azt megváltoztathatatlannak hitték volna." (Út...213.)

* * *

Benes ugyanakkor új könyvében: Probleme Nove Evropy a Zahranicny Politika Ceskoslovenska-ban elégületlenségét fejezte ki az új határok miatt. 1926. február 3-án, az új nyelvtörvény szerint, Kárpátalján hivatalos nyelvvé a cseh nyelvet tették. 1926. június 26-án az új törvény kihangsúlyozta, hogy azon állampolgárok, akik 1910 előtt négy évig itt éltek ezen a mostani csehszlovák területen, benyújthatják kérvényüket a csehszlovák állampolgárságért. Seton-Watson, 1928. március 5-i szlovákiai látogatása után, a Times hasábjain folytatólagosan hirdette az itteni kisebbségek nehézségeit, s hogy a Duna medencei status quo fenntartása veszély a békére. 1929. szeptember 25-én Masaryk elnök a Times szerkesztőjének kijelentette, hogy van egy lehetséges megoldás a területi kérdésben. Ekkor Masaryk önmaga a békés határkiigazítás gondolatára jutott. Csehszlovákiában, az 1930. december 2-i népszámlálás szerint, 7 446 632 cseh élt. A többi nemzetiségek száma 7 282 904 volt: 3.318.445 német, 2 309 972 szlovák, 719 569 magyar, 568 941 ruszin, 204 779 zsidó, 100 322 lengyel, 14 170 oláh, és 46 706 egyéb.
A kisebbségek többször is kérvényt nyújtottak be a Népszövetséghez, hogy vizsgálják felül panaszaikat. A csehszlovák népszámlálás szerint a magyar népesség: Pozsony, Kassa, Ungvár, 20% alá esett, ami egy otromba hamisítás. 1932. március 5-én Tardieu, francia elnök meghirdette a Dunai Föderációs tervét: Az öt dunai állam dolgozzon ki egy kedvező vám díjszabást, és lassan közeledjenek egymáshoz egy Dunai Föderáció fokozatos létrehozására. 1933. február 16-án, Genf városban, Benes kezdeményezésére létrehozták a kisantant államokon belül a Diplomata Föderációt, amely magyarellenes célzattal létesült.
1933. április 15-én, a nyitrai ünnepségen a csehszlovákok képviseletében Hlinka Andrej egy kiáltványt olvasott fel, melyben követelte a Pittsburghi Egyezmény elismerését, melyet Masaryk hitelesített, mivel ez ideig figyelmen kívül hagyták. December 7-én Benes visszautasította a szlovákok követelését. 1936. március 26-án a csehszlovák Nemzetgyűlés elfogadta a törvényjavaslatot, amely az állam védelmét határozta meg. Elhatározták egy 25 km széles terület befagyasztását a határ mentén, és elkezdték a cement bunkerek építését. E területen belül a „nem megbízható" állampolgárok (magyarok) földet nem birtokolhattak, munkát nem vállalhattak és nemzeti szempontból fontos állást nem tölthettek be.
1938. április 4-én Hlinka Andrej megtett mindent, hogy megszerezze a szlovák autonómiát. Május 17-én a magyarok egyenlőségért és az önrendelkezés alkalmazásáért tüntettek Pozsonyban. Május 21-én Csehszlovákia mozgósított és 300 000 katonát helyezett a határra. Párizs és London elhamarkodottnak nyilvánította e rendeletet. Szeptember 16-án kormányunk kifogásolta a cseh mozgósítást. A következő napon a csehszlovákiai magyarok megint csak tüntettek az előbb említett jogokért. Szeptember 19-én Chamberlain, Deladier és Bonnet Londonban elfogadták Hitler javaslatát Csehszlovákia határának megváltoztatására. Szeptember 22-én Hodzsa elnök leköszönt, és Benes lépett helyébe. Jan Syrovy tábornok szeptember 23-án újabb mozgósítást rendelt el, és kihirdette a háborús állapotot.
Szeptember 29-én Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier Münchenben találkoztak. A Négyhatalmi Szervezet elhatározta a Csehszlovák Szudétaföld október 1 és 10-e közötti feladását. A magyar kisebbségi kérdés tárgyalását három nappal későbbre napolták. Október 5-én Benes leköszönt az elnökségről, a németek pedig visszafoglalták a Szudétaföldet.
Chamberlain kijelentette, csak akkor tudja garantálni a cseh határokat, ha megoldják a magyar problémákat. (...) Október 26-án Csehszlovákia javasolta, hogy Német-, Olasz- és Lengyelország legyenek a döntőbírák ez ügyben. Október 30-án elfogadták a megbízást. November 2-án Bécsben, a Belvedere palotában, Ciáno és Ribbentrop külügyminiszterek egyezségre jöttek, mely szerint Magyarország visszakapott 11 912 km² területet 1 600 000 lakossal. Ezt az egyezményt I. Bécsi Döntés néven ismerjük.
November 6 és 10 között honvédeink visszafoglalták az ősi földet. 1939. január 6-án a cseh hadsereg megtámadta Munkács városát, de vereséget szenvedtek. Március 7-én a csehek hűségesküt követeltek a tótoktól, melyet a szlovák kormány megtagadott. 1939. március 15-én Szlovákia kihirdette függetlenségét. Március 17-én Tiso elnök a szlovák kormány nevében felkérte Hitlert Szlovákia támaszává, melyet Hitler elfogadott, és részben megszállta Szlovákiát. Március 23-án Hitler 25 évre garantálta Szlovákia függetlenségét. (Út...214-215.)

* * *

A csehek elsőrendű programjukká tették a magyar intellektuális dolgozók elbocsátását. Magyarellenes cseh és tót nacionalistákkal töltötték fel helyüket. Ez az eljárás teljesen megegyezik a szovjet kommunista ideológiával. Jól látható a becstelen cseh és tót viselkedés. Először német-támogatók voltak, majd átsétáltak az orosz cárok táborába, azután a szovjetnek lettek majmolói. Hűségüket bizonygatták a franciák felé, hirdetőivé váltak a demokráciának, és rendíthetetlen köztársaságiaknak is vallották magukat. Nem számított, hogy hová, kinek ígértek hűséget, a lényeg az volt, hogy megtarthassák elorozott területeiket.
Benes a fentebb említett könyvében így ír rólunk: „Magyarország számára egyetlen út állna nyitva az érvényesülés felé: a csatlakozás lehetősége a lengyel-csehszlovák konföderációhoz. Ellenkező esetben Magyarországra szigorított második Trianon vár." Benes szerint a kisebbségi kérdés megoldható. Mondta, hogy be kell vezetni egy könnyebb lakosságcserét, és a be- és kivándorlást meg kell könnyíteni. Ez azt jelenti, hogy ha az elszakított magyarság nem akar elnyomottként élni, akkor kivándorolhat, elhagyhatja ősi földjét, de azok, akik ezt nem tudják megtenni, elkészülhetnek egy erőszakos beolvasztásra. Benes később azt írta, hogy a kisebbségek védelmét, jogainak biztosítását a demokratikus emberi jogok fogják szavatolni és nem a nemzetiségi jogok. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit a trianoni tárgyalásokon hangoztatott, amikor azt állította, hogy mi magyarok a cseh és szlovák népet elnyomtuk. A Felvidék megszerzését a nemzetiségi jog alapján kérte és kapta meg.
Az európai kisebbségi sorban élő népek a két világháború közötti időkben állandóan méltatlankodtak az 1919. szeptember 10-én kötött St. Germain-i Szerződés ellen, amely csak a nyelvi és vallási jogokat lett hivatva biztosítani. Ugyanakkor az elfogadott nemzetközi törvény kinyilatkozta, hogy a nemzetiségi jogok biztosítják a kisebbségi jogokat. Benes állítása szerint, a második világháború egyik okozója a túlzott nacionalizmus volt: „. . . ezért az új Európában a humanizmust kell előnyben részesíteni a nacionalizmussal szemben." De „elfelejti", hogy a két világháború között nem a kisebbségi nacionalizmus okozta a háborút, hanem az extra-soviniszta és imperialista kisebbségi célok. (Út...215.)

* * *

A csehszlovák „igazságszolgáltatás" nem vette figyelembe az egyéni magánjogokat. Ez kommunista ideológia volt, de ugyanakkor alkalmazták a fasiszta ideológiát is, a közös bűnösséget a németek és magyarok ellen. (. . . ) Jól ismert tény, hogy milyen borzasztó volt az élet a szovjet kommunista rendszer alatt, most adjuk a fentiekhez az utód-államok kisebbségellenes törvényeit, és akkor fogalmat alkothatunk a magyarok és németek szenvedéséről, pedig 896 óta élünk itt, soha nem hagyva el e területet. . . Mi nem „telepedtünk be" Csehszlovákiába, ez a föld szuverén magyar terület volt. (Út...217.)

* * *

Vigh Károly írja le a Szlovákiai magyarok sorsa című könyvében „a pozsonyi magyarság 90%-ának elűzését a szlovák fővárosból. Pozsonyban 1945. május 5-én a magyarok lakásaira szlovák katonák törtek rá. A csomagolásra fél órát adtak, majd 50-100 fős csoportokban áthajtották őket a Dunahídon Ligetfaluba." Raffay ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy Pozsony 1938-ban nem került vissza, ezért nem volt még úgynevezett „magyar megszállás" sem. E durva intézkedés után a tótok megkezdték a „vissza-szlovákosítást". Így leszorítva a magyarok számát tudták csak létrehozni Szlovákiát. (Út...218.)

* * *

1983. novemberében a Csehszlovák Kormány új iskolai törvényjavaslatot terjesztett elő. Bezártak volna minden magyar iskolát. A Duray által akkor szervezett Kisebbségi Jogi Bizottság a Hussak Gustav elnökhöz fellebbezett, és ennek következtében a javaslatból nem lett törvény, értesítették a Bizottságot, hogy az iskolákat nem lehet törvényileg bezárni, de a Kormány kieszközli, hogy ez megtörténhessen miniszter tanácsi döntéssel. Röviddel utána Durayt megint bebörtönözték, és szigorított fogságban tartották, hetekig még a felesége sem látogathatta meg. Ekkor a vád ellene az volt, hogy Csehszlovákia jó nevét akarta befeketíteni. A Magyar Emberi Jogi Alapítvány tüntetett New York-ban és Ottawában, így sikerült kiszabadítatni Durayt.
A Csehszlovák Kormány célja nyilvánvaló volt. 1943-ban nem sikerült teljesen kiirtani a magyarokat, ezért a Kassai Programban ezt felgyorsították. A sok ezer magyar és vezetőik likvidálása után azt hitték, végleg megtörték a magyar ellenállást, a maradékot meg beolvasztják. De az elnyomás új vezéreket hozott, akik szembeszálltak velük és feltárták a szlovák szocialista nacionalisták cselekedeteit. A magyar küzdelemben csekély remény mutatkozott. Csehszlovákiában akadt egynéhány bátor tárgyilagos személy, akik támogatták Durayt. A vész csak onnan származik, hogy egyetlen egy szlovák vagy cseh emigráns sem vállalkozott Duray támogatására. Ez jól tükrözi a szlovákok kinti politikai nézetét, amely megegyezik az otthoni cseh és szlovák látszat-szocialista vezetők nézetével. Ha ez nem így lenne, akkor támogatták volna azon cseh értelmiségieket, akik kiálltak Duray érdekében.
A magyarok kiirtása folytatódott nemcsak a fent említett módon, hanem a magyar földrajzi nevek, városok, falvak, megyék, erdők, völgyek, hegyek, patakok neveinek szlovákosításával. A sajtóban magyar nevek említése tiltva lett. Pozsony vagy Kassa nevének leírásáért 20 000 arany koronabüntetés járt. Több száz éves történelmi magyar városi utcaneveket kereszteltek át. Komáromban csak a Jókai nevet hagyták meg, de ezt is tót kiejtés szerint, Jókaihó-ra változtatták.
Ezzel ellentétben Csonka Magyarország azon területein, ahol a szlávok élnek, magyar türelem és megértés elve alapján a helynevek kétnyelvű felirattal bírnak. (Út...222.)

* * *

A legtöbb politikus azt nyilatkozza, hogy túl késő a határkiigazítás, mert az idegenbe szakadt magyarság nagyon szétszóródott és már beolvadt. Egy kívülálló számára valóban ezt a látszatot keltheti, hogy például Pozsonyban az utcán nem lehet magyar beszédet hallani. De az 1998-as választás más képet mutatott. Az évtizedes szlovákosítás és kitelepítés, szétszóratás, az állampolgárság megvonása ellenére, a Magyar Koaliciós Párt került ki győztesen, minden magyarlakta területen. Az 1991-es népszámláláson 608 000 lélek vallotta magát magyarnak. Az 1998-as választás azt mutatja, hogy majdnem minden szlovákiai magyar támogatja a Magyar Koaliciós Pártot. Ezért nagy szükség van a határkiigazításra vagy legalább is egy teljes magyar szlovákiai autonómiára. (Út...223.)

* * *

Lakatos István szintén nyilatkozott a békés határelrendeződésről. „Én kijelentem Önök előtt, hogy nem akarok semmiféle igazságtalanságot a román néppel szemben. De igazságtalannak találom azt, hogy 10 millió magyar, akik 1918-ban éltek Magyarország területén, az kapjon a területéből 93 000 km²-t, és a 2 900 000 román 104 000 km²-t. Egy területet, amelyen vegyesen lakik a román és a magyar lakosság, igazságosan csak úgy lehet elosztani, ha nemcsak az egyik kapja az egész területet, hanem mindkettő áldozatot hoz és a lakosság arányszáma szerint osztoznak. 1910-ben Erdély lakosságának 48%-a román volt, és csak 36%-a volt magyar. Ez jár nekik az igazság nevében. De nem az egész Erdély, közel 2 millió magyarral együtt. A 2 millió magyar nem birkaállomány, amelyet a franciák elajándékozhatnak Romániának, csak azért, mert 1916-ban az ő oldalukon léptek be a háborúba." (Út...223.)

* * *

1994. szeptembertől, Stollmár G. Ilona folytatólagos cikksorozatot írt, Keresztény Magyar Vetés címmel, a jugoszláv szörnyűségekről.
Az 1941-ben kezdődött magyarellenségesség a szerbek között idővel mind jobban kiszélesedett. Ismertetnem kell röviden a bácskai vérengzés egyes részleteit, melyeket mindeddig sikerült nekik titokban tartani. A jugoszláviai kommunista diktatúra meggátolta a magyarellenes bűntények feltárását a nemzetközi közvélemény előtt. A háború óta több nemzetnek visszafizették elvesztett javaikat, sőt, többszörösen is megfizettették az elszenvedett fájdalmakat; ugyanakkor mi még meg sem említhettük az ellenünk elkövetett bűntényeket, mert azonnal soviniszta, nacionalistának bélyegeznek, s a sajtó véleménye szerint ez a legnagyobb vétek manapság. Csak egyetlen nemzetnek szabad fájdalmait, sérelmeit szüntelenül felemlíteni. (Út...225.)

