Amint az valószínűleg mindenki számára közismert: december 21.-ről 22.-re, virradóra születik újjá a fény, s kezd növekedni a nappal és fogyni az éjszaka. Ezen az estén - mesélte el sokszor az édesanyám -, őseink tiszta tüzet gyújtottak, s a hiteles vagy a táltos meghívta a négy égtáj szellemét. Turult (kerecsent) röptettek azért, hogy segítse a Nap útját minél magasabbra. A napot dobolva és énekkel hívták, csalogatták vissza, s virrasztottak a tiszta tűznél a napfelkeltéig. Tudták, hogy most indul a világosság növekedése, s rövidesen eljön a tavasz, de ehhez nekik is hozzá kell járulniuk. Őseink nem voltak pogányok, csak nem Jahvét hitték, hanem a teremtő Jóistent.

Ismerték az esztendő két legfontosabb kezdőpontját. A fényünnepet, azaz „kerecsenyt" (Jézus születése napját) és a tavaszvégi újjászületést vagy feltámadást, amely a húsvét ünnepe. Tudták, hogy húsvétkor születik újjá minden esztendőben - jézusi áldozat révén - a határ. Akkor lesz valóságossá a teremtés, a csírázó mag csodája. Ám a csoda, a Kerecseny vagy Karácsony ünnepén kezdődik el a sötétség feletti győzelemmel.

Amióta az eszemet tudom, karácsonykor mindig bekopogtatott hozzám a gyermeki boldogság és az öröm. Számomra, azóta is ez a nap az otthon melegének a kifakíthatatlan emléke. Minden alkalommal megérkeztek a kifordított kucsmás betlehemesek, hozták magukkal az istálló kicsinyített változatát a Kis Jézussal, vagy a templom alakú betlehemet, ahol a Szent Családon kívül még kicsi állatok is voltak. A pásztor öltözetű szereplők botjaikkal nagyokat koppintva énekelték és játszották el, az ősi misztériumjátékot. A templomot kicsi angyalkának öltözött két gyermek hozta, s a pásztornak öltözöttek pedig, egy jó nagy bajuszt „föstöttek" maguknak a szájuk fölé korommal. A tréfás párbeszédek között szólt az ének, majd a bibliai születéstörténet után jöttek a jókívánságok. Édesanyám meleg innivalót, s kalácsot adott nekik, de néhány forintot is nyomott a markomba, hogy óvatosan csúsztassam a zsebükbe. A gonoszt mindig sikerült nekik elűzniük a házunktól. De az öreg Vecsernyés bácsit – aki a lovaink szerszámait javítgatta – nekem sikerült „elűzni" egy alkalommal. Szegény öreg egyedül élt és valahogy mindig karácsony napjának kora estéjére készült el, egy-egy megjavított darabbal. Talán éppen egy istrángot vagy egy gyeplőt hozott vissza abban az esztendőben - amikor már nagyon várva a Jézuska érkezését -, én nyitottam neki ajtót. Lehettem vagy hét esztendős akkor. Nem is tudom, hogyan tehettem, de megköszöntem, átvettem és letettem a kapu mellett a szépen összehajtott lószerszámot. Udvariasan elköszöntem, majd becsuktam előtte az ajtót. Izgatottan futottam vissza a majdnem kész vacsoraasztalhoz. Édesapám kicsit csodálkozva megkérdezte, hogy: ki volt az, kisfiam? Csak Vecsernyés bácsi hozta a lószerszámot, volt a válaszom. Édesapa kicsit tűnődött és Jóska bátyámat kérte meg, hogy szaladjon az öreg után és hozza vissza. De az öreg már nem volt sehol. Szépen esett a hó és a nyoma sem látszott, hogy merre mehetett el. Valószínűleg a szemben lévő „átjárósházon" mehetett keresztül, mert Jóska bátyám nem találta, pedig kifutott utána mind a két irányban a sarokig. Apám akkor nem oktatott ki, de néhány nap múlva elmentünk az öreghez - kóstolót vinni a disznóvágásból -, s útközben megmagyarázta nekem, hogy miért kellett hirtelenjében „disznóvágást" rendezni. Én adtam át az öregnek a kóstolót röstelkedve. Ott álltam a műhelyét és lakását jelentő kicsiny szobácskában, s örökre a lelkembe vésődött, hogy a magyar ember kicsit sem tolakszik, nem gátlástalanul erőszakos, de még a szükségben sem szeret kérni, ám becsületesen megdolgozik minden fillérért. Megbocsátó, ha megbántják, de nagyon büszke, ha megsértik. Az öreg Vecsernyés megsimogatta fejemet, s azt mondta apámnak: nem tudom én ezt viszonozni Bene úr. Nem vágok én disznót soha.

