A Pilis hegység vidékének ez a lelkes kutatója úgy véli és véleményét alaposan indokolja, hogy a hun királyok székhelye, az igazi Ős-Budavár, Atilla palotája, közvetlenül Esztergom alatt volt.

Ide szálltak az ősi örökség jogán a honfoglaló magyarok vezérei. Innen építették ki védelmi központjukat, megerősítve azt számos hatalmas várral. A mai Budapest területén álló Budavár, Óbudával együtt, ennek az erődrendszernek csak a déli sarka volt.

A pilisi hegyek, Pilismaróttal, Vörösvárral és számos más lakóhellyel , templommal, kolostorral, - mind részei voltak ennek - a páratlan előrelátással és bölcsességgel megtervezett fővárosnak. El lehet gondolkozni rajta, hogy az állítólagos „vad mongol nomádok” hogyan lehettek olyan jó városrendezők, hogy messze megelőzték huszadik századbeli nyugati kollegáikat? Hatalmas folyójuk maradéktalanul elvihette a szennyet a déli „bűzös övezet”, a kemencék (Pest) füstjét. A váraktól védett területen szétszórt lakótelepeket az őserdők zöld sávjai vették körül, fáikkal megújítva a levegő tisztaságát. Mégis a főváros minden pontjáról bármely más pontra el tudott nyargalni a lovas ember egy nap alatt.

Ez a terület volt a magyar királyság adminisztrációjának központja. A török általában nem ölt, nem kegyetlenkedett ok nélkül. Hanem a sűrűn lakott területeknek a lakosságát Mohács után lemészárolták és az épületeket lerombolva, földdel betemetve, föléjük erdőt, szőlőskertet telepítettek. Itt törték meg azt az erőt, amely őket századokon át távoltartotta Nyugat Európától.

Lehet, hogy ebben az időben lett rommá a régi várrendszer felső sarka, az az Ős-Budavár, melyet a németek Atilla várának, Eczilburgnak neveztek.

Németh Péter úgy véli, hogy keresztény papok és barátok nem látták szívesen, hogy a nép tiszteli a pogányság emlékezetével kapcsolatos Atilla várat. Egy kis rosszindulatú ferdítéssel az Eczilburgból Eselburg lett, ebből

Szamárvár és Szamárhegy.

A magam részéről nem a régi papoknak gyanúsítom, azon oknál fogva, hogy ők nem németül, hanem latinul beszéltek. Valószínűbbnek tartom, hogy az Esztergom körül tanyázó, ott az elgyötört magyarság felett uraskodó, poharazó, durva tréfájú németzsoldosok egyike talált a régi, magyar dicsőségbe gázoló szójátékra. Talán éppen az, aki töltött ágyút irányozta­tott, hátulról, a török ellen hajszolt Balassa Bálintra, hogy ha netán visszafordulna a biztos halálból, akkor a saját serege ágyúja ölje meg. De lehet, hogy a tréfa szerzője sokkal régibb német volt.

A német tiszteknek minden okuk megvolt a jókedvű gúnyolódásra. A törökök úgy legyöngítették a magyarságot, hogy ők nyugodtan kivárhatták, hogy a maguk szapora fajtáját telepíthessék Európa leggazdagabb földjére.

A németeket meg lehet érteni; nekik a maguk szempontjából igazuk volt. Amit nehéz megérteni, az, hogy a rosszindulatú, nyers gúnyt nyilván lojálisan megnevették, magyarra fordították és magukévá tették olyan magyarok, akiknek mindennél fontosabb volt az éppen hatalmon levők jóakarata. Valljuk be, hogy ilyenek mindig voltak közöttünk.

Vannak az életben pillanatok, mikor választani kell az élet és a becsület között. Aki átélt ilyent és a becsületet választván, mégis csak élve maradt, az soha nem fog pálcát törni azok felett, akik másképp választottak. De van, aki ha a nehéz pillanatok elmúlnak, utólag is ragaszkodik a becstelenséghez és kultuszt csinál belőle. Ilyenek voltak azok a magyarok, akik parancsoló szükség nélkül kultiválták és továbbadták a Szamárvár nevet, a világverő Atilla király hitvány megcsúfolására.

Atilla vára már régen nem áll, de még annak a helyét sem szabad Szamárhegynek nevezni. Majd ha egyszer teljesen tisztázott lesz a történelmi valóság, akkor remélem, hogy az én szeretett Esztergom városom is megmozdul és visszafordítja a hegy nevét: Atilla-hegyre.

Hanem, ha már megvolt a gondolata, vegyük valami hasznát a Szamár-várnak is! Esztergom mellől elvisszük és kidobjuk a világűrbe, ég és föld közé. Ott fog lebegni a világ végéig a virtuális Szamárvár. Lesznek lakói is.

A német hősök haláluk után a Walhallába térnek. A magyarok át mennek a szivárvány kapuján és Csaba csillagos útján lovagolnak tovább. De azokat a magyarokat, akik minden időkben bevették az idegen maszlagot, akik engedelmesen szajkózták tovább századokon át, az ellenségeink által vesztünkre sugallt, hazug, nemzetgyilkos tanokat, azokat nem ereszti át a Szivárvány kapuja és nem veszi fel a Gönczöl szekere. Még a pokolnak sem kellenek. Hát legyen övék a virtuális Szamárvár! Ott gondolkodhatnak világ végéig azon, hogy opportunizmusból, sznobbériából, gyávaságból, irigységből, haszonlesésből, vagy csak egyszerű, rest, maradi ostobaságból voltak kerékkötői a nemzetük felemelkedésének ..

Forrás: Dr. Bobula Ida: A magyar nép eredete, 2000. 161-162 old.

Kacsolódo írás: Szamár-hegyi vár