* * *

Az emberi alapjog azt jelenti, hogy nem lehet megkülönböztetést alkalmazni, az etnik kollektív jogok azonban többet követelnek ettől. Szabad nyelvhasználatot, saját nyelvoktatást, amely segít a népi jellegzetesség fenntartásában. Az USA támogatja a status quo megőrzését. Úgy véli, ez segít a rend fenntartásában is. Úgy hiszi, a kollektív jogok elismerése esetén felbillenne a nyugalmi helyzet. Ez a magyarázata annak, hogy az USA majdnem minden esetben, nem az elnyomott lázadót támogatja, hanem a hatalmon lévő kormányt! Az USA könnyen segítségére lehetne az elnyomott népeknek, ha elismerné, hogy őket is megilletik az általa fennen hirdetett demokratikus jogok: szabadság és függetlenség, abban az esetben, ha ez a csoport nem egy bevándorolt menedékjogot kért, és így települt le egy megszervezett országban. Ha ez a kisebbségi etnikum emberemlékezet óta egy helyben volt, nem vándorolt el otthonából, csak felsőbb hatalmi intézkedés által került kisebbségi sorsba, akkor megilleti őket a függetlenség. De ha ez az etnik csoport menekültként vándorolt és települt le, ilyen formán benépesítve a határmenti területeket, akkor ez a népcsoport nem követelhet függetlenséget, autonómiát, mert ez egy újkori honfoglalás lenne, amit egyetlen szuverén állam sem engedhet meg. (Út...229.)

* * *

Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy sikeresen szálljon szembe az utód-államok magyarellenes propagandájával, mert az első és a második világháború előtt és után országunk nem volt teljesen szabad. Gondolok itt az Osztrák-Magyar Monarchiára, a német majd a szovjet megszállásra. A második világháború után az a hazugság terjedt el, amelyet még mindig szajkóznak, hogy a II. Bécsi Döntéskor a visszakapott régi magyar területek Hitler jóvoltából kerültek vissza, mivel hűséges támogatói voltunk a náci Németországnak, és nem azért, mert a visszacsatolást a területek magyar népességi arányszáma igazolta. Ezért e döntést Jaltában érvénytelenítették. Az igazság az, hogy az I. Bécsi Döntéskor Tisó, Szlovákia elnöke kérte Németország és Olaszország közbelépését. A II. Bécsi Döntés, úgyszintén német és olasz döntőbíráskodással jött létre, mert akkoriban Európában, főleg Közép-európában, ők voltak a hatalom birtokosai. (Út...230.)

* * *

1992-ben, amikor Csehszlovákia megszűnt, szétesett, alkalom mutatkozott egy igazságos határkiigazításra, de a kozmopolita Antall József kormánya, és az őt követő kommunista bérenc, Horn Gyula, elmulasztották az alkalmat visszakövetelni azon magyar városokat Szlovákiától, amelyek az 1910-es népszámláláskor magyar többségűek voltak. Jugoszlávia felbomlásakor ugyancsak elmulasztották az alkalmat, hogy kérjék a magyarlakta területek visszacsatolását. Az említett kormányok még az autonómiát sem igényelték az itteni magyar kisebbség részére. Kinek a hibája ez? Talán a magyar népé, mivel elmulasztottak egy valóban magyar kormányt választani? Nem, a felelet világos: ez azért van, mert a sajtó, a hírközlő szervezet és Nyugat még mindig olyan politikus csoportot támogat, amely az ő filozófiáját vállalja. Azt a magyar politikust, aki valóban magyar érdekekért száll síkra, azonnal zsidóellenesnek, nacionalistának – az utóbbi mintha bűn lenne – neo-nácinak, fasisztának bélyegzik, és nem engedik hatalomra jutni. Ezért igazi magyar kormány eddig nem jöhetett létre. Talán ennek ismeretében a jövőben megvalósíthatjuk ezt, és az utód-államok magyar kisebbségei is előjöhetnek követeléssel. Ilyen kollektív jogokat ismertek el, és adtak meg Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban és Finnországban. Itt az idő, hogy az utód-államok magyarsága is elnyerhesse jogait. (Út...230.)

* * *

A Szovjetunió megszűnésekor, 1990-ben kétfajta nacionalizmust különböztettek meg, és mind a kettő erőre kapott a kommunizmus bukása után. Az egyik a támadó nacionalizmus, amelynek a célja: létrehozni az egynyelvű, egykultúrájú államot, elnyomva minden kisebbséget. Ez az, ami a jelenlegi Szerbiában, Rumániában és Szlovákiában uralkodik. A másik, a védekező nacionalizmus, mint az albán szabadságharcos Koszovo, amely harcol a támadó nacionalizmus ellen. Mi lehet itt a megoldás? Az itt élő elnyomott népek, boszniaiak, albánok, magyarok, horvátok, németek nem tűrhetik tovább ezt a helyzetet, hisz az uralkodó állam végcélja az ő kiirtásuk. A status quo-t támogató államok, Rumánia, Szlovákia, Szerbia elvesztették a nép bizalmát, mert nem képesek igazságos, törvényes életet biztosítani a kisebbségi népeknek. (Út...232.)

* * *

Magyarország sohasem adta fel a reményt, hogy követelései meghallgatásra találjanak, és visszakapja elrabolt területeit. Nem fegyveres erőszak által hajtotta ezt végre, pedig erre volt lehetősége 1937-ben, amikor Darányi Kálmán miniszterelnök Berlinbe látogatott Kánya külügyminiszterrel. Ekkor Hitler értésükre adta, hogy visszafoglalhatják a Felvidéket és Kárpátalját. Erre az ajánlatra Endrey Antal szerint az volt a magyar kormány válasza: Magyarország nem hajlandó semmiféle fegyveres beavatkozásra Csehszlovákia ellen. Az 1938. szeptember 29-i Müncheni Értekezleten, amikor a négy nagyhatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország tárgyalta Csehszlovákia kérdését, a magyar kérdést döntőbírói intézkedés alá helyezték. A négyhatalmak a Szudétaföldet visszaadták Németországnak. A világsajtó e döntést „München szégyenének" titulálja. (Út...233.)

* * *

1938-ben a külügyminiszterek Komáromban tárgyalták a csehszlovák-magyar kérdést. A tótok e tárgyalásokon követeltek minden vegyes lakosságú területet, beleértve még azt is, ahol mi, magyarok voltunk többségben. Nem akartak népszavazást. Kárpátalja autonómiáját Csehszlovákia uralma alatt követelték. 1020 éven át a tótok hűséges állampolgárai voltak a magyar királyságnak. 1976. augusztus 17-én megemlékezést tartott a szlovák szarvasi evangélikus gyülekezet, ahol igét hirdetett Harmati Béla, déli evangélikus püspök és Július Filió, a szlovák evangélikus egyház püspök-elnöke. A megemlékezésben elmondták, hogy 275 éve Harruckern János György báró által behívott evangélikus jobbágyok, akik a török dúlás után menekültek Szlovákia területéről Szarvasra, itt megteremtették a hitélet minden feltételét. Ez általuk származó újabb bizonyíték az idemenekülésről és méltányosságunkról. (Út...233.)

* * *

Az 1890-es népszámlálás úgyszintén előnytelen volt miránk nézve, mert nem jegyezte kellő pontossággal a magyar lakosságot. A római-katolikus egyház tanítása szerint csak a katolikusok üdvözülnek és mennek a mennyek országába. Azok, akik nem tartoztak a római-katolikus egyházba, automatikusan kizárattak, és bűnösnek nyilváníttattak. Ez a hiedelem előítélettel töltötte el a katolikus híveket a református, zsidó, és görög-keleti vallásúak iránt. Mivel az egyházi nyelv a nem katolikusoknál az anyanyelv volt, és az egyházuk nem követelte az egyházi adó, a tized, behajtását, sokan a magyarok közül, rácnak, németnek és oláhnak vedlettek át. A római katolikus egyház kapta a megbízást már Szent László korában, hogy a népszámlálást levezesse. A katolikus egyház által irányított népszámlálás viszont egyszerűen az „egyéb" kategóriába sorolta az ún. „eltévelyedett magyarokat", ezzel is csökkentve a magyarok számarányát. Ez a tényező is hozzájárult ahhoz, hogy saját földjén a magyarság kisebbségi sorsra jutott.
Komáromban a delegációk nem tudtak egyezségre jönni Pozsony, Nyitra, Kassa vidékei felől, ahol a lakosság ekkor 50%-ban magyar és 32.5% tót volt. Ezért a szlovákok és csehek felkérték a németeket és olaszokat a döntőbíróságra. A csehek megtagadták a ruszin képviselők népszavazás kérelmét. Biztosak voltak abban, hogy népszavazás esetén e terület visszakerült volna, mert Ungvár 80.3%-ban magyar, a ruszinok pedig csak 3.8%-ban voltak jelen. Munkács 73.5%-ban magyar város volt, a 8.1%-os ruszinokkal szemben. A csehek a tótok követelését támogatták. (Út...226.)

Kormányunk elérkezetnek találta az időt régi vágyunk, elszakított területünk egy részének visszaszerzésére. A franciákat megverték a németek; a Szovjet 22 évvel ezelőtt Rumániát biztatta megtámadásunkra, most pedig minket ösztökélt oláh elleni támadásra. Rumániának nemcsak minket, de a bolgárokat is figyelembe kellett vennie egy esetleges háború esetén. Az erő-egyensúly is javunkra billent. A kisantant 1938-ban megszűnt. A csehek német megszállás alá kerültek. Jugoszlávia nem szerb lakossága szabotált volna minden szerb katonai mozgalmat, ezért nem kellett tartani egy innen jövő támadástól. Az I. Bécsi Döntéskor visszakaptuk Kárpátalját és majdnem 2 millió lakossal gyarapodott az ország lakossága. Ugyanakkor Rumánia lakossága 3 millióval csökkent, és a megmaradt lakosságban 3 millió idegen származású volt, azaz a lakosság 37%-a nem oláh, amely befolyással volt a többi 67%-ra.
Kormányunk tudta, hogy kedvezőbb helyzetbe került, de mégsem bocsájtkozott háborúba, helyette tárgyalásokat szorgalmazott. Érdemes megemlíteni, hogy miniszterelnökünk, Teleki Pál, Horthy Miklós családja, tanácsadója, Bethlen István, a honvédelmi és a külügyminiszter, mind erdélyi származásúak voltak. A külföldi politikusok figyelmen kívül hagyták, hogy kormányunk élve a kínálkozó alkalommal az erő-eltolódásban, Erdély fegyveres visszaszerzése helyett a tárgyalási megoldást választotta, amely egy végleges elrendeződést eredményezhetett volna a kisebbségi kérdésben. Ez az idealista politika volt az, amiért elmulasztottuk a kínálkozó alkalmat Erdély visszaszerzésére. (Út...241.)

* * *

Hóry András a rumán-magyar tárgyalások megbízottja Turnu-Severin-ben (Szörénytornya) azt az utasítást kapta kormányunktól, hogy ne támaszkodjon a Tengelyhatalmak ígéretére. Ugyanakkor nagyon kiviláglott az oláhok magatartásából, hogy számítottak Hitler támogatására, és a magyar javaslatokra az erdélyi probléma megoldásában, a Turnu-Severin tárgyalásokon.
1. Az ezeréves történelmi jog ellenére sem követeltük minden elkobzott terület visszacsatolását, mert nem óhajtottunk nagyszámú oláh lakosságot az ország határain belül.
2. Kizárólag a teljes Székelyföld visszacsatolása volt lehetséges.
3. Erdély visszacsatolásának területe, az itt élő lakosság számától függ. Ez a szám magába foglalná az 1940-es terület magyar-oláh lakosságát, amely 2 millió, és az a 280 000 magyar, akiket az oláhok kiűztek, valamint az a 100 000 magyar, akit a magyarellenes politika Amerikába kivándorolni kényszerített, hozzávetőlegesen 2.400.000 lélek. E javaslat szerint kétoldalú lakosságcsere biztosítaná az igazságos tartós elrendeződést.
4. 1919-ben Magyarország elfogadott volna egy független Erdélyt, de 1940-ben ezt már nem tehette, mert több százezer magyart űztek el szülőföldjéről, és azok, akik maradtak, azokat gazdaságilag teljesen összetörték. (Út...241.)

* * *

A II. Bécsi Döntés kedvezőtlen volt Rumánia részére is, mert területfeladásra kényszerült, és elvesztette az északi rumán nyelvterület 91%-át. Kedvező volt Rumániára nézve, hogy Németország szavatolta az ország biztonságát, és még az, hogy az általa nyert lakosság száma figyelemreméltóan nagyobb volt, mint az Erdélyben élő rumánok száma. Ráadásul, az oláhok beköltözhettek a német és magyar városokba, ezzel emelték életszínvonalukat. Ki lett a nyertese e döntésnek? Nyilvánvalóan azok, akik a döntést hozták. Kormányunk rákényszerült a németekkel való közelebbi kapcsolat kiépítésére, mert ők 75%-ban támogatták a magyar követeléseket, annak ellenére, hogy kormányunk inkább szimpatizált az angolokkal és az amerikaiakkal. (Út....247.)

* * *

A Bécsi Döntés nem elégítette ki teljesen érdekeinket, de nagy jelentőséggel bírt azért, mert a mi részünkre is alkalmazta a hovatartozás elismerésének jogosságát. A második világháború után, a kommunista uralom alatt, e döntésnek még az említése sem volt szabad, ezért van az az áldatlan állapot, hogy mind ez ideig a trianoni revízió nem merült fel. A háború végeztével a Szovjet három újabb teljes magyar falut adományozott Csehszlovákiának, azzal a megokolással, hogy egy esetleges magyar támadás esetén Pozsony védelme biztosítva legyen. Ez a magyarázat magáért beszél, mert hisz tudjuk, a szocialista államokban a területi kérdés még fel sem merülhetett. Csehszlovákia valószínűleg azért kapta ez újabb ajándékot, mivel nem viselt háborút a Szovjet ellen, noha nem is tehette volna, mivel Csehszlovákia ekkor már nem létezett, ugyanis 1939 márciusában megszűnt létezni, és csak a háború után állították vissza. (Út...247-248.)