Alig tudta apám rábeszélni az öreget, hogy fogadja el a hurkát-kolbászt tartalmazó kis csomagocskát. A sötétség feletti győzelem többértelműsége ebben a ki epizódban is benne van.

De térjünk vissza a karácsonyi asztalunkhoz, amely a hálaadás eszköze és a családunk hagyománytiszteletének az oltára is volt egyben. Édesapám keresztet rajzolt a kenyérre de ezen az estén nem szegte meg. A hagyományos ételek ezen az estén nem kívántak kenyeret. Az asztali áldást követően először a karácsonyi „negyed-alma" került terítékre. Édesapám szegte annyi részre az „aranyosvízbe" merített, legszebb almát, ahányan az asztal körül álltak. A példabeszéd pedig, így szólt: "Gyerekek! Ha eltévedtek az életben, akkor csak gondoljatok arra a helyre, ahol megettétek az utolsó karácsonyi „negyed-almát", s meg is fogjátok találni a hazavezető, a helyes utat." Mennyi bölcsesség és paraszti egyszerűség van ebben a mondatban.

A család összetartozása és a tisztesség - mint értékrend - burkolt, de jól érthető, s a mindenséggel való szerves kapcsolat megfogalmazása ez. A következő „fogás" egy gerezd mézes fokhagyma volt. Nekünk – gyerekeknek – ismét egy érdekes és különleges rítus, amelynek valódi értelmét csak felnőttként értettem meg. Akkor ezt így vezette be édesapám: „Ezt azért kell ennünk, hogy ne csípjen meg bennünket a kígyó!" Ma a vírusok és biológiai fegyverek világában különösen nagy jelentőségű azt tudnunk, hogy a magyarság évezredek óta erősíti az immunrendszerét a méz és fokhagyma együttes fogyasztásával. Igen, ez segíthet, hogy ne csípjen meg semmilyen gyártmányú kígyó, s ne higgyünk semmilyen módon a pénz és a reklámok kígyóinak.

Úgy gondolok vissza ezekre a karácsony esti rítusokra, mintha tegnap történt volna minden. Emlékszem, hogy minden családtag kiválasztott egy diót a kosárból, s amikor megtörtük, a dió „egészségi" állapota megmutatta részünkre, hogy milyen egészségesek leszünk a jövő esztendőben. A nagybeteg édesanyámnak ilyenkor igyekeztünk a keze ügyébe irányítani a legszebb és legegészségesebb diókat, hogy legyen hite a jövőben, legyen egy jelzés számára, amely a mindig remélt gyógyulást szimbolizálja. Az asztalra kerülő egyéb egészség és szerencsejósló gyümölcsök már csak a főétkezés után következhettek.

Az étkező helyiség négy sarkába – a paraszti munkát végtelenül tisztelő iparosemberként, de titokban -, búzaszemeket helyezett el apám. Mielőtt a leves elfogyasztásához láttunk, édesanyám elmondta, hogy a nagytányérunk mellé készített kicsi tálka arra szolgál, hogy minden ételből tegyünk ki egy falatot a halott őseinknek. Egyet a közvetlen családi ősök részére, s egyet a nagycsalád – a nemzeti ősök – részére. Ezzel jelezzük azt, hogy karácsony estéjén gondolunk rájuk, együtt vagyunk velük és gondoskodunk is róluk. Minden rítus egy és ugyanazon értékrend szerint volt tehát tálalva: az ősi és a keresztény világ ötvözeteként.

A bablevest mákos guba követte és édesapám sajáttermésű bora, amelyet soha nem fogok elfelejteni, mert annak valami hihetetlenül egyedi volt az illata és aromája. A bor után a közös ima, s a család egy felnőtt tagjának „felderítő" elvonulása következett annak érdekében, hogy kiderítse megérkezett-e már a Jézuska? A gyönyörűen feldíszített fához együtt sietett be a család. A Pásztorok, pásztorok örvendeznek, a Mennyből az angyal és más karácsonyi dalok éneklése közben a csillagszórókat mindig Jóska bátyám gyújtotta meg. A gyermeklélek persze azonnal nyitotta volna ki a csomagokat, de tudtuk, hogy ahhoz is rítusok tartoznak, amelyeket már az édesanyánk iktatott be a családi hagyományok sorába.
Amikor kigyönyörködte magát a fában és a saját készítésű diós-cukros szaloncukor utánzatát is megkóstoltuk, akkor kért meg engem – mint a család legfiatalabb tagját –, hogy egyenként bontogassam ki a csomagokat. Istenem, hogy szerettem volna tudni: Vajon melyik rejti az én kívánságaimat? Ám ez lehetetlen volt, mert néha egy egészen kicsi ajándék is óriási dobozba volt csomagolva, hiszen édesanyám jól tudta: éppen a bontogatás izgalma jelenti a legnagyobb élményt a gyermek számára. Ám az élmény mellett ott volt az önfegyelem tanulása és erősítése is.