* * *

Horthy Miklós 1931. július 21-én a Magyar Nemzetgyűlésen bejelentette: körlevél formájában 23 állam részvételével, egy békés, egységes európai mozgalmat szervez a Szovjetunió ellen. A Nemzetgyűlésen kijelentette: „A jelenlegi világgazdasági krízisből csak a nemzetek békés együttműködése vezetheti ki az emberiséget. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ezt előmozdítsuk." Horthy politikai nézetét alábbi levele hűen fejezi ki, melyet az alábbi kormányokhoz intézett: Anglia, Olaszország, Svédország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Rumánia, Jugoszlávia, Bulgária, Belgium, Japán, Franciaország, Lengyelország, Spanyolország, Svájc, Csehszlovákia, Görögország, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Németország és USA.
Horthy levele:
„Amikor a világválság tetőfokára hág, mindenkinek kötelessége lehetősége szerint hozzájárulni az emberiség megmentéséhez.
„Genfben, Lausanne-ban, Stresában és másutt a vezető államférfiak azon fáradoznak, hogy felszámolják a világ e nagy válságát, azonban csak annak a válságnak rendezésére törekszenek, amely a romboló és anyagi kötelezettségekkel járó háborúnak – a határokat eltoló békeszerződéseknek – a számtalan új vámsorompó folytán keletkezett eddig iparszegény államok iparosításának (ebből származik a túltermelés és a munkanélküliség) stb., stb.-nek a következménye. Ha mindezeken a bajokon lehetne is segíteni, amíg tűrjük Szovjet-Oroszországot, ezt a veszedelmes gennygócot az emberiség testén, addig az emberi kultúrát megmenteni, az emberek nyugalmát és prosperitását elérni nem lehet. Azért bátorkodom megragadni a szovjet kérdés megoldásának kezdeményezését, mert Magyarország már saját testén érezte a szovjethatalom borzalmait, továbbá azért mert, meggyőződésem, hogy, amennyiben a kommunizmusnak módjában áll nyugodtan, föltartóztattatás nélkül tovább működni, ez az emberiség bukását jelentené. Ezt a kérdést Genfben nem lehet tárgyalni, mert egy nyilvános tárgyalás eleve elgáncsolna minden kísérletet. Mégis minden más, Genfben tárgyalt kérdést meg kell előznie ennek, mert például hogyan is lehetne végrehajtani Európa lefegyverzését, amíg fennáll a szovjet lerohanás veszélye.
„Szovjet-Oroszország 15 év óta nyíltan megsemmisítő harcot folytat az egész világ ellen azzal a jelszóval, hogy ki kell irtani a nyugati kapitalizmust. És ez a nyugati kapitalizmus, ahelyett, hogy összefogna és felvenné a harcot, segít ellenségének békés és háborús technikájának teljes kiépítésében.
„A szovjet azokat az értékeket, amelyeket egy óriás állam évszázadokon keresztül megtakarított, világfelforgató munkára fordítja. Otthon terrorcsapatot tart fent, külföldön a lázítók seregét, miközben saját munkásainak nem egyszer száraz kenyeret sem juttat. Mint Maurice Paleologue úr, az orosz viszonyok egyik legjobb ismerője mondja: «A bolseviki zsarnokság olthatatlan gyűlöletet fakasztott az orosz paraszt szívében, és a szovjetellenes parasztság alkotja az egész orosz lakosság legalább 90%-át.» Ennek ellenére ez a 160 millió szerencsétlen, külső segítség nélkül nem képes lerázni a 3 millió kommunista párttag rabszolgatartó uralmát, mert egy fegyvertelen tömeg nem boldogulhat tankok, ágyúk, gépfegyverek ellen, annál kevésbé sem, minthogy minden ellenállást, minden szervezkedési kísérletet halállal büntetnek.
„A szovjet dömping hozzájárul a piacok bizonytalanságához, és nem engedi megállapodni a mezőgazdasági termékek és a fa árát. Ennek ellenére, egy állam sem vállalkozik semmiféle szembeszállásra, az egyik azért nem, mert már túl sok a kommunista saját országában, a másik, mert nem kívánja átengedni senki másnak exportlehetőségeit. Olyan kormánnyal, amelyik az adott szó szentségét nemcsak nem ismeri, hanem ki is neveti, sem üzleteket, sem szerződéseket kötni nem lehet. A leszállított árukat esetleg nem fizeti ki, és egy írásban megkötött megállapodás betartására támasztott igényre, az a funkcionárius, aki aláírta a megállapodást, hivatalosan azt válaszolja – mégpedig egy nagyhatalomnak – , hogy az aláírás tényéből semmiféle következtetést levonni nem lehet, hiszen bármikor megváltoztathatja nevét, és ezzel aláírása, mint egy jogilag többé nem létező személyé, érvénytelenné válik.
„Azt ugyan egyetlen józan ember sem kívánhatja, hogy egy állam vezetését a legértéktelenebb és legmegbízhatatlanabb elemek vegyék át, mégis a mostani nyomor irigységet és gyűlöletet szít mindenki ellen, akinek még van valamije, és az örökös, tervszerű, jól megfizetett bujtogatás az egész világon veszélyezteti az államrendet.
„A kapitalizmusról gondolhatnak az emberek, amit akarnak, de kétségtelenül az emberi kultúra leghathatósabb mozgatóereje, a jólét reménye és az a kívánság, hogy saját gyermekeinknek valamit szerezzünk, hogy nekik megkönnyítsük a létért való küzdelmet. A számmal megjelölt ember nem igen fog iparkodni, amikor a mindennapi kenyérért kell dolgoznia.
„Alapos kudarc követte azt a kommunista ígéretet, hogy a nemzeti vagyon igazságosabb elosztása által megszünteti a szegénységet. Csak a gazdagságot és vagyont szüntették meg, de ebből a vagyonból számtalan szegény gondtalanul megélt. Ma a legvirágzóbb országok egyike temetővé, az ijesztő nyomor színhelyévé változott. A kommunisták az „egyenlőség" jelszóval harcolnak. Hol van egyenlőség? A nyomorban és a rabszolgaságban. Meg kell semmisülnie annak a hatalomnak, amelyik meg akarja semmisíteni az emberi kultúrát, amelyik megfordítja a tíz parancsolatot, amelyik nem ismeri az erkölcs fogalmát, és a rabszolgaságot ideális állapotnak, a szabadság gondolatát pedig bűnnek tekinti. A világ lebecsüli a veszélyt, a helyzet napról napra veszélyesebbé válik, hol itt, hol ott csapnak fel a lángok. Meg kell ragadni a kezdeményezést, mielőtt nem túl késő.
„Én ezt megkísérlem, az eredmény iránti minden remény nélkül, inkább lelkiismeretem megnyugtatása végett. Valakinek el kell kezdeni. Meg kell indítani végre ennek a pokoli hatalomnak a megfojtását, a világ gyógyulásának előmozdítása érdekében, hogy lehessen megint élvezni a békét, a boldogságot, a prosperitást. Arra kérem felségedet, illetve excellenciádat, hogy kormányával megbeszélés után, amint lehetséges, jutassa el hozzám Angliának stb.-nek erre az indítványra vonatkozó állásfoglalást tartalmazó válaszát. A választ, magától értetődően, diszkréten fogom kezelni, és az senki számára sem lesz hozzáférhető. A különböző államok állásfoglalásának megrostálása után remélhetőleg léphetünk megint egyet előre. Én a gyors, radikális megoldás mellett volnék, annak ellenére, hogy tudatában vagyok a nehézségeknek, mivel azonban egyöntetű eljárás ez irányban nehezen képzelhető el, elegendő volna talán egy határozat is, amely szerint Szovjet-Oroszországnak tilos árut szállítani, mérnökök és előmunkások beutazási engedélyt nem kaphatnak, azokat, akik már ott tartózkodnak, vissza kell hívni, hitel nincs, és a szovjet dömpinget kereskedelmi jogilag megengedhetetlennek kell nyilvánítani. Éppen így, kommunista pártot, mint politikai pártot – úgy, mint itt Magyarországon – be kellene tiltani. Hiszen még egy szélsőbaloldali kormány sem tűrne meg – mondjuk például – egy rablógyilkos pártot, mint politikai pártot.
„Szovjet Oroszországban és Kínában, 600 millió ember jóformán ki van zárva a fogyasztásból; micsoda évtizedekre szóló fellendülést jelentene, ha ezek az országok egészségessé válnának. És ez az állandó életveszély minden állam számára! Könnyű megrohanni egy deklarált ellenséget, de egy láthatatlan, gátlás nélküli ellenség ellen küzdeni nehéz. Ha majd az egyik 'Atlantique' a másik után ég el, egyik vasúti szerencsétlenség követi a másikat, egyik államférfi másik után tűnik el, akkor már késő lesz."
Hogy az itt közölt felhívást Horthy elküldte-e, nem tudjuk. Eddig még nem találtuk semmi nyomát a körlevél elküldésének. Talán ez azzal magyarázható, hogy ígéretet tett az ügy diszkrét kezelésére.
Miért idéztem Horthy levelét? Bizonyos propaganda körök azt hirdetik, hogy Magyarország volt a leghűségesebb Hitler támogató, és hogy Auchschwitz-ért mi vagyunk felelősek. (Kanadai Magyarság, 1997. szám. július old 5-7) Így háborús bűnösök vagyunk, ezért megérdemeltük a Jaltai Értekezlet 1945 februári büntetését. Én hiszem, hogy Horthy levele szemléltetően bizonyítja, hogy Magyarország nem, mint leghűségesebb fasiszta és náci támogató, hanem inkább elkötelezett ellenzője a kommunizmusnak, amelyet azóta már a legtöbb nemzet is visszautasított. Ezért mi nem büntetésben, hanem inkább elismerésben kellene, hogy részesüljünk. Ehelyett, a Szovjet „jóvoltából" elcsatolták Csallóközt, és Csehszlovákiának juttatták. E büntetés nem abból származik, hogy a némettel a végsőkig kitartottunk, hanem Sztálin akaratából, melyet a Nyugat elfogadott. Sztálin bosszúja volt ez a Szovjet elleni harcba lépésünkért. Szlovákia, e területnyeréssel tovább tágította a pánszlávizmus Nyugat-felé való behatolását. (Út...248-250.)

* * *

Az 1944. május 19-iki Wehrmacht megszállás után, a kormánynak nehéz volt kitérni a Gestapó követelései elől, amely követelte a zsidók deportálását. Sámuel Stern, az 1944. március 19-én alakult Zsidó Tanács elnöke jelentette, hogy a magyarok nagyszámú zsidó deportálását akadályozták meg, és még említi, hogy 1944 július és augusztus hónapokban Horthy, Cavallier József, a Szent Kereszt Egyesület titkára, Apor Vilmos, Győr püspöke, Jánosi Ferenc, jezsuita szerzetes, Serédy Jusztinian érsek és Ferenczi László, vezérezredes a Zsidó Testülettel egyetemben 200 000 budapesti zsidó deportálását állította le. „. . .A kormányzó kellő időben lett értesítve a történtekről. A terv szerint a kormány letiltotta a deportálást, a külföldi államokra hivatkozva."
„Ferenczi volt az, aki megmentette a helyzetet: találkozott Eichmannal, és kijelentette, hogy a magyar kormány nem járult hozzá a deportáláshoz, és ha kell, a hadsereg, a fővárosi rendőrséggel, ellenáll bármilyen német erőszaknak is." „A deportálás megakadályozása után, a kormányunk egyezségre jött a németekkel, hogy a zsidókat koncentrációs táborba helyezi el. A kormány az egyezségben kikötötte, hogy a kerületi tábort az európai normák szerint fogják irányítani, melyet a Magyar Vörös Kereszt fog ellenőrizni." A kormányzó szavatolta, hogy ebből a táborból nem lesz deportálás. „A kormányzó elfogadta indokolásom, és kijelentette, hogy a német egyezség ellenére mégsem hajtják végre a deportálást." Horthynak, majd Szálasinak, a zsidók deportálásának leállítását nem is annyira e kormányfők egyéni humanitásának érdemeként tüntetném fel, hanem kiemelném a magyar nép humanitását, amely már 1100 éve számtalan esetben bemutatta, hogy bármilyen fajú üldözöttnek, minden esetben menedéket adott és segítette a szenvedőket. Ez a magyar lelkiségi megnyilvánulás volt. Ebben az esetben kormányaink a zsidóság deportálását azzal állították le, hogy magyart az országból deportálni nem lehet, vagyis a zsidókat magyarnak nyílvánították. Így mentették meg a 200 000 zsidót. 1970-es években Izraelben 300 000 olyan zsidó élt, akik Magyarországon születtek. Tehát a hiányzó zsidók egy része odaköltözött.
Szálasi Ferenc 1944 október és 1945 április közötti magyar államvezetőt a németek nem kedvelték, mert a magyar hungarista eszméknek volt szószólója. Lucy S. Dawidowich A háború a zsidók ellen, 1933-1945 Bantam Books, 1981 című könyv 513 oldalán írja: „1944. március 22-én új magyar kormány alakult Sztojay Döme miniszterelnök vezetésével, aki korábban magyar nagykövet volt Berlinben. E szerint, a tényleges hatalmat Magyarországon az a S.S. és a birodalmi meghatalmazott Edmund Vecsenmayer gyakorolta. A politikai pártokat, a szakszervezeteket és sajtójukat betiltották. A Sztojay kormány azonban nem tudta fenntartani magát a jobboldal – Nemzeti Szocialisták és a fasiszta Nyilas Keresztes Párt Szálasi Ferenc vezetésével való – nyílt ellenszegülésével szemben." Így most láthatjuk, hogy Szálasi segítségével döntötték meg a németek által hatalomba helyezett Sztojay kormányt. Szálasi követte Horthy kommunistaellenes harcát. Választania kellett a kommunizmus elfogadása, vagy elutasítása között. A Szovjet elleni harc csak a német szövetség fenntartásával volt lehetséges. A két rossz közül, meglátása szerint, a kevésbé rosszat választotta. Nem német érdekekért szállt hadba, mint ahogy ezzel vádolják, célja a kommunizmus visszatartása volt, amivel felmérhetetlen szolgálatot tett Nyugat-Európa népeinek, amit soha nem értékeltek. Pedig ha hét hétig nem tartotta volna fel a Nyugat felé törő szovjet hadsereget Budapest ostrománál (1944. december 25 – 1945. február 13), akkor az angol-amerikai hadak nem szabadíthatták volna fel Nyugat-Európát, így a kommunista Szovjetunió, amely a kapitalizmust tartotta legnagyobb ellenségének, végigrabolta volna a burzsoá Nyugatot és megbecstelenítette volna Nyugat-Európa „bárisnyáit". Szálasi másik célja, a magyar nemzeti érzés felélesztése volt. Ha Budapestnél nem tartoztatják fel a szovjetet, akkor Nyugat is megtanulja: mi is az a kommunizmus? Biztos vagyok abban, hogy ha anyagiakban és technikai ismeretekkel nem támogatják, sokkal korábban összeomlik a Szovjetunió. Tudom, hogy az itt írottak nem népszerűek, de meg kell említeni, mert a pragmatikus történelemírás megköveteli a valóság leírását, még akkor is, ha a pillanatnyi vagy jelenlegi meggyőződés ezt ellenzi is.
A második világháború utolsó hónapjaiban, a németek Hitler, a magyarok Szálasi vezetésével utolsó erőfeszítéssel megtettek mindent a háború megnyeréséért, a csodafegyver bevetésében bízva, de észlelték a veszély elkerülhetetlenségét, amely élelem és a létfenntartáshoz szükséges dolgok hiányában, és az utolsó perc elkeseredett intézkedéseiben mutatkozott meg.
Amikor Winckelmann, a Gestapo parancsnok elrendelte Budapest zsidóságának deportálását, Szálasi Ferenc a rendeletet megtagadta. 1944-ben nyilatkozata minden november első heti Budapesti újságban megjelent. „Nem vagyok antiszemita. Soha nem is voltam az. Aszemita vagyok. A zsidó éppen olyan ember, mint mi vagyunk; brutális erőszakkal nem lehet a kérdést megoldani. Az egyetlen helyes megoldást a cionizmus képviseli. Egyébként is, a kérdés jelenleg nem aktuális, de háború után minden esetre meg kell oldanunk. Nem tömegsírokkal, hanem Európához méltó megoldással. Legutóbb, illetékes német körök a magyarországi zsidóság kiszállítását kívánták. Ezt határozottan megtagadtam, mert tudom milyen sors vár a mai körülmények között a deportáltakra. Tekintve azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt a háborút nem tekinti saját háborújának – mi pedig annak tekintjük – kénytelenek vagyunk addig őket biztonságos elkülönítésben tartani. Hallottam, hogy különböző helyeken sajnálatos atrocitások történtek. Én magam – és kormányom – mindent elkövetek, hogy ezek a jövőben megszűnjenek."
Lévy Jenő, a világzsidóság magyarországi szakértője a jeruzsálemi egyetemen elmondta, hogy a budapesti zsidó gettó miként menekült meg a német deportálástól. Frederick Werber és Thurston Clarke könyvükben: Lost Hero (Elveszett hős), amelyet Frederick Werber nagyapjának Rabbi A. I. Jacobsonnak dedikált: „Eichmann decemberben akarta befejezni 175 000 magyarországi, főleg budapesti zsidók Németországba szállítását, de Szálasi decemberi parancsa megállította. A parancs szerint a gyalogmeneteket megszüntették és csak «munkaképes férfiakat kölcsönöztek volna ki a németeknek», de erre sem került sor. Veesenmayer jelentette Berlinnek, hogy Szálasi parancsa gyakorlatilag a zsidó deportálások teljes megállítását jelenti." Frederick Werber szerint Szálasi ideje alatt, 1944. október 15-től 1945. április 4-ig kevesebb, mint 50 000 lett a 600 000 zsidóból elszállítva, Macartney angol történész szerint ez időszakban a zsidó veszteség nem érte el a kétezret. Magyarország vidéki városaiból a zsidók deportálása és annak leállítása a legkritikusabb időben történt, amikor országunk német megszállás alatt volt. A döntéseket a kétségbeesés és az a tudat irányította, hogy ez az utolsó alkalom a határozathozatalhoz, de még ekkor is voltak hivatalosak, akik segítséget nyújtottak, amikor azt tehették. Ellenségeink által terjesztett, ezerszer elhangzott hírverés, miszerint, mi, magyarok vagyunk Hitler utolsó csatlósa, hamis adatokra alapozott, de nagyon elterjedt szólam! Ezen az alapon marasztalnak el, nemcsak az utód-államokban élő, gyakran félrevezetett ős-ellenségeink, hanem azok is, akiket mi áldozatosan megvédtünk, emberként kezeltünk az embertelenség keserű éveiben, és bátor kiállásunkért hálás köszönet járna, még a legalacsonyabb etikai felfogás szerint is!
A XX. században, váltakozó vádakkal, háborús bűnösként szenved immáron hetedíziglen a magyarság, akinek áldozatát egy diabolikus művelettel elévülhetetlen bűnné tették alig észrevehető gonosz árnyékhatalmak. De még ma is vannak közöttük olyanok, akik tudatosan szemet hunynak a tények előtt, s vagy a bűntudat, vagy az érdekek miatt, nem leplezik le sem a cselekmények, sem a következmények okozóit! De . . . Hála Istennek, . . . a titkosításnak van lejárata, ezért hozzájuthatunk olyan adatokhoz, amikből kiderült: hogyan lett bűnné a számunkra nagyon költséges, ember-baráti cselekedet?!
Hernádi Tibor, hazai történész-író idézi Kovách G. István kutatási eredményét, melyet egy londoni könyvtárban talált: Fasiszta Nemzet? Antiszemita Magyarság? című írásban (Hunnia, 1991). Ez a bizonyíték 1943. október 14-i dátummal C12035 szám-jelzéssel, és 1943. október 15, F.O. 371/34498 számmal van nyilvántartva.
Ebben a dokumentumban „Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezi ki Magyarországnak a német szövetségből való idő előtti kiugrása miatt. Megállapítja, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés, vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerülne."
Az itt említett okmányból megtudhatjuk, a brit kormány elutasító válasznak magyarázatát A. W. S. Randall leírása szerint.
„Namier professzor a zsidó képviselettől (agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserben hagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800.000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak. A zsidók itt – mondta ő – úgy vélik, hogy Németország nem engedi a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt megtudja akadályozni, sőt nyomban megszállná Magyarországot, amely a legnagyobb számú Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.
„Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a Tablet legutóbbi cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.
„Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni."
(Kézírás) „E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, amely a német megszállást eredményezné. Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi."
(A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula: Magyar Brit Titkos Tárgyalások, 1943 című könyvében, Kossuth Könyvkiadó, 1978)
Nemzetünket a Nyugati Hatalmak zsidó védőbástya ellátására ítélték. Ez volt az egyik ok, amiért Kállay nyugatbarát politikája kudarcot vallott. A másik ok, amiért a II. világháborúba kényszerültünk, a kommunizmus megismétlődő veszélyének, borzalmainak kivédése volt. E jegyzék azt is megvilágítja, hogy német akarat szerint Nyugat és a zsidóság elhatározásából lettünk úgynevezett utolsó „náci bérencek", amiért a háború végén Jaltában külön büntetést rótak ki ránk. Mi itt a valóság? A II. világháború kezdetekor, 1939-ben, hazánk a hadviselő tengelyhatalmak szövetségese volt. Kormányaink kezdettől fogva igyekeztek a szövetséges elkötelettségnek megfelelően a hadviselőknek politikai és gazdasági vonatkozásban értékes segítséget nyujtani. Ez a hivatalos magyar magatartás azonban sohasem jelentett behódolást. Magyarország a hadviselés szempontjából eredetileg semleges kívánt maradni. A jószándék ellenére mégis belesodródtunk a fegyveres hadviselésbe, főként – de nem egyedűl – külső provokáció miatt.
Világháborús szereplésünknek odahaza és külföldön egyaránt széleskörű irodalma van. A fentebb említett okmányok mellett, még megemlítem, amelyekből olvasóink megismerhetik a kérdés tárgyilagos és történelmileg igazolt részleteit. Elsőként az Egyesült Államok volt budapesti nagykövetének könyvét (1947) John F. Montgomery: Hungary, the Unwilling Satellite, a magyar történészek közül pedig Padányi Viktor: A Nagy Tragédia című kétkötetes művét (1952, 1977). Az ezekben írottakért kell követelnünk az igazság meghirdetését és a kártérítés elrendelését.
Ha kormányaink gyávaságból megalkuvásból vagy bármi oknál fogva is elmulasszák az összegezett kártérítési követelések benyújtását, akkor a magyar nép érdekének engedve kell ezt követelni, a sok tízezer gulágban névtelenül elhunytakért, az ottani embertelen szenvedésekért, megalázásokért és a 400 000 magyar nő és leány szovjet katonák általi nemi erőszak által szerzett szifiliszes betegségéért.
Elrendeződést, megbékélést, a kárpótlás hozhatja meg.
Horthy Miklós kormányzónak igen sok barátja, kártya-partnere volt a hihetetlenül gazdag zsidó-mágnások között, akik nagyban befolyásolták a kormányzót döntéseiben, többek között az idő-előtti kiugrás . . . rájuk nézve veszedelmes . . .elrendelése elleni döntésre biztatták.
A mártír miniszterelnök, Bárdossy László, a halálos ítélet kihirdetésekor erre a méltányosságra hivatkozva mondta, „Ha nem folytattuk volna a harcot, akkor most nem lennének itt, akik tapsolnának e napon." Ez a nyilatkozat, amely az utolsó szó jogán hangzott el, megvilágítja azon döntések hátterét, amelyekért Magyarország lélekszámban és anyagi javakban iszonyatos árat fizetett! Ellenségeink sem cáfolhatják, ez a számla még mindig nincs kiegyenlítve!
A német megszállás veszélye idején Kállay Miklós miniszterelnök és kormánya felajánlotta a magyarországi zsidók felfegyverzését a németek elleni harcra, amit a zsidóság vezetői határozottan elutasítottak. Ezek a zsidó vezetők bennünket, magyarokat is eltanácsoltak a reménytelen harctól és figyelmeztettek a veszélyes következményekre.
Ha ők meghátráltak a reménytelen harc felvételére saját életük érdekében, akkor mi magyarok milyen okból vagyunk bűnösök?
John Montgomery írja a már említett könyvében, hogy a zsidó-törvények megszerkesztésében résztvettek zsidó képviselők és egy felsőházi tag is. Szerinte ezek a törvények sokkal emberségesebbek voltak, mint pl. a franciáknak a zsidókról alkotott véleménye! Montgomery könyve itt-ott „reference-book"-ként még fellelhető Amerikában! Magyarországon az 1990-es években adták ki először magyarul (sok kihagyással!) Magyarország a vonakodó csatlós címmel.
A magyar Hírek 1988. 16-17-ik számában (jubileumi melléklet) „Hányan és merre vagyunk?" címmel cikk és térkép jelent meg, miszerint az 1980-as években, Izraelben még 220.000 Magyarországon született izraeli állampolgár élt!
Az ezeréves magyar tradíció, türelmessége és emberségessége nyilvánvaló volt. Azok a nemzetek, amelyek most mindenben támogatják a zsidó követeléseket, hasonló helyzetben, hogyan viselkedhettek volna? Lássuk.
A német zsidóság elutasította a Nemzeti Szocialista német programot, így veszélyesek lettek a német érdekre. Ezért határozták el a németek zsidó táborok felállítását, hogy ezzel megszüntessék az országra kiható káros ellenséget és ugyanakkor tömeges olcsó munkaerőhöz jussanak. Ez időben, az a meggyőződés terjedt el, hogy a legjobb megoldás a zsidó kérdésben a Palesztinába való kitelepítés. Eichmann Adolf tábort szervezett, ahol a zsidókat földművelésre képezték át. E tábort a Cionista Mozgalom is támogatta. A cionisták létrehozták a Hagana Szervezetet, a Gestapóval karöltve, melynek célja a zsidók Palesztinába való titkos telepítése volt. E mozgalmat az angolok ellenezték.
1940. november 25-én 3800 zsidó hajózott a Patria fedélzetén Haifa kikötőjébe. Az angol gyarmati parancsnok azonban megtagadta a bebocsátásukat, hivatkozva az 1939-es Fehér Könyv törvényre, amely meghatározza, hogy egy évben csak 15 000 zsidó települhet Palesztina területére. A hajót Mauritius szigetére irányították. A hajó zsidóságán dühroham lett úrrá, ordítozták, hogy „Palesztina vagy halál!" Nem akarták elhagyni Haifa-t. Végül is az angol hajóhad tüzet nyitott a hajóra, és 2875 zsidót megöltek. Ez nem került említésre Nürnberg-ben mint háborús bűnösség. 1944. május havában Adolf Eichmann a Cionista Világszövetségnek javasolta a magyar cionista vezetőn, Brand Joel-en keresztül, hogy egy másik németországi zsidó csoportot hajózzanak Palesztinába. Ennek fejében 10 000 teherautót kért Nyugattól. A Cionista Világszövetség elfogadta a javaslatot, de Churchill visszautasította azt. Az angolok Palesztina gyarmattartói voltak és folytatólagosan akadályozták a zsidók palesztinai betelepedését. Az itt felsorolt tényekből láthatjuk, Hitler eredetileg Palesztinába óhajtotta áttelepíteni a zsidókat, és nem elpusztítani őket.
Rumánia a második világháború végeztével a győztesek oldalára állt, belefogott egy programba, amely a rumániai zsidók kiürítését határozta el, mert sokan közülük magyarnak vallották magukat. Kazár Lajos idéz Arendt Hannah könyvéből: Eichmann in Jerusalem: A report on the Banality of Evil: „1941. augusztus közepén, amikor már az oláhok megöltek közel 300.000 rumániai zsidót, legtöbbet minden német 'segítség' nélkül, a Német Külügyi Hivatal megegyezett Antonescu (diktátorral) a rumániai zsidók kiürítéséről, német végrehajtással."
Mischke Roland írt egy cikket a Frankfurter Allgemeine-nek, 1985. szeptember 21-én: „In the Shadow of Conspiracy" cím alatt. Ebben a cikkben kijelenti, hogy Horthy rendszere fasiszta volt, ami hazugság, mivel 1944-ben Magyarországon 14 párt létezett, a Parlamentben 260 képviselő volt, és ebből csak 43 szélső jobboldali. 1944. március 19-ig öt liberális és öt szociáldemokrata is volt közöttük. Ez időben az újságírók 44%-a zsidó volt. A mérnökök 39%-a zsidó, az orvosoké 46 %, ügyvédeké 51%; a kereskedelmi intézmények zsidó részvétele pedig 48%. Az ország kereskedelme 54%-ban volt zsidó kézben. Nem volt zsidóüldözés, mint Oroszországban, Lengyelországban, Rumániában. Magyarországon nem található zsidó gettó 1938 előtt. Az első zsidó gettót 1944. november 29-én létesítették, hat hónappal a német megszállás után.
Hitler nyomása alatt, az 1938-39-es „zsidótörvények" szabályozták a zsidóság számának bizonyos foglalkozásokban való elhelyezkedését, képzését. Amikor e rendeletet törvényerőre emelték, egy mozgalom fejlődött ki az egész társadalomban e törvények ellen. E mozgalomban 56 leghíresebb művész, író vett részt, a háború alatt pedig 101 magyar tábornok vett részt a tüntetésben. A Hitler-befolyás idején hazánk volt az egyetlen ország Közép-Európában, ahol a zsidók szabadon, nyugalomban élhettek 1944. márciusig. Ezért 16.000 külföldi zsidó Horthy Magyarországában lelt menedéket. Goebbels „európai zsidó sziget"-nek nevezte hazánkat. A zsidó deportálások 1944. március 19-én kezdődtek, ahogy Eichmann kézbe vette ez ügyet, de amint már említettem, Horthynak sikerült lelassítania és leállítania Eichmann intézkedését, amelyet a német követ, 1944. október 10-én jelentett is Hitlernek, kifejezve elégedetlenségét.
Dr. John Lukács, Lakatos Géza életrajza előszavában írja, hogy amikor Eichmann-t Argentinában letartoztatták, és Jeruzsálemben bíróság elé állították, tanúvallomást tett: „Horthy intézkedése egyedülálló volt a Hitler által elfoglalt Európában. Egy ország – amely szövetségben volt Németországgal – alkalmazta az általános hadseregét a zsidóság megmentésére! Én soha nem hallottam ilyent. Amikor értesültem a történtekről, azt hittem álmodom, de később Lakatos kitiltott az országból." Fercsei János 1994-ben írja, hogy a „Schindler's List" film egy német üzletember tevékenységét mutatja be, aki 1100 zsidó életét mentette meg. Mikor fognak filmet készíteni Koszorús Ferenc vezérezredesről, ki 250 000 magyar zsidó életét és még sok ezer idemenekült zsidó életét mentette meg?
1938 és 1945 között, magyar történészek nem foglalkozhattak ez eseményekkel, félve attól, hogy kíhívjuk a Harmadik Birodalom ellenségességét. 1945 után, a Szovjet tiltott be minden ilyen irányú kutatást és közlést. Ezért nincs teljes és tiszta képünk erről az időszakról. A Bécsi Döntés is a tiltott időszak keretébe esett.
A második világháború utáni békekötés ratifikálásakor hazánkat megint megbüntették, mint „háborús bűnöst". Ugyanakkor, amikor Teleki Pál volt az egyetlen, aki ellenezte e háborút, és amikor külföldi nyomásra – Németország – rákényszerítette a hadba lépést, öngyilkosságot követett el. Winston Churchill nyilatkozta: „ A béketárgyaláson egy üres széket hagyunk Teleki Pál részére. Ez az üres szék, emlékeztetni fogja a Világot, hogy a magyar miniszterelnök feláldozta magát az igazságért." Sajnos erről az ígéretről „megfeledkeztek".
A fentebb említett tények ellenére az olvasóban talán felötlik a kérdés, hogy ez a sok igazságtalan döntés, hogyan, és miért történt? Valóban megérdemli a magyar nép a halálos ítéletet, amit Trianonban hoztak? Sokan talán azt a nézetet alakították ki, hogy a magyar nép bűnös. A lexikonok, városi és egyetemi könyvtárak tömve vannak a jelent és múltat hamisító, magyargyűlölő, jellemünket alázó irodalommal. Az utód-államok politikusai és történészeinek irásai szerint a Bécsi Döntés Hitler ajándéka volt Magyarországnak. A magyar szabadságot szerető nép, amely kész halni szabadságáért. Amikor 896-ban végleg visszatértünk régi hazánkba, a Kárpát-medencébe, mint szittya-hun-avar-szabir örökösök, rövid időn belül létrehoztunk egy erős, gazdag kultúrkirályságot. A hányattatás következtében, amit el kellett szenvednünk, Kelet és Nyugat útkereszteződésében, a Nyugat, tatár és török elleni „védőbástya" szerepében, elgyengültünk, és Habsburg uralom alatt másodrendű néppé, kizsákmányolt alattvalókká lettünk. Ekkor kezdődött a magyarellenes propaganda a szószékről és meghamisított tankönyvekből. A Habsburgok elleni küzdelmünk 400 évig tartott. Az osztrákok magyarázatokat, jogot kerestek, hogy álcázzák leigázó szándékukat. Ezért fogadták el a finnugor elméletet, amelyet korábban már Aeneas Silvius Picolinimi, II. Pius Pápa (1448-1464) javasolt. E feltevés szerint a kezdetleges osztják, vogul szibériai törzs leszármazottai volnánk, rokoni kapcsolatban a finnekkel. A Habsburgok elterjesztették e hiedelmet és azóta lettünk finnugor származékok. Ennek közoktatásba vitelére Budenz Józsefet, egy németet neveztek ki a finnugor tanszék élére, annak ellenére, hogy kezdetben még nem is beszélte a magyar nyelvet, de rövidesen segítségére jöttek a többiek: Hundorfer (Hunfalvi), Schedel (Toldi), Munk (Munkácsi), Ferber (Szinnyei).
A XVI. században, Kollár Ádám volt az első, aki írásaival szolgálta a Habsburg érdekeket, magyarellenes írások megjelentetésével. Ő elárasztotta az egyetemeket magyarellenes tanulmányokkal. A magyar nemzet erős ellenzése következtében, a Habsburgok kénytelenek voltak leváltani megbízatásáról, de mint magánszemély továbbra is folytatta hamis munkásságát. Azt állította, hogy Árpád idejében magyarság, mint nemzet nem létezett, mert nem élt a mai Magyarországon magyar, csak szláv. Ez a propaganda még mindig közkézen forog. A Habsburgok betiltották a magyar kiadványokat, amelyek önérzetről, hazafiságról, nemzeti hősiességről vagy magyar külpolitikáról szóltak. Ugyanakkor támogatták és hirdették azokat, amelyek a nemzet leértékelését, a legalacsonyabb emberi származás hiedelmét népszerűsítették, ezek szerint pogány, barbár lovas csordák voltunk, akik a táplálkozásukra szánt nyers húst a nyereg alatt puhították.
Amikor a Habsburgok meggyőződtek, hogy minden igyekezetük és teljes erőfeszítésük ellenére sem tudják véglegesen elhallgattatni a magyar szabadság vágyát, akkor áttértek az „oszd meg és uralkodj" politikájára, elkezdték támogatni az oláh és rác pásztornépeket, akik lassan különböző okok miatt, beszivárogtak hazánk területére. Az osztrákok biztatták e népeket lázongásra, így gyengítve a mi erőnket. Bennünket, a többségi magyarokat okoltak a nehéz életkörülményekért, jobb sorsot ígérve nekik; de mivel ez ténylegesen sohasem valósult meg, bennünket tettek meg bűnbaknak. Így gyújtogatták, terjesztették a magyarellenes gyűlöletet, évszázadokon át. 1789-es francia forradalom után, a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszava alatt a nemzeti függetlenségi törekvés erőre kapott a kisebbségek berkeiben. A XVIII. századi romantikus korban, az oláhok meghirdették a dákó-román folytonossági elméletüket. A csehek és a szlovákok kidolgozták a Nagy Morva Birodalom elméletét. A magyar nép abban bízott, hogy a hozzánk menekült népek idővel magyarokká válnak, de az említett okokból kifolyólag ez sohasem valósult meg, vagy legalább is kis százalékban.
Volt még egy másik tényező, ami szította a magyarellenességet. Az utód-államok politikusai tudták, hogy egy műveltebb népnek földjét sajátították el, és igazságtalanul tették az itt lakó népet kisebbségi sorsba. Most uralkodnak e nép felett, akivel békében, harmóniában éltek évszázadokon át, akik megosztották velük a jó és balsorsot, vállvetve, együtt harcolva az imperialista támadók és a Habsburg agresszió ellen. Ezért van a szlovák, szerb, rumán lemérhetetlen magyargyűlölet. Pedig ha belenéznének a múlt történetébe, láthatnák, hogy míly sok hőst adtak ők maguk is Magyarországnak. Ez csak azért történhetett, mert őseik szabadnak érezték magukat, ezért egyesültek velünk magyar függetlenségi küzdelmeinkben, amely az ő szabadságukat is jelentette. Ha erre gondolnának, akkor tudnák, hogy őseik a Rákóczi, Thököly szabadságharcaiban és a török elleni harcokban tudatosan álltak a magyar szabadság zászlaja alá. A magyar nép várja azt a történelmi fordulatot, amikor a megfelelő időben jön egy vezető, aki megvalósít egy igazságos határkiigazítást. (Út...250-257.)