Csak a csomagbontáskor derült tehát ki, hogy azt az ajándékot ki kapta. Akkoriban ugyanis, még nem a reklám keltette kívánságok domináltak, hanem a praktikum, hogy éppen mire is volt szüksége a gyermeknek, felnőttnek, s így nagyon sokszor "váratlanul ért" engem is a kapott ajándék. Amikor már egyértelmű volt, hogy a kibontott ajándék kit illet, akkor „ki kellett váltani" az ajándékot egy vers elmondásával, énekkel, prózával, vagy valamilyen más produkcióval. A Jézuska - nagyon igazságosan -, még a felnőtteket is erre inspirálta. Édesapám szépen énekelt, anyácskám gyönyörű verseket mondott, s mi gyerekek követve ezt a mintát, már jó előre készültünk is erre az ünnepi „megmérettetésre"! Ez volt a családi értékrend, amely gondolkodóvá érlelt.

A mai értékvesztett világ „toronyóra lánccal" típusú ajándékvásárlási őrülete felől nézve, szegényes, csendes, de áhítattal és méltósággal volt teljes minden gyermekkori karácsonyom. A csomagbontások közötti produkciók legalább olyan fontosakká váltak, mint maguk - a többnyire igen szerény ajándékok. Mindig nagyon boldogok voltunk és hihetetlenül örültünk minden apró vagy praktikus ajándéknak. Én nem is emlékszem arra, hogy valaha elégedetlen lettem volna bármely ajándékkal, amit, a nehéz munkát végző édesapám és az idegrendszeri bénulásban szenvedő, nagybeteg édesanyám „lobbizott ki" a Jézuskától: nekem.

Az éjféli misére már ebben a boldog fáradtságban érkeztünk, de "misevégző" harangozással befejeződött a napfordulás, a születés szent időszaka, s részesei lettünk az elkövetkező esztendő áldásának, s az isteni gondviselésnek. A lenn és fenn összekötését az ősi meséink „égig érő fái" vagy az úgynevezett "mindenség tengelye" biztosította, s a kereszténység ezt pótolta a közélet és a közjog területén a Szent Koronával. Amely egységes alkotás, bár nem így tanítják még ma sem az iskolák nagy részében. A koronánk is bizonyítja az ősi család és a magyar szentháromság erejét, hiszen a legfelső ívén a Teremtő (Pantokrátor) trónol középen, aki rendet tesz a világ látszólagos káoszában.

A koronánk elején (az élen) Jézus mutatja az utat az igazság és az élet felé. S végül örök anyai háttérként, ott szerepelt rajta hátul Jézus anyja - a Nagyboldogasszony -, aki a Habsburg csalások eredményeként lekerült koronáról, hogy helyet adjon Dukász Mihály (?) bizánci uralkodónak.

A sötétség lesz legyőzve akkor is, ha megértik végre az emberek, hogy a keresztény ünnepek csaknem kivétel nélkül azon ősi ünnepeink helyére kerültek, amelyeket a tudatlanságban szenvedő hivatalos történettudomány pogány ünnepeknek szokott csúfolni, pedig a hon (vissza) foglaláskori sírokban sem ritkaság az egyenlőszárú (szkíta) kereszt.

A téli napforduló és Jézus születésének napja nekem, mindig a gyermekség, az otthon, az öröm és a békesség napja volt. Az életet adó fény (Jézusi) megszületése mellett az önmagunk legyőzésének szép ünnepe is ez, mert a sötétséget nem csak a világban, de önmagunkban is le kell győznünk.

Ennek a győzelemnek a beteljesülését kívánom, minden tisztességes, jóakaratú, magyar és nem magyar ember számára, mert Tamási Áron óta tudhatjuk, hogy: „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."
A zárógondolat támogatására, Wass Albert gyönyörű sorait idézem:

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!

Én minden karácsonykor gyermek leszek újra, s azt tanácsolom a Kárpát-medence minden magyar és nem magyar lakójának, hogy bátran legyen az emberi minőségünk magyar, mert a sötétség feletti győzelem sikere, csak a mi belső győzelmünk függvénye. Ám ehhez a győzelemhez a jövő magyar generációit is meg kell szülni és meg kell téríteni.
Neveléssel, mintaadással, hittel és a tudás, valamint a hagyományok továbbadásával. Csak így lehet szentkoronás lelkületűvé, a szeretet katonájává újra a Kárpát-medence lakossága.
Csak így lehet majd győzni! Csak így lehet itt megmaradni!

Dr. Bene Gábor