* * *

Sok különböző ilyen cél összessége járult a Trianoni Békeparancshoz. A történteket, hazánk felosztását, mi naivul – ami csak részben felel meg a valóságnak – abban látjuk, hogy nem ismertek bennünket, mert évszázadokon át elhanyagoltuk történelmünk és a politikai, valamint vármegyerendszerünk ismertetését Nyugattal, mely szerint nem lehet kisebbségi elnyomás. Láthatjuk, mint Szalay Jeromos is mondja: „Magyarország tönkretevése hideg számítás következménye." Henri Pozzi mondja, hogy Trianonban, nem arról vitáztak, hogy kinek van igaza, hanem bizonyos érdekek kinek akarnak igazat adni.
Ebben a legfélrevezetőbb az volt, hogy Masarykéknak és propagandistáinak, sikerült elhitetni a világgal, egy olyan Drang nach Osten politikai veszélyt, amely tényleg veszélyes volt ránk nézve, magyarokra, de nem volt világveszedelem, és ugyanakkor a pánszlávizmust, amely tényleg veszély Európára nézve, úgy mutatták be, mint az egyetlen megoldást a németek feltartóztatására. Tehát félrevezetés, a népek becsapása történt és így szereztek területeket, amelyhez soha semmi közük nem volt. A Szövetséges Hatalmak elfogadták a Benes által benyújtott térképeket, és ezzel nevetségessé tették magukat a világ előtt. Ezért a döntések felülvizsgálata jogosult. Tussár, bécsi cseh követ jelentette, hogy a „csehek végtelenül meglepődtek azon a vonalon, melyet országuk déli határául a konferencia húzott meg nekik."
1940-ben Emmanuel Moravec ezredes írta: „Masaryk azzal követte el legnagyobb hibáját, hogy elfogadta azokat a határokat, melyeket a nyugati hatalmak jelöltek ki Versailles-ban, a mi új független államunknak. Ha ezeket a határokat a népek önrendelkezésének elve szerint húzták volna meg, a cseh állam és Szlovákia nem foglalhatott volna magában 3 millió németet és háromnegyed millió magyart."
Benes korridor tervét a konferencia, olasz közbelépésre, nem fogadta el, mivel az olaszok nem akartak közvetlen szomszédságba kerülni Jugoszláviával. Ekkor Benes javaslatot készített elő a három magyar vármegye Ausztriához való csatolására. Ez volt az egész értekezlet legsötétebb döntése, mivel Sannino, olasz delegátus javaslatára kezdetben a bizottság úgy döntött, hogy mellőzik a kérdés felvetését, mert maguk az osztrákok sem óhajtják azt. Benesék azonban meggyőzték Renner osztrák kancellárt, Balfourt, aki a következő gyűlésen mégis felhozta a kérdést, és elfogadtatta „Burgenland" Őrség elcsatolását.
Charles Danielou, a francia képviselőházban nyilatkozta:
„A legnagyobb tévedést követték el azok, akik a maga teljességében akarták alkalmazni a népek önrendelkezési jogát. Ez azt jelenti, hogy határaikon kívül, a szomszédságban hagytak 3 millió magyart, azon a nyolc millión kívül, akik alkotják ma Magyarország lakosságát. Ez az arány túlságosan nagy!"
„Nem nagy szövetségeseinek lett volna-e feladata mérsékelni ezeknek a fiatal népeknek az ambícióit még saját érdekükben is, hogy békében alakulhassanak meg? Különben egyeseknek az igényei csak abban a mértékben jelentkeztek, amint mások engedékenysége, nemtörődömsége nyilvánvalóvá lett. (Helyesebben: amily mértékben pártfogóik biztatták őket követelésre!) Így azután a Maszaryktól északon megvont néprajzi határ leszállott a Dunáig, hogy ott a benesi stratégiai határrá váljék. Ha a nagy szövetségesek pontosabb ismeretekkel rendelkeztek volna a helyzetről, és ragaszkodnak az első határvonalhoz, akkor legalább ezen oldalról a jövőre nézve minden ellenségeskedés eltávolítható lenne, és kétségkívül ma már a csehek és magyarok felvették volna a rendszeres érintkezést. E helyett, azt mondták: Gyorsan kell cselekednünk, döntsük el találomra, daraboljuk fel ötletszerűen a területeket. Az elhatároló bizottságok majd elrendezik a dolgokat."
Aldo Dami szerint:
„. . . kérdésessé tettek olyan határokat, melyekre az idő rányomta patináját és megadta az igazolást. Mert igazán nem számíthat, hogy a szlovákok vagy a románok valamikor a jelenlegi néprajzi határokon túl terjeszkedtek. . . Ezen alapon hol kezdődik a történelem?"
A gondolatot tovább fűzve, szerintük megvolt az ok hazánk feldarabolására, mert a már előzőleg ott élő népeket állítólag elnyomtuk és földjüket elfoglaltuk – ezért jogos az eredeti nép követelése, a saját földjének visszaadása! E csalás elismerése végett hozták meg döntésüket. A több mint ezer éves becsületes magyar helytállás és Nyugat védelme nem volt elég ahhoz, hogy ezt a csodás geológiai egységet jogos tulajdonként tartsák meg? Becsületest írtam, mert hisz a magyar nép ezer év folyamán sem pusztította el az állítólagos őslakos szláv és „római dák" származású oláhokat. Ismerve Amerika történetét, nem kell oly távolba visszamennünk, csak alig kétszáz évre és láthatjuk mi történt ott? Tudott dolog, hogy az amerikaiak majdnem teljesen kiirtották az őslakos indiánokat. Ugyanakkor megtették magukat erkölcsös bíróvá. Az utóbbi évtizedek azonban élesztik a bevándorlók mélyen alvó lelkiismeretét!
Visszaadható-e Amerika földje az indiánoknak? A válasz, azt hiszem egységes: nem. Ugyanezen oknál fogva, ha elszórtan, államszervezet nélkül éltek volna a Kárpát-medencében szláv népek, visszaadni nekik a területet nem lehet, csak az igazság megcsúfolásával, valamilyen politikai hatalom közbelépésével! Nem a magyar nép nyomta el és foglalta el a szláv, rumán, szerb népek területeit, hanem ezek a népek menekültek oda a tatár, török és a kizsákmányoló, kegyetlen, zsarnok uraik elnyomása elől, egy jobb élet reményében, amit meg is találtak, mert hisz itt maradtak, nem vándoroltak tovább, vagy vissza sem mentek régi, nyomorúságos otthonaikba! Remélem, azzal a hazugsággal nem jönnek elő, hogy azért maradtak, mert rabságukban a távozásra nem nyílt lehetőség.
Guernier, francia képviselő mondta a döntéssel kapcsolatban:
„Fel kellett fegyverezni az életre az újonnan teremtett államokat, meg kellett nekik adni mindazt a lehetőséget, ami egy politikai és gazdasági alakulásnak lényeges elemeit adja. Így megkönnyítették a csehszlovákoknak a Dunához való teljes kijutást. E miatt kellett a határnak tiszta magyar területekre bevonulnia."
A magyarellenes propagandaharcban, a magyarországi nemzetiségek a határon túli fajtestvéreiktől kapták a biztatást, az elégületlenségre, területkövetelésre, és a nyugati propagandista had ezt felkarolta, gazdag anyagi támogatással.
A sok félrevezetés miatt az USA nem fogadta el az új határokat és 1921. augusztus 29-én különbékét kötött Magyarországgal, de még a francia szenátus sem fogadta el a döntést. Jouvenel, Lamarzelle, Bourgeois és de Monzie szenátorok felszólalására Boncour, Margaine, Lénail és Danielou tiltakoztak az igazságtalanságok ellen. Léon Blum, 70 képviselővel nem szavazta meg a döntést. Bainville, így látja az újonnan kialakult helyzetet:
„Európának ebben a nagy kiterjedésű részében, ahol nekünk szövetségeseket és az egyensúly elemeit kell keresnünk, minden gyengeség és zavar. A régi egyensúly elemei eltűntek. Leromboltuk Ausztria-Magyarországot. Nyolc vagy tíz állam veszi körül az egységes Németország határait. Ezek ahelyett, hogy bennünket segítenének, inkább a mi segítségünkre szorulnak. És ez nem minden. Ezek a népek gyöngék. A gyönge népeknek pedig az a tulajdonságuk, hogy önzők. Természetszerűleg hajlamosak arra, hogy olyan megoldásokat keressenek, amelyekkel felfogásuk szerint hatalmas szomszédjaikkal szemben biztonságban lehetnek. Ez a törekvés egyébként csalhatatlan módja annak, hogy előrehajtsák azt az órát, amikor magukat hatalmas szomszédjaiknak kiszolgáltathatják. . . Ezeket a kis államokat egymással szemben gyűlölet hatja át és veszekedések, amelyek őket vakokká teszik a nemzetközi érdekekkel, de saját valódi érdekeikkel szemben is. . . A balkáni erkölcsök nem mások, mint a kis államok örök erkölcsei. . ."
Úgy látszik, a NATO vezetősége még nem jutott el arra a tudásfokra, hogy megértse az itt írottakat, mert ez az igazi magyarázata a balkáni és közép-európai ellenségességnek. Ezért szükséges az erős Magyarország visszaállítása. Hogyan és mint tudnánk egy közös, járható utat kialakítani, amely elvezetne legalább is a részleges sikerekhez?
E könyv előző fejezeteiben annak adtam hangot, hogy az 1910-es népszámlálási, néprajzi határokat kell figyelembe venni a revízió felvetésekor. Kutatva a megoldás lehetőségeit, javasolnám, neveljünk fel olyan revíziós vezetőket, kiknek ismereteik messze kimagaslanak, és erkölcsiségük nem hagy kívánnivalót. Készüljünk fel egy hosszú, kitartó, igazságos propaganda hadjáratra, meggyőzni a kétkedőket az igazságról, az elkövetett hazugságok, lefizetések, történelem és földrajzi hamisítások ismertetésével elfogadtatni követeléseinket, azt, hogy visszakapjuk, ami a miénk volt. Úgy is megoldható a kérdés, hogy állíttassuk vissza a Trianon előtti határokat, és mi majd adunk autonómiát az ott lakó népeknek. Ezzel a megoldással nemcsak mi jutnánk igazságos döntéshez, hanem a különböző népcsoportok is, amelyek a szerb vagy jugoszláv államforma alatt egyhamar nem számíthatnak autonómiára, pláne teljes autonómiára, amelyet mi ismét megadnánk nekik, mint ahogy azt a szászok is évszázadokon át élveztek. Egy ilyen döntés megoldaná az amerikai vagy a NATO haderő állandó kényszer ottlétét, amely egyáltalán nem kedvelt megoldás részükről.
Azonkívül Ausztria, sem Németország nem kivánnak határállam lenni Kelet és Nyugat között, ezért is óhajtják Lengyelország felvételét. Nekünk pedig ezeréves gyakorlatunk van ebben, amit számos nyugati politikus elismeréssel nyugtáz. Kormányunk részéről ennek hangoztatása ha bejutna a fülekbe, azt hiszem, támogatást találna.
Ezeréves adminisztrációnk és a vármegyerendszer az egyetlen demokratikus államforma, amely képes az ellenségességet leszerelni, és az itt élő népeknek megadni az alkotó élet nyugalmát, ugyanakkor ék, és ha kell híd lenni Kelet és Nyugat között. Meg kell ismertetni a hatalmasságokkal, hogy a magyar vallási türelmesség az egyetlen, amely a múlthoz hasonlóan megteremtheti a vallás nyugalmát. Mindezt csak tanult, jól képzett kitartó diplomata munkával érhetjük el. Trianont, mint tantárgyat, tanítsuk az iskolákban (a holocauszt mintájára).
„Az egy barázdát sem" nézetet, azt hiszem, feladhatjuk, mert már idejét múlta. Nem változtathatjuk meg teljesen a fejleményeket. Ésszerűnek kell lennünk. Olyan célokat tűzzünk magunk elé, melyek elérhetők és így érdemes értük áldozni pénzt, időt, akaratot.
Ezzel az elhatározással olyan eredményeket érhetünk el mi is, mint amit Masarykék elértek, mikor megszüntették Kossuth amerikai nimbuszát, átalakították az Antantot saját nézetükre. Kitartó ismeretterjesztéssel elérhetjük az angol Lord Rothermere célkitűzését, mely szerint visszakaphatnánk Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka, Zombor városokat és azok környékét. E területek 23 000 km²-t tesznek ki, 1 800 000 lakossal, amelyből 1 600 000 magyar és 200 000 más nemzetiségű. Lord Rothermere, ezzel a nemes igyekezetével szerette volna jóvátenni, amit bátyja Lord Northcliffe követett el ellenünk, mint az angol propagandahadjárat egyik vezetője. (Út...311-314.)

* * *

„A mi jóhiszeműségünk bizonyítéka a Szovjetunióval szemben nem a határok kiterjesztésének az elismerésében (vagy el nem ismerésében) áll, mint inkább abban az elhatározásunkban, hogy minden felszerelést és minden lehetséges szállítást szolgáltassunk neki." A népek szabadságának „bajnoka" nemtörődömségével szolgaságba sodorta a kis népeket, akárcsak Wilson is. Úgy látszik, könnyű a másokéból ajándékozni. Kimmel tengernagy kijelentése szerint, melyet a 17-ik tengeri ütközet évfordulóján tett, a Pearl Harbor-i japán támadás készülődését Roosevelt legszűkebb köre ismerte. Cordell Hull, Marshall vezérkari főnök és még nyolc magas rangú tiszt tudtával történt. (Azért, hogy a japánok ne mondjanak le a tervezett támadásról.) Roosevelt számos esetben kijelentette, hogy az USA akkor lép háborúba, ha megtámadják. Így, ezzel eszközölte ki a hadbalépést.
1940-ben, Roosevelt még elítélte a Szovjetunió diktatúráját, de röviddel a német-orosz elleni támadás után, 1941, június 22-én Harry Hopkins, majd Aurél Harriman már 11 milliárd dollár segélyben részesítette Sztálint. William Bullitt nagykövet figyelmeztette az elnököt, hogy Sztálintól követelni kell Európa tiszteletben tartását. Roosevelt hajthatatlan maradt, bízott Sztálin adott szavában. Roosevelt 1943-ban ígéretet tett Csang Kaj-sek-nek, hogy Kína érdekeit, annak területi sérthetetlenségét fenntartják, de Jaltában, 1945. február 11-én ő, Churchill és Sztálin titokban aláírták a szerződést Kína területének megcsonkításáról, mert Sztálin így óhajtotta. Aztán a medvének megjött az étvágya Európa többi nemzeteire is. 1945-ben így megkapta a Kelet-Németország, Ausztria, Lengyelország, Rumánia, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária és Albánia feletti uralmat! Majd megalakította a Varsói Paktum-ot. Sztálin jó tanítványa volt Marxnak, Engelsnek. Marx így ír a zsidókról: „Ne a vallásában keressük a zsidó titkát, hanem a valódi zsidóban keressük meg a vallás titkát. Mi a zsidóság vallási alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó vallás kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz."
Ha tüzetesebben nézzük, a zsidóságban felismerhető a társadalomellenesség. Ezért, 1975. november 11-én az ENSZ ismert közgyűlésén határozott, amely szerint a cionizmus a fajüldözés egyik formája. Marx meglátása szerint a zsidóság saját módján emancipálta magát, azért is, mert elsajátította a pénzhatalmat és a pénz világhatalommá lett ő általuk. A gyakorlati zsidó szellem pedig a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók, írja Zakar: „. . . annyiban emancipálták magukat, amennyiben a keresztények zsidókká lettek." „A zsidó társadalmi emancipációja a társadalomnak a zsidóság alól való emancipációja." „Marx megfogalmazása világos: nem az a baj, hogy valaki zsidó származású, hanem ha ragaszkodik azokhoz az elvekhez, melyek emberellenesek. Ma, amikor 1948. december 10-én a Egyesült Nemzetek Szervezete – a tagállamok képviselőinek vallásos meggyőződésétől függetlenül – megfogalmazta a társadalomtudomány fejlődése alapján világossá vált alapvető emberi jogokat, kitűnt, hogy van egy tárgyilagos mértékünk az emberellenes, jogellenes meghatározására. Még beszélni sem lehet a béke megvalósításáról, ha csak ki nem küszöbölünk minden olyan tételt, elvet, engedélyt az egész nemzetközi és magánélet területéről, amely ellenkezik az alapvető emberi jogegyenlőséggel. Az ENSZ erre ismételten felhívta a tagállamokat és ezen alapul az ENSZ közgyűlése által 1968. évi november 26-án elfogadott nemzetközi egyezmény is a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság alapelveinek egyetemes érvényességéről és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények elévülhetetlenségéről (v.ö.:1971. évi 1 törvény Magyar Közlöny 1971./6.) Ezek szerint büntetendő minden háborús bűntett és emberiség elleni bűntett az egész világon, bárki követi is el azt, még ha olyanok is, akik azelőtt üldözöttek voltak."
Ezek a szabadkőműves, liberális, nemzetközi kapitalista, és a háttérben megbúvó, titkos erők robbantották szét a jól kiforrott nagy császárságokat és királyságokat, átalakítva Európa és a világtérképét, létrehozva a köztársaságokat, majd a demokráciákat. Ezek sugallatai szerint döntöttek Trianonban. Európát védtelenné tették a keleti vagy nyugati terjeszkedés ellen. Mint Európán kívül álló hatalom felosztottak, elosztogattak, és eladtak bennünket és a védtelen Európát, hogy most a legújabb céljaik szerint létrehozzák az általuk régen óhajtott, és mint hiszik, Istenük által beígért világkormányt. Azért kell csakis, kizárólagosan a demokrácia, mert ott csalással, megtévesztéssel, pénzzel és sajtó-segítséggel könnyen beférkőzhetnek vezető állásokba.
Wright Putman, aki az amerikai bank pénzügyi albizottságának vezetője volt, 1964-ben így ír: „Az Egyesült Államoknak ma két kormánya van. Az egyik alkotmányos előírásoknak megfelelően jön létre, a másik kormány a független, ellenőrizetlen és a tevékenységét nem egyeztető Federal Reserve System (a Szövetségi Tartalék Rendszer, az Egyesült Államok magántulajdonban lévő jegybankja) amely a pénz feletti hatalmat gyakorolja, noha ez a hatalom a Kongresszust illeti meg az alkotmány előírása szerint."
Carroll Quigley így írja le a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózatának célját:
„ . . . Ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak. . ."
Csak akkor kaphatunk orvoslást az ellenünk elkövetett és bebizonyított bűntettek sokaságára – ami Trianonban kulminált –, ha ráeszmélünk a veszélyre; közös akarattal nyilvánosság elé visszük azt; erőteljes fellépéssel esetleg a Hágai Nemzetközi Bíróság elé tárjuk, mint emberiség-ellenes bűnt.
Az első lépés pozitív irányban az, hogy Kormányunk felmondja az alapszerződéseket, amit a határ kétoldalán élő magyarság megkérdezése nélkül kötöttek meg. (Út...316 -317.)

* * *

A POLITIKUSOK ÉS ÍRÓK VÉLEMÉNYEZÉSE

Padányi Viktor tanulmányából:

„Az első világháború egyetlen, történelmileg mérhető eredménye az volt, hogy nyolcfelé törték Európa arcvonalát és minden lényeges részében szláv kezekre adták. Ezzel az a sáv, amelynek a Belső-Európára irányuló külső, ellenséges tendenciák elnyelése szinte már-már metafizikai lényege volt ezerötszáz éven át, automatikusan vált a Belső-Európát veszélyeztető tendenciák felvonulási területévé." „Versailles-ban nem tudták, hogy a nem szláv Európa keleti határát jelentő 900 kilométeres zóna a 20 és 28 hosszúsági körök között politikailag, gazdaságilag, stratégiailag és kulturálisan egyaránt a kontinens biztonsági zónáját jelenti, másfél ezer éve a Keleti Arcvonalat, amelyet feldarabolni és az ellenség kezére adni öngyilkosság volt."

Aristide Briand, 1921-ben választott francia miniszterelnök:

„Ki kételkedne abban, hogy a magyar határt nem önkényesen vonták meg? Elég rá nézni a térképre, követni a határvonalat, amely egyébként egyáltalán nem végleges, hogy meggyőződjünk arról, hogy az nem fedi a valóságot."

Charles Tisseyre, francia képviselő nyilatkozata:

„Az egyik fél teljes rossz indulatának kellett, a másik fél tudatlanságával párosulnia ahhoz, hogy a régi Magyarország csodálatos egységét egy képzelt elnyomás nevében szétrombolja. Szétszakították ezt a nemzetet, amely politikai, közigazgatási egységét tíz évszázadon át megtartotta azzal a kifogással, hogy különböző népekből áll. Mit tettek ezek után? Alkottak három új államot, még vegyesebb népességgel, mint amilyen a magyarországi volt. Szétrombolták egy életerős egészséges ország politikai és gazdasági egységét és romjaiból új államokat alkottak, melyek messze állnak az előző egységétől. . . Magyarország nem ok nélkül tartja felelősnek Franciaországot a tévedésekért és igazságtalanságokért. Ez a helyzet nem tartható végtelenségig. Miért tette, vagy engedte tenni ezt Franciaország? Ezt a káros cselekedetet? Ez a szerződés a mi munkánk. Egy hosszú történelem tényeivel szemben ügyetlen politikai cselekménnyel eltávolítottunk magunktól egy népet, melynek inkább közelebb kellett volna kerülnie Franciaországhoz. . . Bizonyos, hogy a magyarok a háború alatt a németek hűséges és őszinte szövetségesei voltak. . . Nem is arról van szó, hogy erről tudatosan megfeledkezzünk: szemére vethetjük-e azonban Magyarországnak, hogy Németországnak szövetségesévé vált? Nem mi sodortuk arra felé azzal, hogy tőlünk telhetően támogattuk az osztrák-magyar államokban a pánszláv mozgalmak kifejlődését? Trianonnal Magyarországot ismét Németország karjaiba sodortuk. Megtehette-e tehát Magyarország, hogy nem visel háborút Ausztria oldalán? Ma már tudjuk, milyen volt Tisza István gróf magatartása a Szarajevói merénylet után, a Bécsben tartott tanácskozásokon. A háború magyar részről nem Franciaország, hanem az őt fenyegető Oroszország és Szerbia ellen irányult. Az egész háború alatt a franciák minden korlátozás nélkül, szabadon élhettek Budapesten, beszélhették nyelvüket, budapesti színházak továbbra is játszották a francia darabokat. Hozzá tehetjük még, hogy Károlyi Mihály forradalma „Vive la France"-ot kiáltott. Érthető, hogy a háborúban való részvételért meg akartuk büntetni Magyarországot, miért kellett azonban erősebben sújtanunk, mint Németországot vagy Ausztriát? A magyarok Franciaországtól még egy szemernyi igazságot sem kaphattak idők multán, ez egyébként úgy tűnik előttünk, hogy mi vagyunk felelősek mindazokért a szenvedésekért, melyek Magyarországot Trianon óta, sújtották. . . A francia sajtó különösen dühös magyarellenes hangot alkalmazott. . . Magyarországon az a benyomás, hogy minden szerencsétlenség Franciaországtól származik. . . Feltehetjük a kérdést, hogy milyen esztelen indítékok késztették a Trianoni Békeszerződés értelmetlen művének összetákolására."

1919. március 25-én Lloyd-George így írt:

„Délkelet Európában így sohasem lesz béke, mert Szerbia, Csehszlovákia, Románia határaiba bekerül a magyar irredenta. Azt kívánnám tehát, hogy a béke megállapításánál ragaszkodjunk ahhoz az irányadó elvhez, hogy a különböző népfajok a saját anyaországukhoz csatoltassanak. Ennek az emberséges szempontnak, meg kellene előznie minden gazdasági, stratégiai és pénzügyi szempontot."

Bárdossy László, miniszterelnök, a képviselőház előtt 1941. november 2-án mondott beszédéből, a magyar történelmi hivatásról:

„Mi ezer éven át a Duna völgyében nemcsak népi, de szervezett állami életet éltünk. Vállaltuk ennek dicsőségét és terhét egyaránt. Itt álltunk, védtük Európát, egyensúlyt tartottunk a Kárpát-medence népei között. Közvetítettünk Nyugatról Kelet és Keletről Nyugat felé, sohasem egyedül a magunk érdekeit nézve, mindig magasabb európai célok szolgálatában. Feladatainkat a Gondviselés jelölte ki azzal, hogy ide hozott erre a földre, hogy megtartott, erősített és áldó kezét rajtunk tartotta. A vihar sokszor elzúgott felettünk, megtépázta üstökünket, de derekunk a harcban sohasem hajlott meg. Ma olyan mélyen, olyan elválaszthatatlanul vagyunk összenőve ezzel a földdel, amely a mienk, mint ahogyan a hegyek ágyazódnak bele a föld méhébe. Ez a föld jelöli ki hivatásunk és teendőink körét. Azt a feladatot, amely reánk vár, teljesíthetjük jól, vagy kevésbé jól, aszerint, hogy akadályok kerülnek-e elénk, vagy a sors megkönnyíti számunkra a munkát. Ez akárhogyan legyen, a reánk váró feladatokat csak mi láthatjuk el és senki más. Ezek a feladatok itt, ezen a földön csak a mieink. Eddig még minden kísérlet csúfos kudarccal járt, amely ezt el akarta vitatni tőlünk. A Duna völgyének minden olyan rendezése, amely nem számolt a magyarsággal, ahogyan az erejének és helyzetének megfelelt, eleve pusztulásra volt ítélve."

Ottlik László, egyetemi tanár írta:

„Magyarország politikai szerkezete nem egy népnek más népek fölötti uralmán alapult, hanem egy civilizációs eszmén: a nyugati kultúra határán fekvő egységes fölrajzi területet a Kárpátok medencéjét egy nyugati szellemű keresztény királyság politikai abroncsaiba fogni. A Kárpátok medencéjének, mint területi élet egységnek egyetlen politikai keretbe foglalása, s ennek területi impériumnak a magyar szabadság eszmével való kitörése: Ez a magyar állameszme, nem pedig egy népnek uralma más népek felett. Az egy geo-ökonómiai térhez tartozó népek sorsközösségének elemi tényéből kell kiindulni, abból, hogy ezek a népek szükségképpen összetartoznak, mert egymásra vannak utalva: A másik, az összetartozó népek egyenlő szabadságának az eszméje az ősi magyar jogeszme: Az una eademque libertas. Az ősi federális elemek (vármegyerendszer, a Szent Korona országai) megadják a lehetőségét a területi államtagozódásnak."

Charles Danielou így írt a Daily Mail, 1927. június 21-i számában:

„Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor, amikor kirekesztettek az országból hárommillió magyart. A hárommillió aránya az országban maradt nyolcmillióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődtek abba, hogy testvéreiktől örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40km-re előre tolták Budapest felé, hogy ez a város a cseh ágyúk lőtávolságába kerüljön, ugyanakkor a Bácskát azért csatolták Jugoszláviához, hogy Belgrád távol essék a magyar ágyúk hatótávolságától."

1921-ben, mint a francia parlament egyik előadója, Charles Danielou így nyilatkozott:

„A kis szövetségesek minden nap új kívánságokat terjesztettek elő. Minden nap mélyebbre és mélyebbre hasítottak bele Magyarország ezeréves testébe. Az a határ, amelyet kezdetben Masaryk követelt a csehek nevében, teljesen néprajzi határ lett volna, a tiszta magyar városok, mint Pozsony, Léve, Ipolyság, Rimaszombat, Kassa az anyaország határain belül maradtak volna, és épp úgy Magyarországé maradt volna az egész keleti Szlovenszko és a Ruténföld."

Zathurezky Gyula, közíró:

„ . . . Hogy a Duna-medence betölthesse két pozitív funkcióját, annak feltétele, hogy politikailag is zárt, erős egység legyen. Csak ebben az esetben képes erőit az európai közösség szolgálatába állítani, úgyis, mint híd, úgyis, mint bástya. A Duna-medence szuverén és törvényszerű fejlődése a magyar hatalom bukásával megszakadt. Ezért időszerű mind inkább, hogy éppen a jövőbe pillantva, a formailag és hatalmilag letűnt, de elveiben ma is élő középkori magyar államiság rendjével foglalkozzunk és felhívjuk rá nyugati barátaink figyelmét is, akik egy napon talán ott fognak állni egy új Duna-medence bölcsőjénél.

Harry Elmer Barnes, amerikai egyetemi tanár:

„Tanulmányaim és kutatásaim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy Ausztria és Magyarország a háború felidézéséért felelőségre nem vonható. . . Magyarország különválasztva Ausztriától szerintem teljesen ártatlan a Világháború kitörésében."

Benes Edvárd:

„Igazi szlovák politika elképzelhetetlen volt anélkül, hogy annak képviselői a végső gyakorlati következményeket ne vállalták volna, mert ezek a következmények minden logikai vonalon azonosak voltak: a területi status quo lerombolását igényelték, s vele párhuzamosan vagy egy nagy orosz irányítású pánszláv Birodalom kialakulását, vagy pedig egységes szláv nemzeti államok életre hívását a régi határok félretolásával, népi demokratikus és progresszív alapokon. A szláv politika számára sosem volt más lehetőség a megoldásra."

Bliss tábornok, Magyarországra küldött amerikai delegáció tagja, 1919. március 27-én jelentette Wilson elnöknek:

„Magyarország jelenlegi helyzete egyenes következménye a Legfelső Tanács 1919. február 28-i döntésének. Ez a döntés politikailag ésszerűtlen volt. Ezt nem lehet képviselnünk az Egyesült Államok népe előtt. A semleges zóna határvonala abszolút igazságtalan volt, és nekünk nem szabad még rontanunk a helyzetet a roppant igazságtalan döntés kényszerű elfogadtatásával, fegyveres erőszak által."

William Bullit, az USA békedelegáció tagja, e tisztségétől visszalépve írta Wilson elnöknek Párizsból:
„Azokhoz a milliókhoz tartozom, kik bizalommal és feltétlenül hittünk Önnek, azt tartottuk, hogy Ön nem kevesebbet óhajt elérni, mint tartós békét, önzetlen és pártatlan igazságszolgáltatás alapul vételével. Ám a mi kormányunk hozzájárult ahhoz, hogy a szenvedő népek újabb elnyomatásnak, alávettetésnek és szétdarabolásnak tétessenek ki, s hogy a háborúk veszélyének egy új százada idéztessék fel. A béketárgyalásoknak Santungot, Tirolt, Magyarországot, Kelet Poroszországot, Danzigot, a Saar területet érintő igazságtalan határozatai, nemkülönben a tengerek szabadsága elvének feladása, kétségtelenül újabb nemzetközi konfliktusokat fognak eredményezni."

Archibald Cery Coolidge, amerikai egyetemi tanár, Közép-Európa története politikájának legjobb ismerője, ezért nevezték ki 1918, november 16-án a Department of State tanácsosává és küldték Kelet-közép Európába egy adatfelvevő küldöttséggel. Jelentését Budapestről, 1919. január 19-én küldte Wilson elnöknek Párizsba:

„A magyar királyság, bármely európai államnál is – Britannia kivételével – tökéletesebb földrajzi és gazdasági egységet alkot. A magyar állam a Közép-Duna és mellék folyóinak az ezeket övező dombok és hegyek medencéjében fekszik. Északon, Keleten, Délen, a határokat az erdős Kárpátok és az Erdélyi Alpesek határozzák meg. Ezek Horvátország és Szlavónia elvesztése előtt Délen is kitűnőek voltak. . . A termékeny sík vidéket hegyvidék övezi. Minden folyója a Dunába ömlik. . . Ez a mellékfolyóinak központi érrendszere. Ez a nagy közös folyórendszer egységes közigazgatást igényel. . . A Duna és mellékfolyói vízellátása hirtelen nő és süllyed. Amire szükség van, az egy víztároló rendszer létesítése. Azonban . . . a létesítéshez központi kormányzat szükséges." „. . . Az ország földbirtokossága többnyire magyar volt, jó viszonyban élt a parasztsággal. Magyarország a legrégibb időktől, ritka önellátó volt. A síkság szolgáltatta az élelmet, a hegyek a fát és fémet, a Duna és mellékfolyói egymáshoz kapcsolták a népet, hosszú időn át közös egységet alkotott. A korszerű ipar és kereskedelem fejlődésével ez az egység tovább szilárdult." . . . „A bányászat a hegyes vidéken Budapest alapítással és igazgatással létesült, így Budapest kisvárosból világvárossá nőt, itt van a vasúthálózat központja. Itt összpontosul minden, még a távoli Erdély is, mindig szorosabb gazdasági kapcsolatban állt a központi Alfölddel, amely felé a legtöbb folyó is folyik." „. . . A magyarok, mint végső bizonyítékra hivatkoznak államuk történelmi egységére, amely ezeréves történelmének megrázkódtatásai folyamán nem őrizhette volna meg az egységét, az itt élő nemzetiségek különfélesége mellett, ha ezt nem biztosította volna földrajzi egységének törvényessége." „Megértjük ebből, mit jelentett az ország gazdasági életének erőszakos szétszakítása, amelyet az ország teljes határvidékének – akár átmeneti – akár végleges csehszlovák, román, és szerb megszállása jelent és az általuk megszállt vidék kapcsolatának elszakítása az ország szívétől. Megérthetjük az itteni nép aggodalmát, ha szembe kell néznie a jelen meg nem szállt területig történő megcsonkításának lehetőségével, megfosztva fájától, vasától, ipartelepeitől, mezőgazdaságán kívül csupán egy biztos pusztulásra ítélt nagyvároson kívül egyetlent meg nem hagyva."

Aldo Dami, svájci történész, a kisebbségek szaktudója:

„Ha Magyarország a nemzetiségeit erőszakosan be akarta volna olvasztani, évszázadokig lett volna ehhez ideje és hatalma. Magyarország nem követte a francia királyok politikáját, sem császárságát, vagy forradalmát. Franciaország mindenek felett ezeréves politikai centralizmusának köszönhette, hogy az 1815 és 1971 évi vereségeit könnyen viselte. Magyarországot azonban 1920-ban azért büntették, mert egységesítő politikáját elhanyagolta és nemzetiségeinek lehetővé tette, hogy területén, szabadon fejlődjenek. Ha tényleg elnyomta volna azokat, már régen eltűntek volna és Magyarország nem jutott volna a trianoni határok közé. Az elnyomatás története, amely alatt más népek szenvedtek volna, csak mese. Ellenkezően a magyarok maguk váltak liberális politikájuk áldozatává. Trianon haszonélvezői, a nekik alávetett magyar lakossággal szemben nem gyakorolják azt a türelmet, nagylelkűséget."

Ugyanő írta:
„A Trianon által megállapított határok nagy, tiszta magyar lakosságú területeket választottak le a törzsről és ezenkívül olyan tájak egész sorát, amelyeken ugyan nemzetiségek éltek, amelyek népe azonban olyan világosan a magyarok oldalán állott, hogy népszavazás esetén semmi kétség nem adódott volna efelett. Ez a szerződés tehát nem néprajzi meggondolásokon, sem a különböző népcsoportok kívánságán és érdekén alapult, holott egyedül ezek ismerik a saját érdekeiket."

Ismét Aldo Dami-tól:

„A szövetségesek nem elégedtek meg azzal, hogy irredenta mozgalmakat kielégítettek, hanem újakat teremtettek. A tényeket elferdítették, a történelem tanúságát meghamisították és olyan területek status quo-ját tették kérdésessé, amelyet az idő és történelem már megszilárdított."

Aldo Dami írja:

„A nemzetiségek helyzete a régi Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb volt, az összehasonlítás teljesen Magyarország javára dől el, amelyre pedig hosszú ideig, indokolatlanul, ujjal mutogattak. Azok a magyarok, akik ma az utód-államokhoz tartoznak, boldogok lehetnének, ha hasonló bánásmódban részesülnének. . ."

Pierre Delattre, francia történész mondta a Magyar Tudományos Akadémia ülésén 1931-ben:

„Magyarország 400 éven át vérzett a kereszténységért. Angliának, Franciaországnak és Magyarországnak a középkorban egyenlő számú lakosa volt. Ellenben, azért van ma Angliának 44 millió, Franciaországnak 40 millió és Magyarországnak csak 9 millió lakosa, mert Magyarország lakossága azalatt pusztult el, mialatt védve a civilizációt, a műveltséget testével fogta fel az európai kereszténységet és a nyugati kultúrát fenyegető török uralmat. 4 milliónyi lakossága lecsökkent kétmillióra. Akkor azután jöttek az elnéptelenedett, a harcok folyamán lakatlanná vált területekre, nagy tömegben a szerbek, németek és más idegen népek, s ezért került az ország idegen befolyás alá."

A magyar-csehszlovák határra vonatkozóan a francia külügyminisztérium terve 1918, november 20-án így szólt:

„Szlovákia nem egyéb, mint egy mítosz: Észak-Magyarország szlovák törzsei sohasem alkottak államat: típusuk sem egységes, faluról falura változnak. A francia tanulmány szerint azt a teret, ahol a szlovákok számottevő arányban találhatók, keleten az Ung határolja. A vonal Sátoraljaújhely felett Rozsnyóhoz és Rimaszombathoz kanyarog, Losoncnál éri el az Ipolyt, azt észak felé követi, majd lehajlik Nyitra alá és Pozsony felé lejt, elérve annak külvárosát, de magát a várost nem, míg végül felfelé haladva, Morvánál ér véget. Majd megállapítja a tervezet: Csupán e vonal mögött lehet Szlovák földről beszélni. Sőt, az igazán szlovák lakta területet a Garam vonaláig korlátozhatjuk, az ettől keletre fekvő területen ugyanis mindig csak kisebbségek éltek. Liptó, Zólyom, Trencsén hegyes vidékei a valóban szlovák földek. Az általunk meghúzott etnográfiai vonal sehol sem érinti a Dunát, amely máig megmaradt magyar és német folyamnak. Nem foglalja magában Pozsonyt sem, amelynek üzemeiben dolgoznak ugyan szlovák munkások és amelyeknek piaca oda vonzza a környék szlovák parasztjait, de ahol 42 németre és 40 magyarra 14 szlovák jut. Pozsony nem szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Túrócszentmárton."

A Quai d'Orsay ezek szerint 1918 őszén helyesen ismerte a helyi szlovák határkérdést.

André Doboscq szerint a magyar miniszterelnök Khuen Héderváry 1910-ben a francia követnek, René Millet-nek a Berlinnel való szövetségünket úgy indokolta meg, hogy a „Németországgal való szövetség Magyarország számára védőgát a szlávok ellen, akiktől, hitük szerint, leginkább kell félniük."

Philippe Gaillant írta 1968-ban:

„A trianon-i és a St-Germaine-i szerződések, mint elsők, bűnöztek a földrajz és történelem ellen a Duna-medencében és kizárólag a győztesek akarata szerint, akik itt különösen cinikusan, a maguk fogalmazta elvek ellenében, a népek szabad önrendelkezése ellen törtek, Magyarországot a szó szoros értelmében szétvagdalták. Elég a térképre nézni, hogy érthető legyen, miszerint mostantól nincs, ami Európa földjét, a nyugati civilizációt védje az orosz ellen. . . Ha eljön az órája – és ez jönni fog a Nagy Európát ismét felépíteni, akkor kell egy szervesen szabályozott összetartó kapcsolat a Duna-medence népei között, minthogy a Nyugat előre tolt bástyája, ezt a megmaradt barbárság ellen védje."

Gabriel Gobron a velünk foglalkozó tanulmányában írja:

„A szarajevói merényletről, amely az első világháborút kiváltotta, ma már bizonyosan tudjuk, hogy előkészítője Szerbia volt, titokban támogatva Oroszország által. Ennek célja Ausztria-Magyarország feldarabolása volt, háborúval. Szerbia eszköze volt az orosz háborús provokációnak."

Sir Robert Gower, angol alsóházi képviselő:

„A csehszlovák köztársaságot az Entente hatalmak már 1918 nyarán előzetesen elismerték. Az is ismert, hogy egy 1916. augusztus 16-án kelt titkos szerződésben. . . Romániának egész Erdélyt, és a magyar Alföld jelentékeny részét is oda ígérték. Az Entente Legfőbb Tanácsa 1918. júniusában megtartott ülésén, mint katonai célt, kitűzte a dél-szláv államok megalakulását. Ezt a tervet csak Magyarország felosztásával lehetett megvalósítani. Ítéletet mondottak ki egy ország felett, előzetes meghallgatása nélkül. A magyar béke revíziós igények elutasításával kapcsolatosan ugyan ő írta: Nehéz megérteni, hogy a magyar kérést, amely végeredményben Wilsoni elveken alapult miért utasították el. Az a vélemény, hogy népszavazás esetében a nemzeti tanácskozások feleslegesek lettek volna, nem fogadható el és semmiképpen nem igazolhatja azt a tényt, hogy három és fél millió magyart elszakítottak hazájától."

Francesco Nitti, az Olasz Tanács elnöke, egykori miniszterelnök és a párizsi békedelegáció tagja, könyvében súlyosan bírálta a békeszerződést:

„A nemzetközi politika nagy cselszövői Trianonban adtak találkát egymásnak... Európát nem annyira a háború, mint inkább a békeszerződések sodorták a dekadencia komoly veszedelmébe. . . A népek önrendelkezési joga, amelyet az Entente a háború alatt hangoztatott, csak hazug formula volt, amelyet a veszély idején meghirdettek, hazug frázisnak bizonyult, amelyet csak a veszély idején rögtönöztek, hogy az érdekeltek rokonszenvét megnyerjék. A békét azonban nem úgy kötötték, amint megígérték és az eszmét, amelyért az emberek életüket áldozták, a szerződéseket tárgyalók csúful elárulták. A legyőzöttekre kényszerített feltételek becstelenek voltak. . . Nem akadna olyan francia, angol, olasz, aki ilyen feltételeket elfogadna hazája számára, amilyeneket a magyarokra kényszerítettek. A bíboros hercegprímástól az egyszerű parasztig nem találni olyan magyart, ha erre a névre méltó, aki ezekbe a feltételekbe belenyugodnék."

Ugyancsak Nitti:

„A Balkánon, különösen Szerbiában Oroszország cinikusan és szégyentelenül megvesztegető politikát követett, minden alkalmat megragadva a lázításra Ausztria-Magyarország ellen. Oroszország és Szerbia politikája valóban bűnös volt. Wilson nem ismerte az európai kérdéseket. Már az első döntései meggyőztek, hogy fogalma sincs az európai kérdésekről, alig tudott valamit Európáról." . . . „Tény az, hogy a legyőzöttek elszenvedtek egy ilyen békét, de azt el nem fogadták soha. Európában nincs béke – csupán átmeneti beletörődés az erőszakba. Addig nem lesz béke Európában, míg a sorozatos háborús igazságtalanságokat jóvá nem teszik, amíg a különböző európai népek között helyre nem állítják a szükséges kölcsönösségi viszonyt. . ."

Keynes, angol pénzügyi szakértő szerint:

„Említésre méltó az elnök szellemi lassúsága. Nem volt képes pillanatok alatt felfogni, amit a többiek mondtak – alig ha volt még rá példa, hogy egy hatalmas államfő, olyan tehetetlenül viselkedett volna a tárgyalóasztalnál, mint az elnök. Így túlságosan lassú és gyámoltalan volt ahhoz, hogy bármilyen lehetőségre válaszoljon."

Lord Weardale:

„Kötelességemnek tartom tiltakozni az ellen, hogy a külügyminisztérium nem foglalkozott behatóbban azokkal az érvekkel, amelyek bizonyítani látszanak, hogy az önrendelkezés fennkölt elvét – amelyért úgy tudjuk, ezt a háborút viseltük – számtalan esetben figyelmen kívül hagyták, de egyetlen esetben sem olyan durván, mint Magyarország határainak a megállapításakor."

Értekezés a Lordok Házában, az angol parlamentben a magyar sérelmekről: Viscount Lord Bryce, az angol felsőház tagja, a kor legkiválóbb jogásza és politikusa:

„A román népnek és Romániának műveltsége alacsonyabb színvonalon áll, mint a magyaroké és ezért lealázása és lefokozása a nagy népességnek az a tény, hogy román tisztviselők legyenek föléjük rendelve, akik oly kevéssé művelt és kevéssé előrehaladott országból származnak, mint Románia. . . . Valamennyi nagyhatalom kijelentette, hogy azon elhatározással fognak hozzá a rekonstrukció munkájához, hogy igyekeznek kielégíteni a lakosság minden célszerű kívánságát és minden törekvésük az lesz, hogy olyan állapotokat hozzanak létre, amelyek folytán kevesebb panasz és több megelégedés, tehát a jövő békének jobb biztosítékai lesznek. Ezeket az elveket azonban figyelmen kívül hagyták! . . . Hiheti-e bárki is, hogy azok a megállapodások, amelyek a békeszerződésben foglaltatnak, állandó békét fognak teremteni? Sőt, inkább a jövő háború csíráit hintik el, éppen akkor, amikor a béke volna az egész világ legnagyobb vágya!"
„Ez a békeszerződés fait accompli elé állít bennünket. Már nem változtathatunk rajta semmit sem, pedig azt hiszem, hogyha hazánkban tudták volna, hogy mit csinálnak Párizsban, és módunkban állt volna a közvélemény érdeklődését felkelteni, akkor megakadályozhattuk volna, hogy ilyen békefeltételeket szabjanak. Sajnos, nem szerezhettünk tudomást a történtekről, és most elibénk terjesztik a szerződést, melyet nem lehet már megváltoztatni. Nem marad más hátra, mint tiltakozni azon igazságtalanság ellen, amely a szerződésből kiérezhető."
„Magyarország mindenesetre több megbecsülést és rokonszenvet érdemelt volna! Ez az ország egyike Európa legrégibb királyságának, sokkal régibb, mint az olyan gomba módra keletkezett államok, mint Poroszország és Bajorország, Ausztriáról nem is beszélve."

Millerand Magyarország területének felosztására való magyarázata szövetségeseinek, Lord Bryce szerint:
„Azt jelenti, hogy a szövetségesek nem értek rá az ügy gondosabb megvizsgálására. Amit a levél mond, az lényegileg a következő: – Miután nem hagyhatjuk meg Magyarországot a korábbi állapotában, semmit sem adunk meg, ami az országot megilletné. – Miután nem csinálhatunk tökéletes rendszert, egyszerűen elveszünk nagy területeket Magyarországtól, amelyeket még a saját elveink szerint is vissza kellene kapnia."

René Dupuis nyilatkozza:

„A Trianoni Szerződés legkegyetlenebb erkölcsi sebe Erdély elszakítása volt Magyarországtól. Ez a föld volt Rákóczi és Bethlen Gábor hazája, ahol a magyar nyelv a legtisztább, ahol a magyar népművészet a legtökéletesebb, legeredetibb fokát érte el. . . . A háború végén mindenki Franciaországot választotta Közép-Európa döntőbírójává. A francia kormány, sajnos, nem értette meg nagyszerű, de nehéz szerepét. Gyenge volt. Magáévá tette helyi szövetségesei szenvedélyét, megadott nekik minden követelt elégtételt. Nem törődött az igazsággal és azzal, hogy a saját ügyét és Európa békéjét kompromittálja. A francia kormány – ahelyett, hogy a prágai, bukaresti és belgrádi szövetségesei étvágyát mérsékelte volna – olyan jogos magyar irredentizmust készített elő, mely az 1914 előtti Elzász Lotaringiával kapcsolatos francia irredentizmusra emlékeztetett. – A magyar követelések alapossága még Franciaország és a békéért felelős nemzetekben is bizonyos, be nem 'vallott' ellenszenvet váltott ki. A háború utáni politika és a gazdasági szükségszerűség Ausztria-Magyarország más rugalmasabb formában történő visszaállítását kívánta, amely biztosította volna a dunai népek egyesülését képező valamennyi állam számára, a teljes politikai függetlenséget. – Egyedül Franciaország, mint viszonylagos, semleges fél tudta volna létre hozni ezek között a népek között, a kibékülést, amelyet ennek a központi európai tömbnek a megalkotása tett szükségessé. Sajnos – ilyen, értelemben minden cselekvési alkalmat elmulasztott!"

Rossetti, a rumánok kiváló államférfia, (1816-1885) még így vélekedett rólunk, magyarokról:

„A jobbágyok felszabadításának dicsősége a magyaroké. Románia csak 15 évvel későbben és csak vér árán tudta megvalósítani azt, amit a magyar nemesség minden kényszerítés nélkül, tisztán a humanitás és a szabadság fennkölt és nemes eszméitől lelkesítve cselekedett 1878-ban, amikor összes jobbágyait faji és valláskülönbség nélkül felszabadította."

Maurice Pernot tudta, hogy:

„A magyar nemzet három nagy áramlat ütközőpontjában fekszik, a nyugati pángermánizmus, az északkeleti pánszlávizmus, és a balkáni nyomás ütközőpontjában. És esetleg arra fog kényszerülni, hogy e három ellenfél valamelyikével szövetséget kössön, s így védekezzék a másik kettő ellen."

Theodore Roosevelt, 1909-ig, az USA elnöke, történész, 1910. április 2-án a magyar parlamenti beszédében mondta:
„Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak, az Ő múltjáért. Amikor Amerika még Európa méhében volt, Magyarország volt az a tényező, amely meggátolta a barbarizmus terjedését, és amely a civilizált világ biztonságát őrizte. Én ismerem ezt a történelmet, és nem tartanám magamat művelt embernek, ha nem ismerném."

Georges Roux 1931-ben újratanulmányozta a békeszerződések revíziós kérdéseit, s erről így nyilatkozott:
„Erőteljes hazug propagandával igyekeztek a kormányok a katonák harci szellemét fokozni. A tények meghamisítása szabállyá vált, a gyűlölet szent érzelemmé. Eszméket kovácsoltak, erkölcsi önigazolásra, a saját népük lelkesítésére és az ellenség demoralizálására. Ilyen hangulatban voltak a szövetségesek, amikor a Központi Hatalmak 1918-ban összeomlottak. A győzelem teljes váratlan és nem remélt volt. A gyors cselekvés vágya nem adott időt a meggondolásra. A győzelmi mámorban, hónapok alatt készült el a béke, az új Európa, korlátlan hatalommal. Világos, hogy a magyarok az erőszakos területi csonkítást nem vették egyszerűen tudomásul, amelyek mindennemű nemzetközi jogba ütköztek, a lakosság megkérdezése nélkül. Végül volt egyetlen népszavazás, Sopronban, a magyarok győzelmével. . . Ausztriával, amely maga is vesztes volt. Az új államokban, amelyeket a győztesek támogattak, nem engedtek meg egyetlen népszavazást sem."

Tardieu, a parancsbéke főszerkesztője nem hiába mondta:

„Választanunk kellett a népszavazás vagy Csehszlovákia megteremtése között." Ő az utóbbit választotta, mert ezért kapta fizetését." (Mivel Csehszlovákia megszűnt létezni, és a népszavazás már nem hozná a demográfia megváltoztatása következtében a sérelmek orvoslását – ezért most ismét felvethetjük a határ felülvizsgálatának jogosságát.)

Pierre Sequeil írta az Erdély kérdéssel kapcsolatban:

„A háború előtt a románok számaránya Erdélyben 53.8% volt, míg a magyarok a régi Magyarországon 54.4%-ot tett ki. Erdélyben a magyarok 33%-ot, a szászok 11%-ot tettek ki, 3% egyéb mellett. Ez a tény, hogy még egyszer hangsúlyozzuk, a több százados magyar vendégszeretetre, szabadságtisztelő hagyományra vezethető vissza, nem adhat senkinek jogot arra, hogy ezt a területet attól az országtól elszakítsák, amely ezt ezer éven át jogosan kormányozta."

Lord Sydenbam írta:
„A legélénkebb részvéttel nézem ezt a dicsőséges múltú, büszke népet, amely most a kisantant jól felfegyverzett népeinek gyűrűjébe van bezárva: Ezeknek a népeknek az önkénye fenyegeti, noha kultúrában alacsonyabb fokon állnak, mint a magyarok."

Szaszonov D.S., orosz külügyminiszternek a cárhoz intézet jelentéséből, a bukaresti tárgyalásáról, 1914. június 23-áról, arról, milyen feltételekkel hajlandó Rumánia, szövetségeseit megtámadva, Oroszországnak és Szerbiának támogatást nyújtani. Bratianu román miniszterelnök a kérdésre így felelt:
„Románia egész Erdélyt, a magyar Bánságot és az osztrák Bukovina felét kéri. . . Ezen felül Oroszország tartozik garantálni Románia területi integritását, fedeznie kell további fegyverkezésének összes költségeit is." (Történt ez azok után, hogy Románia 1883 óta szövetségese volt az Osztrák-Magyar Monarchiának és Németországnak, amely szerződést 1913-ban újította meg. Kollányi)

Ugyancsak Sazonov írta:

„Bécsben rendkívüli gyorsasággal határozták el (Szerbia megtörését) a minisztertanács egyetlen ülésén, amelynek csak egyetlen tagja, Tisza, magyar miniszterelnök ellenezte Berchtold tervét."

Saint René Taillandier írta:

„A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb fel fog támadni. . . Magyarországot, a nemzetek martirját, csodálatra méltó politikai érettsége emeli ki a Habsburgi Monarchia népei közül."

Louis de Vienne:
„Magyarország szükségszerűen abba a helyzetbe kell kerüljön, hogy a jövőben Közép-Európa bármilyen újjárendezése folyamán azt a szerepet játszhassa, amelyet a történelem, saját értéke és földrajzi helyzete határoz meg."

---

Beküldte: Ballán Mária